Amerika nem akkor kezdődik az európai utas számára, amikor New Yorkban földet ér, hanem abban a pillanatban, amikor a Trans World Airlines transz-kontinentális gépének a födélzetére lép. Ezúttal Londonban, a Heathrow-repülőtéren, ahová a MALÉV egyik járata hozott Budapestről. Éppen a kapitány beszél, Fahrenheit-fokokat, mérföldeket, lábakat és egyéb amerikai mértékegységeket emleget. De nem csak ebből lehet tudni, hogy amerikai. Lezser és közvetlen, szinte fecseg, a hivatalos információk között elmondja, mit látunk majd, ha kinézünk egyik vagy másik ablakon, mi lesz a mai film, és mennyire várnak már New Yorkban a vámosok.
Az "újvilág" felé közeledve jut eszembe két dolog, amiről az amerikaiak leszokóban vannak. Az egyik a dohányzás, a másik az alkoholfogyasztás. A cigarettázás elleni kampányt — hatalmas pénzek felhasználásával — évtizedek óta folytatják. Kezdte a szövetségi kormány, majd egyre több magánszervezet csatlakozott hozzá, miközben a legtöbb államban fokozatosan kiszorítják a dohányzást a közintézmények jelentős részéből. (A mozikban viszont általában még mindig szabad dohányozni, rendszerint a nézőtér egy kijelölt részén.) A szívós küzdelem eredménye az utóbbi években kezd komolyabban mutatkozni. A statisztikákat nem ismerem pontosan, de abban az egyetemi vendégházban például, ahol két éve ötven amerikaival laktam együtt néhány hónapig, egyetlen dohányos sem volt.
Az alkoholfogyasztás csökkenése talán még szembetűnőbb. Igaz, annyi és főleg olyan rossz minőségű bort, sört és töményt soha nem ivott egy "átlagamerikai", mint manapság átlagban egy magyar állampolgár. Én úgy tapasztalom továbbá, hogy az általános ivókultúra szintje sem süllyedt olyan mélyre, mint otthon — lásd a késdobálókat, a lerobbant büféket, az olajos padlós és vécé nélküli kocsmákat, a pálinkaszagú hétvégi ingajáratokat, vagy a tanyák között a pancsolt bortól kábultan dűlöngélő magyarokat.) Lehet, hogy mindez otthon sokunknak föl sem tűnik talán, mert legtöbben nem is igen láttunk mást, így annyira megszoktuk, hogy természetesnek vesszük. De amikor a nálunk tanuló amerikai diákokat megkérdeztük, mi lepte meg őket Magyarországon különösen, legtöbben az alkoholt említették. Hogy nálunk bárki bármikor bemehet az első élelmiszer (élelmiszer?) boltba és konyakot, vagy pálinkát vehet le az első keze ügyébe eső polcról. A magyar típusú "italbolt" — amiről tudjuk, hogy nem bolt, hanem általában közönséges kocsma — nemigen létezik errefelé. Ahol helyben is meg lehet inni valamit, az rendszerint mind elegáns, beleértve az olcsóbb helyeket is.
Bár az óra még mindig másféllel mutat csak többet, mint amikor fölszálltunk (vissza kellett állítani), végre kigyullad a "Dohányozni tilos" és az övek bekötésére fölszólító jel. A pilóta majdnem ugyanolyan simán teszi földre a gépet, mint ahogy Londonban fölemelte. Megérkeztünk.

(folytatjuk)

Déli Napló I/5 (1989. május 19), 16.

Sokszor elmondták és megírták, hogy New York nem Amerika. Aki az itt szerzett élményei alapján próbálja megítélni ezt az országot, csak hamis következtetésekre juthat. Mégis ezzel a várossal foglalkoztak legtöbbet mindenütt Európában. New York-ról írták a legtöbb útikönyvet, s valószínűleg a Big Apple ("Nagy alma, New York beceneve) fogadja az összes város között a legtöbb vendéget a világ minden tájáról. Nem véletlenül, hiszen legalábbis az Európából érkezők nagy része itt teszi a lábát először az ország földjére.
Ez alkalommal el sem hagyom a repülőtér területét, mert néhány óra múlva ismét fölszállok, hogy újabb ötezer kilométert röpülve landoljak az Egyesült Ĺllamok északnyugati csücskében, Washintonban. Amerikában ugyanis két Washington van. A két Washington közül a New Yorktól mindössze néhányszáz kilométerre délre fekvő a szövetségi főváros. A szóbanforgó másik Washington a Csendes ňceán partvidékén, körülbelül Lengeyelországéval azonos szélességi fokon található, és a három nyugati parti állam egyike. Ennek a Washibngton államnak nagyvárosa is van, a nehezen kiejthető, de gyönyörű fekvésű Seattle, a Puget Sounk (az ňceán nagy öble) partján. Az 1962-ben itt rendezett világkiállítással vált igazi nagyvárossá, akkor épült a Space Needle (szó szerint: "Űrtű", vagyis égbenyúló torony), ami azóta a város szimbóluma. De rajta kívül még rengeteg látnivaló akad Seattle-ben. Különösen most, a Centennial, vagyis az állam százéves fönnállásának évében.
A főváros nem a milliós Seattle, hanem egy 27 ezer lakosú, Olympia nevű csöndes kisváros a Sounk legbelső öblének a partján. Ez nem meglepő Amerikában. New York City nem fővárosa New York államnak, Kaliforniának nem San Franciscó és nem is Los Angeles a fővárosa. Nem főváros például New Orleans, Detroit és Chicago sem. Van néhány nagyváros, ami kivétel, mint pl. Boston, Massachusetts állam fővárosa, az államok többségében azonban úgy vélik, hogy nyugodtan kormányozni nem a nagyváros zajában és forgatagában lehet legjobban. Ez némileg érvényes a szövetségi kormányra is. Washington D.C. ugyanis nem igazán nagyváros, lakossága alig több, mint félmillió, és nincsenek felhőkarcolói.
Közel harminchat órás utam során harmadszor landolok, ezúttal tehát Seattle-ben, pontosabban Seattle-Tracoma (a szomszédos város neve) nemzetközi repülőterén. Az atmoszféra itt is nemzetközi, de kicsit másképpen. A föliratok itt is kétnyelvűek, csakhogy az angol mellett a másik nyelv — a japán. Bizony, a "szemközti part" itt már Japán, Korea és általában a távolkelet. Itt ha külföldről beszélnek, többnyire a föntemlített országok kerülnek szóba, esetleg még a Szovjetúnió, de nem Moszkva, hanem a közvetlen kapcsolatokban sokkal fontosabb Vlagyivosztok — Kanada gyakorlatilag az "ötvenegyedik állam", Európa pedig messze van.
Kollégám, aki a repülőtérről állomáshelyemre visz — folyamatosan panaszkodik, a liberális amerikai professzorok hagyományait követve. Az "amerikai gondok között van jónéhány, amire a magyar ember azt mondaná, bárcsak már nekünk is ilyen bajaink lennének! — de vannak valóban súlyosak is. A kábítószerezés és a — részben ezzel összefüggő — bűnözés iszonyú teher marad, még ha országos átlagban meg is állították a további rosszabbodást. Bush elnök kormánya éppen most kényszerült 70 millió dolláros gyorssegélyben részesíteni a többségében négerek lakta szövetségi fővárost, hogy tegyenek valamit, különben teljesen elönti a várost a bűnözés. Persze keveset lehet tenni addig, amíg bárki bemehet az első fegyverboltba puskát vásárolni. Az AIDS-fertőzöttek száma meghaladja Amerikában az egymilliót; legújabban AIDS vírust hordozó gyermekek születnek! A betegség elleni küzdelem már eddig milliárdokat emésztett föl, eredmény nélkül. És most itt a legújabb: a Vilmos-herceg öbölben történt tankhajó-katasztrófa nyomán 10 millió gallon olaj ömlött a tenger vizébe. Alaszka partjaiból 600 kilométert borít a megdöglött állatok tetemeinek ezreitől bűzlő olajos szenny.
Kollégámmyal még "politizálni" szerettünk volna, de ehhez rövidnek bizonyul az út. Mindössze annyi időm marad, hogy röviden összefoglaljam a legújabb és legfontosabb magyarországi változásokat. Időközben átrobogunk a Columbia hídján, és gyakorlatilag Portlandban vagyunk. A belváros a Willamette-re, a Columbia mellékfolyójára néz. Magasra épített emeletes hídon közelítjük meg, fölülről pillantunk a felhőkarcolókra. Hajnal öt felé jár, lassítunk a megritkult forgalomban. Éppen a híd tetején vagyunk, jobboldalt lent, szinte a lábunk alatt a fényben úszó város. Balra, kissé fölfelé, most kezd a sötétből kibontakozni a 3500 méter magas Mt. Hood — a Csuklyahegy — hófödte gúlája. Pár perc, és bekanyarodunk végső úticélom, a Lewis and Clark egyetem pázsittal körülvett főépülete elé. A kocsiból kilépve megcsap bennünket a frissen nyírt, harmatos fű illata.

1989. április 15.
New York—Portland

Déli Napló I/6 (1989. június 2), 29.

A Lewis and Clark Egyetemen gyakran éjszakába nyúlnak a beszélgetések. A legérdekesebb, és talán a legtanulságosabb mindig az, amikor megpróbáljuk föltérképezni, hogy az egyik mit tud, vagy mit nem tud a másikról, és hogy mennyire pontosak az információink. Ebben az összevetésben az "egyik" a (magyarországi) magyarokat jelenti, akiket itt és most én képviselek, a "másik" az "átlagamerikai", akit két-három-négy itteni kollégám képvisel, mikor hogy. Nem arról beszélünk tehát, hogy például és személy szerint mit tudok Amerikáról, vagy kollégáim Magyarországról. Ehelyett megpróbáljuk legjobb tudásunk szerint megsaccolni saját átlagpolgárunk tájékozottságát. Ez a játék nem mentes néhány buktatótól (kezdve azzal: mi az, hogy "átlagamerikai", vagy "átlagos magyar"?), de a vendéglátóimat is érdekli, így több menetben eljátsszuk.
Úgy tűnik, barátaim már az első menet végén a padlón vannak. Az amerikai tudatlanság Kelet-Európaszerte hagyományosan idézett klasszikus példáját megerősítve nem tudnak például különbséget tenni Bukarest és Budapest között. (Hozzá tartozik: Magyarországot és Romániát nem tévesztik össze.) Ezt persze eddig is sejtettem és egy pillanatig tart a kísértés, hogy fölháborodást színlelve bíró helyett is rájuk számoljak, és máris a meccs végét követeljem. De aztán inkább magamba ("magunkba") szállok: mti tud Bözsi néni X faluban (vagy Pista bácsi Y városban, mindegy) mondjuk Idaho és a szomszédos Wyoming különbségéről. Bizony jó, ha egyáltalán hallott róluk, holott külön-külön is Magyarország többszörösét teszik ki, területileg éppúgy, mint mondjuk ipari potenciálban. (Persze nem arról van szó, mintha az ilyen fajta tájékozottságot különösebben el lehetne, vagy akár föltétlenül el kellene várni átlagmagyar Bözsi-Pistától, viszont akkor az elnézés és a tolerancia legyen kölcsönös.) Néhány hasonló "ütésváltás" alapján gyorsan világossá válik, hogy a nálunk időnként kisebbségi érzéssel vegyes európai lenézéssel emlegetett "tudatlan" ("műveletlen" stb.) amerikai valószínűleg semmivel sem tudatlanabb vagy műveletlenebb mások átlagánál.
Nem is volna túl szerencsés az amerikaiak tájékozatlanságát hangsúlyozni éppen most, amikor a nemrég még valóban homályos Magyarország-képük tisztulóban és világosodóban van. Két hónapja sincs, hogy azt írtam: az amerikaiakat nem érdekli Európa, főként nem itt a Csendes-ňceán partvidékén. Azonban Amerika a gyors váltások és változások hazája. Az utóbbi hetekben-hónapokban megszaporodtak a rólunk szóló hírek. Ĺltalában véve növekszik az érdeklődés Közép- és Kelet-Európa iránt, ezen belül a Szovjetúnió és Lengyelország mellett mostanában Magyarországgal foglalkozik a legtöbbet az amerikai sajtó és televízió."Többpártrendszer", "szabad szakszervezetek", "liberalizmus", "pluralizmus", "demokrácia". Magyarország, mint a kommunizmusból a demokráciába való békés és viszonylag nyugodt átmenet első és máig egyetlen példája. Már egy sor kisebb helyi lap is rendszeresen közöl magyarországi híreket.
A hazai hírek jelentősége minden bizonnyal más megvilágítást és fölhangot kap az amerikai kontextusban. Itt nem túl sok szívet dobogtat meg, hogy leállították a nagymarosi építkezést (ki tudja különben is, mi az a Nagymaros?), és például Bush elnök magyarországi látogatásának a bejelentése sem akkora szenzáció, mint talán odahaza. De mindenki izgalomba esik, amikor megjelenik a képernyőn és az újságokban a magyar katona, amint kezében hatalmas drótvágó ollóval "szétvágja a vasfüggönyt" az osztrák-magyar határon.
Látogatásom vége felé jóleső érzéssel tapasztalom, hogy nemcsak én lettem sok információval gazdagabb és "naprakész", legalábbis a Nyugati Part változásait illetően, hanem az amerikaiak is hajlandók és szeretnek tanulni. Eredetileg nem vettük tervbe, de úgy alakult, hogy hivatalos szakmai munkám mellett öt különböző államban tartottam előadásokat — mindenütt "eredeti" amerikai, azaz nem ottani magyar hallgatóság előtt. Első alkalommal, az oregoni Corvallisban még gyakorlatilag ismeretlen volt a Magyar Demokrata Fórum neve, holott innen kértek föl eredetileg előadás tartására. De az érdeklődés nagy és az információ terjed: a további meghívásokat már a nevezett mozgalom tagjaként kaptam, és az előadásokat hirdető plakátokra is azt írták: Magyar Demokrata Fórum — ez a név váletlenül fordítás nélkül is megérthető. Végül két nappal ezelőtt a Central Washington Egyetem — anélkül, hogy közhasználatú rövidítésünket előzőleg említettem volna — már ezt nyomtatta a plakátjára: the MDF.
A magyar vendég, ha nyitott és kritikus szemmel, de tanulásra készen érkezik, hálás, hogy egy másik világban tölthetett néhány hónapot. Mégis vagy talán éppen ezért, már alig várja, hogy indulhasson hazafelé.

Portland, 1989. május 25.

Déli Napló I/7 (1989. június 16), 29.