"Zsebben mutattunk fityiszt"

Murányi Gábor életút-interjúja Garai Lászlóval*

Garai László (58) a besorolhatatlan emberek sorába tartozik, noha önmagát pszichológusként határozza meg, a pszichológiai tudományok kandidátusának titulusa mellett a filozófiai tudományok doktoráét is viseli 1988 óta, a szakma inkább úgy tartja számon, mint aki irodalomtörténeti és történelmi irányultságú pszichológizálást folytat. Vizsgálódási területét, a "gazdaságpszichológiát" Magyarországon nem igen fogadják el, mint létező tudományt, az 1981-ben alakult Nemzetközi Gazdaságpszichológiai Szervezetnek viszont alapító tagja. A hetvenes évek elején egy, a gazdasági reform hullámán készülődő életmódváltási kutatócsoport vezetője, évekkel a reform megakadása után, 1979-ben lemond. Ugyanebben az évben a nagy vihart keltett értelmiségi akció keretében aláírja a prágai perek elleni tiltakozást. Volt a nizzai egyetem professzora, de nem tanított a budapesti bölcsészkaron. Változatlanul baloldaliként aposztrofálja magát, nemrégiben megjelent könyvében a társadalmi azonosságtudat problémáival kapcsolatos gondolatait foglalta össze. Ez alkalomból kérdezte őt Murányi Gábor.

KÖZTÁRSASÁG: 1990-ben Kis pénz, kis foci!? címmel jelent meg az Egy gazdaságpszichológia megalapozása alcímű kötete, amelyről nyilatkozatokban, személyes beszélgetések során is azt állította: tiszta kultúra. Ezen kijelentését többen, megvallom, magam is, vitatták, de legalább is értetlenül fogadták. Megindokolná, hogy a gazdaságpszichológiai megalapozás miért is kultúra, a szó szűkebb értelmében?

GARAI LÁSZLÓ: Több oka is van, amiért úgy gondolom, hogy a gazdaságpszichológia tulajdonképpen kultúrával foglalkozik, s reményeim szerint ezt a szóbanforgó műben is leírtam. Első megközelítésre jelezném, hogy volt egy József Attila nevű költő, s az ő prózai írásaiban találkoztam először kifejezetten gazdaságpszichológiai gondolatokkal: pl. azt állítja, hogy a modern ember azért lesz neurotikus, mert ami ellen társadalmi méretekben küzd, az megvan benne is mint a "társadalmi élet ösztöne", amely ugyanúgy kerül ellentétbe az egyéni életösztönnel, ahogyan az utóbbival kapcsolatos szükségleteinek kielégítésére szolgáló használati értékek termelése ellentmondásba jut a társadalmi életet a kapitalizmusban megalapozó csereérték termelésével... Sőt, József Attilának még a verseiben is meg vannak fogalmazva a gazdaságpszichológiának legalábbis a párhuzamai: "...az elme tudomásul veszi | a véges végtelent: | a termelési erőket odakint, s az ösztönöket idebenn."

Ennél mélyebb ok, mely arra késztet, hogy én is ilyen párhuzamok, sőt összefüggések után nézzek, hogy azt látom, hogy a társadalmi jelenségvilágot szétparcellázzuk. A társadalomnak megvan a maga gazdasági élete, az irodalmi élete, a kulturális élete, a vallási, általában ideológiai élete, s nem is sorolom tovább - ám ezeket többnyire külön-külön szokták számításba venni. Nekem megrögzött ideám, hogy ezek a különböző életszegmentumok valamilyen módon összefüggnek. Akkor is, amikor társadalomról van szó, és akkor is, amikor az egyénről: József Attiláról például nem hiszem, hogy külön van belőle egy költő, aztán egy bolond, aztán egy valamikori kommunista párttag, aki vagy kilépett, vagy kizárták, vagy be se lépett, aztán egy filozófus, aztán egy néha nehezen elviselhető magánember, hanem ezek szintén valamilyen módon összefüggnek egymással ("A hetedik te magad légy!' - írta ő maga egy-egy ilyen kiparcellázó felsorolás végén az egyik versében.

Ami mármost az egyén és a társadalom életének különböző felsorolt és fel nem sorolt parcellái között az összefüggést megteremti, az a társadalmi személyazonosság: az a mód, ahogyan az egyénben jelen van a kultúra és ahogyan az egyén eléri, hogy jelen legyen a kultúrában.

Amikor gazdaságpszichológiát művelek, akkor pont ilyesmikre vagyok kíváncsi: az összefüggésekre, hogy például a gazdasági életben és a kulturális életben miképpen tevékeny ugyanaz a személy mint olyan lény, aki a társadalmi azonosságát éppen e tevékenysége által dolgozza fel.

KÖZTÁRSASÁG: Önt a tudományos közvélemény nehezen tudja hová tenni. Pszichológus, gazdaságpszichológus, szociálpszichológus, irodalomtörténeti tanulmányok szerzője, beleártja magát a bolsevikok titkos történetébe, elemzi az érthetetlen Ljubimov-jelenséget, s mindezenközben: gyakorta idézik önironikus bon mot-ját, miszerint Garai László az egyetlen olyan ember, aki érti is, amit Garai László ír... Miért van az, hogy szóban, beszélgetések, nem szigorúan vett szakmai előadások során sokkal érthetőbben fogalmaz, mint írásban? Amikor viszont a tudományt "műveli", akkor olyannyira ügyel a pontos megfogalmazásra, hogy ettől sokak számára bonyolulttá vagy érthetetlenné válik.

GARAI: Ez utóbbinak a gyökere valószínűleg az egyetemi éveimben kereshető. 1957-ben nagyon megkedveltem a Heller Ágnes által előadott Etika című kurzust, és elhatároztam, hogy ebből írok majd szakdolgozatot; a modern cinizmusról, az értéktagadásról, méghozzá a nem motivált értéktagadásról, amikor nincs különösebb érdekünk, hogy tagadjuk az értéket vagy netán elpusztítsuk, és mégis ezt tesszük. Ezek a kérdések vonzottak, meg is beszéltem Heller Ágnessel a témát, melyhez el is kezdtem olvasni, amikor egyszer csak Heller Ágnest kirúgták az egyetemről: mint revizionistát; mint ellenforradalmárt, akiről olyik filozófia-szakos hallgatónak "bizalmasan" azt is értésére adta a párttitkár (aki jelenleg ugyanott MDF-gyékényen árul), hogy még fegyvert is találtak a szobájában elrejtve, bizony. Minket pedig, végzős egyetemi hallgatókat sorba hívatott az akkori tanszékvezető, Fogarasi elvtárs, aki velem azt közölte, hogy új témát kell választanom, mert "ez itt filozófia-szak, nem pedig szépirodalmi önképzőkör", hogy modern cinizmusról írjak. Erre azt feleltem neki, hogy szeretném bebizonyítani, hogy ez igenis filozófiai téma. És akkor elkezdtem írni a szakdolgozatot, amelyben nem mondtam mást, mint amit gondoltam is a dolgokról, de úgy mondtam, hogy erről Fogarasi elvtárs se tagadhassa: ez bizony olyan absztrakt, hogy ez nem lehet más, mint filozófia. Aztán... így maradtam egy darabig. Mostanra már talán sikerült azért elvergődnöm a normális emberi nyelvhez, de az biztos, hogy ez sokkal jobban sikerül akkor, amikor beszélgetek, s akkor is, amikor előadok.

A dolog humora különben az, hogy én egy magyar pszichológus vagyok, s valahányszor kívül kerülök ezen a kategórián, például nem magyaroknak adok elő vagy nem pszichológusokkal beszélgetek, akkor az az érzésem, hogy akár elfogadják, akár nem, megértik, amit mondok, a válaszukat én is megértem, s így kialakulhat egy értelmes dialógus. Ám ehhez az kell, hogy kategóriám két meghatározójának egyikét - vagy a "magyart", vagy a "pszichológust" elhagyjam. De visszaeső vagyok, időnként továbbra is megpróbálok valahogy beszédbe elegyedni a többi magyar pszichológussal.

KÖZTÁRSASÁG: Ezért maradt meg az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos tanácsadójának? Osztályvezetői beosztásáról viszont lemondott.

GARAI: Lemondtam, mégpedig egy olyan korszakban, amikor ez még nem volt szokás, 1979-ben. Akkoriban, ha úgy alakult, az embert leváltották, vagy inkább áthelyezték újabb és újabb helyekre. Én lemondtam, mert nem tartottam megfelelőnek azokat a feltételeket, amelyek mellett működött az a tudományos részleg, amit én hoztam létre. Kutatási célunkat, programunkat 1970-ben, amikor szerveződtünk, az 1968-ban megindult reformfolyamat eredetileg tervezett radikális lefutására számítva indítottam: arra a feltevésre építve, hogy a beinduló radikális gazdasági reformra ráépül majd a politikai intézményrendszernek ugyanannyira radikális reformja, s erre támaszkodhatott volna egy ugyancsak radikális életmódreform.

Ma már tudnivaló, hogy ez a radikális reformfolyamat tulajdonképpen 1968. augusztus 21-én leállt, amikor jószerével még el sem kezdődött. A csehszlovákiai intervenció után már nem lehetett szó a politikai intézmények reformjáról, s ma már talán mondani se kell, hogy a '74-es leállításáig a gazdasági reformról is csak úgy látszott, hogy szó lehet. Amikor kiderült, hogy az a terep, amelyen mi vizsgálódtunk volna, nem létezik (értésünkre is adták, hogy ezekkel a kérdésekkel nem a tudomány dolga foglalkozni, s pláne nem a pszichológiáé, amely jobban jár, ha nem ártja bele magát a politikai vezetés dolgaiba), akkor a kutatásokat nem lehetett egy laboratóriumba bezsúfolni, mert össztársadalmira tervezett méretarányuk erre nem adott módot. Ettől fogva a tudományos kutatóteam átalakult adminisztratív keretté, amelyen belül mindenki a maga külön útján próbált boldogulni a kutatásban s én tulajdonképpen azért mondtam le, mert nem adminisztratív vezetőnek szerződtem.

KÖZTÁRSASÁG: Ehhez képest még öt évet maradt. Kik voltak ennek a csoportnak a tagjai?

GARAI: Erős Ferenc, Járó Katalin, Keleti Judit, Köcski Margit és Veres Sándor.

KÖZTÁRSASÁG: Mindazok közül, akiket felsorolt, ha nem tévedek egyedül ön maradt hű a "gazdaságpszichológiához" Mi ennek az oka azon túl, hogy a csoportot, mint tudományos kutatóműhelyt felszámolták? Nincs ennek más, mélyebb oka, nevezetesen az, hogy gazdaságpszichológia mint olyan csak az ön elképzelésében létezik?

GARAI: Mindenekelőtt, csoportomat mint tudományos kutatóműhelyt nem számolták fel. Annak idején lemondásomkor azt ajánlottam az Intézet igazgatóságának, hogy nevezze ki a csoport vezetőjévé Erős Ferencet, majd elmentem Franciaországba egyetemi tanárnak. Amikor már jó messze voltam s nem lehetett olyan látszat, hogy a két fél bármelyikének én adok ötleteket, akkor az igazgatóság kinevezte Erős Ferencet, s Erős sem játszotta többet, hogy ő el sem fogadna olyan vezetői posztot, amelybe a hatalmi elit megállapodása juttatná, nem pedig egy emancipált népesség meghatározott időre szóló döntése, s majdnem tizenöt éve vezeti is ezt a csoportot.

Amely különben annak idején személyiségpszichológiai kutatásokra szerveződött, s e kutatásoknak a szempontja volt gazdasági. Ennek megfelelően pszichoökonómiai személyiségelméletként különböztettük meg a magunk elgondolását az olyanokétól, akik egy hagyományos pszichofiziológiai megközelítés mentén abból próbálták a személyiséget magyarázni, hogy mi kerül be az egyén szervezetébe - minket ehelyett az érdekelt, milyen szervezetbe kerül be az egyén. S ha kollégáink eközben anyagi tényezőkkel számoltak (például azoknak a folyadékoknak vegyi összetételével, amelyek az agy kamráiban vagy véredényeiben keringenek), mi is anyagi tényezőkre voltunk tekintettel, így jutottunk el azután a gazdasági szervezethez, amely a személy mozgásterét behatárolja, de nem szünteti meg. Mármost az én egykor volt csoportom mindmáig azt kutatja, hogy azon a téren belül, amelyet meghatároz a társadalmi szervezete, a személy hogyan alakítja a maga identitását, csak éppen nem team-ként kutatja, hanem olyan egyének halmazaként, akik e külön-külön végzett munkájukhoz közös feltételeken osztoznak.

Én tehát a munkatársaimtól vett búcsú után Franciaországba mentem dolgozni, a nizzai egyetemre, és ott egyszer csak megtudtam, hogy nemzetközi konferenciát szerveznek Párizsban egy olyan határtudomány területén, amely az ön feltevése szerint esetleg csak az én elképzelésemben létezik: a gazdaságpszichológiáén. Ennek művelői ugyanazt az alagútat fúrták, amellyel én és a teamem akartuk annak idején összekötni a két tudományt, de ellenkező irányból: ők a közgazdaságtan problémáira próbálták alkalmazni a pszichológia szempontját. Méghozzá a közgazdaságtan gyakorlati problémáira: amikor a hatvanas években különböző nyugat-európai kormányok be akarták építeni a piacgazdaságba a komplex tervezés bizonyos elemeit, pszichológus-teameknek adtak megbízást olyan eljárások kimunkálására, amely mellett a piacgazdaságra jellemző szabad döntéshozatal pszichológiája prognosztizálható annyira, amennyire ez a tervezéshez szükséges. A '81-ben tartott nemzetközi tanácskozás tulajdonképpen már a hatodik összejövetele volt ezeknek az ilyen kérdéseken dolgozó közgazdáknak és pszichológusoknak, s a növekvő érdeklődésre való tekintettel el is határoztuk, hogy létrehozunk egy nemzetközi szervezetet, amely azóta is működik és például tíz évvel később, a Stockholmban tartott tizenhatodik kollokviumon a résztvevők közül csak azoknak a száma több mint háromszáz volt, akik előadást is tartottak ebből a "képzeletbeli" tudományágból.

KÖZTÁRSASÁG: Érintőlegesen eddig is szó esett már a politikáról, hiszen munkacsoportjának létrehozása is ehhez kapcsolódott, mint ahogy, állítása szerint, megszűnésüknek is a politikai irányváltás volt a valódi oka. Tudom azonban, hogy a politikával való kapcsolata egyáltalán nem érintőleges, ellenben, hogy kedvenc pszichológiai fogalmát használjam, nem paradoxok nélküli. Édesapja, Garai János költő, akit - meglehet, hogy igazságtalanul - mindig akkor szoktak volt emlegetni, amikor a József Attilának a kommunista mozgalomból való szektás kitaszításáról esik szó. "Ha a költő jobbra tér" címmel írt szörnyen osztályharcos verset József Attila ellen.

GARAI: Apámnak ezt a versét, melyet az illegális kommunista párt megrendelésére készített, semmi sem menti. Nem is próbáltam mentegetni soha: József Attila-tanulmányomban éppúgy elszámolok vele, mint abban az írásban, amelyet 1958-ban írtam apámról s amely épp amiatt, mert e vers kapcsán érinti JA és a KP nem éppen harmonikus viszonyának akkor tilalmi listán szereplő kérdését, csak tizenhárom évvel később jelenhetett meg az Irodalomtörténeti Közleményekben.

KÖZTÁRSASÁG: Én inkább csak jelezni szerettem volna, családjának mozgalmi múltját, s a káderképzőket, a Gorkij iskola és a Lenin Intézet, ahol a filozófia szakon tanult, s amely - ha nem tévedek - eléggé a dogmatizmus iskolája volt. Mondom, mindezt inkább csak jelezni szerettem volna, azért, hogy arra a kettősségre kérdezhessek rá, amely, úgy látszik, jelen volt mindvégig a felfogásában. Az erős kötődése ahhoz, amit baloldaliságnak, marxizmusnak neveznek, másrészt viszont az MSZMP-n belül - s ha éppen kívül, akkor is belül - mindig a "renegátok", az éppen hivatalostól elhajlók közé tartozott. 1979-ben aláírta például a prágai perek elleni tiltakozást, 1984-ben, hangsúlyozottan marxistaként, kapcsolatot keresett vagy talált a párizsi Magyar Füzetekkel. Ott jelent meg az az írása, amelyben marxista szemmel elemezte, kategorizálta a magyarországi ellenzéket. Ennek alapján beszélt sztálinista, polgári, úgynevezett emancipatórikus - vagyis újbaloldali -, valamint marxista ellenzékről.

GARAI: ...és a sztálinistát mondtam a legveszélyesebbnek, a hatalom szempontjából az egyetlen igazi nagy veszélyforrásnak.

KÖZTÁRSASÁG: A történelem végül is nem igazolta ezt a gondolatát...

GARAI: Ha valakit utolsó pillanatban elrántanak a robogó vonat elől, nem lehet utólag azt mondani, hogy nem is volt veszélyben. A Brezsnyev-rendszernek létezett - például a hadsereg fiatal tisztjei között - egy markáns ellenzéke, amely e rendszer minden ízében való rothadtságával a sztálini rendszer "autentikus" és "egészséges" természetének a mitoszát állította szembe s nem volt előre lejátszva, hogy a "pangást" nem erről az oldalról fogják megdönteni, hogy előáll majd egy Gorbacsov nevű, a mezőgazdaságért felelős pártbürokrata, aki majd csoportjával együtt más fordulatot enged venni a történelemnek.

KÖZTÁRSASÁG: Gondolom, a dolgozatban felsorolt ellenzékek közül saját magát a marxistához sorolta.

GARAI: Igen, s ezt annak idején, amikor - éppen külföldről való hazatérésem napjaiban - a Szabad Európa is pozitív figyelmére méltatta a dolgozatot, akkor Illetékes Elvtárs is leleplezett ezért a rejtett gondolatért. S el is marasztalt érte.

KÖZTÁRSASÁG: Ha úgy tetszik, az elmarasztalás nemcsak pártja részéről érte. Az emigrációban szerkesztett Magyar Füzetek következő számában Garai Lászlót megtámadta a Bécsben élő pszichiáter, Harmat Pál is, mégpedig a dogmatizmusáért támadta meg...

GARAI: Neki már válaszoltam erre a támadására egy másik interjúban, amelynek zavarbaejtő kérdéseit nem újságíró szakember szegezte nekem, hanem egy dilettáns: "magam magam" leptem meg egy öninterjúban.

Hadd szóljak inkább a Magyar Füzetekben megjelent anyagomnak egy másik furcsaságáról - annál is inkább, mert Illetékes Elvtárs annak idején rá akart venni, hogy ezt egy nyilvános nyilatkozatban elmondjam. Hát íme: Kende Péter szerkesztőnek az anyagot nem én küldtem el megjelentetésre, az - máig tisztázatlan körülmények között - elküldődött. Már csak azért sem küldtem el, mert ami megjelent, vázlat volt, s jobb szerettem volna cikkben kifejteni. E vázlatos szöveget pedig eredetileg éppen nem a Szabad Európában való felolvastatás céljaira írtam. "Aczél elvtársat érdekelné, hogy mi mozgatja szociálpszichológiailag az ellenzéket" - hozta nekem az üzenetet egy közös ismerős. Gondoltam, akkor most megírom neki, hogy mi mozgatja szociálpszichológiailag az ellenzéket. Ezért helyeztem különös hangsúlyt arra, hogy itt ugyan többféle ellenzék is van, de az egyetlen, ami igazán veszélyes, a sztálinista ellenzék. Megírtam tehát a vázlatot, odaadtam a megrendelőnek, aki vagy átadta Aczél Györgynek, vagy már maga eldöntötte, hogy Aczél elvtárs nem a sztálinista ellenzék mozgató rugóiba akart betekintést nyerni. Mindenesetre amikor a Magyar Füzetek szerkesztője megkapta a szöveget és rákérdezett, hogy én írtam-e, vállaltam a szerzőséget és a megjelenést is.

Pótolhatatlan szociálpszichológusi tapasztalathoz jutottam ezáltal: egy négyórás beszélgetésben figyelhettem meg, milyen srófra jár Illetékes Elvtárs agya. Különben az én illetékes elvtársamnak - kabarébeli (s néhány valóságos) névrokonától eltérőleg - volt ilyesmije. Úgy hogy nagy élvezet volt újra meg újra megbizonyosodni felőle, hogy az egész szövegből - ahol utóvégre is érveltem bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amelyeket akár fontosnak is tarthatott volna - kizárólag az izgatta, hogy a Szabad Európa beolvasta majdnem a teljes szöveget. Nem gondoltam volna, hogy a magyar pártot ennyire külföldről mozgatják - tudniillik Münchenből.

KÖZTÁRSASÁG: Nem érdekelte, hogy ki volt a feladó, a jó- vagy rosszakarója?

GARAI: De, nagyon érdekelt. Van rá hipotézisem is, de hát a feltételezésem bizonyíthatatlan.

KÖZTÁRSASÁG: Ha nem tévedek, ön mindenfajta rendszerváltás után is megmaradt baloldalinak, marxistának lehet nevezni.

GARAI: A szó eredeti értelmében kétségtelenül baloldali voltam és maradtam. Ha baloldalinak lenni annyit tesz, mint egyszerre ragaszkodni a szabadság és az egyenlőség értékeihez - még akkor is, ha a történelemből megtanultuk, hogy ezek egymást, úgy látszik, gyakorta kizárják. Ha baloldalinak lenni annyi, mint több értéket látni abban, ha az emberek hozzá fognak, hogy sorsukat maguk alakítsák, mint abban, ha alázattal fejet hajtanak azelőtt, amit akár Isten akaratának, akár örökérvényű természettörvénynek vélnek - még akkor is, ha nem felejthetjük, mennyi baj származott abból, hogy az ember meg akarta változtatni a természetet, hát még amikor fajtájabeli emberrel helyettesítette Istent.

Marxista pedig, úgy látszik, pontosan azon a módon és addig a határig voltam, mint egy József Attila, egy Sinkó Ervin vagy egy Jorge Semprun: ameddig nem lett nyilvánvaló, hogy miközben Marx valamennyi elméleti felfedezésének sarkköve az a gondolat, hogy létezik egy egyetemes osztály, amely csak úgy tudja magát felszabadítani, ha a társadalom valamennyi osztályát felszabadítja - Marx, úgy látszik, éppen erre nézve tévedett, legalábbis ami azt a további feltevését illeti, hogy a modern proletariátus lenne ez az osztály.

Ettől azonban Marx életművében továbbra is találok a magam számá­ra nagyon is érvényes pontokat. Méghozzá ha nem a közéleti magam, hát a szak­tudósi magam számára is. Ugyanis Marxnak egy bizonyos ötlete, azt mon­da­nám, hogy majdnem fatálisan fontos a pszichológia számára. Neveze­te­sen az, hogy ő a természetet nem választja el a történelemtől. Tehát nem úgy veszi, hogy az ember előtt volt egy olyan természet, ami nem moz­dult, majd megjelent az ember, és az emberrel megjelent a történelem, ami megint­csak egy más dolog. Szerinte ez a két princípium valahogy összekapcsoló­dik. A pszichológia pont ennek a kapcsolódásnak lenne a tudománya, és szerintem a legnagyobb tragédiája a pszichológiának, hogy újra meg újra o­lyan pszicholó­gi­ákra esik szét, amelyek egyikét természettudományként művelik, a mási­kat pe­dig szellemtudományként. Ez utóbbi azzal foglalkozik, mi­lyen a különböző kultúrkörökben a nyelvek használata, hogyan sajátítja el a nyelvhasználatot az újszülött, mi történik, ha az ember átkerül a maga kultúrájá­ból egy má­sik­ba. Ezt a jelenségvilágot a létező pszichológia úgy közelíti meg, mint a­minek sem­mi köze sincs ahhoz a másikhoz, amelyet az agy működése pro­du­kál. Ne­kem viszont megrögzött gyanúm, hogy csak egy pszichológia van, és itt Marx ad valamit, ami nem több ötletnél, mert nem is dolgozta ki, meg nem is ez volt a dolga. De adott egy ötletet, amelyre építve annak idején én is próbál­tam valamit kezdeni a pszichológia említett tudathasadásával: közelíteni a pszi­chológiát egy olyan tudományhoz, amely egyszerre ké­pes szá­mon tar­tani a lelki jelenségek kapcsolódását az agyvelőhöz és a kultúrá­hoz is. Ezt az­után ter­mészetesen félreértette a szakma, mert akkoriban Marx szóbahozatalá­nak egyetlen általános funkciója volt: aki kimondta, mint őr­szem előtt a jel­szót, jelezte, hogy olyan ember ő, aki bebocsátható — lojális a rendszer iránt.

A propos, lojalitás. Az előbb ön azt hozta fel mentségemre, hogy annak i­dején az MSZMP–n belül is mindig a “renegátok”, a hivatalostól elhajlók  közé tar­toztam. Ez így van, de hozzá kell tennem, hogy azok, akikkel ezt együtt mű­veltem például 1968-ban, amikor — például az Akadémia Filozófiai, illetve Szo­ciológiai Intézetében, vagy a budapesti Bölcsészkar bizonyos diákcsoport­ja­iban — tiltakoztunk a Csehszlovákia elleni intervenció ellen, hamarosan kettéváltak. Olyanokra, akik egyre kihívóbban provokálták a hatalmat, hogy mutassa meg, ha meri, hogy a természete ugyanolyan, mint a “béketábornak” a miénkénél sokkal kevésbé vidám barakkjaiban. És olyanokra, akik maguk sem szűnnek bosszan­tani a hatalmat, de hangsúlyt fektetnek rá, hogy ezt “pártszerű’ keretek között teszik. Én sajnos ehhez az utóbbi csoporthoz tartoztam, amely ilymódon mintegy zsebben mutatott fityiszt a hatalomnak. Ügyes taktika volt részünkről: a hatalom rólunk éppolyan pontosan számontartotta illojalitásunkat, mint egykori társainkról a csínytevésben — e volt társak viszont alkalmasint a feltétlenül lojálisak között tartottak minket számon. Erre nem igazán vagyok büszke.

KÖZTÁRSASÁG: Hogy a kívülállást viszont soha nem vállalta volna?

GARAI: Ez azért nem így van, mert azt a bizonyos, Kádárnak szóló levelet a prágai perekkel kapcsolatosan természetesen én is aláírtam. De egészében nem igazán vagyok büszke magamra, és jobban szeretném…

Hogy is mondjam? Azt teljes egészében vállalom, amit 1968. augusztu­sá­ig tettem, mert addig – ahogy ezt korabeli elitebb marxista körökben fo­gal­mazták – egy világtörténelmileg jogosult illúziónak voltam az áldozata. A­zon­ban augusztus 21-én szembesültünk azzzal, hogy ez már nem az, amire szer­ződtünk a történelemmel. Ezt akkor ki is mondtuk. Hogy akkor vagy azu­tán nem szakítottam radikálisan, hogy továbbra is azt a zsebben fityiszt mu­to­gatós játékot játszottam, hogy egyetlen alkalmat sem hagytam ki ugyan a hatalom megkérdőjelezésére, de továbbra is általában megmaradtam a pártszerű keretek között — ez az, amit röstellek magam előtt.

KÖZTÁRSASÁG: Azt mondta az imént, hogy ön szerint 1968-ig volt jogosultsága a világtörténelmi illúziónak. Másoknak 1956 volt a határkő…

GARAI: Egy nem magyar nyelven megjelent írásomban amellett hoztam fel érveket, hogy tulajdonképpen három olyan nemzedéke volt a radikálisan ki­ábrándult kommunistáknak, akik valamennyien a rendszer megreformálásának egy radikális pro­gramjával indultak — majd három különböző időpontban jöttek rá ar­ra, hogy a rendszer úgy ahogy van, létezésének első percétől kezdve reformálha­tat­lan; továbbá pedig amellett, hogy a magyarországi rendszerváltás ennek a három nemzedéknek az együt­tes műve, miközben egymással jószeri­vel szó­ba sem álltak. Ez talán meg is mutatkozik azon, hogy milyen lett a rendszerváltás.

Én ahhoz a nemzedékhez sorolom magamat, amelyik a hatvanas években úgy érezte, hogy van lehetőség arra, hogy magához Marxhoz térjünk vissza, és megnézzük, hogy eredetileg miről volt szó és próbáljuk meg is valósítani azt, ami abból megvalósítható. Ennek a nemzedéknek volt nagy reménysége a prágai tavasz, és ennek a nemzedéknek volt radikális csalódási élménye 1968 augusztus 21-e. Mi akkor jöttünk rá ugyanarra, amit az eggyel előttünk járó börtön- vagy emigrációviselt nemzedék már tudott. És volt egy harmadik nemzedék is, amelyik a nyolcvanas évek válságának hatására jött rá arra, hogy modellváltásról már nem lehet szó, csak rendszerváltásról.

KÖZTÁRSASÁG: Most is, mindvégig a párton belüliekről beszél, azokról, akik “zsebben mutatták a fityiszt”. Végezetül is az egész társadalomra nem vonatkoztatható az, amit mond…

GARAI: Ez kétségkívül igaz. De a bolsevik típusú totális rendszer a maga precedens nélkül álló szerkezetével tökéletesen kizárta, hogy másképp, mint belülről, meg lehessen dönteni. Nem véletlen, hogy ami Hitler félelmetes hadseregének nem sikerült, azt Gorbacsov annyi idő alatt, amennyi csak egyetlen ötéves tervnek a túlteljesítésére elég, véghez vitte.

KÖZTÁRSASÁG: Most, a beszélgetésünk során villan belém a kérdés: az ön összes vizsgálódása –  lettlégyen az pszichológiai, irodalmi, filozófiai vagy politikai – végezetül nem arról szól, hogy mindvégig burkolt önéletrajzot ír?

GARAI: Meglehet, de ha így van, nem egyedül velem van így. Mérei nem­csak saját börtönálmaiból csinált pszichológiát, de meg is fogalmazta, hogy szociálpszichológiát másképpen nem is lehet művelni. Lehet, hogy  van  ön­életrajzi vonatkozása is annak, hogy érdekel például a társadalmi identitás prob­lémaköre, az a mód, ahogy az emberek a felemás szociális identitásukat meg­próbálják saját választásukkal egyértelművé tenni. Amikor megpróbál­nak valahova egyértelműen odatartozni, noha nem igazán tartoznak sem az egyik, sem a másik pólushoz.

KÖZTÁRSASÁG: Néhány hete jelent meg az “...elvegyültem és kiváltam” című kötete, amelynek a Társadalomlélektani esszé az identitásról alcímet  adta, s amelynek egyik fejezete a bolsevik típusú szerkezet paradoxonjait elemzi, másik fejezete pedig, elméletét bizonyítandó József Attila tragikus paradoxonait veszi górcső alá. Tekinthetjük ezt is önéletrajzi vallomásnak?

GARAI:  Egy nagyon kedves barátom, aki egyben kollégám is, egyszer föl­hívta a figyelmemet arra, hogy, amikor én az 1905-ös születésű József At­ti­lával foglalkozom, akkor tulajdonképpen egy olyan apát keresek magam­nak, aki sok mindenben hasonlít a valóságos apámhoz — aki szintén benne volt ebben a pártban, szintén ki is zárták belőle, szintén írt verseket, külön­ben nem is rossz verseket — de tökéletesebb annál. Lehet, hogy így van.

KÖZTÁRSASÁG: Végezetül is, ha József Attilának például az volt a tra­gi­kus paradoxona, hogy abban a nagyon fontos kérdésben, hogy ő hova tar­to­zik, egészen más véleményen volt ő, mint az a társaság – a korabeli illegális kom­munista értelmiségi csoport – amelyhez tartozni akart, akkor az ön éle­té­nek, úgy tűnik, szintén van egy ugyanilyen paradoxona. Nevezetesen, pszi­cho­lógusnak vallja magát, a pszichológusok viszont mintha nem igazán tarta­nák önt szakmabélinek. Inkább azt mondják, hogy egy irodalomtörténeti, történelmi irányultságú pszichológizálást folytat. Gondolom és kérdezem, hogy ez ugyancsak hozzájárul az identitástudatról való vizsgálódásához.

GARAI: Pszichológus kollégáim inkább szociológusnak, s még inkább filozófusnak vélnek, de különben egészen pontosan fogalmazta meg. Valóban, én leginkább úgy határoznám meg magam, mint pszichológust, és tény az, hogy a magyarországi pszichológusi szakma nem fogadott be.

Erre különben van egy elháríthatatlanul jó oka a szakmámnak. Nézze, annak idején, amikor végeztem, hajszál híján az egyetemen maradtam, mint  tanár: a tanszékvezető kezdeményezte és nekem is nagy kedvem lett volna — bár hogy mennyire szeretek tanítani, ezt csak huszonkét évvel később tapasztaltam meg, amikor a Nizzai Egyetemen először jutottam igazán hozzá. A “hajszál” 1959-ben az volt, hogy én akkor lukácsiánus voltam. Soha nem tartoztam ahhoz a bizonyos Lukács-iskolához, amelyik rendszeresen följárt Lukács Györgyhöz, de annyira mindenesetre az voltam, hogy azt tartottam és mondtam, szemben az akkori párthatározatokkal, hogy ő a század legnagyobb marxista filozófusa. Ezért azután engem nem lehetett olyan helyen hagyni, ahol fertőzhetem az ifjúságot. Eltelt néhány év, ismét felmerült, hogy esetleg visszamennék a tanszékre. Akkor ezt a tanszék hangadója azzal vétózta meg, hogy felhívta a tanszékvezető figyelmét, hogy én marxista vagyok... Így a hazai pszichológiai képzésből – több menetben is –  kimaradtam. A pszichológusnemzedékeket, melyek aztán, fölcseperedvén, a  szakma hangadó részét képezik, az egyetemen “gyártják” le, egy olyan gyártási folyamatban, amelyben én nem vettem részt. Természetes, hogy az a sróf, amelyre az agyuk jár, egészen más, mint az lehetne, amelyen esetleg én is srófolhattam volna egyet. Abban a jellegzetes életkorban, amikor a később majd megállapodó szakember még eleven eszű, ugyanakkor szakmailag már szigorú, aki előtt nem marad rejtve az előadó érvelésének egyetlen gyenge pont­ja sem, s aki ugyanakkor nem helyezi megállapodott nézetek pajzsát egy elfogadható érvelés és önmaga közé.

Hát ez nekem nem jött össze, s most már magyarországi egyetemen aligha fog. Ha jól meggondolom, viszonylag jól jártam: nem kell kiinom a bürökpoharat az ifjúság megrontásáért — csak hát nem fogad be a magyarországi pszichológusi szakma.

S ki tudja: ha összejött volna, akkor talán eggyel kevesebb késztetést éreztem volna  arra, hogy az identitásnak pont ezekkel a paradox megnyilvánulásaival foglalkozzam. Szóval, lehet, hogy ha taníthattam volna, akkor nem lett volna mit?