Hász-Fehér Katalin
A széljegyző Arany

A "Tisztelt írótárs" című kötetben¹ Kovács Sándor Iván idézi azt a kritikát, amelyet az Arany-kritikai kiadás XI. és XII. kötetéről Rigó László ír az ItK 1970. évfolyamába.² A két említett kötetet Németh G. Béla rendezte sajtó alá Arany János két folyóiratának, a Szépirodalmi Figyelőnek és a Koszorúnak a glosszáiból. Szerkesztői elveit követve Németh G. Béla csak a hiteles Arany-szövegeket közölte, a kétes hitelű és névtelenül megjelent glosszákat pedig további kutatásokra hagyományozta.³ Rigó László e módszerrel vitázva a teljességet kéri számon, Arany két irodalmi folyóiratának tüzetes belső és külső filológiai vizsgálatát, a kétes hitelű és névtelen glosszák szerzőségének a megállapítását, melynek következtében a teljes anyagot felölelő kötet állhatott volna össze. Az Arany-kutatók tisztában vannak azzal – ezt Kovács Sándor Iván is jelzi – hogy a két folyóiratból még legalább egy kötetnyi Arany-szöveg kerülne így ki. Azonban kétségtelen, hogy a feladat hosszú időt vett volna igénybe, és addig is fontos volt, hogy az anyag egy része publikálásra kerüljön. Jogos igény volt tehát Rigó Lászlóé, és racionális megoldás Németh G. Béláé. A kritikai kiadás XI. kötetének bevezető szövegében azonban elhangzik egy olyan mondat, amely a jelenlegi gondolatmenet számára nyújt kiindulópontot.

Németh G. Béla írja, hogy a folyóiratok anyagának teljes begyűjtése elsősorban mennyiség tekintetében lesz majd jelentős, ugyanis "Arany szellemi arculatának rajzán, prózai művének karakterisztikáján aligha eredményezne lényegesebb módosításokat". Így a "mégoly precíz munkálatok eredménye nem állana egyenes arányban a befektetett szellemi energiákkal, anyagi eszközökkel."⁴

Az idézett mondat akkor, amikor elhangzott, 1968-ban, lényegében prognosztizálta azt az állapotot, amely a 70-es évektől kezdődően az Arany-filológiát valóban jellemezte, annak ellenére, hogy ez a tevékenység soha nem állt le, sőt azóta a kritikai kiadás újabb kötetei készülnek és kerülnek sajtó alá. A levelezéskiadás folytatódik, Korompay János és Új Imre a szerkesztés végső munkálatait végzik további két köteten. Emellett négy évvel ezelőtt, Szörényi László és Korompay János vezetésével mikrofilmre került a Nagyszalontán őrzött Arany-könyvtár teljes anyaga, amely lehetővé teszi az eddig részleteiben ismert és közölt széljegyzetek kötetként való kiadását. Ezen jómagam dolgozom. Sok új szöveg és adat jelent meg a "Tisztelt írótárs" című kiadványban, melyeknek nyilvánvalóan helyet kell kapniuk későbbi pótkötetekben, de valószínű, hogy erdélyi levéltári kutatások újabb dokumentumokat is felszínre hozhatnak, ezt bizonyítja az az Arany-levél, amit utóbbi kolozsvári tartózkodásom idején a Gyulay–Kuun-hagyatékban találtam, és amely Gyulay Konstanciához szól, fia, Kuun Géza nagykőrösi iskoláztatásának ügyében.

Az az érzése támad ugyanakkor kutatónak és érdeklődőnek egyaránt, hogy ez a rengeteg filológiai aprómunka valóban nem áll egyenes arányban a befektetett idővel, eszközökkel, energiával. Mintha az egyszer rögzült Arany-portrét már semmiféle új eredmény nem módosítaná, nem is árnyalná, csak bővítené. A szövegek, amelyek előkerülnek már rövidek, apró méretűek, mennyiségük miatt mégis nemegyszer feleslegesnek, sőt zavarónak tűnnek, mert lényegében nincs hová illeszteni őket, pontosabban nincs miért bárhová is szervesen beilleszteni őket, hiszen az Arany-kép nélkülük is egységes egészet képez. A filológiai munkát puszta jelenlétükkel, meglétükkel mégis lezárhatatlanná teszik, a kritikai kötetek érvényességét pedig folyamatosan megkérdőjelezik.

Túl azon, hogy a felszaporodó leletek, jegyzetek, alkalmi versek, glosszák, esetleg nagyobb terjedelmű folyóiratszövegek, üzenetek stb. technikailag hogyan dolgozhatók be a már meglévő korpuszba: új kiadásban vagy pedig pótkötetekben, lényegesebbnek tartom annak átgondolását, vajon miféle esélyei volnának egy olyan Arany-képnek, melybe szervesen épülnének be a szóródó szövegapróságok. Az a bizonyos Arany-portré, az az egységes szellemi arculat ugyanis, amelyről Németh G. Béla beszél, és amelynek megképzését-megőrzését lényegében megoldottnak, lezártnak tekintjük – amennyire valóban egységes, annyira töredezett is. Nincs átjárhatóság Arany különböző szövegtípusai között, nincs elképzelésünk arról, hogyan lennének összekapcsolhatók Arany különböző tevékenységi területei, szerkesztői, tanári, közéleti, tudósi, költői identitásai, és arról sincs elgondolásunk, hogy ezeknek a tevékenységi területeknek, identitásoknak, dokumentumoknak, szövegeknek egyáltalán össze kell-e egyáltalán kapcsolódniuk. Van-e köze egymáshoz az olvasó, verset író, szerkesztő, kritikát fogalmazó, glosszát közlő, akadémiai üléseket szervező, alkalmi versen dolgozó, társalgó, tréfálkozó, játszó, cetliző, fordító, széljegyzetelő Aranynak?

Még fontosabbnak látszik a kérdésfelvetés, ha szem előtt tartjuk, hogy az "egységes szellemi arculatú" Arany-kép peremvidékén elhelyezkedő, egyenként ugyan vizsgált, de rendszerszerűségükben soha nem értelmezett szövegek összmennyisége megközelíti az ún. nagy művek terjedelmét. A kritikai kiadás VI. kötetében kiadott "Zsengék, töredékek, rögtönzések", az alkalmi versek, az olvasmányokban, tanulmányokban található széljegyzetek, a közölt és lappangó glosszák, akadémiai iratok, papírszeletek, dolgozatjavításokhoz írt jegyzetek stb. még akkor is, ha kizárjuk belőlük a magánjellegű megjegyzéseket és szigorúan csak az irodalmi vonatkozású szövegekre korlátozzuk őket, terjedelemben nem maradnak el a költőiként kanonizált művek mögött.

Itt természetesen a terjedelmi és nem az esztétikai egyenértékűséget hangsúlyozom, azonban úgy gondolom, hogy létezik Arany költészetének egy olyan alaptulajdonsága, olyan dimenziója, amely kizárólag az ún. peremdokumentumok ismeretében írható le, és amelynek alapján minden egyes apró szöveg szerves elemévé válna egy nem annyira statikus tömbként, mint inkább dinamikus szöveghalmazként felfogott életműnek. Ezt az alapsajátosságot a Gérard Genettei-i értelemben vett transztextualitásban látom. Az Arany-szövegek alapvonása, létmódja – legyen az költői műalkotás vagy ún. peremszöveg (zsenge, töredék, költői játék, cetli, alkalmi vers stb.) – a párbeszédszerűség, az a jellegzetesség, hogy teljes egészében vagy részleteiben, idézeteiben és megidézéseiben, utalásaiban és reflexióiban folyamatosan más irodalmi vagy nem irodalmi szövegekkel, olykor korábbi Arany-művekkel, gondolatokkal kapcsolódik össze. A bahtyini–kristevai tágabb és amorfabb (szerzői intenciótól függetlenebb) intertextualitásfogalommal ellentétben Arany mindig nagyon hangsúlyosan utal ezekre az érintkezésekre, a szövegkapcsolatos jelentésképzésre: kiemelésekkel, jelölt és jelöletlen idézetekkel, névazonssággal, motívumokkal, szófordulatokkal, verstani sajátosságokkal, olykor rímmel, sor- vagy strófaképlettel, magyarázatokkal, műfajmegjelöléssel, stb.

Addig is, amíg el nem készül egy speciálisan az Arany János-i szövegköziségre alkalmazott terminológia,⁵ ideiglenesen Gérard Genette azon kategóriái tűnnek alkalmazhatónak, amelyeket a transztextualitás különböző dimenzióira dolgozott ki.⁶ A teljesség igénye nélkül, csupán a működőképesség bizonyítására és az illusztráció kedvéért idézek néhány változatot és példát.

a) Genette az intertextualitást szűkebb értelemben definiálja, mint Bahtyin és Julia Kristeva, akik a szöveg szemantikai alapsajátosságának, szerzői akarattól, szándéktól függetlenül is működő jelentésképző dinamikájának tekintik a különböző irányú textuális kapcsolatokat. Kristeva és Bahtyin kevésbé foglalkoznak a szándékolt kapcsolatteremtés különböző technikáival, módjaival, vagy azoknak rendszerbe foglalásával. Velük ellentétben Genette a szövegköziség átfogó jelenségkörére a transztextualitás fogalmát alkalmazza, melynek öt típusát különít el. Ezek közül az első az intertextualitás, amely egy szöveg tényleges és szándékolt beépítését jelenti egy másik szövegbe, legyen az jelölt vagy jelöletlen idézet, plágium vagy szabad megidézés. Aranynál e jelenségre könnyen és sok példát lehet találni Az elveszett alkotmány idézeteitől, utalásaitól kezdve lehetne sorolni az Ariosto-, Tasso-, Dante-, Shakespeare-, Byron-, Homérosz- és Osszián-reminiszcenciákat, Ilosvai-betéteket, Petőfi-szövegeket, 18–19. századi magyar szerzőket, Csokonait, Gvadányit, Virág Benedeket, a Kisfaludyakat, Vörösmartyt, vagy a 19. század második felének ifjú nemzedékét. A betétszövegek és utalások hálója egyelőre csak részleteiben ismert. Sok szövegintarziára azért nem derült fény, mert nem állnak rendelkezésünkre ilyen irányú elemzések, kapcsolattörténeti adatok, olvasmánytörténeti dolgozatok. Ugyanakkor a kimutatott intertextusok feltérképezésének eddigi eredményei is annyira szétszórtak, hogy csupán összeolvasásuk, módszeres egybedolgozásuk is komoly munkát igényelne. Arany angol, német, francia, olasz, antik, héber, magyar, szláv, finnugor nyelvi és irodalmi ismereteiről, ezeken belül a történelmi, nyelvészeti, nyelv-, művelődés- és tudománytörténeti, archeológiai, zenei, matematikai és egyéb tájékozottságáról szóló tudásunk rendszeresítése segít majd szövegkapcsolatainak további feltárásában.

b) Ugyanez mondható el a hypertextuális aspektusról, azokról az esetekről, amikor a szöveg egy idegen vagy saját műalkotás transzformációjaként (imitációjaként, paródiájaként, szatírájaként) jelenik meg. E téren is vannak ismereteink Arany eljárásairól, technikáiról. Ide tartozna az a sokat emlegetett idézet, amikor a skót balladák imitációjáról beszél, amikor az epikai hitel elméletét dolgozza ki, amikor a byroni írásmódot alkalmazza a Bolond Istókban, vagy egy-egy vers mögött háttérszöveget, hypotextust jelöl meg, mint a Családi kör esetében a Burns-verset.

c) A metatextuális kapcsolatok, melyeken a kommentár jellegű csatlakozás, a kritikai diskurzus értendő, Aranynál különleges és több irányú szerepet tölt be. Egyes szövegei, mint a Bolond Istók második éneke vagy a "Tölgyek alatt" idézőjeles változata (meta-metatextusként) az eredeti szöveg kritikáira írt válasz. E szövegeken belül az olykor dőlt betűkkel, idézőjelekkel hangsúlyozott kapcsolódásokat azonban csak akkor azonosíthatjuk be, ha ismerjük magának a kritikának a szövegét is. A kritikai szöveg néha visszakereshető és odaállítható a szöveg mögé, mint a Bolond Istók vagy a Nagyidai cigányok esetében, máskor pedig, mint a "Tölgyek alatt" esetében, nincs megjelentetett bírálat, a kritikai szöveget maga a metakritikaként működő költői szöveg "írja meg" kiemelésekkel, utalásokkal, fiktív vagy valóban elhangzott szóbeli közlések be- és felidézésével.

A metatextualitásnak Arany az említett eseteken kívül is változatos formáit alkalmazza. Versformájú kritikái egyszerre működnek elsődleges szövegként és metaszövegként. A Vojtina Ars poetikája és a Vojtina levelei típusú versekben nincs (mindig) konkrétan megnevezett és bírált mű a háttérben, de a megidézett-parodizált költészetfelfogás számos szöveget és szerzőt hoz játékba a korabeli irodalomból. Az önironizáló és kritikával polemizáló versek esetében ugyanez érvényes, de a saját életmű keretein belül (Végpont; Ének a pesti ligetről stb.).

A metatextusként értelmezett esztétikai tárgyú írásokban, bírálatokban, levelekben vegyesen találhatók megnevezett vagy beazonosítható szövegek és dinamizált szövegtípusok. A Zrínyi és Tasso című tanulmányból egyetlen példamondat:

Milyen szövegeket kell a mondat "naiv" terminusa mögé látnunk?

Az ilyen típusú szövegkapcsolat feltárása azonban nem egyszerűen a filológia feladata, nem felfejtendő, és csupán helyi értékkel rendelkező locus. Aranynál e háttérszövegek, úgy tűnik, maguk is alakzatokba rendeződnek a szöveg mögött, és így, mintázatba formálódva, egymás közt is jelentéses hálózatot alkotva kerülnek folyamatosan mozgó, változó kapcsolatba az ún. főszöveggel. Vannak esetek, ahol az inter- és hypertextuálisan megidézett szövegek hierarchikus kompozícióba szerveződnek, és az adott mű mögött, mint például a Toldiban, központosuló szerkezetbe illeszkednek be az azonos jelentéskörben mozgó háttérszövegek. Ezzel szemben a Nagyidai cigányokban az okoz értelmezési vitákat, hogy eldönthetetlen (s Arany sem nyilatkozik róla egyértelműen), mit kellene fő háttérszövegnek tekinteni, a szabadságharcot vagy pedig a cigánytörténetről szóló krónikát. Más esetekben, mint Az elveszett alkotmányban, a Bolond Istókban vagy a Toldi szerelmében, szóródásosan működik a főszöveg és a háttérszövegek rendszere, ám egymással mindig valamilyen mintázatot hozva létre.

A genette-i kategóriákhoz visszatérve, említeni kell még az architextuális kapcsolattípust, az adott szöveg önjellemzéseit, önmeghatározásait, melyek a szöveget bizonyos irodalmi, műfaji hagyományba kötik be. Aranynál az ilyen típusú meghatározások szintén hangsúlyos szerepet kapnak címként és alcímként egyaránt (Méh románca, A szegény jobbágy – Életkép a múltból; A falu bolondja – Képtöredék; Lacikonyha – Vásári kép; Ágnes asszony – Ballada; Toldi szerelme – Elbeszélés XII énekben, stb.)

Van, ahol az architextuális viszony kijelölése későbbi keletű, vagyis nem a szöveggel együtt, hanem utána fogalmazódik meg, és ilyenkor inkább kommentárszerű kapcsolatnak tekinthető. Az elveszett alkotmány esetében az egyik legérdekesebb kérdést az jelenti, hogy hogyan változik a műfaji megnevezés többször is az 1840-es és 1860-as évek között. Keletkezése idején és közvetlenül utána a "furcsa vitézi versezet" kategória hangzik el a szöveggel kapcsolatban, s e megjelölés Csokonait, tőle is a Dorottyát és az epopoeáról szóló elméletét idézi.⁷ 1847-ben Arany azt írja Szilágyi Istvánnak, hogy munkája komikus eposz helyett csak humoristico-satirico-allegorico-comicus valami.⁸ A négyféle kategória azokat az egyébként motivikusan is alátámasztható szövegkapcsolatokat igazolja, melyek révén az Arany-mű Gvadányihoz, Berzsenyihez, a latin és görög szatírákhoz, Ariostóhoz, Tassóhoz és a közvetlen kortársakhoz, Vörösmartyhoz, Petőfihez, Gaál Józsefhez stb. kötődik. 1855-ben azonban újabb kifejezést használ Az elveszett alkotmány műfajára, "satirai eposnak" mondja, ugyanazzal a terminussal, amellyel 1845 decemberében Byron Don Juan-ját megnevezte, mintha itt döntött volna véglegesen arról, hogy milyen szöveghagyományban, műfaji keretekben helyezze el művét, és arról is, hogy melyik szöveget jelölje ki a sok közül domináló háttérként.

Végül a paratextuális kapcsolatokról kell szólni, az előszavakról, szövegtagoló elemekről, fejezetösszefoglalókról, szerzői és kiadói jegyzetekről, ajánlásokról, mottókról, a szövegre vontakozó nyilvános és magánjellegű utalásokról stb. Példák nélkül is ismeretes az ilyen típusú szövegek gyakorisága és kiemelt szerepe az Arany-művekben, noha magukról az eredeti kiadásokról, azoknak kontextusáról, szerkesztési elveiről, hozzárendelt szövegeiről szinte semmilyen tudással nem rendelkezünk, és a kiadásokba olykor átkerült előszavakat (mint a Toldi szerelme esetében) sem szoktuk hozzáolvasni a szöveghez. Ide tartoznának ugyanakkor a Németh G. Béla által említett olyan szerkesztői bevezetők, mint amit Arany a Szépirodalmi Figyelő I. évfolyamának I. kötetében Gyulai Pál monográfiája, a Katona és Bánk bánja elé ír: "Nem nyithatnók meg e rovatot érdekesebben, mint ha azon felolvasásnak egy szakaszát közöljük mellyel Gyulai Pál múlt hó 29-én székét az Akadémiában elfoglalta. E szakasz annál érdekesebb, mert Katonát kortársaival, írók- és közönséggel szemben mutatja föl..." E két mondat bekapcsolható Arany Katonáról szóló dolgozatának, közönségről formált elméletének, szerkesztőként a vásárló és olvasó közönséggel való kommunkációjának kontextusába, de vizsgálható rovatszerkesztői elképzeléseinek, akadémiai munkásságának, az Akadémiához való viszonyulásának dokumentumaként is.⁹

A széljegyzetek, melyekről részleges közlések után a kritikai kiadás készülő kötetében kapunk majd átfogó képet, sajátos helyzetet foglalnak el a kapcsolathálózatként értelmezett, és ezáltal többdimenzionálissá tágított életműben. Önmagában értelmetlen vállalkozásnak is tűnne egy-egy betűhiba javításának a közlése, akármilyen mennyiségben fordulnának is elő ilyen javítások vagy bejelölések Arany olvasmányaiban, és valószínűleg csak találgatásra hagyatkozhat az a szövegközlő, aki például Alexander Dumas regényének, A régens leányának szövegében az Arany által aláhúzott részeket kísérelné meg értelmezni. Fontosabbá és érdekesebbé válik azonban a feladat, amennyiben ezt a jegyzetelő tevékenységet szövegkapcsolatokat teremtő tevékenységként értelmezzük, és megkíséreljük elkülöníteni a kapcsolatok különböző szintjeit, irányait vagy technikáit.

Az első szintet ebben az esetben az olvasott szöveg és a széljegyzetek összefüggései képezik. A jegyzetek az olvasott szöveghez viszonyítva lehetnek meta- vagy hyperszövegek, viselkedhetnek tehát kommentárszerűen vagy az adott szöveg transzformációjaként. Bizonyos szintig rekonstruálható belőlük az olvasás folyamata, a figyelem iránya, minősége is. Rossznak tartott munkáknál, mint az említett Dumas- regény esetében például a jegyzetek általában az ötvenedik oldalig terjednek – Arany itt gyakran feladja. Akadnak olyan rejtélyek is, mint amelyről Korompay János számolt be, hogy amikor a nagyszalontai filmezés közben a felvágatlan könyv felvágatlan lapjai közé benézett, ott volt Arany javítása.

A jegyzetek és a szöveg kapcsolatának második szintjén az olvasott és megjelölt hely más szövegeket hoz mozgásba. Amikor Brassai Sámuel azt írja, "soha senki se olvasott önálló nyelv eredeti irójától panaszt a » nyelv szegénysége« ellen", Arany megjegyzi a jobb oldali margón: Zrínyi panaszkodik. ¹⁰

Az itt megfogalmazott szabály Arany saját megfigyelése, a Curtius-nyelvtanban nem szerepel ilyen módon. A nyelvtan ide vonatkozó paragrafusait Arany a szövegen belül is jegyzeteli.

Hogy Arany a nyelvtankönyvet nagyon alaposan, a paragrafusok között előre és hátra is lapozgatva olvasta, arról nemcsak a hibajavításokban tett saját újabb javításai tanúskodnak, hanem azok az utalások is, amelyek egy kisebb számú cikkelytől előre, egy későbbi szövegrészre utalnak. A 109-es cikkely alatt például ez a bejegyzése áll: "Kivétel 133 § ", mely esetben nyilvánvaló, hogy a 133. paragrafustól tért vissza az előzőhöz, hogy ezt bejegyezze.¹⁴

Terjedelme és formája szerint a versek között lenne helye Arany szövegének, így azonban eltűnne mellőle a párbeszédszerűségét biztosító kontextus. Széljegyzetként való értelmezése nem jelenti ugyanakkor, hogy ne kellene összefüggésbe állítani Arany nyelvtani értekezéseivel, glosszáival, szerkesztői megjegyzéseivel vagy olyan versformájú szövegeivel, mint az 1865-ra datált Grammatika versben.¹⁵

A hexameteres görög nyelvtannak végül életrajzi és olvasmányrajzi vonatkozásai is lehetnek. 1860. január 4-én írja Nagykőrösről Csengery Antalnak, hogy a tanárok elvándorlása miatt egyesek úgy gondolják, neki kellene a görögöt tanítani.

Ennek ellenére úgy tűnik, mégis készül, vagy a készület meghozta olvasási kedvét, mert ugyanez év július 9-én, még mindig Nagykőrösről ezt írja:

Vissza a bibliográfiához.

Jegyzetek

^{1   Arany János: "Tisztelt írótárs!". Kötetben még nem szereplő kritikai írások, glosszák. Kovács Sándor Iván irányításával és jegyzeteivel kiadta az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének Arany-szemináriuma: Bak Mariann, Bodó Teodóra, Erdei Anna, Gyenes Erzsébet, Simonyi András, Szegedi Eszter, Szundi Tamás. Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1993. (A továbbiakban: "Tisztelt írótárs", 1993.)}

^{2   Rigó László: Az Arany-kritikai kiadás XI–XII. kötete. ItK 1970. 111–123.}

^{3   Németh G. Béla: AJÖM XI. k. 608–611.}

^{4   Uo.}

^{5   Szigeti Csaba: A belső fordításról. Jelenkor 1999. 3. sz. Arany Zrínyi-átiratáról.}

^{6   Gérard Genette több kötetéből. Magyarul erről egyetlen rövid bevezetője olvasható: Transztextualitás. In: Helikon, 1996. 1–2. sz.; Genette művei németül több kiadásban olvashatók. Ld.: Mimologiken : Reise nach Kratylien. Aus dem Franz. von Michael von Killisch-Horn. - 1. Aufl.. - [Frankfurt am Main] : Suhrkamp, 2001.; Die Erzählung. [Aus dem Franz. von Andreas Knop]. 2. Aufl. München: Fink, 1998.; Palimpseste: die Literatur auf zweiter Stufe. Aus dem Franz. von Wolfram Bayer und Dieter Hornig. Dt. Erstausg. [2. Aufl.]. Frankfurt am Main: Suhrkamp, [1996]; Einführung in den Architext. Aus d. Franz. v. J.-P. Dubost .... 1. Aufl. Stuttgart: Legueil, 1990. Einheitssacht.: Introduction a l'architexte; Paratexte: das Buch vom Beiwerk des Buches. FaM/New York/Paris 1989.}

^{7   Arany János Szilágyi Istvánnak. Szalonta, 1845. aug. 1. In: Arany Lev. I. 15–17.}

^{8   Szilágyi Istvánnak, Arany Lev. I. 78.}

^{9   AJÖM XI. k. 611.}

^{10   [Brassai Sámuel]: A neo- és paleologia ügyében. Brassai Sámuel r. tagtól. Budapest 1875. A M. Tud. Akadémia könyvkiadó hivatalában. (Az Akadémia bérházában) Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. Az I. osztály rendeletéből. Szerkeszti Gyulai Pál osztálytitkár. V. kötet II. szám. 1875. (Ára 30 kr.) Nyomatott az Athenaeum nyomdájában.}

^{11   AJÖM XII. k. 277–282.}

^{12   Curtius Görög nyelvtana. Forditotta Kiss Lajos, A N. Kőrösi Főgymnasiumban nyilvános rendes tanár. Pest, Kilián György egyetemi könyvárus tulajdona. 1857.}

^{13   Abafáy Gusztáv: Arany János széljegyzetei a szalontai Arany-könyvtárban. In: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Kolozsvár, 1965. 2. sz., és "Tisztelt írótárs".... 89–102.}