Kazinczy kánonteremtő tevékenysége az 1800-as évek elejétől kezdve egyetlen nagy történetként írható le, melynek semmilyen apró mozzanata nem értelmezhető elszigetelten a nagyméretű vállalkozás egészétől. A szerteágazó, mégis egységes történetbe beletartozik az 1813-as, majd 1816-os Berzsenyi-kötet kiadása, a mögöttük álló irodalomszemlélet és költői identitás alakulása, még akkor is, ha az látszólag a nyelvújítási és kanonizációs harcoktól távolabb jött létre, olykor kifejezetten elzárkózva a nyilvános vitáktól. A Berzsenyi-kompozíciók formálódásának és nyomatatásának részletei nem választhatók el Kazinczynak a debreceniekkel, a dunántúliakkal, főként a Kisfaludy Sándorral folytatott polémiáitól, a Tövisek és Virágok című epigrammagyűjtemény fogadtatásától és különösen nem a Dayka-versek sajtó alá rendezésétől és 1813-as megjelenésétől.

Kazinczy 1813-as Dayka-kötetének filológiai és kompozíciós problémáival Szilágyi Márton nemrég részletesen foglalkozott,¹ azonban vissza kell térnünk a kérdéskörhöz, hogy azt a Berzsenyi-kiadás közvetlen előzményeként vezethessük fel.

Dayka Gábor élete, költői alakja és költészete kitüntetett helyet foglal el Kazinczy kanonizációs tevékenységében, és ehhez több tényező is hozzájárult. Mindenekelőtt az, hogy Dayka Gábor Kazinczy fogságának idején, 1796. október 20-án meghalt, a kötetkiadási munkálatok kezdetén már nem élt, így hagyatékának – nyomtatásra előkészített, előszavakkal is ellátott kéziratos gyűjteményének – átigazítását szerzői akarat vagy anyagi-szellemi gondozó, mint Csokonai esetében, nem gátolhatta. Dayka szövegeinek többsége verstani szempontból az antik időmértékes – és ami Kazinczy számára fontosabb volt – a nyugat-európai rímes-időmértékes dalköltészet, irányzatát tekintve az érzékeny neoklasszicizmus körébe tartozott. Helyenkénti szövegjavítás és újrakomponálás után megfeleltek tehát e versek annak a költészeteszménynek, amely Kazinczy irodalomszemléletében a 19. század első évtizedére dominánssá vált.² Végül maga a sajtó alá rendezői tevékenység éppúgy, mint a később megjelenő kötet jó alkalom lehetett arra, hogy nyilvánosan is újabb szerzőket, neveket kapcsoljon Kazinczy táborához. A munka kezdetén valószínűleg ilyen megfontolásból kérte fel Kazinczy Csokonait is a versek átnézésére,³ megjelenésekor pedig a minden tekintetben Kazinczy-ízlést felmutató kötet – verstanára, ízlésvilágára, nyelvi eszközeire, kompozíciójára éppúgy, mint tipográfiájára, grafikai kivitelezésére nézve – modellként szolgálhatott a Kazinczy-körhöz tartozó, és ezt kinyilatkoztani is óhajtó szerzők számára. A modelláló szándékot Kazinczy nyíltan megfogalmazza egyik levelében: "aesthetikai és gram[matikai] jegyzéseket ragasztok [a versekhez], hogy ifjú Költőink lássák, mit kell követniek, kerülniek."⁴

A Dayka-költészet kanonikus helye Kazinczy értékrendszerében az 1800-as évek elején rögzült, kánonformáló szerepe azonban a Tövisek és Virágok című epigrammagyűjtemény 33. darabjában aktivizálódott, a Himfyről szóló epigrammában:

A párbeszédes jelentben Kazinczy az Olympuszi karral szimbolizált, abszolút értékű művészet képviselőjeként szólaltatja meg Dayka Gábort. Ebben a virtuális irodalmi közösségben kizáró és beavató – lényegében isteni méretűvé növesztett kritikusi hatalmat adományoz neki, ahhoz a szerephez hasonlót, amilyent a Raffaello-freskó nyomán elterjedt európai Parnasszus-tematikájú képek és illusztrációk Apollónak tulajdonítanak.⁵ Kisfaludy Sándor sértődöttsége némiképpen érthető, ha tudjuk, hogy szemben az ő országosan olvasott köteteivel Dayka Gábor nevét ekkor nem ismerik, vagy nem így ismerik még az irodalmi körök sem.

Azonban más is megtörténik ebben a miniatűr szövegben: Dayka Gábor költői egyéniségének eltávolítása a referenciális kapcsolódásoktól, és fiktív személyként való újraalkotása egy winckelmanni-goethei ízléssel berendezett esztétikai tartományban. Ez a megtisztító és újraalkotó tendencia teljesedik ki 1813-ban a Dayka-kötet kompozíciójában, a kötet párdarabjaként bekötött, Kazinczy hasonló irodalmi ízlésű fordításait tartalmazó Poétai Berekben, de leginkább a kötethez írt negyvennyolc oldalas előszóban és Kazinczy sajátkezűleg megrajzolt, kötet elé helyezett Dayka-arcképében.

(A kötet)
Dayka Gábor kéziratos versgyűjteményét Virág Benedek küldi meg Kazinczynak 1802-ben. Emellett Kazinczy a Magyar Kurirban közzétett hirdetés és személyes levelezés révén is gyűjti a lappangó Dayka-kéziratokat. Az előző csomót, miután Kazinczy vörös kordovánban köttette, nevezi a kötethez írt előszóban Veres Kötetnek, az utóbbit, sárga bőrbe kötvén, Sárga Kötetként emlegeti. A kétféle anyagból jön létre 1813-ra az a kiadás, melynek szerzőjét Kazinczyban és Daykában egyszerre kell megjelölnünk. Mezei Márta és Szilágyi Márton összeveti és értelmezi a kéziratos hagyaték és az elkészült kötet közötti eltéréseket,⁶ azonban itt sem mellőzhetjük a kérdést egyszerű hivatkozással, mert fontos lesz majd a Berzsenyi-kötet szempontjából, hogy Kazinczy milyen irányt követ az átdolgozásnál.

Dayka Gábor eredetileg két részre osztja a korpuszt.⁷ Az első könyvbe a rímtelen mértékes versek, a másodikba a Ráday-versek, vagyis a nyugat-európai, főként német és angol mintájú rímes-időmértékes darabok kerülnek. A két könyv elé illesztett két előszó szerint – a 18. század végi versújítási vitákban is állást foglalva – Dayka alkalmasabbnak tartja a magyar nyelvet a rímtelen időmértékes verselésre, azonban a második előszóban nyugat-európai formáinak újszerűségét hangsúlyozza, és világosan elhatárolja őket a leoninustól.

Tartalmilag párhuzamos szerkesztésű a két rész. Mindkettő érzékeny episztolával (heroidával) indul. Az első könyvben Ovidius-fordítások állnak az első helyen (Penelope Ulysseshez; Phyllis Demophoonhoz), ezt követi egy – akár pásztorköltemény vagy theokritoszi ekloga részleteként is értelmezhető darab, a Tavasz című vers. A rímes költeményeket tartalmazó második részt francia eredetű, páros rímű heroida-átültetések nyitják: Helois Abelardhoz a klastromból; Abelard Heloishoz. Ezután következik mindkét könyvben egy-egy baráthoz szóló alkalmi vers: Lakodalmi Versezet..., illetve NN. Barátomhoz 1792. A harmadik helyet mindkét szerkezeti egységben fejedelmi koronázásra készült darab foglalja el. Az első részben II. Leopold a címzett, és Dayka itt egy latin szöveg fordítójaként szerepel, a második részben ő maga a szerzője a szövegnek, mely Fels. I. Ferentz Magyar Király Koronáztatására íródott. Ezeket követik a formailag is, vagy csak motivikailag antikizáló kisebb lírai darabok, rímtelen, illetve rímes érzékeny dalok.

A két könyv párhuzamos szerkezete a Dayka-irodalomban ismert tény, azon a kérdésen mégis érdemes elgondolkodni, amire ugyanez a Dayka-irodalom ellentétes válaszokat fogalmaz meg: vajon érvényesíthető-e egy ilyen költői-művészi önreprezentáció esetén "a szentimentális lírai személyiség létrehozásának olvasói stratégiája".⁸ Szilágyi Márton Bíró Ferenccel ellentétben úgy gondolja hogy nem,⁹ az én válaszom Szilágyi Mártonnal ellentétben, hogy igen, bár Bíró Ferencétől eltérő érvek alapján. Dayka Gábor kéziratos verseinek sorrendje ugyanis eltér attól a hagyományos – egyébként tartalomközpontú – rendtől, amely az európai költészetben a római Statiusig vezethető vissza, és amely szerint a kompozíciót a megnevezett személyek rangfokozatai alakítják. Az alkalmi verseket írogató Statiusnál, majd az őt követő humanista és barokk kompozíciókban a kötet élén a legelőkelőbb címzettnek (rendszerint uralkodónak, főúrnak, vagy közösségnek, nemzetnek) kell állnia, míg az utolsó, szintén előkelőnek számító helyeket a barátokhoz szóló versek foglalják el. Az érzékenység- és a barátságkultusz terjedésével a 18. században egyre gyakrabban megfordul ez a sorrend, és a kötet első helyére kerülnek a barátoknak ajánlott versek, a közéleti méltóságokhoz szólók pedig hátrébb szorulnak.¹⁰ Az a tény, hogy Dayka Gábornál a koronázásokra írott versek csak a harmadik helyen kerülnek be a kötetbe, hogy mindkét szerkezeti egység heroidával indul, a kötetben pedig változatos formával és verseléssel számbelileg is dominálnak az érzékeny darabok, egyértelműen ahhoz a következtetéshez vezet, hogy Dayka a maga verskompozícióját valóban az irodalmi érzékenység narratívája mentén hozza létre.

Kazinczy tehát lényegében nem törli az eredeti szerzői elképzelést, csupán differenciálja és szelektálja a helyenként nem egészen elkülönülő narratívákat, sokszorozódó szerzői szándékokat. A kizárólag verstani fejtegetéseket tartalmazó két Dayka-előszó ugyanis még azokkal a kötetszerkezetekkel rokonítja a gyűjteményt, amelyek tankönyvszerűen, kölcsönös argumentációs és illusztrációs viszonyba állítják a bevezető tételeket és a hozzájuk rendelt irodalmi szövegeket, mint ahogyan az Rájnis, Baróti Szabó vagy Révai könyve esetében megfigyelhető.¹¹ A verstani vitákkal való kommunikáció emellett háttérbe szorítja az érzékenységnek mint nyelvi, retorikai, ízlésbeli újdonságnak az egész kérdéskörét, és műfaji-formai hozadéknak tünteti azt fel. Kazinczy ezért megszünteti a kötetnek a versújítási vitákhoz kapcsolódó, az 1810-es évekre már ebben a szembeállításban időszerűségét vesztett polemikus jellegét: egybeszerkeszti a két eredeti részt, a verselési rendszerek különválasztása nélkül.

Fontos volt Kazinczy számára az érzékenység különböző vonulatainak elhatárolása is, pontosabban a winckelmanni tanokból következően kevésbé kedvelt ovidiusi hagyománynak és az angol-francia érzékeny daraboknak a leválasztása azokról a szövegekről, melyeknek eredetét-hátterét a graecizáló német neoklasszicizmus lírai irányzata képezte. Az új kompozícióban az utóbbiakat helyezte a kötet élére, függetlenül a formától és a verseléstől, Daykát a winckelmanni-goethei irodalmi ízlés képviselőjévé avatva. A verstani és formai változatosság a kérdéskör liberalizálását, vitakontextusból való kiemelését hivatott jelezni: a darabokat nem elsősorban ezek a sajátosságok, még csak nem is a lehetséges műfaji besorolások rendelik egymás mellé, hanem az azonos irodalmi háttér és az újfajta érzékenységfelfogás. Érzelmekről szól ez a költészet, de az érzelmek nem a maguk szenvedélyességében, természetességében, referencialitásában vannak jelen, hanem fikcionáltan, görögös szcenikával jelenetezve, a neoklasszicista ízlés szerint, visszafogottan. Winckelmann szerint "a görög alakoknak minden olyan cselekedete és helyzete, melyet [...] a túlságos hevesség és vadság jellemzett, abba a hibába esett, amit a régi művészek parenthürszisznek [dagályosságnak] neveztek.¹²

A Kazinczy-féle szerkezetben a heroidák a neoklasszicista dalok mögé kerülnek. Heloiz és Abelard leveleinek csak az első darabját hagyja meg, de címváltoztatással ezt is közelíti saját érzékenységfelfogásához: Clélia, Vesztának leánypapja kedveséhez, Aulushoz címmel antikizálja, a szerelem túlzottan fizikai jellegű és élményszerű megjelenítését pedig (a cenzúra miatt is) kihagyja. Végül az alkalmi szövegek jönnek, fordított sorrendben, mint ahogyan Dayka besorolta őket: a tipográfiailag el nem különített ciklus élére kerülnek az uralkodókhoz (II. Leopoldhoz és Ferenc királyhoz) szóló versek, őket követik a menyegzői darabok és a korabeli nemzeti valósághoz leginkább kötődő szöveg, A' nemzeti öltözet, melyet Kazinczy csak "nehéz tusakodás" után vett fel. A kötetet a latin nyelvű munkák zárják.

Az egyes verseken végzett változtatásokból számunkra ismét a tendencia a fontos: egyfelől a konkrétumokat, az alkalmiságot, a referencialitást eltávolító, másfelől a saját nyelvi és ízlésbeli eszményhez közelítő törekvés, melyet Kazinczy az érzékeny darabok mindegyikénél érvényesít. Megváltoztatja a címeket, ha azok tér- és időkoordinátákat tartalmaznak, nem kívánt irodalmi hatásra, ízlésre vagy életrajzi környezetre utalnak; nem közli a fordításra utaló címelemeket, szavakat rövidít, verstani javításokat végez, versformát módosít. Néhány példa a jelzett eljárásokra:

A módosítások nyomán halványul a szövegek biografikus és filológiai-keletkezéstörténeti háttere, azonban ez a törekvés sem idegen Dayka Gábor költői és kötetszerkesztő szándékától: az érzékeny költészetet ő is az életrajzi tényektől, pillanatnyi lelkiállapottól elvonatkoztatva, elsősorban irodalmi és nyelvi teljesítményként értelmezi. Ezért olyan nehéz Bíró Ferencnek azt a fajta személyes ihletettséget, átéltséget, dokumentatív jelleget kimutatnia a szövegeiben, amely az irodalomtörténet-írás egyes irányzatai számára az érzékeny művek ún. hitelességét, értékelhetőségét biztosítja. Tény ugyanakkor, hogy Daykánál az irodalmi érzékenységfelfogás egyrészt más narratívákkal keveredve jelenik meg, az elvonatkoztató szándék ellenére a referenciális utalásoktól sem mentesen, másrészt egyszerre több irodalmi vonulatra is rákapcsolódik – az ovidiusi hagyományú episztolairodalomra éppúgy, mint az angol-francia "realista" szentimentalizmusra, ennek 18. századi hazai fordításaira,¹³ emellett a nemesi-nemzeti irodalomra vagy az alkalmi költészetre. Kazinczy a változtatások mennyisége ellenére sem tagadja el ezt a sokszólamúságot, csak átrendezi a hangsúlyokat, kiemeli a neoklasszicista vonulatot. A teljes áthasonítás nem is itt megy végbe, hanem az előszóban, a kötet elé megrajzolt portréban, a különös gonddal megtervezett címlapszövegben, vagyis a paratextusokban, melyek más Kazinczy-kötetekben is tervszerűen használt helyszínei a szerzői beszédnek és intencionálásnak.

(Az életrajz és az arckép)
A kötethez írt előszó élet- és pályarajza filológiai munkaként indul azokból az adatokból, melyeket Kazinczy hivatalokból és Dayka Gábor egykori ismerőseitől kapott. A biográfia azonban erősen irányított: egy második, virtuális portrét hivatott előkészíteni, amely legfeljebb névazonosság révén érintkezik az elsővel. Dayka Gábor már a filológiai életrajzban is olyan egyéniségként körvonalazódik, aki környezetével csak laza kapcsolatban áll, szellemi és fizikai erényeit tekintve abba bele nem illik. A 13. oldaltól kezdve Kazinczy el is tünteti ezt a környezetet, és egy görög fikció istenalakjává rajzolja őt át:

A megszövegezett arcképhez viszonyítva a rajzon Kazinczy még finomít, munkája így a tökéletes szépségű neoklasszicista portré Winckelmann által összefoglalt jellegzetességeit tudja felmutatni:

A gödröcskék, dudorok, bemélyedések lesimításával, a profil vonalainak görögös vezetésével, a hajviselettel és öltözékkel, melynek mintája az előszó szerint Orpheusznak egy gemmája, Kazinczy kiemeli Daykát természeti, környezeti, időbeli meghatározottságaiból. Ezt a célt szolgálta az is, hogy "a' Megholtnak éjjeli világítást" adatott a képen, erős kontrasztot létesítve a megvilágított fő és a sötét háttér között. Dayka-Orpheusz az időnkívüliség, az univerzális és abszolút szépség művészi inkarnációjaként áll a kötet élén.

Daykának Orpheuszként való rajzos-szöveges ábrázolása azonban az átalakító tevékenységnek csak a közbülső szakasza. Dayka portréját a szövegben kettejük barátságának, majd teljes szellemi azonosulásuknak a története követi. E történet szerint ismeretségük kezdetén Dayka a nemesi-nemzeti és ovidiusi hagyomány talajáról indul, és Kazinczy hatására ébred fel érdeklődése egyfelől a nyugat-európai verselés, másfelől a neoklasszicista ízlésvilág iránt.

Az Orpheus-beli Metastasio-fordítása Kazinczynak egy rímes időmértékes vers: Sóhajtás. Kassa körül, September. 21dik 1789., a Magyar Museum 4. oldalán pedig egy Stolberg-ihletésű alkaioszi darab áll: Az est-hajnalhoz. A két szöveg említésének fontos szerepe van találkozásuk történetében: segítségükkel egy kezdeti mester-tanítványi viszonyt állít fel kettejük között, amely később szellemi rokonsággá alakulva a neológia és a neoklasszicizmus hazai programjának együttes kidolgozásához vezetett. A közös program nyelvi és irodalmi téziseinek, érvrendszerének fejtegetése az előszó későbbi részeiben ezért kettejük párbeszédének, találkozásainak jelenetező formájában történik, a beszélők elkülönítése nélkül.

Emberi és költői egymásra találásuk pillanatát az 1813-as kötetszerkezet is tükrözi. A Dayka-gyűjtemény és a Poetai Berek kezdete barátságuk kezdetét és szellemi azonosulásuk történetét is dokumentálja egyben. A Dayka-kötet 5. darabja ugyanis Az Esthajnalhoz címet viseli, és ugyanazon Stolberg-vers fordítása, amely Kazinczy Museum-beli versét ihlette. A Poetai Berek 2. és 3. darabja viszont az a két vers, amelyre az előszó szerint Dayka Gábor a Museumban és az Orpheusban felfigyelt. A 2. helyen a Metastasio-dal áll, átdolgozva és megváltozott címmel: A' félénk szerelem, a 3. helyen pedig a Stolberg-darab, Az Esthajnalhoz, Daykáéval azonos címmel, és az egykori Museum-beli közléshez képest csak kevés változtatással.

Más közös vonás is van bennük – mindketten szabadkőművesek. Kazinczy fontosnak tartja megemlíteni, hogy budai találkozásuk után Dayka a folyosóra kísérte őt, és ott "a' teljes virágzásban álló Acátiának illatját felkapá eggy szellő, 's végig vitte a' hosszú folyosón". Kazinczy felhívja a figyelmet az akácillatra, mintegy próbára tévén az ifjút, reagál-e jelképre, szabadkőműves kísérője pedig elérti a célzást. "» A' Reményfáé!« mondá Dayka, említett ódámra [Az Est-hajnalhoz] czélozván, 's kezem gyengéd szorítással szorúlt meg."¹⁷

A szimbólumkör ezzel a jelenettel zárul be. A Dayka-Orpheus portré itt kapcsolódik össze Kazinczy szabadkőműves nevével, folyóiratának címével, kettejük szellemi-lelki-irodalmi tulajdonságainak tökéletes megfeleltetésével. Dayka Gábor egykori alakját fikcionálva Kazinczy megalkotja saját neoklasszicista hasonmását, művészi alteregóját, aki egyszerre tudja képviselni őt magát, a közösnek feltüntetett irodalomeszményt és azt a kanonizációs programot, melynek nyitó darabjaként egybefűzött kötetük megjelenik. A leképzéses játéknak köszönhetően Kazinczy személyében Dayka Gábor mintha újjáéledne, Kazinczy pedig mintegy megkettőződve, hatásosabban tud érvelni irodalmi nézetei mellett. A kettős tükrözés elve érvényesül a hagyaték fölötti szabad rendelkezésben és a közös kiadás párhuzamos szerkesztésében is.

Van azonban olyan dimenziója a kötetnek, ahol Kazinczy megtartja, sőt hangsúlyozza megszólalói önállóságát. A paratextusok közül a címlapok, az ajánlások és a mottók Kazinczy kánon- és programkommunikációjának színhelyei. A Dayka-kötet címlapján ez áll: Újhelyi Dayka Gábor versei. Öszveszedte 's kiadta barátja Kazinczy Ferencz. Ezt követi az ajánlás: "Virág, Kis, Berzsenyi barátimnak". A párhuzamos kötet címe: Kazinczynak Poetai Berke, és a következő névsor vezeti be: "Horvát István, Vitkovics Mihály, Szemere Pál barátimnak". Az idézett szövegekben Kazinczy nemcsak az azonosságrelációt terjeszti ki jelen és jövő, kortárs és ifjú generáció, hazai és a Poetai Berekben fordított külföldi szerzők felé, hanem, mint arra többen is felfigyeltek,¹⁸ hangsúlyozott birtokviszonyt állít fel önmaga és a jelzett szövegek, személyek között.

A kanonikus helykijelölésen túl ez azt is jelenti, hogy Kazinczy megszólalhat, beszélhet a szövegek, szerzők és kötetek helyett, azok nevében. A szöveg feletti beszédet azonban Kazinczy nemcsak a paratextusokban érvényesíti, hanem magukban a szövegekben is. A nyelvújítási elemek, a kompozicionális elrendezés, a forma és a verselés, az intertextuális háló Kazinczynál minden esetben a kánonképzés és irodalmi programérvényesítés célját szolgálja. Valamennyi kötete és kiadása (Dayka, Báróczi, Zrínyi, Sallustius, a Bácsmegyei második kiadása stb.) azt igazolja, hogy egy irodalmi műben a fikcióképző tevékenységet a környezettel való nem fikcionális beszédszintnek rendeli alá. Nála a fikcióképzésben is elsődleges fontosságú a kontextuális kommunikáció, az a transzparens vagy immanens beszéd, amellyel saját nyelvi és ízlésbeli törekvéseire hívja fel a figyelmet, és amellyel az adott szerző, szöveg vagy kötet kanonikus helyét kijelöli. Kazinczy, mintha a múltból Foucault szerzőfogalmával vitázna, az irodalmi művet minden poétikai és nem poétikai, kompozíciós és paratextuális elemével együtt a szerzői akarat reprezentációjának és az irodalmi rendszerképző beszéd színterének tekinti. Olyan gyűjtemények esetében, amelyek még nem rendelkeznek hasonló szerzői szándékkal és programmal, vagy amelyek esetében még formálható ez a beszédszint, Kazinczy egyszerűen kisajátítja magának a környezeti kommunikáció helyszíneit és lehetőségeit. Ez történik a kéziratos Berzsenyi-kötettel. Más esetben, ha egy kötet már véglegesített szerzői szándékot és programot tükröz, mint Dayka Gábor gyűjteménye, ott újraintencionálja a szöveget és kompozíciót. Igy értelmezhető, hogy Dayka szöveg- és kötetfikcióját megtartja, ha az beilleszthető saját meggyőző-érvelő jellegű kommunikációjába, és megváltoztatja, ha annak ellentmond.

Az 1813-as Berzsenyi-kötet szerkesztése során Kazinczy tevékenységében ugyanaz a távolító-átformáló és azonosító szándék működik, mint a Dayka-kötet esetében. A cél az lett volna, hogy a Berzsenyi-gyűjtemény ehhez hasonló formátumban, azonos tipográfiai kivitelezésben, azonos betűtípussal és kompozícióval, Kazinczy nyelvi és irodalmi programjának képviseletében lépjen a nyilvánosság elé.

A terv közvetlen előzménye a Tövisek és Virágok című epigrammagyűjtemény kanonikus szerzői listája, amely két nagy metaforikus kör szerint épült fel. Az előzményeket ószövetségi képekkel keretezve sorolja fel Kazinczy előbb a Ráday, majd a Báróczy című epigrammában:

A második nagy motívumkört az ószövetségihez hasonló módon graecizált újszövetségi modell képezi, a beteljesedés, a megszentelés története, melynek középpontjában Kis János, és ismét Berzsenyi áll. A róluk szóló epigramma végén ez olvasható:

Az epigrammákkal egybeolvasva a Dayka-kötet élén álló ajánlást, nyilvánvaló, hogy Berzsenyi pozíciója Kazinczy rendszerében kijelöltetett, mielőtt kötete megjelent volna, és ugyanezen epigrammában virtuális portréja elkészült, mielőtt Kazinczy találkozott volna vele ("Az eggyik Spártai karcsu szép leány, / Körülaggatva a' párducz leplegével, / Kit a' hegyekben sújtott-meg nyila...") A Berzsenyi-gyűjtemény kiadásának sorsa eleve elrendeltetett: meg kellett felelnie az előre megalkotott kanonikus rendnek, vagyis hasonló metamorfózison kellett átesnie, mint Dayka Gábor kéziratcsomójának. Berzsenyi azonban élő és akarattal rendelkező szerző volt, életrajzi, környezeti, ízlésbeli kötődéseinek elmetszése jóval nehezebb feladatnak tűnt, mint a régen halott Dayka esetében. Kazinczy öt évet szánt arra, hogy mindennek ellenére sorozatába illeszthesse Berzsenyit és verseit.

(Az elzárt kéziratcsomó)
Levelezésük szerint Berzsenyi kéziratait 1808-ban Kazinczy kéri el Kis Jánostól olvasásra és javításra, mielőtt sajtó alá mennének. Az eredeti csomót Kazinczy tulajdon kezével másolja le, átírás közben már igazítva is rajta, és ezt küldi meg Szemere Pálnak, hogy Berzsenyi onnan vegye magához, ha Pestre utazik. Berzsenyit közben arra kéri, verseinek sajátkezű kéziratát ajándékozza neki, hogy autográf gyűjteményét gazdagítsa vele.²⁰ Berzsenyi a kérést örömmel teljesíti:

Ugyanebben a levélben "Mester kezekre" bízza verseinek javítását abban a hitben, hogy Kazinczy költőként, egy alkotói-baráti közösségen belül, az övével azonos irodalmi szándék alapján, csak tudását és ízlését tekintve magasabb szintről fogja e javításokat megtenni. ("Egy olly Férjfiúnak serkentése, kinek itéletét úgy nézem, mint egy egész Nemzetnek szavát...") Saját tehetségét és fantáziáját a fikcióképzésre ítéli alkalmasnak, míg képzésbeli hiányosságait és "kalóz elméjét" tekintve a kötet feletti nem fikcionális beszédet szívesen engedi át Kazinczynak. A levél teljes felhatalmazással végződik: "ezen kedves levelemet ... magamnak egész által adása zárja be".²²

(A szerzőegyéniség megformázása)
Az autográf gyűjteménydarabbá átminősített kézirattal (az eredeti szerzői identitás zárolásával) és a jóváhagyással Kazinczy – már legális meghatalmazottként – programszerű vállalkozásba kezd, hogy Berzsenyit és leendő kötetét a nyilvánosság előtt saját nevéhez kösse. Olyan hírekkel szolgál Berzsenyinek, hogy versei máris megnyerték a nagyok tetszését. Gróf Roggendorff Kajetán, Kazinczy anyósának testvérbátyja, a Palatinus Pálffy Miklós unokájának fia, aki "nagy poetai ízléssel bír", könnyezve hallgatta az Ulmai csatáról és a Nagy Pálról szóló ódát, úgy, hogy ő maga is csak zokogva olvashatta neki e verseket. Az olasz ízlésen nevelkedett nagy embert természetesen Kazinczy fordításában, javításában és előadásában hatotta meg a két szöveg. Másutt arról szól Kazinczy, hogy Szirmay Ádám zempléni ügyésznek és Dókus alügyésznek olvasta a verseket, akik "el nem tudtak telni" azok hallgatásával.²³ Ugyanaznap irodalomkedvelő somogyi barátjánál, Sárközynél érdeklődik Berzsenyi felől, 1811-től, a Tövisek és Virágok megjelenésétől kezdődően pedig már nemcsak magánlevelekben, hanem nyilvánosan is egymáshoz rendeli nevüket.²⁴

A meghatódásról szóló történetek feladata Berzsenyi bizalmának megalapozása volt a szövegjavításokkal szemben, egyben további feltételek megfogalmazására adtak alkalmat. A Roggendorff Kajetánról szóló levélrész után lista következik a szerzői státus kazinczyánus kritériumairól. A feltételek egyik csoportja olyan irodalmár-identitás kialakítását érinti, melynek el kell szakadnia minden köznapi és társadalmi hagyománytól.

A virtuális szerzői identitás megformálása névváltoztatással kezdődik. "Ber'senyi miért nem Berzsenyi?" – az írásmódot Kazinczy nyelvhelyességi, esztétikai és poétikai kérdésként veti fel. Az aposztróf elsősorban nyelvtanilag helytelen, mert "egy valamelly betű' kimaradását jelenti, nem pedig a z kimaradását", és az állítás igazolására, a személynévhez nem egészen illő módon, köznyelvi példákat hoz: "él'tem = életem". A hangkivetés történeti kérdéseivel Kazinczy a Magyar Régiségek jegyzetében foglalkozott, költői nyelvújításának pedig egyik legtöbbet támadott eljárása az elízió szokatlan módú használata. Berzsenyi szerzői nevének ezért írásmódjában a hagyományt megtagadó neológus álláspontot kell képviselnie, költői identitás jelölőjeként pedig esztétikai erényekkel kell rendelkeznie. Az aposztróffal írt név Kazinczy szerint a szót eldíszteleníti, "mintegy kétfelé töri", míg az új változat a mester és programja iránti lojalitást reprezentálná: "Én, ha B[erzsenyi]nek hívnának, csak azért sem írnám így e' nevet...".²⁵

Berzsenyi nem válaszol a javaslatra. Következetesen aposztrófos változatban írja alá leveleit, de arra sem reagál, hogy az 1813-as kötet címlapján zs-vel hozza Helmeczi a nevét. Tudomásul veszi a kétféle írásmódot, elfogadja a javasolt változatot művésznévként, mely egyúttal a Kazinczyhoz fűződő barátság jelölője. 1815-re azonban, személyes kapcsolatuk alakulása és a Kazinczy-programból való kihátrálása demonstrációjaként visszavonja ezt a nyelvújítási harcokba szándéka ellenére bevitt nevet és identitást. Helmeczi Mihályt az 1816-os kiadás előkészítésekor határozottan utasítja az írásmód megváltoztatására:

A kísérlet az ortográfia lecserélésére azonban eredménytelen maradt, a Kazinczy-alkotta nevet Helmeczi 1816-ban is sérthetetlennek tartotta. Kazinczy levelei és az 1813-as kiadás alapján Berzsenyit a nyelvújító kör hívének tudta, így nemcsak kérését hagyta figyelmen kívül, hanem a neológusi előszót is kételyek nélkül a kötet elé tette. A névkérdést úgy oldotta meg, hogy a portré és az utolsó oldalon álló jegyzet alá az óhajtott módon nyomtatta azt, de aposztróf nélkül: Bersenyi, a kötet címlapján pedig meghagyta a zs-vel írt változatot.

Berzsenyi részéről az ortográfia helyreállítása azt a megváltozott véleményt tükrözi, miszerint névadományozásra egyedül a hagyomány és a nemzeti közösség jogosult, költői tevékenységének egyik célját pedig már az 1813-as kötetszerkezeten belül is a szűkebb és tágabb értelemben vett donáció literalizálásában jelöli meg. A Kazinczytól kapott szerzőegyéniség és név törlését, poétai barátságuk újfajta közösséggel való lecserélését, melyet nemzeti múlt, vérségi kötelék, donációs név, szellemi és irodalmi tevékenység együttesen tart össze, az 1813-as kötet után közvetetten hozza tudomására Kazinczynak, látszólag csupán addig ismeretlen rokoni viszonyoknak örvendezve:

Berzsenyi azt mondja el Kazinczynak, hogy művészi közösséget nem az egymással egyező vagy ellenkező irodalmi programok teremtenek. A hagyományozott és örökölt donáció az, amely egyesíti magában a nemzet és irodalom legkülönfélébb elemeit, irányzatait, és amely láthatatlan szálakkal a legmakacsabbul elkülönböződő tagjait is beleszövi e közösségbe – Török Sophien keresztül, annak minden Roggendorff ősével és bécsi Tantjával együtt még magát Kazinczyt is.

(A Schriftsprache)
Kazinczy szerzőformáló szándékának megfelelően nem csak a hagyományozott név, hanem a hagyományozott nyelv is lecserélendő:

Nyelvileg is kell el kell Berzsenyinek távolodnia a közvetlen földrajzi és kulturális kötődéseitől és egy – még nem létező – irodalmi nyelv mellett érvelnie, mert az csak olymódon konstruálható, ha egyszerre többen létezőként hivatkoznak rá, és annak virtuális szabályaival igazolják saját egyedi eljárásaikat.

Kazinczy kezdettől fogva neológusként közvetíti Berzsenyit a nyilvánosság felé, ezt szolgálta ortográfiájának azonnali javítása és a versbeli változtatások nagy része. Ahogy közeledik a kötet megjelenési ideje, egyre intenzívebben teszi ezt, mintegy felkészítve leendő olvasóit az őt igazoló újabb nagy eseményre. 1813. januárjában Prónay Sándornak küldi meg például a róla készült ódát, miközben Berzsenyi újításaira külön is ráirányítja figyelmét:

Kazinczy ugyanakkor nemcsak javítani és interpretálni akar, hanem azt szeretné elérni, hogy Berzsenyi maga nyilatkozzon – mellette és helyette, hasonlóan a Dayka-előszó fiktív alanyához. Levelezésükben a kezdeti utasítások helyét ezért a pedagógiai tevékenység veszi át, ezzel együtt a fokozatos felkészítés az irodalmi konfrontációkban való részvételre. Bevonja Berzsenyit például a Berzeviczyvel folytatott vitájába, ismerteti vele 1809-ben a Marmontel-fordításáról készült kritikát, majd a tőle megjelent Kisfaludy-recenziót és Pápay Sámuel művéhez, A' Magyar Literatúra' esméretéhez fűzött nyelvelméleti észrevételeit. Véleményt vár minderre, főképpen a Kisfaludyról szóló bírálatra: "Kevély volnék, ha az megnyerné javallásodat..."²⁹ Az egyik legkockázatosabb téma ezen belül a Tövisek és Virágok személyekről szóló epigrammáinak kérdése. Berzsenyi a Czinkéről szóló darab kapcsán riad vissza a nyilvános sértéstől, de Kazinczy újszövetségi példával véli leépíthetőnek félelmeit: "A' Jézus Kristus Isten volt, és mégis korbácsot kapott..."³⁰ Majd azzal érvel, hogy tüskéi amúgy is szelídek, és a szelídség példájaként idézi a Himfy-epigrammát.

A Kisfaludy-téma többszöri beépítése a levelekbe felszólítás és figyelmeztetés egyszerre. Kazinczy tudja, hogy Berzsenyi a Himfy mintájára szeretné kiadni a maga versgyűjteményét. Nyíltan nem ellenkezik vele, de több levelében írja, hogy Kis István kiadó, akivel Berzsenyi ez ügyben egyezkedett, megbízhatatlan ember, jobb lenne, ha másutt, másképpen nyomtatná a kötetet. Egy hasonló baráti intés egyébként a Himfy című epigrammát tartalmazó levél végén is ott áll.

Az ismételt véleménykikérés a Kazinczy–Kisfaludy-vitában való állásfoglalásra is kötelezte volna Berzsenyit. A témát az ez idő tájt kialakuló grammatikai perük váltotta fel, így Berzsenyi csak közvetve érinti a Kisfaludyra vonatkozó kérdéseket. Válaszaiból mégis világosan érthető Kazinczy számára, hogy Berzsenyi nem alkalmas rá, de nem is hajlandó részt venni a kánonképző, ezen belül a Kisfaludy Sándorral folytatott polémiákban. Berzsenyi tartózkodása később sem változott. A Mondolat-pert helytelenítette, és Helmeczi 1816-os előszava is azért sértette, mert a neológusok táborának harcos tagjaként tüntette őt fel. (Még Kölcsey is hivatkozik erre az előszóra, amikor Berzsenyi túlzott neológiáját bírálja 1817-ben, ő pedig tudja, hogyan került az értekezés a kötet elé.)

Berzsenyi etikai, alkati és pozicionális érveket sorol a nyilvános vitáktól való távolmaradásra, a leglényegesebb okokat azonban a Kazinczyval folytatott grammatikai perben fogalmazza meg. Irodalmi nyelvfelfogásuk eltérésének részletező elemzése nélkül, történetünk szempontjából csak vitájuk szakaszai és eredményei a fontosak. Kazinczy Schriftsprache-fogalmát Berzsenyi eleinte nem érti, később pedig nem fogadja el. Az elutasítás egyik legátfogóbb kifejtését az 1811. február 15-i levél tartalmazza,³¹ melyben Kazinczy összes addigi tézisét egybegyűjtve szembesíti nyelv- és irodalomszemléletüket, kijelölve egyúttal azokat a pontokat is, melyben egyetértés van közöttük. Elfogadja mindenekelőtt Kazinczy ortográfiáját, mert azt minden addiginál helyesebbnek találja. A Schriftsprache kérdésében azonban félreérti Kazinczyt, azt hiszi, hogy az területi elv alapján jelöli ki az irodalmi nyelv határait, és a tiszai nyelvjárást óhajtja irodalmi nyelvvé emelni.

Csetri Lajos is úgy látja: Berzsenyi az, aki az adelungi modellhez áll közelebb, amikor egyrészt a dunántúli nyelv elsőbbségét taglalja a tótos tiszai dialektus felett, másrészt pedig egyfajta korai osztály- és vérmérséklet-elméletet érvényesít, amikor a pergő úri nyelvet megkülönbözteti a tanulatlan köznép, illetve a lassú embertípus nyelvhasználatától.³² Csetri Lajos fejtegetését azonban össze kell békíteni az általa túlinterpretáció-gyanúsnak nevezett Merényi-véleménnyel: nem lehet elmellőzni Berzsenyi nyelvi javaslatának összefüggéseit a névhasználat esetében emlegetett donációelmélettel. Berzsenyi nem egyszerűen a dunai nyelv mellett voksol (mint ahogyan Kazinczy sem a tiszai dialektust akarja irodalmi nyelvvé avatni), amikor annak előnyeit sorolja. A dunai nyelv védelme tiltakozásképpen erősödik fel nála az egyetlen nyelvjárás abszolutizálásával szemben. Berzsenyi számára az ország összes nyelvjárása együttesen alkotja azt a szerves nagy egységet, az örökséget, amely az irodalmi nyelv alapját képezi, a költő pedig a maga ízlésének, szükségeinek megfelelően, területi korlátozás nélkül emelheti ki annak egyes rétegeit. A sokféle nyelvjárás a nyelvgazdagítás lehetőségét is magában foglalja, ezt bizonyítja az alakváltozatokhoz rendelt jelentéseltérés példáival (méh–méhe). Az irodalmi nyelvet ezért területileg összegző, és csak azután szelektáló-újító tevékenység eredményének tekinti, melyben egyén és nyelvi közösség együttesen vesz részt.

Kazinczy viszont kizárólag a nyelvi-kulturális mikrokörnyzetet eltüntető individuális írói nyelvformálás jogosultságát ismeri el, igaz, hogy gyakran adelunginak tűnő érvkészlet alapján. Ez téveszti meg eleinte Berzsenyit, emiatt hiheti, hogy Kazinczy egyszerűen a tiszai nyelvjárást emeli a többi fölé. Ha figyelembe vesszük azonban, hogy Kazinczy nyelvformáló eljárásai között túlságosan gyakran alkalmazott idegen, főként német eredetű licenciákat, akkor az a feltételezés is indokolt, hogy az ő felfogása szerint egyetlen univerzális, a német irodalmi nyelvújítás mintájára megalkotott, nemzeti nyelvek feletti irodalmi nyelv létezik, melynek magyar költő csak a magyar változatát fogja létrehozni. Nem véletlenül használja kizárólag németül a "Schriftsprache" kifejezést: "...az Iró nyelve nem a' Dunai, nem a' Tiszai, hanem a' magyar Schriftsprache. Nem szabad máson írni."³³ Ezzel magyarázható többek között, hogy Kazinczy a kérdéskörhöz kapcsolódó nyelvi és esztétikai terminusait, téziseit magyar nyelvű leveleiben is általában németül fogalmazza meg.

A vita egy pontján a Kazinczy-féle Schriftsprache individuális, kommunikációs funkciótól elvonatkoztatott jellegzetességeit ismeri fel maga Berzsenyi is, amikor azt – már nem területi értelemben véve – provinciálisnak nevezi.

Az Igazság, Okosság, Izlés három olyan kritérium Berzsenyi nem teoretikusan megfogalmazott elgondolásában, amely együttesen vagy egymást helyettesítve alakítja az irodalmi nyelvhasználatot. Azt jelenti ez, hogy nincsenek általánosan, individuálisan és a nyelvhasználattól elvontan érvényesíthető normák a nyelvformálásban, hanem minden nyelvi jelenség egyedi esetként, a grammatikai szabály, a kommunikációs érték, a hagyomány és az ízlés kritériumának együttes alkalmazásával válhat az irodalmi nyelv részévé.

Vitájuk értelmetlenségét mindketten érzik. Berzsenyi a maga érvkészletét és elméleti készültségét tartja elégtelennek: "Melly baj Somogyi Som furkóval Római Sambucát vívni!" Kazinczy pedig azt ismeri fel, hogy Berzsenyit sohasem fogja maga mellett vagy maga helyett megszólaló teoretikussá képezni. Válaszában a lemondást fogalmazza meg, bár most is csak "indirecte vág", amit Berzsenyi előző levelében már szóvá tesz, és magára nézve oly sértőnek mond. Hosszasan értekezik Berzsenyinek arról, amit Sallustius a bántattatás bevégzéséről, a harcban való kínos kimúlásról mond, majd a Csereyhez szóló episztolájára hivatkozik, hogy Berzsenyi is mosolyogjon azokon, akik őt nem értik. "Levelednek Grammaticai részét máskorra halasztom" – fejezi be a célzássorozatot, Csetri Lajos megfigyelése szerint is mintegy elvágva a további párbeszédet a kérdésről. "Kis és Berzsenyi az én kedves Ikreim!" – mondja ezután Kazinczy, Berzsenyit "gyermeki" (alkotói, szövegszerzői) státusba minősítve vissza, olyan pozícióba, amelyben irodalmi rendszeridentitását önállóan nem, csak "atyai" képviselet által érvényesítheti.

(Olvasmányok)
A Berzsenyi által emlegetett Gessner és Horatius mellé Kazinczy új irodalmi mintákat ajánl neki. A bővülő olvasmánylista változatosabb intertextuális kapcsolatrendszert, ugyanakkor a horatiusi ódamodell kizárólagosságát feloldó műfaji, formai, verselési, poétikai tájékozódást jelentene. A modern(ebb) német szerzőkre hívja fel a figyelmét. Klopstock ódáinak megvásárlását és napi tanulmányozását szinte kötelezővé teszi számára ("az légyen Breviáriumod"), emellett Matthison, Goethe, Hölty, másutt Salis líráját, a rímes-időmértékes érzékeny dalműfajt javasolja neki, melyet a Dayka-kötet legértékesebb vonulatának tart, és amely felé ugyanebben az időszakban a fiatal Kölcseyt is irányítja. Az alkalmi költészettől kifejezetten eltiltja Berzsenyit: "illy szabad 's fennszárnyalású Költő tartsa illetlennek az effélét magához. Én a te ódáiddal 's dalaiddal, 's dalaiddal és ódáiddal eltelni nem tudok..."³⁵ Az alkalmi költészet környezeti kötődést, erős referencialitást feltételez, szemben az érzékeny dalköltészet vagy a klopstocki óda fikcionált világával.

Azonban ismét Kazinczy lesz következetlen a saját instrukcióihoz, mert éppen az ő szövegértelmezését befolyásolja nagymértékben Berzsenyi ódacímzettjeinek valóságos személye. A Festetits Györgyhöz szóló darabok mindegyikét kifogásolja, az elsőt ki is hagyatja a kötetből; elégetésre javasolja a Gróf Szétsenyi Ferentzhez című ódát, míg a Felsőbüki Nagy Pálról szólót azért olvassa fel minden ismerősének, mert személyét nagyra értékeli. Végül Berzsenyi maga helyesbíti Kazinczy értelmezési stratégiáját, hogy ódáinak értékét ne azoknak referencialitásában, hanem céljában keresse:

A tények másodlagosságával magyarázza a Teleki-ódában esett botlását is, amikor Kazinczy figyelmezteti, hogy az itt megnevezett gróf Teleki László nem Angliában tanult.

A néhány idézet alapján Berzsenyi a személyhez szóló ódáit is fikcióknak tekinti, melyek építkező anyagát az idealizált realitás, a "külszín" képezi, céljuk pedig a nem idealizált valóság erkölcsi átformálása. E lényegében erősen hatáselvű költészetszemlélet szerint a szövegek klasszikus formája és antik motívumrendszere egyidejűleg szolgál a fikcióképzés és a hatás eszközeként, egyszerre tölt be intertextuális, metaforikus és perspektívateremtő szerepet. Mindez együttesen hozza létre azt az erkölcsi dimenziót, melyet Berzsenyi – Kazinczytól eltérően – a költészet legmagasabb céljaként fogalmaz meg. Az erkölcsi dimenzió is csak erős intencionálással, a szerzői szándék transzparenciájával teremthető meg, éppúgy, ahogy Kazinczy esetében az irodalmi kánonképzés és a realitástól való távolságtartás dimenziója. Berzsenyi azonban nem csak szemléletében és céljában különbözik e téren Kazinczytól, hanem abban is, hogy ő mindezt nem a szerzői beszédre, a paratextusokra és az epitextusokra, hanem immanens, poétikai eszközökre bízza. Hogy Berzsenyi és Kazinczy végül "lemond" egymásról, az a különbségek felismerésének tulajdonítható, annak a tapasztalatnak, hogy az eltérő szándékok egymásnak még a megértését is nehezítik.

Ugyanebben a bekezdésben Berzsenyi maga is elismeri, hogy a kortárs tematikájú szövegek értelmezésében a tények mindig fikcióromboló hatásúak, sokkal erősebben, mint azt a horatiusi ódák irodalmi tapasztalata alapján gondolta. Talán innen is ered, hogy ódaköltészete az ezt követő levelei szerint válságba kerül.

(Poétai közösség)
A diogenészi bölcs magány nem illeszkedik Kazinczy szerzőeszményéhez. Berzsenyinek személyes kapcsolatrendszerében is reprezentálnia kell a Kazinczy-táborral való közösségét. Pestre utaztatása a kéziratcsomó átvétele céljából nem véletlen. Itt kell találkoznia a triásszal és Kölcseyvel, ám Szemere Pál terjedelmes beszámolójából ismeretes, hogy találkozójuk nem a várt módon sikerült, a Kazinczy nevében történő poétai egymásra találás és szövetségkötés helyett inkább az egymáson való furcsálkodás jellemezte azt.³⁸

Saját legbelső körén kívül Kazinczy 1810-ben egy másik társaságot is kijelöl Berzsenyinek, két somogyi irodalomkedvelő ismerős, Sárközy István nagybajomi táblabíró (aki egyben szabadkőműves is!) és Szokolay személyében, akikkel ez idő tájt újítja fel régebbi kapcsolatát. Berzsenyivel a középpontban Somogyban is megalakulhat így egy Kazinczy-sejt, mi³⁹nt Kölcsey által Debrecenben vagy Döbrentei által Erdélyben. Olyan alkotói-olvasói közösség lenne ez, amely Kazinczy önkanonizációját, nyelvi-irodalmi programjának terjesztését segítené elő, a Dunántúlon pedig különösen fontos feladatot teljesítene, ellenpólust képezne a megsértett Kisfaludy Sándor táborával szemben. Kazinczy tervszerűen dolgozik a társaság szervezésén. Van, amikor kéziratot küld Berzsenyi által Sárközynek, máskor Sárközynél érdeklődik Berzsenyi felől, majd közös olvasásra biztatja őket. 1811. június 5-én Berzsenyi arról számol be neki, hogy hármasban társalogtak Kazinczyról és a hazáról, és hogy Kazinczy a Dunántúlon, különösen a katolikusokat, rajongóivá tette.⁴⁰ Kazinczy beérni látja fáradozását, az öntükrözés Berzsenyin keresztül megvalósult:

(A plátói szerelem)
A formálódó szerzői identitás szempontjából a legkülönösebb történet Kazinczy és Berzsenyi kapcsolatának alakulása. Levelezésük mester-tanítványi viszonyként, majd tegező módra váltó költői barátságként indul. Az intellektuális közeledést fűzné még szorosabbra Kazinczy, amikor éppúgy, mint Daykának, felteszi a szabadkőművességre vonatkozó kérdést. Berzsenyi nem érti az akácfa-szimbólumot, visszakérdez, mire Kazinczy burkoltan felszólítja őt a belépésre:

A kapcsolat következő szakaszában a szellemi-költői közösségen is túllépő privát barátság beteljesüléseként értékeli Berzsenyi azt a levelet, melyben Kazinczy házi körülményeit, családját mutatja be neki.

A meghatott levélrészlet mellé a Hol vagy te Széphalom kezdetű verset küldi, de egyúttal azzal is számot vet, hogy saját családi környezete mennyiben illeszthető Kazinczyéhoz. Viszonzásképpen saját rokonságáról ír, nem a jelenbeliről, hanem a Zrínyi, Nádasdi és Gyulafi ősökről, ezüst medencében mosdó ősanyákról. Mentegetőző válasz lehet ez, amiért Mikla asszonya Török Sophiehoz hasonlóan Goethét és Schillert nem olvas, és az sem véletlen, hogy családi témakörben a női oldalt a továbbiakban Berzsenyi számára is Török Sophie képviseli, akinek arcképét kéri Kazinczytól. Azonban értelmezhető az ősök felsorakoztatása akár önérzetes válaszként is a Kazinczy-levélre, mely szerint Török Sophie bécsi francia klastromban neveltetett, Comtesse Roggendorff nagynénjei mellett, négy nyelven beszél, modern külföldi irodalmat olvas, gyermekének keresztapja pedig – vastagon szedve – Generalis Vay Miklós.⁴²

A vetélkedésgyanús enumeráción túl a családi témakör a környezeti kötődések szükségességének vagy eltüntethetőségének a kérdésével fonódik össze. A refugium témája a várttal ellentétes kijelentéseket hoz ki mindkettejükből. Érdekes módon Berzsenyi lesz az, aki őseivel szembeni hazafiúi kötelezettsége dacára azt mondja, hogy bár vannak órák, amikor az elődök "hérói lelke" hordóját ostromolja, ő olyankor a Múzsákat hívja segítségül, és nyugalma visszatér. Az ő számára lesz tehát menedékhely a költészet a közösségi cselekvés más formái elől – fogalmazhatnánk úgy is, hogy a "nagy ősi vér háborgatásának" ő lényegében költői szinten tud és akar eleget tenni. Úgy tűnne tehát, hogy amennyiben el akarja távolítani Berzsenyit környezetétől, és átemelni szeretné őt egy virtuális poétai közösség világába, Kazinczynak lényegében nem marad tennivalója, mert óhaja máris megvalósult.

Azonban Kazinczy más álláspontra helyezkedik: nem csendes és magányos menedéket szeretne, még akkor sem, ha ez a képzeletbeli világ graecizált poétai világ, és Hellász papjai népesítik be. Nem együttes elvonulást vagy elzárkózást akar, hanem együttes társadalmi szereplést, amelyet ugyanakkor nem a szokásokhoz és hagyományokhoz való ragaszkodás, hanem a belőlük való kiemelkedés vágya irányít. Ennek megfelelően értelmezi át Berzsenyi Diogenész-metaforáját:

Az intellektusnak és ízlésnek elismertetése jelenti Kazinczy számára a hagyományok alól mentesülő egyéni szabadságot, melynek létfeltétele és alapelve a folytonos különbségtevés önmaga és környezete között, éppen ezért nem is nélkülözheti a környezetet, amelyhez viszonyítva az eltérések megnevezhetők. A nyelvi, irodalmi, esztétikai és szociológiai elemeket egyaránt tartalmazó elkülönülő program igazolására szeretné társul maga mellé Berzsenyit, és ehhez mérten igyekszik annak a nyilvánosság elé vihető költői identitását kialakítani. Játékosságból és derűből is sok van ebben a törekvésben. Az 1816-os kötet után Berzsenyiben a "komolyságot" sokallja,⁴⁴ de a gravitást másutt is a szellemi tevékenység és a művelt társadalmi-társasági élet ellenségének tartja.

A barátság privát szintje Kazinczy számára ezért a közös nyilvános fellépésnek, míg a közös fellépés az irodalmi kanonizációs tervnek az előfeltétele. A közéleti-társadalmi tekintély és támogatottság megszerzése a kánonteremtő tevékenység egyedül lehetséges formája, mint azt Kazinczy más kontextusban példákkal is igazolja:

Berzsenyivel való személyes barátsága ezért inkább csak reprezentációs szükségletet elégít ki. Magánjellegű kapcsolatukat odáig engedi terjedni, ameddig a szimbolikus szintű levélbarátság még megőrizhető. Emlegeti, de nem keresi a személyes találkozás lehetőségét, az arckép elkészítését azonban sürgeti; amikor Török Sophie portréját kéri Berzsenyi, azért nem küldi meg neki, mert az újonnan készült arckép Sophiet a maga valóságában ábrázolja, "patyolatba öltöztetett konyhaszűzként"; amikor először kapja meg a Berzsenyi-portrét, és azon csak az embert látja, de a poétát nem, három éves kislányának adja azt oda. Akkor függeszti íróasztala fölé a képet, legalábbis levél szerint, amikor sokadszorra is arra venné rá Berzsenyit, hogy ne a Himfy-, hanem a Dayka- és Kis János-kötet formájában adja ki verseit.

A virtuális szerzői identitás megformázásában az első időszakban Berzsenyi is közreműködik, elfogadja, sőt erősíti az idealizáló gesztusokat. Bécsbe utazik újrafestetni arcképét, önleírásában az "apollói vonásokat" emeli ki, egymás után írja Kazinczyhoz, Széphalomhoz, Török Sophiehoz szóló verseit (Ajánlás; Hol vagy te Széphalom; Barátom, a gonosz tzakó; A' Sonetthez; Kazinczy Ferencznéhez; Orczy' árnyékához, mely eredetileg Kazinczynak volt címezve; A' Múzsához; Kazinczy Ferenczhez; Gróf Török Sophiehez). E gesztusokat azonban ő a személyes barátság érdekében teszi. Kevésbé a kánonnak vagy irodalmi rendszernek akar általuk megfelelni, inkább személy szerint Kazinczynak mint költőnek, barátnak, mesternek. A szimbolikus szint mögött egy etikai jellegű kapcsolatot feltételezett, melynek perspektívájából Kazinczy identitásformáló tevékenysége baráti segítségnek tűnt, hogy niklai magányában, szellemiséget és esztétikumot nélkülöző környezetében a költői létforma megvalósítható, fenntartható legyen. Egyik korai levelében el is választja egymástól kapcsolatuk különböző szintjeit, a privát barátság etikai értékeit helyezve a többi fölé.

Berzsenyi a társadalmi és magánkötöttségektől hermetikusan elzárt, vagy elzárható kis világnak gondolja el közösségüket, ahol a poétai és a privát barátság összefonódik, olyan szorosan, hogy a lelki-szellemi hasonulás nyelvi reprezentációjába akár a szerelmi metaforika is beleszőhető. Kevésbé emlegetett részlete levelezésüknek, amikor Berzsenyi rákérdez a platóni "Knabenliebe", a férfiszerelem jelentésére, és Kazinczy durván, egy börtönbéli valós jelent leírásával iktatja ki a metaforikus értelmezést.⁴⁷

Kazinczy válasza:

Kazinczy a metaforikus nyelvhasználat ezen pontján leállítja Berzsenyit, és következő levelében kapcsolatuk kétirányúságát is megszünteti arra kérvén őt, ne vegye indiszkréciónak, ha leveleit továbbmondja Szemere Pálnak, "hadd ismérjék az én Berzsenyimet Pesti barátim is". ⁵⁰

Levelezésük folytatását az teszi lehetővé, hogy Berzsenyi etikai alapú értelmezésében a barátságot a véleménykülönbségek, sőt a megbántások sem befolyásolják, így kitart az elzárt közösség fikciója mellett. A Mondolat-pert megelőzően, de azt követően is ide invitálja barátját.

Kazinczy pedig visszautasítja a meghívást, és azt is letagadja, hogy a Mondolat sértené.

A Knabenlieberől való eszmecsere a grammatikai perrel azonos levélben történik közöttük, és Kazinczy válasza ugyanazokkal a sorokkal együtt érkezik, amelyben ellenérveit későbbre igéri, de ezeket már sohasem írja meg. A vita eredményezi is, jelzi is, hogy Berzsenyi visszavonja együttműködését a közösen formált szerzői identitás terén. Másfajta identitást kezd kialakítani, és ennek akar érvényt szerezni már az 1813-as, de főképpen az 1816-os kiadásban. Kazinczy és Helmeczi viszont tovább működteti a korábbit, de már jóváhagyás nélkül.

Hogy Kazinczy szövegbarátsága lényegében egy Berzsenyi nevű kazinczyánus-neológus szerzőnek szól, a grammatikai per során válik nyilvánvalóvá, az pedig, hogy ez a nyilvánosság előtt kanonizált virtuális szerző tőle és az általa létrehozott párhuzamos identitástól független és befolyásolhatatlan, a Mondolatból derül ki Berzsenyi számára. Kazinczy mintegy "lemond" ezután Berzsenyiről, és új szerzőt keres kanonizációs törekvéseinek érvényesítéséhez. Röviddel a Berzsenyi-kötet megjelenése előtt, 1813 februárjában hozzálát a négy évvel korábban elhunyt Báróczi Sándor műveinek kiadásához, majd a neológiai programját fejtegető Báróczi-életrajz megírásához, és ezzel az életrajzzal, ha itt most nem állnánk le a párhuzamkereséssel, újrakezdhetnénk mi is történetünket.

(A kötet)
Az 1813-as Berzsenyi-kötet a Kazinczyval alakuló kapcsolat történetének minden szakaszát tükrözi, a teljes felhatalmazás nyomait éppúgy, mint Berzsenyi saját költői identitásának, irodalom- és nyelvszemléletének önállósodását.

Ismeretes, hogy az 1808-as kéziratcsomónak Kazinczy nemcsak ortográfiáján, versszövegein változtatott, hanem hármas beosztású szerkezetét is ő alakította ki. A kötetszervező elvek közül a Dayka-gyűjteményhez hasonlóan a tónuselméletet, vagyis a műfaji, verselési és ízlésbeli sajátosságok hierarchizálását érvényesíti.

A fentebb nemű dal, akárcsak Daykánál, az antikizáló neoklasszicista rímes és időmértékes szövegeket jelenti (a nyugat-európai rímes-időmértékes verselést Berzsenyi elutasította); a "fentebb repűlet" az ódák és elégiák csoportját foglalja magában, míg a harmadik könyv az érzelmek vagy alkalmiság tekintetében referenciális kötődésű szövegeket tartalmazza. A hasonlatosságot a két kötet között Kazinczy maga is jelzi Berzsenyinek, amikor 1810 februárjában beszámol a Dayka-kompozíció véglegesítéséről és nyomdába adásáról. Itt említi először, hogy mennyire szeretné, ha Dayka után Kis János és Berzsenyi kötete "épen azon formatumban, azon betűkkel nyomtattatnának", "hogy két kedves barátom és Poétám eggy formatumban állhasson könyveim köztt."⁵⁴ Az a tény egyébként, hogy a Dayka-modell szorgalmazása ellenére Berzsenyi és Kis János nevét mindenütt egymás mellé rendeli Kazinczy, kettős célzatú. A párosítás által mind Berzsenyi, mind a nyilvánosság felé rímes dalköltészetének elsőbbségét igyekszik kiemelni.

Kazinczy a kéziratot Pestre küldi Szemere Pálnak, hogy Berzsenyi onnan vegye majd kézhez, miután közösen átnézték és megbeszélték a javításokat. Kazinczy látszólag Berzsenyi szabadságára bízza a változtatások elfogadását vagy elvetését, azonban több tényező arra utal, hogy miután a kompozíciószerző státusát, vele együtt a programkommunikáció szintjét kisajátította, Berzsenyi minden további lépését e téren ellenőrzés alá vonta. Legközelebbi pesti barátjának, Szemere Pálnak a személye ugyan garancia Berzsenyi meggyőzésére, azonban Kazinczy ennél is nagyobb biztonságot akar, és utolsó áttekintésre visszakéri magának az egész anyagot.

1810 tavaszán, Berzsenyi pesti útja során és után azonban Kazinczy szándékaitól eltérően alakulnak a dolgok. Kis István kiadóval Berzsenyi úgy egyezkedik, hogy a Himfy mintájára adja ki a verseket. Döntéséről értesíti Kazinczyt, bár megengedi neki, hogy ha mégis a Dayka-formátumot szeretné, intézze azt el maga a kiadóval. A kötetbeosztást és a javításokat illetően is eltérő véleményen vannak. Az egyeztetési folyamatot Berzsenyi egy éles fordulattal elmetszi és elhallgat, mintegy visszavonva Kazinczytól a kötetszerzői jogot. Olyan érvvel indokolja visszalépését, amely korábban éppen e státus átruházására késztette:

A történet ismét a grammatikai pert tartalmazó levélhez ér vissza, amely a korábbi témakörökhöz hasonlóan e kérdésben is fordulópontot jelent. Berzsenyi itt ismeri fel, hogy javításaival és kompozíciójával Kazinczy a költészetétől idegen nyelvi, esztétikai és etikai diskurzusba helyezi be kötetét. A bizonytalankodást és a tanácsért, ítéletért való folyamodást, mely addigi leveleinek állandó eleme volt, most verseinek, költészetről vallott felfogásának magyarázata váltja fel. Az Eszterházy-, a Festetits-, a Teleki-óda téves olvasatára hívja fel Kazinczy figyelmét, nyelvi vitába bocsátkozik vele, ugyanakkor jelzi számára, Platónt és Plutarkhoszt olvas, hogy megképezze és a köteten belül érvényre juttassa a maga "theoriáját".⁵⁷

Levelezésük 1812-től megritkul, több levél elveszik, azonban a meglévőkből úgy tűnik, Berzsenyi nem küldi vissza Kazinczynak utólagos átnézésre az újradolgozott kéziratot, hanem Pestre juttatja el Szemere Pálhoz. Az is biztos, hogy Kazinczy nem ismeri Berzsenyi változtatásait, noha Szemerétől könnyen megtudhatta volna. A kötetszerzői státusról így kénytelen volt lemondani, azonban kánonképző tervéhez továbbra is ragaszkodott. Intézkedett, hogy ne kerüljön Berzsenyi kötetének homlokára a pesti növendék papok anyagi támogatásáról szóló hír, és jelentés se essék róla, ahogyan azt Berzsenyi szerette volna. 1812 tavaszán azt is megszervezi, hogy ha ő maga nem nézhette meg a kéziratot, legalább fogadja el Berzsenyi korrektornak Helmeczit, a pesti kör újonnan beavatott tagját, akinek elsődleges feladata a nyomdai ügyekben való eljárás volt. Arról is értesíti Berzsenyit, már nem bízva rá a választást, hogy meghagyta Helmeczinek, versei a Dayka-kötettel ugyanegy formátumban jöjjenek ki.⁵⁸

(A könyvek)
1813. július 4-én Kazinczy izgatottan veszi kézbe a frissen kapott kötetet: "lássam mik vannak benne, 's melly renddel [...] lássam változtatásidat..." A hármas felosztás megvan, de már nem hasonlít a javasolt rendhez. Az első könyv nem az általa kijelölt fentebb nemű, nem is a rímes dalokat tartalmazza. Merényi Oszkár kimutatása szerint a kötet elejére Kazinczy terve szerint 10 rímes és 9 időmértékes vers került volna. Berzsenyi kompozíciójában 17:6 az arány a metrumos versek javára.⁵⁹

Az első könyv gyűjti egybe a Kazinczyhoz fűződő poétai és privát barátság valamennyi darabját. Berzsenyi itt teremti meg költői szinten azt az elzárt emberi és esztétikai közösséget, amelyet a köteten kívül is remélt barátságuktól. A virtuális kisvilágot, melyet Onder Csaba az "amathusi" jelzővel ír le,⁶⁰ a kötetfikció hőse nem egyedül lakja, hanem Kazinczyval közösen. A könyv 25, vagy az Ajánlással együtt 26 verséből periodikusan minden negyedikben, illetve ötödikben megjelenik Kazinczy neve. A versek mindegyike barátságuk kezdeti szakaszában keletkezett.⁶¹

A Kazinczyhoz fűződő barátság narratívája mentén a könyv szerelmi tematikájú és múzsaverseinek értelmezési lehetőségei is felszabadulnak, és a metaforikus beszéd dimenziója felé közelíthetők.

A második szerkezeti egység Berzsenyi hazafias ódáit, közösségi költeményeit foglalja magában. A Pallas és Apolló köré szerveződő jelentéstömbök alapján Onder Csaba egy ereszkedő-emelkedő tematikus ívet vél felfedezni bennük: a kezdeti romló, értékhiányos közösséget a könyv második felében egy aranykor felé mutató, értéktelített jövőkép váltja fel.⁶² Ha azonban az első könyv Kazinczy-központúsága felől figyeljük az itteni versek elrendezését, az Onder-féle narratíva mögött más jelentésrétegek is felfedezhetők.

A második könyv szintén poétai közösséget teremt, olyan költőkkel, akik egy Kazinczyval szemben megfogalmazott irodalomszemléletet képviselnek. A Szókratész és Camoena alakjával szimbolizált tézis az esztétikum, az etikum és a filozófia elválaszthatatlan egységét hirdeti: "A' ki Széppel köti öszve a' Jót, / Oh Takács, az bölcs, az igaz Poeta" (Téti Takács Józsefhez). A gondolat már a Kazinczynak írt levelekben is megjelenik, Berzsenyi későbbi tanulmányainak és a Poetai harmonistikának pedig kiindulópontját képezi. E platóni, Csetri Lajos szerint pedig angol gyökerekkel is rendelkező hasznosságtan szerint művészi érték csak az etikum és bölcsesség dimenziójában képződhet, mert csak így rendelkezhet nemzeti közösséget teremtő és formáló erővel. A második könyvben megjelenő költők valamennyien ezt a költészetszemléletet képviselik, a körükbe belépő lírai szubjektummal közösen. Virág Benedek hazai Flaccusként, egyben új mesterként szerepel a nyitó versben, éles határt húzva az első és a második könyv fikciója között. A második könyvben ennek megfelelően a Horatius-kép is megváltozik. A Kazinczy-barátságot idéző első részben a Horátz című vers a személyes boldogság jogát hirdető carpe diem-elvet fogalmazza meg. A második részben közölt Horatiushoz című költemény a világ nagy eseményeire figyelő bölcs látásmódját tanítja, míg a Virág Benedek neve mellett megjelenő "flaccusi" jelző a nemzeti ódaköltő szerepét emeli ki.

A Virág Benedekhez szóló ajánlás után Horatius köré csoportosítva, időrendben kerül be a könyvbe a rokonszemléletű alkotói kört aposztrofáló verssorozat. Görög Demeter és Orczy Lőrinc megelőzi, Kis János és Téti Takács pedig követi Horatiushoz szóló költeményt. A három könyv egészét tekintve ugyanakkor újabb szerkezeti elv is megvalósul ezzel a besorolással, mert a Horatiushoz, a Kis Jánoshoz és a Téti Takács Józsefhez szóló vers a kötetkompozíció fókuszába kerül. A Kazinczy-féle hármas felosztásra így ráépül egy piramisvonal, vagyis Berzsenyi egyszerre kétféle kompozíciót kezd el működtetni.⁶³ Ha az Ajánlást nem számítjuk, akkor a kötet 76 verse közül a Kis Jánosnak címzett darab pontosan középen, a 38. helyen áll. Előtte a Horatiushoz és az Élet dele, utána a Búcsúzás Kemenes-aljától, kissé távolabb pedig a Téti Takács Józsefhez című vers áll. A Kis János-vers különös fontosságát az adja, hogy egyetlen személyre vonatkoztatva jelenik meg a Berzsenyi-féle költészeti és költőideál minden összetevője:

Csetri Lajos zárójeles kérdése idézhető e sorok kapcsán, hogy nem megint saját költőeszményének másra vetítéséről van-e itt szó,⁶⁴ ugyanakkor a vers különlegességéhez hozzátartozik egy apró csúsztatás is. 1812. április 2-án Berzsenyi azt írja Kazinczynak, hogy szobájában Schiller és Kazinczy képe függ, és szeretne melléjük egy Horatius-portrét, mert számára ez a három egy.⁶⁵ Ehhez képest a fenti idézetben Matthison lényegében Kazinczy helyét foglalja el.⁶⁶ Sehol sem nyilvánvalóbb a második könyvben Kazinczy hiánya, mint éppen ebben a versben. A kötet középső egységében Kazinczy neve egyetlen egyszer sem fordul elő.

A hármas felosztású és piramisvonalú kompozíciós elv egymásba játszásának eredménye, hogy a könyvek együtt és külön-külön többféle narratíva mentén olvashatók. A második rész irodalomszemlélete ellentétben áll az első könyvnek mind a Kazinczy által javasolt neoklasszicista programjával, mind a Berzsenyi által megteremtett költői fikciójával. A hármas beosztás szerint az első és második könyv egyenrangú kapcsolatban áll egymással, a piramisszerkezet szerint hierarchikus viszony van közöttük: a második könyv alkotói közössége és lírai szubjektuma némaságra ítéli az elkülönülő programját kanonizáló Kazinczyt. Az Ajánlást hozzáolvasva azonban ismét bővülnek az értelmezési lehetőségek. A három könyv elé önállóan beszerkesztett ajánlóversben Kazinczy a kötetfikció hősét költővé avató személyként jelenik meg, akinek nevéhez, irodalmi és hazafiúi erényeihez az elkülönülő és közösségi költészetszemlélet egyaránt szervesen kötődik.

Az első könyvhöz viszonyítva ugyanakkor a második könyv közösségi narratívája is relativizálódik: az ideálok, virtusok és célok, mesterek és tanítók között nincs ott a barát, a privát kisvilág szférája. A hiányt a közösségi ódák sorába beiktatott elégiák tematizálják, de innen eredeztethető az is, hogy a második könyv verseiben az etikum és a filozófia folytonos harcban áll egymással. A nagynevű ősök által cselekvésre kötelezett költőnek itt minden egyes költeményében meg kell küzdenie a Szókratész, olykor Horatius nevével fémjelzett bölcsességgel, amely az egyénre nézve lemondást, magányt és hiábavalóság-érzetet eredményez költői, magánéleti és közösségi szinten egyaránt. Míg a Kazinczyval közös kisvilágban a költészetnek is, a bölcsességnek is van jutalma, barátságtermető ereje ("Hol Kazinczydnak keze szent örömmel / Nyujta borostyánt"), addig a második könyvben a "virtus" értelme csak önmagában rejlik: "S nem kéri senkitől érdeme jutalmát, / Mert azt magában érzi... Nagy érdem: de bérét e' föld meg nem adja" (Kishez). A nagy közösségi céloknak, ideáloknak és a vanitatum vanitas-szerű bölcsességnek az elmagányosító hatása fogalmazódik meg azokban a versekben, amelyeknek helyét a második könyvön belül változatos módon értelmezi a Berzsenyi-irodalom. Az Élet' dele, a Bucsuzás Kemenes-aljától és a különösen problematikusnak tartott Barátimhoz című vers a szókratészi bölcs-szerep korlátozó, hiánykeltő oldalait, a Fohászkodás pedig bizonyos szempontból értelmetlenségét, és csak etikai dimenzióban való legyőzhetőségét fogalmazza meg.

A vanitatum vanitas-szerű hangulat a második könyv végére erősödik fel, előkészítve a harmadik részt, amely a kiürült bölcs-szerep elutasításával indul. A filozófiai dimenzióból Berzsenyi itt idősíkváltással egy múltat, ifjúságot, szerelmeket felidéző költői fikcióba lép át. Az "élet dele" mint választóvonal most is megjelenik, de e vonaltól most nem a bölcsesség "hideg értelme" irányába, hanem vissza, "az ifjúság örömei" felé kíséreli meg az eltávolodást (A' Múzsához). Filológiai szempontból is a "hátrálást" választja: három kivételével valamennyi vers 1808 előtt keletkezett, vagyis azok a darabok kerülnek ide, melyeket Berzsenyi később, a Kölcseyvel folytatott vitában "gyermekkoriaknak" nevezett. Azonban a harmadik könyv is parabolikus szerkezetű. A versek többsége negatív fikció, be nem teljesült szerelmek, megvalósulatlan örömök, már csak múlt időben megjeleníthető emlékek uralják őket. A verssorozat végére ezért a bölcsességnek egy újfajta értelmezése jön létre, az elfogadás nyugalma: "Minden kornak van Istene, / Nem zúgolódom ellene, / 'S kebelembe marasztom" (Életphilosophia).

A rezignált hangulatnak megfelelően a kötetet a második könyv végén álló darabbal azonos című, de azzal ellentétes tartalmú vers zárja: a Barátimhoz újra a közösségi, filozófiai és esztétikai elemeket együttesen tartalmazó költészetfelfogás vezérmotívumát erősíti fel, a lírai szubjektum pedig önmagát és művét végérvényesen ennek keretei között helyezi el: "És néktek, szeretett Nemzetem' ékei, / Laurussal fedezett Bölcsei! tetszhetik".

A kötet utolsó soraiban megjelenő önértékelés egy harmadik szerkesztési elvet is tükröz, a körkörösséget. A záróvers visszakapcsolás mind a kompozíció középpontjához, a Kis Jánoshoz és a Téti Takács Józsefhez szóló költeményhez, mind pedig a kiadás legelején elhelyezett, eddig nem említett arcképhez, amelyen a Berzsenyi költészetszemléletében ötvöződő értékeket az általa személyesen és gondosan összeválogatott öltözék szimbolizálja. A Bécsben készíttetett portré már a Kazinczyval szemben önállósodó szerzői identitás reprezentálására szolgál. A sorok, melyekkel Kazinczynak a képet megküldi, a részben még mentegetőző, részben már függetlenedő állapotot dokumentálják.

Kazinczy pedig a Dayka-képhez legkevésbé sem hasonlító portré feletti csalódottságát nem Berzsenyinek, hanem Helmeczinek és Kis Jánosnak írja meg:

A körkörösség elve alapján a harmadik könyv vége ismételt ellenpontozása az első könyv narratívájának éppúgy, mint a második részben az egyéni örömöket korlátozó bölcsesség elleni lázadásnak. Ellenpontozása az Ajánlásnak is, mert költővé avatását a lírai szubjektum már nem egyedül Kazinczytól, hanem a vele azonos nézeteket valló alkotói-befogadói közösségtől várja. A harmadik könyv egész szerkezete végül ellenszegülés a Kazinczy-féle kompozíciós elképzelésnek. Berzsenyi többet is ide emel át azokból a rímes dalokból, melyeket Kazinczy az első könyvbe sorol be, így eltünteti a Dayka-kötettel való hasonlóság utolsó – verstani – nyomait is.

A Berzsenyi-kötet recepciója sem hasonlít Daykáéhoz. Kazinczy így érzékeli, és így fogalmazza meg nemtetszését Kis Jánosnak, a maga ironikusan "indirecte" módján: "De ha Daykám a' populé' tapsát meg nem nyerhette, bezzeg nyeri mindenfelé Berzsenyink, és ez is haszon a' jó ügynek."⁷⁰

Jegyzetek

^{1   SZILÁGYI Márton: A "titkos bú" poétája? Dayka Gábor kanonizálásának kérdőjelei. In: A magyar irodalmi kánon a XIX. században. Szerk. TAKÁTS József. Kijárat Kiadó, Pécs, 2000. 73–87. old.}

^{2  Részletesen foglalkozik e fordulat világirodalmi hátterével FRIED István: Kazinczy neoklasszicista fordulata (A Poetai berek). In: F. I.: Az érzékeny neoklasszicista. Vizsgálódások Kazinczy Ferenc körül. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely–Szeged, 1996. 44–60. old.}

^{3  Érthető, hogy az egymást követő Csokonai-perek és a nyelvi-esztétikai viták közepette 1813-ban Kazinczy a Csokonaival való együttműködését már nem említi. Kettejük levelezéséről ez ügyben vö.: CSETRI Lajos: Kazinczy, a kritikus, az "irodalompolitikus". In: Cs. L.: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 181–183. old.}

^{4  Kazinczy Ferenc Összes Művei. Harmadik osztály. Levelezés. S. a. r. Váczy János. I-XXI. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1891-1911. (KazLev.) Kazinczy Kis Jánosnak, 1805. október 1. Kázmér. III. k. 446. old.}

^{5  E kérdéskörrel néhány más tanulmányomban bővebben foglalkoztam, ezért itt kifejtés helyett csak utalok rájuk: Kazinczy civitas litteraruma és a keszthelyi Helikon. In: Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk. KALLA Zsuzsa. Budapest, 2000. Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvei 9. 173–182. old.; A kánon építésének és leépítésének stratégiái Kazinczynál. A Bácsmegyeinek gyötrelmei. In: A magyar irodalmi kánon a XIX. században. Szerk. TAKÁTS József. Kijárat Kiadó, Pécs, 2000. 37–56 old. A strukturált irodalom kánonképzési paradoxonai: a Tövisek és Virágok. In: H. F. K.: Közösségi és elkülönülő irodalmi programok a 19. század első felében. Fáy András irodalomtörténeti helye. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000. 74–86. old.}

^{6  MEZEI Márta: A kiadó mandátuma. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998. 88–91., 113–119., 133–138., 150–152. old. SZILÁGYI Márton: I. m.}

^{7  A kéziratos gyűjtemény kiadása: Dayka Gábor versei. Összeállította, szerkesztette, valamint az Utószót írta KOVÁCS Ferencné Ónodi Irén. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1993.}

^{8  A kérdést Szilágyi Márton fogalmazza meg ilymódon. In: I. m. 80. old.}

^{9  BÍRÓ Ferenc: A titkos bú poétája. Dayka Gábor (1768–1796). In: B. F.: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Balassi Kiadó, Budapest, 1994. 363–371. old.}

^{10  Vö.: Adam WOLFGANG: Poetische und kritische Wälder. Untersuchungen zu Geschichte und Formen des Schreibens 'bei Gelegenheit'. Carl Winter Universitätsverlag, Heidelberg, 1988. Beihefte zum Euphorion 22.}

^{11  BARÓTI SZABÓ Dávid: Új mértékre vett külömb verseknek három könyvei. Mellyeket szerzett Esztergam megyebéli pap, erdélyi Baróthi Szabó Dávid, mostan a' Kassai Fő Iskolákban az ékesen szóllásnak Királyi Professora. Kassán, Landerer Mihály költségével és betűivel, 1777.; RÁJNIS József: A' Magyar Helikonra vezérlő Kalaúz. Az az: A' Magyar vers-szerzésnek Példai, és Régulái. Irta Kőszegi Rájnis József. Posonyban, Landerer Mihály költségével, és betüivel. 1781.; RÉVAI Miklós: A magyar Alagyáknak I. könyvek. 1778. Nagykároly – Károlyi Nyomda.}

^{12  WINCKELMANN: Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban. Ford. Tímár Árpád. In: Winckelmann, Jochann Joachim: Művészeti írások. Válogatta és az utószót írta TÍMÁR Árpád. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 7–59. Itt: 31. old.}

^{13  Az Abelárd és Helois-darabokat Dayka Pope munkájának Colardeau-féle francia átdolgozásából fordítja. A korszak költői közül többen is ismerték a szöveget, főként a franciás tájékozottságú testőrírók. Czirjék Mihály népszerű átdolgozása 1785-ben jelent meg. Kazinczynak sem ez, sem Dayka fordítása nem tetszett. Kis Jánost biztatja újabb átültetésre. A Dayka-kötetből ki is akarta hagyni a szövegeket, azonban Csokonai véleménye alapján bent az első részét bent hagyja. Vö.: Dayka Gábor költeményei. Kiadta ABAFI Lajos. Budapest, 1880. Nemzeti könyvtár, 11. k., és GÁLOS Rezső: Dayka Gábor költészete. EPhK 1913. 145–154., 226–240. Itt: 152–153. old.}

^{14  Újhelyi Dayka Gábor versei. Öszveszedte 's kiadta barátja KAZINCZY Ferencz. Pesten, Trattner költségein, 's betűivel 1813. (A továbbiakban: Dayka, 1813.) XIII–XIV. old.}

^{15  WINCKELMANN: Megjegyzések a műalkotások szemléléséről. Ford.: Tímár Árpád. In: Winckelmann: I. m. 61–74. Itt: 67–69. old.}

^{16  Dayka, 1813. XIII. old. – Orpheus. Eggy hónapos-irás, a' jozan gondolkozásnak, igazabb izlésnek és magyar történeteknek elő-segéllésére. Ki-adta Széphalmy Vintze. Első kötet. 1790dik Jan. Febr. Mart. April. Kassan, Füskuti Landerer Mihály' költségével. 48–50. old.}

^{17  Dayka, 1813. XV. old. A célzás a már említett Kazinczy-versre, Az est-hajnalhoz címűre vonatkozik, melynek utolsó versszakában, illetve ennek jegyzetében nevezi Kazinczy az akácot reményfának. Vö.: Magyar Museum. Első kötet. 1788 és 1789. esztendőben. Pesten, Trattner Mátyás' betűjivel. 4. old.}

^{18  Legutóbb MERÉNYI Annamária: A beavatás kánonja és a szerzői név szerepe Kazinczy körében. In: A magyar irodalmi kánon a XIX. században. Szerk. TAKÁTS József. Kijárat Kiadó, Pécs, 2000. 57–72. old.}

^{19  Az idézett motívum két helyre is utal a Bibliában: 1) Dániel könyve, 5. fejezet. Nebukadnezár fiának, Baltazár királynak a lakomáján a falon megjelenik egy írás: Mené, mené, tekél, parszin. Isten számba vette a királyságodat és véget vetett neki. Megmérettettél és könnyűnek találtattál. Feldarabolta az országod, és a médeknek és perzsáknak adta. 2) Az Újszövetségben Jézus megkeresztelkedésekor megjelent felette a Szentlélek, galamb képében, és a tanítványok ezt a szózatot hallották: Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. (Máté, 3, 17.) Az idézeteket vö.: [KAZINCZY Ferenc:] Tövisek és Virágok. Széphalom, 1811. Sáros-Patakon, Nyomtat. Nádaskay András által.}

^{20  Kaz. Lev. VI. k. 1367. lev. 107–108. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1808. október 31. Széphalom.}

^{21  KazLev. VI. k. 1384. lev. 147–148. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1808. december 13. Mikla.}

^{22  Uo. 148. old.}

^{23  KazLev. VII. k. 1615. lev. 144–146. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1809. december 12. Széphalom.}

^{24  KazLev. VII. k. 1614. lev. 143–144. old. Kazinczy Sárközy Istvánnak. 1809. december 12. Széphalom; KazLev. VII. k. 1682. lev. 308–311. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1810. március 16. Széphalom.}

^{25  KazLev. VI. k. 1389. lev. 157–165. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1808. december 23. Széphalom.}

^{26  Berzsenyi Helmeczi Mihálynak. 1815. július 5. Mikla. In: BERZSENYI Dániel Összes Művei. S. a. r. MERÉNYI Oszkár. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956. 646. old. A levélrészletre Onder Csaba is felhívja a figyelmet.}

^{27  Berzsenyi Kazinczynak. 1814. december 15. Mikla. In: BERZSENYI Dániel Összes Művei. S. a. r. MERÉNYI Oszkár. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956. 574–575. old. A levelet Váczy is közli: KazLev. XII. k. 2801. lev. 259–260. old., azonban ő nem aposztróffal írja itt a Ber'senyi nevet.}

^{28  KazLev. X. k. 2370. lev. 223–225. old. Kazinczy B. Prónay Sándornak. 1813. január 17. Széphalom.}

^{29  KazLev VII. k. 1615. lev. 144–146. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1809. deceber 12. Széphalom.}

^{30  KazLev. VIII. k. 1888. lev. 205–206. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1810. december 16. Széphalom.}

^{31  KazLev. VIII. k. 1937. lev. 325–329. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1811. február 15. Mikla.}

^{32  CSETRI Lajos: Berzsenyi és a nyelvújítás. Dunaiság-tiszaiság. In: Cs. L.: Nem sokaság, hanem lélek. Berzsenyi-tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 314–332. old; Uő: Berzsenyi irodalmi nézeteiről. In: In: Cs. L.: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 332–361., különösen 340–344. old.}

^{33  KazLev. VIII. k. 1955. lev. 358–362. old. Itt: 361. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1811. március 8. Széphalom.}

^{34  KazLev. VIII. k. 2014. lev. 563–566. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1811. június 5. Nikla.}

^{35  KazLev. VII. k. 1633. lev. 189–193. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1810. január 1. Széphalom.}

^{36  KazLev. IX. k. 2248. lev. 498–500. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1812. június 12. Nikla.}

^{37  KazLev. VIII. k. 1937. lev. 325–330. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1811. február 15. Mikla.}

^{38  KazLev. VII. k. 1730. lev. 398–408. old. Szemere Pál Kazinczynak Berzsenyiről. 1810. április 27. Pest.}

^{39  KazLev VI. k. 1415. lev. 216–217. old. Kazinczy Sárközy Istvánnak. 1809. február 5. Széphalom.}

^{40  KazLev. VIII. k. 2014. lev. 563–566. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1811. június 5. Nikla.}

^{41  KazLev. VIII. k. 2183. lev. 371–373. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1812. április 2. Széphalom.}

^{42  KazLev. VI. k. 1419. lev. 224–228. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1809. február 14.}

^{43  KazLev. VIII. k. 1825. lev. 63–66. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1810. augusztus 26. Széphalom.}

^{44  KazLev. XIV. k. 3324. lev. Kazinczy Döbrentei Gábornak. 1816. november 14. Széphalom.}

^{45  KazLev. VII. k. 1634. lev. 194–195. old. Kazinczy Dessewffynek. 1810. jan. 4. Széphalom.}

^{46  KazLev. VI. k. 1471. lev. 356–357. lev. Berzsenyi Kazinczynak. 1809. május 5. Mikla.}

^{47  Köszönet Nagy Ferencnek és Balázs Péternek észrevételeikért.}

^{48  KazLev. VIII. k. 1937. lev. 325–329. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1811. február 15. Mikla. A kiemelések Berzsenyitől származnak.}

^{49  KazLev. VIII. k. 1955. lev. 358–363. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1811. március 8. Széphalom.}

^{50  KazLev. VIII. k. 1977. lev. 431–433. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1811. április 4. Széphalom.}

^{51  KazLev VIII. k. 1794. lev. 4. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1810. július 5. Mikla.}

^{52  KazLev. XI. k. 2683. lev. 437–438. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1814. május 18. Mikla.}

^{53  KazLev. VI. k. 1389. lev. 157–165. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1808. december 23. Széphalom.}

^{54  KazLev. VII. k. 1670. lev. 280–281. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1810. február 24. Széphalom.}

^{55  KazLev. VII. k. 1633. lev. 189–193. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1810. január 1. Széphalom.}

^{56  KazLev. VII. k. 1785. lev. 534–536. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1810. június 23. Mikla.}

^{57  Vö. a gramatikai pert tartalmazó 1811. február 15-i, már idézett levéllel.}

^{58  KazLev. VIII. k. 2190. lev. 371–373. old. Kazinczy Berzsenyinek. 1812. április. 2. Széphalom.}

^{59  Vö.: BERZSENYI Dániel Költői művei. S. a. r. MERÉNYI Oszkár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 201. old.}

^{60  BERZSENYI Dániel: Versek. Teljes, gondozott szövegek. 1816. A kötetet szerkesztette, a versek szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította ONDER Csaba. Raabe Klett Kiadó, Budapest, 1998. Matúra Klasszikusok sorozat. 22–27. old.}

^{61  A könyvnek e szerkezeti sajátosságáról BURKOVICS Ferenc írt az általam vezetett szakdolgozatában: "Az igazi poézis keresése." Berzsenyi Dániel költészetének sajátosságai az 1813-as versgyűjtemény tükrében. Szeged, 1999. Kézirat.}

^{62  ONDER szerk., 1998. 27. old.}

^{63  Az aranymetszet megléte nem ismeretlen a Berzsenyi-irodalomban, említi azt Merényi Oszkár, Csetri Lajos és Onder Csaba is.}

^{64  CSETRI Lajos, 1986. 272. old.}

^{65  KazLev. IX. k. 2183. lev. 356–358. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1812. április 2. Mikla.}

^{66  A vers datálása bizonytalan. Merényi Oszkár 1803 körüli keletkezést valószínűsít, Toldy pedig 1810–1811-es szövegnek gondolja.}

^{67  KazLev. X. k. 2296. lev. 72–74. old. Berzsenyi Kazinczynak. 1812. augusztus 15. Mikla.}

^{68  KazLev. X. k. 2385. lev. 250–253. Kazinczy Helmeczinek. 1813. február 7. Széphalom.}

^{69  KazLev. X. k. 2387. 256–258. old. Kazinczy Kis Jánosnak, 1813. febr. 9. Széphalom.}

^{70  KazLev. X. k. 2476. lev. 492–494. Kazinczy Kis Jánosnak. 1813. július 20. Széphalom.}