Élt egyszer egy dolgos ember, aki  maga  nevelte  három fiát. Az
apa kora reggeltől késő estig dolgozott, nem ismerte a fáradtsá-
got. A fiai szép  szál, markos legények voltak, de dolgozni  nem
szerettek. Míg  az  apjuk  a  kertet művelte vagy fát vágott, ők
csak az árnyékban heverésztek.                                  

- Miért nem dolgoztok ti soha? Miért nem  segítetek apátoknak? -
kérdezgették a szomszédok.                                      
- Minek dolgoznánk? - felelték  a  legények. - Apák  egyedül  is
győzi a munkát.                                                 

Így  éltek hosszú esztendőkön át. A fiúk megemberesedtek, az ap-
juk pedig megöregedett, elgyöngült, és már nem bírta úgy  a mun-
kát, mint azelőtt. A kert elvadult,  gyom verte föl a szántóföl-
det. Látták ezt a fiúk is, mégsem fűlt a foguk a munkához.      

- Miért ültök tétlenül, fiaim? - kérdezte szomorúan  az apjuk. -
Amíg fiatal voltam, dolgoztam én. Most rajtatok a sor.          

De  a fiúk  nem hallgattak rá. Az apjuk meg úgy nekibúsult, hogy
bánatában ágynak esett. A család most  megismerte az  ínséget. A
kertet meg úgy felverte a gaz, hogy még  a ház  is alig látszott
ki belőle.                                                      

Egy nap az öregember magához hívatta a fiait:                   
- Gyermekeim, ütött a halálom órája. Mi lesz  most veletek? Dol-
gozni nem szerettek, de nem is értetek hozzá.                   

Elszorult a legények szíve. Sírva fakadtak.                     
- Apánk, adj valami jó tanácsot búcsúzóul! - kérte a legidősebb.
- Jól van, elárulok egy titkot. Tudjátok, hogy  egész  életemben
dolgoztam,  sikerült  egy  kis vagyonkát félretennem. Egy  fazék
aranyat gyűjtöttem össze, amit elástam  a  kertben, csak már nem
emlékszem, hova. Keressétek meg, és abból gondtalanul élhettek. 

Az apa elbúcsúzott a fiaitól, és lehunyta a szemét. A fiúk tisz-
tességgel eltemették és megsiratták. Aztán így  szólt  a legidő-
sebb testvér:                                                   
- Ideje, hogy munkához lássunk! Gyertek, ragadjunk  ásót, és ke-
ressük meg azt a fazék aranyat, amit apánk tett félre számunkra!

Fogták a legények  az ásót  és munkához láttak: kis gödröcskéket
ástak. Ástak, ástak, de fazekat nem találtak.                   

Akkor azt mondta a középső:                                     
- Ha így ásunk, sosem akadunk rá az aranyra. Ássuk  fel köröskö-
rül a házat!                                                    

Úgy is tettek. Felásták az egész földet  a ház körül, de a fazék
csak nem került elő.                                            

- Ássuk föl mégegyszer, de  most  mélyebben - javasolta a legki-
sebb fiú. - Apánk biztosan jó mélyre rejtette a kincset.        

A  fiúk  nem  vesztegették az időt, újra munkához láttak. Nagyon
szerettek volna ráakadni az apai  örökségre. Ahogy  dolgoztak, a
legnagyobb testvér ásója egyszercsak  megakadt valamiben. Nagyot
dobbant a szíve: azt hitte megtalálta  az  aranyat. A többiek is
odaszaladtak segíteni. Vesződtek, bajlódtak, de bizony nem a fa-
zekat találták meg, csak egy nagy követ ástak ki a földből.     

Tanakodni kezdtek, hogy mit csináljanak vele.                   
- Csak nem hagyjuk itt! - mondta a közéspő. - Vigyük el a szaka-
dékhoz!                                                         

Úgy is tettek. Bedobták  a követ  a szakadékba, aztán folytatták
az ásást. Egész nap dolgoztak, még az éhségről és  a fáradságról
is  megfeledkeztek. Felásták  az  egész földet, úgyhogy  puha és
porhanyós lett a talaj. De az aranyat nem találták.             

- No, ha  már  felástuk, csak nem  hagyjuk  parlagon! - mondta a
legidősebb testvér. - Ültessük be szőlővel!                     

Tetszett a testvéreknek  az  ötlet. Venyigéket ültettek, gondoz-
ták, ápolták a kis szőlővesszőket. Nem sok  idő telt bele - pom-
pás szőlős lett az elvadult kert helyén. Dús  fürtök  csüngtek a
tőkéken.                                                        

Amikor eljött az ideje, leszüretelték a gazdag termést, és a fe-
lesleget eladták a piacon. Szép összeget kaptak érte.           

Amikor hazaértek, azt mondta a legidősebb testvér:              
- Nem ástuk fel hiába a kertünket: megtaláltuk benne az aranyat,
amelyből apánk beszélt a halálos ágyán!