Garai László

Egy pszichológus tapasztalatai

az elméleti pszichológiáról*

Nem hallgattam az elsô pszichológusra, akivel életemben találkoztam.

Nyolcadik általánosban történt, amikor az osztályt fônöke pszichológushoz vitte, vizsgálná meg, kinek milyen életpályára van - és hogy milyenre nincs - képessége. Nekem a késôbbi kolléga, látván, hogy a teszt fogaskerekeinek és transzmisszióinak világában valamelyest eligazodom, azt ajánlotta, hogy legyek mérnök.

Tehát, hogy ne pszichológus.

Hogy ez lettem, ez azért nem egyenesen következett az ellenkezô tanácsból. A kerülôutat, amely végülis ide vezetett, elôször nem pszichológusok egyengették.

Hanem Tolsztoj és Sztanyiszlavszkij.

Ugy emlékszem, akkor dôlt el a dolog, amikor Rosztov gróf a csatában gyalog menekült az ôt üldözô francia elôl, s leírhatatlan félelmét úgy írja le a másik gróf, hogy azt mondja, az ifjú Rosztov elôkapta a pisztolyát, megfordult és a sarkában lihegô ellenséges katonához - hozzávágta.

El voltam veszve. Hát még amikor Anna Karenyina hazautazott Moszkvából Pétervárra, immáron Vronszkijjal egy kocsiban, s a pályaudvaron ôt váró Karenyint megpillantva elcsodálkozott, milyen furcsán áll férjének a füle...

Különben az Anna Karenyina pszichológiai varázsát valaki még közvetítette is felém. Ô sem pszichológus volt, hanem egy másik író, akinek azonban már személyesen hallgattam elôadásait, szombatonként délután öttôl hétig a Bölcsészkar I. tantermében: Füst Milán. Felhívta (méghozzá ismételten, mert elôadásai valóságos rondók voltak, amelyekben újra meg újra visszatért kedvenc témáihoz, miközben minden témája kedvenc volt) a figyelmemet arra, hogy Anna meg Vronszkij nemcsak szeretik egymást, de mindegyikük bizonyossággal tudja is a másikról, hogy az viszontszereti ôt, s hogy ennek ellenére magatartásukat mégsem ez a tudásuk vezeti, hanem... "A lélek merev formái" - nevezte meg Füst Milán a maga szófordulatával a jelenséget, s azzal kecsegtetett, hogy isten után viszi majd sokra, aki meg tudja magyarázni, hogy ezek miben is állnak. Vagyis hogy mitôl van az, hogy az embert olyasmi (vagy olyasmi is) mozgatja, ami benne magában lakozik, és mégsem azonos vele. Például Annát valami, ami szemrehányást tétet vele Vronszkijnak, hogy az nem szereti ôt.

Persze akkor már vagy ötven éve fel volt fedezve, hogy van ami belülrôl mozgat engem és mégsem "én" vagyok, s talán napra pontosan harminc éve volt már, hogy felfedezôje az Ich und Es-ben meg is nevezte az "Ich"-en kívül nem csak az "Es"-t mint ilyesféle tényezôt, de azt a másikat is, amely majd egész kutató-pszichológusi életem kíváncsiságának egyetlen tárgya lesz (még akkor is, ha arra fogok új meg még újabb érveket hajkurászni, hogy az "Über-Ich" másképpen működik, mint ahogyan azt maga Freud elgondolta). Úgy hogy errôl akkoriban lehetett volna akár már tudni is, hogy egyfajta módon el van magyarázva...

Apropó, pszichológiai tudás:

Érettségi elôtt indultam az országos tanulmányi versenyen oroszból. A tétel, amelyet ki kellett dolgozni, magyarra visszafordítva így szólt: "Mi akarok lenni? Elhatározásom motívumai". Mielôtt megkezdtük volna a dolgozat írását, szabad volt kérdezni. Megkérdeztem, mit jelent az a szó, hogy "motívumai". Minthogy végül második lettem a versenyen, így utólag arra tippelek: nem azért nem értettem a kifejezést, mert oroszul írták...

Szóval, lett volna mit tanulnom a tudományegyetem pszichológia-szakán, azonban a beiskolázáskor (ezt a szép magyar szót mai olvasó már nem értheti, de ne is értse) kiderült, hogy ilyen tudományszak nincs is, mert ilyen tudomány nincs. Az "úgynevezett lélektan" nem létezik - értesítettek, - minthogy állítólagos tárgya, a lélek nem létezik. Úgy hogy iskolaigazgatóm (aki utált, méghozzá éppolyan olthatatlanul, mint én ôt) beiskoláztatott filozófia-szakra. Mondván, hogy az majdnem ugyanaz, viszont létezik.

A filozófia a létezô pszichológia - igazgatóm, anélkül, hogy tudta volna, olyan paradigmát talált fel, amelyre majd fényes karrier vár 1968 utáni nemzedékek realista tudatának kimunkálásában térségünkben.

A filozófia tehát, ellentétben a pszichológiával, létezett ekkor, minthogy tárgya, a szellem, a pszichológiáéval ellentétben, úgy látszik, szintén létezett. Azonban a filozófia-szak létezésének a helye nem az ELTE Bölcsészettudományi Kara volt, amely a filozófia-tanszéknek volt a létezési helye. Ezt a tanszéket akkor Lukács György vezette, márpedig a filozófus-képzést, ugye, ne vezesse Lukács György. Úgy hogy ez a képzés egy Lenin Intézet nevű közoktatási szörnyszülöttbe került, s így jómagam is ezt frekventáltam, egyetemi elôfordulásom elsô félidejében.

Ez az idôszak (1954-tôl 1956 október 23-ig) pszichológussá lételem szempontjából fôleg egy koncepcionális tévedés következtében érdemel említést. Az akkoriban - és még hosszú ideig - uralkodó téves koncepció azt igényelte, hogy a filozófia természettudományosan alapozza meg önmagát, s ennek következtében mi a Lenin Intézetben, ahol maguknak a filozófiai diszciplínáknak az oktatása általában kritikán aluli volt, "megalapozásként" viszonylag magas színvonalon tanultunk különféle természettudományokat.

Ennek nyomán azután hosszú idôn keresztül evidencia volt számomra, hogy a pszichológiának is teljes egészében természettudományosan kell önmagát megalapoznia. Ennek az evidenciának az én esetemben megállapítható forrásvidékét nem azért tüntetem fel, hogy egy argumentum ad hominem révén próbáljam diszkreditálni magát a beállítódást, amely a pszichológia teljes egészét akarja összefüggésbe hozni a természettudománnyal - attól, hogy jómagam a Lenin Intézetbôl kaptam az ihletést a magunk tudományának ilyen kezelésére, még e törekvés akár helyes is lehetne. Érveimet, amiért mégsem az, másutt elôadtam. Most inkább arra szeretnék visszaemlékezni, hogy amikor engem is rabul ejtett ez az ellenállhatatlanul vonzó elgondolás, több mint negyed századig fogva is tartott [1].

A természettudományok sorában, amelyeknek tehát viszonylag magas színvonalával kárpótolt minket az egyetemi sors a tulajdonképpeni szaktárgyak oktatásának gyatraságáért, ott volt a magasabbrendű idegműködés fiziológiája, amelyet kifejezetten szinvonalasan tanított dr. Varga Ervin, aki elôre fogékonnyá tett arra a szellemi élvezetre, amelyet majd két évvel késôbb Kardos Lajos könyve (A lélektan alapproblémái és a pavlovi kutatások. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1957) és elôadásai fognak jelenteni számomra.

Ezeket az elôadásokat azonban már az ELTE pszichológiai-szakos hallgatójaként látogattam. Átkerülésünk az ELTÉ-re még automatikusan ment, amikor 1956 októbere az enyészetet mérte a Lenin Intézetre, a pszichológia-szakosság azonban már azoknak a Garai-féle különcködéseknek a sorába tartozott, amelyeket utóbb majd a szakma oly kevéssé próbál elviselni. Az történt, hogy a majdani elhelyezkedés szempontjaira hivatkozva köteleztek minket, hogy a filozófia-szak mellé felvegyünk egy másikat, s bejelentésemre, hogy akkor én a pszichológiát választom, az egyetemi hatóságok hozzájárultak, hogy a filozófia- meg egy igazi szak mellé harmadiknak akár még a pszichológiát is felvehessem; minthogy pedig a szempont ezúttal nem az volt, hogy van-e lélek, hanem hogy van-e elhelyezkedési lehetôség, én bevittem a dékáni hivatalba egy írásos nyilatkozatot, hogy lemondok arról, hogy diploma után az egyetem helyezzen állásba. Mindennek fejében pedig megtagadtam, hogy a pszichológia mellé még "igazi" szakot is válasszak.

Mindebbôl kitetszik, hogy nem Pataki Ferenc volt az elsô olyan hivatalfônököm, aki nehézségekkel találkozott, amikor az általa vezetett hivatal szempontjának mindenek felett való követésére akart serkenteni.

Kardos Lajos könyvének és pavlovista egyetemi kurzusának hatására pavlovista lettem. Mielôtt rátérnék, hogy ez miben állott, még szeretnék valamit elmondani errôl a könyvrôl és a szerzôjérôl.

"Maga olvasta a könyvemet?" - kérdezte a professzor úr, amikor kollokváltam nála e tárgyból, s még csak nem is próbálta leplezni meglepettségét. Ez utóbbit alkalmasint nem az váltotta ki, hogy olvastam a könyvet, hanem hogy a vizsgán hosszú gondolatmeneteket idéztem belôle, ha nem is szószerint, de minden logikai kanyarját követve. A teljesítmény nem az enyém volt: a könyvet egyetlen egyszer olvastam el, s mivel gondolatmenete tökéletesen logikus volt, nem kellett hozzá semmilyen különösebb képesség, hogy ha az éppen húzott vizsgatételnek megfelelô helyen megindul valaki, akkor e logika mentén azt idézze fel s olyan sorrendben, ahogyan a könyvben olvasható volt.

Késôbb persze az ember, ahogy kinôtte naivitását, realizálta, miféle kényszereknek engedett Kardos, amikor "pavlovi pszichológiát" művelt. De a színvonal, amelyen a kényszert elaborálta, máig lenyűgöz a maga intellektuális bravúrjával: hogy Pavlovot behavioristára veszi, már önmagában is valami; hogy azonban egyidejűleg Gestalt-pszichológust is csinál belôle! s pláne egy olyan fejezetben, amelyben az "alaklélektant" (így! idézôjelben!) súlyosan elmarasztalja...

Úgy hogy Kardos professzor urat kétségkívül úgy tartom számon, mint aki valamennyi magyar pszichológus közül a legerôteljesebb nyomot hagyta rajtam. A hatvanas években többször támadt az a benyomásom, hogy ezt ô is tudja (bár ez sohasem volt téma közöttünk), s nem is nagyon bánja. Bár beszélgetéseink inkább beszélgetések igéretei voltak, mint beszélgetések. "Ezt egyszer meg kellene beszélnünk részletesen" - mondta Kardos megannyiszor, amikor valamilyen szakmai kérdéssel felkerestem; s azért nem hiszem, hogy ez csak a lerázásnak egy udvarias formája lett volna, mert arra is volt eset, hogy ô keresett meg valamilyen kérdéssel, és akkor is mindjárt hozzátette, hogy amirôl éppen most beszélünk, arról majd egyszer beszéljünk. Történt pedig ez nem valamilyen krónikus idôhiány okán: egyszer két, vagy talán három napig is idôztük együtt Debrecenben egy konferencián, s ennek magunk hosszabbította szüneteiben nagy sétákat tettünk a Nagyerdôn - akkor ott több kérdés is elôbukkant, s ô megannyiszor elhárította, a magáét csakúgy, mint az enyémet.

Néha azt gondoltam, talán attól fél, hogy ha színt vallana elôttem holmi tudományos kérdésben, talán besúgnám itt vagy amott - elvégre nem titkoltam, hogy Marx-szal egyben-másban egyetértek, márpedig az ilyen ember, ugyebár, marxista. Arra pedig, hogy a marxista milyen ember, tanszékének hangadója figyelmeztette a professzort, akinek egyszer az az ötlete támadt, hogy kutatóként meghív a tanszékre (egy nagyon érdekes kísérleti terv megvalósítására, amely azt vizsgálta volna, miképpen hat a kísérleti személy beszédére, ha a kimondott szövegérôl egy fejhallgatón keresztül késleltetett feed back-et kap). Az illetô munkatárs, amikor tudomást szerzett az ötletrôl, "valóságos hisztériás rohamot állított elô, kérem", hogy magát Kardos tanár urat idézzem, amikor utóbb elbeszélte, hogy meghívatásom intézményes beteljesítésére végülis azért nem kerülhetett sor, mert munkatársai fel lettek lármázva, hogy "egy marxista állandó jelenléte beláthatatlan veszélyeknek teszi ki a tanszéket". Kardos professzor a beláthatatlan veszély mibenlétét alkalmasint belátta, hiszen elméjének élessége elônyösen különböztette meg ôt például az említett hangadótól. Én viszont idônként azt reméltem, hogy e megkülönböztetô jegy pszichológusnál talán emberismeretté szublimálódhat, s ilyenkor arra tippeltem, hogy talán mégsem XX. század által kondicionált félelmek generalizációja határozta meg a viszonyunkat, hanem az a perfekcionizmus, amely Kardos Lajosnak nemcsak elôadásait, de néha még szemináriumi megnyilvánulásait is elôre megírt szövegek felolvasására redukálta.

Akárhogyan is volt, elôre megírt szövegeivel mindenesetre Kardos Lajos meggyôzött arról, hogy Pavlové nemcsak elegáns elmélet, de ráadásul olyan, amely átfogja a lelki jelenségek totalitását. Úgy hogy, nincs mit szépíteni: pavlovista lettem.

Nincs mit szépíteni - de azért megpróbálom. Az elsô dolog, amit mentségemre felhozok, hogy Pavlov elmélete iránt támadt fellángolásomban az a bizonyos szenvedély munkált, hogy a pszichológiát mint természettudományt műveljem. Szakmánkra vonatkozó beállítódásunk akkor még nem irányulásával különböztetett meg tanult kollégáim nagyobbik részétől, csak a túlzás méretarányaival, amellyel komolyan vettem a lelki jelenségek determináltságát. Kardos szemináriumán még diákként arról tartottam - szerény méretű tetszést és szerénytelen méretű visszatetszést arató - elôadást, hogy a pavlovi elméletnek (s ezen belül mindenek előtt az úgynevezett második jelzôrendszerre vonatkozó tanításnak, amely az elmélet legsötétebb része) alkalmazásával olyan hipnózist és szuggesztiót csaphatunk, amely azután bármit tehet az emberrel. Büszkeség nélkül állíthatom, hogy Skinnertôl függetlenül jutottam el beyond freedom and dignity... [2]

A másik, amit mentségemre meg kell mindjárt mondanom, az az, hogy nem abba a Pavlovba szerettem bele, amelyik bírságot fizettetett munkatársaival, valahányszor pszichológiai fogalmat hordozó szó hagyta el ajkukat, s akit a sztálini korszakban a pszichológia ellenében kanonizáltak, hanem abba, amelyikrôl Kardos elhitette velem, hogy akár viselkedéssel és tárgyészleléssel is foglalkozhatott volna.

S a harmadik, hogy egy ilyen "viselkedéspszichológus" és "alaklélektanász" Pavlov azon a szemüvegen keresztül szemlélve érdekelt, amelyet a másik nagy csábító terhelt rám, akirôl fentebb már szóbahoztam, hogy ô is a pszichológián kívülrôl vonzott a pszichológia felé: Sztanyiszlavszkij. Amit ônála olvastam [3] a szerep átélésérôl s a színészi élmény megtestesítésérôl, az nem kevesebbet állít, mint hogy e nagyon komplex élmény esetében is, mint amilyen a színészé, a lélek működése gerjeszthetô a test működtetése felôl, de tetten is érhetô, amikor a test nem lelket gerjeszt, hanem rutin által maga működteti magát.

Az egyetemen, anélkül is, hogy Sztanyiszlavszkij nevét csak egyszer is hallottam volna tôle, számomra ugyanezt a komplex szemléletet képviselte a tragikus sorsú (és halálával a magyarországi pszichológus-képzésre is tragikus sorsot vonó) Radnai Béla, akitôl nem mondhatom ugyan, hogy sokat tanultam, csak azt, hogy... az egészet.

*

Egyetem után nem sok kellett ahhoz, hogy Pavlov általam akkor felfogott elméletébôl alakitsam ki a magam elsô elméletét, melyet a velemszületett szerénységet oly jól kifejezô címmel írtam meg: Az ember pszichológiájához (a tanulmány végül ehelyett egy túlszerényített címmel jelent meg). Pavlovnál, ugye, arról van szó, hogy az egyes reflexek lánccá kapcsolódhatnak, amelyekben mindegyik reflex vége a következô reflex kiváltó ingere lesz, így aztán az ilyen úgynevezett dinamikus sztereotip, ha egyszer beindult, lefuttatása szükséglet. Igy van ez embernél is, érveltem én, de embernél a munka az, aminek szekvenciái a reflexláncot kialakítják. Ha tehát a célkitűzésre nem következhet a cél szabad megvalósítása, erre meg egy új cél szabad kitűzése, akkor szükséglet marad kielégítetlenül.

Ennek a szabadság-szükségletnek a feltalálásával próbáltam teljesíteni a Füst Milán által kirótt feladatot: hogy találjak valamit, ami anélkül, hogy vele azonos lenne, belülrôl mozgatja az embert.

És csakis ôt - ezt a súlyosbító feltételt már Füst Milántól függetlenül róttam magamra. Valószínűleg elsôsorban filozófiai tanulmányaim hatására, ahol elég hosszú hagyománya van azon kísérleteknek, hogy az embert a maga sajátszerűségében ragadják meg. Tehát mint olyant, akit nemcsak a többi elgondolható szellemi lénnyel szemben különböztet meg, hogy természeti lényként tapasztalható is, de a többi természeti lény sorából is kiemel, hogy valamiképpen mégiscsak szellemi lény. Vagyis olyan, akit nemcsak okok terelnek okozatok felé, de értékek is vonzanak a közülük való választások irányába.

Az idôk során megrögzötté vált bennem az eszme, hogy az a pszichológia, amely csak magyarázza, hogy a lelki jelenség miképpen áll elô természeti okok okozataként, csak fél-tudomány, s hogy semmivel sem kevésbé az ama másik pszichológia, amely megérti, hogyan történik a lélek szabad választása a szellem értékei közül. S rögeszmém szerint a pszichológia csak akkor lesz két féltudományból egyetlen egésszé, amikor majd felfogja, hogy az a lelki jelenség, amely okok nyomán szükségszerűen elôáll, és az, amelyik értékeket szabadon preferál, ugyanaz.

Hogy egy olyan kutatási programhoz, amely ebbôl a rögeszmébôl ered, Pavlov nem a legmegfelelôbb bázis, talán sejthetô. Amikor ezt már én sem tudtam magam elôtt letagadni, búcsút vettem tôle.

Tulajdonképpen kézenfekvô lett volna, hogy Freudhoz térjek, akinek ekkorra már azért elolvastam a fontosabb műveit, s ezekbôl annyi kiderülhetett számomra, hogy ô az a pszichológus, akinek gondolkodásmódja a legközelebb esik az általam keresett logikához, amely választó és determinált pszichikummal egyszerre számol. Hogy ebbôl valami ki is derült számomra, mutatja az a cikk, amelyet róla a Népszabadság 1964. karácsonyi számába írtam [4]. Egészében azonban Freud elméletétôl, enyhén fogalmazva, nem voltam elbűvölve, sôt. Amikor például az 1958-ban újra megjelent A mindennapi élet pszichopatológiájának olvasása hozzájuttatott elsô Freud-élményemhez, ez valóságos esztétikai averziónak volt az átélése. Ízlésemet a szigorú természettudományok formálták ki, s ez az ízlés nagyon rosszul tűrte azt az önkényességet, amelyet Freud esetelemzéseiben akkoriban lépten-nyomon felfedezni véltem; úgy éreztem, mindegyikben Karinthy paródiáját látom viszont, a Freud-féle Hacsek és Sajót: ha Sajó jónapot kíván Hacseknek ezzel csak azt a vágyát óhajtja leplezni, hogy rossz estét kivánjon neki, amely vágy azóta él benne, mióta gyermekkorában szerelmes volt Hacsek unokanagynénjébe, akivel esténként találkozott a Szentkirályi utcában, ahová az a Duna-partról jött, minthogy pedig a Szentkirályi utcában van a szemklinika, a Duna pedig egy folyó, Sajóról megállapítható, hogy az igazi elfojtott vágya az, hogy Hacseknak follyék ki a szeme...

Persze, késôbb kiderült számomra, hogy nem az értelmezés az önkényes és esetleges, amely a "jónapot"-tól egy unokanagynéni gyermekkori emlékén, a Szentkirályi utcán és a Dunán keresztül eljut a "follyék ki a szemed" elfojtott vágyáig, hanem az az út, amelyen az egyéni pszichikum ellenkezô irányban, a vágytól az elfojtáson keresztül a tünetig tényleg végigdolgozza magát. S engem tulajdonképpen ez az önkényesség zavart! Miközben olyan pszichológiát akartam, amely nemcsak a szükségszerűséggel számol, amellyel e tudomány tárgya a természetben okok nyomán elôáll, hanem a szabadsággal is, amellyel a szellem értékei közül választ, azt is szerettem volna, hogy a tárgy maga, amely elénk tárul, a szellem térfelén éppen olyan rendezett legyen, mint a természet térfelén. Hogy tehát az embernek, miközben szabadon választ az értékek között és bármely pillanatban azt is megválaszthatja, hogy hű maradjon-e az ôáltala egyszer már megválasztott értékhez vagy sem, választásai úgy kövessék egymást, mint Madáchnál Ádámé, akinél a Faraó milliókat egyért feláldoztató értékvilágára logikusan következik Miltiádeszé, aki egymagát áldozza milliókért, s erre éppolyan szükségszerű az a szabadon választott értékrend, amely szerint Rómában az egyes ember saját egyéni szempontjainak érdekében él, és így tovább a testiséget tagadó istenhit bizánci, az Istent feleslegessé tevô természeti rend prágai, a minden rendet felrúgó forradalom párizsi, a forradalmi lelkesültséget polgári haszonelvűségre váltó londoni, s a polgári versengés helyett a szocialista társulást preferáló falanszter-beli választások során át.

Madách-hoz hasonlóan engem is bűvkörébe vont Hegel történetfilozófiája, s amikor Lucifer gúnyosan szól Ádám után - "hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von" - úgy éreztem, csak konkretizálódik az a képlet, amelyre vonatkozóan Füst Milán feladja a már említett rendelést: a pszichológiának olyasmirôl kell tudást kialakítania, ami belülrôl mozgatja az embert (ezért hiheti azt, hogy ô megy), ám anélkül, hogy vele azonos lenne (vagyis úgy, hogy eközben sorsának árja vonja). A Hegel-féle konkretizáció pedig annak felismertetésében állt, hogy e "belsô külföld" - ahogyan Freud nevezi valahol - valamiképpen a történelemmel tart összefüggést, méghozzá a Madách-féle Ádám nagybetűs Történelmével éppúgy, mint sok további ádám, meg éva, meg nemecsek ernô kisbetűs egyéni történelmével is.

Persze, Hegel filozófus volt és Madách meg Füst Milán sem a pszichológus-céhben szerezte a mesterlevelét. Én viszont úgy gondoltam, hogy a kérdés, hogy mi mozgatja belülrôl az embert és hogyan, s az a másik, hogy micsoda érezteti az emberrel úgy, hogy ez a belsô mozgató ô maga - két pszichológiai kérdés, bárhonnan jön is az ihletés, hogy feltegyük.

*

A következô, akinek sokat köszönhetek, amiért közelebb segített a válaszhoz e két iker-kérdésre, Leontyev volt.

Amikor 1967-ben Budapesten járt, elvittem a Kardos-tanszékre. Nem emlékszem, hogy tudósok között ennél érdekesebb beszélgetésen vettem volna valaha is részt, mint ami ott a tanszékvezetô és vendége között folyt a tanszék és jómagam asszisztenciája mellett. Kardost az ragadta meg, hogy a Leontyev által elôadott elgondolás a tárgyi tevékenységrôl egyszerre ígérte a viselkedés és az észlelés rejtélyének a megfejtését, méghozzá egyikét a másik révén. Mikor a beszélgetés végén Kardos tanár úr kikísérte Leontyevet, még jött velünk a folyosón két lépést, hogy nekem, kihasználva, hogy a vendég nem értheti, ezt mondja: "Magának tényleg igaza volt: ez egy zseniális ember".

Kardos benyomását nem oszthatta sem az, aki Leontyevet könyvének tökéletesen érthetetlen magyar félre-fordításából (A pszichikum fejlôdésének problémái. Bp.: Kossuth, 1964) ismerte, sem pedig az, aki második magyarországi utazása alkalmából ismerkedett meg vele. Az a helyzet, hogy Leontyev tudósi identitásánál nem kevésbé fontosnak tartotta azt a hivatalnoki identitást, amelyet a Moszkvai Állami Egyetem ôáltala alapított Pszichológiai Karának dékánjaként betöltött, ennek megfelelôen olyan módon idomult a maga mindenkori hivatali környezetéhez, hogy amikor ez 1968 augusztus 21-ét követôen viharos gyorsasággal merevedett meg és mállott szét egyidejűleg, akkor a tudós Leontyevnek igazán nem vált elônyére az, hogy ebben az idomulásban gondolkodása is részt vett.

Ismertem tudományban honos embert, akinek intellektusán nem hagyott negatív nyomot, hogy ez a férfiú magas hivatalt vállalt s ott pályája még magasabbra ívelt, egészen a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi-díjjal dekorált alelnökének címéig. Sôt, az illetônek különben kitűnô intellektusa a hivatali ranglétra mászása közben valamelyest kiteljesedett, lévén olyan intellektus, amely hordozóját - a legjobb Max Weber-i kritériumoknak megfelelô - hivatalra predesztinálta. Ez az ember például amikor ún. tudományos szöveget produkált, akkor locsogott, amikor viszont hivatali beszámolót követett el, akkor beosztottjait lebéklyózta szövegének tömörsége és célirányos szerkesztése. Leontyev azonban tudós volt, úgy hogy gondolkodásának szembeötlôen nem tett jót, hogy ez együtt merevedett meg és mállott szét a rendszerrel, amelyben a dékán elvtárs ambicionálta, hogy hivatalt visel.

De amikor Kardos professzor úr azért hagyta el egy percre tanszékét, hogy ennek folyosóján a fentebb idézett szavakat szólja, akkor Leontyev hivatali hierarchiájának csúcsán még nem rendelték el, hogy Csehszlovákiát moresre tanítsuk, amikor pedig én ismerkedtem meg vele, 1964-ben, akkor meg éppenséggel a kreatív értelmiség számára oly ígéretes hruscsovi éra morzsolta utolsó hónapjait. S ráadásul Leontyev ekkor még ilyen rendszerben sem viselte késôbbi magas hivatalát.

Úgy hogy én még egy olyan Leontyevet ismertem meg, aki majdnem gátlástalanul lehetett majdnem azonos önmagával. S ez az önmaga egy egészen nagyformátumú teoretikus tudós volt.

Én addig csak féktelenül vakmerô pillanataimban mertem olyasmit gondolni, hogy ha egyszer majd a pszichológia is kinövi a pubertást és olyan felnôtt tudomány lesz, mint a fizika, akkor nem csak annak a programnak a teljesítéséhez fog majd egyszer mégis neki, amelyet Kurt Lewin még a 30-as évek legelején vázolt fel, s amely szerint a fizika példáját követve a mi tudományunknak is fel kell váltania arisztotelészi gondolkodásmódját egy olyannal, amelynek logikáját Galilei találta fel; hanem hogy akkor majd ennek a tudománynak is lesz Einsteinje. Vagyis olyan tudósa, aki nem azzal foglalkozik, hogy elvégezze az n plusz egyedik kísérletet, hanem azzal, hogy megállapítsa, hogy az addig végzett n számú kísérlet megannyi eredménye miképpen lehet egyszerre igaz. S akkor most találkoztam valakivel, aki tulajdonképpen ilyen pszichológiát művelt.

Leontyev teoretikus pszichológusként megvizsgálta ebben az idôben, miképpen lehetnek egyszerre igazak azok a megállapítások, amelyek egyik része viselkedést, másik része pedig észlelést vizsgáló kísérletek eredményein alapult, miközben a viselkedéspszichológiai megállapítások egyebek mellett arról szóltak, hogy a viselkedéshez nincs is szükség észlelésre, az észleléslélektani megállapítások pedig olyan észlelésrôl, amelyet az egyed a viselkedésnek éppen a szünetében produkál.

Ekkor, 1964-es moszkvai tanulmányutamon megismertem még egy nagyszerű teoretikus pszichológust: Galperint [6]. Ő azonban Leontyevvel ellentétben nem merte leplezetlenül vállalni, amit művel, hanem pszichológiatörténetnek álcázta azt.

Akárhogyan is volt, a hathetes út tapasztalatainak a legfontosabbika az lett számomra, hogy teoretikus pszichológia nem csak létesíthetô, de immáron művelik is. Minthogy pedig ekkor ért véget a pszichológiai aspirantúrám, elhatároztam, hogy kandidátusi disszertációmat - amely a hivatalosan reá szánt három év alatt természetesen nem készült el - már a teoretikus pszichológia módszerével fogom elôállítani.

Egy nagyon fontos feltételre azonban akkor nem figyeltem fel, és ez a mulasztás számomra végzetes lett:

Az a helyzet, hogy Leontyev is és Galperin is egyetemi tanárként művelte a teoretikus pszichológiát. Mármost meg kell állapítani, hogy amilyen fontos szerszáma a tényfeltáró kutatásnak egy jól műszerezett laboratórium, éppolyan nélkülözhetetlen feltétele az elméleti kutatásnak, hogy az ember a maga elméleti építkezése mellett rendszeresen és módszeresen olyan életkorú hallgatóság elôtt érvelhessen, amelyben a késôbb majd megállapodó szakember még eleven eszű, ugyanakkor szakmailag már szigorú, aki elôtt nem marad rejtve az alakuló elméletnek egyetlen gyenge pontja sem, s aki ugyanakkor nem helyezi megállapodott nézetek pajzsát egy elfogadható érvelés és önmaga közé.

Hát ez nekem nem jött össze. Aspirantúrám végén, 1964-ben talán összejött volna, ha erôltetem, de ehelyett mentem a Filozófiai Intézetbe, amely magától hívott. Ugyanígy mentem át a Pszichológiai Intézetbe, amikor ennek új igazgatója áthívott. A pszichológus-képzésbe viszont nem hívtak.

Sôt.

*

Ennek a "sôt"-nek a történetét egyszer meg kell írni, mert (amint a minapi szaknyelvi divat mondaná) paradigmatikus érvényű:

Annak idején, amikor bevégeztem az egyetemet, hajszál híján ott maradtam, mint tanár. A "hajszál" akkor 1959-ben az volt, hogy én abban az idôben lukácsiánus voltam. Soha nem tartoztam ahhoz a bizonyos Lukács-iskolához, amelyik rendszeresen följárt Lukács Györgyhöz, de annyira mindenesetre az voltam, hogy olyan véleménynek adjak hangot, mely szerint ô az évszázad legnagyobb marxista filozófusa. És ezt nem kellett volna - ahogyan P. Howard fogalmazná. Tudniillik hangot adni a véleményemnek - de sohse hallgattam P. Howardra. És egyáltalán: sohse hallgattam. Persze végzôs egyetemistaként arról mondani véleményt, hogy ki az évszázad legnagyobb filozófusa, jogom lett volna. Na de hogy ki marxista - ez már akkora tisztesség volt, hogy ilyesmire csak a párt nevezhette ki az embert, s akkoriban Lukács, tudjuk, nem volt az az ember.

"Lehettem volna oktató... de nem lettem mert..." Ha akkor azért nem lettem, mert én mondtam marxistának valakit, néhány évvel késôbb már azért, mert engem mondott marxistának valaki: fentebb már szóltam Kardos professzor úr ötletérôl, hogy engem meghívjon a tanszékére, s arról, hogy ez a kezdeményezés miképpen bukott meg azon, hogy a tanszék hangadó személye - aki személyként korlátolt volt, hangadóként viszont korláttalan - lemarxistázott.

Annak érzékeltetésére, hogy a korabeli pszichológiai tanszéken mit jelentett a "marxista", álljon itt egy emlékem:

A '70-es évek közepén a pártközpont megrendelésére az MTA megfelelô bizottsága vizsgálatot végeztetett annak megállapítására, mennyire van képviselve a magyarországi tudományos közleményekben a marxista pszichológia. A maximálisan gazdaságos és ugyanakkor maximálisan pontos válasz a kérdésre így hangzott volna: "Semennyire". Ám a magyarországi pszichológusképzés egyik jelese (akirôl valamiért szilárdan tartja magát a hiedelem, hogy van köze a tudományhoz) tudományosan akarta megközelíteni a kérdést, s ezért a vizsgálatot a scientometria tudományos eszközeivel végezte el: megszámolta, hogy a tudományos (igényű) közleményekben hány hivatkozás történik - szovjet szerzôkre...

Igaz, a kolléga úr fogalma a marxizmusról ezzel a válasszal valószínűleg derekasan közelebb állt azokéhoz, akik a kérdést feltették, mint az enyém.

Szerencsére a Nizzai Egyetemet Franciaországban mindez nem zavarta, hogy ott profeszszor lehessek és taníthassak. Sajnos viszont nem pszichológia-, hanem szociológia- és etnológia-szakos hallgatókat, akikkel nem az volt a közös dolgunk, hogy együtt kimunkáljuk az elméleti pszichológiát mint olyan tudományt, amely nem próbálja beérni önmaga egyik felével.

Késôbb, amikor elkövettem életemnek azt az igazi nagy ballépését, hogy - 1984-ben - hazatértem Franciaországból, az idôk változását azon lehetett lemérni, hogy már semmilyen ideológiai fenék nem lett kerítve a szakmai féltékenységnek, amelyet nemcsak mulatságos, de szociálpszichológus számára tanulságos is volt tapasztalnom, amikor egyetemre szánt portékámmal a hazán házaltam végig.

Büszke vagyok rá, hogy tízegynéhány évvel korábban, amikor az ELTÉ-n a pszichológiai tanszék vezetôjének helye megüresedett, nem akárki, hanem Mérei Ferenc próbálkozott egy olyan terv kivitelezésével, hogy én töltsem azt be. "Meg kell törni a ratocentrikus diktatúrát" - hangoztatta ezzel kapcsolatosan, vagyis egy olyan "patkányközpontú" szemléletnek az egyeduralmát, amely úgy gondolta, hogy a fehérpatkányokon végzett viselkedéspszichológiai kísérletek (netán olyanokkal kiegészülve, amelyeket ezek mintája szerint végeznek embereken) kimerítik tudományunk tárgyának teljes vizsgálatát.

Vélhetôen az ok, amiért Méreinek ez a terve éppúgy nem sikerülhetett, mint nekem az a jóval szerényebb, hogy a szó szoros értelmében magántanárként érvelhessek tudományunk majdani szakemberei elôtt amellett a magánvéleményem mellett, hogy nem merítik ki, ugyanaz volt, mint amelyért Méreiben ez a terv felmerült: a "ratocentrikus diktatúra". Amely megtörhetetlennek bizonyult, hiszen önmagát az egyetemi nagyüzemben bôvítetten termeli újjá. S akik ennek futószalagáról lekerülnek, éppen mert ennek futószalagáról kerülnek le, nem is sejthetik, hogy egy harminc évvel ezelôtt érvényben volt tudománykoncepció jegyében készítik fel ôket arra, hogy majd harminc évvel ezután is helyt tudjanak állni a pályán.

Az ezzel kapcsolatos súlyos érdekeket az elôbbiekben elôsorolt esetleges motívumok csak színezték.

Azért egyet, ahol esetleges motívum és súlyos érdek közvetlenül átmegy egymásba, még érdemes megemlíteni:

A kaliforniai Stanford Egyetemen hallottam elôször, de arrafelé közhely lehet, mert valamivel késôbb az Egyesült Államok túlsó végében, a New York-i Columbián is elmondták nekem, hogy az övékhez hasonló elit-egyetemet Amerikában az különbözteti meg a több tucat tucategyetemtôl, hogy ôk olyan tanárokat keresnek, akik egyszerre tesznek eleget két kritériumnak: szakmai fórumokon hangoztatott nézeteiket tekintve nem teljesen normálisak, de általánosan elfogadott minôsítô eljárás során elnyerték céhük levelét, amely tanusítja, hogy ugyanakkor nem teljesen ôrültek. Gondolom, mint a tudományok doktora, aki másfelôl, majdnem negyven éve hordok össze mindenféle bosszantóan furcsa ötletet, mindkét kritériumnak eleget teszek. Mármost a Stanfordon szerzett értesülés a kétféle egyetem közötti különbségrôl úgy folytatódik, hogy a tucategyetemen az is szép karriert futhat be, aki komplett ôrült, meg az is aki tisztes hordozója a maga akadémiai címének, meg a középszernek, amellyel megszerezte - ám felemás figuráknak, akik nem tudják eldönteni, hogy a két skatulya melyikébe heverjenek bele, a tucategyetemen nem jön össze, hogy oda bekerülhessenek.

Szóval nekem magyarországi egyetemeken nem jött össze. [7]

* Megjelent in: Bodor Péter, Pléh Csaba és Lányi Gusztáv [szerk.]: Önarckép háttérrel. Pólya Kiadó. 62-72. old.

[1] Ebbôl a kaptációból egyebek között a gúzsba kötve táncolásnak olykor groteszk koreográfiája következik majd. Például amikor 1970-ben a Pszichológiai Intézetben arra a célra hozok létre kutatócsoportot, hogy a személyiség alakulásában olyan fejleményeket vizsgáljon, amelyek sem genetikus, sem környezeti hatótényezôk determinációs láncába nem illeszthetôk, mert szabad értékválasztással kapcsolatosak, akkor megtervezek, sôt el is indítok egy olyan laboratóriumi kísérletet, amely a pszichikum nem-természettudományos aspektusára vonatkozó hipotézist is a természettudomány elfogadott normái szerint kívánja demonstrálhatóvá tenni, s ezért a szabad értékválasztást azzal a viselkedéssel próbálja modellezni, amelyet - naposcsibék mutatnak útvesztôk útelágazásában!

[2] Skinner Beyond freedom and dignity című könyvében (Harmondswort Penguin, 1974) amellett érvelt, hogy ha túllépünk a szabadságon és az emberi méltóságon, akkor úgy tudjuk a társadalomban összehangolni egymással a különbözô egyének működését, hogy ez egyszerre válik hasznára a társadalomnak és a különbözô egyéneknek.

[3] Rabota aktyora nad szoboj. Sztanyiszlavszkij Összegyűjtött Műveinek 2-3. kötete (Moszkva, 1954-1955). Magyarul úgy tudom, hogy ennek a munkának az átélésre vonatkozó elsô kötete jelent meg Egy színész felkészül címmel.

[4] Freud és a modern emberfelfogás.

Freuddal szemben nyilvánított negatív beállítódásomnak vélhetô motívumairól 1984-ben a párizsi Magyar Füzetekben Harmat Pál azt írta, hogy Garairól egész a közelmúltig az volt a benyomása, "hogy a szűklátókörű Freud-kritika hullámain ígyekszik minél magasabbra jutni" (14-15. [1984], 237.). Ehhez képest különösen megtisztelô számomra, hogy az itt hivatkozott karácsonyi Freud-cikkrôl, amelyben pedig nem titkoltam el távolságtartásomat Freud elméletének tekintetében, Buda Béla késôbb úgy emlékezett meg, mint ami "talán a felszabadulás óta, de 1948 óta mindenképpen az elsô objektív és messze tekintô Freud-elemzés, nem obligát kritikai szempontokkal, hanem olyanokkal, amelyekkel ma is számot kell vetni". (Magyar Pszichológiai Szemle. 1983/2. 191.)

[5] Heurusztikainak mondja egyfajta szakzsargon azt a szerepet, amelyet például a pszichológia tudományában játszhatnak olyan nem pszichológiai művek, mint amelyek szerzôi Tolsztoj meg Sztanyiszlavszkij, Hegel, Madách meg Füst Milán voltak. Hogy az én esetemben ebbe a sorba hogyan került bele és miért foglalt el ott igen elôkelô helyet Marx Károly, ezzel a kérdéssel foglalkozik a Quo vadis, tovaris? című könyvem következô három szövege:

Viktimológiai vizsgálódások: Válasz a "Marxizmus a XX. század végén" c. körkérdésre (162-171).

Az ember pszichológiájához: Vigotszkij és Leontyev (207-231).

Dialógus a tudatról, az ösztönrôl meg az alkalmazkodásról (232-251).

A kérdés iránt makacsul érdeklôdô olvasót még a Marx' economico-philosophical anthropology and a psychological meta-theory c. lista többi szövegéhez tudom utalni (þ elsősorban International Social Sciences Council's report, Egységes pszichológia és Encyclopedic Dictionary's article).

[6] Ennek a kitűnô tudósnak a megértésében - mint Leontyevében is - magyar kollégáit a magyar fordítás akadályozza. Az a helyzet, hogy Galperin gondolatrendszerének központi fogalma az "umsztvennoje gyejsztvije", vagyis az a cselekvés, amelyet az általa vizsgált tanulási folyamat végeredményeként immáron nem külsô fizikai viselkedésként végeznek, hanem "v ume", vagyis fejben. Minthogy pedig az "um" szó elsô szótári jelentése ész, így támadt a pszichológia jeles oktatójának, amikor Galperin fordítójaként működött, az a leleménye, hogy ez a nagyon fontos terminus technikus legyen magyarul értelmi cselekvés, ami azután elôre és visszamenôleg tesz lehetetlenné a magyar olvasónál bármi olyan értelmi cselekvést, ami ôt Galperin olvasott szövegének megértéséhez segíthetné.

[7] Mióta ezt az írást - 1994-ben - elkövettem, a József Attila Tudományegyetem Széchenyi-ösztöndíjas tanszékvezető egyetemi tanára lettem. Tett-e meg ember nagyobb utat, mint amely az öt évvel ezelőtti helyzettől a mostanihoz vezetett?

Ezt a szónoki kérdést az téteti fel velem, hogy amúgy a jelenlegi helyzetről kitűnt, hogy centire éppolyan messze van minden értelmes lehetőségtől, mint volt az öt évvel ezelőtti:

A tanszék, amelyet vezetek, a gazdaságpszichológiai, tehát már eleve kívülesik a felsőoktatásnak azokon a szerelőcsarnokain, ahol a pszichológusokat legyártják. De ezen túlmenően a magyarországi katedrapszichológia itt is utánamnyúlt, amint ez kitetszhetik a levélből, amelyet idemásolok:

Pléh Csaba tudományos tanácsadó
József Attila Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kara
Szeged

Budapest, 1999. február 16.

Kedves Csaba!

Ez a levél közös egyetemünkről szól, nem pedig közös tudományunkról, s a legkevésbé kettőnkről ebben a közös tudományban. Ezt azért kell előrebocsátanom, mert bevezetőben mégis kell valamit erről is írnom, hogy megindokoljam az ajánlatot, amelyet teszek annak megakadályozására, hogy közös egyetemünkre bevonuljon közös tudományunk nagyon szerencsétlenül alakult szelleme azzal, hogy tanszékeink - az, amelyet én vezetek, és az, amelyet majd Te fogsz - lekövessék kettőnknek e szellemiséghez idomult magántudósi viszonyát.

Ez a viszony pedig nem volt eleve rossz. Te ugyan ismeretségünk negyedszázada alatt valamennyi általad betöltött pozíció hatalmával vállaltad a rád eső részt abban a jópofa társasjátékban, amelynek menete az, hogy a magyarországi katedrapszichológia a lehetőségei szerint kirekeszti egyetemről, könyv- és folyóiratkiadásból, a kutatásnak járó pénz és a kutatónak járó társadalmi rang allokációjából azt az alternatív pszichológiát, amelyet én képviselek - én meg a magam lehetőségei szerint ellenállok annak, hogy ki lehessen rekeszteni.

Hadd illusztráljam egy példán, hogy hogyan játszódik ez a társasjáték:

Elkövettem egy gazdaságpszichológiai szakkönyvet, amelyet közgazdász-hallgatóim a JATÉ-n tankönyvként is használhattak volna, s az Ozirisz kiadó igazgatója rábeszélt, hogy dolgozzam is át - a kiadónál megjelentetendő - egyetemi tankönyvvé a kéziratot. Te akkor a kiadónál viselt hatalmadnál fogva megakadályoztad, hogy ilyesmi ott megjelenhessen: ugye, az egyetemi tankönyv tudvalévően olyan kiadvány, amelyet más szakmunkáktól az különböztet meg, hogy - súlyos érdekeknél fogva - többnyire el is olvassák, s minthogy ez olyan életkorban történik, amikor az ember még nem helyezi későbbi szakmájának korábbról ittmaradt babonáit egy elfogadható érvelés és önmaga közé, hát hatni is tud. Te ezt a veszélyt akkor a katedrapszichológia feje felől sikerrel hárítottad el - én meg a tényleg tankönyvvé átdolgozott kéziratot egy évvel később jelentettem meg egy másik kiadónál. Igaz, közben 150 JATE-hallgató egy évre tankönyv nélkül maradt, s az is igaz, hogy az ország más egyetemein csak újabb egy év elteltével sikerült hozzájutniok e tankönyv általánosabb használatra átdolgozott változatához ((r) Mo98a)...

Ilyesféle társasjátékokat a mienkénél sokkal jobb szelleműre sikerült tudományokban is játszanak, s eközben csak arra kell vigyázni, amire a korabeli viccben a rabbi hívta fel Kohn figyelmét: az még nem okoz botrányt, ha az ember, mint akárki más, belepisil a stranduszoda medencéjébe - de ne a trambulinról tegye.

Te hosszú ideig nem a trambulinról tetted, s így részemről nem volt harag. Sőt: kifejezett elismeréssel nyugtáztam azokat a ritka, de mégis előfordult eseteket, amikor szüneteltetted részvételedet a performanszban. Így például tisztességes volt részedről és tudóshoz majdnem méltó, hogy megszervezted az egyetemi tudományos vitát akörül a Magyar Tudomány-ban megjelent cikkem körül, amelynek pedig egyik fejezete a te Pszichológiatörténet-edet marasztalta el elég súlyos érvekkel. Azért kell - igazán nagy sajnálatomra - azt a megszorítást alkalmaznom, hogy majdnem volt tudóshoz méltó, ami akkor a Te jóvoltodból történt, mert akkor lett volna egészen az, ha a vitában az én érveimre válaszolsz, de Te be is jelentetted, hogy ehelyett egy modellérveléssel fogsz vitatkozni. Ez azért volt baj, mert az én érvelésem nem egy ilyennek az örök trivialitásait alkalmazta, hanem az utóbbi harmincegynehány év tudományos történéseiből merítette az érveit, hiszen pont az volt a kiindulása, hogy a 60-as évek közepén a pszichológiának még jó oka volt magát természettudománynak hinni s akkor jómagam is osztoztam a többi pszichológusnak ebben a hiedelmében ((r) pl. Ps64b, Ps65c).

Hogy mi mindenért sajnálatos a magyarországi katedrapszichológia ragaszkodása egy érvényét vesztett identitáshoz, ez a kérdés igazán nem tárgya e levélnek. [8] Utóbbinak összefüggésében annyi érdekes, hogy ennek az önazonosításnak az elhagyásán kívül a másik, amit a katedrapszichológia felró közös tudományunk énáltalam művelt alternatívájának, az éppen az, hogy a fiziológiai pszichológia triviális vonatkoztatási kerete mellé felveszem egy gazdaságpszichológiáét is, miközben kétkötetnyi tanulmányban((r) Mo95) mutatom be az okokat, amelyek engem annak felismerésére késztettek, hogy a gazdaságpszichológia egyoldalúan természettudományos pszichológiaként egyáltalán nem művelhető.

Talán ezért van, hogy az Osiris kiadónak a fenti affér óta eltelt három év alatt sem sikerült olyan gazdaságpszichológia-tankönyvet íratnia, amely a katedrapszichológia szemléletén belül maradna, jóllehet ilyen kiadvány ígérete egy ideig szerepelt a kiadó közeljövőre ígért könyveinek a listáján.

Ebbe a levélbe, amely nem kettőnk közös tudományáról szól, hanem közös egyetemünkről, ezt a tudománytörténeti esetlegességet annak bemutatására kellett belefogalmazni, miért alakult úgy, hogy amikor a JATE felkérésére öt évvel ezelőtt elvállaltam, hogy

a meginduló közgazdászképzés keretébe, ennek alapozó tárgyai közé beillesszem a gazdaságpszichológiát;

közreműködjem egy tervezett Közgazdasági Kar számára gazdaságpszichológiai tanszék létesítésében és ellássam annak vezetését;

részt vegyek annak az általam vezetett doktori programnak a kidolgozásában, amely ezekben a hetekben nyerte el az akkreditációt és ősszel indul, ennek kidolgozzam egy gazdaságpszichológiai alprogramját, amellyel megvalósíthatóvá válik, hogy ennek a határtudománynak Magyarországon is legyenek szakemberei

- eközben nem kerestem a lehetőségét annak, hogy a fejlesztés egyes lépéseit a magyarországi katedrapszichológia elvárásaihoz illesszem. Ugyanezért nincsenek ilyen terveim a jövőre nézve sem, így ez a törekvés nem szerepelt a szempontjaim között akkor sem, amikor egy gazdaságpszichológiai szakirányú továbbképzés akkreditációjának elnyerésére készítettem anyagot.

Amikor ezt a Közgazdasági Tanszékcsoport vezetője, Farkas Beáta átküldte a Pszichológiai Tanszékre véleményezésre, akkor, persze, normális tanszékközi viszonyokat feltételezve igen helyesen járt el, mert ilyenekbe akkor is haszonnal illeszthető egymás szövegeinek kölcsönös kritikája, ha a szemléletbeli különbség megszorítja is a lehetőségét a kritika hasznosításának. Ugyanez a szempont s a normális tanszékközi viszonyoknak ugyanez a feltételezése vezetett engem is akkor, amikor felkértelek Téged, illetve Vajda Zsuzsát, hogy - természetesen tetszésetekre bízott módon összeállítandó - szociolingvisztikai, ill. szocializációs anyaggal vegyetek részt a tervezetben. Mármost ami az első felkérésre válaszul szakvélemény helyett elkészült éppúgy azt mutatja, mint a második felkérésre a válasz elmaradása a te részedről és sűrű változtatása Zsuzsa részéről, hogy a normális tanszékközi viszonyokat a mi esetünkben nem elég feltételezni, hanem kialakításukon még munkálkodni kell.

Ezért ajánlom egy olyan tanszékközi megbeszélés összehívását, amelynek kizárólagos célja annak megvizsgálása lenne, miképpen lehet a két tanszék viszonyát normálissá alakítani, vagyis olyanná, amely kettőnk magántudósi viszonyától független, és amely a JATE működését inkább segíti, mint akadályozza. Miközben illőnek tartom, hogy kettőnk konfliktusának kezelését mindenekelőtt a mindkettőnket befogadó egyetem szempontjából tekintsük, hadd fogalmazzam meg a két tanszék szempontjából is azt a szerény véleményt, mely szerint most, hogy a te tanszéked is akkreditációért folyamodik, meg az enyém is, kölcsönösen nem szerencsés őrájuk és az általuk készített akkreditációs anyagokra kivetíteni egymással szembeni magánagressziónkat (de még a mögötte munkáló koncepcióbeli eltérést sem); ezzel szemben kölcsönösen előnyös lenne, ha az akkreditációs folyamatban mindkét tanszék a maga terveinek háttereként tudná bemutatni a másikat.

Elfogadom szociálpszichológusok intelmét, hogy az ilyen megbeszéléseket a legjobb haladéktalanul megejteni, mert a mienkéhez hasonló viszonyok magukra hagyva az idő múlásával rohamos tempóban romlanak tovább.

Hadd illusztráljam ezt egy aktualitásánál fogva nagyon is ideillő példával:

Még nem volt közös egyetemÜnk s így nem zavarhatta ilyennek a működését, amikor a BUKSZ 1998. őszi számában elkövettél egy cikket, amely engem felháborított.

Már közös volt az egyetemünk, amikor felháborodásomnak hangot adtam egy magánlevélben, amelyben a BUKSZ egyik, a kérdésben többszörösen illetékes szerkesztőbizottsági tagjának megírtam (egy utalásokat alkalmazó, játékos stílusban, amely azonban a magam, eufémizmusokat kerülő stílusa volt), hogy a BUKSZ aktív közreműködésével itt a tudománytörténész történelmet hamisított, amennyiben megtakarította magának (meg az olvasónak) a szellemi erőfeszítést, hogy olyan tényeket is tekintetbe vegyen, amelyek nem igazolják a tételét.

"A Csaba nagyon dühös rád" - mondta nekem ezután Vajda Zsuzsa, amikor elbeszélte, milyen szakvéleményt szerkesztett a Tőled kapott instrukciókból arról az anyagról, amellyel az Egyetem a gazdaságpszichológiai szakirányú továbbképzés akkreditációjának elnyerésére pályázna.

*

A levélben ajánlott megbeszélésre nem került sor. S így cikkem zárómegállapítását ma is megtehetem: nekem magyarországi egyetemeken továbbra sem jött össze, hogy diákjaimmal általuk folytatható elméleti pszichológiát művelhessek.

Mi több (s még groteszkebb), gazdaságpszichológiát sem - a József Attila Tudományegyetem Gazdaságpszichológiai Tanszékét vezető egyetemi tanárként.

De ez már egy másik történet, amely immáron nem csupán a magyarországi pszichológiának szól majd a kisszerűségéről. 

[8] Mindenesetre a kérdésnek a magyarországi katedrapszichológián túlmenő fontosságát jelzi, hogy ennek bemutatása végett hívtak meg a III. Nemzetközi Tevékenység-elméleti Kongresszus (Moszkva, 1995) egyik főreferátumának megtartására, s hogy az előadás - Köcski Margittal társszerzőségben készített - szövegét három folyóirat is leközölte: az amerikai Journal of Russian and East-European Psychology ((r) Ps95a), az olasz Studi di Psicologia dell'Educazione ((r) Ps95b), valamint a kongresszusi vita tapasztalataival bővített változatban az orosz Voproszy filoszofii ((r) Ps97a).