A válogatás Mikszáth pályájának első feléből, főként a "nagyobb elbeszélések" illetve "kisregények" műfaji elnevezésű szövegekből készült – e művek műfaji megnevezése a különböző kiadásokban, a besorolási bizonytalanságokat tükrözve ugyanis rendkívül változatos és ingadozó. Mikszáth a terjedelmesebb, gyakran fejezetekre felbontott novelláit elsősorban folytatásos folyóiratközlésre írta, szerkezetük ezért tagoltabb, nemegyszer bonyolultabb, mint hogy megnyugtató módon lehetne őket novelláknak nevezni. A folyóiratközlés adta kereteknek, amelyekről Mikszáth nem egy helyen, különböző véleménnyel és hangnemben ír, egyébként is műfajmeghatározó, szerkezetmódosító erejük van, így egy-egy folytatásnak például önállóan is egységesnek, lezártnak kell lennie, részletezéseiben, kitérőiben, leírásaiban és cselekménybonyolításában a terjedelemhez kell igazodnia. Mikszáth novellái, mint például a jelen kötetben is közölt A vármegye rókája vagy a Galamb a kalitkában, nemegyszer valóban redukált, kidolgozásra váró regényszinopszisként hatnak. A műfaji besorolást a Mikszáth-művek kritikai kiadásának szerkesztői sem vállalták: a szövegek, melyek jelen kiadásunk alapját képezik, kivétel nélkül a "Regények és nagyobb elbeszélések" sorozatból valók. Az "Elbeszélések" kategóriába, külön sorozatban a néhány oldalnyi terjedelmű, kisebb írásokat gyűjtötték össze, amelyeknél viszont a hírlapi cikkektől való műfaji elkülönítés jelentheti a legnehezebb feladatot.

A kritikai kiadás szerkesztői azonban csak a korábbi, már az első kiadásokban, vagy a későbbi szövegközlések során jelentkező tétovázásokat veszik át, mert egy-egy elbeszélésre maguk a kortársak is különböző műfaji megjelölést alkalmaztak. Az Ami a lelket megmérgezi című elbeszélés például "népies beszélyként" jelent meg és nyerte el a tíz aranyat azon a pályázaton, melyet 1869-ben, majd 1870-ben Jókai lapjának, A Honnak a "baloldali néplapként" számontartott Igazmondó című melléklapja tett közzé (a sikertelennek bizonyuló első pályázatot ugyanis meg kellett ismételni, erre küldte be Mikszáth a maga elbeszélését). Az 1871-ben (az Igazmondóban) közzétett pályaművet Várdai János Mikszáth első megjelent elbeszélésének tartja, s amikor a kritikai kiadást szerkesztő Bisztray Gyula cáfolni igyekszik Várdai adatát, mondván, hogy A kedves Gaillard apó című írás ennél is korábban, már 1871 májusától megjelent, úgy ad mégis igazat Várdainak, hogy a szóban forgó "népies beszély" kétségtelenül "az író első nagyobb elbeszélése"(kiem. H.F.K.).

A jelen válogatás második darabját, A vármegye rókáját (1877) a Magyarország és a Nagyvilág című lap közölte hat folytásban, és ebből vett át a Kakujay Gyula által szerkesztett Budapesti Napilap egy részletet a Mikor a nemzet megofjodott. Korrajz címel, azzal a megjegyzéssel, hogy Mikszáth közlés alatt álló regényéből hoz mutatványt. A szöveget ezzel szemben a kritikai kiadás jegyzetanyagában Bisztray Gyula hol kisregénynek, hol elbeszélésnek nevezi. Ugyanilyen változó A lohinai fű (1885) körüli terminológia. Ismeretes, hogy ezt a darabot Mikszáth a külföldi könyvsorozatok (főként az egy évvel korábban megkezdett Engelhorn’ s allgemeine Romanbibliothek) mintájára indított magyar sorozat, az Egyetemes Regénytár 3. köteteként írta. A Singer és Wolfner által 1885-ben kezdeményezett vállalkozás tetszetős kiállítása és alacsony ára miatt, de a népszerű hazai és külföldi szerzőknek is köszönhetően, rendkívül kelendő volt (Mikszáth kötete 10 000 példányban jelent meg). A lohinai fű az első kiadás címlapján elbeszélésnek minősült, az 1893-as Révai-féle kiadásban A beszélő köntös című regénnyel együtt jelent meg, 1910-ben, a Jubileumi kiadás 22. kötetében a Nagyobb elbeszélések közé sorolták be, 1952-ben, Barabás Tibor válogatásában a "Kisregények, elbeszélések" közé került, a Szépirodalmi Kiadó Rubinyi által szerkesztett, 1954-es közlésében pedig a Kisregények I. kötetben található. Ehhez hasonlóan a Galamb a kalitkában (1891) című novellát a kritikai kiadás következetesen kisregénynek minősíti, annak ellenére, hogy első megjelenésekor (a Horváth Gyula szerkesztette Magyar Hírlapban, 17 folytatásban) a műfaji megjelölés: "Két elbeszélés". Igaz, hogy azután, amikor Mikszáth betegsége miatt 1891 áprilisában a közlés megszakad, és csak június 28-án jön a befejezés, a lap a "terjedelmes elbeszélés" folytatásáról értesíti olvasóit; Mikszáth Kálmánné férjének első hosszabb írásaként, "regényeként" emlékezik vissza rá, a Vasárnapi Ujságban megjelent ismertető viszont éppen azt emeli ki, hogy Mikszáth műve nem regény, mert két elbeszélésből áll.

A Farkas a Verhovinán (1892) esetében ilyen műfaji megnevezésváltozatok nincsenek, az első megjelenéstől kezdve (a Légrády Károly szerkesztette Pesti Hírlapban, 9 folytatásban) elbeszélésnek minősül, míg ezzel szemben a Kísértet Lublón (1892–93) a legtöbb variációt nyújtja e téren. Az első folyóiratbeli közlések még nem is ezzel, hanem A lublói ember címmel jelentek meg, melynek műfaji megjelölése "kísérteties krónika" volt (a Légrády Károly szerkesztette Pesti Hírlap 1892–93-ban közölte 12 folytatásban, a Vasárnapi Ujság Nagy Miklós szerkesztésében 1893-ban 5 részletben, míg a Képes Folyóirat ugyanebben az évben 3 számon keresztül hozta). Mai címét az első kötetkiadás óta viseli a mű: 1896-ban jelent meg a Kísértet Lublón és más elbeszélések című válogatás, a címből következtethetően elbeszélésnek minősítve Mikszáth szövegét. Az 1943-as Révai-féle kiadás A zöld légy és a sárga mókus című darabbal együtt regénynek nevezi, Rubinyi Mózes 1955-ben kisregényként válogatja be, az 1955-ös kiadásban pedig A szelistyei asszonyok című elbeszéléssel együtt találjuk.

Végül a Ne okoskodj, Pista! című elbeszélést éppen a kritikai kiadás minősíti vissza novellának, pedig az az 1910-es Jubileumi kiadás 13. kötetében A szelistyei asszonyokkal együtt a Kisebb regények között szerepel (első megjelenése: Pesti Hírlap, 1895. március 16-ától kezdve 13 folytatásban). Ugyanígy novellának nevezi Bisztray Gyula a kritikai kiadás jegyzetszövegében A zöld légy és a sárga mókus című Mikszáth-szöveget, noha az először a Vasárnapi Ujság Regénytárában jelent meg (1895. június 23.–július 27., ezt követően a Képes Folyóiratban, 2 folytatásban). Igaz, hogy a kötetközlések azután többnyire az elbeszélések között hozzák.

A kisebb elbeszélés, nagyobb elbeszélés, kisebb regény vagy kisregény és a regény közötti határok megállapítását azon túlmenően, hogy az irodalomelméleti kutatások sem igen tudtak konszenzusra jutni a műfajelméleti kritériumok és kategóriák kérdését illetően, az is nehezíti, hogy Mikszáth anekdotikus (anekdotákat, adomákat, hírlapi tudósításokat, történelmi-levéltári történettöredékeket továbbszövő, felduzzasztó) szövegszerkezeti sajátosságait tekintve nagyon gyakran valóban csak a terjedelmi szempont lehet a döntő egy-egy szöveg műfajának a megjelölésében. Í gy jártak el a kritikai kiadás sajtó alá rendezői, amikor Mikszáth leghosszabb regényeihez viszonyítva, terjedelmi kritériumok alapján sorolták be az összes többi, ezeknél rövidebb szöveget.

Jelen válogatásunk olyan írásokat tartalmaz, amelyek e műfajelméleti kaotikusságon túlmenően Mikszáth saját novellaírói elveit, ezen belül pedig a közönséggel formálódó kapcsolatának a változásait tükrözik. A nyolc elbeszélés mindegyike arról tanúskodik, hogy Mikszáth a novellát meglehetősen képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó műfajnak tekintette, nem csak a folyóiratközlés adta terjedelmi, szerkezeti szempontból, hanem az éppen aktuális életrajzi vagy olvasói környezethez való igazodás tekintetében is. Az első novellák didaxisa, moralizáló hangneme éppen onnan ered, hogy Mikszáthnak a hetvenes évek legelején még nincs kialakult közönsége, nincsenek meg azok az olvasói reakciók, melyekre ő, írói válaszként, a maga szövegeinek élőbeszédszerű felvezetéseit, kiszólásait és utólagosan hozzáfűzött jegyzeteit ráépítheti. Igy az Ami a lelket megmérgezi című, a Jókai-féle népies elbeszélésre kiírt pályázaton díjnyertes novella befejezése jelzi ugyan az olvasóhoz szólás igényét, a "Jámbor atyámfia!" megszólítás azonban azt mutatja, hogy a később annyira jellemző, már nem csak az oktatásban, nevelésben kimerülő fiktív, hanem a valóságos, játékos-társas kapcsolat lehetőségeiről Mikszáthnak itt, az első közlések idején még elképzelései sem léteznek. Ebben a novellában egyelőre főként az irodalmi hatások, tekintélyek szerepe mutatkozik meg, különösen Jókaié, akinek az ez idő tájt a ponyvairodalomról elejtett egyik megjegyzése volt Mikszáth elbeszélésének is egyik (lehetséges) ihletője. Az Igazmondó 1870. március 7-i közleményéhez, Tancsovics Józsefnek a Milyen könyvet kell olvasni? című írásához ugyanis Jókai egy lábjegyzetet fűz, melyben egyetért a cikkíróval az elszaporodó, egyre népszerűbbé váló ponyvatörténetek ízlés- és erkölcskárosító hatásának tekintetében.

A ponyvafüzetek nyomán kialakuló hamis betyárideál a témája Mikszáth elbeszélésének is, a hatástörténeti adaton túlmenően, a közönséghez való viszonyulás szempontjából mégis fontosabb e történetben az a megfigyelése, hogy a közönség nagy része, főképp a kevésbé művelt, "naiv" rétege a Don Quijote-i szatirikus-komikus példa ellenére, sohasem tud megszabadulni az ún. intenzív, a magát a könyv világába beleélő, a hősökkel közvetlenül azonosuló olvasási módtól. Az ilyen olvasás negatív példája az elbeszélés Jancsijának története, aki azért állt be betyárnak, mert a Zöld Marci történetei szerint akarta életét is alakítani.

A közönség "intenzív" olvasási szokását azonban Mikszáth szinte az összes későbbi elbeszélésében valamilyen módon kihasználta. Eleinte, a tanító jellegű történetekben (A lutri; A pletyka) még csak az volt a programja, mint minden más "népfelvilágosító" és "népnevelő" törekvésnek, hogy éppen ennek az olvasási technikának a tudomásul vételével, olyan könyveket kell a közönség kezébe adni, amelyek – ha már befolyásolják –, legalább pozitív módon befolyásolják olvasójuk erkölcsét és ízlését. Az 1885-ös darab, A lohinai fű egy olyan népszerű sorozat köteteként jelent meg, amelynek célkitűzése – olcsó és jól megírt, a közönség által kedvelt műfajhoz igazodó, krimiszerű és érzelmes, az erkölcsöket mégsem károsan befolyásoló, szép kötésű, s amellett az írónak, kiadónak is némi hasznot hozó könyveket írni – Mikszáth irodalmi törekvéseitől sem volt távol álló.

Később azonban, vagy nem is később, hiszen A vármegye rókája című elbeszélés változatai mutatják, már a hetvenes években próbálkozott vele, az olvasói hiszékenységből, az irodalmi szövegnek és a valóságra való folyamatos utalgatásnak az egybejátszásából olyan fikciós játékot fejleszt ki, amelynek éppúgy szereplője lesz az olvasó, mint maga az író. Ez az eljárás biztosítja a mozgalmas, a történet létrehozása érdekében szövetkező, s így mindig "diskurálóvá" váló írói-olvasói kapcsolatot (még akkor is, ha esetleg a valóságos olvasói reakciókat fiktív levelek helyettesítik). Egyik legjellemzőbb példája az olvasói reklamációkból kiinduló, s a rájuk adott írói válaszokra épülő műveknek a Katánghy-történetek előszava (ezekből a Két választás Magyarországon sorozatunk 9. kötetében jelent meg).

Ennek a módszernek – amely a maga teljes változatosságában Mikszáth munkáit főképp majd a 90-es évektől kezdve jellemzi – A vármegye rókájában, pontosabban annak variációiban (melyeket itt terjedelmi okok miatt, sajnos nem közölhettünk) a kísérletezési fázisa látható. Mikszáth ezt a történetet, vagy annak egy részét hat különböző helyen, hatféle módon megfogalmazva közölte, mindig annak a környezetnek megfelelően, ahol éppen tartózkodott. Az első változat balassagyarmati éveinek idején keletkezett, és a Nógrádi Lapokban jelent meg 1873-ban, 10 folytatásban, a Nibelungok harca címmel. A korfestő bevezető ebben a formában tele van a nógrádi, trencséni – egyébként valóban élő – alakokra való hivatkozással. "Sramko fiskális tollut fosztott Trencsinben" – idézi itt a hajdani boldog időket, Turánszky Kristóf és Wladár Samu balassagyarmati ügyvédek vagy Botló Ákos másodalispán emlegetésével, és Erzsike is egy debreceni hentesmester lánya.

A második szövegközlés töredékként, Pecsovics világ címmel csak a bevezetőt tartalmazta, és egy évvel később, 1874-ben jelent meg a Mulattatóban, a Magyar Néplap társlapjában. Mindkettőnek maga Mikszáth volt a szerkesztője. Minthogy azonban "néplapról" volt szó, így a stílus is enyhén "megnépiesedett". A nógrádi ügyvédekre való utalás megmaradt, de a szöveg kezdete meseszerű fordulatokat kapott: "Az öreganyám is talán még rövid ruhában járt...", viszont amikor a Hármas Kistükörből a hazai sárra vonatkozó sort idézi, már nem írja ki, csak kipontozza Nógrád megye nevét: "N... megyében kell járni nagy sáron".

Harmadszor Mikszáth A vármegye rókája című, kötetünkben is közölt elbeszélést jelentette meg – ekkor újságíróként Pesten tartózkodott. A novellának egyébként ez az egyetlen teljes, befejezett formája, viszont eltűnik belőle minden felvidéki, sőt más konkrét helyszínre való utalás, a történet meg nem nevezett vármegyében zajlik. A cselekmény ugyan vidéki helyszínekhez kötődik, de minthogy a pesti olvasó szempontjából minden vármegye csupán "vidéknek" számít, tehát gyakorlatilag mindegy, hogy hol játszódik.

Negyedszer 1878-ban, Az apám ismerősei című regényébe iktatta be Mikszáth a bevezetőt, majd A mi falunk című ciklus V. darabjaként Az igazi humoristák című kötetbe vette be 1879-ben, az új címhez (Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, amikor még rosszabb világ volt) a bevezető szereplőit is hozzáigazítva: "Tán a só is sósabb volt még akkor! Tíz ember sok, ha van a faluban, aki még emlékszik s emlegeti azt a boldog kort..."

Végül, miután 1878 második felében Szegedre költözött (1880 végéig élt itt), hatodszor a Szegedi Naplóban 1879-ben tette közzé Mikszáth az elbeszélést, Kákay Aranyos No 3. álnéven (ezt az álnevet korábban Kecskeméthy Aurél és ifj. Ábrányi Kornél is használta, ezért mondja magát Miszáth harmadiknak). A novellát teljesen a helyi környezetbe ültette át, Kalap István, aki itt a Bike Ferenc nevet viseli, a szegedi felsőváros legtekintélyesebb polgára, Karczy Péter pedig az egyik Szeged környéki falu ispánja.

A közvetlen környezet megjelenítése nem csupán Mikszáth ihletforrásainak természetét és működését jelzi (a Farkas a Verhovinán című novelláját 1892-ben szintén nem egészen egy hónappal a máramarosi vendégeskedése után írta, a Ne okoskodj, Pista! című elbeszélését pedig – igaz, két évvel – azután, hogy hosszú idő elteltével, 1893-ban ismét Rimaszombatba látogatott, s ott végigjárta gyermekkorának színhelyeit). Mikszáth "magával viszi" a történeteit, újrameséli őket, átalakítja, hozzáigazítja új hallgatóságához, hogy ne csak a közönséggel általában, hanem az olvasók konkrét körével teremtsen kapcsolatot. Közbevetéseivel párbeszédre, válaszra provokálja őket, a cselekmény mellől, előtte, mese közben vagy utána odaszól hozzájuk, kibeszéli a saját magánéleti és irodalmi gondjait és megtárgyalja velük magának a műnek az erkölcsi, esztétikai vonatkozásait, értelmezi a művet, olvasói levelekre és kérdésekre válaszol, a megjelent szöveggel kapcsolatos történeteket mond el stb.

E kiszólások a novellák misztikumának illetve tragikumának a szempontjából is fontosnak tűnnek, különösen ha azt az eltávolítási technikát tekintjük, amelyet Mikszáth a titokzatosság és rejtélyesség légkörének vagy a tragikum feloldásának az érdekében alkalmaz. Péterfy Jenő már A lohinai fű kapcsán (Budapesti Szemle, 1888.) felhívta a figyelmet arra, hogy az elbeszélés érdekessége a "komoly téma és a játék közötti ellentét", vagyis az a távolság, ahogyan Mikszáth a tragikus cselekményt kezeli. A tragikus esemény és az ezt elsimító elbeszélői hangnem azonban az Ami a lelket megmérgezi és A vármegye rókája című elbeszélésnek illetve a Galamb a kalitkában első részének csak majdnem targikussá váló cselekményén kívül más itt közölt novelláit is jellemzi Mikszáthnak. A Galamb a kalitkában második része lezülléssel és börtönbüntetéssel végződik, a Farkas a Verhovinán álkirálya lelepleződik, miközben két hősnőjét tönkretette, és a Kísértet Lublón című elbeszélés Kaszperekje is bitófára, Kaszperekné pedig a király birtokába jut. Az eltávolítás egyik legfontosabb eszköze az élőbeszédszerű előadásmód és ami ennek a hátterében áll, az elbeszélés jelenidejűségére, az elbeszélőnek és a hallgatóságának a jelenbeli kapcsolatára való folyamatos utalgatás, ehhez a közvetlen elbeszélői jelenléthez, az "itt és most"-hoz viszonyítva pedig a történet idő-, tér- vagy tudatbeli messzeségének az állandó hangsúlyozása.

Mikszáthnak ez a kis különjátéka kelti azt a látszatot, hogy itt az elmondott történet, az "irodalom" és annak akár a tragikuma is, másodlagos ahhoz a hol kedélyes, hol komoly társalgási lehetőséghez viszonyítva, amely írója és olvasója között a mű ürügyén létrejöhet, s hogy a lap szerkesztői rovata, melyben az olvasókkal folyó párbeszéd zajlik, fontosabb magánál az irodalmi művet hozó tárcarovatnál is.

Ennek köszönhetően minden egyes olvasó személy szerint érzi magát fontosnak és illetékesnek e párbeszédben, s az irodalmat nem valami távoli, rajta kívülálló idegen világnak, hanem a saját intelligenciájához, életmódjához képest is elérhető közelségű, az életébe beépíthető, magánéletének pedig bármely mozzanatát az irodalomba elvileg átvihető szellemi tevékenységnek tekinti. Még akkor is, ha Mikszáth ezzel a hiedelmével játszik, sőt időnként meg is mosolyogja érte, mint ahogy azt a Kísértet Lublón című novella utóhangjaként az olvasóknak írt két jegyzetében tette (ugyanazon terjedelmi okok miatt ezeket sem tudtuk az elbeszéléshez csatolni). A novella elején ugyanis, mint ahogy az másutt is tapasztalható nála, saját életrajzi körülményeire utalva, magánéletéből vett epizóddal indítja a történetmondást (Arany János líráját elemzve az ilyen indítást "szcenikus keretezésnek" nevezik), és elmeséli, hogy gyermekeit, ha azokra már semmilyen pedagógiai vagy egyéb módszer nem hatott, akkor a Kaszperek neve mindig megijesztette, és lecsendesítette őket. Ehhez a családi jelenethez tér vissza azután 1893. január 13-án a Pesti Hírlap (majd május 7-én a Nagy Miklós szerkesztette Vasárnapi Ujság) szerkesztői üzenetei közt kinyomtatott magyarázatában (Honnan vettem a Kaszpareket?), és miután egy-két olvasói kérdésre felel a történet és a történelmi személyiségek hitelét illetően, folytatja a gyermekeiről szóló epizódot. Elmondja, hogy mire megírta és az elbeszélésben olvasható módon megoldotta a lublói kísértet rejtélyét, a történet – gyermekei számára legalábbis – elveszítette varázserejét, és legközelebb, amikor azzal akarta ijesztgetni őket, hogy "Jön a Kaszperek!", azok már csak nevettek rajta, sőt, ők maguk kezdték eljátszani a rejtélyes szellemet, a hintalovat fordítottan ülve meg. "Az elbeszélés megírásával tehát leráztam ígéretemet – fejezi be Mikszáth a jegyzetet –, de nem a bokros teendőket, melyekhez most az járult, hogy új nevelőt és új kísértetet kell keresni."

A második utóirat már ennek az elsőnek a folytatása, és Levél a "Vasárnapi Ujság" szerkesztőjéhez címmel jelent meg ugyanott, 1893. május 7-én. Levélformában közli itt a szerkesztővel, mi történt meg vele, amikor az előző Kaszparek-magyarázata megjelent: másnap, miután kapujához ért, egy fiatalember várta, kezében az előző napi újsággal, és nevelőnek jelentkezett a családnál. E kényes helyzetet Mikszáth egy mentő ötlettel oldotta meg: "Igen, igen – mondom –, de hát a kísértet hol van? El tetszett hozni? Erre zavartan tagolá: – Nem, nem. Csak magam vagyok... A fiatalember szomorú szemeivel rám nézett s aztán mintha belátná, hogy igazam lehet... , lehorgasztott fővel távozott."

E két kis rövid történet szerint az irodalom mint családi-magánéleti esemény jelenik meg, melyben a születő szöveg magának az írójának a személyes életére is közvetlen befolyással van. A Pesti Hírlapban, az első jegyzet elején azt is elmondja Mikszáth, hogy komoly vita zajlott otthon, miszerint az írást az "apa lapjában" (a Pesti Hírlapban), vagy a "gyerekek lapjában", a Vasárnapi Ujságban kell-e közölni, mert a fiúk azt szerették volna, hogy "hadd olvassák, és hadd féljenek a Kaszperektől a többi gyerekek is". Ehhez igazodva azután a Vasárnapi Ujság, amikor a novellát, a két utóiratot és a novella forrásairól a szerkesztők által összeállított tanulmányt 1893. május 7-én egyszerre közli, talán üzleti fogásként is értelmezhető módon, de Mikszáth játékától egyáltalán nem idegen gesztusként, "dokumentum" gyanánt az apa és a két fiú, vagyis a Mikszáth-család fényképét is mellékeli. Ezt a módszert azonban mégis csak fikciós játékként művelve, Mikszáth a második utóiratban éppen azt a megdöbbenést játssza el, hogy közönsége belemegy a játékba, sőt annál tovább is megy, és valóságként, sorsokra és életekre kiható tényezőként kezeli a közölt szövegeket. Ennek az író–olvasó játéknak a legszélsőségesebb pontja lesz majd A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1906–1907-es regény sorsa, amikor a közönség, egyszerűen megtagadva kedvenc szerzőjét, tovább írja annak szövegét és "helyrehozza" befejezését, vagyis színpadi átiratában boldog házassággal végzi be a történetet (a regény sorozatunk 41. köteteként jelent meg).

A jelenlegi válogatás e mikszáthi játéknak arra a típusára is hoz példát, amikor a közönséggel való nyilvános tárgyalás irodalmi-esztétikai kérdések körül zajlik. Mikszáth egész pályáját jellemzi a kifejezetten irodalomelméleti-kritikai jellegű szövegek, dokumentumok hiánya, még levelezése is meglehetősen kis számú és szegényes e tekintetben, és írói arcképei, almanach-előszavai is inkább szépirodalmi, mint elméleti jellegű írások. Ugyanakkor azonban feltűnően sok nála az irodalmi szövegekhez csatolt, azokba beépített, sőt irodalomként tematizált írói önreflexió, vallomás, ars poetica-szerű megnyilatkozás, melyeknek megszólítottja, címzettje leggyakrabban az elméletileg képzetlen, tehát a kimondottan szakszöveget nem igénylő olvasó.

A Galamb a kalitkában című elbeszélés például, illetve ennek az itt nem közölt, 1887-es első változata, a Romanticizmus című írás, a romantikus (vagy inkább szentimentális-biedermeier) epikai hagyományhoz és ezzel szemben az új, a zolai realizmushoz illetve naturalizmushoz való viszonyulás lehetőségeit tekinti át. A Romanticizmusban a kétféle stílusról és történetelmondási technikáról még egyik írókollégájával, (a kritikai kiadást szerkesztő Bisztray Gyula szerint) a Véka Lajos álnéven írogató bíróval, Vajkay Károllyal vitázik, akinek több regénye és elbeszélése jelent meg a hetvenes és nyolcvanas években, éppen a reformkorból örökölt szentimentális-romantikus stílusban. Neki szól az első fejezet címe is: "Szerkesztői üzenet V. L. úrnak". Vajkayval szemben Mikszáth azt bizonygatja, hogy a romantikus és az eszményítő látásmód használhatatlan, sőt komikus hatást kelt az újabb kori történetek esetében, és ezt úgy szemlélteti, hogy a Galamb a kalitkában című novella első részét (amelynek forrása egyébként a Gesta Romanorum 171-es története, s Mikszáth Haller János Hármas Históriájából ismerte) a jelenkorba áthelyezve, paródiaként mondja el.

A "romantika" és "realizmus" kérdését Mikszáth négy évvel később, a Galamb a kalitkában bevezetőjeként a közönséggel beszéli meg, de lényegesen megváltozott hozzáállással, miszerint a két vitatott szemléletmód: a Fantázia és a Megfigyelés, vagyis a romantika és realizmus sem külön-külön, sem egymást kiszorítva, hanem együttesen, egymást váltogatva adja meg a kívánt hatást. Éppúgy – magyarázza Mikszáth –, mint azok a képek a magyar házakban, melyeket ha szemből néznek, akkor Garibaldit ábrázolják, ha oldalt, akkor Pius pápát. Az egyik magában foglalja a másikat, viszont nincs olyan pozíció, amelyből mindkettő látható lenne, és a képet néző személy legfeljebb a hatással játszadozhat, ha hol az egyiket, hol a másikat, tetszőleges gyorsaságú váltogatással szemléli. Ezt a nézőpontcserélgetést, melyet a stíluskérdésen és elbeszélői technikán túlmenően Mikszáth ismeretelméleti problémaként is kezel, a Galamb a kalitkában két történetét tekintve külön-külön, egymástól teljesen szétválasztva alkalmazza, de sok helyen a kettőt együtt, ugyanazon mondatban hozza be, ez elméleti tisztázást megelőző elbeszélésekben is. A vármegye rókájában például, a restauráción részvevő részeg tömeget a következőképpen írja le: "Nagyon festői kép, a vászonra festve, úgy, amint van, nagyon gyönyörködtető látványul szolgálna festő ecsetje által eszményítve, de a valóságban éppen nem ezen hatást teszi az emberre..."

E szemléletbeli mozgékonyság határainak, a "közönséges történetnek" a kikísérletezése vezeti a Galamb a kalitkában második történetében és a Ne okoskodj, Pista! című elbeszélésében, melynek befejezése annyira hasonlít a Noszty fiú végéhez, s amely éppen e befejezés miatt annyira felbosszantotta Mikszáth kritikusait. Az olvasóhóz írt végszóban ugyanis Mikszáth, az "egyik" nézőpontra hivatkozva egy lehetséges romantikus-tragikus történettel szemben olyan konfliktusról beszél, amelyből "nem következik semmi", s így tulajdonképpen itt is csak a Galamb a kalitkában című elbeszélés ellentétpárját írja meg, utalván arra, hogy erkölcsi és jellembeli következetesség, ebből kifolyólag pedig tragikum, pátosz vagy misztikum a túlságosan közeliből nem, csak az idő, tér vagy tudatvilág szintjén megvalósított távlatos szemléletből eredhet. A szövegben azonban a kritikusok a jelek szerint nem ismerték fel Flaubert Bovarynéjának vagy Ibsen Nórájának a világát. Lázár Béla a Benedek Elek által szerkesztett Magyar Kritikában (1898. március 15-én) Mikszáth leggyengébb művének, az olvasó számára előrebocsátott irodalmi szándékot pedig az ötlettelenség leplezésére szolgáló egyszerű és olcsó "kunststiklinek" nevezi. Nincs jobb véleménnyel az elbeszélésről Elek Artúr sem, aki azt a következtetést vonja le Osváth Ernő lapjában, a Figyelőben (1905. aug. 15-én), hogy Mikszáth, mialatt novelláját írta, maga sem tudta, mit akar.

Mikszáth népszerűsége, az olvasókkal való folyamatos párbeszéd következményeként is, a kilencvenes évek közepére annyira megnő, hogy amikor 1892-ben a Galamb a kalitkában című novella önállóan is megjelenik (két év alatt másodszor), egyik kritikusa arra hivatkozik: "Mikszáth Kálmán könyveiről nem szoktak ismertetés vagy kritikát írni... Annyira népszerű alakja ő irodalmunknak, hogy elég könyveinek megjelenéséről hírt adni, hogy a közönség tájékozva legyen: mit várhat tőle..."

A kritika ennek ellenére sohasem egyhangú műveit illetően. A mérce sokak számára továbbra is a Jó palócok és a Tót atyafiak "poézistől csillogó, finom pszichológiájú rajzai", melyekkel szemben a későbbi, a "termékeny" Mikszáth csupán a piacra termelő írónak bizonyul. "Szó sincs róla – írja például Csávolszky Lajos az Egyetértésben a Kísértet Lublón és egyéb elbeszélések című 1896-os novelláskötet kapcsán, amely a főként népies-paraszti tematikájú elbeszélések között a Zöld légy és a sárga mókus című művet is tartalmazta –, érdemes könyvek ezek, és ugyancsak számot tesznek irodalmunkban, de már nem a régi Mikszáth nyilatkozik meg bennük..."

A Ne okoskodj, Pista! című novella idézett bírálói mellett A lohinai fűről az Ábrányi Kornél-féle Figyelő VAS álnevű kritikusának (1885. október 4.), majd Szana Tamásnak tűnik úgy, hogy Mikszáth elfáradt, vagy ami még rosszabb, elbizakodott, szövege tele van olcsó fogásokkal, stiláris botlásokkal és fésületlenséggel (Nemzet, 1885. okt. 22.), míg a Galamb a kalitkában Gyulai Pálban kelt ellenérzést, főként az, hogy Mikszáth mindkét elbeszélését ugyanabban a komázó stílusban, lélekrajz nélkül írja meg (Budapesti Szemle, 1892). Más elbeszélésire Mikszáthnak viszont a korabeli kritika is, a későbbi monográfusok is kevés figyelmet fordítanak, mint például a kötetünkben közölt, az Ami a lelket megmérgezi, A vármegye rókája, A farkas a Verhovinán vagy a Zöld légy és a sárga mókus című novellákra. Ez utóbbiak némelyike lényegesen ritkábban szerepelt a különböző válogatásokban is.

Az Ami a lelket megmérgezi című novella az ötvenes évek végéig öt kiadásban jelent meg, a kritikai kiadás előtt utoljára 1930-ban, idegen nyelvre, franciára pedig 1893-ban fordították le; A vármegye rókája szintén az 1930-as Révai-Franklin-féle kiadásban olvasható, idegen nyelvre nem fordították; ezzel szemben A lohinai fű 19 válogatásban van jelen, ezenkívül szlovákul, dánul, franciául, németül pedig kétszer is kiadták; a Galamb a kalitkában szintén népszerű a novelláskötetek szerkesztőinek körében, 11 kiadást ért meg, és lefordították lengyel, cseh, szlovák, horvát nyelvre, németül pedig három különböző helyen jelent meg. A Farkas a Verhovinán című novellának az 1955-ös közlése a kilencedik kiadás, idegen nyelven azonban nem olvasható; a Kísértet Lublón 13-szor szerepel különböző válogatásokban, és németül kétszer, ezenkívül eszperantó illetve szlovák nyelven is közölték. Alberti Stefánia filmforgatókönyvet írt belőle, a film azonban nem készült el. A Ne okoskodj, Pista! hatszor jelent meg, A zöld légy és a sárga mókus viszont 12-szer került be kötetbe, és Harsányi Zsoltné színre is alkalmazta; az 1896-os első német fordítása után még egyszer kiadták németül a harmincas években, 1896-ban finnül, 1899-ban cseh, 1910-ben és 1928-ban pedig francia nyelven.

A jelen válogatás a kritikai kiadás szövegei alapján készült, de javítottuk, egységesítettük és korszerűsítettük annak írásmódját. Az olvasást a kötet végén található szó- és névmagyarázat könnyíti. A csillaggal jelölt lapalji jegyzetek Mikszáth saját megjegyzései.