"Zsebben
mutattunk fityiszt"
Murányi Gábor életút-interjúja Garai Lászlóval*
Garai László (58) a besorolhatatlan emberek
sorába tartozik, noha önmagát pszichológusként határozza meg, a pszichológiai tudományok
kandidátusának titulusa mellett a filozófiai tudományok doktoráét is viseli
1988 óta, a szakma inkább úgy tartja számon, mint aki irodalomtörténeti és
történelmi irányultságú pszichológizálást folytat. Vizsgálódási területét, a
"gazdaságpszichológiát" Magyarországon nem igen fogadják el, mint
létező tudományt, az 1981-ben alakult Nemzetközi Gazdaságpszichológiai
Szervezetnek viszont alapító tagja. A hetvenes évek elején egy, a gazdasági
reform hullámán készülődő életmódváltási kutatócsoport vezetője, évekkel a
reform megakadása után, 1979-ben lemond. Ugyanebben az évben a nagy vihart
keltett értelmiségi akció keretében aláírja a prágai perek elleni tiltakozást.
Volt a nizzai egyetem professzora, de nem tanított a budapesti bölcsészkaron.
Változatlanul baloldaliként aposztrofálja magát, nemrégiben megjelent könyvében
a társadalmi azonosságtudat problémáival kapcsolatos gondolatait foglalta
össze. Ez alkalomból kérdezte őt Murányi Gábor.
KÖZTÁRSASÁG: 1990-ben Kis pénz, kis foci!?
címmel jelent meg az Egy
gazdaságpszichológia megalapozása
alcímű kötete, amelyről nyilatkozatokban, személyes beszélgetések során is azt
állította: tiszta kultúra. Ezen kijelentését többen, megvallom, magam is,
vitatták, de legalább is értetlenül fogadták. Megindokolná, hogy a
gazdaságpszichológiai megalapozás miért is kultúra, a szó szűkebb értelmében?
GARAI LÁSZLÓ: Több oka is van, amiért úgy
gondolom, hogy a gazdaságpszichológia tulajdonképpen kultúrával foglalkozik, s
reményeim szerint ezt a szóbanforgó műben is leírtam. Első megközelítésre
jelezném, hogy volt egy József Attila nevű költő, s az ő prózai írásaiban
találkoztam először kifejezetten gazdaságpszichológiai gondolatokkal: pl. azt
állítja, hogy a modern ember azért lesz neurotikus, mert ami ellen társadalmi
méretekben küzd, az megvan benne is mint a "társadalmi élet ösztöne",
amely ugyanúgy kerül ellentétbe az egyéni életösztönnel, ahogyan az utóbbival
kapcsolatos szükségleteinek kielégítésére szolgáló használati értékek termelése
ellentmondásba jut a társadalmi életet a kapitalizmusban megalapozó csereérték
termelésével... Sőt, József Attilának még a verseiben is meg vannak fogalmazva
a gazdaságpszichológiának legalábbis a párhuzamai: "...az elme tudomásul
veszi | a véges végtelent: | a termelési erőket odakint, s az ösztönöket
idebenn."
Ennél mélyebb ok, mely arra késztet, hogy én
is ilyen párhuzamok, sőt összefüggések után nézzek, hogy azt látom, hogy a
társadalmi jelenségvilágot szétparcellázzuk. A társadalomnak megvan a maga
gazdasági élete, az irodalmi élete, a kulturális élete, a vallási, általában
ideológiai élete, s nem is sorolom tovább - ám ezeket többnyire külön-külön
szokták számításba venni. Nekem megrögzött ideám, hogy ezek a különböző
életszegmentumok valamilyen módon összefüggnek. Akkor is, amikor társadalomról
van szó, és akkor is, amikor az egyénről: József Attiláról például nem hiszem, hogy külön van belőle egy költő, aztán egy bolond,
aztán egy valamikori kommunista párttag, aki vagy kilépett, vagy kizárták, vagy
be se lépett, aztán egy filozófus, aztán egy néha nehezen elviselhető
magánember, hanem ezek szintén valamilyen módon összefüggnek egymással ("A
hetedik te magad légy!' - írta ő maga egy-egy ilyen kiparcellázó felsorolás
végén az egyik versében.
Ami mármost az egyén és a társadalom életének
különböző felsorolt és fel nem sorolt parcellái között az összefüggést
megteremti, az a társadalmi személyazonosság: az a mód, ahogyan az egyénben
jelen van a kultúra és ahogyan az egyén eléri, hogy jelen legyen a kultúrában.
Amikor gazdaságpszichológiát művelek, akkor
pont ilyesmikre vagyok kíváncsi: az összefüggésekre, hogy például a gazdasági életben és a kulturális életben miképpen
tevékeny ugyanaz a személy mint olyan lény, aki a társadalmi azonosságát éppen
e tevékenysége által dolgozza fel.
KÖZTÁRSASÁG: Önt a tudományos közvélemény
nehezen tudja hová tenni. Pszichológus, gazdaságpszichológus,
szociálpszichológus, irodalomtörténeti tanulmányok szerzője, beleártja magát a
bolsevikok titkos történetébe, elemzi az érthetetlen Ljubimov-jelenséget, s
mindezenközben: gyakorta idézik önironikus bon mot-ját, miszerint Garai
László az egyetlen olyan ember, aki érti is, amit Garai László ír... Miért van
az, hogy szóban, beszélgetések, nem szigorúan vett szakmai előadások során
sokkal érthetőbben fogalmaz, mint írásban? Amikor viszont a tudományt
"műveli", akkor olyannyira ügyel a pontos megfogalmazásra, hogy ettől
sokak számára bonyolulttá vagy érthetetlenné válik.
GARAI: Ez utóbbinak a gyökere valószínűleg az
egyetemi éveimben kereshető. 1957-ben nagyon megkedveltem a Heller Ágnes által
előadott Etika című kurzust, és elhatároztam, hogy ebből írok majd
szakdolgozatot; a modern cinizmusról, az értéktagadásról, méghozzá a nem motivált
értéktagadásról, amikor nincs különösebb érdekünk, hogy tagadjuk az értéket
vagy netán elpusztítsuk, és mégis ezt tesszük. Ezek a kérdések vonzottak, meg
is beszéltem Heller Ágnessel a témát, melyhez el is kezdtem olvasni, amikor
egyszer csak Heller Ágnest kirúgták az egyetemről: mint revizionistát; mint
ellenforradalmárt, akiről olyik filozófia-szakos hallgatónak
"bizalmasan" azt is értésére adta a párttitkár (aki jelenleg ugyanott
MDF-gyékényen árul), hogy még fegyvert is találtak a szobájában elrejtve,
bizony. Minket pedig, végzős egyetemi hallgatókat sorba hívatott az akkori
tanszékvezető, Fogarasi elvtárs, aki velem azt közölte, hogy új témát kell
választanom, mert "ez itt filozófia-szak, nem pedig szépirodalmi
önképzőkör", hogy modern cinizmusról írjak. Erre azt feleltem neki, hogy
szeretném bebizonyítani, hogy ez igenis filozófiai téma. És akkor elkezdtem
írni a szakdolgozatot, amelyben nem mondtam mást, mint amit gondoltam is a
dolgokról, de úgy mondtam, hogy erről Fogarasi elvtárs se tagadhassa: ez bizony
olyan absztrakt, hogy ez nem lehet más, mint filozófia. Aztán... így maradtam
egy darabig. Mostanra már talán sikerült azért elvergődnöm a normális emberi
nyelvhez, de az biztos, hogy ez sokkal jobban sikerül akkor, amikor
beszélgetek, s akkor is, amikor előadok.
A dolog humora különben az, hogy én egy magyar
pszichológus vagyok, s valahányszor kívül kerülök ezen a kategórián,
például nem magyaroknak adok elő vagy nem pszichológusokkal
beszélgetek, akkor az az érzésem, hogy akár elfogadják, akár nem, megértik,
amit mondok, a válaszukat én is megértem, s így kialakulhat egy értelmes
dialógus. Ám ehhez az kell, hogy kategóriám két meghatározójának egyikét - vagy
a "magyart", vagy a "pszichológust" elhagyjam. De visszaeső
vagyok, időnként továbbra is megpróbálok valahogy beszédbe elegyedni a többi
magyar pszichológussal.
KÖZTÁRSASÁG: Ezért maradt meg az MTA
Pszichológiai Intézetének tudományos tanácsadójának? Osztályvezetői
beosztásáról viszont lemondott.
GARAI: Lemondtam, mégpedig egy olyan
korszakban, amikor ez még nem volt szokás, 1979-ben. Akkoriban, ha úgy alakult,
az embert leváltották, vagy inkább áthelyezték újabb és újabb helyekre. Én
lemondtam, mert nem tartottam megfelelőnek azokat a feltételeket, amelyek
mellett működött az a tudományos részleg, amit én hoztam létre. Kutatási célunkat,
programunkat 1970-ben, amikor
szerveződtünk, az 1968-ban megindult reformfolyamat eredetileg tervezett
radikális lefutására számítva indítottam: arra a feltevésre építve, hogy a
beinduló radikális gazdasági reformra ráépül majd a politikai
intézményrendszernek ugyanannyira radikális reformja, s erre támaszkodhatott
volna egy ugyancsak radikális életmódreform.
Ma már tudnivaló, hogy ez a radikális
reformfolyamat tulajdonképpen 1968. augusztus 21-én leállt, amikor jószerével
még el sem kezdődött. A csehszlovákiai intervenció után már nem lehetett szó a
politikai intézmények reformjáról, s ma már talán mondani se kell, hogy a
'74-es leállításáig a gazdasági reformról is csak úgy látszott, hogy szó
lehet. Amikor kiderült, hogy az a terep, amelyen mi vizsgálódtunk volna, nem
létezik (értésünkre is adták, hogy ezekkel a kérdésekkel nem a tudomány dolga
foglalkozni, s pláne nem a pszichológiáé, amely jobban jár, ha nem ártja bele magát
a politikai vezetés dolgaiba), akkor a kutatásokat nem lehetett egy
laboratóriumba bezsúfolni, mert össztársadalmira tervezett méretarányuk erre
nem adott módot. Ettől fogva a tudományos kutatóteam átalakult adminisztratív
keretté, amelyen belül mindenki a maga külön útján próbált boldogulni a
kutatásban s én tulajdonképpen azért mondtam le, mert nem adminisztratív
vezetőnek szerződtem.
KÖZTÁRSASÁG: Ehhez képest még öt évet maradt.
Kik voltak ennek a csoportnak a tagjai?
GARAI: Erős Ferenc, Járó Katalin, Keleti
Judit, Köcski Margit és Veres Sándor.
KÖZTÁRSASÁG: Mindazok közül, akiket
felsorolt, ha nem tévedek egyedül ön maradt hű a
"gazdaságpszichológiához" Mi ennek az oka azon túl, hogy a csoportot,
mint tudományos kutatóműhelyt felszámolták? Nincs ennek más, mélyebb oka,
nevezetesen az, hogy gazdaságpszichológia mint olyan csak az ön elképzelésében
létezik?
GARAI: Mindenekelőtt, csoportomat mint
tudományos kutatóműhelyt nem számolták fel. Annak idején lemondásomkor azt
ajánlottam az Intézet igazgatóságának, hogy nevezze ki a csoport vezetőjévé
Erős Ferencet, majd elmentem Franciaországba egyetemi tanárnak. Amikor már jó
messze voltam s nem lehetett olyan látszat, hogy a két fél bármelyikének én
adok ötleteket, akkor az igazgatóság kinevezte Erős Ferencet, s Erős sem
játszotta többet, hogy ő el sem fogadna olyan vezetői posztot, amelybe a
hatalmi elit megállapodása juttatná, nem pedig egy emancipált népesség
meghatározott időre szóló döntése, s majdnem tizenöt éve vezeti is ezt a
csoportot.
Amely különben annak idején
személyiségpszichológiai kutatásokra szerveződött, s e kutatásoknak a
szempontja volt gazdasági. Ennek megfelelően pszichoökonómiai
személyiségelméletként különböztettük meg a magunk elgondolását az olyanokétól,
akik egy hagyományos pszichofiziológiai megközelítés mentén abból
próbálták a személyiséget magyarázni, hogy mi kerül be az egyén szervezetébe
- minket ehelyett az érdekelt, milyen szervezetbe kerül be az egyén. S
ha kollégáink eközben anyagi tényezőkkel számoltak (például azoknak a folyadékoknak
vegyi összetételével, amelyek az agy kamráiban vagy véredényeiben keringenek),
mi is anyagi tényezőkre voltunk tekintettel, így jutottunk el azután a
gazdasági szervezethez, amely a személy mozgásterét behatárolja, de nem
szünteti meg. Mármost az én egykor volt csoportom mindmáig azt kutatja, hogy
azon a téren belül, amelyet meghatároz a társadalmi szervezete, a személy
hogyan alakítja a maga identitását, csak éppen nem team-ként kutatja, hanem
olyan egyének halmazaként, akik e külön-külön végzett munkájukhoz közös
feltételeken osztoznak.
Én tehát a munkatársaimtól vett búcsú után
Franciaországba mentem dolgozni, a nizzai egyetemre, és ott egyszer csak
megtudtam, hogy nemzetközi konferenciát szerveznek Párizsban egy olyan
határtudomány területén, amely az ön feltevése szerint esetleg csak az én
elképzelésemben létezik: a gazdaságpszichológiáén. Ennek művelői ugyanazt az
alagútat fúrták, amellyel én és a teamem akartuk annak idején összekötni a két
tudományt, de ellenkező irányból: ők a közgazdaságtan problémáira próbálták
alkalmazni a pszichológia szempontját. Méghozzá a közgazdaságtan gyakorlati
problémáira: amikor a hatvanas években különböző nyugat-európai kormányok be
akarták építeni a piacgazdaságba a komplex tervezés bizonyos elemeit, pszichológus-teameknek
adtak megbízást olyan eljárások kimunkálására, amely mellett a piacgazdaságra
jellemző szabad döntéshozatal pszichológiája prognosztizálható annyira,
amennyire ez a tervezéshez szükséges. A '81-ben tartott nemzetközi tanácskozás
tulajdonképpen már a hatodik összejövetele volt ezeknek az ilyen kérdéseken
dolgozó közgazdáknak és pszichológusoknak, s a növekvő érdeklődésre való
tekintettel el is határoztuk, hogy létrehozunk egy nemzetközi szervezetet,
amely azóta is működik és például tíz évvel később, a Stockholmban tartott
tizenhatodik kollokviumon a résztvevők közül csak azoknak a száma több mint
háromszáz volt, akik előadást is tartottak ebből a "képzeletbeli"
tudományágból.
KÖZTÁRSASÁG: Érintőlegesen eddig is szó esett
már a politikáról, hiszen munkacsoportjának létrehozása is ehhez kapcsolódott,
mint ahogy, állítása szerint, megszűnésüknek is a politikai irányváltás volt a
valódi oka. Tudom azonban, hogy a politikával való kapcsolata egyáltalán nem
érintőleges, ellenben, hogy kedvenc pszichológiai fogalmát használjam, nem
paradoxok nélküli. Édesapja, Garai János költő, akit - meglehet, hogy
igazságtalanul - mindig akkor szoktak volt emlegetni, amikor a József Attilának
a kommunista mozgalomból való szektás kitaszításáról esik szó. "Ha a költő
jobbra tér" címmel írt szörnyen osztályharcos verset József Attila ellen.
GARAI: Apámnak ezt a versét, melyet az
illegális kommunista párt megrendelésére készített, semmi sem menti. Nem is
próbáltam mentegetni soha: József Attila-tanulmányomban éppúgy elszámolok vele, mint abban az írásban,
amelyet 1958-ban írtam apámról s amely épp amiatt, mert e vers kapcsán érinti
JA és a KP nem éppen harmonikus viszonyának akkor tilalmi listán szereplő
kérdését, csak tizenhárom évvel később jelenhetett meg az Irodalomtörténeti
Közleményekben.
KÖZTÁRSASÁG: Én inkább csak jelezni szerettem
volna, családjának mozgalmi múltját, s a káderképzőket, a Gorkij iskola és a
Lenin Intézet, ahol a filozófia szakon tanult, s amely - ha nem tévedek - eléggé
a dogmatizmus iskolája volt. Mondom, mindezt inkább csak jelezni szerettem
volna, azért, hogy arra a kettősségre kérdezhessek rá, amely, úgy látszik,
jelen volt mindvégig a felfogásában. Az erős kötődése ahhoz, amit
baloldaliságnak, marxizmusnak neveznek, másrészt viszont az MSZMP-n belül - s
ha éppen kívül, akkor is belül - mindig a "renegátok", az éppen
hivatalostól elhajlók közé tartozott. 1979-ben aláírta például a prágai perek
elleni tiltakozást, 1984-ben, hangsúlyozottan marxistaként, kapcsolatot keresett
vagy talált a párizsi Magyar Füzetekkel. Ott jelent meg az az írása, amelyben marxista szemmel elemezte, kategorizálta a
magyarországi ellenzéket. Ennek alapján beszélt sztálinista, polgári,
úgynevezett emancipatórikus - vagyis újbaloldali -, valamint marxista
ellenzékről.
GARAI: ...és a sztálinistát mondtam a
legveszélyesebbnek, a hatalom szempontjából az egyetlen igazi nagy
veszélyforrásnak.
KÖZTÁRSASÁG: A történelem végül is nem
igazolta ezt a gondolatát...
GARAI: Ha valakit utolsó pillanatban
elrántanak a robogó vonat elől, nem lehet utólag azt mondani, hogy nem is volt
veszélyben. A Brezsnyev-rendszernek létezett - például a hadsereg fiatal
tisztjei között - egy markáns ellenzéke, amely e rendszer minden ízében való
rothadtságával a sztálini rendszer "autentikus" és
"egészséges" természetének a mitoszát állította szembe s nem volt
előre lejátszva, hogy a "pangást" nem erről az oldalról fogják
megdönteni, hogy előáll majd egy Gorbacsov nevű, a mezőgazdaságért felelős
pártbürokrata, aki majd csoportjával együtt más fordulatot enged venni a
történelemnek.
KÖZTÁRSASÁG: Gondolom, a dolgozatban
felsorolt ellenzékek közül saját magát a marxistához sorolta.
GARAI: Igen, s ezt annak idején, amikor -
éppen külföldről való hazatérésem napjaiban - a Szabad Európa is pozitív
figyelmére méltatta a dolgozatot, akkor Illetékes Elvtárs is leleplezett ezért
a rejtett gondolatért. S el is marasztalt érte.
KÖZTÁRSASÁG: Ha úgy tetszik, az elmarasztalás
nemcsak pártja részéről érte. Az emigrációban szerkesztett Magyar Füzetek
következő számában Garai Lászlót megtámadta a Bécsben élő pszichiáter, Harmat
Pál is, mégpedig a dogmatizmusáért támadta meg...
GARAI: Neki már válaszoltam erre a támadására
egy másik interjúban, amelynek zavarbaejtő kérdéseit nem újságíró szakember
szegezte nekem, hanem egy dilettáns: "magam magam" leptem meg egy öninterjúban.
Hadd szóljak inkább a Magyar Füzetekben
megjelent anyagomnak egy másik furcsaságáról - annál is inkább, mert Illetékes
Elvtárs annak idején rá akart venni, hogy ezt egy nyilvános nyilatkozatban
elmondjam. Hát íme: Kende Péter szerkesztőnek az anyagot nem én küldtem el
megjelentetésre, az - máig tisztázatlan körülmények között - elküldődött. Már
csak azért sem küldtem el, mert ami megjelent, vázlat volt, s jobb szerettem
volna cikkben kifejteni. E vázlatos szöveget pedig eredetileg éppen nem a
Szabad Európában való felolvastatás céljaira írtam. "Aczél elvtársat
érdekelné, hogy mi mozgatja szociálpszichológiailag az ellenzéket" - hozta
nekem az üzenetet egy közös ismerős. Gondoltam, akkor most megírom neki, hogy
mi mozgatja szociálpszichológiailag az ellenzéket. Ezért helyeztem különös
hangsúlyt arra, hogy itt ugyan többféle ellenzék is van, de az egyetlen, ami
igazán veszélyes, a sztálinista ellenzék. Megírtam tehát a vázlatot, odaadtam a
megrendelőnek, aki vagy átadta Aczél Györgynek, vagy már maga eldöntötte, hogy
Aczél elvtárs nem a sztálinista ellenzék mozgató rugóiba akart betekintést
nyerni. Mindenesetre amikor a Magyar Füzetek szerkesztője megkapta a szöveget
és rákérdezett, hogy én írtam-e, vállaltam a szerzőséget és a megjelenést is.
Pótolhatatlan szociálpszichológusi
tapasztalathoz jutottam ezáltal: egy négyórás beszélgetésben figyelhettem meg,
milyen srófra jár Illetékes Elvtárs agya. Különben az én illetékes elvtársamnak
- kabarébeli (s néhány valóságos) névrokonától eltérőleg - volt ilyesmije. Úgy
hogy nagy élvezet volt újra meg újra megbizonyosodni felőle, hogy az egész
szövegből - ahol utóvégre is érveltem bizonyos dolgokkal kapcsolatban,
amelyeket akár fontosnak is tarthatott volna - kizárólag az izgatta, hogy a
Szabad Európa beolvasta majdnem a teljes szöveget. Nem gondoltam volna, hogy a
magyar pártot ennyire külföldről mozgatják - tudniillik Münchenből.
KÖZTÁRSASÁG: Nem érdekelte, hogy ki volt a
feladó, a jó- vagy rosszakarója?
GARAI: De, nagyon érdekelt. Van rá
hipotézisem is, de hát a feltételezésem bizonyíthatatlan.
KÖZTÁRSASÁG: Ha nem tévedek, ön mindenfajta rendszerváltás
után is megmaradt baloldalinak, marxistának lehet nevezni.
GARAI: A szó eredeti értelmében kétségtelenül
baloldali voltam és maradtam. Ha baloldalinak lenni annyit tesz, mint egyszerre
ragaszkodni a szabadság és az egyenlőség értékeihez - még akkor is, ha a
történelemből megtanultuk, hogy ezek egymást, úgy látszik, gyakorta kizárják.
Ha baloldalinak lenni annyi, mint több értéket látni abban, ha az emberek hozzá
fognak, hogy sorsukat maguk alakítsák, mint abban, ha alázattal fejet hajtanak
azelőtt, amit akár Isten akaratának, akár örökérvényű természettörvénynek
vélnek - még akkor is, ha nem felejthetjük, mennyi baj származott abból, hogy
az ember meg akarta változtatni a természetet, hát még amikor fajtájabeli
emberrel helyettesítette Istent.
Marxista pedig, úgy látszik, pontosan azon a
módon és addig a határig voltam, mint egy József Attila, egy Sinkó Ervin vagy
egy Jorge Semprun: ameddig nem lett nyilvánvaló, hogy miközben Marx valamennyi
elméleti felfedezésének sarkköve az a gondolat, hogy létezik egy egyetemes
osztály, amely csak úgy tudja magát felszabadítani, ha a társadalom valamennyi
osztályát felszabadítja - Marx, úgy látszik, éppen erre nézve tévedett,
legalábbis ami azt a további feltevését illeti, hogy a modern proletariátus
lenne ez az osztály.
Ettől azonban Marx életművében továbbra is
találok a magam számára nagyon is érvényes pontokat. Méghozzá ha nem a
közéleti magam, hát a szaktudósi magam számára is. Ugyanis Marxnak egy bizonyos
ötlete, azt mondanám, hogy majdnem fatálisan fontos a pszichológia számára.
Nevezetesen az, hogy ő a természetet nem választja el a történelemtől. Tehát
nem úgy veszi, hogy az ember előtt volt egy olyan természet, ami nem mozdult,
majd megjelent az ember, és az emberrel megjelent a történelem, ami megintcsak
egy más dolog. Szerinte ez a két princípium valahogy összekapcsolódik. A pszichológia
pont ennek a kapcsolódásnak lenne a tudománya, és szerintem a legnagyobb tragédiája
a pszichológiának, hogy újra meg újra olyan pszichológiákra esik szét, amelyek
egyikét természettudományként művelik, a másikat pedig szellemtudományként.
Ez utóbbi azzal foglalkozik, milyen a különböző kultúrkörökben a nyelvek
használata, hogyan sajátítja el a nyelvhasználatot az újszülött, mi történik,
ha az ember átkerül a maga kultúrájából egy másikba. Ezt a jelenségvilágot a
létező pszichológia úgy közelíti meg, mint aminek semmi köze sincs ahhoz a
másikhoz, amelyet az agy működése produkál. Nekem viszont megrögzött gyanúm,
hogy csak egy pszichológia van, és
itt Marx ad valamit, ami nem több ötletnél, mert nem is dolgozta ki, meg nem is
ez volt a dolga. De adott egy ötletet, amelyre építve annak idején én is próbáltam
valamit kezdeni a pszichológia említett tudathasadásával: közelíteni a pszichológiát
egy olyan tudományhoz, amely egyszerre képes számon tartani a lelki
jelenségek kapcsolódását az agyvelőhöz és a kultúrához is. Ezt azután természetesen
félreértette a szakma, mert akkoriban Marx szóbahozatalának egyetlen általános
funkciója volt: aki kimondta, mint őrszem előtt a jelszót, jelezte, hogy
olyan ember ő, aki bebocsátható — lojális a rendszer iránt.
A propos, lojalitás. Az előbb ön azt hozta
fel mentségemre, hogy annak idején az MSZMP–n belül is mindig a “renegátok”, a
hivatalostól elhajlók közé tartoztam.
Ez így van, de hozzá kell tennem, hogy azok, akikkel ezt együtt műveltem például
1968-ban, amikor — például az Akadémia Filozófiai, illetve Szociológiai
Intézetében, vagy a budapesti Bölcsészkar bizonyos diákcsoportjaiban —
tiltakoztunk a Csehszlovákia elleni intervenció ellen, hamarosan kettéváltak.
Olyanokra, akik egyre kihívóbban provokálták a hatalmat, hogy mutassa meg, ha
meri, hogy a természete ugyanolyan, mint a “béketábornak” a miénkénél sokkal
kevésbé vidám barakkjaiban. És olyanokra, akik maguk sem szűnnek bosszantani a
hatalmat, de hangsúlyt fektetnek rá, hogy ezt “pártszerű’ keretek között
teszik. Én sajnos ehhez az utóbbi csoporthoz tartoztam, amely ilymódon mintegy
zsebben mutatott fityiszt a hatalomnak. Ügyes taktika volt részünkről: a
hatalom rólunk éppolyan pontosan számontartotta illojalitásunkat, mint egykori
társainkról a csínytevésben — e volt társak viszont alkalmasint a feltétlenül
lojálisak között tartottak minket számon. Erre nem igazán vagyok büszke.
KÖZTÁRSASÁG: Hogy a kívülállást viszont soha
nem vállalta volna?
GARAI: Ez azért nem így van, mert azt a
bizonyos, Kádárnak szóló levelet a prágai perekkel kapcsolatosan természetesen
én is aláírtam. De egészében nem igazán vagyok büszke magamra, és jobban
szeretném…
Hogy is mondjam? Azt teljes egészében
vállalom, amit 1968. augusztusáig tettem, mert addig – ahogy ezt korabeli
elitebb marxista körökben fogalmazták – egy világtörténelmileg jogosult
illúziónak voltam az áldozata. Azonban augusztus 21-én szembesültünk azzzal,
hogy ez már nem az, amire szerződtünk a történelemmel. Ezt akkor ki is
mondtuk. Hogy akkor vagy azután nem szakítottam radikálisan, hogy továbbra is
azt a zsebben fityiszt mutogatós játékot játszottam, hogy egyetlen alkalmat
sem hagytam ki ugyan a hatalom megkérdőjelezésére, de továbbra is általában
megmaradtam a pártszerű keretek között — ez az, amit röstellek magam előtt.
KÖZTÁRSASÁG: Azt mondta az imént, hogy ön
szerint 1968-ig volt jogosultsága a világtörténelmi illúziónak. Másoknak 1956
volt a határkő…
GARAI: Egy nem magyar nyelven megjelent
írásomban amellett hoztam fel érveket, hogy tulajdonképpen három olyan
nemzedéke volt a radikálisan kiábrándult kommunistáknak, akik valamennyien a
rendszer megreformálásának egy radikális programjával indultak — majd három
különböző időpontban jöttek rá arra, hogy a rendszer úgy ahogy van,
létezésének első percétől kezdve reformálhatatlan; továbbá pedig amellett,
hogy a magyarországi rendszerváltás ennek a három nemzedéknek az együttes műve,
miközben egymással jószerivel szóba sem álltak. Ez talán meg is mutatkozik
azon, hogy milyen lett a rendszerváltás.
Én ahhoz a nemzedékhez sorolom magamat,
amelyik a hatvanas években úgy érezte, hogy van lehetőség arra, hogy magához
Marxhoz térjünk vissza, és megnézzük, hogy eredetileg miről volt szó és
próbáljuk meg is valósítani azt, ami abból megvalósítható. Ennek a nemzedéknek
volt nagy reménysége a prágai tavasz, és ennek a nemzedéknek volt radikális
csalódási élménye 1968 augusztus 21-e. Mi akkor jöttünk rá ugyanarra, amit az
eggyel előttünk járó börtön- vagy emigrációviselt nemzedék már tudott. És volt
egy harmadik nemzedék is, amelyik a nyolcvanas évek válságának hatására jött rá
arra, hogy modellváltásról már nem lehet szó, csak rendszerváltásról.
KÖZTÁRSASÁG: Most is, mindvégig a párton
belüliekről beszél, azokról, akik “zsebben mutatták a fityiszt”. Végezetül is
az egész társadalomra nem vonatkoztatható az, amit mond…
GARAI: Ez kétségkívül igaz. De a bolsevik
típusú totális rendszer a maga precedens nélkül álló szerkezetével tökéletesen
kizárta, hogy másképp, mint belülről, meg lehessen dönteni. Nem véletlen, hogy
ami Hitler félelmetes hadseregének nem sikerült, azt Gorbacsov annyi idő alatt,
amennyi csak egyetlen ötéves tervnek a túlteljesítésére elég, véghez vitte.
KÖZTÁRSASÁG: Most, a beszélgetésünk során
villan belém a kérdés: az ön összes vizsgálódása – lettlégyen az pszichológiai, irodalmi,
filozófiai vagy politikai – végezetül nem arról szól, hogy mindvégig burkolt
önéletrajzot ír?
GARAI: Meglehet, de ha így van, nem egyedül
velem van így. Mérei nemcsak saját börtönálmaiból csinált pszichológiát, de
meg is fogalmazta, hogy szociálpszichológiát másképpen nem is lehet művelni.
Lehet, hogy van önéletrajzi vonatkozása is annak, hogy
érdekel például a társadalmi identitás problémaköre, az a mód, ahogy az
emberek a felemás szociális identitásukat megpróbálják saját választásukkal
egyértelművé tenni. Amikor megpróbálnak valahova egyértelműen odatartozni,
noha nem igazán tartoznak sem az egyik, sem a másik pólushoz.
KÖZTÁRSASÁG: Néhány hete jelent meg az “...elvegyültem és kiváltam” című
kötete, amelynek a Társadalomlélektani esszé az identitásról alcímet adta, s amelynek egyik fejezete a bolsevik
típusú szerkezet paradoxonjait elemzi, másik fejezete pedig, elméletét
bizonyítandó József Attila tragikus paradoxonait veszi górcső alá. Tekinthetjük
ezt is önéletrajzi vallomásnak?
GARAI:
Egy nagyon kedves barátom, aki egyben kollégám is, egyszer fölhívta a
figyelmemet arra, hogy, amikor én az 1905-ös születésű József Attilával
foglalkozom, akkor tulajdonképpen egy olyan apát keresek magamnak, aki sok
mindenben hasonlít a valóságos apámhoz — aki szintén benne volt ebben a
pártban, szintén ki is zárták belőle, szintén írt verseket, különben nem is
rossz verseket — de tökéletesebb annál. Lehet, hogy így van.
KÖZTÁRSASÁG: Végezetül is, ha József
Attilának például az volt a tragikus paradoxona, hogy abban a nagyon fontos
kérdésben, hogy ő hova tartozik, egészen más véleményen volt ő, mint az a
társaság – a korabeli illegális kommunista értelmiségi csoport – amelyhez
tartozni akart, akkor az ön életének, úgy tűnik, szintén van egy ugyanilyen
paradoxona. Nevezetesen, pszichológusnak vallja magát, a pszichológusok
viszont mintha nem igazán tartanák önt szakmabélinek. Inkább azt mondják, hogy
egy irodalomtörténeti, történelmi irányultságú pszichológizálást folytat.
Gondolom és kérdezem, hogy ez ugyancsak hozzájárul az identitástudatról való
vizsgálódásához.
GARAI: Pszichológus kollégáim inkább
szociológusnak, s még inkább filozófusnak vélnek, de különben egészen pontosan
fogalmazta meg. Valóban, én leginkább úgy határoznám meg magam, mint
pszichológust, és tény az, hogy a magyarországi pszichológusi szakma nem
fogadott be.
Erre különben van egy elháríthatatlanul jó
oka a szakmámnak. Nézze, annak idején, amikor végeztem, hajszál híján az
egyetemen maradtam, mint tanár: a
tanszékvezető kezdeményezte és nekem is nagy kedvem lett volna — bár hogy
mennyire szeretek tanítani, ezt csak huszonkét évvel később tapasztaltam meg,
amikor a Nizzai Egyetemen először jutottam igazán hozzá. A “hajszál” 1959-ben
az volt, hogy én akkor lukácsiánus voltam. Soha nem tartoztam ahhoz a bizonyos
Lukács-iskolához, amelyik rendszeresen följárt Lukács Györgyhöz, de annyira
mindenesetre az voltam, hogy azt tartottam és mondtam, szemben az akkori
párthatározatokkal, hogy ő a század legnagyobb marxista filozófusa. Ezért
azután engem nem lehetett olyan helyen hagyni, ahol fertőzhetem az ifjúságot.
Eltelt néhány év, ismét felmerült, hogy esetleg visszamennék a tanszékre. Akkor
ezt a tanszék hangadója azzal vétózta meg, hogy felhívta a tanszékvezető
figyelmét, hogy én marxista vagyok... Így a hazai pszichológiai képzésből –
több menetben is – kimaradtam. A
pszichológusnemzedékeket, melyek aztán, fölcseperedvén, a szakma hangadó részét képezik, az egyetemen
“gyártják” le, egy olyan gyártási folyamatban, amelyben én nem vettem részt.
Természetes, hogy az a sróf, amelyre az agyuk jár, egészen más, mint az
lehetne, amelyen esetleg én is srófolhattam volna egyet. Abban a jellegzetes
életkorban, amikor a később majd megállapodó szakember még eleven eszű,
ugyanakkor szakmailag már szigorú, aki előtt nem marad rejtve az előadó
érvelésének egyetlen gyenge pontja sem, s aki ugyanakkor nem helyezi
megállapodott nézetek pajzsát egy elfogadható érvelés és önmaga közé.
Hát ez nekem nem jött össze, s most már
magyarországi egyetemen aligha fog. Ha jól meggondolom, viszonylag jól jártam:
nem kell kiinom a bürökpoharat az ifjúság megrontásáért — csak hát nem fogad be
a magyarországi pszichológusi szakma.
S ki tudja: ha összejött volna, akkor talán
eggyel kevesebb késztetést éreztem volna
arra, hogy az identitásnak pont ezekkel a paradox megnyilvánulásaival
foglalkozzam. Szóval, lehet, hogy ha taníthattam volna, akkor nem lett volna
mit?