Kétszáztizenkét évvel ezelőtt, 1786-ban egy Szatmár megyei falusi nemes hosszú utazás és egy sor kellemetlenség után megérkezik Budára

Hász-Fehér Katalin:

Három kép a tizennyolcadik század időutazóiról

1. Tíz hét Budán, avagy hol őrzik az időt

(Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása)

Kétszáztizenegy évvel ezelőtt, 1787-ben egy Szatmár megyei falusi nemes hosszú és viszontagságos lovaglás után megérkezett Budára. Várost már látott, hiszen Kassán és Eperjesen járt iskolába, Debrecent is ismeri, ott szállt meg valamelyik éjszaka a Csapó utcában egy szűcsmesternél, de Budát és Pestet még sohasem látta, csak képzeletben, úgy viszont többször is, mialatt esténként a krónika lapjairól a magyar történelmet olvasgatta. Az ősi Budát ezeken a képzeletbeli esti utazásokon igazságos királyok és díszes főrendek népesítették be, mert itt összpontosult hajdan a “nemzetnek éke”. Most, csaknem két és fél századdal e krónikás világot követően, miután helyreállni látszik az egykori rend – a törvényhozás és a kormányzás Budára való visszaköltözésével medrébe tér talán a kizökkent idő –, a peleskei nótárius a valóságban is megindul, hogy ezt a rendet eltanulja, hazavigye, és a maga kis falusi világát hozzáigazítsa. Egy ősi és biztonságos világhoz való odatartozás tudata él benne akkor is, amikor végre a város határába érve – egyelőre még csak madártávlatból – megilletődve szemléli Buda és Pest látképét a roppant házakkal, terekkel és szökőkutakkal, középen a királyi várral, melynek látványa nyomán ismét felerősödnek benne az ország szívéhez fűződő mitikus-történelmi aranykorképzetek. “Országunk oszlopi itten lakást vettek, / Kik fejedelmünktől ide idéztettek, / Hogy hazánk kormányi légyenek: küldettek, / Szegények s gazdagok bírójává lettek. // Hogy folytathassanak minden csendességgel, / Kormányozhassanak kívánt békességgel, / Az alpereseket haza törvényével, / Megnyugosztalhassák, igazság tettével.” (IV., 7–8.)[1]

A szőlőkkel befutott hegyek, a présházak, a gyümölcsöskertek, a folyók és a patakok, az orvosokat alkalmazó fürdők, a budai mecset tornya, a drága portékával terhelt kereskedőhajók, a felvonuló hadiflotta, az univerzitás és a békésen sétálgató polgárok a múltnak és a jelennek, a képzeletnek és a szemlélt valóságnak a tökéletes egybeesését jelentik számára. A látvány élő bizonyítéka annak, hogy “Salamon oltára”, a “szent város” nem csak virtuálisan, hanem a maga valóságában is létezik, hogy évszázados kieséssel, de a dolgok mégis a helyükre kerültek, és az idő, amely közben is múlt ugyan, de semmit meg nem bolygatott, ez örökösnek látszó rend szempontjából ugyanott folytatódik, ahol annak idején elakadt, éppen ezért, mint nem létező, kiiktathatóvá válik.

A távlat csökkenésével részleteződő valóságelemek azonban lassan beszivárognak a virtuális városképbe. Másságukkal színvallásra kényszerítik a nótáriust, akinek lelki szemei előtt egy ideig még tovább peregnek a múltnak és az óhajtott jelennek a képei, annyira élesen, hogy eleinte észre sem veszi a különbséget, csak fokozatosan támad az az érzése, mintha rossz helyen járna, mert sehol sem találja a krónikabéli embereket, a leírásokból ismert öltözeteket. Úgy véli, talán még nem ért oda, lehet, hogy szűkebb és zártabb az a világ, mint gondolta, nem “szent város”, csak egy oltár, de valahol mindenképpen létezik, ezért megkéri a szatmári bíró fiát, vigye el őt az igazi helyszínekre: “Hogy mutasson nékem magyar urat s dámát, / Vezessen helyekre, hol ezeknek számát / Láthassam, hazámnak fényes ragyogványát.” (V., 22.) A kancellista három épületet nézet meg vele: az országházát, a templomot és a színházat, a nemzeti múltnak és jelennek e három reprezentáns intézményét, melyeknek szereplői azután a nemzeti aranykor utolsó reményétől is megfosztották látogatójukat.

A nótárius kusztosza – a szatmári bíró fia, maga is vidéki fiatalember – nem csak arra hívja fel földijének figyelmét, hogy a bírói székekben, a templompadokban és a nézőtéren ülő magyarok idegen viseletet hordanak, hanem e viselet okaira és következményeire is, azoknak az erkölcsi értékeknek – az igazságosságnak, a törvényességnek, az egyenességnek, a kiismerhetőségnek és a méltóságteljes viselkedésmódnak – a hiányára, melyek a nótárius mitikus nemzetkarakterológiájának az alapjait jelentették. Mindennek következtében – legalábbis egy külső szemlélő számára – eltűntek a helyszínek, a társadalmi rangok, a foglalkozások és a nemzetiségek, sőt életkorok közötti különbségek. A nézőtéren éppolyan dámák és urak ülnek, “Mint akik játszottak, s táncoltak scaenába” (VI., 10.), a barátok temploma semmiben sem különbözik a komédiától, “mert itten is voltak olyan ruhába, / Mint a komédián, tollasba, tarkába. // Mint ott nevetkeztek, itt szint’ úgy nevettek, / Complementírozást egymás között tettek, / Nem oltárra, hanem hátra tekingettek...” (VI., 11–12.), az idősek pedig ugyanúgy cifrán és illetlenül viselik, festik magukat, mint a fiatalok (“Igy vannak béfestve minden ábrázatok, / Légyenek öregek, bár iffiak azok.” VI., 14.)

Miután e valóságos városkép végképp elnyelte a képzeletbelit, a nótárius, első csalódottságán túljutva elhatározza, hogy bosszút áll az ősi rendnek (és saját mitikus világának) a megcsúfolóin. Merészsége és erkölcsi fölényérzete éppen az egykori értékek és méltóságok hiányának tapasztalatából ered: a várost egy hatalmas álarcosbálnak látja, ahol minden rang iránti tiszteletet érvénytelenít az uniformizáló cifraság. Egy olyan személy számára, mint amilyen jómaga is, aki járatlan ebben az ismeretlen szokásrendben, nem tartja kötelezőnek a külsőségekben meg nem mutatkozó társadalmi státusz méltánylását. Miközben eredeti céljához híven szorgalmasan eljár a sessiókra, vagyis folyamatosan tanulmányozza a törvénykezés és az igazgatás rendszerét (itt azonban soha sem hiányolja egyetlen szóval sem a nemzeti hagyományokat), szabad idejében kiáll a pestbudai hídra, és ott mustrálgatja az arra sétáló városiakat, terve szerint először a férfiakat. Csúfolódásait, melyek nem is mindig a nemzetietlen, gyakran csak az önmagában is komikus öltözetnek szólnak[2], a téves asszociációk játékából építi fel. Az első megszólítottat cirkuszi mutatványoshoz hasonlítja, a másodikat nagy, fehér kalapja miatt lisztesmolnárnak, a harmadikat, az ősi Törő család leszármazottját postásnak titulálja. Kevésen múlik, hogy a leállított fiatalemberek némelyike el nem náspágolja a gúnyolódó idegent, a legtöbben azonban egyszerűen csak legyintenek rá: “Oly ostoba, mint te: nem esmér világot, / Nagy városba nem járt: hanem fövényt hágott...”(VII., 18.); “Nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón, / Pokrócon hevertél, nem bársonytakarón...”(VII., 42.).

A valódi bosszú nem is a fenyegetőző férfiak, hanem a náluk sokkal beszédesebb hölgyek felől érkezik. A nótárius a X. fejezetben, amely a műnek terjedelemben is a leghosszabb része (171 versszak), a pesti állathecc után megindul a maga “heccét” folytatni, most – az arányos szerkezet kedvéért – a dámákat választva célpontul. A hölgyek öltözetének leírása ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlik, mint a férfiaké. Előkerül egy párizsi, egy angol és egy spanyol öltözék, egyik komikusabb a nótárius számára, mint a másik, az egyik grófnét heccmesternének, operaénekesnének nevezi, a másikat a főtt rákhoz hasonlítja. A nők is a neveletlen idegen járatlanságára utalnak válaszaikban, ők azonban részletezik is ennek a “járatlanságnak” a mibenlétét. Az első dáma eközben olyan pontot érint, ami a nótáriust magát is komolyan elgondolkodtatja, és a csúfolódássorozat folyamán először, védekezésre készteti.

“Tudja meg, kegyelmed, most az új világba,

Ily módi öltözet jött bé a szokásba.

Másképpen öltözve semmi társaságba

Egy dáma se mehet, csak éppen volánba.” (X., 44.)

Zajtay itt hallja először az új világ kifejezést, és itt tudatosul benne az is, hogy az odamondogatáson túlmenően érvekkel kell magát megvédenie. A heccelődés lassan komolyba fordul, és a nótárius arra kényszerül, hogy végiggondolja a nagyvárosnak az övéi ellen felhozott érveit. A grófnénak ezért elsősorban vallási bizonyítékokkal szolgál az egyetlen világ létezésére: “Méltóságos grófné! A felséges isten / Csak ezt a világot, melyben élünk itten, / Teremté; hogy újabb volna, lehetetlen; / E szó, hogy: új világ, nálom érthetetlen. // Az ó, nem hallottam, mikor enyészett el, / Hogy az új világnak így adattasson hely, / Új Mójzes sem támadt, új Teremtés-könyvvel, / Tám csak az Ó lesz Új az új köntösökkel.” (X., 47–48.)

Az ideáljaihoz ragaszkodó falusi nemes azonban ennek ellenére továbbra sem egy új korszak új eszményeit látja a pestbudai emberekben, hanem egy folyamatosan létező világ “megesztelenedett” és becsapott változatát. Megnevezi a felelősöket is: a szabókat, frizéreket, vagyis azt az üzleti réteget, amely az időtálló értékek helyett egyszer használatos holmit erőltet a divatvilág mesterségesen felgyorsított idejébe csábított vevőre. A módi ugyanis, amire valamennyi megszólított hivatkozik, maga a felpörgetett idő, a pillanatnyi érték, a mulandóság sokszorosan felfokozott érzete és a társadalmi-társasági státusz folytonos bizonygatásának szükségessége. Van benne azonban más is: kényelem és praktikum, élvezet és folytonos izgalom, az önvariáció kimeríthetetlen lehetősége és szabadságérzet, mely pozitívumokkal szemben a nótáriusnak ismételten, tárgyi bizonyítékokkal is elő kell hozakodnia. A képekre hivatkozik a kastélyok falán, a rajtuk látható személyek ősanyáktól örökölt, kevés változatosságot és egyéni leleményességet felmutató, de pazar és méltóságteljes öltözeteire.

A szatmári nemes győzelmei, mint azt a befejezés is sejteti, viszonylagos érdemek, mert a néhány jó útra térített szereplő mellett a város továbbra is a maga idő-életét éli. A nótárius megváltó tevékenységét egyébként is elsöpri az orosz-török háború híre, melybe moszkvai oldalon II. József is belép. A politikai diplomácia azokon a helyszíneken zajlik, melyeknek öltözékét a nótárius egész nyáron szapulta, követek indulnak Bécsbe, Berlinbe, Londonba, Párizsba és Szentpétervárra, az intézkedések “udvarunkban”, de nem Budán, hanem a bécsi Burgban történnek, míg a hazai fővárosban mindebből csak a részeg polgárok tervezgetései hallatszanak (XI., 15–17.), rácáfolva ezzel az ősi Buda-képnek az országos ügyeket méltósággal, megfontoltsággal, igazságossággal és fölényes harci erővel intéző vonásaira.

Amikor Zajtay 1787. szeptember elején a pesti vásárosokkal hazafelé indul, még van remény arra, hogy, amennyiben – az ősi értékeket díszletként azért még felhasználó városban kinevezik janitornak – visszatér, és bevégzi reformátori munkáját, de tervei között már a II. József által megújított törvényhozás és közigazgatás maradéktalan teljesítése is szerepel, akár Budán, akár otthon, ha netán véglegesen falusi jegyző maradna. A rend és az új világ, melynek ismeretét magával viszi Szatmárba, nem az ősi királyok rendje. A régi Buda megmarad krónikának, festett képnek a kastélyok idővel dacoló falain, már nem a kiiktatható időt és mozdulatlan létezést, hanem a múltat hirdetve. A szatmári világ, melynek időtlen állandóságát és biztonságát a “szent város” lett volna hivatott megvédelmezni, most maga lesz őrzője egy mítosszá és történelemmé átminősülő hajdani kornak.

2. Időutazás térben, vagyis hogyan lehet átlépni az időt

(A megkésettség döbbenete)

Amikor Bessenyei György az Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék című 1781-es röpiratában megfogalmazza a magyar tudományosság időbeli elmaradottságának tételét, a felzárkózás (időbehozás) módozatainak keresése közben olyan felvilágosodás kori utópiákhoz csatlakozik, melyek az egyetemes és a nemzeti boldogságot a tudományok közhasznúvá tételében látják. Forrás- és hatástörténeti szempontból természetesen nem köthető Bessenyei röpirata Kantnak Az örök béke című, 1795-ös nagytanulmányához, tipológiai párhuzam mégis húzható a két gondolatmenet között főképpen akkor, ha az egyébként többek által is problematikusnak tartott[3], ám esetünkben termékeny kiindulópontnak bizonyuló habermasi nyilvánosságelméletet vesszük alapul. A kanti boldogságelmélet alapfeltételét a publicitásnak, az “ész nyilvános használatának”, vagyis a hangos gondolkodásnak a morális vetülete jelenti. Ennek az elvnek a tökéletes érvényesítése Kant szerint olyan uralkodási formát hoz létre, melyben a despotizmussal ellentétben a végrehajtó hatalom az uralkodóitól elkülönül, és a politika illetve a közvélekedés dialógusát biztosító nyilvánosság szférájában lehetővé teszi a népakarat érvényesítését. A tökéletesen működő nyilvánosság kanti fogalma jogi és morális kategória, hiszen a republikanizmus elve kizárólag a nyílt kártyákkal való játékot teszi lehetővé, a dolgok közölhetősége pedig az igazságosság garanciája: amit nyilvánosan nem lehet kimondani, az eleve igazságtalan.[4]

Ahhoz azonban, hogy az uralkodó éppúgy, mint az ész nyilvános használatára feljogosított nép csak igazságosat gondolhasson, három tényező szükséges: a morál maximálisra fokozása, a megfelelő alkotmányos rendszer kidolgozása és a tudósok illetve a filozófusok felvilágosító munkája az uralkodó irányában éppúgy, mint a nép felé. Számunkra most az utóbbi a fontosabb. A kanti utópia szerint ugyanis kétségtelen, hogy valamikor a jövőben létrejön egy olyan társadalom, melyben a folyamatos felvilágosítás, nevelés és közművelés révén a nép morális és szellemi szintje összeér majd a tudósokéval. De a cél érdekében az átmeneti időszak során mindehhez "erőszakra" van szükség, a morális elveknek és a felvilágosító eszméknek a felülről történő terjesztésére, miközben a kezdetben kicsiny és kisszámú, zárt közösséget alkotó tudós-filozófus kör az egész társadalomra kiterjesztett nevelőmunkájával saját kereteinek a folyamatos tágítására, végső soron pedig saját megszüntetésére törekszik.

A tudósoknak e kifelé ható tevékenységi modelljével ellentétben Hegel nem hisz a kanti utópiában, a majdan bekövetkező közboldogság állapotában, s abban sem, hogy mindennek esetleges elérésére a tudomány és a filozófia kiterjesztése, ezáltal pedig “elsekélyesítése” lenne a leghasznosabb módszer. Az ésszerűségtől a tudományosságot, az “igazság” birtoklásától a tudományos megismerést, az “igazi gondolattól” a “vélekedést” szigorúan megkülönböztetve ő leválasztja a tudományokról a nevelőmunka feladatát és a nyilvánosság szférájában való közvetlen részvétel kötelezettségét, meghagyva mindezt a vallásnak és más hasonló emberi tevékenységeknek.[5] Az állampolgár nem automatikusan részese a törvényhozásnak, mondja Hegel. Amennyiben sikerül is bejutnia a törvényhozó fórumokba, az csak alkalom neki arra, hogy bepillantást nyerjen az állam ügyeinek és állapotainak fogalmába. Mivel az egyének nagy részének nincs módja a közvetlen részvételre, így az állam és a politika ügyeinek ésszerű megvitatására sem válik alkalmassá, vagyis a nagy többség személyes véleménye sohasem alakul át valódi tudássá. A közvélemény ezért Hegel szerint amennyire tiszteletet érdemel, annyira megvetendő is. Gondolatmenete szerint ugyanis a tudomány éppúgy, mint a politika, zárt rendszer. A közművelődés és a felvilágosítás programját csak közvetetten, a kívülről való “bepillantás” lehetősége által szolgálja, a vélekedésen túli gondolat és az igazságon túli forma felértékelésével ugyanakkor saját zártságának a megőrzésére törekszik. “Az, ami...lényeges – írja Hegel – az a tudomány, a tudományban pedig a tartalom lényegileg a formához van kötve...”[6].

A kanti és a hegeli modell ellentéte – tipológiai szinten természetesen – a 18. század végének (Bessenyeinek, Batsányinak, Pálóczi Horváth Ádámnak, Kazinczynak) a művelődésterjesztő illetve irodalomszervező polémiáiban is ott működik. Bessenyei például a maga társaságtervezetében követendő mintaként emlegeti a francia Akadémiát, szükségesnek tartja azonban megjegyezni, hogy bár Richelieu kardinálist azzal vádolták, miszerint “a franciák nagyra született elméiket az ország dolgaitól elvonja”, vagyis a társadalmi élettől elvonuló, zárt társaságot hozott létre, a párizsi akadémia közvetetten mégis “megbecsülhetetlen hasznot is szerzett az országnak.”[7]

Bessenyeinél a francia típusú normatív akadémia és a tudományok közhasznúvá tétele nem kerül tehát ellentétbe egymással, sőt egymást kölcsönösen segítő törekvésnek mutatkoznak. Ő ugyanis a társadalomra kifelé ható tudományos kör megteremtését másodlagos feladatnak látja ahhoz képest, hogy hazai területen elsősorban ennek eszközét, a nyelvet kell a további felvilágosító és közművelő célokra alkalmassá tenni, vagyis egy lépéssel hátrább kell lépni egy kanti típusú modellhez képest. Társaságtervezete ezért nem annyira egy tudományos fórumnak, mint inkább az ezt szükségszerűen megelőző nyelvművelő akadémiának a víziója. A “magáért való tudomány” fogalma ugyanis Bessenyeinél nem okvetlenül kötődik a magyarnyelvűséghez, ezzel szemben a “közhasznúvá tett tudományok”, vagyis a nyilvánosságra erkölcsi és szellemi, nyelvi és nemzeti téren hatni kívánó művek csak magyar nyelvűek lehetnek. A szerzők nem értik, mondja Bessenyei, “a legfőbb célt, a közönséges hasznot. Mert vagy tudós, vagy tudatlan emberek kedvéért írnak. Ha tudósok kedvekért: jobb volna deákul írni... Ha tudatlanok kedvekért: úgy épen falra hányják a borsót”, ha idegen nyelveken írnak.[8]

A nemzeti nyelv, vele kapcsolatosan pedig a hazafiasság és a kulturális nacionalizmus körül kialakuló nyilvános dialógusban egy elsősorban a nyelvművelésre összpontosító akadémia tervezete mégsem a fejlett nyugati nemzetekhez viszonyított lépéshátránynak, hanem éppen e lépéshátrány leghatásosabb megszüntetési módjának tűnt. A művelt nemzetek mindegyike – írja Bessenyei – természetes, de hosszú ideig tartó fejlődési folyamat során érte el a virágzás időszakát. Egy olyan nemzet azonban, amely elkésett, s amelynek nincs ideje kivárni e beteljesedést, a legegyenesebb úton akkor jár, ha más népek bevált modelljét követi. Az akadémia felállítása ezért a természetes fejlődés periódusának átlépési kísérlete, a lemaradt időnek a behozása, onnantól kezdve pedig majd a művelt nemzetekkel való egyidejű művelődési célkitűzéseknek a követése.[9]

Hét évvel Bessenyei röpirata után, 1788-ban Kazinczy és Batsányi két látszólag azonos gondolatmenetű, a gyakran szó szerinti egyezések mögött azonban lényeges pontokon eltérő előszót írt a kassai Magyar Múzeumhoz.[10] Batsányi az eredetileg Kazinczytól származó szöveget nem csak politikai szempontból, a jozefinista alapállást mellőzve változtatta meg, hanem az akadémia körüli kérdésekben is más véleménnyel volt. Bessenyeihez hasonlóan felteszi a kérdést, “lássuk a mái tudós Nemzeteket, mitsoda eszközök által jutottak ők arra a magasságra, a’ holott most vagynak”, és utolérésüket egy tudós társaság felállításával látja megoldhatónak, átmeneti fázisként azonban beiktat még egy fokozatot: a társaság megalapításának időpontjáig a folyóiratokra és a köréjük tömörülő tudós körökre kíván akadémiapótló szerepet bízni a tudományterjesztés és a nyelvművelés területén.

Ennek a fokozatosság-elvnek más hívei is vannak a korszakban. Ismeretes, hogy amikor a Batsányival kiéleződő vita miatt Kazinczy kiválik a Magyar Múzeumból és Orfeusát tervezi, kezdetben úgy tűnik, mintha a kassai mellé csupán egy másik társaságot szeretne alakítani. Pálóczi Horváth Ádám és Földi János abban a tudatban leveleznek a leendő lap körül, hogy közös munkáról lesz majd szó. Kazinczy csak később közli velük, hogy neki nem annyira társra, mint inkább segítségre van szüksége, mert az Orfeus egyedüli kiadója és irányítója ő maga szeretne lenni. Pálóczi e levelezés során fejti ki elképzeléseit egy társaságokból szerveződő tudományos élet modelljéről, melynek amennyire hátránya, annyira előnye is, hogy nincs felette egyetlen irányító szerv. Ha ugyanis közköltségen megvalósítható lenne a tudományos akadémia felállítása – írja Pálóczi –, az kidolgozhatná az egységes grammatikát és a közös írásmód szabályait, vagyis annak valódi törvényhozó hatalma lehetne, éppúgy, mint az országgyűlésnek a politikai életben. Minthogy azonban ilyen akadémiára egyelőre nincs remény, marad a másik forma, a társaságok alakítása: “Én azt akarnám, hogy már 10, 12 társaságunk vólna; mindeniknek kész vagyok segíttésére...”.

A társaságok belső, illetve egymás közötti konszenzus alapján egyezhetnének meg az egységes írásmód kialakításáról és a közvélemény befolyásolásáról. Az irányítást később ezek a társaságok is átvehetnék, meglenne azonban az az előnyük, hogy mindezt fokozatosan és fájdalommentesen, a szokások csendes átformálásával, a természetes fejlődés látszatát megőrizve tehetnék meg: “Ha tehát lassan lassan meg öröködvén, Országos institutum nélkül is némünemű Tükör lészen a’ mi társaságunk; akkor lesz osztán ollyan Erudita Societas forma; a’ melly a más a’ Társaságonn kivűl rekedt íróknak is új munkájikat rostába veti, és minden p[rae]judicium nélkül meg mondja rólok az igazat...”[11] Egyidőben, párhuzamosan zajlana ezáltal az írók és az olvasók írásmódjának illetve ízlésének az átalakítása, ami viszont a piaci elvnek, a könyvek eladhatóságának is kedvezne.[12]

A klasszicista korrekciós gyakorlat ráérősségével és a tökéletes(edő) mű időfelettiségéről vallott nézetekkel ellentétben a közönségnevelő program követői az azonnali megjelentetés és az azonnali hatás elvét vallják, akkor is, ha emiatt a mű hiányosságokat szenvedne. “Én sijetek az én munkáim nyomtattatásával – írja Kazinczynak Pálóczi Horváth –, mert ugy-e? mikor nyelvünket gyarapítjuk, akkor a Nemzetet oktatnunk kell az olvasásra; mert különben izzadva szerzett munkáinkat senki sem olvassa. Most tehát olyat írok, a’ minn többen kapjanak, szeressék és az olvasáshoz édesedjenek – míg azoknak ízlése javúl, az alatt én is jobb Poëta leszek, ’s akkor ha tudok, jobbat írok...”[13]

A művelődési élet felgyorsítását szorgalmazó, ugyanakkor a természetes fejlődést mégiscsak pártfogoló Pálóczi-féle nézetekkel szemben Kazinczy azonban úgy gondolja, hogy közművelő célkitűzések helyett mindenekelőtt a tudományokról leválasztott magyar irodalmat kell a nyugati irodalmak jelen idejébe bekapcsolni. A kassai Magyar Múzeumhoz írt bevezetőjében, amit véleménye szerint Batsányi úgy összerontott, hogy abban “kövön kő nem maradt”, Kazinczy semmiféle átmeneti korszakról vagy majdan felállítandó nyelvművelő társaságról nem beszél, a Magyar Múzeumot pedig nem akadémiapótló lapnak, hanem nyugati típusú irodalmi folyóiratnak tervezi, amely az irányítás szerepét akár azonnal magára vállalhatja. Az “irányítás” fogalma eközben az ő számára már nem csak a grammatika és a magyar lexikon kidolgozását jelenti, nem is a leendő akadémia által gyakorolt folyamatos ellenőrzést, mint Bessenyei vagy Batsányi terveiben, hanem a kritika (a könyvrecenzió) esztétikai szempontokat és egyéni értékítéletet érvényesítő műfaját is. A könyvbírálat jogát ugyanis Batsányitól kezdve Pálóczi Horváth Ádámon át Bessenyeiig mindenki egy törvényhozással feljogosított testület számára tartja fenn. Ilyen értelemben szorítkozik például néhány évvel korábban Ráth Mátyás a Magyar Hírmondóban, vagy 1790-ben Molnár János a Magyar Könyvesházban csupán az ismertető típusú recenziókra. Kazinczy a végül is közlésre sohasem került Múzeumbeli bevezetésében nem akadémiai szervezethez köti a kritika gyakorlását, hanem az irodalmi élet természetes tartozékának tekinti, írja azt akármely kisebb társaság vagy egyén. Bevezetőjében még arról beszél, hogy a Múzeumbeli recenziókat ők maguk (“néhány Hazája szeretetitől megihletett barát”), közösen fogják írni[14], magában a folyóiratban, a kritikáihoz fűzött jegyzetei szerint viszont a barátoktól független, az egyéni véleményből eredő bírálatot is vállalja: “Egyéb eránt az én meg-jegyzéseim nem lesznek Dictatori Sententiák, hanem tsak önnön ítéleteim, mellyeket néha Társaimnak egyet-értések nélkűl adok elő, és így a’ mellyekért Ezek, még azon esetre-is, ha talám valakit meg-bántanék, tökélletesen vádolhatatlanok lesznek...”[15]

Kazinczy óvatos fogalmazása, az igazságos ítélethozásra való hivatkozás gyakorisága, ugyanakkor az “egyenesség”, a “szókimondás” jogának a fenntartása azt mutatja, hogy – többek között a felvilágosító és művelődésterjesztő programok miatt is – milyen nehézségek közepette lehetett a recenzió műfaját igazolni szerzőtársak és olvasók előtt egyaránt. Pálóczi arra inti Kazinczyt az első két bírálat megjelenése után, hogy hagyjon fel egyelőre ezzel a tevékenységgel, mert kedvetlenséget szül az írók körében, s ezáltal a művelődésterjesztő illetve nyelvformáló törekvéseket veszélyezteti: “Péczeli Jungját a’ Múseumnak második darabjában meg rostáltátok; Kérlek benneteket, hogy eleinte a’ recensiókkal hagyjatok fel; akkorra tartsátok azt, mikor Hazánk el hiszi Rólatok, hogy mint egy reguláris Tudós Társaság közönséges kritikusok lehettek; még most tiz tizenkét esztendeig irjatok. ’s hagyjatok írni másoknak is; mert ha valakit bántunk, épen ugy tselekszünk, mint ha a’ gazdának három munkássánál több lévén, egyik azok közűl is a másik kettőt motskolná, káromlaná, s mi lenne belőle, az, hogy azután egy munkást sem találna...”[16]

Kazinczy a fokozatosság és az együtt haladás, a társasági munka és a közönségre kifelé ható közvetlen nevelés programja helyett olyan játékot kezdeményez, amelynek haszna évek, sőt évtizedek múltán mutatkozna meg, de feleslegessé tenné az egész “átmeneti időszak” kérdéskörét. Tegyünk úgy – javasolja –, mintha lenne nyelvünk és irodalmunk, irodalmi életünk és közönségünk, írjunk egyelőre azoknak, akik képesek követni törekvéseinket, a közönségnek az arra érdemes része pedig – a hegeli modell “bepillantó” módszere alapján – előbb-utóbb megtanul tájékozódni az irodalmi folyamatokban. Amikor saját jambikus Young-fordításának lábjegyzetében Péczeli jócskán kibővített fordítását bírálja, a fokozatosságot és a közönségnevelést szem előtt tartó “átültető” módszerrel szemben az eredeti szöveghez szigorúan ragaszkodó fordításnak a híve, mondván, hogy “annak, a’ ki a’ Hazai Nyelv’ elő-vitelére törekedik, nem annyira azt kell óhajtani, hogy még a tanúlatlanok által is meg-értessék, mint azt, hogy azoknak, a’ kiknek számok igen is kevés, javallását meg-nyerhesse...”[17]

Kazinczy időugrásának legjellemzőbb példája mégis a Klopstock-fordításhoz fűzött kommentár. Amikor ugyancsak a Múzeum 2. negyedében részleteket közöl a készülő Messiás-szövegből, bevezetőként egy adomát mond el a német szerzőről. Klopstockot Basedow és barátai arra intették, írjon világosabban, mert így senki sem fogja őt érteni. “Tanúljon meg-érteni, a’ ki érteni akar; felele Klopstock az önnön-érdem-érzésnek büszkeségével – írja Kazinczy –, s ímé a’ következés meg-mutatta, hogy Német-Ország tanúlta – ’s meg tanúlta érteni. – Nékünk elég az, hogy őtet fordíthatjuk.”[18] Mint ismeretes, Klopstock Messiása huszonöt-harminc évnyi csiszolgatás után 1773-ban készült el. Kazinczy fordítása ehhez az időponthoz képest már csak alig húsz évnyi eltolódást jelentett abban az időfolyamatban, amelyről a korszakban mindenki úgy gondolta, semmiképpen sem várható ki, a kérdés csak az volt, hogy a természetes fejlődésből kihagyandó időszak hol kezdődjön, és körülbelül hol fejeződjön be.

3. "A hijába való csácsogással kikelt hangos vitéz" a Főiskola erős fellegvára ellen – avagy hogyan szakaszolható az idő

(A felfordult rendű kultúra talpra állítása)

Kazinczyéval ellentétes játékba kezd a 19. század legelején, 1805–1806-ban Révai Miklós, amikor Verseghynek A tiszta magyarság[19] című vitairatára fiktív diákjai (Világosvári Miklósfi János, Fényfalvi Kardos Adorján) nevében álnéven válaszol, s így egy nem létező nyelvművelő társaságot állít szembe a magányosan harcoló, sisakos-pajzsos-kardos magánvitézekkel. A tudomány – főképpen az egész nemzetet illető nyelvkérdés, állítja, nem az egyén retorikai képzettségén és vitázó képességén múló személyes győzelemnek, hanem a tudósok időbeli és térbeli társulásának a kérdése. Ismeretes, hogy Révai az 1780-as évek végén, majd az 1790-es budai országgyűlés kezdetekor feleleveníti a korábbi, főként a Bessenyei-féle akadémiai terveket: saját előszavával kiadja a Jámbor Szándékot, és 800 példányban küldi meg azt az országgyűlés résztvevőinek. Vállalkozását főúri körökben többen pártfogolják. Orczy Lőrinc, aki annak idején, az 1779-es Hazafiúi Magyar Társaságnak szintén igazgatója lett volna, most is elfogadja a leendő társaság elnöki posztját, de támogatást ígér Esterházy József, Teleki József és Zichy Károly is. Esterházy gróf vállalta magára, hogy a társaság protektorának megnyeri Sándor főherceget, Zichy Károly pedig a budai helytartótanács felé közvetíti Révai folyamodását. A Társaság terve végül is elesett, 1792-ben I. Ferenc király visszautasította az ügyet a rendszeres bizottsághoz, ami egyben azt jelentette, hogy a kedvező határozat ezúttal elmaradt.[20]

Révai terve Orczyék sikertelen próbálkozása után újabb gyakorlati kísérlet volt arra, hogy – Pálóczi Horváth Ádám kifejezésével – Országos institutumot –, vagyis közköltségen felállított, a magyar arisztokrácia és a bécsi politikai szféra által is támogatott tudós társaságot hozzanak létre. Egy ilyen intézménynek, mint azt Pálóczi néhány évvel korábban Kazinczynak kifejtette, a jogrendszer modelljét véve alapul, törvényhozó hatalma lett volna, főképpen a nyelv kérdésében, hiszen Rájnis, Baróti Szabó és Révai prozódiai hadakozása óta éppen ez a végső érv, a megfellebbezhetetlen hatalmi szó hiányzott az egyre inkább személyes ellentétekké fajuló vitákból. A szenvedélyeket elnémító tekintélyelv hiányára hívja fel Révai figyelmét Verseghy is, amikor annak Halotti beszéd-kiadására illetve “Bővebb magyar grammatikájára” megteszi észrevételeit:[21] “Ha egyszer valamely nyelvben az ortografia a kormánynak parancsolattya által vagyon meghatározva, mint a franciáké, akkor azt, bármely hibás volna is, megváltoztatni, szabadnak nem tartom. A miénket az Országlás még meg nem határozván, hasznosnak, sőt szükségesnek ítélem, hogy iránta a józan észhez folyamodgyunk” – írja a Tiszta magyarságban. A tudós társaság helyébe állított "józan ész" jelentheti Verseghy szerint a nyelvkérdésekben megvalósuló konszenzus egyedüli alapját, mert ez a fogalom az egyéni, éppen ezért ellenőrizetlen, a tudósok csoportja által nem hitelesített érvek helyett a nyilvánvaló, a szemmel látható, egy egész közösség által elfogadható és el is fogadott állapotokat, bizonyítékokat vonultatja fel maga mellett. A nyelvfejlődés önelvűségét hangsúlyozva tagadja azt is, hogy a magányos tudóskodás felettes pozíciójából lehetne a nyelv alakulását szabályozni (“Még a kultúrának a legtökéletesebb korában sem lehet a tudományokat és a józan okoskodást a nyelvek bíróivá tenni...”[22]), és nem hisz a nyelvemlékeknek az élő nyelvvel szembeni felsőbbrendűségében sem, mondván, hogy a régi egyházi szerzők többnyire vagy hibásan beszélték a magyar nyelvet, vagy pedig nem törődtek nyomtatott műveiknek ortográfiájával.

Az élő nyelvszokás melletti legfontosabb érve azonban a herderi történelemfilozófiából, annak is az életkor-metaforikájából ered. Akik a régi magyar könyveket akarják követendőnek tenni – írja –, “azt akarják velünk elhitetni, hogy nyelvünk sokkal tökéletesebb volt gyermekkorában... Csak a magyar nyelvnek volt volna tehát különös privilégiuma arra, hogy kultúrája felfordúlt rendű legyen, azazhogy akkorában, midőn magyar grammatikárúl senki sem gondolkodott, filologiabéli nyomozásokrúl senki sem álmodhatott, és a nemzetek kultúrája bölcsőben feküdt, a tökéletességnek legmagosabb pontyán ragyogott legyen?”[23] A spekulatív tudományoknak és a folyamatos nyelvromlás tényének a tagadásával, valamint a nyelvkérdésben illetékes akadémiai tekintélyek hiányának a megállapításával jut el Verseghy addig az álláspontig, hogy a nyelvet vizsgáló tudós az élő nyelvszokást, az “úzust” véve alapul, csupán csinosítója és tisztogatója lehet a nyelvnek, annak törvényeit pedig csak kikövetkeztetheti a nyelv “épületéből”.[24]

Révai két feleletét ezzel szemben – a nyelvelméleti fejtegetéseken túl – éppen a tudománynak, az egykori nyelvtisztaság állapotának és ez utóbbival együtt az “országos”, vagyis a szakmabeli pártfogás tekintélyének a helyreállítási-megvédési törekvése jellemzi. A tanítványok sorának felvonultatásával azt bizonyítja, hogy ha tudós társaság nem, tudományos munkát végző egyének köre mégis csak létezik, méghozzá nem is akárhol, hanem az ország hivatalos intézményének, a pesti magyar egyetemnek a keretein belül, melynek ő maga 1802 óta nyelv-és irodalomtanára. E tudós kör felkészültségét, egyúttal az ellenfél érveinek gyengeségét hivatott bizonyítani a közönség előtt az a látszat, mintha Révainak saját személyében elő sem kellene lépnie, a vádak leépítése – puszta erőpróba gyanánt – magukra a tanuló diákokra is rábízható. Révai ezzel a megoldással a maga oldalára állítja nemcsak a jelenbeli, hanem – a tudományos módszerek elsődlegességét hangsúlyozva – a kérdéskör múltbeli tudósait is, akiknek ismeretét viszont Verseghytől elvitatja.

A válaszok érvelési rendszere és retorikai eszközei alapján azonban úgy tűnik, Révait mégis a herderi életkor-metaforika visszautasítása izgatta a legjobban, hiszen többször visszatér rá, sőt ahányszor említi, újra és újra belebonyolódik saját ellenérveibe.

Ha a nyelvtudomány és az etimológiai módszer felől védelmezi saját álláspontját, akkor még segítségül is tudja hívni a herderi életkorelméletet, természetesen más felállításban, mint Verseghy, vagyis neki – egy kis csúsztatással – éppen a nyelvemlékek érvényességét sikerül igazolnia általa. Úgy látja, hogy a magyar nyelv a 19. század elején nem a férfikorát éli: “Elkorcsosúlt nemzetünknek szomorú fogyatkozása s nyelvünknek azzal együtt járó hanyatlása, eredeti szépségétől igen elhasonlott képe a csúfos szóformálásokban, éktelen zavarodása csak az ígékben is... bizony annak elerőtlenedő vénségére, s talám úgy mondhatom, már haldoklására mutatnak... Aki igazán ékes szószerető okos visgálással nézi a dolgot – helyezi át az időhatárokat Révai –, minden bizonnyal úgy fogja találni: hogy ez a boldog idő közel három századig tartott, Pázmán előtt, alatt és utána...”[25]

A (nemesi) nemzet és a nyelv hanyatlásának a hirdetése semmiképpen sem fér össze azonban azzal a tudománypolitikával, amely egy “országos institútum” létrehozásában-megerősítésében mégis csak az elkorcsosultnak titulált főnemesség megnyerésére épül. Révai ezért ebből a nyelvemlékeket ugyan hitelesítő, de a múlt iránt túlságosan nosztalgikus kitérőből visszalép, és higgadtabb hangnemben, olykor már-már célzatosnak tűnő gondolatmenetben a fentinek ellentmondó, de egy felállítandó tudós társaságra nézve sokkalta hasznosabb fordulattal a folyamatosan virágzó nyelv és társadalmi rend képét vetíti elő: “A magyar nyelv nem ma támadott. Közel ezer esztendeig áll már csak ezen boldog országban. Dicső eleinkről maradott reánk csodálkozásra méltó szép tulajdonságaival, megállapodott világos törvényeivel: amelyekkel ugyan ők ékesítették fel, ők támogatták, s ők tartották meg híven mind e korig. S éppen ezért nem lehetnek-e ugyan ők a mi legbizonyosabb vezérink? Az egész nyelvet tökéletes készűletével bizony tőlök vettük által, s azt csak tanúlnunk kell, hozzájok viseltető mély tisztelettel s engedelmes figyelemmel...”[26]

Ha a herderi elmélet hanyatlásképzete haszontalan igyekezetté, a rendi keretek közé helyezett nyelvi önelvűség optimizmusa pedig feleslegessé teszi a tudományos körök munkáját, a ciklikus történelemszemlélet éppen azt az optimális elméletet jelenti Révai számára, amely által a főnemesség és a tudós sereg természetes szövetsége legalizálódhat. Ezért Révai harmadszor is helyesbít, és a főúri rend nemzeti-nyelvi felelősségérzetét megcélozva állapodik meg az egyetlen lehetséges megoldásnál: “A nyelv, ha egyéb akadályok nem hátrálják, s kedvez előmentének az országlás, ismét felkaphat, s férfikorában lehet. Mert erről, akármit is beszéljenek a tudósok szép hasonlításokkal... a történetek csak annyit bizonyítanak, hogy változó állapatban vagyon, most alább esik, most emelkedik, míg valami környűlállás egészen elnyomja. A miénknek most történt főképpen egyik nagy esése: de olyan mégis, hogy láthatjuk előbbi felséges ép helyét... s ha vissza akarjuk segíteni, oda kell azt segítenünk, jobb helyre nem tehetjük.” (Kiem. H.F.K.)[27]

Az életkor-kép a Kardos Adorján néven írt második válaszban újra megjelenik, miközben Révai itt Verseghy egyik legsúlyosabbnak tűnő vádját kísérli meg elhárítani.[28] Verseghy ugyanis az érzelmi hatás kedvéért távollétére, vagyis a hazáért szenvedett fogságára célozva megemlítette vitairatában, hogy ellenfele akkor támadta meg őt, amikor nem volt alkalma védekezni ellene. Révainak a főrendek pártolására is számító tudománypolitikája miatt volt fontos dátumokkal és adatokkal tisztázni a párbaj szabályszerűségét, s ezzel visszautasítani az ellenkező esetben nagyon is jogosnak tűnő ellenérzést. Szövegének elején ezért a tudományos munka áldozatiságát, a “vele járó sokféle kellemetlenségek” vállalását és az ebből eredő nemzeti haszonnak a Verseghy passzív szenvedéstörténetével szembeni fölényét emeli ki. A nyelvtudomány feladatát ugyanis a megromlott nyelvi állapotok helyrehozásában és folyamatos ellenőrzésében, ezáltal pedig a nyelv megfiatalításában jelöli meg. A tudományok segítségével így a nyelvnek – s vele együtt a nemzetnek – a megifjodást (a "magyar Atena" helyreállítását), annak bekövetkezte után pedig, a nyelvtisztaságra felügyelő tudós munka főúri támogatása mellett, az örök ifjúságot ígéri. Ennek jegyében ajánlja szövegeit a nemzet ifjú arisztokratáinak is: az elsőt nagyságos Wenkheim Ferenc úrfinak, a másodikat Keselőkői Majtényi András főnemes úrfinak Pesten, akik mindketten saját (valódi) tanítványai közé tartoztak.

E második vitairat elején Révai a herderi életkor-metaforával és a körforgó idő leszálló ágának képanyagával ellentétben már “a magyar nyelvnek mostani felemelkedését” hangsúlyozza, s ezzel a nemzeti, a nyelvi és a tudománybeli folytonosság hangsúlyozása mellett is az újraindított idő képzetét sugallja.

[1] Az idézeteket a Magyar Helikon 1957-es kiadásából vettem.

[2] Gvadányi divatfurcsaságokat gúnyoló külföldi forrásairól, nemegyszer átvételeiről vö: Gragger Róbert: Gvadányi: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. ItK 1913. 161–170., 391–404., ItK 1914. 20–35.

[3] Vö.: Johenn Schulte-Sasse: Kritisch-rationale und literarische Öffentlichkeit. In: Aufklärung und literarische Öffentlichkeit. Hrsg. Christa Bürger. Frankfurt, 1980.; Wolfgang Jäger: Öffentlichkeit und Parlamentarismus. Eine Kritik an Jürgen Habermas. Stuttgart, 1973.; Peter Uwe Hohendahl: Die Geschichte der deutschen Literaturkritik. Stuttgart, 1985.

[4] Immanuel Kant: Az örök béke. Ford. Babits Mihály. Bp. 1995. 72. A kanti és a hegeli jogfilozófiából eredő modellnek az összehasonlítását eredetileg Jürgen Habermas végezte el A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása c. munkájában. Bp. 1993. 154–189.

[5] Hegel: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Ford. Szemere Samu. 9–23. Előszó. Bp. 1983.

[7] Bessenyei György: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. In: Bessenyei György válogatott művei. S.a.r. Szauder József. Bp. 1953. 272.

[9] “Minden irodalmi és nyelvi felzárkózási kísérlet ugyanis mintakövető modernizálás” – hangzik ugyanez a tétel Csetri Lajosnak a kérdéskört árnyaltabban taglaló könyvében: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Bp. 1990. 19.

[10] Batsányi János: Bé-vezetés a Magyar Múzeumhoz. In: Batsányi János Összes művei. Prózai művek. 1. köt. Kiad. Keresztury Dezső, Tarnai Andor. Bp. 1960. 91–101. Uott: Kazinczy szövegváltozata a jegyzetekben, és maguk a jegyzetek: 437–448.

[11] Pálóczi Horváth Ádám levelei Kazinczyhoz. Szántód, 1789. ápr. 17., és Szántód, 1789. ápr. 24. In: Kazinczy Ferencz levelezése. S.a.r. Váczy János. Bp. 1890. I. k. 197. lev. 336., és 199. lev. 340.

[12] Míg Földi János a Kiskunságban egyetlen példányát tudta eladni a Múzeumnak (Földi J. Kazinczynak, 1789. febr. 5. KAZ. LEV. I. k. 264.) – noha Erdélyben ennél sokkal kelendőbb a lap –, Pálóczi azzal dicsekszik Kazinczynak, hogy az ő könyveit, a Hunniást és a Holmit halomszámra vásárolják a debreceniek, úgyhogy kedve lenne például a Bácsmegyeit is a saját nevén hirdetni, mert akkor biztosan találna rá előfizetőket. (Pálóczi Á. Kazinczynak, Füred, 1788. dec. 7. KAZ. LEV. I. k. 161. lev. 240–242.)

[13] Pálóczi Á. Kazinczynak, Szántód, 1789. ápr. 17. KAZ. LEV. I. k. 197. lev. 332.

[14] In: Batsányi János Összes Művei. II. Prózai művek. Első kötet. S.a.r. Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Bp. 1960. 442.

[15] Magyar Múzeum, 1788. 2. negyed. A “Szigvart Klastromi története” fordításához írt bírálat bevezetője. 180.

[16] Pálóczi Á. Kazinczynak, Szántód, 1789. júl. 18. KAZ. LEV. I. k. 222. lev. 398–399.

[17] Kazinczy Ferenc: Young első éjtszakájának kezdete. Szorossan az ánglus szerint. Magyar Múzeum, 1788. 2. negyed. 98–103.

[19] Verseghy Ferenc: A tiszta magyarság avagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Pest, 1805.

[20] A Révai terveire vonatkozó adatok: Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái. Bp. 1879. 205–231.

[21] Antiquitates Literaturae Hungaricae...1803., és Elaboratior Grammatica Hungarica...Tomus I. II., 1803., III. 1805.

[24] A Verseghy–Herder kapcsolatról és a korszak nyelvfilozófiai hátteréről vö.: Csetri Lajos: A magyar nyelvújítás kora irodalomszemléletének nyelvfilozófiai alapjairól. In: Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok. Szerk. Szauder József–Tarnai Andor. Bp. 1974. 229–283.

[25] [Révai Miklós]: Versegi Ferencnek tisztasággal kérkedő tisztátalan magyarsága melyet nyilvánvaló egyenes okokkal tisztán megmutat Révai Miklósnak hív tanítványa, s igaz jó barátja, Világosvári Miklósfi János. Pesten, 1805. In: Pennaháborúk. Nyelvi és irodalmi viták 1781–1826. Szerk. Szalai Anna. Bp. 1980. 280.

[28] [Révai Miklós] Kardos Adorján: Versegi Ferencnek megcsalatott illetlen mocskolódásai a tiszta magyarságban... Pesten, 1806. In: Pennaháborúk. Nyelvi és irodalmi viták 1781–1826. Szerk. Szalai Anna. Bp. 1980.