Természettudomány-e a pszichológia?*

A magyar pszichológus ma nem okvetlenül igényli, hogy tudományosnak ismertesse el azt, amit művel, sőt növekszik azok aránya, akik szeretik magukat művésznek vagy mágusnak hinni. Aki azonban közülünk súlyt fektet rá, hogy gyakorlati vagy elméleti tevékenysége tudományos, az a címben szereplő kérdésre, hogy vajon természettudomány-e a pszichológia, általában hajlamos igenlő választ adni, hiszen hogyan is lehetne más módon tudományos valami, mint ahogyan a fizika, a vegytan, a biológia az.

S hogyan is gondolhatnánk ezt másképpen, amikor egyetemi tanulmányaink során a szaktárgyak tanulását anatómiával, élettannal, etológiával alapozzák meg számunkra, de anélkül szerzünk diplomát, hogy szaktudásunkkal összefüggésben szociológiát, nyelvtudományt, gazdaságtant, történelmet kellett volna tanulnunk? Igaz, egy időben bevezettek az ELTÉ-n a pszichológusképzésbe egy Kultúrtörténet és antropológia című tantárgyat, ezt azonban egy újabb keletű reform kiiktatta a tanrendből. [1]

Másfelől viszont mi az ördögnek terhelnénk szakképzésünket ilyen, vélhetően közművelődési anyaggal, ha szilárddá vált meggyőződésünk, hogy a pszichológia, amennyiben egyáltalán tudomány, úgy természettudomány? Vagy minek foglalkoznánk tudományunk olyan határterületei mellett, mint a pszichofizika, a pszichofiziológia vagy a farmakopszichológia, olyan további határterületekkel, mint amilyen a gazdaságpszichológia, a politikapszichológia, általában a makrorendszerek szociálpszichológiája, a történeti vagy filozófiai pszichológia lenne?

Az ilyen egymást megalapozó okoskodásokról mármost nemcsak azt tudjuk, hogy logika-tankönyvek a logikai hibákról szóló fejezetben tárgyalják, hanem azt is, hogy amúgy rendíthetetlen szilárdsággal tudja magát általa fixálni az idea. Így aztán nem meglepő, hogy annak idején, amikor, harmadszázada, én tanultam a szakmát, engem is természettudományos pszichológiára képeztek ki – és további legalább harmadszázadra a természettudományos pszichológia felé próbálja orientálni a pszichológusképzés megszaporodott műhelyeit tekintélyének nyomatékával a Magyar Pszichológiai Társaság, amely éppen most bocsátotta ki dokumentumát "az alapképzés minimum-követelményeiről’.

Az egész dolog nem is érdemelne egyebet, mint hogy megelégedetten nyugtázzuk, hogy szakmai felkészítésünk szilárd alapokon nyugszik. Amiért mégis szóba hozom, az az, hogy közben, az eltelt harmadszázad alatt maga a nemzetközi pszichológia elmozdult egy bizonyos irányban, s ha az eljövendő harmadszázadban netán tovább mozdulna, nem biztos, hogy a szilárd alapjain nyugvó képzés olyan pszichológusokat fog kibocsátani Magyarországon, akiket ezek az elmozdulások nem fognak váratlanul érni.

 

 

Két nemzetközi pszichológiai kongresszus: szenzáció és válság

 

Az én nemzedékemet például a változások annak idején teljesen váratlanul érték.

Ez a nemzedék 1956 után indult, tulajdonképpen együtt magával az újjászülető magyarországi pszichológiával, s számunkra nem is volt nagyobb evidencia, mint az, hogy ha lekerül rólunk a bélyeg, amely szerint a pszichológia "imperialista érdekeket szolgáló idealista áltudomány", akkor hamar be tudjuk bizonyítani, hogy éppolyan valódi tudomány a miénk, mint a fizika, a kémia vagy a biológia, hogy hozzájuk hasonlóan valóságos anyagi rendszert vizsgál, amelynek megismerése nem az imperialisták, hanem a mi társadalmunk érdekében való, minthogy alkalmazása éppúgy hasznot hajt neki, akárcsak a többi természettudományé.

Ennek a várakozásunknak fényes igazolását akartuk látni az 1966-ban Moszkvában rendezett 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus eseményeiben [2]. A kongresszuson – amelynek a szovjet pszichológusok nagy nemzedéke (Luria, Galperin és a kongresszus elnökeként funkcionáló Leontyev) mellett olyan külföldi résztvevők tekintélye adott súlyt, mint a plenáris előadást tartó Neal Miller és Piaget, továbbá Berlyne, Broadbent, Festinger, Fraisse, Grey Walter, Moreno, Pribram – egyértelműen az agykutatás témái uralkodtak, számszerűen is és kiváltképp hatásukban. Annak jelzésére, hogy milyen várakozások uralták akkor nemcsak tudatunkat, hanem, hogy úgy mondjam, még tudattalanunkat is, elég megemlíteni azt a három előadást, amely – emlékezetem szerint – a legnagyobb szenzációt keltette:

Neal Miller plenáris előadásán [3] olyan kísérleteket ismertetett, amelyekben vegetatív idegrendszer által ellenőrzött belső szervműködéseket az addigi hagyománytól gyökeresen eltérő módon, instrumentális feltételes reflexek kialakítása útján változtatott. Például szomjaztatott kutyák egyik csoportjánál a kísérlet során úgy intézték, hogy egy részükre vizet adagoló szerkezetet e kísérleti állatok nyálmirigy működése indítson be, egy másik csoportnál pedig, ellenkezőleg, úgy, hogy a nyálmirigy működésének a kimaradása. Az első csoporthoz tartozó állat így megtanulta, hogy sokat nyálazzon, méghozzá (Pavlov klasszikus kísérleteitől eltérően) ezúttal nem azért, mert víz került a szájába s ezáltal hatott volna rá a nyálreakciót kiváltó feltétlen inger, hanem azért, hogy víz kerüljön a szájába – a második csoporthoz tartozó pedig ugyanígy azt, hogy mérsékelje nyálelválasztását. Minthogy pedig az instrumentális tanulásnak, amely nem az ok és okozata, hanem a cél és eszköze közötti viszonnyal operál, különösen a pszichikusan vezérelt teljesítmények alakításában tulajdonítottunk akkor szerepet, Miller előadását egy olyan fejlemény előhirnökeként hallgattuk, hogy a vegetatív idegrendszer által ellenőrzött belső szervműködéseket bevonjuk a pszichikusan vezérelhető teljesítmények körébe.

Még ennél is nagyobb szenzációt jelentettek a Pribram által vezetett szimpoziumon [4] azok az előadások, amelyeknek tárgyát akkor már néhány év óta "tanulási transzfer via kannibalizmus" címen tartotta számon a szakirodalom. A lapos férgek törzsébe tartozó planáriák, ha befalták olyan társukat, amelynél a kísérletező pszichológus előzetesen valamilyen feltételes reflexet alakított ki, akkor ennek a fajtársnak a tudásához is valamelyest hozzájutottak, amennyiben őnáluk ugyanezt a reflexet könnyebb (az ellentétesen irányulót pedig nehezebb) volt kialakítani, mint akár az eredeti tanulóknál, akár olyan kannibál egyedeknél, melyek tanulatlan fajbeli társat faltak fel (lehetőséget nyújtva ezzel az eredeti kísérlet eredményének ellenőrzésére).

A kongresszus harmadik szenzációját egy olyan kísérlet ismertetése váltotta ki, amely egyenesen szociálpszichológiai összefüggésnek kínálja természettudományos kezelését. Delgado majom agyába beépített elektródán keresztül rádióhullámmal tette szabályozhatóvá a megcélzott agyi területnek viselkedésben is megnyilvánuló tónusát. Normális esetben egy állatcsoportban ilyen viselkedéses megnyilvánulások interakciójának kimenetelétől függ, hogy melyik egyed lesz a vezér – ennek azután a továbbiakban elég a viselkedési aktus jelzéssé, esetleg csak testtartássá rövidített változatát produkálni, hogy az egyszer beállított "társadalmi rendet’ fenntartsa. Ha mármost az ilyen vezérmajomnak van az agyába beépítve a kérdéses elektróda és a neki alávetett csoporttagok valamelyikének tanítják meg, hogyan kell a rádióhullámot kibocsátó szerkezetet egy fogantyú meghúzásával aképp működtetni, hogy a megváltozott agytónusú vezérállat viselkedése szelíd legyen, akkor ezen az úton meg lehet változtatni az egész állatcsoport rendjét. [5]

Ilyen atmoszférában nem csoda, hogy Moreno is a maga előadásában – amely a kongreszus egyik társasági eseménye lett – az általa pertraktált vonzásról és taszításról, szimpátiáról és antipátiáról egyszerre állította azt, hogy ha ezek mikrostruktúrájával összhangba hozzák a társadalom makrostruktúráját, akkor megszűnnek a társadalmi bajok, és azt, hogy ezek hasonlatosak a kémiai cserebomlásban megnyilvánuló tendenciákhoz.

Mindenesetre azt hiszem, hogy a moszkvai Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus számos résztvevőjének a nevében elmondhatom, hogy igazi eufóriával tértünk haza, s hogy ennek a mámornak intellektuális tartalma volt: az a bizonyosságunk, hogy a pszichológia sínen van, méghozzá ugyanazon a sínen, amelyen előtte a fizika, a kémia vagy a biológia szerelvénye haladt, a természettudomány megannyi ágáé, amelyektől a pszichológia, ha néhányunk szerint azért különbözik is, csak tárgyának nagyobb fokú bonyolultságában. Vagy ahogy Pribram fogalmazta meg ugyanezt az eufóriát kongresszusi záróbeszédében: "Ez valóban történelmi jelentőségű kongresszus volt. Hiszem, hogy eljövendő nemzedékek erről az eseményről szólva majd megállapítják, hogy itt, Moszkvában tanúi voltunk annak, hogy a pszichológia mint egészében kísérleti tudomány kialakult." [6]

Ehhez képest azután váratlanul érte az embert, hogy tíz évvel később a 21. nemzetközi kongreszust Párizsban Paul Fraisse egy olyan előadással [7] nyitotta meg, amelynek első mondata így szólt: "A pszichológia válságban van!"

A két kongreszus közötti tíz év olyan szakmai munkával telt – azoknál is, akik a kutatásban folytattuk, s azoknál is, akik az oktatásban vagy az alkalmazás egyre tágabbra nyíló lehetőségeinek valamelyik területén, – amelyet mindenképpen, a mámor elmúltával is meghatározott a Moszkvából hazahozott bizonyosság. S most Párizsban hallgattuk a kongresszus elnökét: "A válság mély, mert elméleti jellegű. Tudományos forradalom részesei vagyunk, új paradigmát keresünk abban az értelemben, amelyet Kuhn ad ennek a szónak.’ És Fraisse szerint az új paradigma keresése olyan irányban halad, amelyben a viselkedés a pszichológiai kutatásnak csak nyersanyaga lesz, tárgyává viszont az ember válik.

Márpedig arra nézve, hogy a természettudományt pozitivista módszere alkalmassá teszi-e az ember teljesértékű tanulmányozására, a kételyek nem mai keletűek.

 

 

Amit egy másik pszichológiáról tudni elég

 

Tulajdonképpen nem kellett volna, hogy váratlanul érjen bennünket ez a válság, hiszen egyetemi tanulmányaink során azért értesültünk arról az elégedetlenségről, amelyet pszichológusok vagy a szakpszichológia érdekeit felvállaló filozófusok időről időre kifejezésre juttattak a természettudományok pozitivista módszerével szemben. Csak nem vettük komolyan. Nem okvetlenül kimondva, de éreztette velünk a korabeli szakképzés, hogy itt olyan okoskodásokról van szó, amelyekkel megismerkedni érdekes szellemi tornát jelenthet, de amelyek nem befolyásolták a pszichológia fejlődésének fővonalát.

Kíváncsi lettem, vajon az a mód, ahogyan a szakképzés ma elővezeti ezeket a kritikai érveket, felhangolja-e a majdani pszichológust ezek komolyabb mérlegelésére, annak megfontolására, meddig terjed a pszichológián belül a természettudomány tényleges illetékessége és hol húzódnak lehetőségeinek a határai.

Az akadémiai kutatás és az egyetemi szakképzés között kialakult viszony sok más kutatóval együtt számomra sem teszi lehetővé, hogy ilyen vagy más kíváncsiságot a szakképzéssel kapcsolatosan azon a természetes közvetlen módon elégítsek ki, amire az adna lehetőséget, hogy az ember normálisan részt vesz a szakképzésben és ezért tudja, hogy mi történik benne. Maradt tehát az a közvetett eljárás, amely tankönyvek, egyetemi jegyzetek és más hozzáférhető segédeszközök tartalmából és formájából próbál visszakövetkeztetni a folyamatra, amelyhez ilyen eszközök illeszkednek.

Ebből a szempontból viszont szerencsésnek mondható, hogy éppen most jelent meg egy olyan tankönyv, amelynek éppenséggel feladata, hogy közvetlenül is foglalkozzék annak bemutatásával, milyen válaszokat adtak a címben foglalt kérdésre különböző korok pszichológusai, s azok, akik akkor a határtudományokat művelték. Ráadásul Pléh Csaba könyvét [8] kitünteti a mai pszichológiai tankönyvek és egyetemi jegyzetek közül, hogy a tények nagy erudiciót mutató ismeretét egyesíti a tények közötti összefüggések számontartásának elméleti képességével.

S valóban, Pléh Csaba tankönyve logikai és időrendbe illesztve sorra említi:

Wundt próbálkozását, hogy a természettudományos minta szerint működtetett kísérleti lélektan mellett néplélektant is műveljen;

Brentanóét, hogy a lelki jelenséget úgy különböztesse meg a fizikai jelenségtől, hogy míg ezek önmagukban valóak, addig amazok mindig valami rajtuk kívül állóra vonatkoznak; [9]

Bergsonét, aki a természettudomány módszere helyett, amely ismeretről ismeretre araszolgat a maga tárgyára vonatkozó igazság felé, a pszichológiának a tiszta intuíciót ajánlja, mellyel ez közvetlenül ragadhatná meg a magáét.

És megismerkedhet a felkészülő, sőt a már felkészült pszichológus is azokkal a szempontokkal is, amelyek Diltheyt, s még inkább azokkal, amelyek tanítványát, Sprangert arra késztették, hogy a természettudományos pszichológiával egy szellemtudományos pszichológiát állítson szembe.

Illetve pontosabb így fogalmazni: miután kiderül, hogy van, aki olyan pszichológiát akar, amely a lelki jelenséget magából ebből a jelenségből megérti, ahelyett, hogy okaiból magyarázná, [10] arról a tankönyv olvasója megtudhatja, hogy megvannak a maga szempontjai, azt azonban kevésbé, hogy mik is ezek a szempontok.

Például sehol sem találkozhatunk a könyvben még csak célzással sem arra az alapvető fontosságú szempontra, amelyet Dilthey így fogalmaz: "A szellemtudomány lehetőségének az első feltétele abban rejlik, hogy én magam is történeti lény vagyok, hogy az, aki a történelmet kutatja, ugyanaz, mint aki csinálja." [11]

E szempontot azért mondom alapvető fontosságúnak, mert olyan további fontos következtetések adódnak belőle, mint például Gadameré, aki amellett érvel, hogy "a társadalmi világ tapasztalatát a természettudományok induktív eljárásával nem lehet tudománnyá tenni" [12]. Pléh Csaba ezt az érvet sem ismerteti, márpedig nem valószínű, hogy a kitűnő nyelvpszichológiai kutatásairól ismert szerző azoknak a pszichológusoknak a sorából való volna, akik azt tartják, hogy tudományuknak nincs köze a társadalmi világ tapasztalatához, s így e tapasztalat esetleges módszertani gondjaihoz sem.

Ahelyett, hogy e szempontokat ismertetné és megvizsgálná, s netán a megvizsgálás eredményeként majd elutasítaná, Pléh Csaba mindjárt tankönyvének elején, mielőtt a még be nem avatott olvasó megtudhatná, hogy miről is van egyáltalán szó, a következő vallomást teszi (négy másikat követően, amelyből ekkorra már annyi kiderült, hogy ő maga a természettudományos módszer elkötelezett híve): "A toleranciának megfelelően abban is hiszek, hogy az emberi kérdések s az emberi állapot megközelítésének több lehetséges módja van. A pszichológiában ez sajátosan azt jelenti, hogy elismerem a megértő, értelmező attitűd jogosságát is az oksági magyarázó felfogás mellett. Ez azonban számomra nem jelenti a tudomány határainak elmosását [13]. Felfogásom szerint a (modern) tudományosság lényege a felmerülő hipotéziseket támogató adatok feletti közösségi ellenőrzés. Ennek kulcsmozzanata az adott hipotézist vagy elméletet megkérdőjelező tények keresése […]. Ez azonban nem zárja ki, hogy akár a megértő – értelmező – hermeneutikai hozzáállást, akár a világnézetet ne vegyük komolyan s ne respektáljuk.’

Ez a vallomás bennem kifejezetten rokonszenvet ébreszt: aki így gondolkodik, az vallási türelmi kérdésekben alkalmasint a tordai ediktum szép hagyományát követné s a parlamentben biztosan megszavazná a Jehova Tanúi szekta állami támogatását, jóllehet ez más úton keresi az idvezülést, mint az ő – történelmi – egyháza. A "hermeneutikai hozzáállás" kérdése azonban nem hitéleti kérdés, hanem a tudomány módszerére vonatkozó.

 

 

A pszichológus is ember

 

Az adott hipotézist vagy elméletet megkérdőjelező tényeket kell keresni – inti a tudományos igénnyel fellépő pszichológiát Pléh Csaba. Mármost éppen az elméletet megkérdőjelező tények kereséséről állítja Gadamer, hogy amennyiben a tapasztalat tárgya a társadalmi világ, ezt a természettudományok induktív eljárásával nem lehet tudománnyá tenni.

Ez egyenesen következik abból a tételből, amelyet az imént Dilthey megfogalmazásában idéztünk. Annak ugyanis, hogy a természettudományok induktív eljárását alkalmazni lehessen egy tárgyra, feltétele, hogy ez elválasztható legyen az alanytól, amely vizsgálja, márpedig ha Diltheynek igaza van, akkor a történelemkutatás tárgya nem ilyen tárgy.

Az ornitológus azért vizsgálhatja induktív eljárással a madarakat, mert ő maga nem madár: bármilyen – helyes vagy téves – megállapítást tesz felőlük, ez egyetlen madár egyetlen tulajdonságát sem fogja megváltoztatni. Merőben más a helyzet, ha az, "aki a történelmet kutatja, ugyanaz, mint aki csinálja". Ilyen viszonyok mellett ha az, aki a történelmet kutatja, valamilyen megállapítást tesz azok felől, akik a történelmet csinálják, nem mondható el többé, hogy ez egyetlen történelemcsinálónak egyetlen tulajdonságát sem fogja megváltoztatni, mert igenis van egy (ti. a történelem kutatója, aki egyben történelemcsináló is), akinek van olyan tulajdonsága (ti. hogy tesz-e vagy sem megállapítást a történelemcsinálók felől), amely ime megváltozott.

Persze, a történelem kutatója magát nem sorolja vizsgálatának tárgyához, s ha ez módszertanilag tudatos kikötés, nem pedig a kutató tudatlanságának a folyománya, akkor jogosult eljárás. Ám nem a természettudományé, mert ott nem értelmezés kérdése, hogy például az ornitológus besoroltatik-e az általa vizsgált madarak osztályába. Itt olyan tudománnyal van dolgunk, ahol a tapasztalatok induktív feldolgozásának a kereteit mindenkor az értelmezés szabja meg.

Ilyen tudományokról állítja mármost a Diltheytől származó, de azóta többször megújított felvetés, hogy a pszichológiának hozzájuk éppúgy köze van valamiképp, mint a természettudományokhoz: nem másodlagosan, nem mellesleg, nem azon a módon, hogy egy önmagát egyértelműen természettudományként számontartó pszichológia azzal az érzéssel térhetne napirendre fölötte, hogy sportszerű, amikor ezt is megemlíti azok sorában, amelyek "futottak még".

Valójában a pszichológiára nézve a Diltheytől idézett megállapítás még visszafelé is igaz: nemcsak az állapítható meg, hogy aki a történelmet kutatja, ugyanaz, mint aki csinálja, hanem egyszersmind az is, hogy "a történelem csinálója" egyszersmind "a történelem kutatója" is. A pszichológia tárgya ugyanis az egymással (s nem csupán a természeti környezetével) interakcióban álló ember, aki egyfelől a maga minden egyes lépésével "történelmet csinál", amelynek precedensét azután számon tartja – másfelől eközben "történelmet kutat’, amennyiben a többiek aktuális lépéseire nem úgy "reagál’, mint holmi természeti "ingerre", amelyhez előzetes tanulási folyamat hozzákondicionálta volna a választ, hanem úgy, hogy előtörténetük precedenseire, interakciójuk hagyományára tekintettel értelmezi azt.

A Palo Alto-i iskola [14] képviselőinek leirása nyomán például az interakció A és B között így sematizálható:

A üzenete B-hez tartalmaz egy metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell értelmezni;

B az üzenetet értelmezve fogja fel ezt az utasítást is, amely tehát már csak magától az értelmezéstől függően befolyásolja az értelmezést, egyszersmind B válaszát is, amelyet kodeterminálnak az interakció körülményei is, s amely szintén tartalmaz egy metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell majd értelmezni, egyebek között hogyan kell leválasztani azt, amiért az interakció körülményeit kell felelőssé tenni, a válasznak arról a részéről, amelyről maga B tehet;

A a maga részéről B üzenetét értelmezve fogja fel ezt az utasítást, az üzenet értelmezésében azonban nemcsak ez az, amúgy is az ő értelmezése által közvetített utasítás fogja befolyásolni, hanem interakciójuk jelenlegi szakaszának előtörténete is: az, ahogyan A emlékszik arra mi(k) volt(ak) az ő korábbi üzenete(i) az ő értelmezése szerint – az együttható tényezőknek ez az együttese fogja azután meghatározni A viszontválaszát;

ezt B a maga részéről ugyanilyen komplex együttes mentén fogja lereagálni, de a lereagálásba közben bekapcsolódik az interakció előtörténete által teremtett szabályoknak az értelmezése is: ha neked az én válaszomra ez a viszontválaszod, akkor nekem a tiédre az lesz; stb.

Úgy hogy az interakció, amellyel résztvevői "történelmet csinálnak’, minden egyes lépésében magában foglal egy olyan értelmezési manőverezést, mellyel "történelmet kutatnak’.

Ennek a manőverezésnek mindig az a végső tétje, hogy eldöntse, melyikünk milyen funkciót tölt be az interakcióban: vajon kezdeményező alanya vagyok-e a zajló folyamatnak vagy csupán közege, amelyen végbemegy, végeredményét élvező, illetve elszenvedő tárgy vagy tanúságtevő, aki a háttérből megfigyeli vagy akinek hátterén megfigyelik a kérdéses folyamatot. Amikor a házasságterápiában a feleség elmondja a terapeutának, hogy ő nem tehet róla, ha olykor elkeseredésében erősebb hangot vált ki belőle, amikor férje újra meg újra disznó-részegen jön haza este, a férj pedig elmondja a terapeutának, hogy ő nem tehet róla, ha olykor elkeseredésében felhajt egy pohárral, amikor felesége újra meg újra üvöltözik vele mindenért – akkor mindkét fél úgy értelmezi interakciójukat, mint amelynek ő maga csak közege. Más típusú versengés, amikor mindkét fél önmagát értelmezi az interakció alanyának; ezt hivatkozott könyvüknek egy irónikus helyén Watzlawick, Beavin és Jackson annak a kísérleti fehérpatkánynak az értelmezési manőverével példázzák, aki azzal szemben, ahogyan a kísérletező pszichológus próbálja beállítani a dolgokat, így beszélne: "A kísérletező pszichológust sikerrel kondicionáltam, hogy valahányszor lenyomom a pedált, ennem adjon."

E csúfondáros viccelődésnek pedig az ad komolyságot, hogy a Palo Alto-i iskola egész szemléletéből az következik, hogy a pszichológus és a másik személy között egyfajta társasjáték megy végbe, amelynek a pszichológus ugyanolyan játékosa, mint a másik, akit pedig közben úgy próbál leírni, ahogyan a természettudós a maga tárgyát. "Hogyan manőverez egymással a hipnotizőr és páciense?’ kérdezi idézett könyvének fejezetcímében Haley és a hipnotizőréhez hasonló manőverezésnek írja le azt is, amit a maga betegével a többi pszichológus folytat, akár pszichoanalitikus az illető, akár például olyan, aki ez utóbbiéval ellentétes módszerrel például rövid-pszichoterápiát folytat.

Vélhetnénk, hogy a pszichoterapeutát az teszi involválttá abban a tényállásban, amellyel foglalkozik, hogy gyakorlati módon beléavatkozik, míg vele ellentétben a kutató pszichológus csak elméleti érdeklődéssel kívülről szemlélődik. Azonban az a jellemzés, amelyet e tekintetben a pszichoterapeuta beállítódásáról olvashatunk, kisértetiesen emlékeztet arra, amit tapasztalataink alapján a kutató pszichológuséról adhatnánk:

"A pszichiátriához hasonlóan, amely a tünetek leírásakor csak az egyénre fordít figyelmet, a hipnózis elméleteinek középpontjában is az individuum áll […], jóllehet nincs még egy olyan pszichológiai jelenség, amelynek megjelenése ennyire kapcsolathoz kötött volna, mint éppen a hipnózis. – írja például többször hivatkozott könyvének imént idézett című fejezetében Haley. – […] Mikor Messmer a mágneseivel váltotta ki a transz állapotát, érthető volt, hogy az elmélet a magnetizmus jelenségét és az emberi lényekre gyakorolt befolyását igyekezett megmagyarázni és kevéssé foglalkozott, ha foglalkozott egyáltalán, a páciensek Messmerhez fűződő kapcsolatával. Mikor […] később […] a szuggesztió került a kutatások középpontjába, […] azt várhattuk volna, hogy ez lesz az a pillanat, mikor a szuggesztiót adó és kapó személy kapcsolata válik a kutatás tárgyává […]. A kutatások tárgya azonban továbbra is az individuum maradt, és az elméleti probléma az egyének egyfajta osztályozása lett aszerint, hogy mennyire szuggesztibilisek. A szuggesztiót ezután úgy írták le, mint ezt megelőzően a mágnest – egy olyan dolognak, amely önmagában képes befolyásolni az embereket függetlenül a kapcsolattól." [15]

Ez a jellemzés tehát az, amelyről fentebb azt a gyanút fogalmaztam meg, hogy maradéktalanul megismételhető a kutató pszichológusról szólva. Amikor Rosenthal 1966-ban (s érdemes felfigyelni rá, hogy ez ugyanaz az esztendő, amelyben a természettudománynak tekintett pszichológia a maga apoteózisát ünnepelte a moszkvai nemzetközi kongresszuson) közzéteszi azokat a pszichológiai kísérleteit, amelyek tárgya maga a pszichológiai kísérlet, többé nem lehet tagadni, hogy a viselkedéstudományokban a természettudományos kísérletek stílusában előállított tényeknek legalábbis egy – nem csekély – része laboratóriumi műtermék. [16] Olyan összefüggéseknél fogva, amilyenekről Haley imént idézett szövege beszél: hogy amikor a pszichológus azt hiszi, hogy a természettudóshoz hasonlóan a kísérletezés alanyaként manipulálja a kísérletezés tárgyát, akkor ehelyett itt is olyan társasjáték zajlik, amelyben mindkét játékos – a pszichológus is és a kísérleti személy is – értelmezi a történéseket és ezáltal úgy manőverez, hogy ezzel döntse el, melyiküknek sikerül a másikat a kísérletben előidéződő folyamatok tárgyává tenni.

Amikor a kísérletező pszichológusnak ez sikerül, a kísérlet további lefolyása akár olyan is lehet, mintha valóban természettudományos kutatásról volna szó, a produkált kutatási eredmény megbízhatósága pedig ennek megfelelő. Manőverező szakasza azonban ilyenkor is megkülönbözteti a kísérletet attól, amelyet az igazi természettudomány ilyen előkészítő, értelmező szakasz nélkül produkál.

A pszichológia hosszú ideig nem figyelt fel a manőverező, értelmező előkészítés kényszerűségére – ez teszi jogosulttá ilyen módszertani tudatosság nélkül nyert kísérleti eredményeinek kritikai megvizsgálását.

Rosenthal könyve elején hosszasan idéz olyan eseteket, amikor a természettudomány és a viselkedéstudomány művelője különbség nélkül esik áldozatul rajta érvényesülő szociálpszichológiai összefüggéseknek: nem vesz észre olyan tényeket, amelyek hipotézisének ellentmondanak, vagy nagyobb pontossággal véli látni az általa várt ténybeli fejlemény bekövetkeztét, amikor az a valóságban csak probabilisztikus érvénnyel következik be. Az idézett torzító eseteknek egy további hányada a helyesen megfigyelt tények téves értelmezésével kapcsolatos, és olvashatunk olyan esetekről is, amikor a torzítást ilyen vagy olyan motívumból (becsvágy, kolléga irígysége, asszisztens túlbuzgósága stb.) fakadó szándék eredményezi. [17]

A pszichológia kutatójával azonban nem csak az történik meg, hogy a természettudományok kutatójához hasonlóan esetleg fogyatékosan engedi magát kutatásának tárgyától befolyásoltatni, hanem az is, hogy önkéntelenül ő maga keríti befolyása alá a tárgyat, amelyet azután ebben a tőle befolyásolt működésében figyel meg. Ez viszont már markánsan megkülönbözteti a pszichológiát a természettudománytól, ahol képtelenség volna olyasmit megállapíthatni, hogy például egy égi vagy egy földi test sebessége vagy sebességváltozása attól függően lenne kisebb vagy nagyobb, hogy milyen nemű, életkorú, bőrszínű vagy vallású kutatófizikussal találja magát szemben, vagy hogy e kutatóra jelekből kiolvashatóan milyen hatást tesz éppen a kísérlet alakulása. Egy igazi természettudományos kísérletben, persze, nem fordulhat elő, hogy a kísérleti anyag jelekből bármit kiolvasson a kísérletező tudósról, s hogy például attól függően menjen erőteljesebben, gyengébben vagy egyáltalán ne végbe egy cserebomlás, hogy a közegéül kiszemelt sav és bázis mennyire akar önkéntelenül is kezére játszani a tudósnak vagy, ellenkezőleg, meghiúsítani a várakozását, mennyire szeretne ahhoz hasonlóan vagy, ellenkezőleg, attól eltérően megnyilvánulni a kísérletben, ahogyan vélhetően a tudós tenné az ő helyükben, vagy hogy mennyire próbálja pl. a sav maga is bázisnak feltüntetni magát. Ha mármost ezt a trivialitást egybevetjük Rosenthal könyvének azokkal a megállapításaival, amelyek tanúsága szerint a pszichológiai kísérletnek viszont "természetes" velejárója a vizsgált viselkedés ilyen és hasonló torzulása a vizsgálat menetének hatására, akkor fel kell ismernünk, mennyire nem igazi természettudományos kísérletről van szó a pszichológiában.

Attól fogva, hogy – a szociálpszichológiai kísérletezés elterjedésével – a kutató pszichológus rákényszerült, hogy az ilyen kísérletezés speciális módszertani problémáival tudatosan foglalkozzék, megfigyelhető, hogy a kísérletezés sajátos műfogásainak egyre növekvő s ma már nagyobb része ezzel az előkészítő szakasszal kapcsolatos: annak a manőverezésnek a fogásairól van szó, amellyel a kísérletvezetőnek sikerül a kísérleti személyt a vizsgálat tárgyává tenni. Jelen tanulmány keretében nincs hely megvizsgálni, mennyire nem a természettudományos kutatás módszertani logikája szerint való például az a rutinossá vált módszertani fogás, amely, ahelyett a törekvés helyett, hogy a vizsgálat alanyát jobban elválassza a tárgyától [18], arra ad lehetőséget hogy az alanyt beépítse a tárgyba: az, hogy a kísérletvezető segédei úgy vesznek részt a szociálpszichológiai kísérletben, mintha ők is kísérleti személyek lennének. Képzeljük el a természettudományban azt a módszertani abszurditást, hogy például a bakteriológus a mikroszkóp alá elhelyezné a baktériumtenyészetbe a maga asszisztensét is! [19]

Vajon tudatában volt-e Fraisse, amikor a párizsi kongresszus elnökeként fentebb idézett szavait elmondta a pszichológia új válságáról és egy megújítandó pszichológiáról, amely a viselkedés helyett az embert kutatja, milyen komplikációkat okoz majd egy ilyen új paradigma alkalmazásában a tény, hogy a pszichológus is ember?

Különben amikor a pszichológia a maga tárgyát – akár az ember, akár a viselkedés ez a tárgy – nem képes a természettudomány normái szerint vizsgálni, ebből nem következik, hogy a pszichológiai kutatás ne lehetne tudományos, csak éppen ilyenkor esetleg más tudomány normái szerint az. Ezért baj, ha a pszichológus anélkül fejezi be szakmai kiképeztetését, hogy tudomására juthatna: a történettudomány, a nyelvtudomány, az irodalomtudomány, a jogtudomány vagy akármely más szellemtudomány eljárási mintája éppúgy érvényes lehet a pszichológia egyes kérdéseinek vizsgálatában, mint a természettudományé más kérdésekre nézve.

S ha, következésképp, azt sem tanulhatja meg, hogy e két féltudományból nem azon a módon lehet a pszichológia egységes logikai építményét előállítani, hogy az egyik félnek a logikája a másikét letagadja.

Egy alternatíva felfedezése?

E letagadás egyik jellegzetes eljárása az, amikor a pszichológia elismeri, hogy az egyént nem elég akként vizsgálni, mint aki egy természeti környezettel van vonatkozásban, hanem úgy is kell szemlélni, mint aki a maga társadalmi környezetével áll szemben. Abban a pillanatban, hogy a történelem világát mint társadalmi környezetet tekintik, a vizsgálat előfeltevéseként veszik fel, hogy ez külső világ az egyénhez képest, tehát magától értetődőnek veszik, hogy erre a "másik" vonatkoztatási rendszerre pontosan ugyanaz a pozitivista vizsgálati módszer alkalmazható, mint amit a maga – külső, a tudóssal szemben álló – tárgyára egy természettudományos pszichológia alkalmaz. [20]

Nem kisebb vesztesége lenne a pszichológiának, ha az új, szellemtudományi tendenciák szabnának a maguk logikája szerint kereteket, amelyekhez azután a természettudományként művelt pszichológiának kellene idomulnia: ilyen logikai keretekbe nem férne bele semmi azokból a felismerésekből, amelyeket ez a pszichológia arra nézve alakított ki, hogyan kapcsolódnak a lelki jelenségek egy élő szervezetnek az egyed túlélését célzó működéséhez.

Bizonyos jelek mármost arra mutatnak, hogy a nemzetközi pszichológia túllépett azon a fázisán, amikor a maga integritását az egyik vagy a másik féltudomány logikai imperializmusával próbálja biztosítani, s ehelyett fogékonnyá vált olyan alternatív megoldások iránt, amelyek a két féltudomány logikai összeillesztésére tesznek kísérletet.

Ilyen a Vigotszkij kulturális-történelmi elmélete. "Sem nem teljesen természettudományos, biológiai pszichológia, amelyet éppen csak az előálló események és ezek okai érdekelnének, sem nem teljesen kulturális, hermeneutikai vállalkozás, amelynek csak jelentések értelmezésével és emberi tettek indítékaival lenne dolga" – olvassuk a New Ideas in Psychology-ban egy tanulmányban, amely 55 évvel Vigotszkij halála után fedezi fel ennek új eszméit a pszichológiában.

Tavaly Amsterdamban megalakult egy nemzetközi Vigotszkij-társaság, s ebből az alkalomból az amsterdami Vrije Universiteit Vigotszkij-fórumot rendezett, amelynek résztvevői arra a jelenségre keresték a magyarázatot, hogy (miközben saját hazájában Vigotszkij is áldozatául esik az indulatnak, amely "a multat végképp eltörölni" buzdít) a mai nyugat-európai, és főleg Egyesült Államok-beli pszichológia akadémiai művelői között ez a tudós zavarba ejtő mértékben jön divatba. Azért zavarba ejtő a mérték, mert például tavaly négy nemzetközi konferencia foglalkozott Vigotszkij munkásságával, anélkül, hogy ezek szervezői tudomásul vették volna az övékével párhuzamos többi kezdeményezést, s e tanácskozások egyikének részvevői az amsterdami társaságalapítással gyakorlatilag egy időben létrehoztak egy másik nemzetközi Vigotszkij-társaságot is, s kettő ezúttal esetleg nem több, hanem kevesebb, mint egy.

Mindenesetre az amsterdami fórumon az a vélemény alakult ki, hogy Vigotszkij kései felfedeztetése és a körülötte kirobbanó nemzetközi "divat’, úgy látszik, éppen azzal függ össze, amit J. Shotter imént hivatkozott tanulmánya figyelmünk középpontjába állít: hogy Vigotszkij kulturális-történelmi elmélete a két pszichológiai féltudomány szintézisének ígéretét hordozza, amikor úgy vizsgálja a lelki élet hatótényezőit, mint amelyek egyszerre jelek és szerszámok.

Egy ilyen elméleti konstrukció logikai következményeit a két félpszichológia összekapcsolására nézve így foglalhatjuk össze:

A szerszám a szervezet és a környezet közötti pszichoszomatikus kölcsönhatás természetes determinációs láncolatába illeszkedik. Nem válik önálló tevékenység tárgyává, hanem mintegy protézisként beépül a tevékenységet végző rendszerbe, amely rajta mint átlátszó közegen keresztül közvetlenül a környezetét pillantja meg és manipulálja. A tárgyra irányuló tevékenységet a szerszámtól függetlenül egyértelműen meghatározza a protézist magába építő rendszernek és a környezetnek a természete.

A jel ezzel szemben önálló tárgya egy olyan tevékenységnek, amely az értelmezésével foglalkozik. A jel már csak attól függően közvetít a felek között, hogy ezek mindegyike hogyan értelmezi azt a közöttük folyó interakcióban, közös vagy egymástól elkülönülő kultúrájuk hátterén.

A Vigotszkij-elmélet számára az egyén és környezete között jelekként közvetítő tényezők egyszersmind szerszámok módjára is, a szerszámokként közvetítő tényezők pedig ugyanakkor jelek gyanánt is viselkednek.

A szintézist ígérő elméletet először utólérte a korabeli pszichológia végzete: a természettudomány logikája szerint művelhető felét dolgozták ki követői Leontyev tevékenység-elméletével. Ennek értelmében Leontyev azt hangsúlyozza, hogy a jel nem más, mint szerszám, s ennek megfelelően úgy kezeli, mint átlátszó közeget, amely, ha jól elsajátították, zavartól mentesen közvetíti az egyén tevékenységének hatását a tárgyára. Az összefüggés másik irányának vizsgálatát tekintette feladatának az a műhely, amely irányításommal a '70-es években működött a Pszichológiai Intézetben s a hangsúlyt arra helyezte, hogy a szerszám: jel, s ebben a minőségében maga sem átlátszó közeg, hanem őrzi és működésében megnyilvánítja azokat a társadalmi viszonyokat, amelyeket a maga története során ő szervez.

A nemzetközi Vigotszkij-hullámot, úgy látszik, a pszichológiának az a "tudattalan vágya" motiválja, hogy úgy nyerje vissza tudományának egységét, hogy ennek fejében ne kelljen lemondania sem azokról a felismerésekről, amelyekre a maga idejében a természettudományként művelt pszichológia jutott, sem pedig azokról, amelyek kialakítását ugyanez oly hosszú időn keresztül akadályozta.

Garai László

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A XXI. Országos Diákköri Konferencián (1993. április 6-án) tartott bevezető előadás jelentősen bővített változata. Megjelent: Magyar Tudomány. XXXIX. [1994] 1. 62-73.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] Jelen szöveg szerzőjét felelősség terheli a dolgok ilyen alakulásáért. A '70-es évek elején a pszichológus szakképzés esedékes reformjának keretében felkért a Minisztérium egy Filozófiai pszichológia című, egy szemeszterre tervezett tantárgy tervének kidolgozására. Válaszul amellett érveltem, hogy ehelyett Bevezetés az elméleti pszichológiába című, két szemeszter előadásra és további két szemeszter szemináriumra tervezendő tantárgy szükséges ahhoz a minimumhoz, hogy a pszichológus szakképzés hagyományos aszimmetriáját el lehessen kezdeni felszámolni. Így aztán hozzájárultam ahhoz, hogy ma végeredményben még a minimumnál jóval kevesebb se képviselje a pszichológusképzésben a tudomány e másik csoportjának szemléletét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[2] Lásd Lénárd Ferenc (szerk.), 1967: A pszichológia új útjai: A 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus (Moszkva, 1966). Gondolat. Budapest.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[3] XVIII. Mezsdunarodnüj pszichologicseszkij kongressz (4–11 avguszta 1966 goda). Moszkva, 1969. Az előadás magyarnyelvű ismertetését l. Lénárd, Id. mű, 58–67. lap

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[4] Részletesebb ismertetését lásd Lénárd Ferenc (szerk.), 1967: A pszichológia új útjai: A 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus (Moszkva, 1966). Gondolat. Budapest. 336–359. lap

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[5] Sokat mondó Delgado utóbb (1969) publikált könyvének – mely a kongresszuson bemutatott kísérleteit is magábafoglalja – a címe: Toward a psychocivilized society (Harper & Row, Publishers. New York, Evanston and London).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[6] XVIII. Mezsdunarodnüj pszichologicseszkij kongressz (4–11 avguszta 1966 goda). Moszkva, 1969. 185. lap. Kiem. tőlem – G. L.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[7] XXIe Congres International de Psychologie/XXIst International Congress of Psychology: Actes/Proceedings. Presse Universitaire de France. Paris, 1978. 49–61. (franciául) és 63-75. (angolul) lap.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[8] Pléh Csaba, 1992: Pszichológiatörténet: A modern pszichológia kialakulása. Gondolat. Budapest.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[9] Anélkül, hogy hivatkozott volna Brentanóra, lényegileg egy az övéhez igen közelálló elgondolást képviselt a moszkvai Kogresszus nyitóelőadásában Leontyev, aki az "intencionalitás" brentanói fogalma helyett a "képmás" fogalmát használta arra, hogy a pszichés folyamatokat elhatárolja a fiziológiai folyamatoktól vagy olyanoktól, amelyek információfeldolgozásra mesterségesen kialakított szerkezetekben mennek végbe és képmás helyett kódokkal dolgoznak, amelyeket rajtuk kívülálló tényezőkre csak egy működésüket számon tartó ember vonatkoztat, de nem maguk ezek a rendszerek. (Lásd XVIII. Mezsdunarodnüj pszichologicseszkij kongressz (4–11 avguszta 1966 goda). Moszkva, 1969. 7–20. lapю Az előadás magyarnyelvű ismertetését l. Lénárd Ferenc (szerk.), 1967: A pszichológia új útjai: A 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus (Moszkva, 1966). Gondolat. Budapest. 11–19. lap.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[10] Lásd Dilthey, 1975: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Gondolat. Budapest.

Alig nagyobb 0-nál a valószínűsége annak, hogy ma valaki – és kiváltképp a magyarországi pszichológus szakképzés részesei közül – Pléh Csaba friss kiadású (és, vélhetően, szemléletű) Pszichológiatörténet-e helyett azt forgassa, amelyet Jarosevszkijtől 1968-ban jelentetett meg a Kossuth Kiadó. És mégis, ha valaki Dilthey hosszú szakmunkájának áttanulmányozása nélkül akar magának valamelyes képet alkotni arról, miről is van itt szó, azt szívesen rábeszélném, ha tudnám, a 480–482. lapok átpergetésére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[11] Idézi Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat. Budapest. 164. lap.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[12] Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat. Budapest. 28. lap.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[13] Arról még sejtelme sem lehet a tankönyv olvasójának ezen a 14. lapon, hogy miről is van szó, ám azt már tudni fogja róla Pléh tanár úrnak ebből az "azonban számomra" formulájából, hogy azok számára viszont, akik a tudományos pszichológia módszertani problémáit szóbahozzák, igenis a tudomány határainak elmosásáról lesz szó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[14] Az iskola "kettős kötés"- (double bind-) elméletének legreprezentatívabb tanulmányait gyűjti kötetbe Sluzki C. E. and Ransom D. C. (eds), 1976: DOUBLE BIND: The foundation of the communicational approach to the family (Grune & Stratton. New York, London, San Francisco). Az elmélet jó összefoglalóját lásd Y. Winkin Présentation générale című bevezető tanulmányában az általa szerkesztett La nouvelle communication című (francia nyelvű fordításokat tartalmazó) szöveggyüjteményhez (Seuil, Paris, 1981).

Magyar nyelven hozzáférhető egyebek között P. Watzlawick, J. Weakland és R. Fisch Változás: A problémák keletkezésének és megoldásának elvei (Gondolat, Bp., 1990) című könyve, továbbá Watzlawick egy másik (J. H. Beavinnel and D. D. Jacksonnal közösen írott) fontos munkájának, a Pragmatics of human communication: A study of interactional pattern, pathologies and paradoxes címűnek (W. W. Norton, New York, 1967) egy hosszabb részlete (Buda Béla [szerk.]: Pszichoterápia. Gondolat, Bp., 1981; 267-288. lap). Ez utóbbi válogatás tartalmazza még J. Haley két tanulmányát (A kontroll kérdése a rövid-pszichoterápiában – 242-266. lap; és Házasságterápia – 461-499. lap), továbbá Strategies of psychotherapy című könyvének több fejezetét (221-241., 293-318. és 432-443. lap; a könyv egy további részletének magyar fordítását lásd Buda Béla [szerk.]: A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat, Bp., 1971; 443-465. lap).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[15] J. Haley, 1981, 294. lap. (Kiem. tőlem – G. L.; a magyar fordításon az eredeti szöveg alapján apró pontosbításokat végeztem, ahol ezt a félreértések megelőzésének motívuma indokolta.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[16] Experimenter effects in behavioral research. Appleton–Century–Crofts, New York, 1966. (Bővített kiadás: Irvington Publisher, Inc., New York, 1976 – hivatkozásaink alapja.) Lásd még: R. Rosenthal és R. L. Rosnow (szerk.): Artifact in behavioral research. Academic Press, New York, 1969; továbbá jelen vizsgálódásunk tárgyával való összefüggéseit tekintve: R. Rosenthal és L. Jacobson: Pygmalion in the classroom. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1968.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[17] Rosenthal: Experimenter effects in behavioral research. Appleton–Century–Crofts, New York, 1966. (Bővített kiadás: Irvington Publisher, Inc., New York, 1976 – hivatkozásaink alapja.) 3-37. lap

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[18] A klasszikus pszichológiai vizsgálatokban ezt az érdeket szolgálta még például az a fogás, amelyet a detektívtükör alkalmazása tett lehetővé, melyen keresztül a pszichológus anélkül tudta megfigyelni a vizsgált személyt, hogy az is megfigyelhette volna, hogy megfigyelik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[19] Az érdeklődő olvasónak, hogy megítélhesse, vajon természettudományos kísérletezésről van-e itt szó, szíves figyelmébe ajánlom Aronson és Linder leírását arról az általuk – mesterien – alkalmazott eljárásról, melynek révén az igazi kísérleti személlyel elhitették, hogy ő a kísérletvezető asszisztense, aki megfigyeli, hogyan viselkedik az általa vélt kísérleti személy, aki viszont az igazi asszisztens (in: Csepeli György [szerk.]: A kísérleti társadalomlélektan főárama. Bp.: Gondolat Kiadó, 1981. 460-469. lap).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[20] Annak megítéléséhez, vajon az ilyen "társadalomtudományi" összefüggésekkel is számoló pszichológia különbözik-e attól, amely magát egyértelműen természettudománynak tekinti, érdemes ebből a szempontból vetni még egy pillantást Delgado fentebb vázolt kísérletére, amely végülis a hatalom társadalomtudományi összefüggésének a kezelését célozza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[21] John Shotter: Vygotsky's psychology: Joint activity in a developmental zone. NIP. Vol. 7 (1989), No 2, p. 185.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[22] Az önmagát ISCRAT betűnévvel megjelölő társaságot eredetileg 1986-ban a Nyugat-Berlinben megrendezésre került az 1. Nemzetközi Tevékenységelméleti Kongresszus részvevői hozták létre mint a tevékenységelméleti kutatásokat szolgáló nemzetközi állandó kongresszust (International Standing Congress for Research in Activity Theory). Ez alakult most át Amsterdamban szabályos nemzetközi társasággá International Society for Cultural Research in Activity Theory néven, s a 3. Nemzetközi Tevékenységelméleti Kongresszus 1994 tavaszán Moszkvában már ennek a társaságnak az égisze alatt szerveződik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[23] Ahogyan a vak ember nem a botját észleli, hanem botja révén közvetlenül a talaj egyenetlenségeit; s ahogyan a kanállal enni már megtanult gyermek nem a kanalat veszi a szájába, hanem kanalának már észre sem vett segítségségével a levest.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[24] Az interakcióban lejátszódó értelmezési manőverezést az előzőekben bemutattam. Annak a szerepnek a megvilágítására, amelyet az egész történésben egy meghatározott kultúra rendszere játszik, melynek tényezőjeként a jelet majd értelmezik, vegyük kölcsön Karinthy Frigyes ötletét, aki rámutat, hogy ha interakciónkat ez a szöveg közvetíti (s itt korrigáljuk pontatlanságát): eleven ember, más és más lefutást ad a történésnek, ha magyar vagy ha angol nyelv kulturális rendszerében értelmezzük, mely utóbbin belül ugyanis "eleven ember" annyit tesz, hogy tizenegy zsarátnok…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[25] [Leontyev] Leontiev A. N. Izbrannüje pszichologicseszkIje proizvedenija. M., Pedagogika,1983.

Jelen vitairat szerzője maga is Vigotszkij elméletének Leontyev féle értelmezését követte például Személyiségdinamika és társadalmi lét című, 1968-ban védett kandidátusi értekezésében, azonban amikor a szöveg egy évvel később megjelent az Akadémiai Kiadónál, "Szociális viszony – evidencia vagy probléma?’ címen hozzáírott új fejezetben megfogalmazta az összefüggések másik aspektusához kapcsolódó fenntartásait.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[26] A megszakadt kutatásról a kutató team tagjai az International Social Sciences Council referáló folyóiratában számoltak be: L. Garai, F. Eros, K. Jaro, M. Köcski and S. Veres: Towards a Social Psychology of Personality: Development and Current Perspectives of a School of Social Psychology in Hungary. Social Science Information. 1979/1. 137-166.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[27] Jelen tanulmánynak nem lehet tárgya a Vigotszkij-elmélet kétirányú – természettudományos és történettudományi – referenciájának részletesebb bemutatása. Az érdeklődő olvasót a szerző ebben a tárgyban korábban hivatkozott szövegeken kívül a következő munkáihoz tudja utalni:

Monográfia: Esszé az identitásról

Tanulmányok: F71, Ps79b,

 

Az önfejlődő rendszerek két formális feltételéről. Magyar Filozófiai Szemle, 15. (1971) 213-215.

A pszichológia tudathasadása. A termelés-elv és egy egységes pszichológia lehetősége. Világosság. 20. (1979) 343-351. (Lásd még In: Vereckei Lajos et al. (szerk.): Filozófia, ember, szaktudományok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 47-71.)

Marxian Personality Psychology. In: Harré-Lamb (eds.): The Encyclopedic Dictionary of Psychology. Basil Blackwell Publisher. 1983. 364-366.

O ncixologiqeckom ctatyce dertelÚhocti i covialÚhogo othosehir. K bonpocy o npeemctbehhocti me≈dy teopirmi LeohtÚeba i Bugotckogo. (Társszerző: Köcski Margit). Ncixologiqeckij ⁄yphal, 11:5. (1990) 17-26. (Korábbi angolnyelvű változat: The principle of social relations and the principle of activity (társszerző: Köcski Margit). Soviet Psychology. 4. [1989] 50-69.)

Positivist and hermeneutic principles in Psychology: Activity and social categorisation (társszerző: Köcski Margit). Studies in Soviet Thought. 42. [1991] 123-135. (Német fordítás: Positivistische und hermeneutische Prinzipien in der Psychologie: Tätigkeit und gesellschaftliche Kategorisierung Europäische Zeitschrift für Semiotische Studien. Vol. 3 [1991. 1-2]. 1-15.)

К вопросу о генезисе мышления в теории А. Н. Леонтьева (társszerző: Köcski Margit). In: Koltsova V. A. and Oleinik I. N. (eds): Historical way of Psychology: Past, present, future. Moscow.

The brain and the mechanism of psychosocial phenomena. Journal of Russian and East-European Psychology. 1993. In press. (Korábbi magyar nyelvű változatok: Tézisek az agyról, a jelentésről és a dualizmusról. Magyar Tudomány. 24. [1979] 617-627. lap; A szociálpszichológiai jelenségek mechanizmusáról. Pszichológia. 13:2. [1993] 205-224. lap).