Várunk

Könnyû lenne (ám egyúttal igen felületes is) úgy értelmezni Hász Róbert regényét, mint amely a háborúba és káoszba süllyedõ délszláv térség felbomlásának szubjektív átélését rendezné epikus formába: hiszen a könyv hatásmechanizmusának egyik legfontosabb eleme pontosan a történelmi múlt és a történelmi jelen konkrétságának fokozatos föltárásában (föltárulásában) áll, vagyis az olvasó csak a regény végére juthat birtokába mindannak a tudásnak, amely ehhez az allegorézishez szükséges. A szigorúan átgondolt epikus szerkezet egy idõtlennek tûnõ, s ezért kronologikusan rögzíthetetlennek mutatkozó idill képeibõl indul, ahol ráadásul a teljesen különbözõ etnikai és névadási hagyományokat tükrözõ nevek (Livius, Fabrió, Maria-Luisa, Cecil) sem orientálnak - nem is beszélve a pontos helymegjelölés hiányáról. A fõhõs viselte név (Livius) azonban már ekkor is sokatmondó konnotációkat hordoz: természetes módon Titus Liviusra asszociáltat, s ezzel az annales-szerû följegyzéseket egy utólagos, átfogó fejlõdési koncepcióba rendezni képes történetírói személyiség körvonalait látszik hozzárendelni egy olyan központi hõshöz, akinek látszólag - ekkor még - megadatik kívülállnia a történelmen. A kívülállás illuzórikussága párhuzamosan bomlik ki a katonává váló Liviusnak a - regény címével exponált - hegyi várba való megérkezésével; mindez azonban nem annak a látszólag kézenfekvõ sémának a mobilizálásával történik meg, amely a családi, szerelmi idillt felváltó háborús tapasztalat utóidejûségével jellemezhetõ. Hász regényének legfõbb poétikai érdekessége talán éppen ebben az eltérésben áll: hiányzik belõle a háború brutalitása, hiszen a sejtelmes és kiismerhetetlen "végvár" voltaképp maga is egy sajátos idill helyszíne, s így csupán a kívülrõl érkezõ Livius híradása révén kerülhet bele ebbe a mikrovilágnyi közösségbe a háború sejtelme. Ugyanakkor pedig ez a remedium jellegû, a formális fegyelmet és hierarchiát már csak körvonalaiban megõrzõ helyõrség nem bizonyul a felnövekvés és az elsõ szerelem idilli emlékeit követõ, késõbbi állapotnak sem: az epikai konstrukció síkváltásai kezdettõl egyidejûnek mutatják ezt a két léthelyzetet. Múlt és jelen, álom és valóság kettéválaszthatatlansága a regény folyamán egyre inkább reflektálttá válik, hiszen a regény szereplõi rendre ebben a jelenségben vélik fölismerni azt a titkot, amely önmaguk megértéséhez is elvezethet - így dialógusaik folyamatosan ennek a rejtélynek a verbalizálására irányulnak. Azzal, hogy a regény egyik központi mozzanatává egy titok megfejtése válik, a szöveg óhatatlanul a feszültségkeltésnek a bûnügyi regényekbõl ismeretes sémáihoz is idomul - pontosabban: képes termékenyen fölhasználni ennek a tradíciónak az elemeit is. A nyomozás, amelyben a detektív archetipikus pozícióját a fõhõs tölti be, látszólag az értelmetlen vár funkciójára irányul: a megfejtés azonban nem elsõsorban erre ad választ, hanem egzisztenciális vetülete van. A befalazott és elrejtett titok, amely a soha meg nem nevezett ország soha meg nem nevezett Marsalljának a holtteste, voltaképp a múlt jelenlétének az allegóriájává válik: az álló helyzetben (!) megõrzött test látványa így utalhat vissza azokra a jelenetekre, amelyekben már korábban többször (ám mindig a múlthoz kapcsoltan) bukkant föl a Marsall falra akasztott vagy éppen összetört és széttaposott portréja. A holttestet rejtõ ajtó feltárulása pedig ilyenformán éppen a két, Livius tudata számára korábban elkülönítve megõrzött szférának a végsõ egymásba nyílását reprezentálja. Ezután a fõhõs valóban teljes joggal hagyhatja ott a várat, hiszen a Marsall holttestének a megtalálása saját múltjának állandó jelenné válásáról is tanúskodott, s visszamenõleg is értelmezte mindazt, amit korábban csak álomként vagy vizionálásként tudott racionalizálni. A várból való kilépés azonban éppen emiatt nem vezethet vissza az úgynevezett valóságba, hiszen az elõzõek értelmében éppen az nem létezik. A regény zárlatának gyönyörû megoldása, hogy eldönthetetlen marad: a végsõ váltás, az utolsó határátlépés pontosan hová is vezet. A kulcsmondat ("De a tenger illata, amikor oly csábítóan fölkínálta magát az imént, mintha csak elõszele lett volna annak a másik világnak, amely ott várt rá, alattomban, mint az ügyesen elhelyezett akna" - 250.) olvasható úgy is, hogy az újra föltalált, ezúttal a tenger végtelenjébe vezetõ idill egy halál elõtti, vágyteljesítõ vízió, ám nem zárható ki az sem, hogy egy már átélt esemény intenzív újraélésérõl van szó, s gyakorlatilag itt teljesedik ki a korábbi idõsík utolsó elemének a betörése az emlékezés terébe. S éppen ezáltal válhat Hász Róbert regénye egy egész kultúra elsüllyedésének tapasztalatát hordozó, tragikus létérzés paradoxialitásának kifejezõdésévé: nincsen mire várnunk, marad tehát a várakozás...