Volt egyszer egy szamár, aki azt gondolta, hogy  ő a legbölcsebb
teremtés a világon.                                             

Egyszer jártában-keltében betévedt  egy  kertbe. Látta, hogy  az
erős, magas almafákon apró, piros almák teremnek, a fa alatt vé-
kony indákon pedig hatalmas dinnyék érnek.                      

- Milyen  ostobán  rendezték el a  világot! - mormogta. - Bízták
volna rám, én bizony másképp csináltam volna!                   

Meghallotta ezt a veréb és megkérdezte:                         
- Elmondanád, mi az, ami nem nyerte meg a tetszésedet?          
- Még kérded? Hát  nem  látod, hogy ezen  az erős almafán milyen
aprócska  gyümölcsök  teremnek, azokat  az  óriási dinnyéket meg
azok a vékony indák tartják?!                                   
- Éppen ez a bölcsesség - csiripelte a veréb.                   
- Még hogy bölcsesség! - méltatlankodott  a  szamár. - Hiszen az
volna az okos dolog, ha az almafán akkora  alma  teremne, mint a
dinnye, a gyönge indákon meg  olyan kis dinnyék nőnének, mint az
alma!                                                           

Így bölcselkedett a szamár, azzal dörzsölni kezdte az oldalát az
almafa törzséhez. Abban a pillanatban lepottyant egy alma és na-
gyot koppant a fején.                                           
- Iá-iá-iá! Szegény fejem! Iá-iá-iá! - ordított a szamár.       

Jót nevetett erre a veréb.                                      
- Látod-látod - mondta - mégis csak jó, hogy az alma nem akkora,
mint a dinnye, különben kereshetnéd most a fejdet.              

- I-gaz, i-gaz - felelte panaszosan a szamár, és jobbnak  látta,
ha messze elkerüli az almafát.