Hász-Fehér Katalin
A mediális
fordulat az irodalomtörténetben
Marschall McLuhan 1962-es könyve óta, melyben a nyomtatott kultúra, a Gutenberg-Galaxis eltűnéséről és az elektronikus kultúrának az emberi társadalom egészét behálózó elterjedéséről beszél, a medialitás problematikája a humán-, s különösen a kultúratudományok minden területén kiszorította vagy átalakította a korábbi kérdésfeltevéseket. A medalitás fogalmához – írja többek között Horst Wenzel – nem egy klasszikus értelemben vett elméleti irányzat vagy iskola, hanem korszakfogalom kapcsolódik,[1] melynek kezdetét az a közismert McLuhan-i felismerés jelenti, hogy "az üzenet maga a közeg"[2]. A McLuhan könyvét követő évtizedekben a felismerés értelmezhetőségének, hasznosíthatóságának elméletei és rendszerei követték egymást.
A médiumfogalomnak egy szűkebb és egy tágabb értelmezése jött létre, melynek során egyfelől a hordozók és technológiák sajátosságai, másfelől a kommunikációs folyamat összetevői kerültek előtérbe. S mindennek kialakult az elméleti, illetve történeti dimenziója: elméleti síkon a hordozók és technológiák gondolkodást, kommunikációt és nyelvet befolyásoló mozzanatai keltettek érdeklődést, történeti szempontból pedig ugyanezeknek a korszakképző erejére és váltásaira irányult a figyelem. 1962-es könyvében maga McLuhan is a történeti periodizáción keresztül látja leírhatónak a változások lényegét, amikor a könyvnyomtatás előtti korszakról, a Gutenberg-korról és az elektronikus forradalomról beszél, s olyan fogalmakat használ, mint a másodlagos oralitás, másodlagos analfabétizmus, vagy audiovizualitás.[3] Walter J. Ong hasonlóképpen a szóbeliség és írásbeliség korának történeti elkülöníthetőségére alapozza téziseit, amikor orális, kirografikus, tipografikus vagy elektronikus kultúrák egymásutánját sorolja fel.[4]
A periodizáció művelete a probléma megragadhatóságát szolgálta volna, azonban a mediálarcheológiai kutatások éppen annak a paradoxonnak a felismeréséhez vezettek, hogy az időbeli változás elve legfeljebb a technológia, vagyis lejegyzőrendszerek alakulásának, fejlődésének vizsgálatában érvényesíthető, míg a kommunikációs formák közül sem a szóbeliség, sem más korábbi médiumok, mint pl. a kéziratosság, a technológiai modernizálódás során nem tűnnek el. A pradoxon részét képezi, hogy a szóbeli kultúra közvetlenül egyetlen időszakban sem hozzáférhető, csupán valamely lejegyzőrendszer közvetítésével értelmezhető. Ezekre leghangsúlyosabban nem véletlenül éppen egy nagy fordulópontként megjelölt időszak, a középkor egyik kutatója hívja fel a figyelmet az Ong-féle koncepciót bíráló tanulmányában, melyben az elkülöníthetőség helyett "a szóbeli, az aurális és az írásbeli kultúra hosszú, bonyolult összefonódásáról" beszél.[5]
A szóbeliség–írásbeliség dichotómiája azonban az 1990-es évek végére lényegében már csak egyik irányává vált a "közvetítettség" értelmében felfogott medialitás egyre szétterülőbb kérdéskörének, annak a paradigmaváltásnak, melynek során – ahogyan Sybille Krämer fogalmaz – a "szellem" megjelenési formájára, a "testre", a közegre, a materiális hordozóra irányult a figyelem[6] – a médiumokra külön-külön, vagy pedig az inter- és multimedialitás fogalma alatt ezek együttesére, átviteleire, vagy kölcsönhatására.
Viszonylag gyors sikerét a mediális fordulat nem is annyira elméleti újdonságainak, mint inkább az értelmezési stratégiák szintetizáló erejének köszönhette. A történeti vizsgálódás ugyanis azt bizonyítja, hogy a közegkomplexitás mind a tágabb értelemben vett kommunikáció, mind a művészi kifejezés terén mindig is ismert volt. A művészi szinkretizmus, a médiumok együttes alkalmazása, a jelrendszerek kombinációja az ókortól kezdve napjainkig létezett és létezik. A multi- és intermedialitás Irene Rübberdt által összefoglalt definíciói[7] a rituális szertartásoktól, a legelső színházaktól, az énekelt daloktól és sírfeliratoktól kezdve a középkori kódexekig, az illusztrált könyvekig, az alkalmi költészet körébe sorolt színpadi actiókig, az operáig, vagy a performance-ig a legtöbb művészi megnyilvánulásra érvényes leírásokat adnak (ld. Zentai Mária és Dávid Péter tanulmányát e kötetben).
Nem kevésbé fontos ugyanakkor, amit Irene Rübberdt Füger és Clüver nyomán emel ki, hogy még a látszólag monomediális szövegek, mint a nyomtatás, lényegében szintén heteromediálisak, amennyiben "mind optikusan, tipográfiai alakban, nyomtatási képükkel, mind akusztikusan, hangzásukkal megnyilvánulnak."[8]
Ha az intermedialitás fogalmát nem a kifejező eszközök komplexitásaként, hanem Karl Prümmhöz vagy Pletthez hasonlóan médiumváltásként, "már mediatizált tudattartalmak átültetéseként" – fordításként, transzponációként, közegcsereként – fogadjuk el,[9] akkor is találunk rá jóval korábbi eseteket, sőt olyan elméleteket, filozófiai reflexiókat, melyek a többszörös medializáltság nyelvi, jelentéstani, szociológiai és más kérdéseit gondolják végig. Neumer Katalin szerint például a 18. századi szerzők nyelvről szóló fejtegetéseiben központi helyet foglalt el az írás szerepének vizsgálata;[10] nem csak az európai, hanem a hazai irodalomban is itt zajlanak az első viták a fordításról; egyes szerzők, mint például nálunk Ányos Pál, kéziratos köteteikben a nyomtatott munkák felépítését, tipográfiai megoldásait másolják le (ld. Labádi Gergely tanulmányát e kötetben); a 19. század második felében – hogy ismét hazai példánál maradjunk – a nyomtatott sajtó tárcaírói, novellistái pedig már tudatosan használják a nyomtatott tér váltogatásának jelentésképző lehetőségeit: Mikszáth Kálmán, Petelei István, vagy akár Gyulai Pál egy-egy novella újraközlésénél az adott lap és közönség konkrét közegének megfelelően írja át szövegeit, s ismét új változat keletkezik, ha ezek a szövegek egy szerzői kötet terébe kerülnek be (ld. Török Zsuzsa és Veres Ildikó tanulmányait e kötetben). Ugyanebben az időszakban válik problematikussá a népköltészeti gyűjtemények lejegyző módszere, az állandóan variálódó szóbeli létmódnak és a lezárt, nyomtatott változatoknak a viszonya (ld. Vadai István és Gaborják Ádám tanulmányát e kötetben), de nem kisebb vitákat okoz az 1840-es évektől a népnyelv irodalmi akkulturációja, az 1870-es években, a Magyar Nyelvőr című folyóirat hasábjain pedig ugyanennek a nyelvészeti leírhatósága.
Amennyiben a mediális fordulat újdonsága nem a nyelvben, nem is az esztétikai kifejezés vagy a közegváltás szintjén mutatkozik meg, akkor az értelmezési stratégiák, a hordozókra és közegekre irányuló figyelem terén kellene felfedeznünk azt, azonban ez sem teljesen igaz. A szóbeliség–írásbeliség esztétikai és filozófiai kérdéseiben a mediális fordulat legtöbbet idézett szerzői is olyan elődökre hivatkoznak, mint Wittgenstein, Nietzsche, Spengler, vagy Milman Parry; Nyíri Kristóf olyan magyar szerzőket is idéz a 19–20. század fordulójáról – Palágyi Menyhértet, Zolnai Bélát, Hajnal Istvánt, Balázs Bélát –, akiket az említett filozófusok tanainak hatására élénken foglalkoztattak a különböző médiumok és a medializáltság nyelvi, esztétikai, filozófiai és szemantikai aspetusai.[11] A 19. század végén, ugyancsak magyar szerzőktől olvashatni olyan értekezéseket, esszéket, melyek a nyomtatott mű paratextuális elemeire kérdeznek rá. Reviczky Gyula például sorozatban foglalkozik 1875 és 1884 között az idézetek, színpadi utasítások, a sajtóhibák, vagy a könyvcímek kérdésével.[12]
Említenünk kell azt a tényt is, hogy egy sor klasszikus tudományág, mint a filológia, textológia, írás-, könyv-, művelődés- és művészettörténet, vagy az irodalomtudományon belül pl. a narratológia egyes irányzatai, mindig is tárgyterületükként jelölték meg a kommunikációs hordozók, a materiális közeg kutatását. A 20. század második felétől ezek közül a tudományágak közül néhányan a multi- és intermedialitást az értelmezés szerves részének tekintették, sőt a tudományág diszciplináris megújítását is erre alapozták. A narratológián belül Gérard Genette-nek a paratextualitásról szóló munkái például arra hívták fel a figyelmet, hogy a nyomtatott művek interpretációja elválaszthatatlan a könyvtest egészétől, s hogy az olyan elemek, mint az előszó, mottó, cím, illusztráció, sőt oldalszámozás, tartalomjegyzék stb., sajátos metadiskurzus hordozói.[13] Az ún. új filológia irányzata, melynek programadó tanulmányai a Speculum c. folyóirat 1990-es számában jelentek meg,[14] hasonlóképpen azt hangsúlyozza, az irodalmi mű mediális komplexum, s a papírminőségtől kezdve a vízjelig és az illusztrációig minden eleme az értelmezés tárgyává kell, hogy váljék. Egy ilyen felfogásban minden egyes szöveg, legyen az kézirat vagy nyomtatás, egyedi darabként, reprodukálhatatlan objektumként létezik.
Miben rejlik tehát a mediális fordulat újdonsága? Általános, tudományelméleti és -történeti szempontból egyet kell értenünk azokkal a nézetekkel, melyek az újszerűséget abban látják, hogy egy szöveg elsősorban a maga inter- és multimedialitásában válik értelmezhetővé; hogy a materiális hordozó jelentésformáló tényezővé lép elő; hogy minden közeg egyben saját(os) nyelvet alakít ki és csak rá jellemző esztétikai-kommunikációs feltételrendszert jelent; végül hogy a közegspecifikus alkotások nem egyfajta fejlődési sort, hanem azonos rangú, bár egymástól eltérő kommunikációs formát képviselnek.
Az irodalomtudományon és az irodalomtörténeten belül azonban a felsoroltaknál is jóval nagyobb hatása és eredménye van a mediális fordulatnak. Az irodalomtörténet ugyanis kezdettől fogva az írott, s ezen belül a nyomtatott szövegek tanulmányozására és rendszerezésére jött létre, ezért tevékenységének egy részét a más mediális térben keletkező szövegek transzponációjára, nyomtatásba való átfordítására összpontosította. Ennek a központi tevékenységnek a fejleményeképpen alakultak ki azok az irodalomtörténeti narratívák, melyek a nyomtatott szövegek létrejöttére, keletkezéstörténetére, kiadott változataira épülnek. A szöveg története ebben a folyamatban nem más, mint a nyomtatott térbe való eljutásának vagy eljuttatásának története. Ez a felfogás határozza meg a segédtudományként kezelt filológia és textológia módszereit, eljárásait és sajátos műfajait is. A szövegelőállítás tudományának végcélja és terméke a más mediális közegekből (szóbeliségből, kéziratosságból) eredő művek publikálása, hozzáférhetővé tétele az irodalomtudomány és az irodalomtörténet számára. A tudományos szövegkiadás apparátusának és eszköztárának nagy része ezt a transzponációt szolgálja: a kéziratos és a szóbeliségből eredő szövegek lejegyzését, a változatok, javítások, betoldások, íráshibák feltüntetésének módját, vagy az eredeti közeg – a papírminőség, formátum, stb. tudományos visszaadhatóságát. A szöveg egy ilyen felfogásban nem a materiális hordozóval együtt értelmezendő, sőt inkább az arról való leválasztás és a "tiszta tartalom" felmutatása a cél, a jelentés pedig a hordozótól független dimenzióban, "magában a szövegben" képződik, vagy képezhető meg.
Hasonló módon transzponálja azonban az irodalomtörténet a korábban publikált munkákat is újabb nyomtatott testekké, amennyiben azok egy távolabbi korszak nyelvi és technikai-technológiai állapotát, vagy a szerzői akarat hangsúlyos jegyeit viselik magukon. Az irodalomtörténet nem figyel sem a szerzői diskurzus paratextusokban megnyilvánuló többrétűségére, sem a szerzői kiadású kötetekben megpillantható szándékok többszintűségére (lásd Torma Katalin, Boldog Zoltán és Hász-Fehér Katalin tanulmányait e kötetben).
Az irodalomtudomány néhány huszadik századi, hazai téren is igen erős befolyású irányzata (strukturalizmus, hermeneutika, dekonstrukció) szintén közegfüggetlen műalkotásfogalomra épül. A hermeneutikai szemlélet lényegére hívja fel például a figyelmet Irene Rübberdt, amikor Gadamer egyik tézisét idézi a szöveg akkusztikumának és optikájának elkülöníthetőségéről, s így intermedialitásának mellőzéséről: "A költészet jelenségeihez csak nagyon messziről tartozik hozzá az íráskép vagy nyomtatási kép. A hangzás és értelem lebegő viszonyába, amely a költeményt létrehozza, nem tolakodhat be egyenrangú partnerként az írásjel. Amit az olvasó belső füllel nem tud meghallani, ami nem képes a költemény hangzásának és értelmének ritmikus tagoltságát szolgálni, annak tulajdonképpen nincsen poétikai léte. Így már egy fejlett manierizmus kétségességeihez tartozik, ha egyáltalán partnerviszonyként kezelik az írásosság szférájának a nyelviség eredeti szférájával való összekapcsolását, mint például a barokk képvers néhány esetében".[15] Benczik Vilmos ezzel szemben olyan szerzőktől közöl hasonló idézeteket, akiket a strukturalizmus kapcsán szokás emlegetni: "Saussure azt mondja, hogy az írás egyetlen értelme az, hogy a beszédet ábrázolja [...]; Bloomfield szerint »az írás [...] pusztán a nyelv rögzítése látható jelekkel« [...], s lényegében hasonlóan vélekedik Max Blanc is: »„... az írott szó [...] csupán az élőbeszéd helyettesítője marad«".[16]
A mediális fordulat a kanonikus irodalomtörténeti irányzatokkal és irodalomelméleti iskolákkal szemben számít tehát újdonságnak, amennyiben képes arra, hogy érzékelje a szóbeli, írásos és képi művészeteknek az eredendő multi-, illetve intermedialitását; amennyiben képes rá, hogy felfedezze és paradigmatikus rendbe állítsa saját tudományos előzményeit; s végül amennyiben képes arra, hogy egymásba nyisson és értelmezési lehetőségekkel lásson el, vagy közös interpretációs stratégiáká formáljon olyan klasszikus tudományágakat, amelyek korábban is a médiumok technológiai és kommunikációs sajátosságait vizsgálták. Kötetünk esettanulmányai ennek a szemléletváltásnak a jegyében születtek. A kötetcímmel a hazai mediális ihletésű hagyományhoz való kapcsolódásunkat is jelezzük. Balázs Béla 1924-es filmelméleti könyve (Der sichtbare Mensch oder die Kultur des Films – A látható ember avagy a filmkultúra) és Zolnai Béla 1926-os tanulmánya, A látható nyelv (Budapest, Minerva) nyomán is így összpontosít a jelen tanulmányírók többsége az irodalmi szövegre mint egyszeri, egyedi, látható testre.
Hász-Fehér Katalin
[1] Horst Wenzel: Vom Anfang und vom Ende der Gutenberg-Galaxis = Sybille Krämer hrsg.: Über Medien. Geistes- und kulturwissenschaftliche Perspektiven, Berlin, 1988, 4–19; Hálózati kiadás: http://userpage.fu-berlin.de/~sybkram/medium/wenzel.html
[2] Marshall McLuhan: Understanding Media: The Extensions of Man, New York, McGraw Hill, 1964, 22.
[3] Marshall McLuhan: The Gutenberg Galaxy, Toronto, 1962. Magyarul: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte, Fordította Kristó Nagy István, Trezor Kiadó, Budapest, 2001.
[4] Walter J. Ong: Oralität und Literalität. Die Technologisierung des Wortes, Opladen 1987, ld. még uő: Az elsődlegesen szóbeli kultúrák legújabb kori felfedezése, Ford. Szécsi Gábor = Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, Szerk. Nyíri Kristóf és Szécsi Gábor, Áron Kiadó, Budapest, 1998, 39–55; uő: A szöveg mint interpretáció, Ford. Schreiner Orsolya, uo., 143–165; uő: Nyomtatás, tér és lezárás Ford. Szécsi Gábor, uo., 245–267; uő: Az elsődlegesen orális kultúrák legújabb kori felfedezése (The modern discovery of primary oral cultures = Walter J. Ong: Orality and Literacy: The Technologizing of the Word, Methuen, London–New York, 1982, 16–30), Ford. Szécsi Gábor, Hálózaton: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/kmfil/kmkt/ong_felf.htm.
[5] Joyce Coleman: On Beyond Ong: Taking the Paradox out of 'Oral Literacy' (and 'Literate Orality') = Hildegard L.C. Tristram, ed., ScriptOralia 97: Medieval Insular Literature Between the Oral and the Written II: Continuity of Transmission, Tübingen, Gunter Narr Verlag, 1997, 155–176; magyarul: Túl Ongon: a szóbeliség‑írásbeliség módosított elméletének alapjai, Ford. Lehmann Miklós = Kép, beszéd, írás, Szerk. Neumer Katalin, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003, 110–142. Ld. még ugyanitt Neumer Katalin bevezetőjét: Ongon innen és túl, 7–22.
[6] Sybille Krämer: Von der sprachkritischen zur medienkritischen Wende? Sieben Thesen zur Mediendebatte als eine Einleitung in diese Textsammlung = Sybille Krämer hrsg.: i. m. 4–19. További összefoglalói a mediális fordulat kérdéskörének: Helmut von Schanze hrsg.: Handbuch der Mediengeschichte, Stuttgart, 2001; Günter Helmes–Werner Köster: Texte zur Medientheorie, Stuttgart, 2002.
[7] Irene Rübberdt: A szöveg félrelépései. A versek multi- és intermedialitásáról, Ford. Sz. Molnár Szilvia, Prae, 2000, 3–4. sz., 176–189.
[8] Füger és Clüver idézett szövegei: Wilhelm Füger: Wo beginnt Intermedialität? Latente Prämissen und Dimensionen eines klärungsbedürftigen Konzepts = Jörg Helbig hrsg.: Intermedialität. Theorie und Praxis eines interdisziplinären Forschungsgebiets, Berlin, 1998, 41–58; Clüver, Claus: Interart Studies: An Introduction, Ms. Blumington, 1996.
[9] Irene Rübberdt, i. m. Az említett szerzők idézett szövegei: Karl Prümm: Intermedialität und Multimedialität: Eine Skizze medienwissenschaftlicher Forschungsfelder = Rainer Bohn–Eggo Müller–Rainer Ruppert hrsg: Ansichten einer künftigen Medienwissenschaft, Berlin, 1988, 95–200; Heinrich F. Plett: Intertextualities = Heinrich F. Plett hrsg.: Intertextuality, Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1991, 3–29.
[10] Neumer Katalin: Gondolkodás, beszéd, írás, Kávé Kiadó, Budapest, 1998, 20–40; Schleiermacher és Humboldt nézeteiről: 40–41.
[11] Nyíri Kristóf: Adalékok a szóbeliség–írásbeliség paradigma történetéhez = Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, Szerk. Nyíri Kristóf és Szécsi Gábor, Áron Kiadó, Budapest, 1998, 8–9.
[12] Reviczky Gyula: Az idézetekről, Uj Idők, 1875. jan. 9., és = Reviczky Gyula Összegyűjtött művei, Athenaeum, Budapest, 1944, 479–482; A színpadi utasításokról, Színészek Lapja, 1883. okt. 13, és = uo., 542–544; Valami a könyvcímekről, Koszorú, 1884. szept. 7, és = uo., 552–555; A betű-fillokszéria, Aradi Hírlap, 1884, 7. sz, és = uo., 550–551.
[13] Genette-nek az 1970-es évektől kezdve bármely munkája említhető lenne itt, cím szerint azonban most az 1987-ben megjelent munkájára gondolok: Paratexte, Editions du Seuil, Paris. Németül: Gérard Genette: Paratexte: das Buch vom Beiwerk des Buches. Aus d. Franz. von Dieter Hornig, Frankfurt/Main–New York– Paris, 1989.
[14] Speculum: A Journal of Medieval Studies. Published by the Medieval Academy of America, Cambridge, Vol. 65, January 1990.
[15] Rübberdt, i. m. Az idézet forrása: Hans-Georg Gadamer: Poesie und Interpunktion = uő.: Ästhetik und Poetik, II. Bd., Hermeneutik im Vollzug, Mohr, Tübingen, 1993, 283.
[16] Benczik Vilmos: Jel, hang, írás. Adalékok a nyelv medialitásának kérdéséhez, Trezor Kiadó, Budapest, 2006, 14.