Többek között e szavakat üzente IV. László király Lodomér esztergomi érseknek, mikor õ, keresztény királyhoz méltatlan életmódját szemére vetette. E mögött az öntudatos, más hatalmat el nem ismerõ kijelentés mögött mégis a magyar történelem egyik legellentmondásosabb személyisége és egyik legtragikusabb uralkodói sorsa húzódik meg.
        László herceg 1262-ben, az akkor már 27 esztendeje uralkodó IV. Béla unokájaként született. IV. Béla István nevû fiát, az ország sorsát szem elõtt tartva, még gyermekként adta össze Szejhán, kun fejedelem Erzsébet nevû lányával. E házasságból hatodik gyermekként, de elsõ fiúként látta meg a napvilágot László, félig magyarnak, félig kunnak születve. Apja és nagyapja közt ekkor már 5 éve, István nagykorúvá válása óta élezõdött a viszony, a királyi hatalom megosztásának kérdésében. László apja ugyanis, bár 1257-tõl az Erdély hercege címet viselte, s ennek nyomán lényegében a keleti országrész ura volt, nem elégedett meg ennyivel. Ezen törekvéseiben azonban nemcsak személyes ambíciói hajtották elõre, hanem az ország elõkelõinek azon csoportja is, melynek tagjai, kiszorulván IV. Béla környezetébõl, elestek a királyi udvar nyújtotta lehetõségektõl, de mindenekelõtt a gazdag birtokadományoktól. Ezen fõurak, értelemszrûen István mögött felsorakozva, az õ hatalmának növekedésében látták saját gyarapodásuk zálogát. Bár apa és fia 1262-ben Pozsonyban békét kötött egymással, sõt az egyezséget István, ekkortól ifjabb király, a Tisza melletti Poroszlón esküjével is megerõsítette, az egyezmény során létre jött ország- és hatalommegosztás önmagában hordozta a további viszály magvait. A viszályét, mely nemcsak László gyermekkorát, de uralkodását, egész életét, s vele az ország további sorsát is áthatotta. A két párt ellenségeskedése 1264-ben fegyveres konfliktusba torkollott. Ennek során, az akkor még csak két éves Lászlót saját nagyapja fogatta el, és záratta Turóc várába, édesanyjával együtt. A belháborút végül István nyerte meg, s az 1266. március 23-án, a Margitszigeten megkötött béke következtében szabadult ki fogságából a kis László is. Hiába volt azonban az újabb megállapodás, a békét mindkét fél az erõgyûjtésre, újabb szövetségesek felvonultatására használta ki. Ennek jegyében, 1269 szeptemberében, az István ifjabb király és I. Károly nápolyi király közt létre jött szövetség megpecsételéseként, Lászlóval a nápolyi király Izabella nevû lányát jegyezték el. A további harcokat azonban IV. Béla, 1270. május 3-án bekövetkezett halála szükségtelenné tette. László apja, V. István néven egész Magyarország uralkodója lett. A viszály feloldódása azonban az azt kihasználó fõurak gazdagodásának forrását is elapasztotta. Míg korábban a hûség és a hûtlenség egyformán bõséges adományokat termett, az egy hatalmi központtal rendelkezõ ország ismét csak egy szûk kör hatalmi- és anyagi vágyait váltotta valóra. A hatalmi harcok teremtette zûrzavart kihasználó elõkelõk, hogy megakadályozzák V. István uralmának stabilizálódását, s ezáltal elhárítsák saját térnyerésük legfõbb akadályát, 1272 nyarán foglyul ejtették a gyermek Lászlót. Politikai alkura azonban már nem kerülhetett sor, mert V. István király augusztus 6-án meghalt. Ezután nem sokkal fiát, a 10 éves Lászlót, akinek gyermekkorát a szûntelen pártoskodás és országrontó viszály töltötte ki, s aki ennek következtében már kétszer is az elõkelõen õrzött rab szerepébe kényszerült, Magyarország királyává koronázták. Így gyermeki kora, fõként pedig az országban kialakult viszonyok következtében az önös érdekek irányította fõúri politikának már nemcsak eszközévé, hanem egyenesen célpontjává vált.
        Trónra kerülése után többek közt ezeket írta Trau városának: "...jóllehet most gyermekkorban vagyunk, mégis az Úr támogatásával megvan a hatalmunk ahhoz, hogy az ellenünk lázadókat hathatósan megzabolázzuk." E határozott, a királyi hatalom méltóságát tükrözõ kijelentés mögött azonban nem állt tényleges erõ, hacsak a tettvágyé nem. Különösen így volt ez 1277-ig, míg nagykorúságát el nem érte. Az egymással versengõ fõúri csoportok tagjai telhetetlen mohósággal vetették rá magukat a gyors gazdagodást, kedvezõ poitikai pozíciót és könnyen kicsikarható birtokadományokat ígérõ országos tisztségekre. A legfõbb cél e tisztségek, lehetõleg minél hosszabb ideig tartó birtoklása, s minél jövedelmezõbb kihasználása lett. Ennek eléréséért pedig semmi nem volt drága: cselvetés, intrika, fegyveres harc, túszejtés egyaránt megtalálható a politikai küzdelem korabeli palettáján. 1272 és 1290 között, IV. László uralkodásának 18 éve alatt 27 (!) országbírója volt a királyságnak, ugyanannyi, mint az ezen idõszakot megelõzõ 67 év alatt összesen, vagyis II. András uralkodásának kezdete óta. Az 1275. esztendõben például, egy év leforgása alatt öten váltották egymást ebben a tisztségben. Nem volt kevésbé gyorsan változó a nádorok személye sem. IV. László uralma idején huszonnégyen töltötték be a nádori tisztet, szintén ugyanannyian, mint az azt megelõzõ 67 év során. 1273-ban 4 nádor váltotta egymást, 1289-ben pedig két nádora is volt egyszerre az országnak, egyikük a Dunán túli, másikuk pedig a Dunán inneni terület élén állva. Szintén beszédes adat, hogy Héder nembeli Kõszegi Miklós hat ízben ült Magyarország nádori székében, s ezen hat nádorságából négy IV. László uralkodásának idõszakára esett. Az egymással rivalizáló fõúri csoportok versengése, vagy ahogyan egy korabeli oklevélben olvasható, "az embri nem leselkedõ és romlást hozó ellensége, az ártatlanságot az árulás mérgével megrontó, az agyak tisztaságát megfertõzõ, az egyetértést megbontó széthúzás az ország bárói között" minden korábbi értékrendet megkérdõjelezett. A szemben álló pártok még László és anyja, Kun Erzsébet között is ellenségeskedést szítottak.
        A hatalmi harcok állása messzemenõen befolyásolta a külpolitikát is. A Magyarországon épp kegyvesztettséget elszenvedõ fõurak számára biztos menedéket jelentett II. Ottokár cseh király udvara, aki viszont általuk és segítségükkel érvényesítette hódító szándékait. Ennek nyomán nem csupán pusztító célú betörései, de területi hódításai is sikerrel jártak, 1273-ban Pozsony, Sopron és Moson vára is a kezére került. Mivel IV. László hatalma még az ország javait pusztító fõúri pártok megfékezéséhez is kevésnek bizonyult, a cseh király elleni hathatós fellépésre gondolni sem lehetett. A magyar király nemhogy az országot, de saját személyét sem volt képes megvédeni: Lászlót 1274 nyarán, immár törvényes uralkodóként, a fõurak ismét fogságba vetették. Hasonló sorsra jutott egyébként nem sokkal ez után László öccse, András is. IV. László számára e tragikus szerepbõl való kitörési pontot elõször nagykorúságának elérése jelentette. Ettõl az idõtõl kezdve nyílt számára lehetõség az önálló döntéshozóként, szuverén uralkodóként történõ fellépésre. Ebbéli törekvéseiben az egyházban talált hathatós szövetségesre. 1277 májusában, az egyházi kezdeményezésre összehívott rákosi gyûlésen történt meg László nagykorúsítása. Ez az aktus, bár a hatalom stabilizálása szempontjából formálisnak tûnt, ugyanakkor megtorpedózta az egyes fõúri csoportok küzdelmeinek legitimációját, mely szerint fellépésük legfõbb célja a kiskorú király védelmezése. Nagykorúvá válása idején László számára valószínûleg az addigiaknál is világosabbá vált, hogy a királyi hatalom és az ország rendjének stabilizációja a fõúri csoportok által szított és kihasznált belviszály elfojtásán áll vagy bukik. Ugyanakkor azonban nyilvánvalóan látszott az is, hogy a királynak és az egyháznak még együttesen sincs akkora hatalma, hogy a tekintélyes haderõvel rendelkezõ fõurakkal a siker reményében szállhassanak szembe. László és vele a magyar királyság sorsa úgy látszott, továbbra is az eddig bejárt pályán halad majd tovább, s rohan a teljes anarchia felé. A külpolitikát is, csakúgy, mint eddig, az egymással rivalizáló, marakodó fõúri pártok erõviszonyai befolyásolták. Ennek köszönhetõ, hogy 1278-ban, II. Ottokár cseh- és I. Habsburg Rudolf német király viszályában László ez utóbbi mellé állt, s a Dürnkrut mellett kivívott gyõzelem nyomán visszaszerezte a cseh király által korábban elfoglalt terülteket. László helyzetét az is súlyosbította, hogy az egyház támogatásának megszerzéséért két igen nehéz feladatot kellett egyidejûleg megoldania: békét teremteni a viszálykodó és hatalmaskodó, az egyházi javakban súlyos károkat okozó fõurak megzabolázásával, a Magyarországon élõ kun népességet pedig, az egyház elvárásainak megfelelõen, "az Úr szérûjébe, a hit egysége alá" vezetni. IV. Lászlónak így, három tûz közé kerülve, megoldhatatlan feladattal kellett szembe néznie. A fõurakkal szemben nélkülözhetetlen volt számára a kunok fegyveres támogatása, amit természetesen elvesztett volna, ha a feudális függõségi rendszerbe tagolja õket. A pogány kunok elleni fellépés elmaradása viszont uralmának keresztény voltát kérdõjelezte meg, támadási felületet teremtve ezzel a papság és a világi elõkelõk számára egyaránt. László uralkodása ezért ettõl kezdve egyre inkább politikai vesszõfutássá változott, kétségbesett kísérletezéssé, engedmények és megalázkodások, erély és gyengeség közti szakadatlan hányattatássá.
        Mindezen problémákat bonyolította, hogy anyai ágon maga is kun származású lévén, a kunokkal szembeni bármilyen jellegû fellépés nem egyszerûen politikai, taktikai kérdés volt, hanem személyes, belsõ konfliktust is okozott számára. A kunok életmódjával való szimpátiája, keresztény feleségének, Anjou Izabellának eltaszítása, királynéi jövedelmeitõl és lakhelyétõl való megfosztása, Édua, Köpcsecs és Mandula nevû kun ágyasainak gyakori meglátogatása pedig nemcsak politikáját, hanem személyét is az egyházi támadások középpontjába állították. Az egyházi nyomásgyakorlás hathatósabbá tétele érdekében, 1278-ban III. Miklós pápa Magyarországra küldte legátusként Fülöp fermói püspököt, hogy miként megbízólevelében írja: "gyomlálj és írts, pusztíts és rombolj, építs és ültess az Úr nevében". A legátus és László törekvései között feszülõ ellentét oda vezetett, hogy Fülöp a királyt kiközösítette, László pedig végül elfogatta a pápa küldöttét, és a kunok kezére adta. Erre válaszul azonban az erdélyi vajda Lászlót ejtette túszul, és csak Fülöp szabadulása után engedte el. László ezután engedelmességet fogadott, visszatért feleségéhez, s mindent megígért, amit a legátus elvárt tõle. Ami azonban elfogadható, sõt kívánatos volt az egyik oldalon, az elfogadhatalan árulással ért fel a másikon. A kunok, László pálfordulása miatt az ország területének fegyveres pusztításába kezdtek. A királynak így nem maradt más választása, olyannyira kedvelt kunjai ellen katonilag kellett fellépnie. 1280 õszén a Hód-tó melletti csatában gyõzelmet is aratott felettük. Mindezt természetesen nem követte, nem követhette végleges szakítás a korábbi életmóddal, így mindössze a kényszerû lavírozás egyik fázisát láthatjuk benne. 1285-ben tatárok törtek az országra, akikrõl úgy hírlett, László hívása nyomán érkeztek. Ez végképp feltörhetetlenné tette a király és a fõurak közti bizalmalanság, már amúgyis elég régóta vastagodó jegét. László, talán hogy gondjai elõl meneküljön, ismét visszatért kunjaihoz. Nem csoda tehát, ha 1288-ból ismét a katolikus egyházzal történt összetûzésérõl értesülünk. Ebbõl az évbõl való Lodomér esztergomi érsek IV. Miklós pápához írt levele, melyben érzékletes módon írja le mindazon tetteket, melyeket IV. László Magyarország és az egész kereszténység kárára elkövetett. A levélben felsorolt vádak közt, a királyné személye ellen elkövetett számos visszaélés mellett, szerepel többek között a margitszigeti domonkos kolostorba való betörés is. A panaszok szerint mindezeken kívül a király az egész papságot is megfenyegette: "Az esztergomi érsektõl (...) és az alája rendelt püspököktõl elkezdvén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiírtani, mind egész Rómáig." Bármilyen kegyetlenül, s a kortársak számára nyilván szentségtörésként hangzott is e kijelentés, épp vadsága és nyilvánvalóan irreális volta miatt elsõsorban kétségbeesésrõl, elkeseredettségrõl, tehetetlen dührõl, nem pedig komoly szándékról árulkodik. Olyan ember szavai ezek, aki saját múltjával és országa jövõjével egyaránt reménytelenül küzdve, a rossz vagy még rosszabb döntések kiúttalanságában vergõdve enged szabad utat reményvesztettségének. Miután pedig 1288 elején a fõurak újból fogságra vetették, IV. Lászlónak ismét nem maradt más választása, újból engedményeket és ígéreteket kellett tennie.
        Hiába volt azonban minden, a fõurak, az egyház és a kunok kérdését a 13. század végi Magyarországon már nem lehetett közös nevezõre hozni. Különösképp lehetetlen vállalkozás volt ez egy olyan király számára, akinek anyagi lehetõségei és fegyveres ereje csak árnyéka volt már elõdeiének, s aki vér szerint félig, lelkében pedig talán még egy kicsit jobban is, kun származású volt. Zaklatott életútja 1290 július 10-én, Körösszegen ért véget, ahol épp a kunok közül néhányan, álmában meggyilkolták. A gyilkosság mögött minden bizonnyal a kunoknak csak egy kis csoportja állt, de nem zárható ki, hogy a felbújtók a magyar fõurak közül kerültek ki. Akárhogyis történt azonban, IV. László király, aki élete során majd fél tucatszor esett politikai fogságba, s aki már életében a 'kun' ragadványnevet kapta, anélkül távozott az élõk sorából, hogy meg tudta volna állítani a királyi hatalom gyengülésének folyamatát. Személyes sorsának igazi tragikuma, hogy a történelem által rámért, amúgy is nehéz feladat teljesítését, az ország rendjének helyre állítását, saját múltjának súlyos öröksége, kun származása teljesen lehetetlenné tette.