Az egyik délután, úgy három óra körül csavargásomból visszatérve, a Knickerbocker szállóban Mr. Miklósi feleségével, Mrs. Miklósival találkoztam. Tizenegy óra óta van itt, tehát négy óra hosszat várt rám és nem únta el. Vacsorára hívott. Engem kisgyermek koromból ismer — a dajkám volt valamikor — s azóta nem találkoztunk. Épen olyan fényes bunda van rajta, mint más ladyn.

Elfogadtam a meghívást és este elmentem a megadott címre, a Central-Parktól keletre eső városrészbe, ahol az 5-6 emeletes szép házakban ma a legtöbb magyar él együtt. Mr. Miklósit kisírt szemmel találtam. Nagyon örült a találkozásnak, ő is ismer apró gyerek koromból, nagyon rossz gyerek voltam — azt mondja. Mosolyog, látszik, hogy nagyon örül és közben hullnak a könnyei. Tizenegy év óta, amióta kinn vannak, nem volt otthoni vendégük; szomszédok voltunk és most itt találkozunk. Ezért találtam kisírt szemmel, ezért sírta át a délutánt.

— Nem lenne baj, ha megtudnák? — kérdezem.

— Persze, hogy nem.

— Akkor az is kapna egy pohár bort. Itthon szabad inni, csak eladni nem szabad. — Na de, asszony, tölts már ebből a jobbikból a vendégünknek. Igy ni, igyunk, Mr. Biró, a magyarok egészségére!

1914-ben jöttek ki Amerikába és Mr. Miklósi még nem beszél jól angolul. De azért véletlenül sem mond igen vagy jes-t, hanem ehelyett a new-yorki zsargon szerint je-t mond. Nem is hallottam egyszer sem, hogy az amerikai magyarok igent mondtak volna. Még akkor is, ha magyarul beszélnek, igen helyett je-t vagy ja-t, esetleg yes-t mondanak. A bevándorlók mindaddig, amíg jól meg nem tanulnak angolul, New-Yorkot is Nevijorknak mondják. De namcsak a magyarok, más bevándorlók is. ůgy látszik, New-Yorknak ez a bevándorló neve.

Mr. Miklósi és a felesége a télen munkanélküliek voltak. Azt mondják, nem azért, mintha nem lett volna munka, hanem a kemény hidegben pihenni akartak. Pénzük volt, nem szorította őket a megélhetés nagy kérdése, legfeljebb a bankbetét akadt el. De az egészség is valami, meg aztán kényelmesebb is így. A magyarnak többnyire van annyi esze, hogy ha nem nagyon «muszáj», nem szereti magát erőltetni. Nekik nem volt «muszáj». Azt mondják, többnyire ilyen az amerikai munkanélküliség. Nem nagyon veszélyes, mert nem követi a nélkülözés.

Mr. Miklósi már végigkóstoltatta velem mind a három fajta borát. ňrákhosszat elbeszélgettünk. Kedves házigazdám mindig mosolygott és könnyezett. Nagyon erőt vett rajta a visszaemlékezés és végig sírta az egész estét. Ezek a hulló könnyek egy derék magyar ember lelkének hangtalan, drága vallomásai voltak. Nem nekem szóltak, hanem az évekkel letemetett emlékeknek, az elhagyott otthonnak, az édes Hazának.

Bíró 150-151.