A felvilágosodás nyelvszemléletéről gondolkodó tanulmányok egyik legfontosabb eredményének tekinthető az utóbbi évtizedekben az a felismerés, hogy a 18

Hász-Fehér Katalin

A magyar nyelvűség programjai a 18–19. század fordulóján

A felvilágosodás nyelvszemléletével foglalkozó tanulmányok egyik legfontosabb eredményének tekinthető az utóbbi évtizedben az a felismerés, hogy a 18. századi nyelvreform olyan kérdéskomplexum, mely nem annyira parcializált, inkább differenciált megközelítést igényel. Ha elfogadjuk kiindulópontként Bíró Ferenc tézisét, miszerint Bessenyei Györgynek a nyelvről és tudományról való gondolkodása a korabeli társadalom egész szerkezetével áll közvetlen összefüggésben,[1] akkor – Bessenyeitől elvonatkoztatva – a korszaktörténet valamennyi aspektusa megjeleníthető, és meg is kell jelennie a nyelvkérdés vizsgálatában.

Operatív jellegel, de célszerű – elválasztani egymástól a) a nyelvi és kulturális közösségtudat szempontjából definiált problémaköröket: az azonos nyelvet beszélők közös kulturális identitástudatának spontán alakulását vagy programszerű megtervezését, ezen belül az intézményes szabályozásra és terjesztésre irányuló törekvéseket. A korabeli viták közül ide tartoznának a magyar nyelvűség–idegennyelvűség körüli megnyilvánulások, az intézmények (nyelvművelő társaságok, akadémiák) felállítására vonatkozó fejtegetések és elképzelések, a standard köznyelv létrehozásának kísérletei, melynek során a beszélt (és írott) nyelvi dialektusokat normatív nyelvi sztenderd váltja fel. Mindezzel összefüggésben ide sorolhatók a grammatikai polémiák. E pont alatt végezhetők el azon szociológiai elemzések is, melyek a korabeli társadalom etnikai és szociális összetételét, az etnikai kapcsolatháló átalakulását vizsgálják a kulturális identitástudat megjelenését és felerősödését követően. Szorosan kapcsolódik ehhez a szinthez a művelődéseszmény megújítása: a kulturális identitástudat modern formája erősen összehasonlító jellegű, ezért a belső kohézión túl a különböző etnikumok, kultúrák között elfoglalt pozíció erősen foglalkoztatja. A spontán (természetes) nyelvi közösség kulturális megszervezésének fontos feltétele ebből kifolyólag a modern tudományos tájékozódás és a kortárs tudományok nemzeti nyelvű fordítása vagy művelése.

b) A formálódó kulturális és nyelvi közösségeszmény, mint arra elsősorban a történeti elemzések rámutatnak, a politikai identitástudatok (az ún. hungarus-tudat és a natio hungarica rendi tudata) átalakítására, olykor gyengítésére törekszik, azonban nem sikerül eltüntetnie azokat. A korszakban számos ellenpéldát lehet említeni éppen arra, hogy nemcsak a kulturális reformprogramok kívánják módosítani a nemzeti önszemléletet, hanem fordítva, a politikai és történeti tudat, helyzet vagy pillanat fejt ki erőteljes hatást nyelvi és művelődési kereteken belül, vagy történeti események hoznak meg olyan eredményt, melyet a művelődési programok kívántak elérni. Az 1780-as évek józsefi intézkedései, köztük az 1784-es nyelvrendelet nyomán, mint ismeretes, a nyelvi törekvések átpolitizálódtak, de ugyanezek a népszerűtlen események aktuális hivatkozási alapot jelentettek a kulturális reformokat tervező értelmiség számára.[2] Politikai aspektusból a magyar etnikai közösség egész létének, életképességének kérdésévé válik a nyelvi és kulturális reform, felvetődik az osztrák birodalmon belüli közjogi státusa és az európai államnemzetek, illetve nemzetállamok közötti helyzete.

A magyar társadalmon belül ugyanakkor, éppen a párhuzamos nemzettudatokból eredően, vita zajlik arról, mely réteg hivatott a művelődési program hordozójává, anyagi és szellemi támogatójává válni. Egyes csoportok az arisztokrácia szerepét hangsúlyozzák e folyamatban, mások a köznemesség felelősségérzetét kísérlik meg felerősíteni. E második pont alá kell sorolni természetesen a magyar nyelv hivatalossá tételének egész történetét és részben a nyelvrokonságról szóló vitákat is.

c) Míg a fenti szempontok a különböző nyelvi programokban távolabbi, elérendő célként fogalmazódnak meg, az irodalmi-művészi közösségtudat szintjén minden egyes megírt és publikált szöveg közvetlen megvalósulásként értékelődik, mert korabeli elgondolások szerint a kulturális és politikai közösség formálódását lényegében irodalmi és tudományos szövegek minőségi és mennyiségi kumulációja segíti elő. Az etnikai, kulturális és politikai közösséget reprezentáló szövegek publikációjához azonban nemcsak nyelv, hanem infrastruktúra is szükséges, mely a politikai, közjogi és gazdasági állapot függvénye. Az irodalmi és a tudományos publikációkkal kapcsolatosan újra felmerülnek tehát a nyelvkérdés különböző politikai, szociológiai és etnikai aspektusai. Olyan kérdések fogalmazódnak meg, hogy hogyan válhat a magyar nyelvű kultúra minőségben és mennyiségben európai mércékkel is mérhetővé, hogyan teljesíthető az a fejlődés néhány év vagy évtized alatt, amelyre a nyugati nemzeteknek évszázadok álltak rendelkezésükre, hogyan követhetők az európai művészeti és tudományos irányzatok és hogyan őrizhetők meg mégis a hazai hagyományok, milyen ütemben vihető végbe a kulturális forradalom olymódon, hogy a hazai olvasóközönség is követni tudja azt, stb. Mindezen belül létrejön az alkotók művészi közösségtudata, mely az írás és a nyelv sajátos, esztétikai jellegű kérdéseire összpontosít: milyen a beszélt és az írott nyelv viszonya, mely módjai léteznek a nyelvújításnak, milyen a köznyelv, a nyelvi hagyomány és az irodalmi-művészi nyelv kapcsolata, melyek a művészi nyelv szabadságai, mely műfajok és formák segítik leginkább a kitűzött művelődési célokat. Ezzel kapcsolatban két tendencia látszik kirajzolódni a korszakban: míg a szerzők nagy része a fokozatosság koncepciójának híve és egymásra épülő lépéssorozatban látja a megoldást (nyelvfejlesztés, intézményszervezés, művelődésterjesztés, végül bekapcsolódás a nyugati kultúra viszonyrendszerébe), addig mások, mint Báróczi Sándor az Erkölcsi mesék fordításának előszavában, vagy Kazinczy a Magyar Museum előszavában és kritikáiban a kihagyásos módszert vallja célravezetőbbnek: úgy tenni, mintha a nyelv, infrastruktúra és közönség már adott lenne. Ennek jegyében e szerzők a hazai irodalmat közvetlenül igyekeznek összehangolni az aktuális külföldi tendenciákkal, mondván, hogy az olvasótábor, az intézményrendszer idővel majd hozzáigazodik e kísérletekhez.[3]

d) Végül érdemes elkülönítetten is megvizsgálni a fenti három megközelítési irányban explicite és implicite megjelenő nyelvfilozófiákat: a jel és jelentés viszonyának eltérő megközelítéseit, a kommunikáció eszközeként felfogott nyelvet, a nemzeti nyelvek legalizálásának misztikus és racionális aspektusait.

Bessenyei György nyelv- és kultúratervezetei

A nyelvkérdés aspektusainak elkülönítése egyfelől annak a felismerését segítheti, hogy Bessenyei György röpiratainak szövegében valamennyi szempont együttesen, egymással összefonódva, olykor keveredve jelenik meg, másfelől pedig, hogy e röpiratok recepciója, Batsányitól, Révaitól kezdve egészen napjainkig visszavetítődik a szövegekre és olyan jelentéseket is tulajdonít nekik, melyeket azok nem, vagy másképpen tartalmaznak.

Az egyik sztereotípia Bessenyei röpirataival kapcsolatban a magyar nyelvűség–idegen nyelvűség kérdésében hagyományozódik. Ismeretes, hogy az 1780-as évek végén a Hadi és Más Nevezetes Történetek által feltett jutalomkérdés: "Mennyire szükséges a' Magyar Nemzetnek a' Deák nyelvnek tudása?" és az arra adott válaszok, többek között Báróczi Sándor felelete: A védelmeztetett magyar nyelv. Vagyis A' Deákság mennyire szükségesvoltárol való kettös-beszélgetés[4] kategorikus és kötelező választást ír elő a magyar és a latin nyelv között, s gyakran hasonló választási kényszer fedezhető fel a II. József nyelvrendelete nyomán kialakuló nemzeti ellenállási mozgalomban is. Bessenyei ehhez képest nem annyira a latin vagy bármely más idegen nyelv eltiltásának okait és módjait taglalja, sokkal inkább a magyar nyelv hasonló szintre fejlesztését sürgeti. Kulcsfontosságú a felfedezése, hogy a nyelv formálható, és hogy a latint is, a nyugati nyelveket is beleértve, valamennyinek a fejlett állapota végső soron időbeli, történeti folyamat terméke. A "tökéletesség" ennek fényében egyetlen nyelvnek sem eredendő adottsága, sokkal inkább hosszú és folyamatos alkotómunka, tervezés és használat eredménye. Explicit módon Bessenyei egyetlen munkájában sem fejti ki ugyanakkor, mit ért a kiművelt, fejlett, tökéletes nyelv fogalma alatt, és azt sem, hogy a művelt nyelv hogyan viszonyul a "műveletlen", természetes állapotában lévő nyelvhez, noha a kettőt metaforikusan azonos eredetű, de végeredményében egymástól lényegesen eltérő entitásként határozza meg.

Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőben; de azért mégis sok van már erős és mély közöttük.

Az idézet, ha csak önmagában értelmezzük, egyazon nyelvnek kétféle állapotáról szól, a vegyülékes és megmunkálatlan természeti állapotról és a kiművelt fejlettségi fokról. Erősítik ezt az értelmezést a rákövetkező hivatkozások az angol, francia és görög nyelv fejlődési szakaszaira, melyek során azok tudományra, művészetre, közéletre képes eszközzé vagy közeggé tökéletesedtek. Az egyetlen nyelv elmélete azonban a Magyarság (1778) további részében, de különösen a Jámbor szándékban (1781) módosul, pontosabban társul egy másik elképzeléssel, melyet két nyelv-koncepciónak nevezhetünk. A Tolcsvai Nagy Gábor és Sándor Klára által alkalmazott kifejezésekkel élve:[5] a nyelvi sztenderdizáció és ennek kodifikációja Bessenyeinél nyelvfejlesztést, nyelvtervezést, lényegében nyelvteremtést is jelent, amennyiben a sztenderd nyelv ráépülne ugyan a beszélt dialektusokra, mégis olyan ideális nyelvként jönne létre, amely végül egyik lokális nyelvvel sem lenne azonos. A kodifikációt Bessenyei intézményes keretek között látja elvégezhetőnek, francia modell alapján működő akadémiában, melynek tagjai nyelvtanokban, lexikonokban, szótárakban rögzítenék a nyelv grammatikai és lexikális elemeit, szabályait. Ezek a normák azután kötelező érvényre emelkednének a köznapi, közéleti, tudományos és irodalmi téren egyaránt, a sztenderdizált változat lecserélné, asszimilálná vagy kiiktatná a kisközösségi és egyéni nyelvváltozatokat. A két nyelv-koncepciót ismét felváltaná tehát az egy nyelv-modell, amely normatív és lényegében statikus lenne. Bessenyei elgondolása a folyton változó nyelvről a kodifikáció időpontjáig terjed, a megalkotott új változatot a Jámbor szándékban már zártabbnak, kanonikusabbnak írja le:

“a lexikon írásában fáradozó tudós embereknek megegyezésekkel kiadatott munkájokat tartoznék minden hazafi bé is venni, és ne lenne szabad senkinek is más szókkal élni a lexikon szavain kívül...”

A Dante-párhuzam

Nincs filológiai bizonyíték arra, hogy Bessenyei ismerte volna Dante tanulmányát A nép nyelvén való ékesszólásról (De Vulgari Eloquentia), melynek 1741-ben, majd 1757–58-ban két új velencei kiadása is volt, azonban további gondolatmenetünkhöz nem is annyira a leszármaztatás, mint inkább a párhuzamba állíthatóság lesz majd fontos. Dante elképzelése a tökéletes népnyelvről, ahogyan azt Umberto Eco is elemzi,[6] illetve a kiváló népnyelv általa leírt attribútumai Bessenyei koncepciójának leírásához az eddigi elemzésektől eltérő szempontokat is kínálnak, egyben rámutatnak arra, hogy – mint az majd e dolgozat későbbi fejezetében Sándor Klára és Tolcsvai Nagy Gábor Einar Haugentől, illetve Heinz Klosstól átvett nyelvtervezés-fogalma alapján láthatóvá válik – a nemzeti nyelv státuszának és korpuszának tervezése lényegében minden etnikumnál hasonló paradigmák mentén megy végbe.[7]

A beszélt változatokból megalkotott nyelveszmény, az ún. kiváló népnyelv Danténál hasonló viszonyban áll a természetes nyelvvel, mint Bessenyeinél.

"... megállapíthatjuk – írja –, hogy Itáliában a kitűnő, sarkalatos, udvari méltóságú és udvari finomságú népnyelv az, amely minden latin városé, bár mégis mintha egyiké sem volna, és amelyhez a latinok minden városias használatú népnyelvét mérjük, mérlegeljük és hasonlítjuk."

Szembetűnők a párhuzamok a két szerzőnél a sztenderdizált nyelv tulajdonságait tekintve is. Dante a fenti idézetben négy attribútumát sorolja fel a kiváló népnyelvnek: kitűnő, sarkalatos, udvari és hivatalos – eredeti terminusaival: illustre, cardinale, aulicum et curiale.[8] A négy kifejezés magyarázatának az értekezésben kettős irányultsága van, a nyelv státusára és korpuszára egyaránt kitér. Dante egyfelől az eszményi nyelvnek a beszélt nyelvekhez viszonyított eltéréseire hívja fel általuk a figyelmet, ugyanakkor példáiban, argumentumaiban politikai és szociolingvisztikai jelentéssel ruházza fel őket. Úgy tűnik, mintha a két első kategória elsősorban a nyelv korpuszára, a beszélt nyelvváltozatokhoz viszonyított helyzetére, a második két jelző pedig mindenekelőtt a nyelv társadalomban betöltött szerepére vonatkozna, valójában azonban e szempontok Danténál éppúgy, mint sokkal később Bessenyeinél, nehezen különíthetők el egymástól. A kiváló népnyelv "illusztris" volta például a "parasztos, nyers, zavaros" kifejezésekkel illetett beszélt nyelvváltozatokhoz képest mutatkozik meg, amennyiben minőségben magasabb rendű, szabályozottabb és iskolázottabb, választékosabb azoknál. A megvilágító magyarázat ugyanakkor a társadalmi hierarchiából, a vele összefüggésben álló művelődési, szellemi és etikai különbségekből ered:

"És ezen a módon nevezünk egyes férfiakat kitűnőnek, vagy azért, mert hatalmuk gyakorlása által megvilágosítva, másokat igazsággal és szeretettel is megvilágosítanak, vagy azért, mert kitűnő mester által neveltetve, maguk is kitűnően állnak mások előtt..."

A sarkalatos kifejezés a mértékadó, irányadó értelemben szerepel Danténál, a hasonlat pedig ismét a szociális és státusbeli eltérésekre vonatkozik, amennyiben a kiváló népnyelv olyan tekintéllyel rendelkezik a beszélt nyelvváltozatok felett, mint a "családfő". A másik két tulajdonság, az aulikus és kuriális jelleg, ahogyan Kelemen János értelmezi, a fentieknél is erősebben nyelvpolitikai színezetű.[9] Dante a kiváló népnyelv használatát elsősorban az uralkodói udvarhoz, a nemességhez és a törvényhozáshoz köti, miközben megállapítja, hogy a 14. század eleji Itália (a majdani 18. századi magyar állapotokkal analóg módon) nem rendelkezik sem királyi udvarral, sem egységesített Kúriával. Erre a politikai aspektusra Dante csak ráerősít, amikor a kiváló népnyelvet udvar híján hajléktalannak tekinti:

"... ezért van az is – írja –, hogy a mi kitűnő népnyelvünk mint hajléktalan tévelyeg, bolyong és alázatos menhelyeken ver tanyát, mert nincs uralkodói udvarunk."[10]

Bessenyei idézett szövegeiben többször is hasonló attribútumokkal találkozni, mint amelyeket Dante felsorol. A Magyarság című röpirat fentebb idézett részletében, a bányhasonlatban azt írja, a nyelvet ékesíteni, nagyítani, felemelni szükséges, majd ugyanebben a röpiratban alább a négyes kritériumrendszer is megjelenik:

"melyik nyelvnek lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyü kimondása, mint a magyarnak?"

A négy jelző hasonló módon, mint Danténál, a nyelv retorikai, stilisztikai képlékenységére, a benne felhalmozódó hagyomány- és műveltséganyagra, a társadalmi használatra, az udvari alkalmasságra, akár a nyelvben rejlő viselkedésmintákra is utal. Bessenyeinél azonban, a Jámbor szándékot is tekintetbe véve, a nyelv- és művelődéstervezés konkrétumai kidolgozottabbak, s így a nyelvpolitikai vonatkozások szembetűnőbbek, különösen az intézményes keretek részletezése során. A két értekezésben Bessenyei kétféle intézményről beszél. A Magyarság című röpirat szerint a frissen átköltöztetett budai univerzitásnak kellene magára vállalnia a nyelvteremtés és nyelvművelés feladatát. Ha Barcsay Ábrahám, Ányos Pál, Révai Miklós univerzitást üdvözlő verseire gondolunk,[11] akkor Bessenyei ezzel a várakozásával nincs egyedül, sőt feltehetően a Hazafiúi Magyar Társaság szervezése is szorosan kapcsolódik az áthelyezett egyetemmel szemben táplált reményekhez. 1781-re azonban változik a helyzet, a Társaság felállítását Bécs nem engedélyezi, és az egyetem sem lép elő modern tudományokat oktató nemzeti művelődésteremtő intézménnyé. A Jámbor szándékban Bessenyei ezt a lehetőséget meg sem említve, a francia nemzeti akadémia mintájára felállítandó hazai tudós társaság feladatait dolgozza ki a nyelv- és művelődésteremtés terén.

A nyelvteremtés tudományos részét, a korpusztervezés feladatait eszerint a tudós társaság vállalná magára, a társadalmi hierarchiához hasonló, de itt az ész, a tehetség és a tudás köré központosított szerkezettel. A státusra vonatkozó kritériumpár, az aulikus és a kuriális jelleg nem tűnik el, csak az intézmenyes keretekhez képest módosul. A királyi udvar és a főrendek szerepét Bessenyei nem csak, vagy nem elsősorban a kiváló nyelv korpuszának megtervezésében látja – a grammatikai, stilisztikai, retorikai és lexikális kérdésekben immár a tudós társaság döntene –, hanem közvetett módon, az akadémia intézményi feltételének biztosításában, az ügy hivatalos és erkölcsi szentesítésében, jóváhagyásában és udvari jóváhagyattatásában, anyagi és törvényes támogatásában határozza meg. A kiművelt nemzeti nyelv társadalmi és birodalmi tekintélyének megalapozása szintén az udvar és a főrendek feladata lenne. Erre céloz Bessenyei, amikor a nemzet viseletét magára öltő, magyarul megszólaló uralkodóra emlékezik, akinek e gesztusa jelzés értékűként is felfogható a nem magyar ajkú birodalmi alattvalók számára. A gyakran elhallgatott, vagy mentegetve idézett gondolatot a Jámbor szándékban, miszerint a nem magyar lakosságnak meg kellene tanulnia a magyar nyelvet, Bessenyei gondolatmenetében a nyelv státusára vonatkozó erős érv igazolja: a magyar a többivel szemben az a nyelv, mely az uralkodó jóváhagyása, tekintélye, pártfogása révén maga is udvari rangra emelkedett.

Van azonban egy ennél is lényegesebb hasonlóság Dante és Bessenyei értekezésében. Amikor Dante arról szól, hogy Itáliának nincs királyi udvara, sem központi Kúriája, és így hiányzik a nemzeti nyelv művelőinek, használóinak, reprezentálóinak és terjesztőinek társadalmi centruma, egy merészebb és erősebb (a kortárs párhuzamokat vagy a teológiai modellt zárójelbe tevő) értelmezésben, akár modernnek is nevezhető fordulattal, a nyelvben való létezés elmélete sejlik fel mondataiban. Az olasz Kúria tagjai, mondja, ámbár testi mivoltukban szanaszét vannak szórva, mivel nincs a németéhez hasonló fejedelmi udvaruk, mégis összetartoznak, amennyiben a Király helyett "az ész kegyes fényessége", a tudomány, a nyelv fogja őket egységbe. A Jámbor szándék utolsó, a Társaságnak hasznai című alfejezetében Bessenyei Danténál is tovább lép, amikor egy felvilágosult birodalmi társadalomeszmény vízióját fogalmazza meg ugyan, de ezen monarchikus utópia alapját a nyelvben való és a nyelv általi cselekvés képezi. A nyelv közegében válik lehetségessé a tudomány művelése és terjesztése, a nyelv által kifejlesztett tudományoknak és emberi képességeknek talaján jönne létre a gazdaság, a nyelvközegben választódnának ki az udvari hivatalokra alkalmas személyek, végül a nyelvben születnének és válnának széles körben ismertté a törvények. Nemcsak a magyar etnikum, hanem az egész felvilágosult birodalom s annak közboldogsága nyelvi eredetű és természetű lenne, mert az akadémia által teremtett nyelv maga is teremtő erővel rendelkezne.

A kulturális tervezetek és a rendi tudat ötvözési kísérlete

A 18. századi nyelvkérdéssel foglalkozó tanulmányok valamennyien egyetértenek abban, hogy az 1780-as évektől átpolitizálódik a nyelv ügye, összefonódik a II. József rendeleteire érkező reakciókkal és a nemesi ellenállási mozgalommal. Ezek az események is közrejátszottak abban, hogy az 1780-as évek végére a nyelv státusára vonatkozó tervezetekben – és itt már nemcsak röpiratokról, programiratokról van szó, hanem szépirodalmi munkákról is –, az uralkodó és az udvari arisztokrácia helyett a nemzeti szimbólumok iránt érzékennyé váló hazai köznemesség kerül a figyelem középpontjába, a tét pedig az lesz, hogy hajlandó lesz-e a nemesség a nemzeti szimbólumok közé a nyelvet és művelődést mint a nemzeti lét reprezentációját beépíteni. A nemesség megnyerésének, a rendi tudat átformálásának többféle iránya is megfigyelhető az adott időszakban. Már az 1770-es évek végén, a nagyszombati egyetem Budára költöztetése kapcsán írt ünnepi szövegekben olyan tudományeszmény formálódik, főként Ányosnál, Barcsaynál, Révainál, melynek szerves része lesz a magyar nemzeti múlt, de főként a múlthoz való viszonyulás módja. A szép tudományoknak áldozott versek Ányos Pál víziójában a korszerű európai tudományok mellett a magyar történelmet is tanuló ifjakról szól. A nemzeti történetek iránti érdeklődés Ányosnál azonban nemcsak tudományos, hanem egyszersmind érzékeny is, ez különbözteti meg a tudomány összes többi ágától:

Melly szép lesz majd látni nemes ifjainkat,
Hogy fogják tanulni régi százainkat,
Hogy beszéllik Első Lajos történetit,
Dicsőség templomán irt fényes esetit.

Örömmel szóllanak Hunyadi szivéről,
Ki Budára térvén Erdély védelméről,
Vaskapunál emelt oszlopot magának,
Hol népe nevezte hazája attyának.
Ha pedig Várnának véres térségéről,
Verset énekelnek Mohács mezejéről,
A magyar buzgóság megnyittya sziveket,
Ó mintha már látnám hullani könyveket!

A múlt felé fordulás ugyanakkor a Magyar Királyság közjogi státuszának kérdését vetette fel. Az államhatárok kérdése nem merülhetett fel a Habsburg birodalmon belül, léteztek azonban történeti határok, amelyek az évszázadok során változtak, de virtuálisan mégis egyfajta keretet képeztek a magyarság számára. Az pedig vitathatatlan volt a honfoglalási mítoszok és történeti hagyomány alapján, hogy ha bizonytalan határokkal is, de Pannónia birtoklására a magyarság jogosult. Létezett tehát a területre és az országra vonatkozó történeti folytonosság tudata. A nemesség genealógiája visszavezethető volt az egykori magyar királyokig, nemegyszer a honfoglalásig. Ott voltak a családi iratok királyi adományokkal, címerekkel, a birtokok, amelyeket őseik magyar királyok alatt szereztek. Megvolt a királyi vár Budán, Pozsonyban tartották az országgyűléseket, a Habsburg uralkodónak magyar királlyá kellett koronáztatnia magát. Megvoltak tehát az államiság szimbolikus helyszínei, emlékei, sőt intézményei is, amennyiben a vármegyerendszer szintén történeti képződménynek tekinthető. Az államiság történetileg és lehetőségként hozzátartozott a nemzettudathoz az összes hagyományával, rítusával, emlékével, szimbólumával együtt. A rendi nemzettudatban, sőt magában a rendiség intézményében ugyancsak ott őrződött a tudás olyan korszakokról, amikor a magyarság, a belháborúk, viszályok ellenére, még rendelkezett az államnemzetté, nemzetállammá válás feltételeivel: országhatárokkal, területi egységgel, királyi udvarral.

Az aktuális történelmi helyzet és a nemzeti múlt felé fordulás együttesen eredményezte azt a felismerést, amely csaknem négyszáz évvel korábban Danténál is megfogalmazódott: amennyiben nincs a nyelvi és kulturális törekvéseket pártfogoló királyi udvar és főrend, úgy azok helyét a korona tagjainak, a magyar köznemességnek együttesen, virtuálisan kell betöltenie.

Batsányi Jánosnak a Magyar Museumhoz írt bevezetője[12] első pillanatra a Bessenyei-tervezet átvételének, átmentésének tűnik, valójában pedig lényeges módosítása annak. A hazai művelődés történeti akadályainak felsorolása közben Batsányi egyetlenegy olyan magyar királyt sem tud megnevezni, aki alkalmas lett volna a Bessenyei által leírt szerepkör betöltésére, a magyar nyelv és kultúra aulikus jellegének biztosítására.

"Nem vólt tudni-illik Királyi Udvarunk – vonja le a következtetést Batsányi –, hol Nyelvünknek bötse lett vólna. A' Fejedelem mindenkor példája a' Népnek."

A királyi udvar és az udvart követő főrendek megnyerése a múltban éppúgy, mint a jelenben, járhatatlan útnak tűnik, s Batsányi ábrándnak minősíti az udvar és a főrendek támogatásába vetett reményt. A programirat további része reális felmérése annak, hogy a politikai megoldáson túl milyen más utak lehetségesek.

"De ne gondollyunk erre, majd véres könyvbe borúlnak ismét ortzáink! Mit használ úgy-is, a' lehetetlenségről álmodoznunk? – Lássuk inkább, mire mehetnénk még mostani erőnkkel."[13]

A Bessenyei-tervezethez képest ezután a költészet és a tudomány pozicionálását módosítja a társadalmi cselekvésformák között. Míg Bessenyei monarchikus utópiájában a szépirodalom azonos rangú státuszt kap a társadalmilag hasznos tevékenységek körében ("Menjen ki-ki, ahol mehet" – mondja a Magyarságban), Batsányi arra az orphikus jellegű teleologikus kultúraelméletre építi fel gondolatmenetét, miszerint a költészet eredendő képességgel rendelkezik az erkölcsök, tudományok és végső soron az emberi, nemzeti közösségek formálásában:

"... mindenkor a' Poézis vólt minden egyéb mesterségek közzűl leg-első, melly a' Nemzeteket vadságokból ki-vetkeztetvén, a' méllyebb Tudományoknak el-fogadására alkalmatossá tette. Linusnak, Orpheusnak, 's Amphionnak tsuda-tételei esméretesek."[14]

Batsányi egyébként éppen arra az általunk is idézett szövegre, A szép tudományoknak áldozott versekre hivatkozik értekezése elején, melyben Ányos Pál a tudományok és a költészet erkölcs- és nemzetformáló hatását fejtegeti. Batsányi tehát nem annyira Bessenyei, mint Ányos követőjeként, folytatójaként helyezi a költészetet kultúratervezetének az élére (mert itt a nyelvtervezésnél többről van már szó). Batsányi Ányos-recepciójának, akárcsak később Kölcseyének, legfontosabb eredménye az ún. nemzeti szentimentalizmus programjának kiemelése és átörökítése volt. A nemzeti múlt tudományok közé iktatása, költői újrateremtése, a hozzá való érzelmi viszonyulás rejtettebb vagy látványosabb változatainak irodalmi megjelenítése és az olvasóban való reprodukciója részben akadémiát előkészítő, részben pedig anélkül is folytatható tevékenységként fogalmazódik meg nála. Az akadémiaalapítás nemcsak a politikai okok miatt, hanem a kulturális identitásformálás eszközeinek, irányának, alanyának a változása folytán is időben halasztódik, és szerepét tekintve Batsányi gondolatmenetében csak a megfelelő erkölcsi, érzelmi feltételteremtés után töltheti majd be igazán feladatát. A világirodalmi kitekintés impozáns szerzői körképe, mint arra Tarnai Andor is rámutat, az argumentációs anyagot szolgáltatja mindehhez.[15]

A további mikroelemzéstől eltekintve, a Batsányi-szöveg tézisei a következőkben foglalhatók össze: az európai nemzetek a magyarokénál kedvezőbb történelmi és politikai körülmények, a belső összefogás, a korai anyanyelvű kultúra, a nemzeti uralkodói ház, a királyi és főrendi támogatás, az akadémiaalapítás és a szépirodalom által jutottak a fejlettség és nemzetközi dominancia magasabb fokára. A magyarság számára eddig valamennyi út járhatatlannak bizonyult. A költészet a maga nyelvteremtő, erkölcsformáló, érzelemébresztő, újrateremtő képességeivel alkalmas a nemzet kulturális alapokon történő újraegyesítésére és államnemzeti, esetleg nemzetállami rangra emelésére. A költői, írói státus mindebben kulcsfontosságú szerepet kap, s ezt nemcsak a tehetség indokolja, hanem a nyelv és a nemzet ügyéhez való érzelmi viszonyulás áldozatvállaló intenzitása is. Batsányi nem feledi el megemlíteni, hogy a szerzők nem kevés anyagi ráfordítással tudják csak munkáikat kiadni.

Stratégiai kérdés azonban, hogy hogyan nyerhető meg e programnak a nemesség, s úgy tűnik, mintha az értelmiség egyfajta szerződésszerű viszony kialakítására tenne kísérletet. Vállalja, hogy az irodalom s ezen belül a nyomtatott könyv terében újjáalkotja a natio hungaricát, annak összes történeti és szimbolikus értékével együtt. Felidézi a nemesség őseinek érdemeit az egykor meglévő, de azóta csak az emlékezetben fennmaradt nemzeti-állami lehetőségek megteremtésében, az utódoknak pedig nemcsak virtuálisan, hanem ténylegesen is felkínálja az alkalmat történelmi hivatásuk, rendjük és rangjuk kulturális dimenziókban történő betöltésére. Az eredmény a felvázolt víziók szerint szimulákruma lenne annak, mintha a Magyar Királyság a nyugati nemzetállamokkal azonos politikai, közjogi keretekkel rendelkezne: a magyar kultúrnemzet így azonos tekintélyű és státusú partnerként jelenhetne meg a nemzetközi, európai közösség nagyjai között. A konkrét megfogalmazások közül számosat idézhetnénk, de maradjunk Batsányinál:

"Igy mentek tehát szomszéd Nemzeteink arra a' magasságra, a' holott most őket tündökleni láttyuk. Igy mutatták-meg az útat, mellyen kell indúlnunk, ha valaha mi-ís oda jutni kívánunk."[16]

A nemesség feladata a kulturális nemzetalkotó törekvések során a magyar királyi udvar szellemi és anyagi szerepének felvállalása lenne. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a rendi nemzettudatot fel kell váltania egyfajta demokratizálódó, egységesítő etnikai-kulturális nemzettudatnak, hogy az értelmiség voltaképpen "a rendi Magyarország ideológiai alapjait támadja", vagy a "rendi felfogással ellentétes nemzetfogalomnak szerezne érvényt", ahogyan Bíró Ferenc fogalmaz.[17] Batsányi, s őt követően Decsy Sámuel, Báróczi Sándor, Révai Miklós, a költők közül Ányos Pál, Barcsay Ábrahám, Csokonai, Virág Benedek, Baróti Szabó Dávid, Kisfaludy Sándor és mások, a natio hungaricát alkotó nemességet rendi tudatával együtt igyekeznek beemelni nyelvi és irodalmi programjukba, s ezáltal a nemesi nemzettudatot kulturális rendi tudattá formálni. Elképzeléseik szerint a nemesség a maga politikai és társadalmi előjogait jól hasznosíthatja a nyelv-, irodalom- és művelődéstermető törekvésekben. Többféle utat is felkínálnak. Csatlakozhatnak szerzőként, olvasóként, könyvvásárlóként, mecénásként, intézményi támogatóként, és ami a legfontosabb, a királyi korona részét képezve, az udvar helyett a magyar nyelv aulikus és kuriális jellegének, hivatalossá tételének eszközlőjeként. Erre tesz majd kísérletet Révai Miklós, amikor az 1790-es országgyűlés idejére a magyar nyelv ügyében kiadja Bessenyei György Jámbor szándékát.[18]

Hangsúlyozni kell azonban, hogy mindez az értelmiség elképzeléseiben, szándékaiban, programszövegeiben fogalmazódott meg, s nem azonos a nemesség egészének tényleges törekvéseivel és igényeivel, noha a szerzők különböző csoportjai az 1780-as, 90-es évek fordulóján valóságos mozgósító hullámot indítottak el, Batsányiéhoz hasonló érvrendszert közvetítve a nemesség felé. E koncepciók felől olvasva Báróczi Sándor Védelmeztetett magyar nyelvét, Decsy Sámuel Pannóniai Fénikszét, Vedres István munkáját vagy akár Csokonai Tempefőijét, ahol az egész értelmiségi program beépül Fegyverneki és Tempefői kapcsolatába, valamennyiről elmondhatjuk, hogy a nemesség megszólítására készült munka, melyekből számunkra a kifejtett tervezet mellett az argumentáció iránya is érdekes lehet. A meggyőzés szempontrendszere, tematikája, eszköztára a korabeli nemesi tudat összetevőire, előítéleteire, rögzült sémáira épül rá. Ha pedig arra gondolunk, hogy az 1790-es évet közvetlenül megelőző és követő években milyen mozgalmak, intézmények születnek a kultúratervezés céljával: az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, az első színjátszó társaságok, a Magyar Museum, az Orpheus, az Uránia stb., akkor elgondolkodtató lehet Kosáry Domokos javaslata, aki történész érvekre hivatkozva belső határvonalat lát ebben az időszakban,[19] vajon nem kellene-e irodalmi vagy művelődéstörténeti téren, éppen a köznemességgel való kapcsolatkeresés okán ugyanitt nekünk is váltást észlelnünk.

[1] Bíró Ferenc: Magyarság. Bessenyei György programjáról. It 2004. 2. sz. 230–254.

[2] A számos idézhető irodalom közül a kérdéskört legközvetlenebbül érintő tanulmányokra szeretnék itt utalni: Benda Kálmán: A magyar nemesi mozgalom 1790-ben. In: Benda Kálmán: Emberbarát vagy hazafi? Budapest, 1978.; Kosáry Domokos: A kétféle rendiség. Hazai jozefinisták. In: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Harmadik, kiegészített kiadás, Budapest, 1996. 62–69., 333–355.; Csetri Lajos: A magyar nemzettudat változatai és változásai a jozefinus évtized költészetében. In: Magyarságkutatás 1995–96. 11–25.

[3] A kérdéshez ld. Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 14–104.

[5] Sándor Klára: Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. In: Kiefer Ferenc és Siptár Péter szerk.: A magyar nyelv kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 381–409.; Tolcsvai Nagy Gábor: Alkotás és befogadás a magyar nyelv 18. század utáni történetében. Recepció és Kreativitás. Nyitott Magyar Kultúra. Áron Kiadó, Budapest, 2004. Bessenyei röpiratainak e két szerző tanulmányainak és köteteinek, valamint a hozzájuk kapcsolódó külföldi irodalomnak a keretei közt történő elemzése a közeljövőben a jelenlegi dolgozat folytatásaként fog elkészülni.

[6] Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998. Különösen: 48–57.

[7] Sándor Klára és Tolcsvai Nagy Gábor, i.m. Haugen és Kloss műveire itt csak utalok: Einar Haugen: Planning for a standard language in modern Norway. Anthropological Linguistics, 1959. 8–21.; Uő.: Linguistics and language planning. In: William Bright (szerk.): Sociolinguistics, 1966. 50–71.; Heinz Kloss: Research Possibilities on Group Bilingualism. A Report. Quebec, International Center for Research on Bilingualism, 1969.

[8] Dante: A nép nyelvén való ékesszólásról. (De Vulgari Eloquentia). Fordította Mezey László. Magyar Helikon, Budapest, 1962. 347–400.

[9] Kelemen László: A filozófus Dante. Művészet- és nyelvelméleti expedíciók. Atlantisz, Budapest, 2002. Különösen 146–155.

[11] Barcsay Ábrahám: Midőn erdődi gróf Pálfi Károly Budán felséges Mária Terézia hagyásából a tudománymindenességnek erősítő levelét hirdetné; Jól van, ültess jázmint...; A magyarországi tudományoknak fő-gyülekezetihez; Ányos Pál: A szép tudományoknak áldozott versek; Révai Miklós: Örömnap mellyen a fő tudományok Budára általköltözködtek.

[12] Batsányi János: Bé-vezetés. In: Magyar Museum. Első kötet. 1788. és 1789. esztendőben. Pesten, Trattner Mátyás' betűjivel. VIII. old.

[15] Tarnai Andor jegyzetei Batsányi János Bé-vezetőjéhez. In: Batsányi János Összes Művei. S. a. r. Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960. 437–452. Itt: 446.

[17] Bíró Ferenc: A nyelvkérdés. In: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Balassi Kiadó, Budapest, 1994. 132–133.

[18] A kérdés filológiai alaposságú tárgyalását ld.: Thimár Attila: Adalék a Jámbor szándék szerzőségének kérdéséhez. In: A szétszórt rendszer. Tanulmányok Bessenyei György életművéről. Szerk. Csorba Sándor és Margócsy Klára. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 1998. 58–72.