New York nekem boldog gyermekkori emléket idéz. Az volt a csoda város, ahonnan nekünk, szegény tanyai embereknek csomag érkezik?
Sok-sok év távolából magam előtt látom apámat, amint hóban-fagyban, az örömtől átforrósodva, gyalog hozza görbebotja kampójára akasztva az újlétai postára érkezett küldeményt. Fehér zsákba varrták a tartalmát. Izgultunk, míg gondosan kibogozta az öltéseket, madzagokat. Áhítattal olvastuk a nagy ákom-bákom betűkkel felrajzolt címzést is. Végra anyám egyenként szedte elő az ajándékokat. Volt abban báli lakkcipő és dobozba csomagolt szárazbab, nyakkendő és földig érő estélyi ruha, ceignadrág-féle (talán a farmer őse?) és selyemsál, pulóver, meg hálórékli. Még ma is rejtély előttem, hogyan tudta anyám a számunkra jórészt használhatatlan kacatokat hordható ruhadarabokká varázsolni. Ő volt az átalakítás nagymestere és meg sem látszott a keze nyomán, hogy ruháink a New York-i ócskapiacon vásárolt holmik származékai.
Hogyan is küldhetek volna nagynénéim újat, hiszen ők is a családjuktól megvolt falatokkal ..ngálták az Újvilágból az otthoni szegény rokonokat.

A második és harmadik nemzedék
Mert az ifjúság mindent lebíró ereje kellett hozzá, hogy az első világégés után három lánytestvér nekivágjon félanalfabétán, szinte fillér nélkül a nagyvilágnak, hogy kikössenek a vándorok szigetén, Ellis Islandon. Mennyit verejtékeztek, amíg szerény fészket rakhattak, családot alapítottak. Leírhatatlan fizikai és lelki törődéssel felnevelték számos gyermeküket, aztán meghaltak. Utódaikbók szakmunkások, tisztességes, dolgos emberek lettek. Az ő gyerekeik — a harmadik generáció — már tanulhattak. Néhányan az egyetemre is bejutottak. Tanítók, ügyvédek, matematikusok, muzsikusok lettek.
A második nemzedék — unokatestvéreim generációja — még beszél valamit magyarul. A harmadik már csak enyhe nosztalgiával és kíváncsiságból érdeklődik a "gyökerek", őseik hazája iránt.
Az óriási Boeing leszáll a Kennedy repülőtéren és én némi szorongással állok sorban a sok rokonlátogató között. A szigorúan előírt három lépés távolságból várom, hogy a hivatalos közeg — alapos vizsgálat után — rendben találja az útlevelemet és a vízumomat.
Ismét a három szabolcsi lányra, nagynénéimre gondolok, akik vállalták a testet-lelket próbáló hajóutat, az "acsargó habokat", a teljes létbizonytalanságot; senki nem várta érkezésüket, a félelmetes, az ismeretlen világba.
Minket azonban (férjemmel együtt utaztam) az unokabátyám felesége várt és a baráti, rokoni szeretet biztonságában gépkocsival fuvarozott a repülőtértől nem messze Queensben levő lakásukra.
(Az olvasó szíves elnézését kérem a "privatizásásért". Magam sem kedvelem. Ám ha nem hivatkoznék vendéglátóinkra, mondandóm légüres térben lebegne.)

Szabolcsi tájszólással
Unokabátyám, Lou, munkás. Légkondícionáló berendezéseket szerel, végigjárta a Manhattan legtöbb házóriását. Felnevelt és kitaníttatott három fiút. Egyik ügyvéd, a másik tanár, a harmadik akadémiát végzett színész. Azt mondja, hogy ezt a három fiút tudja élete eredményeként felmutatni. Ezen kívül van egy szerényen berendezett, háromszobás lakása és egy Ford kocsija. (Ez az első új autója. Eddig a gyerekek taníttatása miatt mindig csak használtat vehetett.) Hétvégi háza, telke nincs. Felesge a három gyereket nevelte, nem tudott tőlük dolgozni. Most már ő is benne van a korban, amikor nem lehet elhelyezkedni. Életükben először öt éve jártak külföldön (nálunk meg Angliában) és az idén a Szovjetúnióba készülnek.
Ők mégsem átlag-amerikai munkások. Lakásukban a legfeltűnőbb bútordarab az óriási könyvespolc, amelyen a világirodalom klasszikusai sorakoznak, Tolsztojtól Balzacig, s a maiak, Faulknertől Böllig. Mindennapi szertartás, hogy a vacsoránál muzsikát hallgatnak, szép lemezgyűjteményük példányait.
Lou-t nagyon érdekli minden magyarországi hír. Angol nyelvű albumokat vásárolt. Néhány mondatot — hallatlan igyekezettel — beszél is magyarul. Aranyosan, mosolyogni való szabolcsi tájszólással. Azt mondj például: "Nekem vót egy szíp könyve." Vén fejjel (hatvanon felül) nagy szorgalommal tanul magyarul, mert újra hozzánk akar látogatni, azokra a tájakra, melyekről gyerekkorában édesanyjától hallott.
Egészen különleges a második generáció érdeklődése szüleik hazája iránt. Ismerősöm mesélt egy targikomikus esetet. Budapestre látogatott New Yorkból egy kedves yenki agglegény, rokonokat keresni. Beállított a távoli atyafisághoz, szivarozva, szakasztott úgy nézett ki, mint az a bizonyos Uncle Sam, azzal a csekély különbséggel, hogy ő él, mégpedig szerény nyugdíjából. Batyujából előszedett egy családi albumot. A képeken erdélyi nagybajuszos, csizmás bányász ősök néztek a lencsébe, a múlt század végén. A rokonlátogató rámutat egy képre: "Látod, ez szegin atya." Keserűen legyint, majd potyogó könnyek közepette folytatja: "Megdöglött". "Látod, ez a szegin testvére", — lemondóan legyint: "megdöglött".)

Milyen a televízió?
A hosszú utazás után is felvillanyozott érdeklődéssel néztük a kocsi ablakából a szédületes forgalmat. Betty otthonosan kormányozott az autódzsungrelben. Hamarosan az üde, zöld fákkal övezett Queensbe érkeztünk.
Az utcák, a házak olyan benyomást keltettek, mintha Hollandiában lennénk.
—Igen, mondja Betty —, ezt a területet eredetileg holland bevándorlók népesítették be. Most munkások, kisfizetésű hivatalnokok, orvosok lakják. Íáltalában a középrétegek. A lakbér itt is elég drága.
Ők havi háromszz dollárt fizetnek.
A szobánkban két heverő van, íróasztal, polc mindenféle holmiknak és itt van a televízió is. Ennek külön örülök. Minden szabad percben kinyitom, tájékozódom.
Egy napon tiszteletünkre összejött a család. Az ügyvéd fiú a feleségével és kislányával, a történelemtanár Massachusetts-ből, a zenész Bostbonból. Ők is hoztak vendégeket: egy állami alkalmazottat és egy színikritikust New York-ból.
Különlegesen érdekelte őket az otthoni, szocialista világ. Igyekeztünk kíváncsiságukat kielégíteni. Végül New York-i benyomásainkról kérdeztek.
—Mi a véleménye az amerikai televízióról?
—Mióta látom, nagyon szeretem a magyart — válaszoltam.
Megértő derültséggel fogadták a választ.
Itt foglalom össze a New Yorki televízióról szerezett tapasztalataimat.
A műsort a hirdetések uralják. Íme néhány a gyűjteményből: a család a temetőben körülállja a felravatalozott megboldogultat. Fekete ruhaköltemények, a koporsón koszorú és rózsacsokor csodák, mindenki zokog. A következő kép: enyhült arcok, könnyes mosolyok, megnyugodott lelkek. S miért? Mert az eltávozottnak gyönyörű temetése volt, de ilyen ceremóniát csak a Grünblatt és Fiai Kft. tud rendezni.
Aztán láthatunk a képernyőn finom ízléssel feltálalt macskaeledelt. A cicák előbb óvatoskodnak, aztán boldogan felfalják az egész kollekciót. Más. A teniszbajnok azért győz, mert Coca Colát iszik. Aztán: a revolver minedennapos használati tárgy, ne mulasszon el egy példányt beszerezni a Brown cégtől. Tovább: rózsaszín tortatornyok, díszítésük virágok és madarak cukorból, meg tejszínhabvárak. A család tagjai előbb kételkedve ízlelgetik, aztán üdvözült arccal habzsolják a nyalánkságokat. De nemcsak azokat: a levesporból készült levest, és a húskonzervet is. Előbb bizalmatlanul méregetik, aztán mindenki mosolyog. Elégedett a tortával, a levessel, a macskaeledellel, a temetéssel, az egész cukros-habos élettel. Ezekről a képekről csupa öröm árad: boldog házasélet, egészséges emberek, aranyos gyerekek… Szép virág, jó gyümölcs, égi manna.
Ezt a hazug álomvilágot sugallják az állampolgárnak reggel, délben és este a vacsorához. Még a közvetített nyilvános istentiszteletek is ehhez az illúziógyárhoz idomulnak. Például május 17-én egy kislányos frizurájú nő hirdette az igét. Fekete szoknyát, fehér magasnyakú blúzt visel, a háttér a Paradicsomot idézi. Napfény, virágerdő, madárcsicsergés, szökőkút. A fiatal lányok kórusa (kék muszlinruhában, sok fodorral) az angyalokat juttatja eszünkbe. A szereplők átszellemült mosollyal zsoltárokat énekelnek.
Csak ebből áll a műsor? Nem. Láthatunk még krimiket, hollywoodi giccsfilmeket, kitalálós játékokat, igazi autóösszetörősdit (állítólag háromszázezer nézővel Detroitban.)
Mindezekhez szolga különböző televíziós társaságok a külpolitikai információt, az állampolgár megdolgozását.
Természetesen vannak nívósabb adások is — operaközvetítés, koncert — ám az egész televízió kulturális arculatát ez a rózsaszínű, cukros, tortahabos szellemiség hatja át. Innen szerzi az átlag amerikai állampolgár értesüléseinek kilencven százalékát.
(Folytatjuk)

Nők Lapja, 1982. február 13. (34/7), 16-18.

Kíváncsi lettem, vajon a ház vendégei innen hogyan látják a béke megőrzésének lehetőségét. meg is kérdeztem. Pillanatok alatt óriási vita keletkezett. A jogász kijelentette: ő feltételezi a jelenlegi kormányzatról, hogy akad államférfi, aki megnyomja azt a bizonyos szörnyű gombot. A történész azt fejtegette, hogy az emberek talán felismerik a veszélyt és lehetetlen lenne azt megtenni. (Olyan főiskolán tanít, ahol az évi tandíj 9000 dollár. Édesapja keresete havi 1100-1200 dollár között mozog. Ő maga egyébként egy évig taxisofőr volt, amíg a jelenlegi állásához jutott. Úgy kapott katedrát, hogy "Az amerikai tömegkommunikációs eszközök története" című tanulmányával a legjobb minősítést nyerte el.)

A televízió optikáján
A kritikus-esztéta volt a legpesszimistább meg az állami alkalmazott. Utóbbi kijelentette: szerinte kollégái akár holnap is elindulnának dicsőséget szerezni.
Ismét rádöbbentünk, hogy az amerikaiak túlnyomó többségének nincsenek háborús élményei. Amikor nálunk bombáztak, lakóházainkat a földdel tették egyenlővé, pusztultak az emberek, ők élték szokásos, midnennapi békés életüket. Az egyik vendég szerint: sok amerikai azt hiszi, hogy a világ minden gazdagsága őket illeti, s ezt akár fegyveres erőszakkal is meg kell szerezni.
Abban mindnyájan megegyeztek: honfitársaik nagy többsége a televízió optikáján keresztül lát, tehát meglehetősen tájékozatlanok a termonukleáris háború veszedelmeit illetően. Azzal még kevesebben vannak tisztában, hogy egy esetleges atomháború őket is fenyegeti.
Ralph, az ügyvéd így összegezte a témát: a technikai civilizáció robbanásszerűen fejlődött, s ezt nem követte a politikai haladás. Náluk régivágású államférfiak vannak, akik az ellenféllel a régi módon szeretnének leszámolni. De ma már lehetetlen a másik fél legyőzése, hiszen az atomháborúban mindenki elpusztul. Tárgyalni kell tehát és megegyezni...

Alumínium-, üveg- és műanyagóriások
Vendéglátóinkkal eljutottunk New Yorknak mind az öt városrészébe. (Manhattan, Queens, Brooklyn, Bronx és Staten Island.) Legtöbbször a belvárosba, Manhattanba vitt az utunk. Hol autón, hol busszal, földalattival közlekedtünk. Autóval ritkábban, hiszen itt vannak olyan utcák, ahol óránként öt dollárért lehet parkolni. Meg aztán nézelődni is jobban lehet gyalogosan.
Ez a város gazdasági, kulturális, politikai életének központja. A hagyomány szerint Peter Minuit holland üzletember mai áron számítva, huszonnégy dollár értékű üveggyöngyért vásárolta meg a területet az őslakó indiánoktól. Az embernek olyan érzése támad, hogy itt minden a világon a legnagyobb, a leghosszabb, a legmagasabb, egyszóval ez itt a legek földje. A World Trade Center, a Világkereskedelmi központ két száztízemeletes tornyának tövében minden eltörpül. Ennek az alumínium-, üveg- és műanyagkolosszusnak előbb a 107. emeletére vitt fel a liftünk (tízesével veszi az emeleteket), ahonnan nagyszerű kilátás nyílik az öbölre és a szomszédos Brooklynra.

A pénzvilág szentélyében
Szólni kell az amerikaiak dicséretes praktikusságáról. Minden épületet, közterületet, múzeumot, állatkertet, stb. az jellemez, hogy ingyen le lehet ülni és kulturált körülmények között étkezni. A mellékhelyiség tiszta, használata díjtalan. Az épület legtetején, 411 méter magasságból fényképeznek a turisták, gyönyörködnek az Óceán szépséges látványában.
Körbejártuk a Rockefeller Centert is, mely a tőkés dinasztia jelképe. Ez a felségterület tizennyolc felhőkarcolóra, több utcára terjed ki. Hozzávetőleg 35 ezer ember dolgozik itt, 28 ezer telefonnal. E hatalmas szürke, alumínium, üveg és beton tégla-óriások tulajdonosai döntik el, mi történjék Amerikában. Ők választják és választatják a mindenkori elnököt, mindenkinek azt kell tennie, amit ők diktálnak. Ők határozzák meg: mely országokhoz fűződnek a tőke "létérdekei", ki a barát, ki az ellenség. Ők utasítanak, mit nyilatkozzon a tévé bemondója — mondjuk a szovjet békekezdeményezésekről, és hogy milyen és mennyi fegyvert gyártsanak.
Furcsa látvány a nagy házak homlokzata. A World Trade Centernek körülbelül a századik emeletén automata liftben ülve egy ember mossa az ablakot. Alulnézetből hangyának tűnik. Körülbelül ilyen arányok jellemzik a gazdasági viszonyokat is: sehol a világon nincs ilyen gigantikus vagyonkülönbség, mint ebben az országban. Erre figyelmeztetnek az árfolyamjelző villanyújságok is a timpanonos homlokzatú tőzsde épületében. Szédült forgalomban tipródnak az emberek a pénz utáni hajszában. Egy asszonynak mindenesetre van érzéke a fekete humorhoz: a pénzvilág szentélyének tövében koldul. "Elisabeth Mayernek hívnak, segítséget kérek" — ezt írta jól olvashatóan egy táblára.

Az ENSZ-palotában
A várossal ismerkedőnek tudnia kell gyalogolni, a fáradtságot új erőfeszítéssel enyhíteni. Mikor már úgy érzi az ember, hogytovább egy tapodtat se megy, feltűnnek az ENSZ-palota zászlói, köztük a magyar. Leülünk egy padra az épület előtti parkban és az amerikaiakkal együtt löncsölünk. Mert az amerikaiak — ha jó idő van — minden teketória nélkül esznek az utcán. Akár farmernadrágos utcai árus, akár fehérgalléros, nyakkendős banktisztviselő: leül egy lépcsőre vagy padra és 12 órakor elfogyasztja a papírba csomagolt ennivalóját. Déli 12 óra lévén, mi is löncsölünk.
Mit is? A háziasszonyunknak van egy mindentudó masinája, amellyel percek alatt megdarál egy egy nyers káposztát. Aztán megsózza, fűszerezi, majonézzel elkeveri, s a tetejére tesz egy szelet sonkát vagy csirkehúst. A New Yorkiak nálunk sokkal egészségesebben táplálkoznak. Reggel harmatgyenge tejeskávét isznak, egy margarinos, lekváros zsemlével. Délben löncs, a fentiek szerint. A vacsora előétele mindig saláta (van abban mindenféle nyers főzelék: zöldsaláta, káposzta, karalábé, sárgarépa, zeller) kevés fűszerezett olajjal leöntve. Utána egytál étel következik: hal, csirke vagy hamburger (fasírozott, de nincs benne zsemle) és más húsféle, teljesen zsírtalanul párolva, vagy teflonban sütve. Köretnek kevés rizst vagy paradicsomos makarónit adnak. Néhány szem kompóttal fejeződik be a táplálkozás. A "partykon" hasonló a menü, azzal a különbséggel, hogy a hamburgert, vagy a bifszteket szénparázson sütik, s a köret: paradicsomos szárazbab. A harmadik fogás főtt kukorica és gyümölcssaláta.
Természetesen nem beszélhetünk egységes szokásokról, hiszen itt minden bevándorolt náció felépítette a maga kis "országát". Az olaszok, a törökök, a magyarok, a lengyelek és a többiek.
Végigsétálunk az ENSZ-palota földszintjén. Megcsodáljuk Chagall színes üvegablakát, olvassuk ajánlását: "Azoknak, akik az egyesült nemzetek eszméjét elfogadják és Hammarskjöldnek, aki ezért az életét adta." És bámuljuk a holdkőzetet meg Vucsetics izmos férfialakját, melynek felirata: "Kovácsoljunk ekevasat a kardokból." Előttünk van a világűr meghódításának jelképe, a Szputnyik is, a dátum: 1957. november 4.
(Folytatjuk)

Nők Lapja, 1982. február 20. (34/8), 16-17.

A híres Fifth Avenue végiggyaloglására talán két nap is kevés lenne. Sok a látnivaló, színház, múzeum és áruház. A Macy's-ben például öt világrész kínálata található.
Bementünk egy kicsit körülnézni, de egy óra alatt legfeljebb két emeletet lehet végigböngészni. A fogyasztási javak orgiája az átlagpolgárban a gazdagság érzetét kelti még akkor is, ha kevés pénz lapul az erszényéban. Mert így gondolkodik: ha ma nem is, de holnap megvehetem e csodákat, érdemes tehát gürcölni, hajtani. Ha van munka... Ezt az illúziót kergeti egy életen át, noha az átlag amerikai élvezi e gazdagság legkisebb hasznát, és sokszor havi négyszáz dolláros nyugdíjjal fejezi be a kalandot.

Ömlik az arany
Meg kell adni, sokat tanulhatunk tőlük. Például az élelmiszerek feldolgozását, csomagolását illetően. Még akkor is, ha tudjuk: a drága adjusztálás a nemzetgazdaság és az egyén számára is kidobott pénz, mert a legszebb doboz is a szemétbe kerül, és mégis... Lehet, hogy a mi áruink ízletesebbek, de közülük sok ezeken a polcokon még mindig szegény rokon lenne. A húst kitűnően felszeletelik, azon nincs egy gramm zsír sem, a darált húsba nincs mócsing belecsempészve és egyáltalán: amit vásárol az ember, az mind jól látható. Feljegyeztem néhány csomag hús árát. Három csirkecomb: 1,50 dollár. Egy 3,20 kilós tyúk 6,70, 1 kg darált hús 6, 1,90 kg sertéscomb 6 dollár. Egy 3,5 kilós vesepecsenye 28,50 dollár,1,20 kg súlyú marhahús 8 dollár. Sok vagy kevés? Egy átlag szakmunkás havi keresete 1000-1200 dollár, s egy kétszobás lakás, ahol például pillanatnyilag járkálunk, a Park Avenue közelében 1000-1200 dollár.
A Fifth és Sixth Avenue között (Ötödik és Hatodik Sugárút) golyóálló kirakatüvegek mögött a szó szoros értelmében ömlik az arany. Az egész utcasor az aranyműveseké és a kereskedőké. Millió briliánsokkal és a világon fellelhető összes drágakövekkel kirakott ékszercsodák tonnái hevernek a vitrinekben és a polcok mélyén; egyetlen szerény gyűrű vagy lánc minimum 1000 dollárba kerül. De nem ritka a 20 000 dolláros nyakék sem. Ezek az áruk minden bizonnyal dúsgazdag vevőkre lelnek.
Az arany utáni vágyat, a kisember óhaját a mesés kincsek birtoklására is kihasználja az ipar. Rengeteg hamis ékszert gyártanak. Hivatalosak voltunk egy New York-i lakodalomba, s feltűnt, hogy a varrónők és a kisfizetésű hivatalnokfeleségek sok diadém másolatot, ordítóan giccses fülönfüggőket, karkötőket viselnek. A nagy ábránd jelképei ezek, a gazdag,a keveseknek kijutó, elképesztő fényűzés silány utánzatai.

Öltözködés, ételek
A Fifth Avenue-t keresztező utcákban vannak a textilesek is. A polcokon megtaláljuk a világ legolcsóbb és legdrágább termékeit. A munkások és kisfizetésűek leányai, asszonyai innen öltözködnek. Már 3-4 dollárért vehetnek egy ruhaanyagot, 10 dollárért ünneplőruhához is juthatnmak, ha otthon megvarrják. A legdrágább férfiszövet yardja 18-25, a női szöveteké 10-12 dollár. Egy valamire való női cipő 35-40, a férfi lábbeli 50 dollárnál kezdődik. Egy nem túl jól szabott konfekciós öltöny (a csín, az ízlés egyébként nem tartozik legfőbb erényük közé) 200-250 dollár, egy női selyemruha- féle 100 dollár.
Hogyan öltözködnek? Leginkább sehogy. Igaz, mi a metró közönségét és az utcai járókelőket láttuk. A fiatalok — fiúk-lányok — tornacipőben, sporttrikóban járnak és az elmaradhatatlan farmerban, illetve szoknya-blúz kardigánban.
A fiatalok mindennapi "viseletéhez" tartozik: utcán, buszon és földalattin dögnehéz magnót és rádiót cipelnek, a vállukra akasztva bömböltetik.
A már említett esküvőt Long Islandon tartották, egy kultúrházban. A májusi napfény ragyokott, mindenütt harsány zöld fű és fák, meg a pompázatos friss virágok és egy kis tavacska — rajta hattyúk úszkáltak — meseszerűvé varázsolták a tájat. Százhuszonöt meghívott volt jelen (divat a nagy esküvő). A menyasszony sima, hosszú fehér ruhát viselt, a hajában kis gyöngyvirág-koszorú. A vőlegény drapp öltönyben állt az anyakönyvvezető elé. Az asszonyok maguk szabta-varrta selyemdzsörzé ruhákban reprezentáltak, s csillogott-villogott rajtuk a sokm talmi dísz. A lányok törökbugyogóban ropták a táncot. A férfiak láthatóan szenvedtek a nyakkendőtől, amit csak ritklán, kivételes alkalmakkor kötnek.
A menü érdekes és ízletes volt. Mindeféle náció tápláléka: vajas tésztába töltött húsok, halak, gombás, kapros, paprikás, borsos mexikói ételek és törökösen édes tésztafélék, meg olaszos spagetti, és gyömbéres csirkemell.
A Broadway nappal kifejezetten kopottnak,d e legalábbis ápolatlannak tűnik, különösen ünnepnapokon, amikor az üzletek bezárnak, s mindent ellepő szemetet, papír- és ételhulladékot kavar a járókelő szemébe a szél. Este felragyognak a fények, de ez már egy egészen más világ... Hétköznap az üzletek az olcsóbb árucikkeiket kiterítik az utcára. Millió neon, rikító reklámok és nyüzsgő elárusítók, csodaszerek és használati cikkek hangos ajánlói pezsdítik az életet. S egy csendes sarokban megpillantunk egy színesbőrű ifjút, aki a Rubik kockát ajánlja megvételre.

A felismerhetetlenségig összefirkálva
Álmos-fáradtan zuhanunk a Metropolitan Múzeum lépcsőjére löncsölni. Huszonöt centért kapható egy üdítőital és félóra múlva kipihenten járunk a múzeum hűs termeiben. Gyönyörködünk Tizian és Raffaelo, Rembrandt és Rubens meg Van Gogh és Picasso vásznaiban. Még mindig előttem vannak Greco Toledo népének tüzes színei, meg Rodin szobrai.
Olyan impresszionista gyűjteményt mint itt, talán csak a Louvre-ban és a Puskin Múzeumban találhatunk. Manet, Degas, Renoir, Cézanne képein tobzódhatunk.
Később szótlanul ülünk a metróban, mindenki telítődött szépséggel. Lakásunkig az út éppen egy óra hosszat tart, (60 cent a jegy) s mindannyiszor megdöbbent a felismerhetetlenségig összefirkált kocsi látványa. A fiatalok mindent összemázolnak lemoshatatlan festékkel (érthetetlen ábrákkal) s mint az itteniek mondják: senki sem mer rájukszólni, mert hamar kinyílik a bicska vagy elsül a fegyver.
Az utasok a metróban is esznek-isznak, s a kiürült üvegeket, az ételmaradékot a földre dobják, otthagyják. Különben a New York-iak nagyon barátságosak. Láttam, hogy vendéglátóm beszédbe elegyedett egy idősebb asszonnyal. Kedélyesen elbeszélgettek családról, gyerekről, unokáról, s aztán az életben nem látják többé egymást.
Vacsorázás közben Brahms muzsikát hallgattunk, s ilyenkor lehetetlen nem haza gondolni. Mielőtt a televízió elé ülünk, Betty ismerteti a másnapi programot: Bronx megtekintése.
(Folytatjuk)

Nők Lapja, 1982. Február 27. (34/9), 16-17.

Másnap, amikor a városrészben megállt a kocsi, nem akartam hinni a szememnek: kiégett házak üveg nélküli ablakai néztek a világba. A volt lakók elmenekültek, szétszóródtak. Olyan ez a kerület, mint a holtak városa. Utoljára Kambodzsában láttam ilyen lerombolt hajlékokat. Gyalog mentünk a kihalt, romos utcákon, s a volt lakásokban a valamikor élet jeleit fedeztük fel: egy párnát, amely már senkinek sem kellett, egy félretaposott fél pár cipőt, mely árválkodott a párja után... Egy füstös mélyedést, mely valamikor szoba volt.
Bronx már tíz éve hever romokban, talán a fele. Már Carter megígérte, hogy felépítteti, Reagan is, de egyelőre csak a fegyverkezésre van pénz.
Miféle társadalmi feszültségek vannak itt a mélyben, melyek ilyen vandál módon gyújtogatáshoz, romboláshoz vezettek?
Sokféle magyarázat forog közszájon. Én most azt írom le, amit egy konzuli útlevéllel itt élő magyar fiútól hallottam.

Az igazi tettesek
Gábor — nevezzük így — nagyon rokonszenves, kedves fiatalember. Állítása szerint politikával nem foglalkozik és — ahogy mondja — nem tud ehhez az életmódhoz asszimilálódni sem érzelemben sem kultúrában. Pedig itt végezte az egyetemet, történelemből szerzett oklevelet. Az iskoláztatását maga fedezte: szünidőben taxizott, meg ösztöndíjat is kapott. Most heti két napot dolgozik (szombaton és vasárnap, hétfőre virradóig). Taxit vezet, s ezzel annyit keres (kb. havi 1000 dollárt), hogy megél belőle. Hogyan? Két barátjával (egy pakisztáni és egy örmény) a Manhattanben kibérelték egy nem üzemelő textilgyár üres munkatermét. Saját kezűleg átalakították: mindenkinek van külön szobája, a fürdőszoba, a konyha és a mellékhelyiség közös. Ezért fejenként havi 300 dollárt fizetnek. Körülbelül 300 dollár elmegy kosztra. Egyéb költségei (ruhatisztítás, tisztálkodó- és takarítószerek, esetleg egy színház- vagy mozijegy) elvisznek 200 dollárt. A fennmaradó 200 dollárból utazásra, hazajövetelre takarékoskodik. Az öltözésből nem csinál ügyet: tornacipő, farmer, pulóver, trikó — és kész. Szabad idejében (öt nap!) fotózgat, hobbijának él.
—Szó se róla, kedves, vidám élet. De mi lesz később?
Nem érti a kérdést. Én rendes lakásra, berendezésre gondolok. Ám, úgy látszik, hogy mindez harmincévesen még nem olyan égető. Aztán megjegyzem, hogy ittlétem alatt — bárhová mentem — különböző hangsúllyal, jóakaratú megértéssel vagy indulattal szóba került a négerkérdés. Vajon ő hogyan látja?
—Az alapprobléma az — fejtegeti — hogy ezeket a népeket, egymástól is erősen különböző népcsoportokat a múlt században idetelepítették egy másik kontinensről. Enyhén szólva akaratuk ellenére. Ők maguk sem egységesek, hiszen vannak köztük — igaz, viszonylag kevesen— dúsgazdagok is, de a többség földhözragadt szegény. És e népek még mindig nehezen fogadják el az itteni kultúrát, főleg az életmódot. Viszont Afrikába visszamenni lehetetlen. Mostanra jutottak el odáig, hogy felháborodnak (visszamenőleges érvénnyel is) azért a bánásmódért, melyben rabszolga őseiknek részük volt, s a hátrányos megkülönböztetések miatt, amelyekből még nekik is kijut.
A fekete gyerekek kétharmada apa nélkül nő fel. A legtöbb családot az anya, a nagyanya tartja össze, voltaképpen matriarchátus uralkodik. Ez az életvitel még a rabszolgaság idejéből maradt fenn, hiszen a rabszolgatartók nem tisztelték a családi kapcsolatokat — férjet, feleséget külön is eladtak — illetve minden a "gazda" jóindulatára volt bízva. Így a férj nem, vagy ritkán tartozik a családhoz. Megszületnek a gyerekek, s ő elmegy. A törvények hiába ítélik meg a gyerektartást New Yorkban. Az apa átmegy egy másik államba, s ott vagy nem találják meg, vagy egészen más törvények vannak. S még valamit nem szabad elfelejteni: rengeteg fegyver van a gyerekek kezében is.
—Amit Bronxban láttunk, a rombolás összefügg mindezzel?
—Igen. De az igazi tettesek azok, akik ezeket a kószáló gyerekeket eszközként használták fel.
—Hogyan?

Minden vihar tőlük távol tombolt
—Nézze, itt a ház: üzlet. Tehát hasznothozónak kell lennie. Jó lakbért kell érte kapni. De itt nem olyan az élet, mint Európában, hogy valaki hosszú ideig lakik egy helyen, sőt ott hal meg, ahol született. Ez egy dinamikus társadalom. A házat a tulajdonosnak kell karbantartania. Ha elromlik valami, s a tulajdonos nem csináltatja meg, a lakó fogja magát és továbbáll. Aztán odaköltözik olyan, akinek a hibás, gyengébb állagú lakás is megfelel. Tehát a színvonal romlik. Aztán beköltözik a házba egy-két lumpen elem, esetleg rablás történik a liftben. Akkor nemcsak a házból, hanem a kerületből is tömegesen elköltöznek az emberek. Ez történt Bronxban is, ahol a gyújtogatások előtt középrétegek laktak. Itt élt Bartók is. A tulajdonosok hagyták a házakat lerohadni, s aztán, hogy a biztosító fizessen, kiskorúakkal felgyújtatták. Lángokban állt az egész városrész és senkit nem lehetett felelősségre vonni. A suhancok meg sorra járták a házakat, benzines palackokkal gyújtogattak.
—Hogy tud itt élni?
—Az amerikai nép nagyon barátságos, nem ismeri a háború borzalmait és sok mindent el lehet vele hitetni. A sors egy kicsit el is kényeztette őket: minden vihar a kontinensen kívül zajlott. Nemigen tudnak takarékoskodni, sem nehézségeket elviselni. Például, volt egy rövid idő, amikor sorba kellett állni benzinért. Dühöngtek, felháborodtak.
A háziak szerint Gábor a viszonyoknak megfelelően látja az itteni életet.
Ott-tartózkodásunk emlékezetes estéje volt Gellért Hugó grafikus 80. születésnapjának megünneplése. A baloldali rendezők kibéreltek egy iskolát, amelynek nagytermében legalább 600 ember gyűlt össze, hogy köszöntse az idős forradalmár művészt. A bensőséges összejövetelen sok volt az idős "amerikás magyar", akik láthatóan büszkék voltak honfitársukra. A műsort a fiatalok (fehérek és feketék) szolgáltatták: énekeltek, táncoltak, szavaltak. Az ünnepeltet számosan üdvözölték: a haladó mozgalmak képviselői és hazánk nevében a magyar nagykövet. Egymást értő, összetartozó közösség ez, amely láthatóan nem élvezi a hatalmon levők rokonszenvét. Igaz: az érzés kölcsönös.

Májusi forróság
Az embernek szinte lehetetlen a szűk három hét alatt a mindig új benyomásokat befogadni ebben a nyolcmilliós városban. Néha a XXI. századból visszazuhanunk párszáz évet. Ezt éreztem Brooklynban is, melyet egy amerikai házaspár (a feleség magyar) kocsiján néztünk végig.A felhőkarcolók látványa után Williamsburgban kötöttünk ki a chasszidia (körülbelül jóra törekvést, békkességet jelent) központjában. A hagyományőrző zsidónegyedben a férfiak hosszú, fekete lüszter kabátot, prémmel szegélyezett, nagyszélű kalapot, fehér harisnyát viselnek. Szombat lévén a templomba igyekeztek istentiszteletre. A nők parókát hordtak, s körülöttük ünneplőbe öltöztetett, kimosdatott kislányok, kétoldalt fürtös, fekete bársony sapkás kisfiúk szaladgáltak. Az egész valami jelmezes felvonulásra emlékeztetett
Ahogy elhagytuk a városrészt, Bedford Styvasantba értünk, a négernegyedbe. A határon a motoros rendőr megállított bennünket és figyelmeztetett: ne álljunk meg sehol és húzzuk fel a kocsi ablakát. Talán mi voltunk egyedül fehérek az utcán. Mindenütt nyomorúság, s a szeméthegyek tetején felnőttek és gyerekek (egyébként tiszta, gondozott külsővel) lézengtek, vagy a semmibe révedő tekintettel ültek. Májusi forróság volt, nem húztuk le a kocsi ablakát és nem történt semmi bajunk. De ez a negyed mintha a munkanélküliség, a létezés alatti élet illusztrációja lenne.

Hippik és nyárspolgárok
—Ez az egyik melegágya az erőszaknak is — mondja a férj, a kocsivezetőnk. — A céltalan életmód kirobbanó indulatokat szül. A parkokban a kamaszok a földhöz verik a sörösüvegeket, csattan a pofon, tehetetlen dühükben tombolnak, rombolnak. Látják a másik oldalon a mérhetelen gazdagságot! Azt azonban ne felejtsék el, hogy New York nem egész Amerika
—Itt is nagy a munkanélküliség, de mégsem akkora, mint az olyan városokban, amelyeknek csak egyfajta iparuk van, mondjuk, Detroitban. Ha az autógyárból elbocsátják az embert, sehol nem kap munkát. New Yorkban még többfelé elmehet. De a fő baj a szakképzetlenség. Csak olyan alacsony fizetésért vennék fel őket, hogy nem érdemes dolgozniuk, mert több a munkanélküli segély.
—Az mennyi?
—Az államonként változik. New Yorkban a legmagasabb. A fizetés után állapítják meg. Itt a legtöbb heti 125 dollár, de van 60 dolláros segély is. Egyébként ez is csak mankó hogy rendezze valahogy az ember az életét. Huszonhat hétig fizetik, utána minden megszűnik.
Aki járt Amerikában, dicséri gyakorlatiasságukat, őszinteségüket. Az amerikaiak vendégségben nem udvariaskodnak, nem is igen kínálnak. Ha éhes, egyen, ha szomjas, igyon a vendég. Kézcsók és kabátfelsegítés a hölgyekre — kacagni való látvány. Játszóhelyeket nemcsak gyermekek, felnőttek számára is találunk. Például építenek egy három-négy méter magas falat, s egy ütőfélével délután ahhoz veregetik a labdát. Hatvan-hetven évesek is shortban, meztelen felsőtesttel.
Egy vasárnap délelőttöt a Washington Parkban töltöttünk. Üdezöld fákkal övezett pihenőhely, barátságos padokkal. Itt vannak a fél világ turistái: indiai turbánban és svéd aligöltözetben, hippik és nyárspolgárok. Mi is bámultuk a tűznyelőt, hallgattuk a muzsikásokat. Egy polgárnak eszébe jutott, és kicipelte a pianinóját a térre, koncertezett. A közönség meg nagy tetszéssel honorálta a divatos dallamokat. Minden eshetőségre számítva itt voltak a mentők is, de pillanatnyilag munka nem lévén, a szolgálatos a kocsi tetején hanyatt fekve süttette a hasát a napon. Este nem tanácsos hely ez: megjelennek a narkósok, a zsebesek,a bunyósok, mindenféle prédára leső, sötét alakok. Most azonban süt a nap és ez a tarka társaság jól megfér a békés, csendben ücsörgő, löncsölő polgárokkal. Innen nem messze van a New York-i Montmartre. Itt nem festenek képeket, csak árulnak. Előttünk egy nő érdeklődött, egy bizonytalan minőségű akvarell iránt. negyvenöt dollárra tartották. Azt mondják, az "alkotók" nem adnak el képet minden öt percben, de a legtöbben megélnek belőle.

Haragszik Reagenre
Utunk vége felé elmentünk a tenger partra, Long Beach-be is. Május végén már meleg, fátyolos a levegő. Csillogóan zöld akácok meg platánok kísérték kocsinkat. Ez a part ingyenes. Azaz: jövet-menet hídpénzt kellett fizetnünk, összesen 2 dollárt,, és a parkolásért két és fél dollárt. Ilyenkor még nincs teljes strandidény, a hely nem túlságosan zsúfolt. A pihenő polgárok pokrócot terítettek a fövényre, ették a hamburgert, hozzá sört ittak vagy szódát. A cigarettavégeket a homokba szúrták. Kábítóan nyári, sós illatot hozott a szél, s egy pillanatra a végtelen szabadság illúziója költözött agysejtjeinkbe. S e percben mit láttunk? Mint egy szürrealista film utolsó kockáin, a bikinis, alig öltözött társaságban, a parti homokban egy nő botladozva, bukdácsolva sétál — koromfekete csadorban...
Mit őriz még az emlékezet? Egy porcelánkék szemű, galambősz anyóka arcát.
—Anyám lelencbe adott Kecskeméten és otthagyott, kivándorolt. Még az első világháború után. Aztán felébredt a lelkiismerete és idehozatott. De itt sem sokat törődött velem. Varrodában dolgoztam, s naponta négy órát utaztam a munkahelyemre és haza, — negyven évig. Ennyi szolgálat után havi 400 dollár a nyugdíjam. Nagyon haragszom Reagenre, mert megválasztása előtt azt ígérte, hogy emelik az alacsony nyugdíjakat. Legalább az infláció okozta kiesést pótolná. De nincs rá pénz, mert kell a fegyverkezésre.
Volna tehát itt is jobb helye a dollármilliárdoknak, mint az "Utolsó ítélet" elnevezésű repülőgépekbe ölni. A néni megmutatta milyen csodálatos báli ruhát varrt az unokájának. Ifjúkori álmai uszályát, fodrait...
Mikor a város nagy akváriumában jártunk, arra gondoltam: vannak itt is barátságos halak és tengeri szörnyek, akárcsak New Yorkban. Élnek itt emberek nyomornegyedekben és csodapalotákban, magángorillák őrizetében, mint Jackie Onassis a Park Avenue sarkán.
És a fegyverkezésre fordított hatalmas összegek még sok amerikai előtt (bár egyre többen tiltakoznak ellene) nem tűnnek az emberi jogok megsértésének, mert az államilag szervezett, cukros, tejszínhabos boldogságmanipuláció rózsaszínű függönyt von a szeme elé.
Pedig talán soha nem volt szükség olyan valóságlátásra, józanságra, mint napjainkban.
(Vége)

Nők Lapja, 1982. március 6. (34/10), 16-18.