VIII

Térj már, szegény Catullus, jobbik eszedre
s tekintsd, mi veszni indult, elveszettnek.
Csillogtak rád is egykor szép aranyévek,
mikor — kezed kezében — rítt a leányka,
kit úgy, de úgy szerettél, mint soha senkit.
Jaj, otthon mennyi pajzán tréfa esett meg:
tehettél véle bármit, kedve szerint volt.
Bizony, rád is ragyogtak szép aranyévek.
Ma már nem lángol érted. Hát te se lángolj
s ne űzd nyomon tovább ily bús-keserülten.
Állj daccal és keményen, sziklaszilárdan
s mondd: — Ég veled! Catullus férfi, erős lesz,
nem jár utánad és nem kéri szerelmed
s te sírni fogsz, mikor majd senki se kéri! —
Jaj, bűnös lány, miként foly életed eztán?
ki járogat szobádba és ki szeret majd
s te kit szeretsz? kiének vallod a szíved
és ajkon kit harapdálsz gyöngyfogaiddal?…
Catullus, állj erősen, sziklaszilárdan!

Dsida Jenő