Napjainkban ipari-technikai forradalom korát éljük. Mindenki elfogadja ennek az állításnak az igazát. Igaz, vitáznak arról, hogy vajon ez az új jelenség "csak" egy újabb hulláma az első ipari-technikai forradalom (18-19. század) óta tartó folyamatos ipari forradalomnak, vagy pedig önálló korszakot képez. Viták folynak arról is, hogy az ipari-technikai forradalmak jellemzésében mi a specifikus: elsősorban a termelésben és eszközkultúrában felhasznált új anyag (vas, műanyag stb.)? Vagy a mozgató energia (gőz, benzin, elektromosság, atom)? Vagy hogy az ipari-technikai forradalom inkább technológiai forradalomként, azaz az anyagmegmunkálás és a termelés elveinek forradalmi változásaként (pl. gépkorszak) értelmezhető-e.

Az ipari-technikai forradalmat én társadalmi és kultúrforradalomként fogom fel. Igaz, az ipari forradalom a termék-előállítás technikai folyamatának megújításával kezdődött a 18. században. (Zárójelben jegyzem meg: nagyon vitatható ez az álláspont is, mivel a "technikai újítás" - egyben - "gondolkodásújítás" is.) A 18. századi technikai újítások, mint az emberi gondolkodás termékei, elképzelhetetlenek lettek volna a 16-17. században végbement tömegkulturális forradalom (könyvnyomtatás, és ezzel egy általános ismeretrobbanás) nélkül. Vagyis a technika, az "ipari" mozzanat nem értelmezhető az "emberi" összetevő nélkül.

Hol van tehát a kiindulópont? Teszem fel magamnak a kérdést. Az embernek mint szellemi életet élő, gondolkodó egyednek a fejlődésénél, vagy pedig az új technikai egység (pl. a gép) kifejlesztésénél? Netán a hajtó energia (pl. a gőz) erejének alkalmazásánál? Én - szemben történelemkönyveink nagy részével - nem rangsorolok, hanem kölcsönhatásról beszélek. Az általános ismeretrobbanás ténye nélkül például Watt gőzgépe éppúgy nem jöhetett volna létre, mint a 18., majd a 19. század számtalan más találmánya. (Századunk egyik kiváló történész gondolkodója például hosszú tanulmányban igyekezett azt bizonygatni, hogy a gépet mint technikai egységet, szükségszerűen megelőzte a "gépiesség" gondolatának kialakulása. Ehhez képest a technikai konstrukció, a "gép" már csak egy technikusi teljesítmény. Vagy ahogy a mai mérnökprofesszor tanítja a "sorrendet": tapasztalat-ötlet-eszköz, azután ismét tapasztalat, újabb ötlet, újabb eszköz szoros egymásrautaltságban vezetnek újabb alkalmazásokhoz. Először: a kidőlt fa tapasztalati felhasználása teher továbbítására, azután ebből a természetes görgőből alakul ki az épített tengelyű görgő, a kerék... és így számtalan példa hozható fel.) Bárhogy is foglalunk állást e vitákban, számomra ténykérdés: nem lehet az ipari-technikai forradalmat egyszerűen "technikai" forradalomnak tekinteni. Sem a száz-kétszáz évvel ezelőtti technikai-ipari forradalmat, sem a mait. Miért?

Ha a technikai újításoknak és a társadalom eszközkészletének, eszközhasználatának történelmét vizsgáljuk, láthatjuk: a mégoly nagy találmányok is torzók maradtak, sőt feledésbe merültek a társadalmi használat nélkül. Nem segítették a technikai gondolkodás továbbfejlődését. Közismert például, hogy Kínában számtalan, az európai kultúrát messze megelőző fizikai-kémiai (műszaki) felfedezés született. Többek között ismerték a lőport és a rakétát. De ezek a technikai találmányok nem lettek sem elindítói, sem részei egy folyamatos ipari-technikai forradalomnak. Miért? Mert hiányzott az alkalmazó, az újítás társadalmi értelmét felismerő közeg. Az újítás, az ötlet elszigetelődött a társadalomtól. A kínai társadalom kasztosodása, szerkezete nem tudta befogadni e találmányokat. (Mint ahogy joggal jegyzi meg a technikatörténész: nem véletlen, hogy a "magyar ötletek" nagy részét német és amerikai földön valósították meg és nem véletlen, hogy a magyar Nobel-díjasok egy kivételével német, amerikai közegben dolgozták ki találmányaikat.)

Az iparosok, majd mérnökök technikai újításai Európában - mint említettük - egy általános gondolkodási forradalom termékei. Ugyanakkor elindítói is egy újabb társadalmi hasznosulásnak, társadalmi átalakulásnak. E kölcsönviszony alapja magában az európai társadalom fejlődési sajátosságában rejlik. A keresztény-zsidó alapelveken nyugvó európai társadalom ugyanis soha nem vesztette el mobilitását. Igaz, hogy különböző alapokon (tulajdon, politika, hit) társadalmi osztályokra, rétegekre, érdekcsoportokra tagolódott, de a kölcsönösség (szolidaritás) és az átjárhatóság évezreden át sajátja maradt, sőt mozgatója, előrehajtó ereje volt ennek a társadalomnak.

A társadalomnak képesnek kellett lennie arra, hogy a "gépet" vagy az új technológiát befogadja. Az új termelési eljárás - és minden, ami ahhoz kötődik: új anyag, új anyagmegmunkálási eljárások/technológia, új üzemszervezés, egy új, tömeges szakképzettség - kihívója lehet új társadalmi folyamatoknak. Egy konkrét példával szemléltetve: az emberek a 19. században szükségszerűen új településformákat hoznak létre, hiszen az új üzemegység - például a gyár - sok ember folyamatos együttműködését és a folyamatosság érdekében közellakást, új, egységes szakképzettségi alapokat és fegyelmezett együttgondolkodást kíván. Sőt! Hajlok ezen új ipari társadalom igényéből levezetni az európai anyanyelvi kultúrák, és így a nemzeti fejlődés mozgatórugóit is: vagyis a termelésszervezet és településrend újszerűségéből. A nagyüzemben például - a kor klasszikus ipari-termelési egységében - pontosan kellett érteniük az utasításokat a munkásoknak. Szükség volt az egységes normákat pontosan követő érintkezési eszközre: a folyton megújuló, modernizálódó nyelvre. A modern termelés, a modern igazgatás, a modern ipari társadalom - ahol nagyszámú ember szoros közösségben él és hirtelen, naponta többet érintkezik egymással, mint korábban hónapok alatt - nos, ez az ipari-technikai forradalom kényszeríti ki a kontinensen az anyanyelvek megújítását, rögzülését. Az egységes, egyértelmű közlési, ismeretcsere-normatívák kialakítását. Ami nélkül sem a tömeges termelési folyamat, sem a modern egységes elvű, tömegtársadalmi igazgatás nem épülhetett volna ki...

A termelés folyamatának "emberi oldalá"-t kell alaposabban tanulmányoznunk. És látni: az új megmunkálási eljárások nem egyszerűen "hatnak" az emberi gondolkodásra, de maga a termelési folyamat is az állandóan újító, kíváncsi emberi agy révén fejlődik. (Ez a tömeges kíváncsiság, megújulni akarás egyébként szintén sajátja kultúrkörünknek.) Kölcsönviszony állt és áll fenn a munkadarab és a megmunkáló, az anyag, a technika és az ember között. Egyéni szinten és társadalmi méretekben egyaránt.

Az ipari-technikai forradalomban tehát nemcsak gépeket, technikai újításokat kell látnunk, hanem az emberi szellem fejlődését, az emberi társadalom önmegújító folyamatát is. Ebben az önmegújításban csak eszköz a halott anyag formálása. Az eszköz - a technika - a cél az emberi-szellemi önmegújítás nem válhat el egymástól. A közösségteremtő érzelmi életet él, családi, emberi örömök, világi szépségek részese.

Sajnos, mai világunkban ezek az összefüggések nem tárulkoznak fel. Kérdezem magamtól: miért? Talán azért, mert a műszaki és az ún. élettelen természettudományok műveléséből kivész lassan a társadalomismeret? Lehet! De a fordítottja biztosan igaz: a társadalomtudományok művelőiből teljesen hiányzik a természettudományos-műszaki képzettség. Mint ahogy azt is már állítani merem: a mai szakmai érdekképviseleti, egyetemi-akadémiai szerkezet szembe is állítja e kéttípusú műveltséget.

Kétségtelen: egyrészt a 20. század nagy műszaki-technikai, természettudományos teljesítményei azt a benyomást keltették, hogy az emberiség előrelépésének csak a természettudományok művelése az alapja. Sőt, olyan emberi célrendszert és értékrendet alakítottunk ki, amelyben kizárólag az anyagi javak (pénz, technikai eszköztár) váltak meghatározóvá. Másrészt: elhanyagoltuk, mi kutatók, a magunk napi életünkben is az emberi-érzelmi tényezőket. Nem szánunk rájuk időt. Ismétlem: rabjai vagyunk egy nagyüzemnek, a többlettermelés érdekében állandó újításokat, sőt impakt faktorokat termelünk. Így azután lebecsüljük önmagunkban a homo ludenst. Amelynek a jelenléte nélkül ötlettelen, érzelem nélküli biokémiai alkotások lennénk mi, emberek. Kutatók, kivitelezők egyaránt. Általában lebecsüljük a "társadalmat építő embert". Mint ahogy lebecsüljük annak a kutatói gyakorlatnak a jelentőségét, amelyik ezzel foglalkozik, ezt vizsgálja: a társadalomtudományokat. És ismét kérdezem magamtól: vajon a másik oldalon, a társadalomkutatókban nem él egy, a technikai kultúra középkorias lebecsülése? A technikát "tárgytermelő" tevékenységnek fogják fel, amelyik mind a közösségépítésben (politikában), mind a művészetekben pusztán "csak" eszközteremtő. Nem látják: ezen eszközvilágban (egy gépben, használati tárgyban) ugyanúgy megtestesül az emberi szellem, mint egy képzőművészeti alkotásban, vagy egy leleménnyel kigondolt politikai-hadászati akcióban. Én legalábbis képes vagyok gyönyörködni egy-egy csodálatos csigatestben vagy bütyköstengelyben, vagy fogaskerekekben, amelyek csodálatos célszerűséggel és mikronnyi pontossággal kapaszkodnak, simulnak egybe. Örömet okoz, mint egy bartóki felütés a maga hetedhangzásával.

Évek óta "új szintézist" sürgetünk. Emberszemléletben, kutatói gyakorlatban, kutatásszervezetben. Úgy látszik: a műveltségeszmények szétválásának az eredménye, hogy a kutatói pályákon csak olyan teljesítmények számíthatnak előnyös minősítésre, amelyek ezen egymástól elvált szakmai hierarchiába és kutatói célegyüttesbe illeszkednek. Azok az elmék, akik egy "új szintézist" kívánnak, vagy a századelőn megbomlott "egész"-szemléletet kívánják újra erősíteni - azok a gondolkodók kívül kerülnek napi szakmai értékrendünkön. Az új információs forradalom kialakulása kikényszeríti a távozó század e deficitjének felszámolását...

Így tekintek én a 19-20. század történelmére, mint két évtizede az "ember és természet", "ember és épített, valamint természeti környezet" viszonyát kutató-oktató tanárember. És így tekintek én napjaink történéseire. A mai ipari forradalomra is. Amelyet sokan informatikai forradalomnak, én inkább - a fentebbi kölcsönösség elveiből kiindulva - információs forradalomnak tekintek. Mi is történik napjainkban?

Ez a tudományos és technikai, valamint társadalmi forradalom temette maga alá a szovjet rendszert. Úgy is mint katonai-stratégiai egységet, és úgy is mint társadalmi szervezetet, az újhoz igazodni képtelen formációt. Ezt egyáltalán nem hangsúlyozzák még történeti munkáink. A félvezető technika felfedezése és fejlődése, a chip, a mikroelektronika, a hír- és információtovábbító rendszerek Magyarországon sem csak a termelésszervezetet és az arra épülő munkaszervezetet kezdik ki, de magát az eddigi társadalmi formákat is. Gyorsabban demokratizálják a térség politikai szervezeteit, mint az elmúlt másfélszáz év bármelyik helyi radikális politikai ereje. Egyik napról a másikra a polgár napi életmenetének részévé teszik a köz eseményeit.

Az új tudományos-technikai forradalom erői kikezdik a kontinensen - és most már Kelet-Európában is - a területigazgatási rendszert. Siettetik az összeomlás után a térség több évszázada vajúdó integrációját. A 19. század első felében kialakult világrendszer most bomlik fel. A bomlás és az új termelési-közösségi formák kialakulása jelentős mértékben meghatározza mindazt, ami térségünkben történik. Megkérdőjelezi a területigazgatás nemzetállami alapelveit, megváltoztatja az állam jelenlegi szerepét. Átrendezi az egyén és közösség közötti azonosságszálak jelenlegi hierarchiáját: visszaszorítja az állampolgári azonosságtudat egyoldalú primátusát az egyéb - szociális, nemi, vallási, korosztályi stb. - azonosságtudatok fölött. Vagyis az informatikai-információs forradalom új társadalom születését indítja meg.

Az informatika segítségével felerősödnek a globalizálódási tendenciák: mind a termelésirányításban, -szervezésben, kereskedelemben, mind az egyén közlekedés- és helyváltoztatás-rendszerében. A komputerizálás már az elmúlt évtizedekben újabb, lökésszerű fejlődést adott a termelés automatizálásának. Növelte a termelés hatékonyságát, és egyben a gépkorszak újabb fejezetét nyitotta meg. Most a termelésszervezés új technikái véglegesen ledöntik a nemzetgazdaságok düledező kerítéseit. Iparos, földműves, értelmiségi munkahelye - dolgozzék akár a legkisebb faluban is - a világpiac része lesz. Munkavégző képességeit, eredményességét, termékeit a világpiac mércéjén mérik. Az egyén mozgási és érdeklődési rádiusza szinte határtalanná bővül.

Az információs forradalom kiteljesedése felértékeli a tudásipar, és abban a kutató és a fejlesztésre képes értelmiség szerepét. A történelmet most már nemcsak az érintkezéskultúrák történelmeként, hanem az informáltság történelmeként is tárgyaljuk. (Információátadás, -tárolás, -felhasználás.) A komputerizálás megsokszorozza a tudományos információk felhasználásának lehetőségét és igényét is. Így a termelés mögött már valódi tudományos nagyüzem áll. Az információ nagyüzeme. Ez az információs forradalom pedig bonyolult rendszereket áttekinteni képes, a helyi fejlesztésre orientált szakértelmiséget kíván. Amelyik ezt az új eszközrendszert használni képes.

Az információ, a tudás nemcsak a termelés hatékonyságának elősegítője, minden korábbinál erősebben politikai értékrendteremtő is. A hadsereg, a pénz, a hivatal után a tudás (és annak intézménye, a tudomány) a legújabb hatalmi eszköz. Az emberi boldogulás, a személyi érvényesülés feltétele. A tudás értékrendteremtő volta növeli a tudás intézményeinek hatalmát. Korunk fejlődésének egyik tanulsága: a gazdasági, társadalmi fellendülés mindig a kutatás és az oktatás dinamizálásával kezdődik.

Magában a tudományművelésben, a tudásiparban is alapvető kihívásokat fogalmaz meg az információs társadalom. Az informatika mint technika, megkérdőjelezi nemcsak a termelés, hanem a tudományművelés, a tudományszervezés eddig kialakult eljárásait is. Az egyén az íróasztalán elhelyezett számítógép és az internet segítségével individualizálja az ismeretközlést és az ismeretszerzést a tudományban is. Az információáramlás sebességének robbanásszerű növekedése, a glóbusz szintű szemhatártágulás eddig nem látott versenyhelyzetet idéz elő a tudományos kutatásban is. Felgyorsítja a nyomtatott ismerethordozó eszközök (könyvek, folyóiratok) előállítását, és megteremti az új típusú közlési kultúrát, az elektronikus publikációs rendszereket. Forradalmat jelent az adattárolásban: könyvtárnyi anyagok őrizhetők egy személyi dolgozószoba disc-polcain.

Ma még előre nem látható módon átalakul a kutatói gyakorlat is. A kutatástechnikai feltételek és lehetőségek átrendeződése változásokat idéz elő a megismerési tevékenységben. Módosul a tudományos gondolkodás belső rendszere. Évszázados napi kutatói gyakorlatunk módszertani kérdéseit kell újragondolnunk. A megismerési folyamat egyes szakaszainak - adatgyűjtés, verifikálás, értékelés, következtetés stb. - hierarchiája billen meg. Az adatbázisképzés határai beláthatatlanul kitágulnak. A részletkutatási eredmények özöne a kutatási célokat, a témaválasztást, a hipotézisállítást magát is befolyásolja. Egy időben csábít a részletekbe merülésre, ugyanakkor minden korábbinál erősebben kívánja meg az átlátókészséget, a szintetizáló készséget.

Az új tényező kimunkálása ráirányítja figyelmünket az emberi érintkezések korábbi rendszerére. Felhívja a figyelmet az emberek informáltságának szerepére. Amely informáltság birtokában az emberek döntéseiket hozzák, családi, termelői, politikai közösség szintjén egyaránt. Az érintkezéskultúra történelmének vizsgálatakor látókörünk időben "visszafelé" és időben "előre", az emberiség őstörténete és a jövő irányába kitágul. Az ember társas lény, és az emberi kultúrák csak ott maradhattak fenn, ahol megfelelő közösségi szervezetet tudtak kialakítani. Önmagában sem a föld, a természet gazdagsága, sem a nagyszerű technikai eszközkészlet-előállítási készség nem tartott meg emberi közösséget. A három tényező találkozása volt szükséges a fennmaradáshoz, a továbbéléshez: természeti adottságok, eszközkészítő elmék és szerencsés közösségszerveződések együttállása.

Keressük a történelemben Európa kiemelkedésének (és a keresztény-zsidó kultúrkör kiterjedésének) magyarázatát. Hajlunk elfogadni egyik tényezőnek a harmincvalahány betűs görög-latin ábécét (Hajnal István elgondolása), mely lehetővé tette az ismeretátadást, -tárolást és -felhasználást horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Horizontálisan: azonos időben, és vertikálisan: egymást követő, különböző időkben, szervesen egymásra épülő hagyományban. Állandó érintkezés állt fenn a kortársakkal és az utódokkal is. Iparos, földművelő, élelemtermelő, tisztviselő, tanári tudáshagyományban egyaránt. Ez az ábécé és a ráépülő írásbeliség aránylag könnyen elsajátítható volt, és így különböző társadalmi rétegek számára volt hozzáférhető. Tehát ez az írásbeliség hosszú távon nem volt kasztképző. Én ezt a gondolatmenetet kiegészíteném: ezért lesz hatékony a görög-latin írásrendszer, mert olyan társadalmi közegben él, amelynek egyik alapeszméje a kölcsönösség, a szolidaritás. Ezen eszme megújulása - a reneszánsz, a reformáció, illetve a mögötte meghúzódó gazdasági-társadalmi folyamatok kibomlása - tették lehetővé, hogy az írásbeliség kimozduljon társadalmi zártságából, az egyházi szervezetből. Először a zsinórírás, majd a könyvnyomtatás révén. Az ismeretrögzítés, és ezáltal az ismeretközlés, valamint ismerethagyományozódás laicizálódik, az ismeretfelhasználás pedig tömegessé válik.

1. A kereszténység egyházszervezete. Az első információs forradalmat hajlok a kereszténységre épülő egyházszervezet kialakulása korának tekinteni (9-10. század). A latin ábécére épülő, igaz, szűk körű írás- és valamivel bővebb olvasáskultúra világába helyezem ezt. Érintkezéskultúrában kontinensméretekben azonos szabályok válnak általánossá, mindenekelőtt: a tízparancsolat. Ember-ember kapcsolatát, az együttélési normákat aránylag szigorúan meghatározó, törvényt is helyettesítő intézmény, a maga erkölcskódexével. E forradalom eszköze: az igehirdetés és -hallgatás, a parancsolatok számonkérésének pontos mechanizmusa. Sőt, a csodálatos közös éneklési kultúra. Új alapokra helyezték így az eddigi érintkezéskultúra egész rendszerét (Ennek technikája, ismeretet terjesztő és hagyományozó írásrendszere a kódexírás, az oklevelezés. A szóbeliség szintjén az istentiszteletek rendje, és a korábbi, ősi érintkezéskultúra továbbélése, a néphagyomány.)

2. A tömeges oktatás. A második információs forradalomnak hajlandó vagyok a tömeges oktatás elterjedését tekinteni (19. század). Ez az érintkezéskultúrában meghatározott ismeretabroncsokat, tömegesen azonos magatartásformákat, tanteremben szabályozott ismeretegyütteseket képezett. A társadalom gondolkodásába hasonló gondolatmeneteket, értékrendet (erkölcsi) és szakmai ismeretanyagot ültetett. Kifejlesztette a már említett egységes közlési normatívát, jelrendszert, az anyanyelveket. Ami azután a napi érintkezésben, egymást megismerésben hozott döntő változást. Ennek a folyamatnak technikai "indító"-ját a könyvnyomtatásban találhatjuk meg (16. század). (De láthatjuk itt is, éppúgy, mint a 19-20. századi ipari-technikai forradalmak esetében: bajban vagyunk a "kezdeti" pontok és a "kizárólagos tényezők" meghatározásával. A könyvnyomtatás "csak" technika, de eredménye része, eszköze a 14-15. század általános szellemi forradalmának. Azután a továbbfejlődés csak ezen eszköz segítségével volt lehetséges. Melyik melyiket gerjesztette? A nyomtatott betű hozta létre a tömeges olvasás társadalmi gyakorlatát (18. század), szervezte az első értelmiségi köröket, majd a modern iskolát (19. század), a maga tananyagával. Majd e nyomtatottbetű-kultúrára épült rá a 19. század végén a tömeges újságkultúra. Ami azután napjaink információs forradalmának társadalmi talaját képezi.)

3. A szabad információáramlás kora. A harmadik információs forradalom korának kibomlását most éljük meg. Lényege szerintem: az információáramlás akadálytalanná válik, minden közösségi szervezeten - egyház, iskola - kívül is, individuálisan beszerezhetővé, módosíthatóvá és hagyományozhatóvá lesz. (Eszköze a számítógép és mindaz, ami az informatika körébe tartozik.) A folyamat kimondottan technikatörténeti szempontból való tagozása természetesen a chipektő1 - illetve a chipek negyedik generációjának születésétől (1970) - számítja ezt az eszközforradalmat. De társadalom- és kultúrtörténész szemmel követve az információs forradalmak történelmét, nem tartom alaptalannak, hogy korszakkezdőként megjelöljük akár a rádiózás, a televíziózás terjedésének korát is. Tehát az 1930-as, illetve az 1960-as éveket. Azaz a szóbeli és képi ismeretközlés tömeges gépiesítését. Ami az írásbeliség, a tömeges napisajtó után az ismeretközlés új csatornáit nyitotta meg: a fogalmi pontosságot kívánó olvasás után a könnyebben hozzánk férkőző szóbeliséget és képiséget. Nem beszélve a kölcsönös párbeszéd-érintkezés, a telefónia kibontakozásáról, és annak robbanásszerű előretöréséről az 1980-90-es években. (Amelynek technikai alapjai a másik technikai csoda, az űrkutatás kibontakozására épül.)...

És még nem vagyunk a folyamat végén. Hiszen ma már olyan gondolatátviteli kultúráról beszélnek a kutatók, amely fejünkbe beépíthető adóvevő készülék segítségével a szóbeli vagy írásbeli közlést is feleslegessé teszik az érintkezésben... Tény: korunk információs forradalma, ugyanúgy, mint a korábbiak, az új információközvetítő, -tároló és -felhasználó technikán nyugszik. Ahogy a korábbiak, úgy ez is mind szélesebb tömegek számára teszi hozzáférhetővé az ismereteket. És ahogy a korábbiak esetében: technika és társadalom csodálatos kölcsönhatásban gerjesztik egymást. Nemcsak az ember formálja a maga szempontjaihoz a technikát, de maga is idomul hozzá. A mostani információs társadalom, amelyben élünk, az érintkezéskultúrában az individuális mozzanatot juttatja győzelemre. Az internet (1992), az e-mail segítségével bárkihez, bármilyen információforráshoz hozzáférhetünk. (Gondoljunk csak arra, hogy hétéves még csak az internet, de az USA-ban már majd százmillióan, Európában hetvenmillióan, Magyarországon félmillióan használják.) Nemcsak az egyházi kultúraátadás rendjének, nemcsak az iskolarendszer tananyagának nem vagyunk függvényei, de a rádió- és tévészerkesztőknek, műsorszerkesztőknek sem. Most erősödik fel bennünk igazán az emberi kíváncsiság. (És tegyük hozzá zárójelben: most kell komoly vetélytársként számolnunk a más kultúrkörben felnőtt társadalmakkal. Amíg ugyanis a keresztény-zsidó kultúrkör kétezer éves történelme során, ha szabályozottan is, mindig is épített e bennünk élő emberi kíváncsiságra, addig más kultúrák az elzárkózás irányába fejlődtek. Így a mi kultúránk előnyben volt amazokkal szemben. Most azonban az "információs világhálón" szabadon vitorlázik a világ minden polgára. És ez a szabadság áttöri az ősi kultúrszervezeteket, s globális, individuális versenyt teremt.)

Közhely az informatikát tárgyaló irodalomban: az informatika társadalmi hatását folyamatosan vizsgálni kell. A 10. születésnapjához közeledő internet értékelése ma már kiegyensúlyozott: a szakemberek látják az egyelőre "megoldhatatlan" konfliktusokat. Például az információközlés szabályozatlanságát, a visszaéléseket. (Amire én - mint a társadalom kutatója, nem "informatikus" - hajlok azt mondani: többet kell rábízni a társadalom önszabályozó mechanizmusaira. Nem keseregni kell például azon, hogy az internet korlátlan lehetőséget biztosít a társadalomellenes nézetek népszerűsítésére, a szennykultúra terjesztésére, hanem olyan oktatási és nevelési rendszert kell kialakítani, amelyik színvonal- és humánum-orientált. Nem valami ellen kell csak fellépni, hanem képesnek kell lenni arra, hogy érdeklődővé és érdekeltté tegyük a társadalmat a nemesnek tartott eszmények iránt.) És ismertek az informatika kibontakozása keltette kérdésfeltevések, a világ jelenlegi politikai rendszereivel szemben is. Vajon a mai politikai elit képes-e az emberiség gondjait világméretekben, valóban globálisan szemlélni? Mert a technika már kezünkbe adja a glóbusz technikai-szervezeti átfogásának lehetőségét! Képesek vagyunk-e felelősen dönteni, amikor lehetőség adódik arra, hogy beavatkozzunk a magunk kultúrájának eszményei, erkölcsi értékrendje alapján egy távoli kultúrában élő nép politikai-társadalmi folyamatába? Vagy: a jelenlegi politikai és gazdasági integrációs szervezetek (Európai Unió, OECD, NATO stb.) milyen alapon határozzák meg földrajzi kiterjedésük határait? Általánosan fogalmazva a kérdést: vajon a technikai feltételekhez (informatikai eszközrendszer) felnőtt-e az ember, mint e társadalmi folyamatokat ismerő, befolyásoló lény? Hiszen egy adott térség átfogása - katonai, igazgatási, pénzügyi szervezetekkel - nem egyszerűen a technika kérdése. Ehhez a világ sokszínűségét ismerő, az emberiség eddigi fejlődését áttekinteni képes, és az univerzum jövőjét az élet, az ember szempontjából átgondolni képes "tudás"ra van szükség! Új típusú világismeretre! Új típusú történelem- és jelenszemléletre. Természet-ember viszonyának új típusú felfogására. Uraljuk a magunk által kifejlesztett technikát, de vajon uraljuk-e magunkat?

Akárhogy is van: Magyarországon, ahol élünk, mindent meg kell tennünk azért, hogy a helyi társadalom lépést tarthasson a világfejlődéssel. Sőt, annak alakítóinak sorába tartozhasson az, akinek közülünk ehhez képességei vannak. Mindent el kell követni, hogy a magyar társadalom tömegesen befogadja az informatikai eszköztárat és minél nagyobb arányban igazodjék az információs társadalom igényeihez. (E kötet is ezt a célt szolgálja.)

Készítve a rendszerváltás folyamatának (legalábbis az 1990-es évek történelmének) összefoglalóját, három rövid megjegyzést és kérdést szeretnék meggondolásra előrebocsátani. Az informatika eszköztárának és az információs társadalom alapelvének befogadásáról.

Túl nagy volt az optimizmus egyesekben, és ezért most túl sok a kiábrándulás. Történészként úgy látom: ahogy a tömeges iskoláztatás mellett is éltek más információközlési és érintkezési formák, úgy az információs társadalomban is lesznek olyanok, amelyek évszázadok vagy évezredek óta a sajátunk és azok is maradnak. Nem hiszem például, hogy az elektronikus levelezés teljesen leváltja majd a hagyományost, nem hiszem, hogy az internetcikkek teljesen kiszorítják a folyóirat-, illetve könyvolvasást. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a szabad információáramlás extrovertált emberek százmillióit nevelné ki. Mindig lesz magánéletünk, magunkban őrzött érzelmi életünk és lesznek egyéni meggondolásaink. Kétségtelen, minden akciónk hatékonyabb lesz. Ma már nem a rendőrségen jelentenek fel, hanem az interneten. De hát, mint mondottam, én a társadalom önkiigazító képességében bízom. (Például abban, hogy a társadalom felismeri az újabb agymosás-technika mögött rejlő szándékokat. Tehát nem hisz el mindent: sem politikusoknak, sem újságíróknak, sem mániákus internetlovagoknak.) Ezt a képességet kell erősíteni. Történelmileg nézve: minden eddigi információs forradalom megváltoztatott korábbi érintkezésformákat és érintkezési normákat. De a régiből sok időtállónak bizonyult. És természetesen keletkeztek újak, melyek közül több átmenetileg, több hosszú távon életképesnek bizonyult.

Magyarországon az "információs társadalom" kiépülése egyértelműen pozitív szerepet játszik az 1990-es években. Erősíti a polgári nyilvánosságot, amelynek nemcsak a szovjet rendszer idején (1949-90), de a háború előtt is hiányában éltünk. Vagyis: az informatikai eszköztár térhódítása - ismétlem - demokratizál. Meglep egyébként bennünket, kutatókat is: milyen aktív befogadó a magyar társadalom. Hajlok arra: ez is általános kultúrabefogadó hagyományunk része. Befogadó, kíváncsi és megújulásra kész. Tény: az 1980-as években a Commodor-behozatal az egyébként szegény privát szférában igen jelentős volt. Tény: a magyar társadalom PC-vásárlásainak statisztikája, a "számítógépdivat" az 1990-es években is lenyűgöző. Azt meg külföldi kollégáinknak sem tudjuk megmagyarázni, hogy az egy főre jutó mobiltelefonok számában hogyan kerültünk a világstatisztika élmezőnyébe az elmúlt években. (Az egyébként szegény magyar társadalom messze az átlagon felül vásárol egy luxuscikket!) Tehát az új iránt, a többettudás iránt a magyar társadalom feltűnően fogékony. (Hajlandó vagyok a napi négyórás televíziózást is pozitívan, információéhséggel magyarázni. Ebben szintén a világstatisztika első helyeinek egyikén állunk.)

2. Kutatás, felsőoktatás előnyben részesítéséről. Egyetemi-kutatói intézményrendszereink leromlottak az 1990-es évek első felében. Igaz, nem volt boszorkányüldözés egyetemen, Akadémián, de reformelképzelés sem az új ipari-technikai forradalom befogadására. A megkezdett reformnak (1997), amely az alapellátás javítását tűzte ki célul, eredményei vannak. De most következik az infrastruktúra- és a bérreform. Ha ez elmarad, akkor eddigi erőfeszítéseink kárba vesznek. Az elitkultúra intézményeiben ugyanis ma már így állítja fel gyakran a kényszer a kérdést: bér vagy számítógép. S a "kényszer"-nek kényszermegoldások az eredményei. Az államnak döntenie kell: vagy áldoz az egyetemi-kutatói szféra bérfeszültségeire és infrastruktúrájára, vagy kimarad az ország felső szakemberképzése az ipari-technikai forradalom áldásaiból.

3. Társadalmi különbségek fokozódásáról. Az információs társadalom máris számos kritikusának érve: az informatikai eszköztár nem hozta meg a várt kulturális kiegyenlítést, hanem épp ellenkezőleg: növeli a szakadékot. Így igaz. Azért, mert a PC (és tartozékai) árát mind szűkebb réteg tudja megfizetni, és így a kulturális szakadék csak növekszik. Azért - mondja a másik érv -, mert a szennyirodalom olcsón és gátak nélkül terjed. (E másodikkal kapcsolatos véleményemet már elmondtam.) Az elsőről néhány mondatot.

Az eddigi információs forradalmak is kezdeti szakaszukban növelték a kulturális szakadékot. A nyomtatott betű mint eszköz terjedése, magasan kiemelt egy olvasóréteget (16-18. század), amelynek volt iskolázottsága, pénze a könyvre, és ideje az olvasásra. És amelynek nyelvezete, gondolkodása távolabb került a vagyontalanokétól, mint korábban bármikor. De épp a betűnyomtatás adta a lehetőséget a tömeges tananyagok sokszorosítására és a tömeges iskoláztatáshoz (19. század). Amelyet a közösség pénzén - állami erőből - valósítottak meg. A szolidaritás elve alapján. Vagyis a társadalomban kialakult a "kiigazító" mechanizmus. (Legalábbis az európai keresztény-zsidó kultúrában, amelynek a "szolidaritás" máig, tegnapig alapelve maradt.)

Korunkban is valós alapkérdés: képes-e a közösség, az állam a tömegek számára biztosítani az új technikához való hozzáférést. A kultúrpolitika eszközével: az adófizetők pénzéből, az állam által finanszírozott általános oktatáskereten belül. (1989-90-ben is ez volt az új kultúrpolitika egyik preferenciája. Majd az internet kialakulása után, úttörő elgondolásként jelent meg a "sulinet" terve. Elszigetelt jelenség maradt, az egész társadalmon kívülre szorult.) Vagyis el kell döntenie a magyar és általában az európai társadalmaknak: áldoz-e a közpénzekből az új technika iskolai telepítésére. Mert ez az alapja annak, hogy az európai kontinensen felnövő generációk versenyképesek legyenek a termelési és kulturális világpiacon. És ez lehet az alapja annak, hogy a Magyarországon tanuló kisgyerekek képesek legyenek az információs társadalom követelményeihez igazított magyar kultúra hordozóiként megélni a 21. századot. Anyanyelvi kultúránk modernizációja és a magyar társadalom gondolkodási-termelési versenyképessége szorosan összekapcsolódik.

Ipari-technikai forradalom, társadalmi, szellemi forradalom. Nem ágáló agitátorok, szónokok a hősei. Inkább a csendes, mindennapi őrlődést, összeméretést és a folytonos önművelést vállaló és erre képes nők, férfiak. Újító kedvű földművesek, iparosok, akik körében felnőttem. Akiknek mozdulatai hozzánőttek a szerszámhoz, s a szerszám hozzájuk. Egymáshoz igazodtak. Kísérletező, tudásvágytól szenvedélyesen hajtott tanárok, kutatók, akik között nevelkedtem. Akik összenőttek mestereikkel, s velük a tanítványok. Gazdászok, tisztviselők, akiket naponta látok és köszöntök, akik nem tesznek mást, mint gondozzák-karbantartják, ezernyi apró elgondolással javítják e földi örömök feltételeit. S akik még hisznek abban, hogy ők, a technika vívmányainak hordozói vannak értünk.