Egyszer  együt vándorolt két ember. Megfogadták egymásnak,  hogy
ha valami baj történik velük, egymás segítségére sietnek.       

Mentek,  mendegéltek  békésen. Egyszer  azonban, amikor egy mély
völgybe értek, váratlanul előttük termett egy hatalmas medve. Az
egyik ember rémületében elfelejtkezett a tárásnak  tett ígéreté-
ről, és villámgyorsan felmászott egy közeli fára, ahol elrejtőz-
ködött. A másik nem tehetett  egyebet, egyedül  kellett  szembe-
szállnia a medvével. Ekkor hirtelen eszébe  jutott, amire még  a
nagyapja tanította gyermekkorában, hogy a medve nem bántja a ha-
lottakat. Ezért a földre  vetette magát, és  azt színlelte, hogy
meghalt. A medve odacammogott hozzá, megszaglászta a orrát, meg-
tapogadta a fülét. Mivel az ember még a lélegzetét is visszafoj-
totta, a medve  csakugyan  azt  hitte, hogy halott, és hamarosan
otthagyta. Amikor a medve már messze járt, a fán rejtőzködő ván-
dor is lemerészkedett a társához.                               

- Láttam, hogy  az  a  rusnya medve a füledhez dugta az orrát és
valamit súgott neked. Mit mondott olyan titkolózva? - kérdezte a
földön fekvő vándortól.                                         

A társa így válaszolt:                                          
- Nem mondott semmi különöset, csak  azt tanácsolta, hogy ne ba-
rátkozzam olyan emberrel, aki nem segít rajtam, ha bajba jutok!