VIII

Nyomorult Catullus, az őrjöngést hagyd abba már,
s amiről látod, elvész, tudd, hogy elveszett.
Volt úgy, hogy napjaid fehér fénnyel ragyogtak,
mikor ott jártál, ahova vonzott az, akit
szerettünk, ahogy többé asszonyt nem szeretnek:
Volt akkor köztünk sok bolondozás,
amit te akartál, de nem vetett meg ő sem.
Napjaid igazán fehér fénnyel ragyogtak.
Most már nem akar, te se akard, tehetetlen,
űzni az elszökőt és élni nyomorultan,
de lelked konok tűrésre tökélve bírd ki.
Isten veled, tehát. Catullus már kibírja,
nyomodban nem jár, nem hív majd, ha viszolyogsz —
de fájni fog neked, ha nem hív senki sem.
Jaj neked, bestia! mi vár rád, ilyen élet?
Ki akar még? kinek leszel még gyönyörű?
Ki fog szeretni? mit mondanak majd, kié vagy?
Kit ölelsz? kinek ajkát harapod?
De te, Catullus, tudd hogyan kibírni.

Vas István