Kiindulópontom az, hogy az információs társadalom számunkra és általában is nem technikai, technológiai probléma. Azokban az országokban sem igazán elsősorban az, amelyek ezt a technológiát megteremtették és megteremtik. Nem az ma már számunkra azért sem, mert az információs társadalom eszközeinek elterjedése az utóbbi időben rohamossá vált Magyarországon is. Ennek a valóságát érzékeljük a különböző vidéki kis iskolák pályázatain keresztül is. Sokkal jobban elterjedt, mint általában gondolják, iskolákban, magánszemélyeknél, a munkahelyeken. Ez az elterjedés és terjesztés ma annyira természetes létszükséglet, hogy valahol máshol kell keresnünk azt, mi számunkra az alapvető probléma. Ezért is - és itt rögtön hozzátenném a magam véleményét - az iskolai oktatásban és általában az információs társadalomra való felkészítésben nem szabad, hogy ez a technika tanárok feladata legyen, igyekszünk a törekvéseket ettől lehetőleg el is távolítani. Csak azokat a technika tanárokat tartjuk partnernek, akik ezt az eltávolítást képesek önmagukban is megteremteni és az információs társadalom ügyét társadalmi, kulturális kérdésnek tekinteni. .

Az információs társadalomnak talán a legjellegzetesebb hatása, hogy egy más halmazállapotú társadalom keletkezik, mint ami eddig általában volt. Ez természetes annak kapcsán, hogy a világ az információs csatornákon keresztül globalizálódik, a globalizálódás sokfajta értelmében. Tehát nemcsak a sokat emlegetett és rettegett uniformizálódás tekintetében, hanem ennek ellenkező oldaláról, a sokoldalúság vonatkozásaiban is. A geográfiai és időbeli távolságoknak megszűnése vagy legalábbis óriási mértékben való módosulása révén természetes dolog, hogy az emberi együttműködésnek és kapcsolatoknak azok a rendszerei, amelyek társadalmi struktúrákban jelennek meg, halmazállapot-változáson mennek keresztül. Azért halmazállapot-változás jellegű, mert a tradicionális társadalmakkal és struktúrákkal szemben a szervezetek állandósága, prioritása megszűnik, és sokkal inkább előtérbe kerül annak prioritása, hogy mi a kapcsolatok tartalma. Valamennyi korábbi társadalomban ideologikus és hatalmi erővel szerepelt az egyes szervezeteknek - akár gazdasági, akár társadalmi, beleértve a nemzetállamokat is - a felmagasztosított idealizálása. Az a valóság, hogy az emberi kapcsolatokat - ezen belül aláhúznám, hogy bármilyen kapcsolatot - a dolog tartalmi érdeke kormányozza, és ez az információs társadalom révén egyre inkább általánossá lesz.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az országok sikerei is nagymértékben ettől függenek. Az elmúlt hónapokban két olyan vitán vettem részt, amelyben szinte provokáltuk német barátainkat: vajon miért van az, hogy Németország a múlt század második felében mind a természettudományokban, mind a társadalomtudományokban, sőt, bizonyos mértékig társadalmi szerkezetekben is, a legerősebben újító társadalom volt, e század második felében pedig egyetlen nagy jelentőségű újítás sem született. Ennek a tehetséggyilkoláson és tehetség-kiáramláson túl az egyik fő oka az, hogy Németországban szemben az amerikai társadalommal - sokkal keményebben működtek a tradicionális struktúrák. Azokon a területeken - például a kulturális alkotás területén - ahol a társadalmi struktúrák nem voltak megkövesedve, Németország továbbra is innovatív tudott maradni.

Két jellegzetesség-sorozatot említenék. Az elsőt Neumanntól idézem, közel 50 évvel ezelőtti előadásából. Ő azt mondja, hogy abban a változó társadalomban, aminek a változási irányait sem tudjuk jól követni és előre jelezni pontosan, és amely sok minden válságon keresztül azért egy optimista szemléletben - az ő szemlélete optimista volt - újabb kibontakozáshoz vezet, három olyan tulajdonságra van szükség, amelyek igen általánosak: a flexibilitás az első, az intelligencia a második, a harmadik pedig a türelem.

Amikor vizsgáljuk egyes országok gazdasági, társadalmi sikereit, balsikereit az utóbbi évtizedek folyamán, szintén három, kicsit hasonló jellemző mentén igyekszünk azt megtenni. Az egyik a társadalom általános kifinomultsága, szofisztikáltsága. Tehát, hogy egy berendezés, a szolgáltatás mennyire pontos, esztétikailag, funkcionálisan megoldott, magas színvonalú. A második ilyen csoport a társadalom adaptivitása, a harmadik a társadalom belső mobilitása. A kettő részben összefüggő, de részben különböző is. Mindezek összefüggésben vannak azzal, hogy más halmazállapotú társadalom születik, sokkal folyékonyabb, sok tekintetben gázneműbb, mint az eddigi szilárdabb társadalmi struktúra.

Mi következik ebből az oktatás területén? Néhány olyan pontot sorolnék fel, amit elsődlegesnek gondolnánk. Azért használok többes szám első személyt, mert megpróbálnánk néhány kísérleten keresztül - elsősorban Soros György támogatásával - ilyen irányokban előrehaladni. Ez eléggé széles és sokszínű embercsoportot jelent, akik sok mindenben különböző nézeteket vallanak, de a főbb vonalakban jól meg tudnak egyezni. Az első az alkalmazkodás a más halmazállapotú társadalomhoz, ez vonatkozik a különböző oktatási struktúrák rugalmasságára is. Gondoljunk arra, hogy letűnik az a zárt egyetemi oktatás, mely kötelezően előírta bizonyos órák hallgatását, amelyek egy-egy intézményhez kötik az előrehaladást! Ezt idézi elő azoknak az eszközöknek a széles elterjedése, melyek lehetővé teszik a legjobb tananyagoknak közvetlen fogyasztását és bárhol való elérhetőségét, például a multimédia módszereivel. Ezek a struktúrák valószínűleg oldódni fognak. H. G. Wells már a 30-as években felvetette, amikor a rádió forradalmával foglalkozott, hogy miért kell valakinek a saját városi egyetemén esetleg egy rossz professzort hallgatni, amikor a rádión keresztül meghallgathatja a világ legjobb professzorát abból a témából. Ennek következtében minden valószínűség szerint szétválnak az oktatási intézmények keményebb struktúrái, puhábbak lesznek, miközben szükségszerűen jobban kell definiálódniuk azoknak a követelményeknek, amelyek bizonyos szabadalmakat adnak meghatározott funkciók elvégzéséhez. A NAT is ebbe az irányba halad. Az egyetemtől elváló államvizsga gondolata elég régóta efelé mutat.

A technikai eszközök gazdagodása ugyan hatalmasan szélesíti a kapcsolatok lehetőségeit, de kicsit elválasztja az embert a természetes kapcsolatoktól, ugyanakkor fokozottan szükségessé teszi a természetes emberi kapcsolatok létrejöttét. Ezért van az, hogy a tanintézmények egyre kevésbé fogják nélkülözni azokat az újonnan megfogalmazandó, hagyományos, generáció- és gondolati közösségalakító szerepüket, melyeket a tömegoktatás hatalmas tantermei, az egy-egy előadásra odautazó professzorok kétórás tartózkodása bizonyos mértékig tönkretettek. Változnak a közvetlen emberi, szakmai, vezetési kapcsolatok, generációs együttműködések és az oktatási eszközök, módszerek viszonyai. Más halmazállapotba kerülnek.

A másik csoportja a megnövekedett követelményeknek, hogy olyan generációt kell nevelnünk, amely ebben a változott halmazállapotban választani tud. A korábbi merev struktúrák nem kínálták igazán a választás lehetőségét semmilyen vonatkozásban, vagy legalábbis nagyon leszűkítették. (...) Bár sohasem olyan változásokról van szó, amelyeket ne lehetne az emberi történelemben hosszan és mélyen követni.

Az a világ, amelyben az emberek szabad választása lehetővé válik, csak akkor következhet el igazán, ha az embereket mindenféle - kulturális, társadalmi struktúrákban való - választás tekintetében felkészítjük. Egyébként a mi eszményképünket ebben a vonatkozásban - ezért is hívjuk a talán legfontosabb kísérletünket Jefferson-projektnek - azok a pedagógiai elvek jelentik, amelyeket Thomas Jefferson fogalmazott meg a múlt század legelején a virginiai egyetem számára. Ezek arról szólnak, hogy milyen választóképes társadalmat - polgárokat kell nevelni: akik saját ügyeiket intézni tudják, saját gazdasági problémáikat fel tudják mérni, tudnak választani azok között, akikre a hatalmat valamilyen módon - saját választásukkal - átruházzák, és ezeket képesek ellenőrizni. Hasonló módon felsorolja Jefferson azokat az erényeket és szükségleteket, a matematikától az általános kultúráig, amelyek szerinte elengedhetetlenek azok számára, akik a társadalmat valamilyen módon vezetni óhajtják. Egy változott halmazállapotú társadalomban a választás képessége bármely tekintetben elengedhetetlenné válik, és a pedagógia egyik legfőbb kérdése lesz.

A következő ilyen jellegű követelmény - éppen az előzőekből kiindulva - az életpálya során való folyamatos tanulásra való felkészítés. Ez azért izgalmas feladat, mert egyrészt általános volt a korábbi szilárdabb struktúrák idején, hogy valaki elvégezte iskoláit, és nagyjából abból a tudásanyagból táplálkozott, amit az iskolában megszerzett. Ez alól csak a társadalom nagyon szűk rétege volt kivétel, amelyik ugyanakkor általában elég távol állt a közcselekvéstől. Tehát az életpálya során való tanulás nem volt elengedhetetlen. Most pedig az, hiszen az életpálya során állandóan adaptálódni kell, mobilitásra van szükségünk, mint ahogy az (...) orvosprofesszorok is el tudják mondani, hogy a tankönyvek a világban az orvostudomány területén kb. 5 évenként radikálisan cserélődnek, annyira gyorsan változnak alapvető biológiai, fiziológiai, diagnosztikai és terápianézetek. Annak, hogy erre felkészítsük a fiatalságot, számos mély problémája van. Az egyik, hogy ugyanúgy, ahogy az alapfunkcióink az életpálya korai időszakában rögzülnek, úgy az emberek fogalmi készletei, alapvető gondolkodási struktúrái is nagyjából, szinte egészében rögzülnek még abban az időszakban, amikor iskolába járnak. Nem véletlen, hogy számos nagy amerikai egyetemen is az a vélemény, hogy a kezdeti, első-második év során kell, hogy a fiatalok találkozzanak az egyetem legnagyobb professzoraival. Így kell keresnünk a nyitott gondolkodás megalapozásának módszereit.

A következő oktatási feladat ebben a változáskörben a lemaradók kérdéscsoportja, ami szintén világprobléma, és Magyarországon is égető. Minden társadalomban, a gyors automatizálás következtében, leszakadnak azok a rétegek, amelyek nem képesek lépést tartani egy olyan követelményrendszerrel, amely egészen más, mint a korábbiak voltak. Fizikai munkásra gyakorlatilag nincs szükség - de hogyan is tudnának helyt állni azok, akiknek gyermekei még táplálékot, fehérjét sem kapnak eleget ahhoz, hogy agyukat a legkorábbi időszakban fejleszteni tudják, nem beszélve a stimuláló otthoni környezetről. Ezek a problémák döntő mértékben az általános szociológiai kérdések mellett pedagógiai jellegű problémák.

A pedagógiai problémák között az egyik izgalmas a kultúra kontinuitásának kérdése egy változó társadalomban. Vannak olyan nézetek Magyarországon is, amelyek azt mondják, hogy az egész hagyományos kultúra tulajdonképpen szellemi "ócskapiac". Az a meggyőződésem, információtechnikával foglalkozó emberként, hogy ritkán volt ennyire fontos a fiatalság képességét úgy növelni, hogy a kultúra sokszínűségét és kontinuitását ne csak passzívan sajátítsa el, hanem aktívan tudja - mint érzékelést - gyakorolni. A globális világban ugyanis sokfajta kultúrával találkozik, állandóan új stílusokkal, újfajta nyelvekkel szembesül. Ennek iskolája egy nagyon széles közös nyelv, és ez az emberiség tradicionális kultúrája, ami korunkban először jelenik meg olyan módon, hogy nem hamisan aktualizálták. Gondoljuk meg, hogy a korábbi hagyománytisztelő korok milyen mértékig - még a XIX. század végén, a XX. század elején is - romantikusan dolgozták fel a saját szükségleteik számára. Valójában értetlenül álltak a korábbi korok kultúrájával szemben, miközben esetleg kiválóan tudták az adott mitológiákat. Ha a beleérzés, amelyik képes befogadni a másik kultúrát, ahogyan az a maga más tartalmában megteremtődött, és ha történetiségében képes a történelmi kultúrákat emészteni, akkor ez nemcsak valamiféle jelenség általában, hanem a ma szükségletéből is adódik. Ezt ápolni kell, méghozzá új pedagógiai utakon, amelyekre óriási lehetőségeink vannak most a multimédiákon keresztül, amikor az athéni agórát meg tudjuk jeleníteni egy falusi iskolában, nem legendaszerűen, hanem tárgyi kutatási alapokon megvalósított interpretációban.

A pedagógiának hallatlanul izgalmas kérdése, hogy az adott szociológiai környezethez hogyan tudja igazítani feladatait. Éppen ezért, kísérleteink között szerepel a multimédia-oktatásnak egy olyan metodikája, amiben nem a kereskedelmi forgalomban kapható és nagyon jó minőségű multimédia-anyagokat mutatjuk be általában, hanem megpróbáljuk a tanárokat és a gyerekeket arra késztetni, hogy a multimédia komponálási eszközeivel a maguk szükségleteire állítsák össze az egyes tananyagokat: Tehát kreatív módon, sokkal jobban átélve, kreatív magatartással fordulva mindazokhoz a dolgokhoz, amelyek korábban távoliak és passzívan adottak voltak. Hogy Magyarországon ennek már mekkora gyökerei vannak, azt mutatják a Bajai III. Béla Gimnázium gyönyörű eredményei ezen a területen. Most készítünk egy olyan magyar nyelvű és a magyar oktatáshoz kapcsolódó multimédia keretrendszert, amit minden iskola meg fog kapni. Egyszerű, személyi számítógépen használható eszköz lesz, alkalmas arra, hogy a gyerekek és a tanárok maguk tudják alkalmazni. Közben rengeteg forrásanyagot terjeszt részben az alapítvány, de most már a Művelődési Minisztérium is ahhoz, hogy legyen egy élő könyvtári anyag, aminek segítségével a komponálás magas színvonalú lehet.

Nagyon hangsúlyozom, ebben a változó halmazállapotú társadalomban elsőrendűvé válik, hogy a pedagógia minden szinten a kreativitásra neveljen, a hallgató szűnjön meg hallgató lenni, de legyen része az egyetemi res publica-nak, váljék részesévé annak az aktív tudásfeldolgozásnak, amire egy életpálya során fel kell készíteni. Ez az egyik pedagógiai eleme annak, amiben az életpálya során való tanulásra a felkészítést megpróbálnánk segíteni.

Van egy másik nagyon lényeges elem, amivel kísérletezünk. A Műegyetemet 1949-ben végeztem, nem volt se tranzisztor, se számítógép, sem olyan technika, amit most alkalmazunk. Azoknak a matematikai módszereknek, amelyekkel ma dolgozunk, megvoltak a múlt században a gyökerei, de az egyetemi oktatásban még nem szerepeltek. Ennek ellenére az én nemzedékem egy sor tagja képes volt arra, hogy lépést tartson a fejlődéssel. Erről beszélgettünk a közelmúltban egy olyan, Amerikába származott kollégával, aki a maga szakterületén tálán első lett az Egyesült Államokban. A Budapesti Műszaki Egyetemen volt annak idején, pályája kezdetén adjunktus. Beszéltünk arról, hogy az egyetem nem volt olyan kiváló, de valamit adott, amitől az emberek előre tudtak haladni: kiváló elméleti alapokat. Ennek a gondolatát kellene tovább vinni olyan irányba, hogy azokat a princípiumokat próbáljuk meg - nem mint dogmákat, hanem mint folyamatosan kialakuló princípiumokat - tanítani, amelyek alapján nagyon magas szinten lehet egy-egy területet áttekinteni. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy ezekben a modellekben (ezeket általában szembeállítanám a narratíva szóval, mert az egy hittételszerű mítosz) való kritikus gondolkodást erősítsük, és ezzel készítsük fel az embereket arra, hogy az új tudást, gondolkodásmódot életpályájuk során befogadják.

A pszichológia egyre jobban be kell, hogy nyomuljon a közoktatásba ahhoz, hogy a különböző változásokra fel tudjuk készíteni a fiatalokat, és a sokoldalúságot kezelni tudjuk. Ehhez sokkal mélyebb pszichológiai eszközrendszerre van a pedagógiának szüksége. Erősítenünk kell a kvalitásérzéket. Ezzel kapcsolatban még nincsenek jó elképzeléseink, és ez az, amit a pedagógia középpontjába kell állítani, mert a hozzáadott érték, amivel egy nemzet erősebb lehet, egyre inkább kvalitás jellegűvé válik. Éppen tegnap mondtam el egy másik összejövetelen - ahol Bill Gatest akarták Neumann Jánossal egy szintre hozni -, hogy Neumann fenomén volt, Bill Gates epifenomén, de abban fenomenális, hogy elsőként a történelemben lett valaki az Egyesült Államok leggazdagabb embere anélkül, hogy fizikailag megfogható produktumot tudott volna előállítani, csak szellemi eredményekkel jutott el idáig. A kvalitásérzék minden tekintetben lehetővé teszi azt, hogy azok a finomságok, amelyek értékként fognak jelentkezni, egyre inkább a fiatalok természetes reakciójává váljanak. A közelmúltban volt arra alkalmam, hogy valahova, odafelé magyar hálókocsival menjek, visszafelé osztrák hálókocsival. Hosszú listát lehetne a különbségről írni, viszont a magyar InterCity egész jó minőséget mutat, ami azt jelenti, hogy vannak biztató jelenségek is. Ha ezt mindenki igényli, szükségletté válik - amit csak az iskolában lehet megteremteni - és akkor ez más társadalom lesz, felkészült a más halmazállapotú társadalomra.

A társadalmi választások, a választóképesség és a res publica-ban a maga részét kivevő polgár pedagógiájához nagyon erősen hozzátartozik a kulturált vita kérdése. Nagyon sikeresek a disputa programjaink, ahol gyerekek kapnak egy-egy témát, hónapokig készülhetnek rá, de nem mondják meg nekik, hogy a "pro"-t, vagy a "kontrá"-t kell képviselniük, azt csak a vitán tudják meg. Egyesek azt mondják, hogy ez ellene szól az értékek szemléletének. Nem; annak szól ellene, hogy homogén értékeket tekintsünk, és amellett szól, hogy a "pro"-kat és "kontrá"-kat jól tudjuk mérlegelni és prezentálni. Egy globális társadalomban írásban és szóban kell tudni prezentálni. A fiatal magyar társadalom mindkettőben nemzetközileg is rosszul áll. Kooperatív játékokkal kell tudnunk nevelni a fiatalságot arra, hogy az új halmazállapotú társadalom egy kooperatív társadalom, ahol nemcsak nagy nevek és sikerek vannak, hanem az együttműködés az, ami valamit is előre vihet. Nem véletlen, hogy a multinacionálisok tudnak új eredményeket elérni, ahol egy-egy feladaton több százan, ezren dolgoznak az élet minden területén.

Csak néhány témát soroltam fel, ehhez tartozik még egy nagyon súlyos nyitott kérdés, az értékek problémája. A NAT-vitánál is felmerült, hogy nem szerepelnek elég fajsúlyosan a tradicionális értékek a NAT-ban. Az első kérdés az, hogy kinek van joga egyáltalán zárt értékrendszerekre nevelni a fiatalságot, és meddig terjedhet az értékek állandósága. Többször elmondtam különböző közönségnek, bár a tíz parancsolatot örök értéknek tekintjük, de tulajdonképpen ebben a században vált egyedül értékké a "Ne ölj" parancsa, ami a legplauzibilisebb a sok parancs között. Először válik az emberi élet értékké, először van az, hogy a katonai erények nem olyan nagy erények az emberek számára, hogy a fiatalok nem akarnak olyan nagyon katonaságot vállalni, és először fordul elő, hogy a halálos ítéletet kezdik megengedhetetlennek tartani. Ehhez hasonlóan rengeteg értékváltozás van, nézzük pl., hogy az elmúlt 50 évben a szüzességgel kapcsolatos értékek hogyan változtak! Tudnunk kell úgy nevelni a fiatalságot, hogy sokfajta érték van, és ezek az értékek valamilyen relativitásban valamivel szemben helytállóak. Egy kooperatív társadalomban, amely érzi az egész világgal - beleértve először az emberiség történetében; a természettel, a nem emberi élőlényekkel szemben is a felelősséget. Egy ilyen világban az értéknevelés egyfelől rendkívül relatív, másfelől - igen kifinomultan - bizonyos abszolútumok felé való törekvést jelent. Ennek a problémának a megoldása súlyos társadalmi és pedagógiai feladat, melyet csak a pedagógiai gyakorlaton keresztül és nem értékek prédikálásával lehet megoldani. Ez így volt mindig. Az egyik fordítás szerint azt mondja Arisztotelész: "Ámde az állam, amely pluralitás, neveléssel, a pedagógiával közösséggé és eggyé tehető." Az egyik magyar fordításban 'egységesség', az angol fordításban 'partnerség' van. Furcsa dolog volna az első értelmezés, ha annak szájába adnánk, aki egy plurális nevelési rendszert akar bevezetni, és amelyről azt hiszi, hogy az államot virágzóvá teszi. Arisztotelész felsorolja és bírálja azokat a módszereket, amiket Szókratész, Platón hirdettek és a spártaiak gyakoroltak: erőszakos és monolit nevelési módszereket próbáltak alkalmazni, nem pedig nevelni a szokás, vagy modor kialakuló szabályaival, a bölcselettel és a törvények útján. Ez ma is így érvényes. Érdemes a tradicionális kultúrának a tanulságait ebben a változó halmazállapotú társadalomban a magunk interpretációja szerint - némileg - követni.