0. Bevezetés
Az ember viszonya az információhoz a huszadik század második felétől kezdve minőségileg új szakaszba lépett. Ez a változás, amely legplasztikusabban a kommunikáció terén nyilvánult meg, sokáig csak a szakemberek számára volt érzékelhető, a múlt század utolsó két évtizedében viszont egyre többek számára lett nyilvánvaló. A folyamat által érintettek köre gyorsuló ütemben nőtt, a hatások pedig egyre mélyrehatóbbakká váltak. Az információs robbanás a magasabb rendű szerveződési szintek felől haladt az alacsonyabbak felé, s az állami, majd a vállalati szféra után mára már az egyén mindennapjait is nagyban befolyásolja. A kommunikáció történetében öt forradalminak minősíthető változást szoktak elkülöníteni. Az első a beszéd megjelenése, a második az írás kialakulása, a harmadik a könyvnyomtatás feltalálása, a negyedik a távközlés, az ötödik pedig a számítástechnika forradalma. Ez utóbbi kettő még nem zárult le, sőt hatásaik tekintetében valószínűleg még csak kezdeti stádiumban vannak, ennek ellenére máris olyan mélyreható változásokat eredményztek, amelyeket áttekintve a tudósok egy része a jelen folyamatokat szemlélve az információnak az emberiség korábbi történetére vonatkozóan nem is tulajdonított különösebb jelentőséget, illetve, a most kialakuló új társadalmakat – a korábbiakkal oppozícióba állítva – már tudásalapú társadalmaknak nevezi. Mindezen megállapítások természetesen kritikával kezelendők, az információ megszerzésének, megőrzésének a régmúlt korokban is kiemelkedő jelentősége volt, a tudás pedig akkoriban is fontos része volt az életnek. Ennek ellenére természetesen nem tagadható, hogy az elmúlt fél évszázad több ponton is jelentős változást eredményezett, s nemcsak mennyiségi, hanem minőségi téren is. Az információ áruvá, tömegtermékké vált, előállítása, szállítása, rendszerezése, felhasználása, tárolása, stb. ipari méretekben folyik. A társadalmak egy része ennek következtében jelentős mértékben átrétegződött, átalakult a termelés, a vállalatok szerkezete, miként a munkavégzés és a szabadidő eltöltésének a módja is, az emberi kapcsolatok kitágultak, a tértől függetlenné váltak. A múlt század végére azonban a fejlődés számos hátránya is érzékelhetővé vált. A világ azon államai, amelyek az információtechnológiai fejlesztések terén nem tudtak lépést tartani, egyre jobban lemaradtak a fejlődésben, a harmadik világot az első kettőtől elválasztó szakadék pedig még szélesebb lett. Minden bizonnyal a személyes kapcsolatrendszerek elsorvadásában, a család nevelő, megtartó szerepének háttérbe szorulásában, a fiatalkori devianciák egyre szélsőségesebb megnyilvánulásaiban, a hagyományos értékközvetítő csatornák válságában is szerepe van az információs társadalmak kialakulásának. Az említett változások további fontos hatása a globalizáció, amely végső soron arrafelé mutat, hogy információs társadalmak helyett egyetlen információs társadalomról lehet majd beszélni. Nem mindegy azonban, hogy ez a társadalom milyen viszonyban lesz a régi társadalmakkal, maga alá gyűri, avagy termékenyen integrálja azok egyedi vonásait, különösképpen azok nyelvét és kultúráját. Az sem mellékes továbbá, hogy a kialakuló információs társadalom földünk népességének mekkora hányadát lesz képes átfogni. A jövő tekintetében talán ez a két viszonyrendszer hordozza a legkomolyabb – akár a teljes összeomlással is fenyegető – feszültségeket. Ha ugyanis az egységes információs társadalom a hagyományos, nemzetállamok keretében kialakult társadalmak ellenében jön létre, s határain kívül rekeszti az emeriség jórészét, akkor, amellett, hogy könnyen falanszterszerűvé válhat, stabilitása is alapjaiban kérdőjeleződik majd meg.
Jelenleg még minden változás kétesélyes, magában hordozza mindkét lehetőséget. A nemzetgazdaságoknak a világpiacban történő feloldódását – mint az információs forradalom egyik jellemzőjét – például még nemigen lehet minősíteni, negatív és pozitív oldalai is említhetők, de hogy a végelszámolásnál melyik oldal javára billen a mérleg, az pillanatnyilag még kérdéses. Hasonlóképp áll a helyzet más területeken is: az egyén és közösség, egyén és egyén egyén és politikum, egyén és gazdaság, politikum és gazdaság stb. viszonyában.
Van azonban néhány dolog, aminek a történelemmel foglalkozók, az azt kutatók, sőt tanítók számára már most világosan ki kell rajzolódnia. Az egyik ezek közül az, hogy az információs forradalom felértékeli a jól képzett, sokoldalú értelmiség szerepét. Különösen is kiemelendő ebből a táborból azoknak a köre, akik az információátadás területén, az oktatásban dolgoznak, hiszen az ő feladatuk, hogy segítsék annak a szemléletmódnak a kialakulását, amely az egyes emberek számára az információs megapoliszban történő eligazodás, az információs folyamatokba történő aktív bekapcsolódás lehetőségét biztosítják. A másik dolog jóval bonyolutabb és nehezebben megoldható. A jövő társadalomtudósainak – így történészinek is – ugyais úttörő feladatot kell vállalniuk abban, hogy az egymástól mára oly távolra szakadt műveltségeszményeket újra megpróbálják egyesíteni, vagy legalábbis egymáshoz közelíteni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy saját munkájukban, életükben nyitniuk kell a természettudományos, technológiai ismeretek felé, másrészt azonban arra kell törekedniük, hogy a túlságosan is anyagelvűvé vált technikai civilizációnk meg tudja őrizni a humánum, az emberi szellem vezérfonalát.
Mint minden nagy jelentőségű, széles körben használt kifejezését, az információ jelentését is nehéz egyértelmű, kimerítő és mégis tömör definícióban összegezni. Érthető módon ugyanis az egyes tudományterületek számára mást és mást takar az információ fogalma, hiszen más és más szempontból közelítenek hozzá. Az információ mást jelent a kommunikációelmélet, mást a hírközlés szakembere, mást a matematikus, mást a filozófus, mást a biológus és természetesen mást a történész számára. Az ilyen sokszínű fogalmak esetében – amennyiben tényleg szükséges – általában a legegyszerűbb, s egyszersmind a legátfogóbb definíciót érdemes szem előtt tartani. E szerint információnak nevezzük az értelmezett adatot. Ez az egyszerű kijelentés szinte a végtelenségig árnyalható, ám ebben a formájában is megelégedhetünk vele, mert tartalmazza az információ talán leglényegibb sajátosságát: az értelmezés szükségességét. Immanensen magában rejti az adat felhasználójának tevékenységét, melynek hiányában nem beszélhetünk információról. Az információ ez alapján tehát nem a priori létezik, hanem értelmezés nyomán keletkezik, s ez számos tulajdonságát is meghatározza. Ezen tulajdonságok között mindenekelőtt az információ specifikussága említhető. Egyes adatok ugyanis csak egyes emberek vagy kisebb-nagyobb közösségek számára értelmezhetők, mások egyáltalán nem, vagy éppen más módon értelmezik azokat. Így az egyes információk mindig az emberek meghatározott halmazához köthetők, amely lehet egyetlen ember, de akár az egész emberiség is. Az információ másik jellemzője, hogy bár sokan az anyag és az energia mellett a világ harmadik alkotóelemeként tartják számon, az anyaggal és az energiával ellentétben az információra – sem létrejötte, sem pedig megsemmisülése szempontjából – nem érvényesek a megmaradási törvények. Harmadikként említhető, hogy az információ úgy továbbítható, hogy közben eredeti helyén is megmaradhat. Ez egyben azt is jelenti, hogy a bennünket körülvevő információ mennyisége látszólag hatalmas ütemben növekszik, ugyanakkor e növekedés tetemes részét a már korábban is meglévő információmennyiség sokszorozódása teszi ki. Az információ további sajátossága, hogy “romlandó”, élettartama meghatározott. Az információ, miután elvesztette jelentőségét, kiesett az értelmezés, a felhasználás köréből, vagy megsemmisül, vagy zajjá válik. A zaj az információ “árnyéka”, mindenhol jelen van, ahol információtovábbítás történik, függetlenül a továbbító csatorna jellegétől. A zaj a kommunikációban az információ kódolása és dekódolása, vagy az átvitel során keletkezhet. Zaj lehet például a légköri zavar (rádió), a sajtóhiba (könyv), a tintapaca (fénykép). A zajnak két típusát szokás elkülöníteni. Az egyik az időben állandó, rendszeres zaj, a másik pedig a véletlen zaj. A kettő között alapvető különbség, hogy míg az első a technika fejlődésével gyakorlatilag megszüntethető, addig az utóbbi keletkezése soha nem védhető ki teljesen. A kommunikációs csatornák közül a mesterséges csatornákon inkább az állandó, a természetes csatornákon pedig inkább a véletlen zaj a meghatározó. Az információ és a zaj arányát jel/zaj viszonynak nevezzük. A kommunikációs csatornán áramló zaj viszonylagos, mert például egy televízióadás jelsorozatára mint vivőjelre ráültetett üzenet egy egyszerű tévénéző számára zaj, egy titkosügynökség számára viszont éppen ez hordozza az információt. A kommunikációs folyamatban a cél mindig az, hogy a jel/zaj viszony a legkedvezőbb legyen. Ennek elősegítését szolgálja a redundancia, amely a szükséges és a tényleges információmennyiség aránya. Ez azt jelenti, hogy adott információmennyiség közlésére általában több jelet használunk, mint amennyi minimálisan szükséges lenne az információ kifejezéséhez. Ez ugyan megnöveli a kommunikációs folyamat idő- és költségigényét, ám nagyban hozzájárul annak sikerességéhez. Tehát az információ bevitele valamely rendszerbe csökkenti annak határozatlanságát, entrópiáját. Az információt ebben az összefüggésben az információhiány (entrópia) ellentettjeként lehet értelmezni. Egy teljesen ismert rendszer entrópiája tehát 0, a teljesen ismeretlené 1. Az információ bevitele valamely rendszerbe azonban csak egy bizonyos fokig csökkenti annak entrópiáját, vagyis a túl sok információ – vagy a túl nagy redundancia – zavaró lehet.
Miként az információ, úgy az informatika fogalmára sem adható kizárólagos definíció. Maga a kifejezés (informatics)a múlt század 60-as éveiben keletkezett, az angol matematics, bionics, semiotics, stb. mintájára, s akkor még alapvetően modern eszközökkel végzett könyvtári tájékoztatást, információval való ellátást jelentett. Az informatika fogalmán ma leginkább egy olyan interdiszciplináris tudomány érthető, amely az információkkal foglalkozik, azok létrejöttétől, a gyűjtésén, rendszerezésén, reprodukálásán és tárolásán át egészen azok közvetítéséig.
Ajánlott irodalom:
Az információt az anyagtól és az energiától, fentebb már említett rokonságuk ellenére az is elválasztja, hogy az információ mennyiségének mérése jóval problematikusabb. Ez elsősorban az információ számos, egymással össze nem mérhető megjelenési formájából adódik. Abból kiindulva azonban, hogy az információ valamilyen határozatlanságot csökkentő változás, Claude Shannon matematikus a múlt század közepén statisztikus alapokon nyugvó képletet állított fel az információ mérésére. Ennek lényege, hogy egy esemény bekövetkeztének információértéke fordítottan arányos a bekövetkezés valószínűségével. Az információtechnológia fejlődése következtében azonban az információmennyiség mérésének általános mértékévé az digitális tárolókapacitás vált, amely szükséges az információ torolásához. A számítógépek az információt alapvetően a kettes (bináris) számrendszer segítségével dolgozzák fel, bár a számítógép kezelőjével a tízes számrendszerben kommunikálnak, illetve a tizenhatos (hexadecimális) számrendszert is használják. A kettes számrendszert annak a példának a segítségével lehet könnyen megérteni, hogy ha költözésnél könyveinket dobozokba, ládákba és konténerekbe tudjuk csomagolni, mégpedig olyanokba, ahol is egy dobozba két könyv, egy ládába két doboz, egy konténerbe pedig két láda fér. Ekkor egyféle tárolási egységből 0 vagy 1 lehet, hiszen ha kettő van, akkor az már egy nagyobb egységet alkot. Ha a pakolás végeztével 1 konténert, 1 ládát, 1 dobozt és 1 könyvet kell elszállítani, akkor összesen 15 könyvünk volt, hiszen a konténer összesen 8 (2*2*2 = 23), a láda 4 (2*2 = 22), a doboz 2 (1*2 = 21) könyvet tartalmaz és még egy különálló könyvünk van. A 15 kettes számrendszerbeli alakja tehát 1111(2).
A tízes számrendszerbeli számokat úgy írhatjuk át kettes számrendszerbe, hogy a számot kettővel osztjuk, amíg el nem fogy, a maradékokat pedig feljegyezzük, ez a számsor adja a szám bináris alakját. Pl. 143:2 = 71 (maradék: 1), 71:2 = 35 (1), 35:2 = 17 (1), 17:2 = 8 (1), 8:2 = 4 (0), 4:2 = 2 (0), 2:2 = 1 (0), 1:2 = 0 (1). A 143 tízes számrendszerbeli szám alakja a kettes számrendszerben tehát: 10001111, vagyis 143(10) = 10001111(2).
A kettes számrendszerbeli számok átírása tízes számrendszerbe pedig úgy történik, hogy a kettes számrendszerbeli számjegyeket megszorozzuk helyiértékükkel, vagyis 2 hatványaival, a szorzatokat pedig összeadjuk. Az előbbi példát alapul véve: 1*1 (20) + 1*2 (21) + 1*4 (22) + 1*8 (23) + 0*16 (24) + 0*32 (25) + 0*64 (26) + 1*128 (27), vagyis 1+2+4+8+0+0+0+128 = 143(10). A bináris rendszrek a természet legalapvetőbb kódkészletét hordozzák, hiszen valaminek a megléte vagy hiánya a legegyszerűbb kettősség. Ezt a matematika, mint láttuk, két számjegy, az 1 és a 0 használatával képes leírni. A számítógépek működésének alapja annak az érzékelése, hogy folyik-e áram (1) vagy nem folyik (0), van-e jel (1), vagy nincs (0). Éppen ezért a számítógépek csak olyan jelekkel képesek dolgozni, amelyek csak két határozott értéket vehetnek fel (0 vagy 1), e két érték közötti átmeneteket nem képesek értelmezni. Azokat a jeleket, amelyek csak határozott értékek valamelyikét vehetik fel, digitális jeleknek nevezzük, szemben az analóg jelekkel, amelyek esetében a jel két szélső értéke között folyamatos átmenet lehetséges. Az analóg jelre jó példa a beszédhang, amely a leghangosabb és leghalkabb állapota között folyamatos átmenettel változhat. Digitális eszközökre lehet példa a gépkocsi sebességváltója, vagy a villanykapcsoló, bár ez utóbbiból analóg típusú (fényerőszabályzós) is létezik. Összefoglalva tehát a számítógépek munkájához bináris digitális jelek szükségesek. Ezeknek a jeleknek a hivatalos neve: binary digit, amit rövidítve csak bit-nek szoktak nevezni. (Az elnevezés John W. Thukey-tól származik.) A bit az adatfeldolgozás legkisebb információs egysége, amelynek értéke 0 vagy 1 lehet. Két bit-tel már 4 kombinációt adhatunk meg (két villanykapcsolónak négyféle különböző állása lehet), négy bit már 16 variációját adhatja a bináris értékeknek, stb.
|
Lehetséges jelsorozatok |
||||||||||||||||
| 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10. | 11. | 12. | 13. | 14. | 15. | 16. | |
| 1. bit | 0 | 1 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 0 | 1 | 0 | 1 | 0 | 1 | 1 | 1 | 1 |
| 2. bit | 0 | 0 | 1 | 0 | 0 | 1 | 1 | 0 | 0 | 1 | 0 | 1 | 0 | 1 | 1 | 1 |
| 3. bit | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 0 | 1 | 1 | 0 | 0 | 1 | 1 | 1 | 0 | 1 | 1 |
| 4. bit | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 0 | 1 | 1 | 1 | 0 | 1 | 1 | 1 | 0 | 1 |
Ha minden jelsorozathoz hozzárendeljük az abc egyik betűjét (0000 = A, 1000 = B, stb.), akkor négy bit-tel már 16 betűt tudunk leírni. Nyolc bit segítségével 256 különböző jelsorozat állítható össze, s mivel mindez már nemcsak a teljes betűkészlet leírására, hanem különleges jelek és grafikus karakterek jelölésére is elegendő, ezért az információ mennyiségének mérésekor a 8 bit-es egységek kaptak döntő szerepet, melyet 1 byte-nak (ejtsd: bájt) neveztek el. A nagyobb mennyiségek kifejezéséhez természetesen az informatikában is megjelentek tíznek a hatványai, a kilo (103 = ezer), a mega (106 = millió), a giga (109 = milliárd) és a tera (1012 = billió). A kettes számrendszer miatt azonban 1 kilobyte nem 1000, hanem 1024 byte-ot jelent. (210 = 1024, illetve 1024(10) = 10 000 000 000(2), vagyis a kettes számrendszerbe átírva az 1024 és nem az 1000 jelent kerek számot. Ennek értelmében 1 megabyte = 10242 byte, 1 gigabyte = 10243 byte, 1 terabyte = 10244 byte.) A számítógépet a fentiek mellett még egy jellemző sajátosság teszi számítógéppé, az ún. belső programvezérlés. Ez azt jelenti, hogy amíg a számológép minden elemi művelet elvégzése után újabb külső beavatkozásra vár, addig a számítógépek hosszabb műveletsorozatokat képesek “maguktól” elvégezni. Ehhez arra van szükség, hogy a számítógépek ne csak adatokat tároljanak, hanem programokat is, amelyek tulajdonképpen gépi utasítások sorozatai, természetesen a gép “nyelvén”, azaz számokban tárolva. A belső programvezérlés elvét Neumann János dolgozta ki az 1950-es években.
Ajánlott irodalom: