Sajtópszichológia

Popper Péter

és

Garai László


Garai László

Politikai és kulturális életünk szociálpszichológiája

Elmélet

Az úgynevezett normális egyén és társadalmi befolyásolása

A szociális befolyásolás

Nem biztos, hogy magunktól eszünkbe jutna, de talán ráisme­rünk iskolai fizika órákról Newton tételére, amely szerint egy test mind­addig változatlanul tartja a maga mozgását, amíg megváltoztatására valamilyen külső erő ha­tása nem kényszeríti. Amikor megjelent a színen – éppen száz év­vel ez­előtt – a szociálpszichológia, ugyanilyennek képzelte a maga jelen­ségvilágát is: mintha az egyénnek lenne egy normális működési mód­ja, amelytől eltéríti, ha valamilyen szociális erő kívülről befolyásolja.[1]

Az az első tudományos kísérlet, például, amelyhez a tudo­mány­történet a szociálpszichológia megszületését kapcsolja, egy olyan meg­fi­gyelésnek eredt a nyomába, amely szerint kerékpár ver­seny­zők, a­mi­kor edzés során egymagukban próbálják magukból ki­hoz­ni a leg­jobb tel­jesítményt, ami­re csak képesek, a versenyen sorra fe­lül­múl­ják ezt az eredményt, te­hát, úgy látszik, többre képesek, mint... a­mire képe­sek. A kerékpárver­seny­ben, persze, éppenséggel az te­kint­hető a telje­sít­mény “normális” kö­rülményének, ha mások is je­len van­nak, a tu­do­má­nyos kísérletet a­zonban olyan “sportágban” vé­gez­ték, mint a hor­gá­szás. A kísérleti sze­mélyeknél külön-külön, egyen­ként megmér­ték, mennyi idő alatt ké­pesek maximális igye­ke­zet mel­lett letekerni az orsóról, majd visszatekerni rá a horgot tar­tó fo­na­lat; ezt követően ugyanezek a sze­mélyek párosával egy­más mel­lett elhelyezkedve végezték a fela­da­tot – anélkül, hogy akár a kísér­let­vezető, akár maga a helyzet versengésre szólította vol­na fel őket, – kiderült, hogy mindkettőjük időeredménye jobb lett, mint az első alkalommal.

A szociálpszichológiai kísérletekben mindig fel kell tételezni, hogy a jelenséget esetleg nem az okozta, hogy egy másik személy is be­lé­pett a fo­lyamatba, hanem valami egyéb tényező. Esetünkben pl. a gya­kor­lás. Ezért mindig el kell végezni a kísérletnek a kontrollját: ugyan­azt olyan kísérleti személyekkel, akik számára minden feltétel a­zo­nos az alapfeltételekkel, kivéve azt az egyet, hogy benne egy má­sik sze­mély is megjelenne. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a kontrollkísér­let­ben a feladat első teljesítésével úgy mérik össze a másodikat, hogy a kísérleti személy ezt is egymagában végzi – így megállapítható, hogy pusztán a gyakorlás hatása messze nem eredményez o­lyan javulást a teljesítményben, mint amilyen a társ jelenlétekor előállt.

Egy másik korai kísérletben a társ jelenléte nem a kísérleti sze­mély mozgását befolyásolta, hanem azt a módot, ahogyan a külvilág je­lenségeit észleli. Ismeretes, hogy az ember hajlamos arra, hogy a ma­ga mozgásait külső tárgyakba vetítse: mindannyian tapasztaltuk már, hogy ami­kor a vasúti szerelvény, amelyen utazunk, álló helyzetéből lassan meg­indul, akkor ahelyett, hogy ezt éreznénk, úgy látjuk, mintha a szom­szédos sínen állomásozó szerelvény indulna meg ellenkező irány­ba. Ezt a tévedést lehet csökkenteni is és erősíteni is. Ha egynél több tárgy viszonylagos elmozdulását látjuk egyszerre, ilyenkor eligazít a látvány, amelyben más, ha a tárgyak egyszerre mozdulnak el hozzánk képest, mint ha a mozdulni látszó tárgy a többihez képest is változtat a maga helyzetén. Ha viszont ezt a korrekciós lehetőséget kikapcsolja az a kísérleti feltétel, hogy egy koromsötét szobában egyetlen világító pontot kell megfigyelnünk, ilyenkor az ember még a maga önkéntelen apró fejmozgásait is a pont elmozdulá­sa­ként látja.

Ez utóbbi érzéki csalódást használták fel abban a szociálpszi­cho­ló­giai kí­sérletben, amelyben a kísérleti személynek be kellett szá­mol­nia, ha a világító pontot valamilyen i­rányban elmozdulni lát­ja. Ter­mé­sze­tes, hogy ha egynél több ember nézi ugyanazt a pontot, ak­kor mind­egyik a maga mindenkori fejmozdulatát látja a pont mozgá­sa­ként, te­hát ugyanannak a pontnak ugyanabban a pillanatban kü­lön­bö­ző i­rá­nyú mozgásokat tulajdonítanak. És mégis, a kísérletben ki­de­rült, hogy a­mikor bármelyik résztvevő hírt ad a pont valamilyen el­moz­du­lásáról, azt szavai nyomán a társ is látja. Tehát nemcsak el­hi­szem ne­ked, hogy te speciel most úgy látod, hogy a pont “balra, ki­csit fel­felé mo­zog”, hanem én magam a saját szememmel látom ugyanazt az elmozdulást.

Egyes lelki jelenségekről régóta számon tartja az ember, hogy “fer­tőzőek”: ha a bölcsődében valamilyen okból sírni kezd egy gyerek, nyo­mában hamarosan egy egész szobányi gyerek sírva fakad; ha ásíta­ni látjuk társunkat, magunk is belső ásítási ingert kez­dünk é­rez­ni; ka­masz­gyerekek évezredes társasjátéka, hogy ketten-hárman “kí­ván­csi­an” rámerednek valamely, önkényesen kiválasztott pont­ra, s ha­ma­ro­san egy egész utca kémleli, hogy mi van bámulni való azon a ponton.

Vélhetnénk, hogy a szociálpszichológiai jelenségnek az oka az, hogy az egyes ember a mások által nyújtott külső mintát utánozza. Ezt a vélekedést látszott alátámasztani, hogy megfigyelték, hogy az utánzás annál erőteljesebben téríti el az egyes embert a maga “normális” megnyilvánulásától, minél nagyobb számú ember kínálja egymás számára a követhető mintát. Ezért a lelki “fertőzés” különösen erőteljessé válhat az összecsődült tömegben.

Az angol nyelv, s éppígy a francia megkülönbözteti egymástól a tö­meget mint külön-külön ügyködő emberek nagy számát (mass, ill. masse) és az összecsődült tö­meget (crowd, ill. foule). A magyar nyelv saj­nos nem is­me­ri ezt a megkülönböztetést: csődület szavunk ugyan meg­feleltet­he­tő az utóbbinak, a tömeg szó azonban egyszerre mindket­tőt jelen­ti[2]. Ezért az­tán tömegpszichológia néven jelent meg a szo­ci­álpszicho­ló­giá­nak az az ága, amelyet a XX. század első évtizedeiben (s ezek egy­szer­s­mind e tudománynak is első évtizedei voltak) különös előszere­tet­tel mű­veltek s amely tulajdonképpen a csődület pszichológiájával foglalkozott.

A XX. század első évtizedeiben napirenden voltak az olyan ese­mé­nyek, amelyek során azt lehetett megállapítani, hogy csődületben az egyes emberek “nem normálisan” viselkednek. Az Egyesült Álla­mok­ban minden átlagos hétre jutott egy lincselés, amelynek során a gyil­ko­ló csődületben mindig szép számban voltak olyanok, akik őszin­te hí­vő­i voltak Jézus szeretet-vallásának s addigi életükben egy perc­re sem hagyták el a Mózes kőtáblái által kijelölt utat. A fasiz­must és a nem­zeti szocializmust pedig éppen azokban az országokban – Olaszor­szág­ban és Németországban – segítették állami hatalomra tö­megmoz­gal­mak, amelyekben a humanista kultúra, ill. az ész le­he­tő­sé­geit ki­bon­ta­koztató modern filozófia megszületett. A tömegpszi­cho­ló­gia iránt e­zek a tapasztalatok keltettek tömegérdeklődést ebben az időszakban.

Az eddigiekben csupa olyan szociálpszichológiai jelenséget lát­tunk, amelyben a résztvevők egymással azonos pozíciót foglaltak el: min­degyikük ugyanazt a műveletet végezte, vagy ugyanazt a lát­ni­va­lót nézte s a hatást a résztvevők egymás utánzásán keresz­tül gya­ko­rolták egymás­ra. Hamarosan kiderült azonban, hogy nem ez az e­gyet­len alakzat, amelyben a szociális befolyásolás jelensége elő­állhat: egy másik jel­legzetes fajtája ennek a közönséghatás. Ez olyan­kor áll e­lő, amikor va­laki(k) végez(nek) egy műveletet, má­s(ok) pedig né­zi(k) és érté­ke­li(k) – ez a közönséghatás is eltéríti a teljesítményt a “nor­málistól”. Az eltérítés lehet előnyös: az értékelő tekintet hatá­sá­ra az egyéb­ként jó teljesítmény még jobb lehet, az embert fel­dob­hat­ja a kilátás, hogy mások elismerését is kivívó sikert arathat. Ta­pasz­ta­latból ismerjük az ellenkező előjelű eltérítést is: a vizsgáló­dó tekintet az egyébként bizonytalan teljesítményt ledermesztheti, az embert elfoghatja a lámpaláz attól az ijesztő perspektívától, hogy fenyegető kudarcának még tanúi is támadhatnak.

Vajon kik azok, akik befolyást tudnak gyakorolni másokra, és kik azok, akik, ellenkezőleg, hatása alá kerülnek mások befolyásá­nak. Meg tudja-e mondani a szociálpszichológia, hogy milyen tulajdonsá­gokról lehet előre felismerni a befolyásos személyiséget és milyenekről a befolyásolhatót? Vajon a nagyerejű gyakorol-e hatást a csekélyerejűre? Vagy a nagytudású (aki adott helyzetben tudja, mihez kell fogni) a csekélytudásúra (akit az új helyzet bizonytalanná tesz). Vajon a nagyszájút követjük? vagy akinek lényéből erkölcsi érték sugárzik? vagy akinek a szépsége vonz?

Sorra megvizsgálva a gyanúba fogható tulajdonságokat a szo­ci­ál­pszicho­ló­gia va­la­mennyiről megállapítja, hogy fele­lős­sé tehető a ha­tásért – meg azt is, hogy nem ok­vet­lenül te­hető fele­lős­sé: van, amikor egy erős férfi, egy szép nő, egy em­ber, aki­nek tet­tei szel­lemet vagy jellemet mutatnak, a hatása alá kerít, és van, amikor nem.

A szociálpszicholó­gi­a legmeglepőbb és egyúttal legfontosabb megállapí­tá­sa következik ebből a megfigyelésből: úgy látszik, hogy abban a világban, amelyet a szociálpszichológia kutat, a legfontosabb hatótényező nem valamilyen tulajdonság, hanem:

A viszony

Az első szociálpszichológiai tudományos kísérletben például, a­melyről fentebb szó esett, a botjával bajlódó horgásznak, ill. a kí­sér­let ötletét adó élethelyzetben a kerékpárosnak a teljesítménye annak hatására lett jobb, hogy a történet részvevői versenyre keltek egymással; ez pedig annak hatására történt így, hogy a hasonló tevékenységet folytató személyek egynél többen voltak.

Már tudatosan a viszony hatását vizsgálta az a kísérlet, a­mely­ben arra voltak kíváncsiak, hogyan viselkednek az emberek, ha nor­má­lis viselkedésükkel kisebbségben maradnának egy máskép­pen vi­sel­kedő többséggel szemben. Nyolc embernek egymás előtt és egy­más után nyilatkozniuk kellett, három egyenes szakasz közül me­lyi­ket választanának egy megadott mintához vele azonos hosszú­sá­gú­nak. Közülük csak a másodiknak és az utolsóelőttinek nyilatkozó ad­ta meg a – szemmel jól láthatóan – helyes választ, velük szem­ben egy túlnyomó többség, egymáséval azonos téves választ adott.

A szociálpszichológia kialakította azt a kísérletezési eljárást, hogy a kísérlet­vezető segédei úgy vesznek részt a maguk előre meg­be­szélt visel­ke­dési stratégiájával a kísérletben, mintha ők is kísérleti sze­mé­lyek len­né­nek. A mondott kísérletben is úgy lehetett kialakíta­ni a több­ség egy­ön­tetűen téves válaszát, hogy a kísérletvezető előre meg­be­szélte azt a maga segédeivel, akik a kísérleti csoportban többségben vol­tak a má­so­dik, ill. az utolsóelőtti helyen ülő két igazi kísérleti személlyel szemben.

Ez a kísérlet bebizonyította azt a sejtést, hogy egy olyan többség nyo­másával szemben, amelyben az emberek egymás között egyetértést mutatnak, konform viselkedésre hajlunk. Az igazi kísérleti személyek, akik kisebbségben maradtak a helyes válaszukkal, egy idő után további válaszaikkal kezdtek valami kompromisszumot keresni aközött, amit láttak, és aközött, amit hallottak: ha az igazságnak megfelelően a három egyenes szakasz közül a legrövidebb A-t kellett volna választani, de a töbség sorra a leghosszabb C-t nevezte meg, akkor a kísérleti személyek kezdtek olyasféle válaszokat adni, hogy “hát én nem is tudom, bizonyos tekintetben talán azt lehetne mondani, hogy a B”.

A kísérletnek elvégezték a fordítottját is, ahol az igazi kísér­le­ti sze­mélyek a csoport többségét tették ki, s a kí­sérletvezető se­gé­dei ve­lük szemben kisebbséget alkottak. Ebben a kísérletben kék és zöld szín közötti átmenetek közül kellett kiválasztani azt az ár­nya­la­tot, a­mely megfelelt egy kékeszöld mintának, s miközben a hat i­ga­zi kí­sér­leti személy egymás után helyesen oldotta meg a fel­a­da­tot, a má­sodiknak, illetve az utolsó előttinek nyilatkozó beépí­tett embe­rek a megfelelő árnyalat helyett egy zöldeskéket neveztek meg.

A kísérletből kiderült, hogy még a kisebbségi viszony is haté­konnyá válhat, ha más viszonyok azzá teszik: ha a két beépített em­ber egymással összhangban, de nem összebeszélve (ezt az látszik su­gal­lani, hogy négyen is ülnek kettejük között), s újabb meg újabb meg­szólalá­sa­ik­ban következetesen ugyanazt az árnyalatot nevezik meg, ak­kor azt lehet megfigyelni, az igazi kísérleti személyek közül is egy­re töb­ben, majd egy idő után kivétel nélkül mindannyian ké­kebb ár­nya­la­tot fognak választani, mint amilyen a mintának tényleg megfelelne.

Összhangban lenni egymással, nem tartani összebeszéléshez szükséges érintkezést, következetesnek lenni magunkhoz – megannyi példája a viszonynak; versenyre kelni egymással, hasonló tevékenységet folytatni, egy­nél többen lenni – szintén viszony.

A viszony furcsaságai.

 A viszony a maga hatását merőben más módon fejti ki, mint a tulajdonság. A tulajdonságról (legalábbis elv­ben) eldönthető, hogy ki hor­dozza; ha ilyen tulajdonsághoz kap­cso­lódik a hatni tudás, akkor meg­állapítható, hogy a szereplők közül me­lyikük az, aki a hatást gya­korolja, s melyikük, aki elszenvedi. Ezzel szemben, ha például ar­ról a viszonyról van szó, amelyben a versengés javítja a versengők tel­jesítményét, akkor értelmetlen azt firtatni, vajon Kis Péter javí­tot­ta-e a teljesítményét Nagy Pál hatására, vagy fordítva, mert eh­hez azt kellene megállapítani, melyikük verseng. S éppígy más viszo­nyok esetén: melyikük hasonló egymáshoz, melyikük van egynél többen.

Léteznek, persze, olyan viszonyok, amelyeket az egyén(ek)re vonatkoztatva is jellemezni lehet (például: kik alkotják közülünk a több­séget és kik a kisebbséget. Az ilyen viszony hatá­sát azonban más fur­csaság fogja mégis megkülönböztetni attól, amelynek alapja va­la­mi­lyen tulajdonság. Előfordul, hogy egy népességből a legidő­sebb, a leg­erősebb vagy a legokosabb ké­pes meghatározott módon be­folyá­sol­ni a többieket – ilyenkor ér­tel­mesen meg lehet vizsgálni, sze­mély sze­rint ki az. Mármost, ha a sze­mélyt egy tulajdonságra nézve jellemezném, ak­kor ebből más szemé­lyek­re nézve semmilyen kö­vet­keztetést nem tu­dnék levonni: ha megállapítom, hogy Sárika egy ki­csikét bu­tács­ka, ak­kor ebből semmi nem következik Zsuzsika vagy Gyu­lus ész­beli ké­pes­ségeire nézve. Ez­zel szem­ben amikor személy­re valamilyen viszonyt bon­tok le, akkor ebből más személyekre nézve is adó­dik követ­kez­mény: ha Sárikáról – ne adj isten! – az állapítható meg, hogy a legbutább, ak­kor biztos, hogy sem Zsu­zsikát, sem Gyu­lust nem jelle­mez­heti ugyanez.

To­vábbi furcsaság: ha egy csoport­ból egy tu­lajdonság sze­mélyes hor­do­zója eltávozik, nem tudhatjuk, megtalál­ha­tó-e ott ez­u­tán is a kér­dé­ses tulajdonság: ez egye­nesen következik ab­ból, amit fen­tebb lát­tunk a mon­dott három sze­mély – pl. észbeli – tu­laj­don­sá­ga­inak egy­más­tól való függetlenségé­re nézve. Megint más a helyzet, ha egy vi­szony­nak van szó a sze­mé­lyes hordozójáról: hiába vá­lik ki pl. a legbu­tább ember a csoportból, biztosak lehetünk, hogy a­mig ma­rad ben­ne akár csak egyetlen tag is, addig ma­rad ben­ne... leg­butább ember. A többség és a ki­sebbség viszo­nyá­ra nézve is meg le­het ugyan személy szerint állapítani, hogy melyi­künk hova tarto­zik, ám ha néhányan átmegyünk a több­ségi csoport­ból a másikba, előfordulhat, hogy ettől nem mi magunk leszünk új csoportunk­hoz hasonulva kisebbségivé, hanem azok a volt csoporttár­sa­ink, akik továbbra is hűek maradnak addig többségi csoportunkhoz.

A szervezet viszonyainak furcsasága.

Valószínűleg az a szán­dék, hogy ezekkel a furcsaságokkal ne kell­jen gondolni, eredmé­nyez­te, hogy kialakult egy köz­ke­letű olvasata annak a felismerésnek, hogy a szociálpszichológiai hatni tudás nem az egyén tulajdonsá­gá­ban van adva. Eszerint a személy helyett azt a pozíciót kell tekintet­be venni, amelyet a társadalomban ő el­fog­lal. Esetleg valaki nem a­zért gyakorol hatást, mert személy sze­rint nagytudású vagy nagy­e­re­jű, hanem teljesen függetlenül attól, hogy mekkora a tudása vagy az ereje, azért, mert elnök, vagy mi­nisz­ter, vagy püspök vagy főtit­kár. Vagy esetleg csak olyan helyet fog­lal el a hivatali hierarchiában, amely egy fokkal az enyém fölött áll.

Mármost egy fokkal hivatali értelemben felettem állani – ez va­lóban vi­szonyt jelent, s a hivatali előljárótól kapott utasítás eset­leg en­nek megfelelően fej­ti is ki reám a maga hatását. Ám pl. elnök­nek, mi­niszternek, püspöknek, vagy fő­titkárnak lenni semmivel sem in­kább je­lent viszonyt, mint pl. az, hogy az em­ber magyar vagy o­rosz vagy fran­cia vagy csecsen: ha a hatnitudás azzal kap­cso­la­tos, hogy e ska­tu­lyák egyikébe vagy másikába helyezett el a sorsom, akkor a hat­ni­tu­dás megintcsak tulajdonságból fakad, csak éppen nem az e­gyén pszi­cho­lógiailag ható tulajdonságáról van szó, hanem olyanról, a­mely egy társadalmi szervezetben elfoglalható pozíciót jellemez és szociológiailag jut érvényre.

A különbséget a kétféle hatásmechanizmus között megvilágít­hat­ja egy további szociálpszichológiai kísérlet.

S. Milgram klasszikus és világszerte igen na­gy riadalmat kel­tett kísérletében[3] azt vizsgálták, mekkora hatóképességet kölcsö­nöz­het egy parancsnak, ha kibocsátója egy hivatali hierarchiában fe­let­tem álló helyet foglal el. A kísérletre annak nyomán került sor, hogy Iz­raelben bíróság elé állították az izraeli titkosszolgálat által meg­ta­lált és argentínai titkos lakhelyéről elrabolt Adolf Eichmannt, a­ki felelős volt a “zsidó kérdés” ún. végső megoldásának kivitelezé­sé­ért. Eichmann a bírósági tárgyaláson úgy védekezett, hogy elis­mer­te a neki felrótt intézkedéseket, de “hangsúlyozta, hogy jogilag sem­mi­féle bűnösség nem fűződhet ahhoz, amit tett. Csakis azok a bű­nösök, akik elrendelték ezeket a cselekedeteket, és megkövetel­ték tőle, hogy engedelmeskedjék. A jó vezetés szerencse dolga, mondotta. Neki nem volt szerencséje... Engedelmeskednie kellett.”[4]

Meddig terjedhet az engedelmeskedés? A hipnotikus szuggesz­ti­ó gyakorlatából már ismertünk bizonyos választ erre a kér­dés­re. Esze­rint még mélyhipnózisban is, még a szuggesztiós utasí­tás­nak va­ló en­ge­delmességnek is van határa, méghozzá kettős: az ön­fenn­tar­tá­si ösz­tön és a moralitás. Kísérletek mutatják, hogy az em­ber mély­hip­nó­zis­ból is felébred, ha olyan szuggesztiós utasítást kap, amely­nek tel­je­sí­té­se a halálát eredményezné (“Ugorj ki az abla­kon”). S akkor is ez történik, ha az utasítás tel­je­sí­té­se valamilyen mély lel­ki­ismereti tilalom megszegésével járna (a századelő or­vos­tu­do­má­nyi e­gyetemein folytatott bemutatókon pl. a szuggerált me­di­ka nem volt rá­ve­hető, hogy – akkoriban földig érő – szoknyáját egy kri­tikus ha­tá­ron túl felemelje, sem ortodox zsidó medikus, hogy szalonnát egyen).

A kérdés már csak az, hol húzódnak a mai tömegtársadalom­ban a moralitás határai, amelyen túl a saját akarat nem hajlandó magát az idegen akaratnak alárendelni.

Milgram kísérletének eredményei azt sugallták, hogy a szerve­zet iránt megnyilánuló konformizmusunk határtalanabb, mint ezt hu­manista önbecsüléssel hinni szerettük volna: a résztvevőknek (a­kik közül pedig a pszichopa­tá­kat külön eljárással előre kizárta a pszi­cho­lógus) 62 százaléka haj­lan­dónak mutatkozott olyan manipulá­ci­ók elvégzésére, amelyek­ről azt hitették el vele, hogy egy másik kí­sér­leti személyre a szom­széd he­lyiségben 450 V feszültségű, halálos á­ramütést mér. A szociális befolyásolhatóságnak ezt a riasztó mérté­két először azzal hozták összefüggésbe, hogy az adott nyomatékot az utasításoknak, hogy a kísérletvezető öltözéke a tudomány magas presztizsét megjelenítő fehér köpeny volt, a kísérlet helyszíne pedig a nagy tekintélyű Yale Egyetem.

A riadalmat azonban még tovább fokozta a kísérlet folytatá­sa­kor kapott eredmény: kiderült, hogy a kísérleti személyeknek 47%-a ak­kor is mindvégig engedelmeskedett az utasításoknak, ami­kor a hely­színt áthelyezték egy rosszkinézetű kikötői alagsorba, ahol a szer­ve­zet, amely a kísérletet meghírdette, nem nevezte meg magát a hir­detésben; s azok, akik a hírdetésre válaszul mégis kísér­le­ti személynek jelentkeztek, olyan embertől kapták az utasításokat, a­ki ezúttal nem viselte a tudomány tekintélyét su­gár­zó fehér köpenyt.

Itt már nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a parancs ellenáll­hatatlan hatni tudásának a forrása annak a helynek lenne a tulaj­don­sága, amelyet a parancs kibocsátója egy szervezetben elfoglal, hi­szen a má­so­dik kísérletsorozatban a kísérleti személyek nem sejthetik a szervezetről, hogy ez éppenúgy a Yale Egyetem, amint ez az első kísérletsorozatban nyilvánvaló volt. Ami bizonyosan ugyanúgy hat a második kísérletsorozat részvevőire, mint ahogyan azokra hatott, akik az első kísérletsorozatban vettek részt, az egy viszony a szervezet és az egyén között, amelynek révén a szervezet meg tudja akadályozni, hogy az egyén kiszálljon belőle, amikor a szervezeten belüli működés kínossá válik számára (esetleg éppen emiatt az akadályoztatás miatt).

S a parancs és engedelmesség viszonyát, amelyet e kísérlet meg­vizs­gált, egy olyan paradoxon jellemzi, amelyet majd a legkülön­félébb vi­szonyokon fogunk újra meg újra megtalálni: valahányszor az állapítható meg, hogy a tényezők között, amelyek meghatározott viszonyban vannak egymással, szerepel maga ez a viszony is.

A paradoxon a viszonyoknak mintegy a második hatványán lép fel. A fizikai jelenségek világában egy hatótényező első hatványával számolnak olyankor, amikor például azt a viszonyát írják le, hogy az idő múlásával változik. Előfordul mármost, hogy a tényező, amelynek az idő múlásával bekövetkező változását jellemezni akarják, maga a változás, amely egy tényezőn az idő múlásával végbemegy: ilyenkor az időhöz való viszonynak a második hatványával jellemeznek.[5] Éppígy például az a viszony, mely szerint a kapott parancsot teljesíteni kell, szerepelhet a kapott parancsok között. Az ilyen pozitív paradoxonnal együtt létezik negatív paradoxon is: amikor például tekintélyénél fogva azt próbálja egy nevelő a gyerekbe belésulykolni, hogy csak a maga eszét kövesse s ne azt, amit tekintélyüknél fogva mások belésulykolnak.

A pozitív paradoxon révén egy viszony mindig megalapozza, a ne­gatív paradoxon révén pedig aláássa magát. Utóbbinál fogva, ha úgy döntenék, hogy követem, amit a tekintély belém sulykolt, akkor nem szabadna követnem azt, viszont ha nem követem, akkor a ma­gam eszének sugallatára megtehetem, hogy kövessem, és így tovább.[6]

Milgram kísérletében a pozitív paradoxon működött. Az a hely­zet, hogy azokban az esetekben, amikor a kísérleti személy ki a­kart száll­ni a számára rendkívül kínos[7] helyzetből, a kísérlet vezető­jé­től ilyesféle instrukciót kapott: “A maga dolga csak az, hogy tegye, amire utasítom”. Ha az illető úgy döntött, hogy ezt a parancsot meg­ta­gadja, akkor ennek a parancsmegtagadásnak az érvényénél fogva va­lamennyi, a kísérletvezetőtől kapott parancsot megtagadhatta, köz­tük ezt is, amely az engedelmességre utasított. Ha, ezzel szemben, a kísérleti személy úgy döntött, hogy akár csupán ennek az egyetlen pa­rancsnak engedelmeskedik, akkor ennek az engedelmeskedésnek az érvényénél fogva valamennyi parancsnak kötelezően engedelmes­ked­nie kell, köztük annak is, amely ezt az engedelmeskedést parancsolja meg. Bármelyik döntés esetében a döntés maga magát alapozza meg, így ha az első döntés pozitív volt, a továbbiakban már nagyon nehéz kiszállni a viszony keretét adó szervezetből.

Efféle paradox szerkezetek nemcsak szociálpszichológiai laborató­ri­umok művi vi­lágában fejtenek ki hatást, hanem valóságos szerveze­tek mindennapi életében és a min­dennapok forradalmi megszakításai­ban is. A szervezetek nagyfokú stabilitását ál­ta­lában sohasem egyedül az a motivációs hatás biztosítja, mellyel a szervezet a kon­form maga­tar­tást jutalmazza, az ellenzéki magatartást pedig bünteti. A második hat­vá­nyú utasítás általában nincs ezekben a szerke­zetekben kimond­va, de hallgatólagos elő­feltevésként fel van véve a szervezet életébe, s ha bármi meg­bolygatja ezt a min­den­napi életet, sor kerülhet ennek az u­tasításnak a kimondá­sára. Amikor például 1960. január 24-én a Fran­ci­aországhoz tartozó Algériában lázadás tört ki a párizsi kor­mányzat ellen, a francia köztársasági elnök, De Gaulle tábornok elnöki civilruhá­ját tábornoki uniformisra cserélve jelent meg a képernyőn, ahonnan megparancsolta a hadsereg Algériában állomásozó és a lázadás élére álló tábornoki és tisztikarának, hogy engedelmeskedjenek az ő – hadseregfőparancsnoki – parancsainak.

A szervezet e paradox szerkezet révén képes arra, hogy még az el­lenzéki magatartást is a stabilitás fokozására használja fel: ahol a ha­talmi elit­nek nincs kisebbrendűségi komplexusa ezzel szemben, ott be­építik a kon­form magatartásba mint ennek válfaját. A szervezet el­vá­rásai az egyén ma­ga­tartásával szemben ugyanis csak ritkán uni­for­mizálnak – gyakrabban az tör­ténik, hogy ezek különböző szerepek­kel kapcsolatosak s általuk a szerve­zet elismerheti és a maga számára hasz­nosíthatja azoknak a konkrét szemé­lyek­nek bizonyos különössé­ge­it, akiknek ezeket az elvárásokat címezi. Igy az­tán szerepekként oszt­hat­ja ki és ellenőrizheti a legkülönfélébb ellenzéki ma­gatartás-típuso­kat is: a politikai ellenzékét, amely az alkotmányos keretek között való mű­ködésével Őfelségének tesz szolgálatot; a különcét, aki például lilára fes­tett, cukrosvízzel összeragasztott, élére vasalt hajával hozzátartozik a városképhez; a deviánsét, aki elutasítja a szereposztásnak a szerve­zet által elismert rendjét, s közben az, hogy ő a deviáns, a szereposztás­nak a szervezet által elismert rendjéhez tartozik; stb.[8]

*

A viszony paradox szerkezete s a többi furcsasága akkor mutat­kozik meg a leg­markánsabban, amikor a viszonynak azzal a szociálpszichológiai feldolgozá­sával van dolgunk, amelynek eredménye az emberek szociális identitása.

A szociális identitás

A szociális identitás (vagy társadalmi azonosság) olyan minôsége az embernek, amelyet va­lamilyen társadalmi dimenzió mentén adminisztrálunk. Számon tart­hatjuk, pél­dá­ul, hogy milyen nemzethez tartozunk: magyarok va­gyunk-e, franciák vagy né­me­tek; sokan számon tartják, ki milyen val­lá­sú: ki ró­mai katolikus és ki híve va­la­milyen protestáns vallás­nak a ke­reszténységen belül, ki zsidó és ki mu­zulmán; számon tarthatjuk, hogy milyen fog­lalkozásunk van: pszicholó­gus-e az ember vagy, példá­ul, esztergályos; valamikor divat volt szá­mon tartani, hogy milyen osz­tályhoz tartozunk: proletár-e valaki vagy burzsoá, netán nemesember vagy kispolgár; stb.

És eközben szociális identitásunk a különféle dimenziók kereszteződé­sé­ben valamiféle egyveleggé keveredik.

Hogy miféle egyveleggel van dol­ga az embernek, mielőtt az iden­ti­tá­sát nekiállna feldolgozni, erre nézve álljon itt egy rövid idézet Iszak Ba­beltől. Iszak Babel egy kitűnő orosz író volt; orosz iró, de ab­ban az or­szág­ban, ahol élt (és ahol aztán japán kém­nek minôsítve fô­be­lôtték), zsi­dónak mondták ôt, mert hiába volt o­rosz, ha egyszer zsidó is volt. Az idézendő szavakat Babel egy nála nem kevésbé kitűnô, bár – mél­tat­lanul – sokkal ke­vés­bé ismert iróhoz, Sinkó Ervinhez intézte, aki igazi specialistája volt a kelet-közép-európai térség­ben utólér­he­tet­lenül bonyolultan ala­ku­ló szociális identitás kér­dé­sé­nek. Az ô sa­ját szo­ciális identitásárál szólva, valami­kor 1936-ban Moszk­vában, ahol Ba­bellal társbérlôk és bará­tok lettek egy időre, ez u­tób­bi ezt mondta ne­ki irónikus félkomoly­ság­gal: “Ha­nem, Ervin Iszido­ro­vics, hogy va­la­ki így halmozza a lehe­tet­lennél le­he­tetlenebb attri­bú­tumokat, mint ahogy azt maga teszi! Ma­gyar­nak len­ni már magá­ban is szerencsét­len­ség, de ez még vala­hogy megjárja. Magyarnak és zsidónak len­ni, ez azonban már kicsit több a soknál. Magyarnak és zsi­dó­nak és kommu­nis­ta írónak lenni, ez va­lósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni – emellett a megboldo­gult Sacher-Masoch[9] fantáziája egyszerûen ártatlan pincsikutya.”[10]

Általában a legtöbben, ha nem is ennyire bonyolult halmazát hor­dozzuk egy­idejűleg megállapítható szociális minőségeknek, de elég­gé bo­nyolult képletek keresztezôdésében vagyunk találhatók, mert va­la­milyen nem­zeti, valamilyen vallási, valamilyen foglalkozási, vala­mi­lyen osztályjelle­gű, va­lamilyen egyéb minôség valamennyiünket jel­lemez, és közülük nem egy még önmagában tekintve is valamilyen felemás módon.

Mint például József Attilát, akiről ezt majd a részleteket tanulmányozva is megállapíthatjuk, s akinél például a maga nemzeti identitásának az eredetéről ez olvasható:

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

S azon túlmenően, hogy egy-egy társadalmi minőségünk esetleg önmagában is felemás, nem le­het igazán tud­ni, hogy minőségeink közül melyik válik társadalmilag is fontossá. Ezért az ember társ­szerzőül szegődik a sorshoz önmaga meg­al­kotásában. Ilyenkor tu­laj­donképpen úgy működik, hogy kategóri­kus­sá túlozza, ami hasonít­ja azokhoz, akikhez egyben-másban hason­lít, vagy ami megkülönböz­teti azoktól, akiktől annyira, amennyi­re különbözik.

A szociális kategorizáció

A szo­ciális kategorizációnak ez a feldolgozási folyamata, amely nem okvetlenül tudatosan megy végbe, meghatározó eszközéül a túl­zást és az ezt kiegészítő bagatellizálást használja. Valaki gazdagabb a nála szegé­nyeb­beknél és szegényebb a nála gazdagabbaknál, de úgy kategorizálja ma­gát, mint gazdag, vagy pedig úgy, mint szegény, ezért túlhangsúlyozza költe­ke­zé­sét, illetve takarékosságát. Ezzel magának is, másoknak is jelzi, hogy meg­en­gedheti magának, amit a nála sokkal gazdagabbak, szemben a nála csak ki­csit is szegényebbekkel – illetve, hogy meg kell vonnia magától olyas­mit, amit a nála sokkal szegényebbeknek, szemben a nála csak kicsit is gazdagabbakkal.

A társadalmi azonosság feldolgozásának ugyanez a feladatával a leg­különbö­zőbb életkorokban és a legkülönbözőbb viszonyokra néz­ve is szembekerülhetünk. Például ha­sonló szer­kezetû dilemma elôtt áll a kis­gyermek is, amikor testvére szü­letik: ô is gyá­mo­lításra szorul, de még­sem annyira, mint öccse/húga – másfelôl ô is kompetens, de még­sem annyira, mint apja/anyja. Hogy ezt az identitási dilemmát a túl­zó és ugyanakkor bagatellizáló szociális kategorizáció milyen irány­ba bil­len­ti – hogy vajon úgy kategorizálja-e magát a csecsemô báty­ja/nénje, mint a­ki maga is csecsemô, akit újra etetni, pelenkázni kell, vagy úgy mint gyámot, aki a szülôk pillanatnyi távollétét kihasználva döntéseket hoz helyettük – ez hosszú idôre meghatározhatja a gyer­mek viszonyát a testvéréhez is és a szüleihez is, de éppígy önma­gá­hoz is, s ez együttesen nagymértékben meghatározza nemcsak az identitását, hanem egész pszichikus fejlôdésének lehetôségeit.

A szociális kategorizáció valamilyen felemás köz­tes értéktől igyek­szik eljutni két lehetséges szélső érték bármelyikéhez, ennek egyértelmű tisztaságá­ban: az ember felebarátaival együttműködik va­la­melyest és ugyanakkor vetélkedik is velük bizonyos fokig – innen a szo­ciális ka­tegorizációban eljut oda, hogy megkülönböztesse barátait, a­kikkel együtt­működése, és ellenfeleit, akikkel vetélkedése lesz markánsan egyértelmű.

A szociális kategorizáció egyáltalán nem úgy működik, hogy az amúgy is uralkodó viszonyt jeleníti meg még markánsabban. A megfigyelések, ellenkezőleg, azt mutatják, hogy valamely viszony túl­hang­súlyozására annál erôteljesebb a késztetés, minél kevésbé mar­káns ma­ga ez a viszony; minél inkább felemás valakinek a társadalmi meghatározott­sá­ga, annál erôteljesebb a késztetése, hogy valamelyik irányba túlhangsúlyozza azt.[11]

A viszonyok ilyen feldolgozása eredményezi pl. azt a furcsasá­got, a­melyet iker-paradoxon néven tart számon a szakirodalom: együtt nevel­kedő egypetéjû ikrek jobban különböznek egymástól, mint akiket el­vált szülők külön nevelnek, vagy mint testvérként nevelt örökbe foga­dott gyerekek. Ugyanennek a megfigyelésnek kiegészítője, hogy o­lya­nok, akik más-más kultúrkörbôl ugyanabba az általuk választott i­de­o­ló­giai közösségbe ke­rül­nek, jobban hasonlítanak egymásra, mint a­kik­nek ôseit több nemzedéken át csiszolta egymáshoz ugyanaz a kultúra.

Amikor a szociális kategorizáció a túlzás és a bagatellizálás egymást kiegészítô eljárásaival él, ilyenkor is a legfontosabb összefüg­gés­nek bizonyul, amivel fentebb már találkoztunk: a feldolgozásra kerülő tényezőket nem valamilyen tulajdonságuk minősíti, hanem a rendszer más tagjaihoz való viszonyuk;  identitásunk feldolgozását, így mondanám, nem tulajdonságaink lényegén végezzük, hanem viszo­nya­ink formáján: nem az lesz a fontos, hogy például norvégok vagyunk-e vagy olaszok, hogy benzinkutasok vagy hites könyvvizsgálók, Gustav Mahler rajongói vagy Csajkovszkijé – hanem hogy a választott dimenzió mentén például hasonlítunk-e egymásra vagy különbözünk.

S hogy egymáshoz hasonlóan vagy egymástól különbözően vá­lasztjuk-e meg a dimenziót, amelyet a legfontosabbnak tartunk an­nak eldöntésénél, hogy hozzánk képest ki kicsoda a társadalomban.

1933-ban Németországban Hitler Adolf a Német Nemzetiszocia­lista Munkáspárt élén átvette a hatalmat. Annak az időszaknak a tapasztalatából olyanok is, akik akkor még nem éltek, megtanulták, milyen fontos, hogy két német proletár azért tartja-e számon hasonlóságát és összetartozását, mert mindketten németek, vagy mert mindketten proletárok.

Azzal, hogy a szociális kategorizáció nem anyagot, hanem formát dolgoz fel, kapcsolatos e feldolgozásnak az a technikája, amelynek ismerete eszközt ad írónak, újságírónak, pszichológusnak – bárkinek, aki kíváncsi, mi mozgatja az embereket, hogy utóbbiak külső megnyilvánulásán le tudja olvasni, milyen szociális identitás képezi náluk a leghatalmasabbikát ezeknek a mozgatóknak.

A szociális kategorizáció jelölői.

A szociális kategori­zá­ció­val egyidejű­leg végbemegy egy másik folya­mat is: párhuzamosan azzal, hogy kategorikussá túlzom ezt vagy azt a viszonyomat, kialakítok jelölôket, amelyek között ugyanolyan vi­szo­nyokat teszek hangsúlyossá, mint az általuk jelölt szociális iden­ti­tás világában: amikor eltúlozzuk, illetve bagatelli­zál­juk egymás te­kin­­te­té­ben való hasonlósá­gun­kat vagy különbözősé­gün­ket – egyál­ta­lán: vi­szo­nyaink bármelyikét, – egy­idejűleg ugyanolyan forma sze­rint torzítjuk el tudatunk valamely teljesít­mé­nyét vagy valamilyen, a testünkön lezajló folyamatot. Annak, hogy más vagy saját magunk számára bemutassuk, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint X, vagy hogy másmilyenek, mint Y, az az eljárása, hogy – gyakran anélkül, hogy észre vennénk – ugyanúgy tesszük, mondjuk, gondoljuk vagy érezzük a dolgokat, mint X, vagy hogy másképpen, mint Y.

Számos megfigyelés van, ahol a mindennapi tapasztalat csak azt ál­la­pítja meg, hogy valaki utánoz valaki mást. Valójában arról van szó, hogy ilyenkor a szo­ciális kategorizáció jelöltjéhez illeszt az ember je­lö­lôt: akihez identitásunkra néz­ve hasonlítani akarunk, azt egyéb­ként lé­nyegtelen megnyilvánulásaiban is utánozzuk.

Ezt mu­tat­ja be példá­ul Sha­kes­peare, akinek IV. Hen­rik című tragé­diájában a nemes Percy öz­ve­gye megemlékezik háborúban elesett a férjé­vel egyko­rú if­jak­nak arról a törekvésérôl, hogy olyanok legyenek, mint a férje volt:

Ki nem úgy lépett, mint ô, béna volt;
S a tört beszéd, természetes hibája
A legvitézebbek hangsúlya lett,
S a halk, folyamatos beszédûek
Elrontották tudásukat, hogy ôt
Utánozzák.[12]

Ha egy viszony formájához valamilyen érdekünk fűződik, ak­kor, ennek az a furcsa fejle­mé­nye lehet, hogy a viszonyt azon az áron is kihangsúlyozzuk, ha a tu­lajdonság anyagához, amely­en az fennáll, ép­penséggel nem fűződik érdekünk. Aligha valószínű, például, hogy az embernek érdeke fűződne hozzá, hogy beszédhibát fejlesszen ki ma­gánál. Különben ka­to­na­erény és beszédhiba nem is úgy kapcso­lód­nak egymáshoz mint amiknek egyike a maga tulajdonsá­gá­val fel­idéz­né a má­sik­nak a tulajdonságát. Amíg tulajdonságok anyagá­ról van szó, e kettőnek nyilvánvalóan nincs is köze egymáshoz. A szo­ci­ális ka­te­gorizáció jelölô­jé­nek és jelölt­jé­nek a kapcsolatát a vi­szony formája teremti meg: aki katonaerény tekintetében katego­ri­kussá akarja ten­ni a maga hasonlóságát a mintakép­hez, az esetleg járás- és beszédmódra nézve is hasonul hozzá, mégpe­dig anélkül is, hogy tudatosan akarná vagy akár csak észrevenné az utánozását.

A kategorizációs jelölők kiformálásában annak az eljárásnak, hogy úgy teszi, mondja, gondolja vagy érzi az ember a dolgokat, mint X, hogy olyan legyen, mint X, kiegészítője az a másik, hogy másképp nyilvánulunk meg, mint Y, nehogy olyan legyen, mint Y.

Ismeretes, hogy a magyar nyelvben – amint a többi nyelvben is – vannak úgynevezett csúnya szavak, amelyeket nem illik mondani. E­ze­ket a szavakat nem azért nem mondja ki adott esetben az ember, mert amikor kisgyerek volt, akkor szájon kapták érte, ha csúnya szót mon­dott, hanem azért, mert ha kimondjuk, akkor olyanok leszünk, mint azok, akik ilyen szavakat használnak, és valamilyen okból meg a­karjuk magunkat különböztetni tőlük. Ha ez a szándék – nem okvet­le­nül tudatosan – megvan bennünk akkor tartózkodunk olyan sza­vak­nak a kimondásától, amelyek pedig egyébként esetleg nem hang­zá­suknál vagy jelentésüknél fogva, hanem csak attól csúnyák, hogy olyanok használják ôket, akikkel nem akarunk közösséget vállalni.

A szociális kategorizációt markánssá tevő kategorizációs jelö­lés kétféle lehet: egyenes, amelynél ugyanaz ugyanazt jelöli, függet­le­nül attól, ki a jelölő – vagy közvetett, amelynél ugyanaz mást je­löl, attól függően, ki a jelölő. Ennek nyomán ha ketten azt mondják va­lamiről: fehér, ez kettejük hasonlóságát mutatja – ám ha mind­ket­ten azt mondják: enyém, ez különbözőségüket teszi nyilvánvalóvá.

Ez utóbbi jelölést használja a művészet, amikor frappáns iden­ti­fi­kációs hatást akar a maga befogadójában előidézni. Így az egykori Komszomol Színház világhírűvé lett moszkvai rendezője, Zaharov úgy vitte színre az Optimista tragédiát, amely bolsevik és anarchista matrózok harcát mutatja be egymással az orosz forradalom idején, hogy az előadás egyik jelenetében a hajófedélzetet ábrázoló színpad egyik sarkában az egyik, a másikban a másik forradalmi alakzat tartja egyidejűleg a maga harci gyűlését, amelynek végeztével itt felhangzik az Internacionálé, amott pedig a másik csapat ugyanezt énekli, s a matrózok által egyidejűleg teljes zenei harmóniában énekelt forradalmi himnusz tökéletesen fejezi ki a két forradalmár csoport indulatát és elszántságát – egymással szemben.

A feldolgozás megkettőződésének hatása.

A szociálpszi­cho­lógia vo­nat­kozta­tá­si keretnek nevezi azt a szociális kategoriát, amely­re gondol az ember, amikor meghatározza a maga szociális iden­titását – pozitív módon (mint aki például azt tartja fontosnak, hogy ő magyar vagy hogy zsidó), vagy negatív módon (mint aki magyarellenes, ill. zsidóellenes).

A szociális iden­ti­tással foglalkozók gyakran úgy veszik, mintha a vonatkozta­tá­si keret eleve adva lenne az ember számára s csupán az lenne a kérdés, hogy ho­gyan történik vagy ma­rad el erre a magától értetődőnek vett keretre néz­ve a személy megfelelő identitásának a kialaku­lá­sa, illetve megnyilvá­ní­tása. Most a XX századtól búcsúzva azonban iszonyodó tekintettel kell ész­re­vennünk, hogy nem csak az válto­zik, hogy mekkora buzgósággal sorolja be magát az em­ber vagy sorol­ják be őt mások a szociális kategória-határ e­gyik vagy másik ol­da­lára, hanem az is, hogy mennyire létezik maga az a ha­tár, amelynek mentén egy­szercsak élet-halál kérdésévé válhat, ami addig senkit sem érdekelt, pl. hogy egy ju­go­szláviai falu lakosai kö­zül ki horvát, ki szerb és ki bosnyák (vagy katolikus, pravoszláv, illetve muzulmán).

Az ellenkező irányú folyamatot is jól ismerjük: amikor “a har­cot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. Fi­ren­ze pol­gá­rait ma aligha érdekli a sorsukat egykor tragikusan meghatározó kér­dés, hogy vajon guelf-e valaki vagy ghibellin. S a két folyamat bár­melyike egy fellépő történelmi pillanatban vissza is fordulhat, mint tör­té­nik most olyan évtizedek után, amikor olyanok sem vol­tak sokan, akiknek a­kár csak eszébe jutott volna mérlegelni, hogy li­berális-e ő maga és számára fontos más személyek, vagy sem. Vagy egyáltalán, hogy melyikük melyik politikai pártnak a szavazója.

A társadalmi azonosság feldolgozásának imént látott megkettőződése az, ami az ilyen látványos váltásokat előidézheti. Mivel egyfelôl a szociális kategorizáció, másfelôl a különféle megnyilvánulá­sok átalakítása kategorizációs jelölôvé a feldolgozás két egymást gerjesztô fo­lyamatában egyidejûleg megy végbe, azért elôfordulhat, hogy nagyon csekély különbség a jelölôkben, illetve a jelöltekben beindítja a folyamatot, a­mely­nek eredménye az lesz, hogy ennek részesei esetleg markáns különbségként fogják végül számon tartani szociális identitásukban, amit pedig csak ők maguk hoztak létre e kettős feldolgozás során.

Végeztek kisérletet szociálpszichológusok annak megállapításá­ra, hogy mi lehet az a legjelentéktelenebb tulajdonság, amelynek men­tén előfordulhat, hogy meg­különbözteti magát az ember olya­nok­tól, akik tôle er­re nézve különbözôek, és azonosul olyanokkal, akik viszont ebben hasonlóak hoz­zá. A kísérlet úgy zajlott, hogy a benne részt vevő személyek elé o­da­tettek húsz absztrakt rajzot, és felkérték ôket, hogy rakják ezeket tet­szé­si sorrendbe, vagyis úgy, hogy elől álljon az, amelyik a legjobban tet­szik, hátul amelyik a legkevésbé, és közöttük a többi tizen­nyolc. Amikor ez megtörtént, akkor mindegyikük azt a (valóságnak meg nem felelő) közlést kapta, hogy ezek a két kitűnő absztrakt festő­nek, Klee-nek és Kandinszkynak a rajzai voltak s hogy az éppen soron lévő kísérleti személy (ksz.) ez utóbbinak a műveit sokkal előkelőbb helyre sorolta be, mint a másikéit, míg a többiek között – mondták kivétel nélkül valamennyi kísérleti személynek – olyanok is vannak, akik ugyanígy ítélnek, meg olyanok is, akik épp ellenkezőleg.

Mármost ha az ember addig még sohasem hallott erről a két művész­ről, akkor iga­zán tökéletesen mindegy neki, hogy közülük melyi­ket szereti jobban s melyiket ke­vés­bé. Még kevésbé hozhatja indulatba a ksz.-t az a kérdés, hogy ugyanerről hogyan í­tél­tek mások, akiknek kü­lönben ő mindvégig csak a monogrammjával talál­ko­zik. A kí­sérlet zá­rószakaszában, amelyről azt hitették el a ksz.-szel, hogy már túl van a kí­sér­leten, arra kérték őt, segítsen, miképp a többi ksz. is, a kísérlet­vezetőnek annak a ter­hes feladatnak a megoldásában, hogyan lehet a kísérleti személyek díjazására ren­del­kezésre álló keretet elosztani. Hogy ne legyen inkorrekt a döntés, mondták neki, csak nevek kezdôbetűje van feltüntetve minden egyes lapon, és az, hogy az illetô Klee-t vagy Kandinszky-t kedveli-e. És ezek után az derült ki, hogy a kisérleti szemé­lyek arra törekedve adtak nagyobb, vagy kisebb díjazást teljesen ismeretlen sze­mélyeknek, akiknek tehát csak a nevük kezdôbetűjét ismerték, hogy az illetők hoz­zájuk hasonlóan Kandinszky-t, vagy tôlük eltérôen Klee-t részesítették-e előnyben.

A szociális identitás feldolgozásának fejlődése

A kezdetek.

A szociális identitás feldolgozásának kezdeteivel a kutatás régóta foglalkozik, de, mondhatni, tudattala­nul: anélkül, hogy rájött volna, hogy a szociális identitás feldolgozása a tárgy, amelyet vizsgál, amikor, például, meg­figyeli hogyan utánozza a kisebb gyerek a nagyobbat. A leírásokból megállapítható: az utánzást elsősorban nem az motiválja, hogy anyagát tekintve mi az a megnyilvánulás, amelyet követ az után­zó, hanem az a forma, hogy e követés révén hangsúlyt kap például a kiseb­bik gyereknek az a szociális identitása, hogy ugyanolyan lesz, mint a nagyobbik.

Egy módszeres családi te­rep­vizsgálat, amelyben két évtizeden keresztül követték nyomon két kis korkülönbségű leánytestvér fejlődését, megállapította, hogy a közvetlen utánzás korszakát felváltja a késleltetett utánzásé: ezt az jellemzi, hogy a gyerek a tapasztalt min­tát először mintha figyelmen kívül hagyná, majd – esetleg csak néhány nappal ké­sőbb – ugyanaz a megoldás úgy jelenik meg nála, mintha saját kreatív ötletéből fakad­na.

 Ezt követően, a harmadik és a negyedik életév folyamán a fiatalabb testvérnél fellép egy olyan periódus, amely­ben köz­vetlenül átveszi az idősebbtől a kínált, például nyelvi vagy/és viselkedéses mintát, de a mintakövetés lényege: ugyanazt másképp vagy ugyanúgy mást.

Két leánytestvér közül az idősebbik, Eszter (4;1,3)[13] mesél az óvónőjéről anyjának: “Tudod, mit mondott nekem az Éva néni? Hogy énekesmadár vagyok.” Huga, Jutka (2;5,27), aki korábbról tudja, hogy testvérének a közlése arra utal, hogy Éva néni “madárkám”-nak szokta Esztert szólítani, előhozza Nusi nénit, aki a bölcsődében, ahova ő jár, ugyanazt a funkciót tölti be, s szintén szokta őt, Juditot becézgetve más néven szólítani, azonnal így szól anyjához: “Figyelj, mit mondott nekem a Nusi néni? Hogy Jucika vagyok.”

Ebben a teljesítményben fontosabbá lehet, hogy a tényezők ugyanab­ban a struktú­rá­ban vannak elővezetve (anya figyelmét ott­hon felhívni, hogy az otthonon kívüli tartózkodási hely gondozónője becéző neveket ad az embernek), mint hogy ilyen tényező gyanánt más funkcionál (tudod? ’ figyelj!; Éva néni ’ Nusi néni; énekesmadár ’ Jucika). S az átvett forma akkor is rákényszerítheti magát a saját szubsztanciára, ha ez egyáltalán nem alkalmás rá, hogy ilyen formát hordozzon:

“A baba lexikonjá”-ból anyjuk a játékokról olvas a két nővérnek. El­hangzik az ott szereplő kérdés: “Neked milyen játékaid vannak?” E.(4;2,O) körbe­te­kint szobájukban és véletlenszerű jelleggel kiválaszt hár­mat: “Ne­kem főzőcske, ba­ba­kocsi, baba.” Amire J.(2;6,24), aki kedvenc já­ték­nyulát tartja a kezében: “Ne­kem nyu­szikám, nyuszikám, nyuszikám.” 

J. az egyetlen játékot sorolja fel há­rom­szor pusztán azért, mert nővére mon­datában három “hely” van a játékok számára. S hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy az azonos struktúra megfelelő helyére mindkét gyerek azt a funk­cionáló tényezőt teszi be, amely ott őt képviselheti, s amelyről az esetek nagy hányadában úgy adódik, hogy – különböző személyeket képviselvén – kü­lönbözőek, hanem arról, hogy az elaborációnak hasonlóvá, illetve különbö­ző­vé kell tenni azt is, ami esetleg nem volna az, bizonyítja a következő feljegyzés:

Nagy palacsinta-habzsolás közepette figyelmezteti őket anyjuk, hogy túleszik magukat. Erre mindketten lemondanak az utolsó pala­csintáról, amely ottmarad a tálon. De sajnálják. Ennek E.(4;3,28) hangot is ad: “Én meg akartam enni, de nem engedte a' Anyu.” Amire J.(2;8,22) is nyilatkozik: “Én is meg akartam enni, de nem engedte a' A…pu.”

Mire a kijelentés végére ért volna, J. elbizonytalanodott attól a felis­me­réstől, hogy ugyanazt másképpen itt csak a kijelentés igazságértékének árán lehet megvalósítani.

Később ez a teljesítmény a társadalmi azonosság feldolgozá­sá­ból egyre in­kább átalakul kreatív játékká, amely egyre inkább saját kreatív elaboráci­ó­ját tartalmazza:

E. 6;5 kora tájékán gyakran játszik “óvodásat”, aminek fontos kelléke, hogy mint “óvó néni” az “óvodásokként’ sorba vagy körbe állított tárgyakat, vagy e­gyi­küket valamiért szidja. Ebben J. (4;10) is utánozza, aki például a követ­kező sza­vakkal “neveli” a sakkfigurákat: “Ilyen két nagy ló és még nem tanulta meg...” A két sakkfigura történetesen tényleg két ló volt. Pár nap múlva moza­ik­játék­nál E. nem találja a kirakandó lányfigura néhány darabját (a feje már össze­állt, de a ruhája még nem teljes), s ezért szidja, hogy “egy ilyen nagy lány”-nyal hogy fordulhat elő ilyesmi (ti. hogy szertehagyja a holmiját). J., sa­ját min­tájára be­ál­lítódva, félrehallja és kérdőre vonja E.-t, mért nevezi a ba­bát ló­nak. E. tisztáz­za, hogy ő nem “nagy ló”-t, hanem “nagy lány”-t mondott. J. elré­vedve megis­mét­li: “nagy lány.” Majd bátortalan félhangon kipróbálja, mi­lyen, ha ellenkező i­rányban tér el egy mintától, mint ahogy korábbi hiedelme szerint E. tette volna:

nagy ló <– nagy lány –> nó lány

“Nó lány” – mondogatja egyszer-kétszer, mire E. tudakolja: “Mi az a no­lány?” E. kérdésében az eredeti alakzat átalakul, de J. a továbbiakban átveszi ezt a formát: “Hát… nó lány. Nolány.” E. (játékos könyörgéssel): “De mi az?” J.: “Hát te nem ismered a nolány-féleségeket?” E.: “Nem. Mi az? Egy állat?” J. kap az alkalmon és ráhagyja E.-re, hogy a “nolány” egy állat. E. tudakolja, szép ál­lat-e. J. elgondolkodva feleli: “Nem. Inkább ronda.” Majd ettől támadt asszociá­ci­óval értesíti nénjét, hogy ez tulajdonképpen a viziló, ami “oroszul »nolány«”. J. ötletébe talán belejátszott még a következő strukturális asszociáció:

nagy  ló –> viziló
nagy lány –> oroszlán(y)

A jelképzés ilyen és ehhez hasonló folyamataiban az egyén a ren­delkezésére álló anyagot (az adott esetben szavakat, fentebb, lát­tuk, gondolatokat, máskor cselekvéseket vagy a szemlélet számára a­dott képeket) úgy formálja, hogy például a hasonlóság és a külön­bö­zőség viszonya, amely eleinte hangsúlytalanul állt fenn, hangsúlyt kapjon és ezáltal egyszersmind hangsúlyt adjon az e­gyén és más egyének között fennálló szociális hasonlóságnak és különbözőségnek.

A szociális hasonlóság és különbözőség kidolgozása annál fontosabb, minél ke­vesebb objektív támpontot kínál a viszony ahhoz, hogy a benne részt­vevő személyek minde­gyike sajátszerű pozícióban tudhassa ma­gát. Az idézett vizsgálatban a test­vérek szociális pozíciói (nemük a­zo­nos­sága, a köztük lévő korkülönbség cse­kélysége miatt, továbbá mert újra meg újra előállt olyan helyzet, amikor J. már, E. még u­gyan­abba az intézménybe járt, stb.) kevés ilyen támpontot kí­náltak – ezért kaphatott nagy szerepet a pozíciók tulhangsulyozása a pszi­chi­kus elaboráció közvetítésével. Ezért látjuk néha még nagyobb hang­súllyal megjelenni ugyanezeket az elaborációs praktikákat ikrek magatartásában.

Négy és féléves két ikerfiú egyike este az ágyban mesét rögtönöz a fivérének: “Volt egy­szer egy bandita. Megy az utcán, hát jön szembe vele Fenevigye” – nevet saját öt­le­tén. “Fenevigye azt mondja: Gyere lődözni. Egymásra lőnek, de nem találnak. Egy­szercsak odaszalad még két Fenevigye” (most még jobban nevet, mint az előbb) “és azt mond­ják: gyerünk oda, ott hever egy részeg. Odamentek, megtalálták a részeget, fogták és odavitték egy rendőrhöz. A rendőr meg mindet börtönbe csukta, mert mind csúnya…”

A következő napon a másik ikerfiú mesél egy másik mesét: “Volt egy­szer Jónapot és Léccives. Mennek az erdőben, hát jön szembe velük egy nyuszi. A nyuszi azt mondja: Jónapot és Léccives, vigyetek engem haza anyukámhoz. Jónapot és Léccives aranyosak voltak és hazavitték a nyuszit. Anyukája azt mondja nekik: Köszönöm szépen, mert a kicsiket elkaphatja a farkas.”

A második mesélő iker az elsőt utánozta, de a struk­túra megőrzése mellett annak elemeit az ellentétébe fordította: az első mese főszereplői rosszak – a másodiké jók; a “Fenevigye” név éppúgy nyelvi panellből származik, mint a “Jónapot” és a “Léccives”; “megy az utcán”, ill. “mennek az erdőben”, amikoris “hát jön szembe vele/velük” az, aki körül a történet bonyolódik; mindkét mesében vinni kell valakit valahová: az egyikben a részeget egy büntető instanciához (rendőr) – a másikban a nyuszit egy oltalmazó instanciához (anyukája). Az első mesében a rosszakat megbüntetik – a másodikban a jókat megdícsérik.

Az ilyen ellenpontozási játéknak egyértelmű a funkciója: hoz­zá­járulni ahhoz, hogy ikrek (vagy azonos nemű, csekély korkülönb­sé­gű testvérek, akiket a szakemberek gyakran “pszeudo-ikrekként” em­legetnek), akik eredetileg azonos (illetve közel azonos) pozíciót töl­tenek be a családi struktúrában, egymástól markánsan elkülönít­he­tő pozíciókat, ezek alapján pedig markánsan elkülöníthető társadalmi azonosságokat dolgozzanak ki.

A fejlődés előrehaladtával, amelyet nagy mértékben ez a pszi­chi­kus feldolgozás tesz lehetővé, maga e közvetitő egyre inkább hát­térbe szorul. A jelenség azonban időről időre még ilyenkor is előáll:

A két testvér Franciaországban tölt kisebb megszakításokkal két és fél évet. En­nek során J. egyre büszkébb “franciaságban” való előrehaladásának teljesítményeire – E. pedig ugyanakkor arra, hogy magyar. A differenciának ez a túlhangsúlyozása nem akadályozza sem J.-t ab­ban, hogy azért megmaradjon magyarnak, sem E.-t abban, hogy iskolai szituáció­ban éppúgy, mint az otthoni, de az iskolából hozott játé­kaikban “fran­ciául’ legyen jelen, de a túlhangsúlyozásnak következetesen ez az iránya.

Hogy azonban ezúttal sem a tulajdonságok anyaga számít, ame­lyek között történetesen különbség áll fenn, hanem a különbség for­má­ja, amely történetesen ilyen tulajdonságok között áll fenn, ezt mu­tat­ja pl. a jelenségnek az az előfordulása, amelyre a Magyarországra va­ló hazatérés után három hónappal az kínált alkalmat, hogy meg­tud­ták: a Videoton és a Paris-Germain csapatok közötti futballmeccs (a­melyet egyébként nem néztek, a sportnak ez az ága nem érde­kel­vén őket) végeredménye 1:0 lett a magyarok javára. J.(9;6,22), rá­játsz­va még dobbantott is “indulatos” bánatában: “El-vesz-tet-ték…” A­mire E.(11;1,28), szintén rájátszva a harsány örömre azonnal repli­ká­zik: “Au contraire, on a gagné!” [Ellenkezőleg, megnyertük!”[14]].

E. honleányi örömét afölött, hogy a magyarok nyertek, franciá­ul fejezi ki – míg J. afölötti bánatának, hogy a franciák kikaptak, magyarul ad hangot. E szo­katlan nyelvválasztását, mely a mondat tartalmával is ellen­tét­ben áll, egyetlen összefüggés indokolja: mindenben J. ellenpólusaként lép­ni fel: ha ő a franciáknak szurkol, én a magyaroknak; ha ő magyarul szól, én franci­á­ul; ha ő harmadik személyben sajnálkozik, én első személyben örvendezem.

Az elaboráció itt és a fejlődés későbbi fázisaiban gyakran már csak intellektuális vagy nyelvi játék:

Beszélgetés közben a “jobbágy” kerül szóba, E.(9;0,0) megkérdezi: “Balágy is van?” Amire J.(7;4,25) azonnal rávágja a maga kérdését: “Vagy rosszabbágy?”

Amikor pedig Műkorcsolyázó Európabajnokság alkalmával, E. (13;4,25) megkérdezi: “Nem lehet, hogy valaki egyéniben is indul, meg párosban is?” – J.(11;9,19) azonnal előáll a maga kérdésével: “Nem lehet, hogy valaki férfiben is indul, meg nőiben is?”

E példák arra is felhívják a figyelmet, hogy az ilyen struktu­rá­lis megnyilvánulásokban a szubsztancia olyannyira háttérbe szorul a for­mával szemben, hogy már azok a tényezők, amelyek között a kü­lönb­ség formája eltúlzott hangsúlyt kap, maguk is formák: pl. a “jobb” ellentétének formáját fogalmazza meg különböző módon a két test­vér (jobb/bal ÷ jobb/rosszabb); vagy a téma kapcsán szóbajö­he­tő ellentétek ellentétét (egyéni/páros ÷ férfi/női) használják.

A forma formájával való operálás kifejlett stádiumában már a felnőtt ember gondolkodásának a teljesítménye.

A felnőtt gondolkodása.

A felnövekvő gyermek megfigye­lé­se megállapíthatóvá teszi, hogy a gondolkodásnak is abban a fo­lya­matban történik a kifejlődése, amelyben különböző teljesítmé­nyek a szociális kategorizáció jelölőiként is megnyilvánulnak. Másfelől számos megfigyelés mellett laboratóriumi vizsgálatok is tanúsítják, hogy a felnőtt ember gondolkodása sem (e technikai eszköz minden ésszerűsége mellett sem) szabadul meg teljesen attól az összefüggéstől, amely őt (gyakran az ésszerűséget korlátozó módon) a szociális identitás kezelésének eljárásaihoz kapcsolja.

Még olyankor is így van ez, amikor a gonolkodáson belül is a legésszerűbb területről, a matematikai gondolkodásról van szó.

Egy kísérletben azt vizsgálták, van-e bármi, ami az ifjúmunkás, il­letve az egyete­mi hallgató matematikai gondolkodását megkülön­böz­tetné egymástól, amikor ez például a következő fejtörővel mérkőzik:

“Egy kupec elmegy a vásárba és vásárol 5000 frankért egy lo­vat, ame­lyet azután hamar továbbad 6000 frankért. Hazafelé indul­va azon morfondí­roz magában a kupec, hogy kár volt bizony így el­kó­tyavetyélni azt a pompás ál­latot, amely ennél az árnál jóval többet ér. Addig-addig hecceli magát indu­la­tában, hogy végül viszszafordul a vásár felé, hátha még ott találja a parasz­tot, hogy visszavásárolná tőle bármi áron az ő táltos paripáját. S csakugyan, a visszaúton szembetalálkozik a paraszttal, aki annyi alku után, amennyit a tisztesség megkíván, rá is áll, hogy visszaadja a lovat 7000 pengő frankokért. Örül is a kupec, hogy újra megvan az állat, bosszankodik is, hogy ilyen drágán. Bosszúsága azért nem tart soká, mert hamar dolga után lát, és végül el is kel az árúja 8000 frankért. Kérdés: Mennyit nyert a kupec az egész üzleten?

Első menetben a kísérlet azzal az eredménnyel járt, hogy a kü­lönb­ség nem az ifjúmunkások és az egyetemi hallgatók gondolkodása kö­zött mutatkozik, hanem mindkét csoporton belül azok között, akik a kö­vetkező négy válasz egyike illetve másika mellett érveltek:

1., A kupec 3000 frankot nyert, mert reggel 5000 frankkal szállt be az üzletbe és este 8000-rel szállt ki belőle.

2., A kupec csak 2000 frankot nyert, mert az első vétel-eladáson is nyert 1000-et és a másodikon is nyert 1000-et.

3., A kupec csupán 1000 frankot nyert, mert a lovat először 1000-rel drágábban adta el, mint ahogyan vette, így nyert 1000-et, azután viszont 1000-rel drágábban vásárolta vissza, mint ahogyan eladta, így elveszítette azt az 1000-et, végül aztán ismét 1000-rel drágábban adta el a lovat, mint ahogyan vette, így újra nyert 1000-et, s ez a végső nyeresége.

4., A kupec éppen csak hogy pénzénél marad, mert az első adásvételen nyer ugyan 1000 frankot, de amikor az 5000 frankért már megvásárolt lovat kénytelen 7000-ért visszavásárolni, veszít 2000-et, ami az első hasznát tekintetbe véve 1000 frank tiszta veszteség, s ezt éppen csak hogy fedezi a második adásvétel 1000 frankos haszna.

A négy válasz közül a második két szempontból is különbözik a másik háromtól: tartalmilag – ez a helyes válasz; formailag – ez a legszellemtele­nebb válasz, mert azt állapítja meg, hogy aki 1000 frankkal drágábban ad el, mint ahogy vásárol, az 1000 frankot nyer, s aki ezt az üzletet kétszer ismétli, annak a nyeresége 2 x 1000 frank.

Mármost ezt a szellemtelen, de helyes választ az ifjúmunkások­nak 27%-a, az egyetemi hallgatóknak pedig 33%-a adta, ami valóban nem számottevő különbség a két “osztály” gondolkodása között.

A kísérlet második részében azonban négyfős ifjúmunkás-cso­por­tokat és négyfős diák-csoportokat állítottak össze úgy, hogy mind­e­gyikben a négy különböző válasz képviselői érvelhessenek a ma­guk igaza mellett, s végül a csoportok mindegyikének egyetértésre kel­lett jutnia a lókupec nyeresége felől. Ami azután meg is történt, még­hozzá a következő eredménnyel: a diákcsoportokban a vita kivé­tel nélkül a helyes megoldást fogadtatta el – az ifjúmunkás-csopor­tok­ban pedig kivétel nélkül a szellemes megoldások valamelyikét.

A különbséget az magyarázza, hogy egy diákcsoport számára a vita olyan tevékenység, amelynek technikai funkciója van: érvelés útján elismertetni egy helyes megoldást; egy ifjumunkás-csoport számára ezzel szemben a teoretikus vitának (tehát annak, amely nem olyan kérdésről – például egy sztrájkban követendő taktikáról – folyik, amihez a vitatkozóknak gyakorlati közük is van) a funkciója szociális: érvelés útján elismertetni egy agyafúrt megoldást, amely intellektuelként mutatja be az embert. A technikai funkciójú vitában a agyafúrtság csak eszköz: más jel híján ideiglenesen jelzi, hogy az érvelés a helyes megoldás felé halad; a szociális funkciójú vita az érvelés agyafúrtságát öncéllá túlozza.

A gondolkodásban gyakran idéznek elő téves váltóállítást hasonló tudattalanul elkövetett túlzások, amelyeket az motivál, hogy a gondolkodás szociális funkciót is kap.

A fenti kísérletet kiegészíti például az az – ugyancsak Franciaországban készült – esettanulmány[15], amelynek szerzője, egy húszéves diáklány nyárra elszegődik távoli rokonához, egy tükörkészítő kisiparoshoz dolgozni. A műhelyben valójában a könyvelő a főnök: ő tartja számon a különböző dolgokat, ráadásul valamikor matematikatanárnő volt, tehát a kisujjában vannak a számítások. Vitás helyzetben mindenki az ő véleményét várja hát, s ha ez elhangzik, mindenki őrá hallgat.

Történt egy alkalommal, hogy egy új ügyfél 5cm x 7cm nagyságú tükröt rendelt, s amíg a könyvelőnő mással volt elfoglalva, a diáklány már ki is számította, hogy az 35cm2. Erre aztán felfigyelt a könyvelőnő és helyesbített: 3,5cm2. A diáklány gondolta, hogy még mindig máshol jár a volt matematikatanárnak az esze, s emlékeztette rá, hogy 5x7 = 35. A nő erre nem az egyedül adekvát választ adta – “Ja, tényleg!”, – hanem pedagógushoz méltó buzgalommal elmagyarázta, hogy 5cm = 0,05m, hasonlóképpen 7cm = 0,07m, márpedig, mondta, 0,05m x 0,07m = 0,00035m2, ezért a kérdéses eredmény 3,5cm2.

A lány tovább érvelt a maga igaza mellett, a volt matematikatanár pedig elnézően bár, de szigorúan oktatgatta hogy tizedestörtek szorzásakor hány nullának és hány tizedesjegynek kell lennie a szorzatban. A többi alkalmazott a vita elején világosan látta a lány igazát, de ahogy a könyvelőnő erősítgette a magáét, elfogadták, hogy mégis ő mondja helyesen.

Ilyen vagy olyan számítást végezni, ez nemcsak egy feladat technikai le­futtatását jelenti, hanem egyszersmind szociálisan minősíti azt, aki végzi. Pél­dául megmondani, mennyi ötször hét, olyan művelet, amelyet bárki el tud vé­gezni, tehát olyan, amelynek elvégzése az embert mint bárkit minősíti. Ez­zel szemben m2-ben számolni a tükörárúval – ez már olyan eljárás, amely az em­bert egy tükörüzem főnökeként jelöli meg. Egy olyan operáció pedig, amellyel va­laki a cm-t m-re számítja át, s ez utóbbiból kiindulva m2-t szá­mol, vé­gül ezt át­számítja cm2-re – olyan művelet, mely alkalmas arra, hogy vala­kit mint ma­tematikatanárt minősítsen. Leszámítva egy kisebbséget, amely az is­kolai matematikaórán a tanár által végzett műveleteket technikai eljá­rás­ként értékeli, a többiek számára a matematikatanár szociálisan mutatja be magát általuk mint olyan személy, aki kellő magabiztossággal okoskodik, akinél minden sok­kal bonyolultabb, hogysem követni lehetne, és akinek úgyis igaza van a diákkal szemben.

Mármost a matematikatanárból lett könyvelőnő pontosan ennek a képnek megfelelően járt el. S amikor ezzel a technikai műveletet szociálisan szituálta, nemcsak az történt, hogy azok, akiknek tisztán technikai oldalról tekintve nehézségeik vannak a mennyiségtani okoskodással, nem tudtak egyszerűen átlátható összefüggéseket illetően belátásra jutni, hanem maga a volt matematikatanár is képtelen volt korrigálni a hibáját (pedig mégiscsak fel kell tételeznünk: technikai véletlen volt csupán, hogy szorzáskor egy tizedesjeggyel többet írt le a kelleténél).

A kitűnő magyar származásű szociológus, Mannheim Károly fel­hívja a figyelmet, hogy az emberek “nem az elmélkedő érte­lem­nek mint olyan­nak absztrakt szintjein kerülnek szembe a világ tárgyai­val, és nem is kizárólagosan magányos lényekként. Ellenkezőleg, kü­lön­böző­kép­pen szervezett csoportokban egymással és egymás ellen cselekszenek, és közben egymással és egymás ellen gondolkodnak”.

A szociális kategorizáció paradoxonjai

Korábban már volt szó a viszony paradoxonjairól, amelyekről lát­tuk, hogy azért állhatnak elő, mert a tényezők között, amelyek meg­határozott viszonyban vannak egymással, szerepel maga ez a viszony is.

A szociális kategorizáció mármost jellegzetesen olyan viszony, amelyben markánsan érvényesül ez az összefüggés. Arról az eljárásról van szó, amely, láttuk, kategorikussá túlozza azt a felemás viszonyt, mely szerint mindig van, amiben az emberek hasonlítanak, s van, amiben különböznek. Ez az eljárás azért teremt különösen kedvező feltételt a paradoxon számára, mert azok között a tényezők között, amelyekre nézve hasonlítunk vagy különbözünk, ott van az is, ahogyan a kategorizációt elvégezzük: ha hasonlóan, akkor ennek nyomán hasonlóbbak leszünk, s ha különbözően, akkor mostantól fogva erőteljesebben fogunk különbözni, mint mielőtt ezt a döntést hasonlóságunkról és különbözőségünkről meghoztuk.

Tegyük fel mármost, hogy egyetértés alakul ki köztünk arra nézve, hogy hasonlóságunkat tartsuk súlyosabbnak – ettől a pillanattól fogva eggyel több okunk lesz, hogy így gondoljuk, mint volt, mielőtt erre nézve az egyetértés kialakult közöttük.

Tegyük fel ezzel szemben, hogy a teljes egyetértés a tekintetben áll elő közöttünk, hogy identitásunkban az a meghatározó, ami megkülönböztet bennünket – ebben az esetben kevesebb alapunk van a konszenzusra, mintha nem jött volna létre.

Igazán pedig a határt egy csoport két fele között semmi sem tud­ja olyan markánsan megvonni, mint ha az egyik félcsoport tagjai ab­ban értenek egyet, hogy ilyen határ nincs is, míg másikukban azt a konszenzust, hogy igenis van, csak erősíti a min­dennapos tapasz­ta­lat a két félcsoport között erre nézve folytatódó vitáról: a kü­lönb­séget hangsúlyozó különvéleménynek a puszta megfogalmazása is elég, hogy valamelyest már igazolja is azt, míg a hasonlóságot hangsúlyozó különvélemény, minél inkább hangoztatják, annál inkább kihúzza maga alól az alapot.

A pozitív paradoxon révén a viszony ezúttal is megalapozza, a ne­gatív paradoxon révén pedig aláássa magát.

A legújabbkori történetből is jól ismerünk olyan példákat, amelyek az ilyen logikai játékok véres testetöltései. Például amikor társadalmi-kulturá­lis kisebbségek asszimilálódni akarnak egy olyan többséghez, amely kiveti őket magából: minél nagyobb igyekezettel mutatja a kisebbség, mennyire megfelel a többség normájának, annál inkább kitetszik, mennyire nem felel meg ennek a normának a tekintetben, ahogyan a maga identitása felől ítél.

A paradox viszony önmagát megerősítő és önmagát aláásó összha­tását még tragikusabban fokozhatja, amikor a kisebbség maga is ket­téhasad. Ilyennek idézi fel például a magyarországi zsidóság hely­ze­tét a két világháború közötti időszakban több visszaemlékezés. Egyi­kük[16] egyebek között leírja, ahogy a kisebbség többsége, a váradi get­tó­ban összezsúfolt zsidók közül azok, akik a többség normájához asszi­mi­lálódni akartak, ebben a törekvésükben odáig mentek, hogy a ki­sebb­ség kisebbségéről, a pajeszos-kaftános, nem európai külsejű és gon­dolkodású “pólisi zsidókról” így beszéltek: “Ezek miatt van mindig baj! Ezek miatt jutottunk ide, ezektől kap tetűt az ember és megrühe­se­dik.” Vagyis ahogyan a korabeli többség hangadói a kisebbség egé­széről általában szóltak. Az emlékezés idézi a kisebbség többsé­gé­hez tartozók méltatlankodását: “Csak nem képzelik ezek, hogy velük fogunk utazni!” Tudniillik a marhavagonban, mely már beállt a gettó mellé s már tudnivaló volt, mivégre. Eközben a kisebbség kisebbsége, a Lengyelországból egykoron idemenekült ortodoxok ugyanazzal a dölyfös utálattal kezelték az asszimilálódott zsidókat, mint a többi magyart, a tudatlanokat, akik sohasem olvasták a szent és titkos könyveket, akik valamennyien piszkos állatot, disznóhúst esznek. Igy aztán abban, hogy az asszimilált zsidó a magyarok közé tartozik s az ortodox zsidóhoz semmi köze, az asszimilált és az ortodox zsidó gondolkodása között nem volt különbség, s a többség hangadói ebben az egyöntetűségben is igazolva látták, hogy a zsidó kisebbséget megkülönböztetés nélkül tartsák másnak, mint a magyart.

E tragikus összefüggések mellett a társadalmi azonosság paradoxonjai komikus összefüggéseknek is hordozói. Ezeket ragadják meg egyes viccek. Például az, amelyben Kohn egy kérdőív kitöltésekor a Vallása rovatba ezt írja: Goj. Annak a társadalmi azonossággal kapcsolatos viszonynak, hogy va­laki nem zsidó, ilyen formában való kifejezése azt a társadalmi azonossággal kapcsolatos viszonyt fejezi ki, hogy az illető zsidó.

Vagy az a másik, amelyben valaki így vall diagnosztikai tévedéséről: “Azt hittem, hogy hipochonder vagyok, de kiderült, hogy csak bebeszélem.” Ha egy betegség identitását helyesen értelmezett tünetek híján tulajdoní­tom magamnak, akkor hipochonder vagyok, ám ez az összefüggés is ott sze­re­pelhet olyan tünetek sorában, melynek helyes értelmezése nélkül betegsé­get (az adott esetben hipochondriát) megállapítani merő hipochondria.

A történelmi identitás

Az adott pillanatban megnyilvánuló identitását az ember nem­csak arra nézve dolgozza fel, hogy milyen az identitása ugyan­ak­kor másnak, hanem arra nézve is, hogy milyen volt ugyanannak máskor: nemcsak az fontos kérdése az identitásnak, hogy meddig azonosulok másokkal a társadalmi térben, hanem az is, meddig azonosulok saját magammal a történelmi időben. Vajon az újszülött, aki annak idején elnyerte azt a nevet, amelyet én ma is viselek, én voltam-e? Hát az, akitől nem a magam élettörténetének évtizedei választanak el, hanem a társadalom történetének egy-egy pillanata, például a rendszerváltásé?

Az első válasz az ilyen kérdésekre, hogy igen is, meg nem is. Időről időre úgy érezhetem, hogy már nem az vagyok, aki korábban voltam, de ebben az érzésben az is benne van, hogy ha tényleg nem az len­nék, ak­kor nem érezném, hogy nem az vagyok. Mindenesetre ezeket a pillanatokat az időről időre fellépő identitás-válság rossz közérzete kíséri, amelytől csak úgy lehet szabadulni, ha ilyenkor sikerül feldolgozni a történelmi identitásomat. A feldolgozás ezúttal is úgy történik, mint a szociális kategorizáció esetében: a felemástól a kategorikushoz továbbhaladva.

Freud fedezte fel, hogy a feldolgozás úgy történik, hogy az ember a múltbeli élményeit e kategorizáció jelölőivé alakítja. Ennek az átalakításnak is felemás a kiindulópontja: valami, ami adva van ugyan élményként, de csak mint egyetlen egyénhez s neki is csak a múltjához kötődő élményként. A feldolgozás innen kiindulva két kategorikus minőség egyikéhez halad tovább: Freud szerint ez úgy történik, hogy a múltban volt egyéni élmények egy részét egy cenzúra-apparátus még az egyéni emlékezet­ből is kiszorítja, elfojtja, más múlt­beli élmények viszont megjelení­tődnek mint olyasmik, amik egy kultúra e­gész nyilvánosságával közölhetők. A múltban egyszer átélt egyéni élmény így vagy úgy az ember feldolgozott történelmi identitásának jelölőjévé válik.

A társadalmi és a történelmi viszonyoknak ilyen kategorizáló fel­dolgozása eredményezi, hogy a például Magyarországon egymás­tól át­lag 3-4 per­ces “követési távolságra” születő egyének nem felemás módon viszonyulna egymáshoz, mintha hasonlítanának is egymásra és különböznének is egy­mástól a te­kin­tetben, hogyan élik át a történelmet. Ehelyett nemzedékek alakul­nak ki mint olyan egyéneknek a szociális kategóriái, akik egy tár­sa­dalom markáns történelmi kihívásait akkor kapják, amikor saját személyes élettörténetük egymáséhoz hasonló fázisba érkezett. S akik ezért azután majd “félszavakból is értik egymást”, míg aki náluk csak néhány évvel koráb­ban vagy későbben született, szakadéknyi távolságból értetlenkedhet a kihívásra adott válaszuk felett.

Másképp válaszol például 1918-1920 kihívására az, aki már har­mincas é­vei körül családot alapítana, egzisztenciát teremtene a csa­ládnak, s a törté­ne­lem ebben játszik a kezére, illetve képez áthág­ha­tatlan akadályt azzal, hogy radikálisan újraosztja a lapokat; és me­gint másként az, aki éppen végigcsinálta a világháborút, amelybe négy évvel koráb­ban, tizennyolc évesen annak a hitnek a mámo­rá­val ment bele, hogy pár hónap alatt rendet teremt a világban, megbünteti, akik mi­att az ál­lapotok olyanok, amilyenek, s amikor most hazatér, örül, hogy a túl­élők között van, és nem akarja többé kockára tenni az éle­tét csak azért, hogy megmutassa a világnak, milyennek kell lennie. Ismét más a válasza annak, aki éppen ebben az idő­ben lép abba az élet­korba, amikor egyszer s mindenkorra rendbe akarja tenni a vilá­got – és ismét más, aki serdülőként nem cselekvően, csak az eszmé­kért és eszményekért lelkesedően vesz részt e történelmi pillanatban. S a köztes helyzetűeket a történelmi kihívás választásra kényszeríti a két szomszédos nemzedék között, e szociális kategorizáció eredményeként pedig a nemzedékek közötti köztes formák éppúgy eltünnek, ahogy a fajok eredetéről szólva Darwin leírja a fajok közötti köztes formák eltünését.

A történelmi pillanat tapasztalatai azután attól függően rak­tá­rozód­nak el az egyes nemzedékekben, hogy milyen volt az ő jelenlétük benne, s amit a társadalomtörténetből őriz a nemzedék emlékezete, az belejátszik abba, hogy milyenné érlelődik az egyéni élettörténetnek a következő fázisa.

Amelyet is a mi kultúrkörünkben tizenkét év választ el kö­rülbelül az előzőtől: a gyer­mek, aki hatéves korában iskolába megy, majd tizennyolc évesen kiléphet az életbe; ekkori hitét, hogy majd megmutatja a világnak, hogyan kell s kel­lett volna mindig is mű­ködnie, körülbelül harmincas éveinek elé­ré­sekor váltja fel az a fel­ismerés, hogy ideje megkomolyodnia és eg­zisz­tenciát alapítania; az ambiciónak e pillanatát megint mintegy tizenkét év választja el a rezignációétól, mellyel a negyvenes éveibe már belegyalogolt em­ber tudomásul veszi, hogy amire addig jutott, az nagyjából a határa annak, ameddig valaha is eljuthat; még ugyanannyi idő telik majd el a következő válságig, melyben ötvenes éveinek közepén, mielőtt aktív életét be kellene fejeznie, az ember megpróbálja ezt úgy igazolni, mintha integrált életvezetés műve lett volna, nem pedig a sors által egymásutánra hordott események és eseménytelenségek halmaza; s még nagyjából ugyanannyi van hátra, hogy a társadalom által elismert aktív élet elodázhatatlanul befejeződjék.                                    

Ahogyan az egyéni élettörténetet ezek a váltások és a vál­tást ál­talában kísérő válságok tagolják, ugyanígy tagolják a társadalom­tör­ténetet is az olyan radikális események, mint 1918-1920 forra­dal­mai és ellenforradalma, az 1930-as évek kezdete után egy-két évvel Magyarországra érő nagy gazdasági válság, az 1944-45-ös nagy rend­szerváltás, 1956 felhívása a világhoz, az 1968-as reform és a cseh­szlovákiai intervenció, amely alapvetően teszi lehetetlenné a rend­szer bármilyen igazi reformját, a rendszer általános válságá­nak meg­nyilvánulása az 1980-as évek beköszöntekor s azoknak a lehető­sé­geknek a kimerülése egy-két évvel az 1990-es évek kezde­te után, a­melyeknél fogva addig irányíthatónak vélhettük a rendszerváltást. Ta­pasztalatilag megállapítható tény, hogy ezek a társadalomtörténe­ti cezúrák is körülbelül tizenkét évenként követik egymást. Így aztán annál a nemzedéknél, amely a társadalmi válsággal egy­szer az e­gyé­ni életút válságának idején találkozott, a társadalom­tör­ténet so­ron következő váltásai is egybe fognak esni a személyes tör­ténet vál­tá­saival – az a nemzedék pedig, amely a társadalmi kihívással egy­szer olyankor kerül szembe, amikor az egyik életkora, amely ilyes­mi­re fogékonnyá tesz, már öt-hét évvel mögötte van, a követke­ző ilyen é­letkor pedig éppennyivel előtte, annál a továbbiakban is éppen elke­rüli egymást a tettre buzdítás és a tettre buzdulás ideje. Az, amit a társadalomtörténetből a nemzedék emlékezete őriz, így játszik bele abba, hogy milyenné érlelődik az egyéni élettörténetnek a következő fázisa: ez jelölőként ad majd nyomatékot annak a kategorizációnak, amellyel a nemzedék már korábban markánsan különböztette meg magát előtte járóktól és nyomába lépőktől.

A nemzedék azonban nem olyan egyének­nek a szociális kategóriája, akik életkoruk okából hasonlóan válaszolnak a kor ki­hívására, hanem olyanoké, akikhez ebből az okból hasonlóan van címezve ez a kihívás. Ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik, aki 1919-ben ifjukori fel­há­borodásában egy világforradalom magyarországi élharcosának áll, és az, aki éb­redő magyarnak. S ugyanaz a nemzedék az alapja annak, hogy valakit a zsi­dótörvények hozzásegítenek vagy hogy megfosztanak a lehetőségtől, hogy eg­zisz­tenciáját megalapozza[17]. Furcsa ráébredni, de a fényes szellők nemzedé­ké­hez tartozik az a tizennyolc éves nyilas pártszolgálatos is, aki azzal az ideo­ló­giával fog fegyvert, hogy “véget kell vetni a hazaáruló Horthy-klikk, a zsi­dók, a nagybirtokosok, a papok és a bolsevisták nemzetellenes összeesküvé­sé­nek”. S ugyanannak az egyetemista nemzedéknek a dilemmáját oldja meg az 1956-ot közvetlenül követő években az is, aki úgy dönt, hogy csak a tanu­lás­sal törődik mert jó szakemberre minden rendszernek szüksége van, és az is, aki szinte minden idejét olyan tevékenységre fordítja, mellyel Magyaror­szágon az ő értékrendje szerinti rendszer megvalósulását kívánja elősegíteni, származzék bár ez az értékrend az 1956-os barrikád két oldalának bármelyikéről.

Azt a szociális kategorizációt, amely az egyes nemzedékeket formálja, a fentiek tekintetbevételével lehet és kell az “apák’ és a “fiúk’ közötti örök és triviális viadal számlájára írni. Így ez utóbbi nemzedék szolgál majd pozi­tív, illetve negatív referenciául a nyolcvanas évekének, akár – rendszerváltóként – politizál a fiú, szemben az apával, aki apolitikus módon szakembernek tanult, vagy reformkommunista értékek mellett, illetve ellen lépett fel politikusi szenvedéllyel; akár pedig – a maga érdekét okosan kalkulálva – vállalkozónak megy, szemben az apával, akit egy felismerni vélt közérdek motivált akkor is, ha az MSzMP-ben politizált, s akkor is, ha a többi politikai fogoly között a cellában.

Másképp határozta meg például a második világháború nem­ze­dékét az a tény, hogy apáik az első világháború katonáinak voltak a nemzedéke. S megint másképp oldotta meg az azonosulás és a szem­befordulás kettős feladatát a fényes szellők nemzedéke, olyan szü­lőkkel, akik a század kezdetén született nagy forradalmár és el­len­forradalmár nemzedék képviselőiként nyújtották a maguk köve­ten­dő, illetve elutasítandó életvezetési mintáit. Ez utóbbi nemze­dék­nek pedig például az segített eligazodni annak idején abban, hogy nemzőinek nemzedékével hogyan azonosuljon és hogyan forduljon szembe, hogy ez utóbbiból különleges szertelenséggel választotta pozitív, illetve negatív referenciául Ady Endrét.

Az identitás feldolgozásának paradoxonja, amennyiben a történelmi identitás az, amiről szó van, egyebek között abban nyilvánul meg, hogy a nemzedéket a leginkább olyan emberek szociális kategóriájaként lehet tekinteni, akik születésük idejénél fogva hasonlítanak egymásra abban, hogy miképpen különböznek egymástól a kor kihívására adott válaszaik tekintetében.

*

A továbbiakban néhány esettanulmányban fogjuk megvizsgálni az itt bemutatott szociálpszichológiai elméletet, mégpedig két szempontból:

az általa megalapozott módszer alkalmas-e arra, hogy az emberek viselkedését megfigyelve s ezt a szociális kategorizáció jelölőjeként értelmezve feltárjuk, milyen társadalmi azonosság rejlik a mélyében?

az elmélet magyarázóereje elégséges-e ahhoz, hogy az ekképpen feltárt mélyebb összefüggéseket megértsük?

Ellenőrző kérdések

1. Hogyan dolgozzuk fel a viszonyainkat?

2. Mitől kettőződik meg a viszonyok feldolgozása?

3. Hogyan hat a szociális kategorizáció a gondolkodásra?

4. Hasonlítsa össze egymással a szociális identitást és a történelmi identitást!

5. Miben hasonlítanak egymásra egy nemzedék képviselői?

Esettanulmányok

Felvezetés

 

 

Nemzedékek a magyar huszadik században

Egy orosz történész azt kérdezte tőlem egyszer, tud-e a pszichológia valami magyarázatot arra a furcsaságra, amire a tör­té­nettudomány nem: hogy a huszadik-századi orosz történelemben, úgy látszik, tizenkétévenként történnek markáns történések:

1905-ben az első forradalom;

1917-ben a második, februártól októberig;

1929-ben a nagy fordulat a gyorsított iparosítás és a kolhozosítás felé;

1941-ben a háború;

1953-ban a Sztálin utáni korszak kezdete;

1965-ben a Hruscsov utáni idöszak beköszönte (Hruscsovot 1964 végén  váltották le);

1977-ben az új alkotmány beiktatásával annak a folyamatnak a be­te­tőződése, amelyben a kialakult társadalmi szerkezetet jogi formába rögzítik.

S akkor még nem tehette hozzá, hogy majd 1989-ben megtartják az orosz történelem első szabad választását, aminek következtében e történelem szovjet korszaka majd véget ér.

A magyar törté­ne­lem tizenkét­éves ciklusai

Ellenben, talán hogy kedvet csináljon hozzá, hogy a kérdésen gondol­kod­jak, felhívta rá a figyelmemet, hogy, ha nem is ennyire határozottan kisza­bott pe­riódusokkal, de a magyar történelem is mutat valami hasonló ciklikusságot:

1918-20: forradalom és ellenforradalom;

1931-32: a gazdasági válság mélypontja;

1944-45: a felszabadulás;

1956: a Petőfi körtől a forradalom leveréséig

1968: az új gazdasági mechanizmus

1980: vállalkozás a vállalkozásokra.

Az a gyanum támadt, hogy ez a ciklikusság összefügg azzal a mód­dal, ahogyan egy-egy markáns történelmi esemény nemzedé­kek­re tagolja mindazokat, akiknek az esemény kihívására valaho­gyan válaszolniok kell, s válaszukat a történelmi identitás feldolgo­zá­sának a korábbiakban bemutatott eljárásaival alakítják ki.

Ha a feltevés helyénvaló, akkor ez az eljárás a következő kép­pen alakítja ki a magyar huszadik század különböző nemzedékeit:

A huszadik századot köszöntők nemzedéke

 serdülőkorá­ra kapta a nagy élményt, hogy beköszöntött az új század, amelyben im­már semmi sem áll­hatja útját a tudomány és a technika fejlődésé­nek, mely majd az előző szá­zad minden problémáját megoldandja. Ami­kor kitör a modern technika legú­jabb vívmányait bemutató világ­há­ború, huszas éveinek közepén jár ez a nem­zedék – már túl koros ah­hoz, hogy meg akarna benne halni, és még túl fiatal ahhoz, hogy meg akar­na belőle élni. A forradalmat és az ellenforradalmat vi­szont már meg­komolyodva csinálja: előbbinek a bukása és az utóbbinak a győ­zel­me egy lehetséges karriert tör ketté, illetve egy – lehetősége­i­ben Tri­anon által körülhatárolt – karriert alapoz meg. A nagy vál­ság mély­pontján negyvenes éveinek elején jár: új társadalmi vagy e­gyé­ni cé­lok hajszolása helyett inkább annak megőrzése érdekelné, a­mit ad­dig elért, ám a vi­lág régi spontán rendje ahelyett, hogy ennek meg­őrzésével bíztatna, a világ­válsághoz vezet. Ezért imponálnak neki a parancsuralmi rendszerek, ame­lyek új ren­det ígérnek. 1945 meg­adja neki (illetve, végképp elveszi tőle) azt a lehetősé­get, hogy a kü­lönböző szintű hatalmi pozíciókat átvegye. A hatalomból 1956 kül­di nyugdíjba – ez meghatározza a Kádár-korszakhoz való viszonyát.

A két világháború nemzedéke

alig öt-hét évvel fiatalabb az elő­zőnél, de ez a csekély korkülönbség elég ahhoz, hogy merőben kü­lönböző tár­sadalomlélektani arculatot mutasson. Ennek a nemze­dék­nek a huszadik szá­zad beköszöntekor még nincs érzéke a lelkesí­tő nagy eszmék iránt. A világ­háború kitörésekor viszont épp ágyúérett, s ezt az “önkényes és szilaj vaká­ció jellegnek, az igazi kötelessé­gek el­mu­lasztásának, iskolakerülésnek, fékte­len ösztönök megbokrosodásá­nak” azzal a “mámorával és részegségével” éli át, amelynek oly ér­zék­le­tes leírását adja Thomas Mann a Doktor Faustus-ban. S mire el­jön a for­radalom, amelynek éppen ilyen tevékeny lelkesedésre van szük­sé­ge (s a lelkesedésnek ilyen forradalomra), addigra éppen bele­fá­rad – szó szerint: halálosan – a lelkesedésbe. A nagy válság beáll­ta­kor ah­hoz még túl fiatal lesz, hogy a parancsuralmi rendszerek csak azért lel­kesítsék, mert az új rendet igérik. Viszont amikor kitör a második vi­lág­háború, még nem túl öreg ahhoz, hogy – karpaszományosként, tar­talékos tisztként, tiszthelyettesként – köz­ve­tít­se a parancsnokok pa­rancsait bakákhoz, munkaszolgálatosokhoz, a ma­ga fontosságának tu­datában buzgón rátéve egy lapáttal a törté­ne­lem embertelenségé­re, vagy a maga emberségénél fogva tompítva va­lamit rajta. Ha a má­sodik felvonást is túlélte, életének folytatását már nem közös nem­zedéki sors igazítja, de nem is maga kovácsolja azt, sem a közel­múlt, sem a jelen túlélési manővereivel, hanem a vak­véletlen. Annál inkább nemzedékéé az az evidencia, amellyel az öt­venes években reagál a harmadik világháborúra való készülődés­nek az államtól és a párttól érkező kezdeményezéseire: az evidencia, hogy az őáltala végigszolgált kettő után nem késhet soká ez a har­ma­dik, s hogy semmilyen áldozat nem túl nagy, ha ennek árán csök­kent­hetjük egy védtelen ország kiszolgáltatottságát. 1956-ban nyug­díjkorú, de ah­hoz még túl fiatal, hogy akkor is nyugdíjba küld­jék, ha nem adott rá külön okot. Ha még néhány évet ki tud húzni, ak­kor a 60-as évek elején nyugdíjaztatása megint olyan magánsors, a­mely még nemzedéktársaiban sem kelt empátiát. Viszont ez a nyug­díjaztatás teszi, hogy nemzedéke többé nem szólhat bele viselt hi­vatalok hatáskörénél fogva a dolgok alakulásába, s így a társada­lom a hatvanas években áttérhet a békés együttélés újkeletű evidenciáira.

A forradalmárok és ellenfor­radalmárok nagy nemzedéke

a huszadik század bekö­szön­tekor születetik s ezt is a szociális kategorizácó által mélyített szakadék választja el az előt­te járótól. E nemzedék serdülőkori lel­kesedése egyszerre robban ki a vi­lágháborúval: császárért és királyért, valamint közös hazáért kész hő­si halált halni, de ennek szerencsére még nem jött el az ideje az ő szá­mára. Csalódá­sá­nak ki­robbanása viszont forradalmakéval és ellenforradalmaké­val egyide­jű: egész életútját meghatározóan elköteleződik az egyik (és az inter­na­cionalizmus), vagy a másik (és az ébredő magyarság) harcos ügye mellett.

Erről a nemzedékről írja Sin­kó Ervin, hogy számára “a világhábo­rú ka­tasztrófájánál szörnyűbb, mert gyó­gyíthatatlan tragédia az utá­na el nem kö­vet­kezett, az elmaradt for­ra­dal­mak ténye és az utána bekövetke­zett forradal­mak kudarca. A világhá­bo­rú u­tol­só szakasza, az o­rosz for­ra­dalom kitörésétől fog­va a szenvedésektől túl­csor­duló, merész messia­nisz­tikus remények korszaka volt. Akkor úgy lát­szott, hogy a ki­tört és a ké­szülő forradalmi harcok majd az egész lázadó emberiséget vég­ső leszá­mo­lásra, új és szabad világ megvalósítására mozgósítják. A lát­szat csalt. Egy egész nemzedék vált a saját vakmerő reményei­nek invalidusává…”

Mire ez a nemzedék úgy döntene, hogy az élet re­alitásait tu­do­másul ve­szi, és az emberiség boldogsága helyett a saját boldo­gulásán kezdene mun­kál­kodni, az élet realitása a gazdasági válság lesz, amely nem kínál lehetősé­get ilyen boldogulásra, s így megrögzíti korábbi elkötelezettsége mellett, hogy a prob­lé­mákra társadalmi megoldást keressen. A felszabaduláskor az egyszer és min­den­korra szóló elköteleződés irányától függően az új hatalom legmegbíz­ha­tóbb végrehajtója vagy legmegbíz­ha­tóbb ellensége. Ez a nemzedék az, amely a maga egyszeri elköteleződése s az általa megformált teljes élet igazolásához megkapja 1956-ot, ezért az ő számára 1956 tény­­leg és egyértelműen ellenforradalom: a nagy lehetőséget kínálja a nem­zedék egyik felének arra, hogy az 1919–1920-ban általa megvalósított el­lenforradal­mat mégegyszer megidézze az összekuszálódott dolgok csomójá­nak szétvágá­sára – a másik felének pedig arra, hogy az akkor elszenvedett ellenforrada­lomért és fehérterrorért most vágjon vissza. A nemzedéknek ez utóbbi fe­le foglalja el az 1956 és 1968 közötti korszak hatalmi struktúrájá­nak kü­lön­böző szintű pozícióit. Innen küldik nyugdíjba a 70-es évek bekö­szön­tével, s ez a tény meghatározza e korszakhoz való viszonyát. A nyolcva­nas éveket úgy éli meg, mint tökéletes visszavételét mindazon értékeknek, amelyekért élt. Amikor a kilencvenes évek e nemzedéknek legfeljebb csak a különlegesen matuzsálemi alkatú képviselőit találják életben, bekövetkezhet a rendszerváltás, poszt-modern tónusban.

A trianoni nemzedék

 a század első évtizedének vége előtt szü­letik. Nem for­radalom és ellenforradalom cselekvő részeseként éli meg Magyaror­szág első sors­fordulóját a században, hanem serdülőko­ri kép­zeletébe a trianoni országrablás feletti gyász vagy felháboro­dás esz­méit és eszményeit befogadva. Sturm und Drang beállítódásával egy olyan világ ajtaján dörömbölne, amelynek sem Sturmra, sem Drangra nincs szüksége, mert Bethlen konszolidálta. Az amerikai életről való híradásokból ismeri az egyetlen módot, hogy az ember mégis rajta hagyja a maga kezének nyomát a világon: ha mérnöknek áll és feltalál ezt vagy azt – de a Műegyetemen numerus clausus és ébredő magyar diákság zárja nagyon szűkre a nemzedék egyik fele (és nyitja ugyanakkor kicsit tágabbra a másik fele) előtt a lehetőséget, hogy ezt a módot realizálja.

Amikor ki­tör a válság, ennek a nemzedéknek a felháborodá­sát már nem az if­júság erkölcsi érdeke és még nem az érett ember eg­zisz­ten­ciális ér­de­ke fűti. Mire tu­datának középpontjába az egzisz­ten­ci­á­lis érdekek kerül­nek, a zsidótörvények nyitják meg, illetve zár­ják le ér­vényesítésük e­lőtt az u­tat: ez az a nemzedék, amelynek szá­má­ra az i­dentitás mindennél fonto­sabb kérdése lesz, hogy valaki zsi­dó-e vagy nem. Akár vár­ja, a­kár fé­li a Vö­rös Hadsereg eljövete­lét, Sztá­lint ba­rokk ünnepélyesség nélkül Sztalinnak mondja, a­míg csak nem ti­los, s at­tól a pillanattól fogva megint, amikor a Kádár-rend­szer már nem te­szi ilyesmitől függővé, hogy tilt-e, tűr vagy tá­mo­gat. Az­alatt az át­me­neti idő alatt, amíg a hatalom szemmel tart­ja azt is, ha “más­ként ejt­jük a szót” (s pláne, ha a szó tré­fálkozni pró­bálna az­zal, hogy “fe­jün­kön másként tapad a haj”), a Rákosi‑kor­szak ha­tal­mi elitjének vég­re­haj­tójává vá­lik e nemzedéknek az a fe­le, a­mely­ről a másik fele köz­ben gon­dosan számon tartja, mi­ért kap­csolják, Zelk Zol­tán szava­i­val szólva, “a hűség és a hála” kö­te­lékei a fel­szabadítóhoz. Ez a nem­ze­dék képvise­li a folytonossá­got az 1956-os fordu­lat előtti és u­táni kor­szak adminisztrációjában. Mi­re ab­ba az életkorba ke­rül a hat­va­nas évek ele­jén, hogy a ha­tal­mi elit­be kérne bebocsátást, ezt már nem teheti pusztán a­zon a jogcímen, hogy kommunista, és még nem te­heti pusztán azon a jogcí­men, hogy szakember – tesz tehát még egy utolsó próbálko­zást, hogy arra hi­vatkozzon, hogy az általa le­vál­tan­dó előd zsidó (hát­ha a Szov­jetu­ni­óban zajló újabb fordulat ilyes­mi­re is új kon­junk­tú­rát í­gér), illetve, hogy antiszemita. Végül a het­ve­nes évek kö­zepén a­nél­kül vonul­(tatják) nyugdíjba, hogy az iga­zi ha­talmat meg­ízlelhette vol­na. Egy évtizeddel később a rendszer mé­lyü­lő vál­sá­gát is úgy kom­men­tálja, hogy ne maradjon említetlenül, ha a le­ha­nyatló, illet­ve az ép­pen felfelé ívelő életutak olyan szemé­lyek­hez tar­toznak, a­kik­ről vél­ni lehet, hogy zsidók, illetve, hogy an­ti­sze­mi­ták. Amikor az ezred­fordulóval e nemzedék képviselői el­fog­lal­ják vég­ső nyughe­lyü­ket a rákoskeresztúri létesítmény válasz­fa­lának e­gyik vagy másik oldalán, Magyarországon prognosztizálha­tó­an tala­ját veszti (egy időre) az antiszemitizmus is és a zsidó identitás egzaltálása is.

A nagy válság nemzedéke

 a tizes évek közepén születik. Serdülőkori igényét a nagy eszmény­re, amelyért érdemes lelkesedni, a Bethlen-fé­le kon­szo­lidáció közepette leg­feljebb kovboj-filmeken s az amerikai élet nagyobbsze­rű­ségéről ér­ke­ző híreken elégítheti ki. Ugyancsak Amerikából kapja a­zonban az első híre­ket a gaz­dasági válságról, amely magyarországi mély­pontját kínálja e nemze­dék­nek, mikor kilép az életbe, ahol ambiciójához, hogy a világot olyanná rendezze át, amilyennek lennie kell, két tömegmozga­lom harci célja közül választhat: egy osztály nemzetközi forradalmát hirdeti az egyik – a nemzet osztályközi forradalmát a másik[18]. 1945-tel e nemze­déknek az a fele, amely itthon marad, korlátlan lehetőségeket talál, hogy egyéni karriert fusson be, az új realitások gyors változásai között dinamiku­san eligazodva, és az önkritika divatossá váló erényével felfegyverkezve. 1956 után, ha megint itthon marad, nem túlzóan lelkes, de megbízható vég­rehajtója lesz a Kádár-korszak hatalmi elitjének – amelytől az új gazdasági mechanizmus beiktatása alkalmából átveszi a hatalmat. Minthogy életének útnak indító kulcsélménye a gazdasági válság volt, most összegző igazolás len­ne, ha a társadalmi problémákra gazdasági megoldást találna. A nyolcvanas években nyugdíját havonta egyre gyorsabban költve vegyes érzelmekkel fi­gyeli, miképpen sikerül “ezeknek”, ami neki annyira, amennyire. A rendszer­váltás gazdasági reményeivel szemben szkeptikussá teszi e nemzedék túlélő­it az emlék, amelyet a restaurálni próbált rendszer nagy válságáról őriznek.

A második világháború nemzedéke

1920 körül születetik. A gaz­da­sági válság ellenében fellendülő két tömegmozgalom egyikének vagy másiká­nak esz­mé­it és eszményeit mé­lyen é­píti serdülőkori képzeletébe. A­ki e nem­ze­dékből túl­é­li az új háborút, amelyhez éppen ágyúéretté lett, a túlélésnek na­gyobb értéket fog tulajdonítani, mint a bekö­szön­tő korszak gyorsan válto­zó eszméinek és esz­mé­nyeinek. A Rá­kosi-korszakban csinál karriert vagy sza­lasztja el a lehetősé­gét – nem rit­kán mind­kettő megtörténik vele, gyors egy­másutánban. 1956-ban bárhol több lehetősé­get lát a túl- és megélésre, mint idehaza; ha egyéni okokból még­is itthon marad, az előző időszakban rámé­retett sorsnak a tehetetlensé­ge sodorja tovább. Mire a hatvanas évek elején feladja fenntartásait a Kádár-rendszerrel szemben és szolgálatot vállalna, a pártba visszaléphet ugyan, de hi­vatalban üresedés nincs. Mire az új gazdasá­gi mechanizmusra való áttérés­sel kapcsolatban megüresedne néhány hely, már túlvan azon a koron, a­mi­kor feletteseinek ő jutna eszébe. Talán mindenkinél nehezebben viseli a hetvenes éveket, melyek arcnélküliségük­kel semmi lehetőséget nem kínálnak számára, hogy összegezze értelmét az életének, amelyet annak idején jó és rossz démonok helyeztek sínre és löktek útra, ha utána fel is robban­tot­ták vagy építkezéshez, fűtéshez fel is szedték a talpfákat. Mégsem tud i­ga­zán örülni a hetvenes évek elmúltának, mert ezzel a társadalom által elis­mert aktív korszak is elmúlt, ha kegyesen adnak is még neki néhány év ha­la­dékot, amíg nyugdíjba küldik, éppen akkor, amikor a nyugdíj fogyásnak indul. A rendszerváltást ez utóbbi szempontból értékeli.

Figyelmet s említést érdemel itt egy köztes évjárat: a Gimes Miklós, Maléter Pál és Vásárhelyi Miklós évjárata, amely egyszersmind Aczél Györgyé is.

A felsoroltak mind 1917-ben születtek, ami nem egy történelmi évszámmisztika okán érdekes, hanem azért, mert például A­czél is tizennyolcéves korában lett tagja az illegális kommunista pártnak, márpedig ennél megfelelőbb életkor nincs is az ilyen elköteleződésre. Ez az az életkor, láttuk fentebb, amikor a fel­nőtt életbe kilépő ember felfedezi, milyen rosszul van berendezve a világ, és fellázad ellene.

Csakhogy éppen ezért nem mindegy, milyen képét mutatja éppen a világ, amikor az éppen felserdült ifjú szembenéz vele. Aki csak három-négy év­vel szü­letik előbb, mint mint ez az évjárat, az merőben más esélyeket talál egy elfo­gad­hatatlan világ ellen való lázadásra, mint az, aki nála alig három-négy évvel később szü­letik.

A világ, amellyel Aczél György évjárata találkozik, persze ugyanaz, mint a két másik évjárat világa, amelyről sokak közös élménye ekkor, hogy a pol­gári gépezet, amely addig mozgatta, nem működik többé: az európai kon­ti­nens országaiban létesült demokráciák politikailag mutatják működőképte­len­nek, a New York-i tőzsdekrach nyomán beállott világfolyamat pe­dig gaz­da­ságilag. De a nagy válság nemzedékének ifjú lázadóit két olyan alternatíva bűvöli, amely, ellenkezőleg, éppen diadalmasan mutat működőké­pességet: 1933 elején az egyik bejelenti az el­ső ötéves terv befejezését a maga országában – a másik pe­dig a magáéban hatalomra jut és meghirdetett programjának megfelelően vé­get vet a de­mokráciának. Aki ekkor köte­leződik el bármelyik mellett, majd hosszú időn át úgy érezheti, hogy tevékenyen és hatékonyan vesz részt egy magaválasz­tot­ta alternatív világ megteremtésében.

Aczél György ekkor még túl fiatal ahhoz, hogy ifjúkori lázadásá­nak pillanatával éppen hozzákapcsolja a maga élettörténetét a nagybetűs Tör­ténelemnek egy hullámhegyéhez. Köztes évjárat az övé. Aki a második világháború nemzedékéhez tartozik s lázadó kedvét majd a harmin­cas-negyvenes évek fordu­ló­ján nyil­vánítaná, ebből a szempontból hullámvölgyet talál: az iménti két alternatíva közötti paktumot, amely a közöttük való választás lehetőségét egy pillanatra elfedi a világban széttekintő friss tekintet elől. Egyetlen, de végzetes pillanatra: amikor kitör a háború, ismét lehet választani, ám akkor ez már nem az együttes tevékeny­ség mellé elköteleződő ifjú ember választása, hanem a szurkolóé, aki sóvárogja, hogy “Sztalinék”, illetve hogy “Hitlerék” győz­zenek, de tényleges cselekvését nem ez a választása fogja meghatá­roz­ni, hanem az, hogy a hatalom melyik oldalon sorozza be őt katonának.

Szurkolni vagy beállni a pályára – ez az évjárata nem csak csapatot vá­laszt, de egyúttal ezt is eldönti a maga számára. Márpedig akárhogyan dől is el ez az alternatíva, ereje hozzáadódik a másik döntéséhez s az elköteleződés az ekképpen választott csapathoz sokkal markánsabb lesz, mint azoké, akiknek nemzedéke készen kapja sorsától az egyetlen alternatívát.

 

A fényes szellők nemzedékét

 nagyobb különbség választja el az előzőtől, mint az egymás sarkára taposó nemzedékeket valaha is. Erről a nemzedékről jósolta a nagy válság mélypontján Kosztolá­nyi, hogy “azok a gyermekek, akik most némán kuporognak egy di­vá­nyon, s öntudatlanul szemlélik munkanélküli apjukat, ezek vala­mi­kor majd megszólalnak és ki fogják fejezni, hogy mit éreztünk ma mind­nyájan. S az ő munkáikból igenis áradni fog napjaink tépettsége és reménytelensége…” Serdülőként a visszacsatolt Felvidék és Erdély di­adalmámorában tobzódó eszmékért lelkesedhet. A felszabadulás­kor azonban, a túlélők között, úgy lép ki az életbe, hogy a világról sem­mit sem hisz olyan bizonyossággal, mint hogy holnapra megfor­gat­ja az egészet. A szertelen mámor a vigyázzban állás éppannyira szertelen dinamikájú fegyelmébe vált át, mikor iménti példaképéről, Titóról azt hallja és híreszteli, hogy itt áll ante portas, fegyverben s az imperialisták kutyaláncaiban. 1956-ban elhatárolja magát, s az elvesztegett idők behozásának igyekezetével saját életpályájának építéséhez fog. 1968 táján jut el oda, hogy fenntartásait feladva szolgálatot vállaljon s kapjon mint olyan nemzedék, amely(nek egyik fele) még kommunista is volt, de már szakember is lett. A nyolcvanas években átveszi a hatalom különböző szintű kulcspozícióit, ahonnan a rendszerváltás zavarja nyugdíjba – ez meghatározza viszonyát a soron következő új világhoz.

Az ötvenes évek nemzedéke

a felszabadulást nem az ifju­kori tettek, csak a serdülőkori fantázia számára kapja. Mire tettre­ké­szen kilép az életbe, for­radalmi lelkesedését egy olyan világ mű­köd­tetéséhez használják eszközül, a­melyről értésére adják, hogy már teg­napra megforgatták. 1956-ra súlyosan csa­lódik, de inkább szen­ve­dő, mint cselekvő módban. Mire a realitá­sokkal szá­mot vet­ve e­gyé­ni boldogulásának útjait keresné, a realitás az, hogy a boldogulás­hoz még megkivántatik, hogy valaki kommunista legyen, s már megki­vántatik, hogy szakember legyen – ő viszont egyik sem igazán: tanulásra legfo­gé­konyabb éveit elvesztegette, s ezért szemrehányá­sok­kal illeti egykori ön­magát. Bár az új gazdasági mechanizmus bevezetésén ennek megfelelően nem nyert, de nem is veszített semmit, a reform leállítása bizakodással töl­ti el. Ha sor ke­rült volna arra, hogy a rendszer a felváltásától megvédje ma­gát, e nem­zedék egy ilyen kalandban lehetőséget lelhetett volna rá, hogy összegezze az életét és értelmet lásson belé. A rendszerváltozás és ez a nemzedék kölcsönös tartózkodással méregetik egymást: ha a másik nem bánt, ők is elviselik, de különösebb lelkesedés nélkül.

Az ötvenhatosok nemzedékének

idegrendszere annak i­de­jén e­gyütt ért be a hábo­rú iszonyatával. Képviselőinek számára az é­rett­ség első él­ménye, hogy közülük minden tizedik, kortársai tekinte­té­től kísérve, haté­ves ko­rára kitüzheti a sárga csillagot, a nagyok sor­sá­ban részesedve. Serdülőkorára olyan eszményt kap a lelkesedéshez, a­milyent Magyarországon még egyetlen serdülő nemzedék sem: az Atyát, Vezért és Tanítómestert egy személyben, s mivel ma­gyar, még Rákosi pajtást is. 1956-ban néhány napig a tényleges, majd né­hány évig a szimbolikus barrikád egyik vagy másik oldalán mu­tatja fen­nen, illetve titkon a mintát, amely szerint a világnak formálódnia kell.

Idáig ismerjük a nemzedéket Szabó István korai filmjeiből, me­lyek megkomolyodásának képeivel zárulnak. Hogy igazán megkomo­lyod­va lásson hozzá a maga egzisztenciájának megteremtésé­hez, erre a gazdasági mechanizmus reformja igéri az igazi lehető­sé­ge­ket, ame­lyek 1968-ban őt már jobban érdeklik, mint az, hogy Prágá­tól Pári­zsig az őutána ér­kező nem­zedék ottani képviselői az egész vi­lág­nak mu­tatják ugyan­azokat a min­tákat, amelyek jegyében addig volt éle­tét töltötte. A csehszlo­vá­ki­ai intervencióról és a magyar rész­vé­tel­ről ér­kező hírt már a meg­ko­molyodás jegyében fogadja: a vég­ső kér­dé­sek fesze­ge­téséről át­szo­kik a realitásokhoz való alkal­maz­ko­dás­ra. Ez majd a nyolc­vanas évek érdekes vállalkozásokba kény­sze­rü­lő ha­tal­mi elitjének éppannyi­ra megbízható végrehajtójá­vá teszi, a­mennyi­re ma­ga ez az elit megbízható. A rendszerváltás­kor úgy csi­nál, mint­ha ott folytat­ná, ahol 1956-ban abbahagyta, és át­veszi a – kor­mányerő­ként vagy ellenzékként gyakorolt – hatal­mat. Az év­ti­ze­des tréning, amellyel leszoktatta magát a taktikainál hosszabb táv­latú kérdések feszegetéséről, ekkor érleli meg a ma­ga gyü­möl­cse­it, melyekből koktélt gyárt: az 56-ból hozott reminisz­cen­ciákhoz, a­melyek demokráciáról szólnak, hozzáshakeli a magyar 1968-ból meg­ma­radt illúziókat a piacról, anélkül, hogy gondot csi­nál­na ma­gá­nak belőle, vajon hajlandó-e a két bódító párlat egymással elegyedni.

A majdnem kimaradt nemzedék

me­gint gyökeresen kü­lön­bözik társa­da­lomlélektani sorsára nézve a csak öt-hat évvel is ko­ráb­ban születetteké­től. Ez a felszabaduláskor született nemzedék ser­dülőkorára megkapja 1956 kiábrándulását eszmékből és eszmé­nyek­ből, a­melyben a megelőző korszakban érdemesnek látszott hin­ni, s kap he­lyette esz­méket és eszményeket, amelyekből majd a kö­vet­kező kor­szak írja elő a kiábrándulást. Sturm und Drang be­ál­lí­tó­dá­sával egy olyan világ­ba lép ki, amelyben éppen beteljesedik egy­faj­ta konszolidációja a tár­sadalomnak, mely 1956 útján már, a ma­gyar 1968 út­ján még nem a­kar megújulni. hAmikor 1968-ban nyi­la­doz­ni látsza­nak hol a radiká­lis változásoknak, hol meg a fon­tol­va ha­la­dásnak az út­jai, külországi for­radalmi mozgásról érkező hí­rek már nem izgatják annyira, mint ha öt-hat évvel fiatalabb lenne, a hazai re­formmozgá­sok hírei pe­dig még nem annyira, mint ha ugyan­annyival idősebb. Mi­re a hatvannyolcas lehetőségek iránt a het­venes é­vek közepére meg­érne az érdeklődése, az ő számára ezek már nem léteznek. Csak a hat­vannyolcas lehetetlenségek. A nyolc­va­nas évek elejére ahhoz már túl öreg, hogy havi ötezer forintos fi­ze­téséből eszközölt megtakarítá­sa­ival és a hozzá felvett kölcsö­nök­kel valamilyen vállalkozásba fogjon – ahhoz viszont még túl fiatal, hogy olyan felelős végrehajtói pozícióban akarjon szolgálatot vállalni, ahonnan e vállalkozásokat kordában hihetné tartani. Mire a szolgá­lat vállalására hajlandóvá érne, a nyolcvanas évek közepére minden hely be­telt, amely az új periódusra való átálláskor a végrehajtó apparátus különböző szintjein megüresedett. A rendszerváltáskor ahhoz már túl öreg, hogy az új kormány vagy az új ellenzék hatalmának szolgálatába szegődjön – ahhoz viszont még túl fiatal, hogy maga is részese legyen ennek az új hatalomnak. Mostanra érne meg a hatalomra, amelyet viselői nem gondolnak átadni neki – cserébe megalapítják számára a Széchenyi-ösztöndíjat, amelyből az alapítók, profi társadalomtechnológushoz méltó ötlettel, saját magukat kirekesztik.

Az 1968-as nemzedék

az ötvenes évek legelején látja meg a nap­vi­lágot. Ser­dülőkorában választhat, hogy Gagarinért lelkesed­jék vagy a Beatlesért, ne­tán azért a perspektíváért, hogy az SzKP XXII. Kongresszusától szá­mított húsz éven be­lül kommunizmus lesz. A­kár így, akár úgy, a serdülőkor elmúlik, s az életbe va­ló kilépé­sé­hez meg­kapja 1968-at, Prágától Párizsig terje­dő cselekvési lehető­sé­gek­kel – és az itthon beköszöntő hetvenes éveket, Forradalmi Ifjúsági Napok­kal. 1980-ra benő a fejelágya és elmegy vállalkozni e­gyet; meg­komolyodásának ha­tározott jele, hogy ekkorra már sem a Beatles nem érdekli, sem az a kérdés, va­jon letelt-e a mondott húsz esztendő. A rendszervál­táskor az új – kormányzó vagy ellenzéki – hatalmi elit méltó végrehajtója, s most erősen fürkészi a jövőt, hogy kilesse titkát: A rendszervál­táskor az új – kormányzó vagy ellenzéki – ha­talmi elit méltó végrehajtója, s most erősen fürkészi a jövőt, hogy kilesse titkát: vajon amikor majd ahhoz, hogy a hatalom stafétabotjával ő fusson egy kört, elég idős lesz, nem minősül-e túl idősnek ahhoz, hogy azt a botot átvegye, vagy a váratlanul elébe kanyarodott nemzedék túl időtlennek ahhoz, hogy átadja.

A hetvenes évek nemzedékével

 fintorainak egyikét vágja a törté­nelem, amikor világra segíti a század első olyan nemzedé­két, a­mely sem érzelmileg, sem értelme révén nem kö­tődik azon értékek e­gyikéhez sem, melyeket születésekor – 1956-ban – két ol­dal­ról is tá­mad­tak és védtek. A maga indítékát, hogy keze forradal­mi nyomát ott­hagy­ja a vi­lágon, a hetvenes évek közepén az akkor e­gyedül le­het­séges mó­don éli ki: idegesítve az öregeket, vagyis mind az előtte járó nemzedékeket. Ehhez jó hecc az is, ha park­ban fris­sen elhelyezett tavaszi padokat törnek össze, vonatok fris­sen fel­ra­kott kárpitját szabdalják, utcai te­le­fonokat beleznek ki – meg az is, ha underground szinházi előadásokkal riogatják, aki kész bár­mi­től riadni, ha hatalmát látja veszélyben, s ezt kész bármitől ve­szély­ben látni.. Amikor a vállal­ko­zások jó­zan mámora elkapja az é­let­színvonalának lassú, de biztos romlásával szem­benéző társadal­mat, ő még túl fiatal ahhoz, hogy rájöjjön: nem szá­míthat im­már sem szülői, sem állami gondviselésre. Mire a vállal­ko­zási kedvet fel tud­ná fedezni magában, a nyolcvanasas évek köze­pé­re kiderül, amit, úgy látszik, annak ide­jén nem mondtak neki: hogy a vállalkozás kockázattal is jár ám. Invesztált erőforrásainak nem tud­ja hirtelen biztosítani a likviditását, hogy azokat a váratlan lehetőségeket kihasználja, amelyeket a rendszerváltás felkínál azok­nak, akik cowboy-filmből újra elleshető technikával tudnak nyergé­be pattanni a konjunktúrának. A századvégen, amikor felfedezi magában a hajlandóságot a hivatalvállalásra, váratlanul hozzá is jut a hivatalhoz, amikor a hatalmi elitet váratlanul leváltó nemzedék az ottani elitet is gyorsan lecseréli. “Hálám fogadd e sosem várt kegyért” – mondhatná Lope de Vega szavaival, de hálaszónál többet ér a hálatett, amellyel majd a betonkeverőt fogja működtetni, amikor az ő dolga lesz az új hatalom adminisztrálása.

A rendszerváltás nemzedéke

a maga serdülőkori lelke­se­déséhez a század legarcnélkülibb, legkisszerűbb évtizedétől, a het­venes évektől kap eszményeket. Ennek a világnak a radikális meg­vál­toz­tatása lenne a történelmi küldetése, amikor kilép az életbe, de a be­köszöntő nyolcvanas évekkel, az a világ őnélküle szűnik meg: nem ő megy Afganisztánba, hogy azt, ami a Szovjetunióból megma­radt, a leg­korlátoltabb híve előtt is leleplezze, nem ő hozza Ko­meini a­jatol­lah­hal rosszhírbe a forradalmat mint olyant, nem ő veszi fel Ma­gyar­or­szág részére a hiteleket, amelyek összegét majd egymást kö­vető mi­niszterelnökök egyre nagyobbnak fogják vallani. Az ener­gi­át, amelyet nem fordíthat a világ alakítására, a magáéra fordítja, a­kár egyetemen, akár a szűkös – az európai norma felét sem elérő – egyetemi kontingensből kiszorulva formáltatja a maga kompe­ten­ciáját. Ezzel harmincéves korára egzisztenciájának építésében nagy­sze­rű eszközként nagyszerűen tudja használni a rendszervál­tást, akár hangsúlyozottan politikával fog karriert csinálni, mint kom­petens FiDeSz-politikus, akár pedig hangsúlyozottan politika nél­kül, mint kompe­tens vállalkozó vagy kompe­tens bűnöző. Hol le­het főtiszt, azt kutatja. Nála jobb kezekben igazán senkinél nem lett vol­na Magyarország EU-tagságának brüsszeli adminisztrációja – kár, hogy e jobb kezekbe most igazi hatalom pottyant, s nyújto­gat­ják utána a bal kezeket is. Kérdés, mi lesz így Magyarország EU-tag­ságával – de ez már a jövő század zenéje. Ha lesz még jövő század.

Az első apolitikus nemzedék

serdülőkorára megkapja az ál­ta­lános válságot, s az életbe való kilépéséhez az agg politikai ve­ze­tő ér­telmezését: hogy nincs válság, csak válságtudat van, s ez is csak azok­nál, akik ráérnek ilyesmire. Ô ráérne ilyesmire, de nem ér­dek­li: ez az el­ső olyan nemzedék, amelyet vezető politikus szava sem arra nem han­gol, hogy a zászlaja alá seregeljen, sem hogy tá­bort üssön el­le­ne, de még csak arra sem, hogy drukkerként kom­men­tálja, egy­be­vet­ve az­zal a világgal, amelynek, ha nem is meg­va­ló­sítását, de leg­alább meg­valósulását ambicionálná. Nincsenek vi­lág­ra szóló ambiciói. Az ő szá­mára a politikus: látvány a képernyőn; ha nem tetszik neki, átvált mjú­zikra, vagy olyan csatornára, ahol tör­ténnek dol­gok, s hogy jóem­ber-e a sorozatlövő, vagy rosszember, nem érdekli – úgysem ér­te­né, mert németül vagy angolul van. A rend­szer­váltás az ő számára, ha dip­lomás, munkanélküli pálya­kez­dést je­lent, ha meg diploma nélkül állt korábban munkába, akkor en­nek el­vesztését hamarosan. Napjainkban jön meg a kedve, hogy vál­lal­ko­zóként próbálja meg kihasználni a konjunktúrát – de még nem dőlt el, van-e.

A századforduló nemzedéke

engedi megragadni serdülő­ko­ri fantáziá­ját az élménnyel, hogy tüntet: nagy tömegben vonul az ut­cán, petíciót nyújt át a Du­ná­ról, jelszavakat kiabál este kivilágítatlan ablakú követség előtt, halk zene hátterén hosszú névsort hallgat és koporsók előtt vonul el. Már­cziusi ifjaknak, előző századfordulón született forradalmároknak, a fényes szellők nemzedékének, 56-os egyetemistáknak örököseként az ő dolga lett volna a soronlévő radikális történelmi váltásnak a meg­valósítása, s hogy tökéletesen kimaradt a rendszerváltás kivite­le­zéséből, ez az utóbbit minősíti. Előtte járó nemzedékekénél néhány szá­zalékkal nagyobb az esélye, hogy bejusson az egyetemre, s ha tény­leg bejut, jogot hallgat vagy közgazdaságtant, mert ennek van ma konjunktúrája – hiába mondják neki, hogy mire megszerzi a dip­lomát, már holnap lesz. Mindenesetre egzisztenciájának a megalapozásához már az új évszázadban – egy új évezredben – fog majd hozzá, s ha tényleg befogadtatunk az Unióba, olyan vállalkozások­ba foghat, amelyekhez az előtttük megnyíló tágabb térségek is, meg a megszerzett szaktudás is jól jöhetnek.

A kétely pillanata fogalmaztatta az imént a fenntartást: „Ha lesz még jö­vő század.” Most erre a századnyitó nemzedékre tekintve úgy tűnik: mégiscsak lesz.

Ellenőrző kérdések

1. Melyik nemzedéket találja a legrokonszenvesebbnek? Miért?

2. Melyik nemzedéket találja a legellenszenvesebbnek? Miért?

3. Melyik nemzedék kapta XX. századi sorsától a legtöbb lehetőséget? Miért gondolja így?

4. Melyik nemzedék kapta XX. századi sorsától a legkevesebb lehetőséget? Miért gondolja így?

5. Mi a külölegessége az Aczél György nemzedékének?

 

A következő három esettanulmányon azt kivánjuk megvizsgálni, hogyan történik az identitás kimunkálása, amikor eredményeként nem egyszerűen szociális kategóriák állnak elő s azon belül esetleg újabb szociális kategóriák, hanem a történelem személyiséget formál s a személyiség történelmet.

Az első e három esettanulmány közül nem valódi történeten vizsgálódik, de olyanon, amelyet Shakespeare teremtett, aki a társadalmi azonosság drámai, gyakran tragikus viszonyait mindenkinél jobban ismerte, s ezért nála a történelem is és a személyiség is tulajdonképpen valódibb az igazinál.

 

Lear király paradoxonja

Romeo és Júlia családja emberemlékezet óta viszálykodik egy­más­sal, bármilyen nézeteltérés ürügyet szolgáltat, hogy újra meg új­ra kitörjön a harc, melyben mindkét család halottakat hagy hát­ra. Köz­napi értelmében, persze, tragikus ez akkor is, amikor a har­coló ér­de­kekkel a város hercege kívülről szegezi szembe a meg­bé­kélés érde­két. Esztétikai érvényű tragikum azonban akkor áll elő, a­mikor a harc a második hatványon lép be a két fél vi­szonyába: Ro­meo azért keve­re­dik harcba Tybalttal, mert az vele harcolni, ő viszont azzal megbékélni akar.

Határtalan bizalmatlanságot kell táplálnia az egész univerzum iránt an­nak, aki még egy Desdemónát is gyanúba fog. Othello esetében ennek éppen az el­lenkezőjéről van szó: oly korlátlan a bizalma a világ iránt, hogy még egy Ja­go­nak is hisz. Othello tragikumát az hordozza, hogy korlátlan bizalma nem az el­ső hatványon nyilvánul meg, mint például, Rodrigóé, aki elhiszi Jágónak, hogy ha mindenét pénzzé teszi, ha Cassiót megöli stb., végül elnyerheti Des­de­mona szerelmét. Othello bizalma a második hatványon magára a bizalomra irányul, amelyet megvon Desdemónától: éppen mivel akkora a bizalma, hogy még egy Jágónak is hisz, lesz akkora a bizalmatlansága, hogy még egy Desdemónát is gyanúba fogjon.

Macbeth tragédiáját is a viszonyok második hatványa okozza. Sorsa a szabadság és a szükségszerűség között kínál számára választást, s ez a szituáció kétszeresen is paradox. Először is, aki választhat szabadság és szükségszerűség között, az szabad, még ha a szükségszerüséget választaná is. Másodszor, amikor Macbeth úgy dönt, hogy igenis szembeszáll sorsával – azzal a sorssal, amely magas címek örökösévé teszi ugyan és a király kegye továbbiakat juttat neki, de amely sem öröklés, sem királyi kegy révén nem tehetné őt Skócia királyává, – akkor e dacolást a sorssal a sors írja elő számára a boszorkányok jóslatán (“Végül király leszel!”[19]) keresztül. Eközben a sorsnak még szüksége van Macbeth szabadon választott tettére, hogy beteljék rajta.

Lear királynak és udvarnépének tragédiáját érdemes Shakespeare alapján részletesebben is nyomon követni.

A tragikus paradoxon forrása ezúttal a személy akarata és a dolgok rendje közötti viszony. Ezúttal is a második hatványról van szó: dolgok olyan rendjéről, amely magára e viszonyra vonatkozóan is tartalmaz előírásokat, és egy személy olyan akaratáról, amely e viszony felől ugyancsak rendelkezik.

A tragédia kirobbanása előtt a dolgok rendje az, hogy a király a döntésekben uralkodói személyének akaratát érvényesíti. A dolgoknak ezt a rendjét képviseli Kent és Gloster, akik a dráma indításakor megfogalmazzák ezzel kapcsolatos elvárásaikat s a csodálkozásukat afölött, hogy a történések nem felelnek meg az elvárásoknak:

Kent: Azt hittem, hogy királyunk Albán hercegét sokkalta jobban kedveli, mint Cornwallt.

Gloster: Nekünk is mindig úgy tetszett, de most, hogy országát fel­oszt­ja, nem mutatkozik meg semmiben, hogy mellyiket becsűli jobban kette­jük, mármint a két herceg közűl. Az egyenlőség úgy ki van itt mérve-szabva, hogy maga az aprólékos gond se tudna válogatni osztályrészeik között.[20]

Lear azonban, ami a viszonyok első szintjét illeti, nem nyilvánít többé semmilyen személyes akaratot. Mindenekelőtt lemond a királyi hatalomról, hogy a dolgok rendje a továbbiakban az ő személyes akarata nélkül jusson érvényre. Továbbá lemond arról is, hogy személyes akaratát legalább az új személy kiválasztásában érvényesítse, akire majd az uralkodói akaratot átruházhatja: saját személyének elfogultsága helyett egy teszt dologi elfogulatlanságára bízza az új rangsor kialakítását. S végül az új rangsor, amelyben, mint bejelenti,

[…] legnagyobb kegyünk
Majd arra száll, kiben birokra kél
A természet s az érdem

olyan lenne, hogy ebben a “legnagyobb keggyel” éppen akkora osztályrész járna, mint ilyen kitüntetés nélkül, minthogy már előzetesen “az egyenlőség úgy ki van itt mérve-szabva…”.

Mármost amikor Lear az uralkodó személyének akaratát ekképpen a dolgok rendjéhez akarja idomítani, akkor a viszonyok második hatványán éppenséggel a dolgok rendjét próbálja legszemélyesebb akaratának alávetni: a dolgok rendje, láttuk, azt írta elő, hogy egyetlen személy akarata érvényesüljön – Lear ezzel szemben azt, hogy egyetlen személyé se. Megpördül a világ – amikor Lear reákényszeríti a dolgok rendjét, elszabadítja benne a személyes akaratok önkényét:

Ennek a paradoxonnak tiszta sűrítménye a teszteljárás, amelynek Lear a leányait aláveti. Egy teszt objektív technikája azt szolgálná, hogy szükség­szerű bizonyosságot nyújtson az intuíció szubjektív ötleteinek bizonytalan véletlenei helyett. Lear király is erre törekszik, és a legszemélytelenebb objektív eljárást, amellyel leányait próbára akarja tenni, egy hirtelen támadt ötletével ráépíti a legszemélyesebb szubjektivitásra: “Szóljatok hát lányaim… Nos, mondjuk hát, – ki az közűletek, ki legjobban szeret?’ Say – ez az éppoly rövid, mint fontos szócska (“Nos, mondjuk hát”) igazít el Shakespearenél afelől, hogy a birodalom sorsát itt a király rögtönzése dönti el.

Amíg a király elfogult volt, elfogultságával olyanokat tüntetett ki (leányai közül Cordéliát, vői közül Albant), akik maguk tényleg kitűntek. Amikor ehelyett tárgyilagos akar lenni, akkor olyanok között tételez egyenlőséget, akik maguk nagyonis egyenlőtlenek: Albannak és a kegyetlen Cornwallnak egyenlően kimért birodalmakat rendel az uralma alá, Cordéliá­nak és szívtelen nénjeinek egyenlő esélyt ad az “alkalmasság-vizsgálatban”. Ráadásul, amikor a vizsgáztatás során két leánya, Goneril és Cordélia logikailag ugyanazt a választ adja, az előbbinek még tetézi is érte a jutalmát azzal, amit az utóbbitól ugyanezért büntetésből elvesz. Goneril ugyanis ekképpen szól: “Én jó uram, jobban szeretlek, mint kimondható” – s ezt ezennel kimondja. Cordélia eközben logikailag ugyanezt gondolja: “hogy nyelvemnél a szívem gazdagabb”; ám amikor fennhangon ki is mondja: “számhoz nem bírom emelni szívem”, máris kiderül, hogy tényleg, hiszen e vallomással nem tudta kifejezni Lear számára, hogy mit érez.

Mindez azonban csak szimptóma és sokkal érdekesebb az a paradox viszony, amelynek a szimptómája:

Cordélia nem a viszonyok egyetlen szintjén előálló összeütközésnek – például két makacsság összecsapásának – az áldozata. Amikor így vall:

Én, fölség, szeretlek
Hű tisztem szerint, se jobban, sem kevésbé

– ez nem azért megbocsáthatatlan Lear szemében, mert lányát “a gőg, mit nyíltságnak nevez” akadályozza, hogy kegyes hazugsággal egy kicsit túlozza, amit érez. Lear csalódottsága, amelyről ezt mondja:

Legjobban
Szerettem őt s mindétig azt reméltem is,
Szelíd dajkája ő lesz aggkoromnak

– csak akkor érthető meg a viszonyok első és második hatványát egyszerre érintő tragikumában, ha tekintetbe vesszük, milyennek tervezi a király a maga aggkorát.

…eltökéltük, hogy ma már agg vállunkról
Lerázva minden gondot és nyűgöt – mindezt
Ifjabb erőkre bízzuk, míg magunk
Terhektől mentve vánszorgunk sírunk felé

– mondja erről Lear, aki értenünk engedi, hogy az aggkornak ez a ter­ve az, amiben számított Cordélia támogatására. Cordélia viszont ép­pen azt fogalmazza meg a maga hitvallásaként a király teszt­kérdésére adott vizsgafeleletében, amivel Lear király – aggkorára hivatkozva – éppen szakít: hogy ő a maga személyességét abban a teljességében akarja megnyilvánítani, amelyet a dolgok rendje ír elő az ember számára, “se jobban, sem kevésbé’.

Cordéliához hasonlóan Kent is a dolgok rendjének megfelelően a viszonyok első szintjén szolgálja a király személyes akaratát, e személyes akarat ellenében is, amikor az a viszonyok második hatványán, a dolgok rendjével szembefordulva saját magának is a megsemmisítésére tör.

Minthogy… kihívó
Gőggel hatalmunk s végzésünk között
Utunkat álltad

– motiválja számára ezért Lear a maga végzését, amellyel száműzi őt. A do­log sokmindent eláruló érdekessége mármost az, hogy amikor Kent a királyt végzésének visszavonására késztette volna, akkor Learnek – éppen e végzés erejénél fogva – már nem volt hatalma. Alig két perccel korábban a követ­kező, vejeihez intézett performatív kijelentéssel[21] formálisan lemondott róla:

Most kettőtöknek adjuk át hatalmunk,
Minden kiváltságot s a rangokat, mik a
Felséget illetik…
Országlás és bevételek s minden parancs
Hatalma nálatok legyen ezentúl…

Ezen túl vagyunk tehát, amikor Lear még a következő szavakat intézi Kenthez:

…hogy fenségünk
Csorbát ne szenvedjen, meg kell lakolnod: ím'
Mi öt napot hagyunk, hogy addig még magad
Ellásd világi baj s szükségek ellen
S még egy hatodnapot, hogy gyűlölt hátadat
Országunknak fordítsd s ha tizedik napon
Még itt találják száműzött fejed,
E perc halálod.

A pillanat, amikor mind e parancsokat kibocsátja Lear, éppenséggel csak két perccel van túl azon, hogy “minden parancs hatalmát” vejeire ruházta, ám a parancsok érvényesüléséről máris tíz nappal előre gondoskodik. S mindez semmi ahhoz az ötletéhez képest, amely akkor támad, amikor Goneril korlátozni akarja apja hatalmát s az ennek nyomatékot adó száz fős hadsereget, amelynek birtokában Learnek még eszébe juthat az eredetileg megvolt és szétosztott hatalmáról: “S ha tán erőszakkal, de visszavenném?’

Úgy hogy Lear két idősebb leányának minden oka megvan rá, hogy attól tartson, veszély fenyegeti a hatalmat, amelyet Lear király egyszer már rájuk, illetve férjükre ruházott. Goneril és Regan azonban nem csak a viszonyok első, hanem második hatványát tekintve is szemben állnak apjukkal. “…amennyiben tekintélyét atyánk ilyen szeszélyek útján óhajtja fenntartani, mint azt ma megmutatta, akkor még e lemondása is merő kárunkra lesz” – fogalmazza meg Goneril az ellenérzést, mely azzal kapcsolatos, hogy Lear nem egyszerűen másra ruházta saját kizárólagos hatalmát, hanem “szeszélye” az volt, hogy megszüntesse a királyi hatalom kizárólagosságát. Ennek a második hatványon megnyilvánuló személyes akaratnak a megtámadására azáltal kerül sor, hogy megindul a harc a felosztott birodalom egyenlő két felét egyenlően uraló testvérek, illetve hercegi férjük között az egyeduralomért.

Az egyenlőtlenek egyenlőségének s ugyanakkor az egyenlők egyenlőtlenségének motívuma végigvonul az egész történeten, szerves kiegészítőjeként a személyes akarat és a dologi rend közötti motívumnak. Lear személyes akarata az egyenlőség felől rendelkezik, s ezt csak azért teheti, mert egyenlőtlenség van – és ő a király. A dolgok rendje ugyanakkor az egyenlőtlenséget írja elő, s ezt azért teheti meg, mert e renddel szemben egyenlően tehetetlennek bizonyul a király s az udvari egyenlőtlenség ellentétes végletén álló Edmund.

Edmund pozíciója ebben a világban “halmozottan hátrányos helyzetű’. Először, nem a király, hanem egy udvari ember családjához tartozik. Másodszor, olyan udvari emberéhez, aki – Gloster – Kenttel ellentétben a viszonyoknak nem első szintjén hűséges a királyhoz, ahol maga mellett érezhetné a dolgok érvényes rendjét, hanem a második szinten, ahol a fennálló rend ellenében kell próbálkoznia a reménytelen feladattal, hogy a király által elrendelt egyenlőségnek megfelelően egyenlő mértékben szolgáljon ki négy hatalmat: a két idősebb leány és hercegi férjük egymással vetélkedő hatalmát; Cordéliáét, akinek Lear önkénye a viszonyok második szintjén az egyenlőség elvének bevezetésével szintén juttatott, még ha ugyanez az önkény a viszonyok első szintjén vissza is vette tőle; végül Lear királyét, akit megőrzött ciménél fogva illet hatalom. Több egymás ellen feszülő hatalom szolgájának lenni is igen hátrányos helyzet a feladat reménytelenségénél fogva, ám még e hátrányos helyzetű méltóságnak is az apa a hordozója, s így, harmadszor, Edmundot, a még életben lévő apának a fiát még ennek is csupán a visszfénye illeti meg. Negyedszer, Edmund csak másodszülött fiú és, ötödször, másodszülöttnek is csupán fattyú.

S Edmund e többszörösen hátrányos pozícióból fellázad ugyanaz ellen a jogrend ellen, amely ellen Lear a maga többszörösen privilegizált pozíciójából:

[…]Szokások átka, mért
Türöm, hogy gúzsba köss, vagy azt, hogy így kifoszt
A népek furcsa téveszméje. Tán amért
Elkéstem tíz-tizenkét hónapot bátyám
Után? mért fattyu, korcs? Ha termetem csak oly
Szoros kötésü, testemnek aránya jó
És szellemem csak oly merész, mint bármi más
Tisztes hölgyek fiáé? […]

Amíg csupán a viszonyok első hatványáról van szó, addig Edmund fantasztikus tempóban dolgozza le bátyjával szembeni kettős hátrányát (azt, hogy másodszülött, és azt, hogy fattyú); majd apjával szemben azt a hát­rányt, melynél fogva az udvari ember méltóságának hordozója az apa; végül pedig családjuk hátrányát a királyi családdal szemben, amelybe hajszál híján bekerül s ott hajszál híján egyetlen uralkodóként marad életben. Ráadásul az egyenlőtleneknek azt az egyenlősítését, amelyet Lear önkényes döntése nem tudott megvalósítani, még Gloster hűséges szolgálatával sem, azt, a visszá­járól bár, de összehozza Edmund, amikor egyetlen nap leforgása alatt egymaga provokálja ki Lear mindhárom lányának és az agg királynak a pusztulását.

Másfelől, ha csupán a viszonyok első hatványáról volna szó, akkor Edmund csupán gátlástalan karrierista lenne. Shakespeare-nél viszont azért tragikus figura, mert ambíciója nem pusztán az, hogy a társadalmi akadályokat elhárítsa az útból, hanem hogy – a viszonyok második hatványán – azt az akadályt hárítsa el, hogy ambícióknak egyáltalán társadalmi akadály állhassa útját. Emellett szól, hogy Edmund nemcsak a darab elején beszél a fentidé­zett módon, amikor ő az, akinek természetes ambíciójáról szó van, és törvé­nyes bátyja az, akinek személye társadalmi akadályt jelent. Hanem pontosan ugyanígy beszél akkor is, amikor az ő személye képez társadal­mi akadályt, mely útját állhatná másvalaki természetes ambíciójának (hogy éppen a bátyja az, ezt nem tudja):

Szokásos vón', hogy kérdezzem neved, de mert
A kűlsőd délceg, harcias s szavad izlést,
Neveltséget mutat, bár bizton, könnyedén
Mindezt is visszavethetném lovag-törvény
Szerint, – de én az íly jogot fitymálom ám
S meg is vetem. […]

A tragédia végén ismét érvényre jut a dolgok rendje: az egyen­lően szétosztott hatalom újra egyesűl Alban kezében, aki ismét az egész birodalom egyeduralkodója lesz. És mégis, van a történések között egy olyan, amellyel az egyenlőség elve megmutatja érvényességét: Edmund halála s mindjárt utána Lear királyé mutatja az egyenlő mértéket, amellyel egy király és egy tragikus sorsot kihívó udvari ember másodszülött fattya belebukott a merényletbe, hogy az egyenlőség elvét érvénybe iktassa.

Ellenőrző kérdések

1. Hasonlítsa össze Lear király és Edmund szándékait és ezek megvalósulását!

2. Miért tagadja ki Lear Cordéliát és miért száműzi Kentet?

3. Hasonlítsa össze a két udvaronc királyhűségét!

 

Az utolsó két esettanulmány igazi személyiségekkel foglalko­zik, akik a valóságos történelemhez szegődtek társszerzőül, méghoz­zá úgy, hogy – amint ezt a nemzedékekről is láttuk – ugyanannak a huszadik századi történelemnek a kihívására egymással ellentétes vá­laszt adtak. Nem azért, mert egyikük politikus volt, a másik meg köl­tő. Hanem azért, mert miután mindketten radikális szocialista­ként indultak a maguk érettkori pályáján, a költő még következet­len­ségében is következetesen megmaradt mindvégig a Marx Károly elméletének megfeleltetett szocializmus követőjének – a politikus azonban, bár azért tanult meg németül, hogy Marxot eredetiben olvashassa, de nyelvtudását már arra használta, hogy Hitler Adolffal való tárgyalásai során boldoguljon általa.

A politikus Benito Mussolini volt – a költő József Attila.

Témánk szempontjából pedig az elmondottakon túl az teszi mind­kettőt ideális alannyá egy esettanulmány számára, hogy sor­suk­tól mindketten olyan szociális identitást kaptak, amely az el­kép­zelhető legerőteljesebb mértékben felemás volt, a kategóriku­san egyértelmű identitás tehát, amely utóbb mindkettőjüket jelle­mez­te, aránytalanul nagy mértékben volt a történelmi identitás pszichikus feldolgozásának a műve.

Ezzel a feldolgozással foglalkozik a következő két esettanulmány.

 

Egy kétértelmű életút egyértelműsége

A XX. század gazdag választékot kínál olyan személyek vizsgálatához, akik világháborús győzelmek vagy vereségek, forradalmak vagy ellenforradalmak során identitást váltottak. Közülük azonban talán senki sem radikálisabban mint a forradalmár szocialista vezetőből a fasiszták Ducéjává lett Mussolini.[22].

A forradalmár szocialista

 A józan ész úgy vélhetné, hogy a társa­dalom­történet és az egyén élettörténete éppen úgy hagynak nyomot egymáson, mint bármilyen hatás azon, ami elszenvedi: minél erősebb a nyomás, annál erősebb a nyom. Márpedig Mussolinit a társadalom részéről olyan hatások érték, amelyek felemásságuknál fogva nem voltak különösebben erőteljesek. “Mussoliniék szegények voltak egy olyan vidéken, ahol a lakosság többsége náluk szegényebb volt” – olvassuk Ormos Mária könyvében a családról, amelyben olyan csecsemőnek adják a szent keresztségben három forradalmár nevét (Benito Amilcare Andrea), akinek vallástalan apja földjét vesztett paraszt fiaként kovácsnak ment, vallásos anyja viszont feltörekvő állat-felcser lányaként tanítónőnek tanult.

Mármost az elmélet alapján, amelynek fordulatait itt nyomon követjük, azt a feltevést lehet megfogalmazni, hogy az ilyen felemásság, ahelyett, hogy arányosan felemás beállítódást fejlesztene az emberben, általában arra készteti, hogy a maga társadalmi azonosságát kétértelműből egyértelművé tegye, s ennek érdekében mindent, ami a szociális identitást a felemásságtól az  egyértelműség irányában mozdítja el, túlhangsúlyoz.

A túlhangsúlyozás érinthet bármely esetlegességet, ha azt az éppen megtalált társadalmi azonosság jelölőjévé lehet kimunkálni. Az alig húszéve­sen éppen aktív szocialistává lett Mussoliniről például feljegy­zték, hogy ebben a korszakában olyan gondozatlanul futkosott a világban, ahogyan egy munkás soha nem tette, ha összejövetelre, gyűlésre ment, vagy ha beköszöntött a vasárnap. Minthogy a munkás munkás volt, neki Mussolinitől eltérően nem kellett arra törekednie, hogy munkásnak nézzen ki.

De ugyanez a beállítódás, hogy az egyértelműséget túlhangsú­lyoz­za, lehet a forrása annak az erős és tartós ellenszenvnek is, ame­lyet Mussolini újra meg újra kinyilvánít a reformizmussal szem­ben, a­mely, mint írja, “mást sem tesz, mint számolgat és kereskedik”, az osz­tály­el­len­téteket csökkenteni akarja. Mussolini több cikkében hang­sú­lyoz­za, hogy ellenkezőleg: ahhoz, hogy a szocializmus ne kor­rum­pá­lód­jék, nö­vel­ni kell a szakadékot. A szocialista Mussolini sze­rint a po­li­tikai harc lé­nyege a differenciálódás, az elhatárolódás. És ha a szoci­a­lista párt­ve­ze­tés reformista többsége ehelyett az in­teg­rá­ló­dást a­jánl­ja, ak­kor Mus­solini eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az in­teg­rá­ló­dók­tól is dif­fe­ren­ciálódni kell: 1910-ben megfogalmazza, hogy a re­for­mista szárnnyal a forradalmi irányzatnak szakítania kell, s 1912-ben az o­lasz szo­cialista párt kizárja a reformista szárny­nak leg­a­lább azt a cso­port­ját, amelyik ekkorra eljutott oda, hogy a ki­rálynak rész­vé­tét nyil­vá­nít­sa egy ellene elkövetett merénylet­kí­sér­lettel kap­cso­la­to­san. Mus­so­lini “kongresszusi szereplése egész Eu­ró­pában rá­te­rel­te a for­ra­dal­má­rok figyelmét”, írja Ormos, rá­mu­tat­va, hogy a “for­du­la­tot el sem le­he­tett választani a nevétől […] Lenin cikket írt a kong­resszus­ról a Prav­dá-ban, és úgy vélekedett, hogy az olasz párt he­lyes út­ra lépett, a­mikor eltávolította soraiból a szindikalistákat és a jobboldali reformistákat”.[23]

A harcos és a termelő

Ugyanakkor, ami Mussolinit illeti, ő a fentebb idézett gondolatot arról, hogy a szocializmusnak a korrumpálódás elkerülése végett növelnie kell a társadalmi szakadékot, így folytatta: “Ha a szocializmus nem akar elhalni, elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy barbár legyen”. A humanizmus által elbutított nemzeteknek vissza kell találniok az antikvitás elevenségéhez, amire az egyetlen lehetőséget az adhatja, ha a proletariátus – a polgárság ellen, amely békére törekszik – háborút visel. “Ez a permanens háborús állapot a burzsoázia és a proletariátus között új energiákat, új morális értékeket, új embereket hív majd életre, akik megközelítik az antik hősöket.”

Érdemes megjegyezni: az a gondolat, hogy az új ember csak a harc egy fajtájában alakulhat ki, nem idegen Marx és Engels szocializ­mus-felfogá­sá­tól: “...a forradalom”, írják a Német ideológiá-ban, “nem­csak azért szüksé­ges, mert az uralkodó osztályt nem lehet más mó­don megdönteni, hanem a­zért is, mert a megdöntő osztály csak for­radalomban juthat el odáig, hogy le­ráz­za nyaká­ról a múlt egész szennyét és képessé váljék a társadalom új megalapozásá­ra”[24]. Marx­nál és Engelsnél azonban nem akármilyen, hanem forra­dal­mi há­borúról van szó, amelynek ez a cél kezdő és végpontot szab. Musso­li­ni ezzel szemben permanens háborút hirdet és idézett gondolat­me­nete nem tartal­mazza azt a kikötést, hogy ennek “a társadalom új megalapozását” kell ered­ményeznie. Márpedig az olyan háború, melynek elsődleges szempontja nem a társadalmi viszonyok megváltoztatása, hanem maga a harcoló ember, a továbbiakban a fasiszta ideológiának lesz szerves gondolata. A marxista szocializmusfelfogásból el is tűnik ez az összefüggés, és az új ember kialakulására vonatkozóan szinte egyedül azt a gondolatot találjuk, hogy ab­ban a folyamatban, amelyben a termelő ember a természetet átalakít­ja, egy­úttal saját természete is átalakul. Mussolini ugyan 1918-ban, amikor lapjának címoldaláról eltüntette a “Szocialista napilap” alcímet, még ezt tette a helyébe: “Harcosok és termelők lapja” s egy darabig a “produktivizmus” elvét hirdette, de a harcoló, illetve a termelő ember önteremtésének a gondolata egyre hangsúlyozottabban eltávolodik egymástól.

Az ilyen túlhangsúlyozott tá­volítás mö­gött legtöbbször az a mo­tívum húzódik meg, hogy általa hangsúlyt kapjon a távolság azok tár­sadalmi azonosságában, akik a különböző ideológiá­kat hordoz­zák. S ilyenkor nem arról van szó, mintha például a harcoló em­ber­ből ki­in­du­ló ideológia tartalma jobban megfelelne a fa­sisz­ta identitásnak, mint egy olyan, amelynek szempontja a termelő emberé. Ami itt meg­felel, az az ideológia túlhangsúlyozott különbsé­gének a formája, a­minek pe­dig megfelel, az ugyancsak forma: a túlhangsúlyozni kivánt kü­lönbségé két moz­galom identitása között, amelyek egyike egy osz­tály nemzetközi forra­dalmát tűzi a zászlajára, míg a másik egy nem­zet osztályközi forradalmát.

Mussoliniről feljegyezték, a dolgokban hatásuk érdeme helyett megannyiszor viszonyuk formája érdekelte; nem annyira az ügy volt fontos számára, amelyért harcolt, mint az, hogy legyen ilyen ügy. Vajon mennyiben tulajdonítható ez a beállítódás Mussolini személyisé­gé­nek?

A kérdés furcsának látszik: ugyan mi másnak tulajdonít­hat­nánk, ha valaki olyan, hogy nem ez és ez a tulajdonság érdekli a do­logban, mint X-et, vagy az a másik tulajdonság, amely Y-t, hanem az a viszony, mely szerint e két tulajdonság különbözik egymástól (s amelynek mentén érthető, hogy számára a tulajdonságok felcserélhetők, hiszen X tulajdonsága Y-étól éppúgy különbözik, mint Y-é X-étől)? S valóban, Ormos Mária könyvében említi is Mussolini két olyan egymással összefüggő személyiségvonását – hajlamát arra, hogy cselekvési lehetőség híján mérhetetlenül unatkozzék, utálkozzék, szökni próbáljon önmagától, és rendkívül erős becsvágyát – amelyből azután megpróbálja levezetni Mussolini beállítódását az ügy érdeme helyett annak formájára.

“Morfinista módjára áhította a sikert, méghozzá a pillanatnyi, min­den­kori sikert”, olvassuk róla, s hogy “nem lett volna Mussolini, ha 1914-ben képes a kivárás álláspontjára helyez­kedni és mintegy »tartalékba« tenni magát’. Ezzel szemben a könyv más helyein olyan periódusokról olvashatunk, a­mikor Mus­so­lini fontos csatákat azzal a taktikával nyer meg, hogy ténylegesen kivár, anélkül, hogy gondolataiból és terveiből bármit is elárulna.

Vajon miben különböznek ezektől a periódusoktól a türelmetlenség időszakai, és egyáltalán azok a pillanatok, amikor Mussolini – akár a türelmetlenség, akár valami más hatására – hirtelen ügyet vagy új ügyet választ magának anélkül, hogy választását valamilyen motiváló előzményhez lehetne kötni, olyasmihez, amelyre nézve a kutató vagy a kutatás eredményét olvasó azt állapíthatná meg, hogy ha valaki ekkor meg ekkor ezt meg ezt tette, attól az embertől nem meglepő, ha most így jár el?

Válság és váltás

 Mert igenis meglepő például, amikor 1902-ben a 19 éves Mussolini vonatra száll, hogy 50 lírával a zsebében Svájcba utazzék, ahol sem megélhetés, sem ismerősök, akik segítségére lehettek volna, nem várták. S még ennél is meglepőbb, amikor 1914-ben, 31 éves korában az olasz szocialista párt forradalmár szárnyához tartozó országos szintű vezető létére harcba szólít, de immár nem egy osztályt a forradalomba, hanem egy nemzetet a világháborúba.

Az életkorokat nem stiláris megfontolásból tüntettem fel itt. Az a helyzet, hogy e két életkor azok közül való, amelyekről fentebb láttuk, hogy a társadalmi identitás eny­hébb vagy súlyosabb vál­sága kiséri őket: a 18–19 éves életkor válsága azzal füg össze, hogy az ember kilép az életbe, s miköz­ben elhagyja a helyet, ame­lyet ko­rábban a családi és a tágabb társadalmi szerkezetben elfog­lalt, ezt azzal az am­bícióval teszi, hogy nem annyira magá­nak akar új helyet kialakítani, mint a­mennyire a társadalomnak merőben új szerkezetet; a 30–31 éves életkor válsága pedig azért következik be, mert az ember hajlandóvá válik ar­ra, hogy iménti ambícióját áldozatul helyezze a társadalom “realitásai­nak” oltárára, hogy cserébe az alkalom kínálta lehetőségeken belül megalapozza a maga egzisztenciáját.

Mármost, ha az identitás-válság idején, amikor az ember egyébként is úgy érzi, hogy “már nem az, aki korábban volt”, az is csak felemás módon van meghatározva, hogy “ki az, aki korábban volt”, akkor a két felemásság egymást az elviselhetetlenségig felerősítheti, s ezáltal felerősödhet a késztetés is, hogy társadalmi azonosságát túlozva tegye egyértelművé.

Annak megértéséhez, hogy hogyan, fel kell figyelni egy para­do­xonra: az identitás-válság rossz közérzetét – “már nem az va­gyok, aki korábban vol­tam” – az a felemásság idézi elő, mely sze­rint, ha tényleg nem az len­nék, ak­kor nem érezném, hogy nem az va­gyok. Ezért azután a rossz közérzet ilyen­kor csökkenhet, ha az em­ber egyértelművé túlozza azt, ami felemás: ha ra­di­kális elru­gasz­ko­dással teljesen mássá teszi magát ahhoz képest, ami korábban volt.

Ez a paradoxon egy másikkal együtt fejtette ki hatását. Mus­so­lini forradalmár nevelést kapott apjától. Korábban láttuk, hogy ez azt jelenti, hogy a nevelő a maga nevelői tekintélyével olyan elvnek ad nyomatékot, amely a tekintéllyel való szembeszegülésre szólít fel. Ilyenkor a tekintélyt követni szándékozó döntés szembe kell, hogy szegüljön a tekintéllyel, míg a tekintéllyel szembeszegülni kivánó csak azért is követi azt. Egy ilyen paradoxon ördögi köréből csak úgy lehet kitörni, ha az ember ki­tör abból a társadalmi viszony-szerkezetből, amely ezt a paradoxont hordozza.

S ezt Mussolini meg is teszi, amikor 1902-ben hirtelen elhagyja Olaszországot és minden előzmény nélkül Svájcban terem, majd pedig amikor 1914 őszén a háborús párti nacionalisták közé áll. Ekkor már önmagához teljesen következetes módon lesz önmagához teljesen következetlen.

Ellenőrző kérdések

1. Jellemezze Mussolini paradoxonát!

2. Miért utazott Mussolini Svájcba?

 

Az esettanulmányokat megelőző elméleti fejezetnek tulaj­don­képpen nem is volt más célja, mint hogy kapcsolatot találjon az em­ber identitása és teljesítménye között. Ezt a kapcsolatot a pszi­cho­ló­gia gyakran ma is az ismert logikával kezeli: gonosz embertől go­nosz­tettek várhatók, tehetséges embertől pedig tehetséges mű­vek – amilyen tulajdonság jellemzi az embert, olyan tulajdonság fog­ja jel­lemezni tetteit is. Az előzőekben különböző oldaláról bemu­ta­tott el­mélet ehelyett azt állítja, hogy az ember identitása és tel­je­sít­mé­nye között nem tulajdon­sá­gok közvetítenek, hanem viszonyok.

A soronkövetkező esettanulmányban vizsgáljuk meg a legala­po­sabban, hogy mire használható ez az elmélet. A tanulmány József At­tilával foglalkozik, aki zseniális volt és versei is többségükben a­zok – ha a pszichológia nem tud mást, mint e triviális összefüggést meg­ál­lapítani e két elcsépelt igazság között, akkor nem túl nagy a hasz­na. En­nek alternatívája az a módszer, amely az itt bemutatott el­mé­let­ből vezethető le. Alkalmazásával az itt következő esetta­nul­mány Jó­zsef Attila élettörténetét úgy vizsgálja, mint egymással össze­fonódó tör­ténetét egyfelől annak, ahogyan viszonyait szociális identitássá dol­gozta fel, másfelől pedig alkotó tevékenységének, amely a szoci­á­lis kategorizáció jelölőit munkálja ki még olyan nyersanyagból is, ami­lyen az ő esetében különböző verseinek egyik vagy másik eleme.

Hogyan lehet ilyen jelölők alakulásán olvasni, hogy e felszín­nek a mélyében milyen identitásalakítás megy végbe – ez olyan ta­pasz­talatot kínál, amelyet a továbbiakban bárkin lehet alkalmazni, a­kit az ember meg akar ismerni, akár a teljesítményből akarja meg­fej­teni az identitást, akár az identitásból előre látni, milyen tel­je­sít­mény­re lehet körülbelül számítani az illetőnél. A közvetítés tá­vol­ról sem olyan sokrétű mindenki­nél, mint József Attilánál, de a fel­tevés sze­rint mindenkinél úgy valósul meg, hogy amilyen alakzatba rendeződnek a vi­szo­nyokból kimunkált iden­titások, hasonló lesz az alakzata az egyidejűleg produkált teljesítményeknek is.


 

“Kiterítenek úgyis.”
József Attila tragikus paradoxonjai

A társadalmi azonosság megválasztása, a szociális kategorizá­ció különösen fontossá lesz az olyan személy életvezetésében, mint József Attila, akinek társadalmi életrajzában szinte nem is volt olyan tényező, mely egyértelműen jelölt volna ki számára helyet egy társadalmi univerzumban.

Akár a hátrányosabb helyet legalább.

Születésének idején talán nem is létezett fiúk számára triviá­li­sabb keresztnév, mint az, amelyet ő viselt – vezetéknévként; viszont keresztneve olyan ritka volt, hogy nevelőapja kétségbe is vonta, létezik-e egyáltalán.

Nevelőapa és nevelőanya nevelte ugyan négy és fél éves korától hétéves koráig, de eközben még csak árva sem volt. Apja nem volt, de nem is halt meg: mindenki (úgy) tudta, hogy csak elment Amerikába. Anyja nem halt meg, de nem is volt. Elöször a férje szökése feletti bánat fedte el. Később két évre egészen eltünt az Öcsödre került gyerekek életéből, majd a betegség ragadta el. Amikor viszont meghalt, akkor a tizenötéves fiú Szabadszálláson volt, s mikor, már a temetés után, hazaért, nem tudta feldolgozni, hogy anyja ezúttal véglegesen nincs többé.

Amikor másfél évtizeddel később mégis nekifog a feldolgozásnak, autonóm módon megalkotja anyját és apját.[25]

A legfontosabb autonóm választás, amellyel József Attila feldolgozza társadalmi személyazonosságának nem-autentikus meghatározottságait: megválasztja, hogy proletár.

Ez az állítás bárkit elképeszthet, aki kellően elsajátította azt a József Attila-irodalomban triviális igazságként kezelt másik megállapítást, amely szerint József Attila proletár volt, s így e tekintetben választásról beszélni éppoly képtelenség, mint ha azt állítanók, hogy hosszú nyakát, vézna alkatát vagy “gyenge” idegrendszerét maga választotta meg.

És valóban: József Attila életében egyfelől fontos tényező ugyan, amit életrajzában olvashatunk[26]: hogy “a kisgyerek életének el­ső öt é­ve (születésétől 1910 januárjáig) a Ferencvárosban telik”, hogy az öcsödi két év után “újból a Ferencváros […] a kisgyerek éle­té­nek színtere; ismét megkez­dőd­nek a költőzések, a kilakoltatások, az élelem és tüzelő utáni hajsza, a pes­ti csavargások”. Másfelől nem ke­vésbé fontos tényező, hogy Jó­zsef At­tila nem egészen nyolc hónap­pal a halála előtt, a Curriculum vitæ-ben összegezte, hogy mi min­dennel iparkodott és kereskedett addigi életében, hogy hányféle szolgálatot végzett, hogy anyját segítendő még lopott is, önmaga ki­képzése végett tanulmányokat folytatott, végül írásaiból is pró­bált megélni – s e felsorolt tevékenységek között egyetlenegy sincs, amely József Attilát proletárként jellemezné. Tehát mint olyan embert – József Attila ismerte ezt a definíciót, – aki a munkaerejét s nem a munkáját bocsátja áruba, és a tőke számára, amely azt megvásárolja, nagyobb gazdagságot termel, mint amennyit a tőke e vásárlásra elkölt.

Választásával azonban az ember teljessé teheti annak megha­tá­rozását, hogy kicsoda is ő. Méghozzá nemcsak tudatos választásá­val. Freud tulajdon­kép­pen azt fedezte fel, hogy amit testünk vagy tu­datunk müvel, annak igazi lé­lektani titka nem fizikai oká­ból, illetve logikai – igaz vagy hamis –értékéből fejthető meg, hanem ha szá­molunk az­zal a mágikus tulajdonságával is, hogy álta­la kap hang­súlyt vagy tű­nik el élményünk számára egyik vagy másik társa­dal­mi viszo­nyunk, mely meghatározza, hogy kik vagyunk. Ha hozzátar­to­zunk egy társadalmi kategóriához, erről előbb-utóbb ugy teszünk tanúságot, hogy

másként ejtjük a szót, fejünkön

másként tapad a haj.

 

József Attila is így tette teljessé a maga proletárságát.

Jelen esettanulmány szemléletét félreértések elkerülése végett ex­plicite is el kell határolni attól, amelynek számára József Attila szo­ci­ális identitása eleve adva lenne mint proletár osztályidentitás, s ezt köl­tészete aztán leképezné, legalábbis “tartalmával”, netán “formájá­val” is. Abban a felfogásban, amelyet e tanulmány képvisel, szociális ka­tegorizációról van szó, ami nem leképezés. Olyan társadalmi azo­nos­sá­got mutatok be József Attilánál, amelynek sem a személyes vi­szo­nyokra, sem a nagy társadalmi viszonyokra vonatkozó minőségei nin­csenek egyértelműen definiálva. A társadalmi azonosságának ez a konkrét felemássága: anyag, amelynek a szociális kategorizáció ad for­mát, egyértelművé túlozva a kétértelműt, miközben tettek, szöve­gek, érzések és gondolatok analízise azt mutatja, hogy ezek azáltal nyerik el József Attilánál a maguk formáját, hogy részt vesznek ennek a társadalmi személyazonosságnak a formálásában. Ám ez semmiképpen sem írható le úgy, mintha tettek, szövegek, érzések és gondolatok itt egy eleve adott proletár-identitást képeznének le.

A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy az általa produ­kált legkülönfélébb megnyilvánulásokat – költői és bölcseleti mű­ve­itől testi és lelki betegségének tüneteiig – ebben az összefüggés­ben értelmezzem, mint megannyi mágikus eszközt arra, hogy megpróbálja uralni rámért és választott társadalmi identitását.  

A társadalmi azonosság azonban nem egyetlen választási ak­tus terméke, hanem valóságos társadalmi meghatározottságoknak olyan feldolgozása, amelynek minden teljesítménye, anélkül, hogy ok­vetlenül tudatos teljesítmény lenne, belerendeződik egy logikai építménybe:

Egyfelől szükséges, hogy az ember, amikor meghatározza, hogy kicsoda is ő, utánozhatatlanul ömaga legyen: self, amint az a­me­rikai társadalomlé­lek­tan műszavát átvéve ma mondanánk. Más­fe­lől olyannak kell lennie, hogy tettei általános mintául szolgálhas­sa­nak minden ember számára: a kategorikus imperativus-nak meg­fe­lelően kell az embert képviselnie, amint Kant korábban divatos műszavával mondták volna. Az identitását azonban akkor alkotja meg az ember, amikor megtalálja azt a különös kategóriát, amely az egyes és az általános – magam és emberségem – között közvetít.

József Attila számára választott különös társadalmi kategóri­á­ja, a munkásság, éppen ilyen közvetítő funkciót tölt be. 1925-26-ban, bécsi tartózkodása idején ismerkedik meg Marx történetfilozó­fi­ájával, amelyet – saját értelmezése szerint – így foglal össze tíz évvel később egy elméleti szövegében:

“Marx […] négy tényből nyert ismeretét egyesítette, [1] elfogadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette [2] az ipart és [3] a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számításba s [4] a társadalmi haladás következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt a munkásság alanyi szempontjából.’[27]

József Attila egy ilyen munkásságra vonatkoztatva építi mar­xistává vá­lásának bécsi napjaitól fogva a maga proletár identi­tá­sát. Egy olyan különös kategóriával azonosul, amelynek tudata számára cél is, ami általában az ember számára csak következmény: a haladás következő állomásaként felfogott szocializmus.

S hogyan válhat céljává valakinek a szocializmus? Ahogyan bármi: úgy, hogy szüksége van rá.

A szükség motívuma úgy jelenik meg József Attilánál, mint ami közvetít a  proletár és emberi öntudata között. S ugyancsak a szükség az, ami közvetít József Attila és proletár volta között.

Aki nem dolgozik, az ne is egyék

 József Attila eközben tudta, hogy Marx nem általában a szükségtől, hanem egy különleges szükségtől várta, hogy a proletárt majd fogékonnyá teszi a szocializmus célja iránt: attól amely ellentétben van azzal a bőséggel, melyet a kapitalizmusban kizárólag a proletár munkája termel.

 

Az egész emberi

Világ itt készül

 

– írja például az Elégiá-ban (1933) a nyomor világáról szólva.

Ezzel a tudással ellentétben van egy furcsa életrajzi tény. Cse­rép­falvi Imre leírja, hogy József Attila (aki, ha úgy adódott, í­nyenc ö­röm­mel tudott résztvenni egy-egy nem is túlságosan nagyigényű la­komán) kész volt bármikor koplalni, tömegszálláson nyomorogni, a­mikor rendszertelenül érkeztek a Jolán által postára adott pénz­kül­demények: “Ha kapott pénzt, költött, evett, ha nem, nem”. Ami­re viszont sohasem volt kész, az – Cserépfalvi visszaemlékezései szerint – az volt, hogy ilyenkor, a többi Párizsban nélkülöző diákhoz hasonlóan munkaerejét tegye pénzzé. Ez később is így maradt; valahányszor József Attila élete folyamán ilyen választás elé került, a választás kimenetele újra csak ez volt: inkább proletár módjára fogyasztani, mint proletár módjára termelni.

Tény: ha József Attila egyáltalán nem lett volna proletár, nem került vol­na ilyen választás elé. Ám éppígy tény: ha egészen proletár lett volna, szin­tén nem került volna ilyen választás elé. Az autentikus proletársors u­gyan­is ez volt: proletár módjára termelni és proletár módjára fogyasztani.

A döntésre József Attila választott vonatkoztatási rendszeré­ben került sor. Ez pedig, úgy látszik, azzal járt, hogy e választás abba az “ön­tőformába löttyent”, melynek proletár-evidenciája a Szabad öt­le­tek jegyzéké-ben megfogalmazott módon konkretizálódott József At­ti­la számára: “Nem fogok enni, aki nem dolgozik, az ne is egyék!” Ha­tá­rozott a gyanúm, hogy nem pusztán a nyomor áll amögött a fo­lya­mat mögött, amelyről majd a Végül című vers 1931-es változatában így ír:

 

                        Két naponként csak egyszer ettem

                        és gyomorbajos lett belölem.

                                               

Fentebb megemlékeztünk azokról a még Freud által felfe­de­zett mágikus müködésekről, amelyekkel testünk vagy tudatunk ta­nú­ságot tesz – olyik társadalmi kapcsolatunkat elrejtve élményünk elől, másokat meg reáparancsolva, – hogy kik is vagyunk. A középkor kultúrtörténetéből tudjuk, hogy léteztek emberek, akik Krisztussal való azonosulásuk tanúságát úgy mutatták fel, hogy testük a maga valóságában megjelölte, stigmatizálta őket a Krisztus öt sebével. József Attila így stigmatizálta magát a gyomorbajával, amellyel teste megvallotta közösségét a munkásokkal: aki nem dolgozott, immáron nem is evett.

A stigmatizálás egyike azoknak az eljárásoknak, amelyek testünk és tudatunk különféle müködéseiből jeleket alakítanak ki, hogy élesebben megjelöljék a határokat: én-azonosságunk választott kategóriáját kifelé különítsék el; és hogy feldolgozzák az ellentmondásokat: kategóriánkat belülről ne hasítsák szét.

Például József Attilának fel kellett dolgozni az ellentmondást aközött, hogy proletár, s hogy költő.

Hans Sachs egyszerre volt cipész és dalnok, s a mesterdalnok és a ci­pész­mester, általában a művész és az iparos erényei sokmin­den­ben hasonlí­ta­nak egymásra. Ám a munkásról nem mint iparos­ról, nem mint mívesről mond­hatta Marx és idézhette József Attila, hogy “az ember [benne] elvesz­tet­te önmagát, de egyúttal […] meg­nyer­te e vesz­teség elméleti tudatát” (a­ma bi­zonyos “munkásoknak kel­lő em­be­ri öntudatot”, amelyről majd “az egy­ség­front körül” írott el­mé­leti mű­vektől a Flóra-versekig annyi szó fog esni). Hanem mint pro­letár­ról, mint kizsákmányoltról, akivel éppen annyi munkát vé­gez­tet­nek, amennyi csak kitelik tőle a munkanap vagy a munkahét a­latt. A pro­le­tárnak a szó logikai fogalmát tekintve nem maradhat al­kotó ener­gi­ája, hogy költőként, művészként, vagy akárcsak olyan mesterem­ber­ként tevékenykedjen, aki valami soha nem voltat teremt és így a mű­vésszel, a költővel rokonítható. S fordítva, ha valaki e­gye­di ter­mé­ket hoz létre, az a dolog logikájából adódóan nem lehet proletár: az egyedi alkotás termékének nincs a társadalmilag szükséges munka mennyiségével mérhető értéke, minthogy az egyedi alkotáshoz társadalmilag szükséges munka logikai képtelenség, tehát az ilyen termék értéktöbbletet sem tartalmazhat.

Mivel aki nem termel értéktöbbletet, az nem proletár, akinek pedig minden alkotó energiáját az ezt megvásároló tőke működteti, az nem lehet költő: a proletár-költő fogalma – contradictio in adiecto.

Ezeket a társadalmi én-azonosságát a legközvetlenebbül meg­határozó viszonyokat József Attila egyszerre dolgozza fel költé­sze­té­ben és életvezetésében. Méghozzá egészen hasonló módon. A költeményekben szinte sohasem szerepel a proletár mint ter­melő – megjelenik ugyanakkor az iparos mint szabad ter­me­lő (Ko­vács, 1925; Hivogató, 1926) és gyakran a proletár mint szükséget szen­ve­dő fogyasztó. A míves és a fogyasztó – életvezetésében szintén ez a kettő van jelen a proletár helyett. Jó­zsef At­ti­lát mindenki, aki igazán ismeri, csodálja kitartó képessé­gé­ért arra a munkára, amellyel verseit szerkeszti és a Szép Szó szerkeszté­sében részt vesz, s amelyről hangoztatja, hogy a mívesére, a mérnökére, a feltalálóéra em­lékeztet. Eiközben képtelen bármi olyan munkát végezni, amely a proletárhoz tenné őt hasonlóvá: abban, hogy munkabérért nap mint nap újratermeli a tőkét. Ehelyett vállalja, hogy fogyasztásában ugyanazt a szükséget szenvedje, mint a proletár.

Igy lehetetett mégiscsak proletár-költő. “A vers papírpénz”, mondta egyszer Fejtő Ferencnek, “s a szenvedés az aranyfedezete”. Majd büszkélkedve, komolykodva, kedvesen hozzátette: “Nekem van fedezetem. Színarany.”

”…elvegyültem és kiváltam”

Tulajdonképpen mi szüksége volt rá a költő József Attilának, hogy proletár is legyen?

Életében és költészetében volt egy epizód, amikor társadalmi a­zonosságának vonatkozta­tá­si kerete a magyarság volt. Ezt váltotta fel az újabb vonatkozta­tá­si keret, a proletárságé. Persze, magyar­nak len­ni merőben más tulajdonságokat jelent, mint proletárnak len­ni. József Attila számára azonban nem ezek vagy azok a tulaj­don­ságok voltak fontosak, hanem egy viszony: akár a magyar­ság­ban, akár a proletárságban – mindegy, melyikben! – közvetítőt találni személyazonossága és általános emberi identitása között, méghozzá nem szóbajöhető közvetítők egyikét (mintha a magyarság helyett a németség is lehetne ilyen közvetítő, vagy a proletárság helyett a polgárság), hanem az egyetlen közvetítőt, egy kitüntetett és kitüntető közvetítőt. Aki a proletárságban elvegyül, az valamiképpen kiválik emberi identitás tekintetében.

A proletárság végül azért bizonyult a magyarságnál jobb anyagnak ahhoz, hogy József Attila számára ezt a formát hordozza, mert lehetővé tette, hogy újra meg újra felmutassa ugyanezt a viszonyt: a kommunisták közé azért lép, hogy módja legyen e radikális munkáspártban elvegyülve kiválni proletárként.

Ismétlés lenne leszögezni, hogy a kommunistaságban sem e po­litikai ka­tegória tulajdonságai váltak számára fontossá – ugyan­azt a funkciót be­tölt­het­te volna a kvéker felekezet vagy a sport­hor­gászok köre is, feltéve, hogy hor­dozza azt a viszonyt, amelyet Jó­zsef Attila számára ekkor története­sen a kom­munista párt hordo­zott. Tudniillik, hogy erre a minőségre nézve megint­csak kiválik, ha elvegyül… ezúttal saját magában. Elvegyülni saját magában annyit tesz, hogy az ember a maga élményeinek minden egyes pillanatát úgy éli meg, mint a­mi ugyanahhoz a személyhez tartozik. József Attila szá­mára ki­vételes időszak volt ez az önmagával való harmóniáé, amely, tár­sak és versek e­gyüttes tanúsága szerint, az alatt a három év alatt (1929 máso­dik felé­től 1932 szeptemberéig) vált az élményévé, amikor a kommunista párt jelentette azt a keretet, amelynek hátterén identitása kiválhatott.

S a forma – elvegyülve kiválni – ismétlésének lehetőségei ezzel még nem érnek véget. Egy 1934–1935 körül keletkezett költeményében ezt írja:

[…] a többi nép közt elvegyültem én,
majd kiváltam, hogy azután kiváljon
sok gondom közül ez a költemény

A forma immáron nemcsak annak a viszonynak a formája, amely identitását, hanem azé is, amely a legfontosabb teljesítményét határozza meg József Attilának: azt, hogy költeményeket produkál.

József Attila esztétikai vonatkozású elméleti szövegeiben[28] úgy ha­tá­roz­za meg a műalkotást teremtő ihlet-et mint ami maga­sabb­ren­dű a valóság szem­lélet-éhez és az igazság megértés-éhez ké­pest. A szemlélet számára csak a világ részei adottak, melyeknek hol e­gyi­kénél, hol másikánál elidőz; a meg­értés csak a mozzanatok kö­zöt­ti viszonnyal, a világegésszel törödik. E ket­tővel szemben az ih­let úgy teremti a müalkotást, hogy “megragad bizo­nyos valóság e­le­me­ket, a többiek és szemléletünk közé helyezi és eltakarja a való­ság e­gyéb részét, mint a telihold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szem­lé­letileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.”

Mármost míg a szemlélet és a gondolat számára a valóság va­la­mennyi e­leme egyenrangú – éppúgy alkalmas önmaga szemlélte­té­sé­re és alkalmat­lan a világegész igazságának elgondoltatására, mint bár­melyik másik, – addig az ihlet a műalkotás megteremtésé­hez olyan valóságelemeket választ ki, a­me­lyek hordozzák a világ­e­gész min­tázatát, mint “az egész vég szövetből egy ujj­nyi minta, a­mely­ből ru­hát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mind­azo­kat a tulaj­don­ságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik” – szem­ben a szá­lak­kal, “amelyekből a szövet egészét a történelem szőtte és szövi”.

Csakhogy ezt a képet József Attila nem abban a szöveg­össze­füg­gésben hívta e­lő, amelyben én idézem és amelybe egyébként tö­ké­letesen beleillik. Szövegében[29] nem olyan kritériu­mok­ról van szó, a­melyek szerint az ih­let a valóságelemek közül ki­vá­laszt­ja azokat, me­lyekből a műalkotást meg­teremti. Hanem olyanokról, ame­lyek sze­rint a marxista kiválik a proletárok kö­zül: “Marxista az, aki e­gyé­ni­leg azt gondolja el […] tudatosan, aminek a meg­tételére a tör­té­ne­lem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekin­tet nél­kül rá­ve­zeti és rákényszeríti. A marxista nem más, végső fokon, mint a tör­té­nelmi proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szö­vet­ből egy ujj­nyi min­ta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de a­mely ma­gán viseli mind­azokat a tulajdonságokat, amelyekkel az e­gész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos prole­tár egyén pedig csak e­gyi­ke ama szálaknak, ame­lyekből a szövet e­gé­szét a történelem szőt­te és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de más­képpen: más a fonál és más a szövet. A min­ta azonban minőségét nézve csak méretekben különbözik a végtől.”

Az én-azonosság tragikus paradoxonja

Az én-azonosságnak ez a formatervezett építménye azután, alig három év alatt, Möbius-szalaggá csavarodott.

Nincs itt hely elbeszélni ennek a három évnek tapasztalati tör­ténetét, at­tól a “hivatalos közlemény”-től, amellyel a Moszkvai Pro­letárírók Szerveze­tének magyar szekciója 1931-ben a moszkvai Sar­ló és kalapács-ban József Attilát lefasisztázta – addig az intéz­ke­dé­sig, amely 1934-ben nemcsak az illegális kommunista pártból zárta ki József Attilát, de még a párt befolyása alatt álló legális szervezetek (kultúrcsoportok, természetjáró-körök) részvevőinek is azt ajánlották, hogy szakítsanak meg vele minden kapcsolatot.

Amikor a stigma, hogy József Attila nem igazi kommunista, kezdett megfogalmazódni, társadalmi én-azonosságának épületéből nem az egyik szárnyat kezdték elbontani, hanem az egyik emeletet. Ha ország-világ előtt azt híresztelték volna, hogy József Attila, például, nem igazi férfi, ez súlyos megbélyegzés lett volna, de az összes többi társadalmi minőségét, amelyet az élettörténet kínálatából magának választott, érintetlenül hagyta volna. Ha azonban nem igazi kommunista, akkor nem is igazi proletár, hiszen a maga kommunistasága szerint az, s ha nem proletár, akkor nem is igazi ember, mert ebben meg a maga proletársága a mérce.

Van azonban még valami ebben a minősítésben, ami teljessé te­szi tragi­kumát. József Attila egy ugyanebből a korszakból szárma­zó elméleti szövegé­nek tanúsága szerint magától értetődőnek vette, hogy “a munkásmozgalomban üldözendő zavarokat okoznak a világ­moz­galom süritett tapasztalataival, tu­do­mányos elméleteivel szem­be­szegülő, vagy tőle eltérő egyéni ötletecs­kék”. E kommunistához mél­tó gondolatnak értelmében viszont kommunistához méltatlan gon­dolatnak kellett tartania azt a kérdéses tanulmány­ban kifejező­dő “egyéni ötletecskéjét”, amelyet “a világmozgalom süritett ta­pasz­talatai­nak, tudományos elméleteinek” nevében, íme, érthetet­len­nek, összevisszának, a fiatalságot megbolondítónak (József Attila kifejezésével: “anti­mar­xista bolondgombának”) bélyegzett az általános felháborodás és a pártapparátus.

Kiválóként elvegyítve lenni, s elvegyülőként kiválasztva (ám nem azon a módon, ahogy egy isten egy népet kiválaszt, hanem ahogy a szervezet a salakot): gyötrelmes sors, de nem tragikus. József Attila tra­gédiája sem ebből, hanem abból a paradoxonból fakadt, amely sze­rint, ha kommunistához méltóan akart gondolkodni, akkor neki ma­gának kellett belátnia, hogy kommunistához méltatlanul gondolkodik.

Az ilyen típusú paradoxon azért tragikus, mert végzetes: akinek ilyen sínre siklik társadalmi személyazonosságának meghatározása, azt semmilyen váltó többé onnan le nem térítheti.

József Attila választhatott: beletörődik abba, hogy nem autentikus kommunista, vagy szembeszáll azokkal az autentikus kommunistákkal, akik eképp minősítik.

 

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

     ebbe fog belehalni.

“Nekem mindegy”

Fentebb bemutattam az okokat, amelyek miatt hiszem, hogy József Attila életrajzának különösen fontos meghatározói voltak a választások, me­lyekkel – tudatosan vagy tudattalanul – feldolgozta társadalmi azonosságát, majd érveimet amellett, hogy a társadalmi azonosságnak abban az építményében, amelyet választásaiban megszerkesztett a maga számára, az emberi értékek és az új költői mű között egyfelől az közvetít, hogy József Attila proletárként hordozza az emberi értékeket, másfelől viszont az, hogy a proletár József Attilaként alkotja az új költői művet.

József Attilának éppen e két közvetítő minősége között lé­pett fel további közvetítőként az a harmadik – a kommunista iden­titás – a­melynek tekintetében előáll az az élmény, hogy alter­na­tívákkal szem­besülve többé nem képes a választásásával megha­tá­rozni saját tár­sadalmi énazonosságát. Nem meglepő ezért, hogy az él­mény a Jó­zsef Attila gondolkodására jellemző könyörtelen logika men­tén át­té­te­leket képezett az identitás többi választott szociális kategóriájába is.

Bécsi korszaka előtt volt József Attilának olyan verse, amelyben megfogalmazta, hogy az alternatívák közül mindkettő egyremegy:

 

            Nekem mindegy: van isten vagy nincsen […]

            Ha megsegít, csak neki jobb,

            Ha nem segít, rosszabb se lesz […]

            Ha van: kutyába se vesznek,

            Ha nincs: kutyába se vesznek

 

– írja 1924-ben a Nekem mindegy című versben.

Ez a motívum aztán nemcsak tökéletesen eltűnik azokban az években, amelyekben a társadalmi személyazonosság épülete épül, hanem például egy 1926-ban írott versét ezzel a zárófohásszal ajánlja saját magának:

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató. 

A korszak verseinek uralkodó motívuma éppen annak szükségessége, hogy az ember válasszon: hova kösse magát és honnan oldódjon el.

A faj, a faj szavát
gyürte össze a szád.
S nem tudtad, hogy a fajt
megosztja a világ.

Hogy tuskó kezü munka
s nyult ujju élvezet
igazit utunkra.
Tied hová vezet?

– figyelmezteti 1930-ban a Kispolgár című versben a címzettet, aki pártatlanul akar a megosztott világ fölött lebegni.

A kommunisták kategóriájához kötődés paradoxona ilyen előzmények u­tán fedezteti fel József Attilával kilenc évnyi szünet után újra: Nekem mindegy.

Visszatérésének pillanatában a motívum még távolról sem olyan kozmikus, mint utolsó előfordulásakor volt. Az egyetemes kér­dés helyett, hogy “van isten vagy nincsen”, arról a történelmi rész­let­kérdésről van szó, ki viseli a felelősséget azért, hogy Német­or­szág­ban Hitler került hatalomra: vajon a szociáldemokraták-e, akik a kom­munisták szerint elárulták a munkásság osztályharcát a Hit­ler mö­gött álló nagytőke ellen, vagy a kommunisták, akik a szociál­de­mok­raták szerint eliszonyították a tömegeket a szocializmustól azzal, amit helyette Sztalin alatt megvalósítani kezdtek.

Ekkor a választás elutasítása József Attila társadalmi személyazo­nos­ságának épületét még csak azon az emeleten érinti, ahol azt a paradoxon megtámadta: “neki mindegy”, írja, hogy a szociáldemokraták vagy a kommunisták miatt van-e, hogy a szocializmus megvalósítása helyett a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt hatalomátvételére került sor, de csak azért mindegy, mert a munkásosztálynak is mindegy,

a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg.

Választott osztályához való kötődése viszont ekkor, 1933-ban tö­ret­len, és azt is, hogy mi minden “mindegy” ennek az osztálynak, elsősorban a tőkés renddel való szembenállásának tekintetében veszi számba:

tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát –
a tőkéseké a haszon

A leépítés

Ennek a balladának a módosulásai azonban már a József Atti­la társadalmi személyazonosságában bekövetkező módosulásokat fejezik ki.

Az előzőekben láttuk, hogy a szociális identitást meghatáro­zó vi­­szo­nya­it az ember úgy dolgozza fel, hogy ezzel párhuzamosan azo­kat az – izo­morf – viszonyokat is feldolgozza, amelyek az ő külön­féle megnyilvánu­lásait mi­nősítik. Így József Attila költészetének alakulásában például újra meg újra meg­figyelhető, hogy egy gondolati motívum vagy egy szemléleti elem – egy­szer egy kép, máskor egy versforma stb. – ismételten visszatér. Ilyenkor az, a­mi változatlan, és az, ami változik, kölcsönösen hangsúlyt ad egymásnak: e­gyik a másik hátterén nyeri el értelmének teljességét, és ez az értelem vala­mi­képpen mindig összefügg a költő társadalmi azonosságának meghatározá­sá­val és újrameghatározásával, amely szintén változások és változatlanságok, különbözőségek és hasonlóságok kölcsönös túlhangsúlyozásával történik.

Térjünk vissza mármost az említett balladához, amelynek ke­let­kezése 1933 első felére tehető és először A tőkések hasznáról cím­mel jelent meg a Kulturharc című New York-i lapban. A ballada mó­dosulásai kifejezik a József Attila társadalmi identitásában bekö­vet­kező módosulásokat, amelyek kimunkálásában a fenti értelem­ben részt vettek. Első változata a következő ajánlással jelent meg:

Proletár! folytatnám, de unnád;
tudod, hogy nem élsz lazacon
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon.

A Korunk-ban megjelent változatban, amely gyaníthatóan nem sokkal az 1933. szeptemberi megjelenés előtt készült, a megszólítás már eképpen módosul:

Testvérem, folytatnám, de unnád stb.

Az 1934 nyarán a tervezett Tiszta szívvel kötet számára Tőkehaszon-ballada címmel készített szövegben az ajánlásbeli megszólítás már így szól:

Öregem, folytatnám, de unnád.

Végül a Medvetánc-ban 1934 végén az újra megváltoztatott – Haszon – című ballada már ezzel az ajánlással jelenik meg:

Attila, folytatnám, de unnád;
tudod, hogy nem élsz lazacon, –
vagy ténferegsz, vagy adnak munkát
s itt állsz és ott ül a haszon.

A társadalmi személyazonosság módosulásai olymódon is kifejeződnek, hogy a költő nem egy versnek egy elemét cseréli másikra, hanem, fordítva, egy elem köré ír később új ver­set. “A mű világának minden pontja archimédesi pont”, vallotta József Attila, ál­lítva, hogy “a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit”. Ha pedig ez így van, akkor összehasonlítva, hogy ugyanabból az egy-két sorból vagy más (képi, ritmikai, gondolati) e­lem­ből a műnek milyen világa állt elő egyszer és milyen máskor, semmi más­sal nem pótolható következtetéseket vonhatunk le arról, hogy ama “kölcsö­nösen függő kapcsolódás” miképpen módosult az idők – s esetleg a naptári éveknek, hónapoknak, napoknak igen kevés számát számláló idők – során.

“Mondd, mit érlel annak a sorsa…” – kérdezi például József Attila 1932 február 4-én megjelent versében, ahol ezután ellentétes minőségek három párját vezeti elő:

akinek nem jut kapanyél / akinek öt holdja terem

ki maga él, maga keres / ki családjáéért dolgozik

ki a gyár körül őgyeleg / ki sót mér, krumplit, kenyeret

[= az, akinek munkája sincs, szemben azzal, akinek még holmi tőkéje is van]. Ez a hat minőség az, amelynek sorsát fürkészi József Attila. S egy hetedik:

“…ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré.

Ráismerünk: ez kétségkívül József Attila maga. A hetedik.

S néhány hónappal később megjelenik a Külvárosi éj című versfüzet, amelyben a Mondd, mit érlel… után ott volt egy másik vers is: A hetedik című. József Attila ebben is elővezeti az ellentétes minőségek három párját. Például: “Szerető után, ha járnál, hét legyen, ki lány után jár” – írja. Majd:

egy, ki szívet ad szaváért / egy, ki megfizet magáért
egy, ki a merengőt adja / egy, ki a szoknyát kutatja
egy, ki tudja, hol a kapocs / egy, ki kendőcskére tapos

S e hat minőség után:

A hetedik te magad légy

Ellentétes minőségek három párja, s a hetedik: maga József Attila. Aki, úgy látszik, kétszer írta meg ugyanannak a gondolati struktúrának testet adó versét.

Ettől a váltástól fogva azután ismételten megfigyelhető József Attilánál egy-egy vers visszavétele valamely megőrzött eleme mentén, s az ilyen visszavétel által jelölt váltás a társadalmi azonosság építményében.

József Attila 1931-ben a Szocialisták című versben (amely cím kapcsán ekkori társadalmi személyazonosságának megfelelően a munkások jutnak eszébe, amiképp a Munkások verscím kapcsán pedig a szocialisták), a következő képet vezeti elő:

tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából, kubikos gödörből feljutottunk –

viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Az 1932 végén megjelent Invokáció című vers mármost ugyanezekből a gondolati és ugyanezekből a képi elemekből indul ki, melyek archimédeszi pontja körül azonban ennek a műnek a világa így fordul:

Tekints körül e tört síkon, melyre kövér falkában épp betör a homály.

Vajon milyen sínek terelik ekkor József Attila – gondolatot és szemlé­le­tet egybefoglaló – ihletét, hogy a föld alól a tanácsot állás dombján át a csú­csok felé vezető útból tört sík lesz, az idővel oszló ködből meg kövér fal­ká­ban épp betörő homály? Csalódott volna József Attila a munkásosztályban?

Ennek a feltevésnek mindenesetre a leghatározottabban ellene szól egy verse, amely a Korunk 1933. július-augusztusi számában je­lent meg. Ám u­gyanennek a feltevésnek a leghatározottabban mel­let­te szól egy másik ver­se, amely szintén a Korunk 1933. július-au­gusz­tu­si számában jelent meg. A két vers feltehetőleg egyidejüleg ke­let­ke­zett is és címük is ikerverseket sej­tet: Óda és Elégia. Az előb­bi (nem azo­nos az ilyen címen ismert versével, ha­nem az, mely majd A vá­ros pe­remén címmel válik ismertté s melyet az e­lőbb e címen már idéz­tünk is) a legfelemelőbb óda a “győzni fogó” proletariá­tus­hoz és en­nek az osztálynak a történelmi küldetéséhez. Felemelő márcsak at­tól a crescendo-tól is, amely töretlenül ível egészen a zárószakaszig:

A költő – ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

A másik vers pedig ugyanakkor a leglehangolóbb elégia, amelyben ugyanarról ez olvasható:

[…] Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak víg zsibongást szövő
magas házakról.

Ott: ugyan a költő szerkeszti meg, mérnök gyanánt, a jövő ideális har­mó­niáját, de egy munkásosztály számára, amely majd e minta szerint reális har­móniát szerkeszt – itt: a lelkek csak várják a “megszerkesztett jövőt”, s üresen.

Hogy József Attila társadalmi személyazonosságának épületé­ben a para­doxon ráksejtjéből kiinduló áttétel – “Nekem mindegy” – mikor érte el a mun­kásosztályhoz tartozás emeletét, azt nehéz közvetlenül meghatározni. Egy elméleti munkában József Attila (valószínűleg 1935-ben) így ír: Marx el­gon­dolásában “tárgyi fogalmazás szerint […] abban áll a fejlődés, hogy a tőkés gaz­daság elbukik […] azon, hogy termelőerői túlfejlődtek a termelési […] vi­szonyokon, és helyet ad a közös gazdaságnak; alanyi fogalmazás szerint pedig abban, hogy a munkásság meg akarja dönteni és meg is dönti a fennálló osztályuralmat és megszervezi – átmenetileg – a magáét. Marx és Engels elsősorban Európára gondoltak. [Európában] az ipar és a technika [valóban] olyan fejlettségre tett szert, amilyenre a termelési eszközök filozófusai nem is gondolhattak, a munkások valóban hatalmas pártokban szervezték meg erényeiket […]. Ilyen körülmények között az a kérdés: miért nincs még szocializmus? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem következik el, ha az emberek azt akarják, hogy elkövetkezzék. Csak azt kérdem, hol csúszott hiba a számításba: hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi előfeltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak?” Amihez  utóbb még azt fűzi hozzá, “hogy amint a proletárokat az anyagi szükség sarkallja e történelmi folyamatban, úgy sarkallja másokat szocialista irányban erkölcsi szükségletük s úgy tette magát Marxot szocialistává az elméleti szükségszerűség, mert e szükségletek mindegyikében a társadalmi, azaz emberi lényeg jut kifejezésre.”

A proletárnak nem szükségképpen célja a szocializmus, s akinek célja a szo­cializmus, az nem szükségképpen proletár – e gondolattal a proletariátus szük­sége s a szocializmus emberi ügye elválnak egymástól József Attila számára.

“Ez éles, tiszta szürkület való nekem”

A társadalmi énazonosságnak az az építménye, amelyet Jó­zsef Attila magának emelt, a általános emberi értékeket úgy mu­tat­ta be, mint amelyek nem lehetnek olyan általánosak, hogy az egyénhez ne az ő különös kategóriája közvetítené ezeket: “tuskó ke­zü munka s nyult ujju élvezet igazit utunkra” – idéztük fentebb. Eb­ben az időben József Attila számára egyértelmű határ húzódott az erény és a bűn, a jó és a rossz között: ugyanaz, amely a dolgo­zó­kat a nem dolgozóktól elválasztotta; “minden emberi mű” egyér­tel­mű kritériuma az volt, hogy a munkásosztálynak köze legyen hozzá.

József Attila, másfelől, még 1934-ben megfogalmazta azt az álláspontot, amelyet lényegileg marxizmusának kezdeteitől és mindvégig elfoglalt abban a kérdésben, hogyan képviseli a proletár az ember általános ügyét: “Végül is a proletárságot kényszeríti rá a helyzete, hogy saját szubjektív osztálytudatát annyira kifejlessze, hogy magába foglalja azt az objektív emberi logikát, amelyet az emberiség eddig is érvényesített, de csak társadalmi működésben, a termelési eszközökben, a munkamegosztásban, tehát nem öntudatosan, hanem […], mint ahogy Marx mondja, »önmagát elidegenítve«. […] Igy tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« [minden emberi lény] társadalmi lényegének tudatából táplálkozik […], ahelyett, hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki.”

Amikor a társadalmi én-azonosság építménye összeomlik, a paradoxon ráksejtjéből az áttétel – “Nekem mindegy” – már az emberi értékek emeletét is fenyegetni kezdi:

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Ennek az időnek a kezdete 1934-re tehető és e kezdetek tendenciáit két verse fejezi ki: az Eszmélet és az ennek teljes visszavételeként felfogható Szürkület.

Az Eszmélet a minden külső elidegenítő hatás ellenére még őrzött én-azonosságot fejezi ki. Azt az én-azonosságot, amelynek előfeltétele, hogy az eszmélődő ember a társadalom világában éppolyan kategórikusan eloldja egy­mástól az egymással összekent minőségeket, ahogyan a természet világában

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára stb.

Amit az ugyanazon képeket, de új gondolati összefüggésben szemlélő Szürkület így vesz vissza:

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

aholis a szürkület “éles, tiszta” jelzője nemcsak azért érdekes, mert ben­ne az első vers szemléleti összefüggéseiből a hajnal “tiszta, lágy” jel­zője van visszavéve, hanem azért is, mert talán a legelső megfogal­ma­zódása a József Attila társadalmi én-azonosságát megtámadó pa­ra­do­xonnak, amelynek nyomába eredtünk: akinek nem adatik meg, hogy a kategórikusan kettéhasított világ egyik feléhez kategóriku­san oda­tartozhasson, azt határhelyzete majd ugyanolyan kategóri­kusan fog­ja megkülönböztetni a választott kategórián belül vagy kívül lévőktől, mint ezeket egymástól.

Ez a kategórikus kitaszítottság nem csupán egy szociális kategóriából, de – a második hatványon – azok köréből is, akik onnan kategórikusan ki vannak taszítva (az az állapot, amelyben úgy érzem, hogy szemben azokkal, akiket éptestűek és púposok egyaránt úgy kezelnek, mint púpost, nekem

[…] észre egyikük sem veszi púpomat)

– ez a stigma:  határhelyzet, amelyet az ember nem maga választ, ha­nem valamilyen megoldhatatlan élettörté­neti válság folytán belekerül.

Új közvetítő?

Azok közül, akik azzal a válsággal, amelybe József Attila azt kö­vetően került, hogy a kommunista párt – fokról fokra – kikö­zö­sí­tet­te, többen leírták azt a legszembeötlőbb tünetét e válságnak, amelynek lényege úgy fogalmazható meg, hogy József Attila “gyer­mek­ké tette” saját magát, másfél évtizede halott anyjához való viszonyának tisztázásával gyötrődött és apát keresett magának.

A válság kiváltója és tartalma között általában nem szoktak több összefüggést feltételezni, mint amennyi például a puska elsü­tő-billentyűjének a meghúzása és a lövedék kivágódása között fennáll.

Jómagam ennél intimebb kapcsolatra gyanakszom. Erre kész­tet az az összefüggés, amely mellett fentebb érveket találtunk: hogy a kommunista pártból való kizárásával nem kapcsolatainak e­gyi­két ve­szítette el József Attila, hanem társadalmi én‑azonosságának é­pít­mé­nyében a közvetítőt az általános emberi értékeknek – erénynek és bűnnek – ahhoz a végső közvetítőjéhez, mely az ő számára a mun­kás­osztály volt. Másfelől ugyanis a válság központi tünete: az apa-, illetve anyakeresés nem a gyermekkorban tényleg elvesztett apának, illetve anyának az újramegtalálására irányul.

Az a helyzet, hogy a “gyermek’ motívum szövegkörnyezete József Attilánál mindvégig filozófiai töltésű, a “gyermek” nem empirikusan körülírható “szociopszichobiológiai” létezőt jelentett, hanem olyan viszonyt Apához és Anyához, amely az éppen adott apa és anya véletlenszerűségeitől független.

Ennek az esettanulmánynak az elején már volt szó arról a levél­ről, amelyben volt pszichoanalitikusának olyan hangulatokról szá­mol be, amelyek mentén nekifog, hogy autonóm módon megal­kos­sa anyját és apját. Az erkölcsi kényszerről ír, amelynek paran­csa: “aki ad nekünk, annak mi is adunk”, s hogy ezt “az adásra irá­nyu­ló kény­szert” szabadságába kellemetlenül beleavatkozó idegen­nek érzi. A kül­ső erő, amely a viszontadásra kényszerít: az áruter­me­lő tár­sa­da­lom. József Attila ebből származtatja azt a belső kény­szert, a­mellyel az árutermelő társadalom emberét a saját erkölcse korlá­toz­za. Egy két-három évvel korábbi írásában az olvasható, hogy “min­den… neurotikus, ideges ember az erkölcsnek, a lelkiisme­ret­nek, a lélek szigorú bírájának a betege ma”; az egyén “saját ma­gá­val meg­hasonlik, mert ami ellen társadalmi méretekben kűzd, az meg­van benne is” A gondolatmenetet (egyikét azoknak, amelyekkel Jó­zsef Attila tulajdonképpen elővételezi a gazdaságpszichológia húsz év­vel később megjelenő tudományát) azzal a nem pusztán metafo­ri­kus megállapítással zárja, mely szerint “az idegesség bacillusa az áru.”

A szociális identitásnak az a rendszere, amelyet József Attila fel­épített, hogy az közvetítsen közte és az emberi értékek világa kö­zött, láttuk, egy aszimmetrikus építmény volt amelyben az egész em­beri ér­tékvilág hordozója a kettéosztódó társadalom egyik fele, e­gye­dül a munkásosztály; a munkásosztály emberi öntuda­tának hor­do­zója pedig a két munkáspárt egyike, egyedül a – marxista – kom­mu­nista párt. Amikor ez az identitásrendszer összeomlott, ak­kor kí­nál­kozott új közvetítőnek az árucsere szimmetriáját leképező erkölcs.

Amit is József Attila szeretne szabadságának védelmében el­u­ta­sítani, “akár külső, akár belső erők kényszerítsék arra, hogy [vi­szont]­adjon”. “...nem akarok adni” – írja tehát volt pszichoanalitiku­sá­nak, – “de annál szivesebben ajándékoznék”. Vagyis olyan viszo­nyo­kat szeretne, amelyben nem a piac normái szerint való viszo­nos­ság kapcsolná egymáshoz az embereket, hanem az ember ajándékozna a­nélkül, hogy a másik ezt előzetesen kiérdemelné vagy utólag viszonozná.

Ezen a szálon vezeti József Attilát a válság oda, hogy amikor fi­lo­zófiai összefüggések mentén anyát és apát alkot magának, akkor tu­lajdonképpen kompromisszumot köt a védeni akart szabadság és a vál­ság teremtette kényszerűségek között: megalkotja egy olyan anya mítoszát, aki feltétel nélkül szeretné őt, József Attilát, törőd­ne ve­le, attól függetlenül, hogy amit ő tesz, az jó-e vagy rossz[30] – s egy olyan apáét, aki viszont kategorikusan elválasztaná egymástól a jót és a rosszat, az egyiknek a megjutalmazásával és a másiknak a megbüntetésével.

Így megállapítható, hogy József Attila identitásválságát a “gyermekké tétel” irányába az a szenvedélyes vágy hajtotta, hogy felépítsen az összeomlott helyett egy másik közvetítő rendszert, amely továbbra sem nélkülözhető a költő személyazonossága és az általános emberi identitás értékvilága között.

S a munkálkodás az új identitásrendszer felépítésén (vagy a régiből való leépítésén ezúttal is olyan identitásjelölőket produkál, amelyek között a legfontosabb helyet foglalják el a versek legkülönfélébb poetikai elemei: szavak, képek, zenei hangzások. Megjelennek azok a versek, amelyekben a “gyermek” és a “munkásosztály” szövegkörnye­ze­te átfedi egymást.

Az Invokáció című versben például így ír a munkásosztályról:

Ama százhúsz millióban […]
Megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király.

E teljesen világos szimbolikájú sorokban a kisded Jézus küldetéses megjelenése a Földön úgy kapcsolódik össze a munkásosztály küldetéses megjelenésével, hogy magán az Isten Fián telik be az Internacionálé-nak a proletariátusról szóló szava.[31]

S ahogy a “gyermek” nemcsak az identitásrendszerben, de egy­idejűleg a versekben is elfoglalja a “munkásosztály” helyét, ha­son­ló­an jelenik meg a viszonybeli ellenpólusa is az egyiknek a mási­ké helyett: az “apa” a “kommunista párt” helyén. Például abban a két különös versben, amelyek furcsa érthetetlenségükben mered­nek elénk, amíg fel nem ismerjük, hogy az egyikben megszólított, a másikban megidézett, de egyikben sem néven nevezett apa helyett József Attila itt a kommunista párttal viaskodik, illetve próbál békülni.

Az történt, hogy, miután az 1935-ös Komintern kongresszus népfrontot hirdetett valamennyi antifasiszta tényezővel a fasizmus ellen, a magyar kommunista párt József Attilához való viszonyát is rendezni próbálta. József Attila erre válaszol azzal a két verssel a Szép Szó 1936 októberi számában: az Irgalom című költeménnyel és a Világosítsd föl című, eredetileg mar­kán­san anti-sztalinista versnek ismertté lett enyhített változatával.

Jelen esettanulmány eredeti, hosszabb változatában[32] a vers korábbi változatát rekonstruálva és kísérletet téve e két, egymástól jelentősen eltérő változatnak egymással, valamint a másik verssel összevető értelmezésére is részletesen előadom érveimet amellett, hogy József Attilának ez a válasza pozitív volt. Minthogy éppannyira megállapítható az is, hogy a választ hangulat motiválta, amely nem bizonyult tartósnak, nem volna értelme József Attila szociális identitásának alakításával szóbahozni, ha nem volna éppen az ilyen hangulatváltásokkal összefüggésben a társadalmi azonosság mélyszerkezetét illető következménye.

“…gondolsz egyet s van”

Az előzőekben láttuk, milyen paradox folyománya volt, amikor annak idején a kommunista párt kitaszította József Attilát, akinek identitásához pedig nagyon fontos volt, hogy odatartozik. Annak a paradoxonnak a szerkezete akkor negatív volt, vagyis olyan, amely a szociális identitás feldolgozását, bármilyen irányba indult is meg, a visszájára fordította.

Ezek a paradoxonok nem csak következményükben – Nekem mind­egy – jelentek meg József Attila szövegeiben, hanem a szöve­gek megannyiszor ilyen paradoxonokkal foglalkoztak. Az 1936-os Sza­bad ötletek jegyzéké-nek ez a bejegyzése például: “én vagyok a leg­hazugabb ember, még azzal is hazudok, hogy két éve egyszer sem ha­zudtam a Gyömrőinek”, olyan gondolatot tartalmaz, amellyel Jó­zsef Attila már 1934-ben előáll abban a levélben, amelyet a Gyöm­rői Edit előtt volt pszichoanalitikusához írt, akit arról kérdez, hogy ha neki, József Attilának analízisben ellenállhatatlan vágya támad, hogy becsapja Rapaportot, akkor nem csapja-e be, ha nem csapja be.

S nem csupán prózai szövegeknek lett tárgya az ilyen para­do­xon. Utolsó versei közül is kettőben megjelenik, a különös csak az, hogy mindkettőben a visszájára fordul a paradoxon tragikus előjele. Igaz, a tragikumnak, hogy valaki odatartozásának a megfogalmazá­sá­val árulja el, hogy nem tartozik oda, a visszája groteszk: attól, hogy az emberek vigyáznak, mint a gombaszedő a bolondgombára, nehogy közük legyen József Attilához, végülis egyfajta közük lesz hozzá ([Karóval jöttél…]), s magányát a tudomására hozni “eljönnek hozzá sokan” ([Ime, hát megleltem hazámat…]).

Az utolsó év verseiben azonban megjelenik egy merőben más típusú paradoxon is. Ennek a megjelenésnek a furcsasága, hogy a versek nem szólnak a paradoxonról, hanem előállítják azt:

Ime, itt a költeményem

– írja, s íme itt a költeménye. Továbbá:

Ez a második sora

– és tényleg: ez a második sora. Majd:

K betükkel szól keményen

s megállapítható, mennyire igaz ez, legalábbis arra a sorra nézve, amely ezt az igazságot kimondja. Ha nem mondaná ki, nem is lenne igaz – mint ahogyan ez az egysoros hexaméter:

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!

sem igaz addig, amíg nincs ténylegesen kész ez a vers is, mely (pusztán tartalmát tekintve) e tényt állítja.

1922-ben írja József Attila egy korai isten-versében:

Te oly erős vagy, gondolsz egyet s van
De nékem kínos a bizonytalan.

Utóbb, amikor fellépett a negatív paradoxon, ennek hatására Jó­zsef Attilának központi élménye lett a maga erőtlenségére vonat­ko­zó érzés. A most tárgyalt történésekkel azonban egy más szerkeze­tű paradoxonnak jött el az ő számára az ideje. Ezt nem egy olyan szo­ciálpszichológiai játszma hordozza, amely sorsszerűen fordítja el­len­tétébe minden identitásválasztását a magát ezért impotensnek érző em­ber­nek. Az új paradoxon hordozója, ellenkezőleg, olyan szociálpszi­cho­lógiai játszma, amelynek alternatív kimenetele van s ezt min­den­kor az ember választása határozza meg, méghozzá úgy, hogy a vá­lasztás motívuma nem lehet olyan esetleges, nem függhet annyi­ra múló hangulattól, hogy kimenetele révén ne alapozná meg önmagát.

Ezt a játszmát egy olyan kommunista párt indítja, amely József Attilát azzal érvelve próbálhatta visszacsalo­gat­ni, hogy őket a történtek ellenére is egyesítenie kell a közös meggyőződésnek, hogy múltbeli sérelmek kölcsönös előszámlálásánál sürgetőbb érdek az összefogás a fasizmus legyőzésére. Ha József Attila a történtek ellenére visszatér a kommunisták közé, ez azt mutatja, hogy hasonlóan gondolkozik, tehát tényleg van köztük helye – ha elutasítja az érvelést és a történtek miatt nem tér vissza a kommunisták közé, ez azt mutatja, hogy másképp gondolkozik, tehát tényleg nincs helye köztük. Ha azt gondolja, hogy odatartozik, máris valódi oka van rá, hogy azt gondolja – ám ha azt gondolja, hogy nem tartozik oda, máris erre van valódi oka. S bármelyik esetben annak, hogy azt gondolja, amit gondol, attól lesz alapja, hogy azt gondolja, amit gondol. Gondol egyet s van.

Ám ha gondol mást, az is.

Ezért azután az omnipotenciát hozó paradoxon nem kevésbé gyöt­relmes, mint az a másik, amely lélekben-testben impotenssé tesz – csak másképp. A bizonytalanság kínja mindenesetre többé nem gyötri, hiszen a gondolat önmagát alapozza meg teljes bizonyossággal.

Ugyanez az önmagát megalapozó teljes bizonyosság sugárzik azután a Flóra-korszak egyik felében verseiből, magatartásából, gondolataiból. “Kedélye egyre derüsebb, bizakodóbb lett. (Közvetve hallottam, hogy barátai is egyre kiegyensúlyozottabbnak, jókedvűbbnek látták)” – jegyzi fel már a február-végi megismerkedésüket követő hónapról Illyés Gyuláné, majd egy április 16-ára vonatkozó bejegyzésben így folytatja: “Megrendített, hogy milyen sugárzással, ujjongással árasztja a boldogságot.”[33]

S a versek!

Fentebb idéztem az Elégiá-ból ezt a képet:

Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról […]

Ez a motívum az 1937 februárjában íródott Flóra című versfüzér Megméressél! című darabjában így fordul – igaz: nem az osztállyal, hanem egyesegyedül József Attilával kapcsolatosan – a visszájára:

Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,

Ugyanezen a versfüzér Hexaméterek c. darabjának elején található kép:

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság

ennek a képnek a visszájára fordulása, mely egy 1935-re tehető töredékből való:

Kásásodik a víz, kialakúl a jég
és bűneim halállá állnak össze.

Honnan ered a sugárzó boldogság versben, magatartásban és (József At­tilának az idézett emlékírásban közzétett levelei tanusítják) gondolkodásban?

Az omnipotenciát hozó paradoxonból.

Az emlékírás egyik bejegyzése Illyés Gyula 1937 májusában elhangzott szavait idézi, aki “olvasta József Attila verseit. Tények vannak bennük: »Flóra szeret«”

Hol léteztek ezek a tények? A valóságban, amely a tények szokásos lelőhelye? Elég akárhol kinyitni Illyés Gyuláné emlékírását, hogy ezt a feltevést elvessük. Akkor tehát pusztán József Attila gondolatában?

Hiszen éppen ez az, hogy József Attilának ez a gondolata nem pusz­ta gon­dolat volt, hanem olyan, amely önmagát paradox módon meg­alapozza. Gon­dolkodása számára szeretni valakit és becsapni va­lakit – kölcsönösen ki­zárják egymást. Ezért azután, ha József At­ti­la azt gondolja, hogy Flóra szereti őt, azt is kell gondolnia, hogy nem csapja őt be, tehát ha hinnie engedi, hogy szereti, akkor tény­leg szereti. József Attilának az a gondolata, hogy Flóra szereti, nem ahhoz a tényhez, de igenis ahhoz a gondolathoz vezet, hogy tényleg szereti – kétes létben nem, de igenis kétes tudatban a bizonyosság.

Ám ez a tudatbeli tény azonnal létbeli ténnyé lesz József At­ti­lának azokban a műveiben és egész magatartásában, amelyet ez a bi­zonyosság határoz meg, nem pedig egy lehetőségben való biza­ko­dás az ellenkező lehetőség tudattalan számításba vételének a hátterén.

Nem mintha József Attila az ellenkező lehetőséggel nem szá­molt volna. Csak­hogy paradoxonunk tragédiát hozó természetének meg­felelően az ezzel kap­csolatos gyanú szintén azonnal megalapozza ön­magát. Gondolsz egyet s van – ám ha gondolsz mást, az is. Ha Jó­zsef Attila azt gondolja, hogy Flóra nem szereti, arra kell következ­tet­nie, hogy becsapta őt, amikor hinnie en­ged­te, hogy szereti, s ebből József Attilánál szigorú logikai bizonyossággal következik:

csaltál s így nem szerethetsz.

Ha József Attila azt gondolja… – így fogalmaztam. Azonban pon­tosabb ez a megfogalmazás: valahányszor József Attila azt gon­dol­ja, hogy Flóra szereti, ez a gondolat bűvöli saját magát bizonyos­ság­gá – s amint azt gondolja, hogy Flóra nem szereti, máris ez a gon­do­lat áll saját maga alá, hogy mint Atlasz a Földet, olyan meg­ren­dít­he­tetlen biztonsággal tartsa. Miközben pedig az önmaga bizo­nyos­sá­gát megalapozó gondolat kizárja a legsúlyosabb jelek észre­ve­vését is, a­mennyiben ezek a felbukkant gondolat ellen tanúskod­ná­nak, bár­mi­lyen esetleges jel alkalmassá válhatik arra, hogy az el­len­kező gon­do­latot a tudatba idézze, hogy ez a gondolat azután maga alapozza meg magát.

Flórát eközben egyre inkább kétségbe ejti minden olyan eset, a­mikor József Attila az egyik bizonyosság által vezérelt magatartás­ról áttér ar­ra a magatartásra, amelynek értelmét már az ellenkező előjelű bizonyosság ad­ja meg. Ugyanilyen hirtelen váltás döbbentette meg néhány hónappal ko­ráb­ban Bálint Györgyöt, amikor azt látta, “hogy a párt közeledését József At­ti­la hol dühkitörésekkel – »most jöttök…« –, hol könnyes ellágyulással fogadta.”

Az ellentétes irányok bármelyikébe beinduló gondolkodás paradox önmegalapozása az a tényező, amely ezt a tragikus fél-szerelmet a legmarkánsabb módon megkülönbözteti a Gyömrői Edit iránti viszonzatlan érzelemtől. Ez utóbbit, úgy látszik, sohasem kisérte József Attilánál sem az a bizonyosság, hogy Gyömrői Edit szereti őt, sem az ellenkező: könyörgés, rábeszélés és fenyegetés, hogy szeressék, terszitészi átkozódás, amiért nem, saját érzelmeinek, gyötrödésének, kétségbeesésének megfogalmazása – mindez megtalálható a Gyömrői Edithez írott versekben és levelekben, de a gondolat önmagát megalapozó evidenciája soha.

A Gyömrői Edittől érkező egyértelmű üzenet – amit József At­ti­la iránt é­rez, az nem szerelem, és aki iránt szerelmet érez, az nem Jó­zsef Attila, – be­leilleszkedett azokba az 1932 u­tán sűrüsödő tör­té­né­sekbe, a­me­lyek impotenciát gerjesztő paradoxonba fog­ták be Jó­zsef Attila é­le­tét és gondolkodását: amint azt gondolta volna, hogy Gyöm­rői E­dit sze­reti őt, a saját logikája szerint egyszersmind azt is kel­lett vol­na gon­dolnia, hogy nem csapja őt be, amikor azt mondja, hogy nem…

Hogy az omnipotenciát képző paradoxon világába, amelyet egy vissza­hí­vó kommunista párt szabott József Attilára, a Flóra-szerelem épp­olyan bensősé­ge­sen illeszkedik, mint a Gyömrői Edit iránti szen­ve­dély az impotenciát gerjesztő pa­ra­do­xon világába, amelynek gyöt­rel­meit egy elzavaró kommunista párt mér­te rá – ennek a párhu­zam­nak van egy furcsa következménye József Attila költészetére:

A Gyömrői Edithez írott versekből tökéletesen hiányzik bár­mi­nemű közéleti mondanivaló. Ebben ugyan nincs semmi különös, hiszen például a Vágó Mártához írott versekből is hiányzik ez a motívum. A Gyömrői-időszaknak azonban van olyan költeménye, mint a Nagyon fáj című (1936), amely a szenvedés kozmikus tablóját idézi meg, s egy ilyen tablóról lehagyni azt a társadalmi kategóriát – a munkásosztályt, – amelyeket korábban az exkluzív szenvedés hordozójaként emlegetett, olyan hangsúlyozott hiánya a közéleti mondanivalónak, amely már közéleti mondanivaló. Továbbá ez a motívum a verseken kívül a Gyömrőihez címezett levelekből is kimarad, de még a Szabad ötletek jegyzéké-ből is szinte teljesen hiányzik az ilyen indítású asszociáció.

A közéleti motívumot, természetesen, nem a Gyömrői Edittel szembeni szenve­dély tüntette el korábban, s gyaníthatóan nem is a Flóra iránti szerelemnek köszön­he­tő, hogy a Flóra-versek legtöbbjében egészen szerves módon van jelen: e két sze­mélyhez való viszonyának formai sajátossága teszi, hogy e meghatáro­zott mó­don paradox viszonyok hordozóivá lehetnek olyan hatásoknak, amelye­ket valójában a kommunista párthoz való, hasonló módon paradox viszonyok gerjesztenek.

Az impotenciát hozó paradoxon alternatívája József Attila számára közéletben és magánéletben egyaránt az omnipotenciát képző paradoxon.

Az éles, tiszta szürkület alternatívája: létben a kétes bizonyosság.

*

Már elment a nyolcórás gyors – nyugtatta egymást a két nővér, amikor József Attila a balatonszárszói panzióból elindult az állomás felé.

Ellenőrző kérdések

1. Miért kellett József Attilának, hogy proletár identitása legyen?

2. Miért kellett József Attilának, hogy ne legyen proletár identitá­sa?

3. Milyen következményekkel járt József Attilára, hogy a kommunista párt kizárta?

4. Hasonlítsa össze egymással József Attila identitásának két paradoxonát!

5. Mutassa be, hogyan lehet József Attila verseinek formálásából szociális identitására következtetni!

6. Hasonlítsa össze egymással József Attila identitásának szempontjából a Gyömrői Edithez, illetve a Flórához írt verseket!

 

Mire használhatók az esettanulmányok?

A bemutatott esettanulmányok József Attiláról vagy a Lear király-ról nem irodalomóra keretében szóltak, sem Mussoliniről vagy a huszadik századi magyar nemzedékekről nem történelemóra keretében szóltak. A legkülönbözőbb esetekre ugyanannak a sajtópszichológiának a szempontját alkalmaztuk, amelynek számára azokban a szociálpszichológiai esetekben, amelyeken tanulunk, éppúgy, mint azokban, amelyekre majd a tanultakat alkalmazni akarjuk, az a fontos, hogy

1., az emberek teljesítményeiből következtetni tudjunk az identitásukra;

2.,  identitásukból valamelyest előre tudjuk látni, milyen teljesítmény várható tőlük;

3., ha akár a teljesítménynek, akár az identitásnak ismerjük azt az összetevőjét, amely a társadalom történetéből ered, következtetni tudjunk arra a másikra, amelynek forrása az egyén élettörténete, és viszont.

A huszadik századi magyar nemzedékek esetén láthattuk, hogy a társadalomtörténetnek ugyanaz az eseménye más és más ki­hí­vást jelent a különböző nemzedékek számára; hogy ugyanazon nem­zedékhez tartozók ugyanarra a kihívásra adható különböző vá­la­szok között választhatnak; s hogy viszont az, amit valaki a lehet­sé­ges vá­la­szok közül egyszer választott meghatározott történelmi pil­la­nat­nak a kihívására, az hogyan befolyásolja ugyanennek a sze­mély­nek a válaszait a történelem folyamán előálló további nagy pillanatok kihívására.

Lear király esetéből az derült ki, hogy ha valaki nem csak a tör­ténelem által feladott alternatívák között akar választani, ha­nem azt is maga akarja eldönteni, milyen alternatívákat adjon fel a tör­té­ne­lem a döntés két szintje (vagy két hatványa) között olyan el­lent­mon­dást gerjeszt, amelynek paradoxonjánál fogva a gondolko­dás egy­re újabb ellentmondásokba hajszolja bele saját magát, s az i­lyen gon­dolatok által motivált tettekbe a személy belebukik, akár a kor leg­szűkebb, akár a legtágabb cselekvési lehetőségeit osztotta ki neki a sorsa.

Mussolini esete azt mutatja, hogy egy személy gondolkodá­sá­ra és tetteire a paradoxont nemcsak a maga választása mérheti rá, hanem bárkié, akivel szoros viszony kapcsolja össze, s ilyenkor csak a kapocs széttörése mentesítheti a paradoxon fatális hatása alól, ám e radikális lépés is csak a tettet és a gondolatot, de nem a bennük megnyilvánuló szociális identitást, amely újabb meg még újabb radikális szakításokra kényszerít a történelem és az egyéni élettörténet újabb válságainak fellépésekor.

Végül József Attila esetét azért mutatta be a tankönyv valamelyest részletekbe menően, mert e részletek illusztrálhatták a módszert, amellyel ténylegesen eljuthatunk a teljesítménytől az identitáshoz, az identitástól a teljesítményhez és mindkettőre nézve a társadalom történetétől a személy élet- és alkotástörténetéhez és viszont.

Az ellesett módszert azután az újságíró bármikor alkalmazhatja, valahányszor szociálpszichológiára támad szükség a munkájához. Alkalmazhatja – egy feltétellel:

Ha közben nem téveszti szem elől, hogy az eljárás nem azok so­rából való, amellyel például a grafológus a kézírásnak, az asztro­ló­gus a csillagok állásának, a pszi­chológus pedig valamilyen tesztre a­dott vá­lasznak a tulajdonságá­ból követ­keztet a személynek valamilyen – jellem- vagy képességbeli – tulaj­don­ságára. A tankönyvből meg­ta­nulható eljárás nem tulajdonságok, hanem vi­szo­nyok révén mű­kö­dik: az a viszony, amely a társadalom különböző részei által vagy a történelem különböző pillanataiban produkált teljesítmények között fenn­áll, és az a másik viszony, amely a társadalom különböző részeinek vagy a törté­ne­lem különböző pillanatainak identitását hozza összefüggésbe egymással – e két viszony az, amely egymásra utal, és lehetővé teszi, hogy a pszichológiai tit­kok­ra kíváncsi ember közöttük a gyakorlat által növelt rutinnal tudjon közlekedni.

 


[1] Nem véletlen, hogy hosszú időn keresztül létezett egy amerikai szak­fo­lyóirat, amelynek ez volt a címe: Journal of Abnormal and Social Psycholo­gy – általános volt az elgondolás, hogy ami az embert érő hatások közül “social”, az ugyanúgy kifordítja őt önmagából, mint bármi, ami “abnormal”.

[2] Lásd pl. József Attilánál: “Jön a tömeg, a tömeg”.

[3] S. Milgram: Obedience to authority. Tavistock, London, 1974.

[4] G. Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Bp.: Európa, 1984. 506. old.

[5] Például a sebesség számításánál a megtett utat az eltelt időhöz viszonyítják, a gyorsulás számításánál pedig – azaz amikor a sebesség változásáról van szó az idő során – az eltelt idő második hatványához.

[6] Lásd ezzel összefüggésben a továbbiakban Mussolini esetét.

[7] Ebben a kísérletben is alkalmazták azt a kivétel nélkül minden szoci­ál­pszichológiai kísérletben szigorúan kötelező szabályt, hogy a kísérletet utó­lag úgy kell megbeszélni a benne részvevőkkel, hogy teljesen megértsék a kí­sér­let összefüggéseit s ezen belül az őket ideiglenesen ért kellemetlensé­gek mo­tí­vumait és végül a kísérlet előtti lelki állapotuk és önbecsülésük helyre legyen állítva.

[8] Csehov bemutatja Ivanov című drámájában a különc tragikus pa­ra­do­xo­nát. Mi­után a címszereplő úgy lép ki a maga társadalmi szervezetéből, hogy orosz földbirto­kos létére művelt, műveltségét praktikusan is felhasz­nál­ja a gaz­dálkodásban, ráadásul a népnek is előnyére; szerelemből háza­so­dik, ráadá­sul egy zsidó lányt vesz feleségül – a társadalmi szervezet elhe­lyezi őt a “cso­dabogár” címke mögé, amely ebben a rendszerben a helyére be nem illeszke­dőnek a helyére illeszti be az embert. Ivanov, hogy kilépjen egy ilyen társa­dal­mi szervezetből is, amelyben a kilépő is benne van, tönkreteszi gaz­da­ságát és há­zasságát. Egy sajnálkozó barát erre is talál címkét, amellyel e társadalmi rend­szer a he­lyére be nem illeszkedőnek a helyére be nem illeszkedőt is a helyére teszi. Er­ről a számá­ra kijelölt újabb helyről Ivanov már csak úgy tud kilépni, hogy öngyilkos lesz.

[9] XIX. századi osztrák regényíró és novellista; kései mûveiben olyan személyeket szerepeltet, akiknek hasonmásait az ô nevébôl képezett szóval azóta mazochistáknak nevezik.

[10] Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1985. 362. oldal.

[11] A továbbiakban majd látni fogunk két esettanulmányt, amelyek egyi­ke József Attilának, a másik pedig az olasz fasizmus vezérének Mussolininak egymással tökéletesen el­len­té­tes életútján demonstrálja, hogy az illetôk számára társadalmi azonosságuk két­ér­tel­mû­sége tet­te az identitás feldolgozását drámaivá és következményeiben erôteljessé.

[12] Vas István fordítása.

[13] A jelölés jelentése: 4 éves, 1 hónapos, 3 napos. A zárójel előtt esetleg feltüntetett kezdőbetű annak a gyereknek a nevére utal, akire a jelölés vonatkozik.

[14] A francia kifejezés ebben az összefüggésben nem általános alanyt, hanem első személyt jelölt.

[15] A Nizzai Egyetemen irányításom alatt készült szociálpszichológiai esettanul­mányok egyike.

[16] Zsolt Béla: Kilenc koffer.

[17] Vö. Karády Viktor: A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején. “Medvetánc”. 1985/2-3. sz., 41-90. lap.

[18] Vö. Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Gondolat, Bp., 1982. Lásd külö­nö­sen az “Osztályforradalom a kapuk elött; nemzeti forradalom és »naciona­lista forradalom« a kapun belül és a retrográd lázadás ideológiája” című részt.

[19] Szabó Lőrinc fordítása.

[20] A Lear király-ból vett idézetek Füst Milán fordításából valók.

[21] Austin Tetten ért szavak (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990) címen megjelentetett előadásaiban performatívnak nevezi azt a kijelentést, amely kimondásának erejénél fogva érvényesül: “Az ülést megnyitom” szavakkal az ülést tényleg megnyitom.

[22] A szociálpszichológiai vizsgálathoz azoknak a történettudományi kutatásoknak az eredményeit vettem alapul, amelyeket Ormos Mária mutat be Mussolini c. monográfiájában (Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987.)

[23] Érdemes megjegyezni: ugyanebben az évben történt, hogy az orosz pártban Lenin kezdeményezésére a bolsevik frakció különválik a mensevikektől.

[24] MEM, 3. Bp., 1960. 40. lap.

[25] József Attila ezzel kapcsolatos hangulatának alakulását fejezi ki 1934-ben a Hódmezővásárhelyről írott – értelmezéstől függően: egyetlen vagy több – levél volt pszichoanalitikusához, Rapaport Samuhoz (Horváth Iván és Tverdota György [szerk.]: miért fáj ma is: Az ismeretlen József Attila. Bp.: Balassi Kiadó/KJK, 1992. 357-386. lap.).

[26] Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Akadémiai Kiadó, Bp., 1963.

[27] Hegel, Marx, Freud. (1936-ban kezdett, befejezetlenül maradt tanulmány) Szép Szó, 1938 január-február. Lásd még In: Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila Összes Müvei, III. Akadémiai Kiadó. Bp. 1958.

[28] L. József Attila: Irodalom és szocializmus címü szabadelöadását (1931) és esztétikai töredékeit. In: Összes Müvek III. Ez utóbbi töredékeknek az említettől radikálisan eltérő rekonstrukcióját kínálja Miklós Tamás: József Attila metafizikája. “Gyorsuló idő”. Magvető Kiadó, Budapest. 1988.

[29] 1931-ben a Sarló és Kalapács  c. Moszkvában megjelenő magyar nyel­vű irodalmi folyóiratban megjelent egy “A magyar proletárirodalom platt­form­ter­ve­ze­te” c. szöveg, amely a magyarországi kortárs-irodalomról í­tél­kezett és egyebek között József Attilát fasisztának minősítette. A műve­let­len és ostoba szöveget József Attila egy Marxból kiinduló elméleti cikkben ízeire szedte. Az itteni idézet ebből a töredékben maradt szövegből van (lásd, akárcsak az eredeti iratot József Attila Összes Müvek III. kötetében)

[30] S hogy látnivaló legyen, mennyire következetesen foglalkoztatta ez az összefüggés, nevezetesen, hogy a nőnek az ő – József Attila – érdemeitől füg­getlenül kell adnia, s a maga érdemeitől függetlenül kell kapnia – hadd i­dézzem egy három évvel későbbi levelének azt a részletét, amelyben, miu­tán továbbszövi anyjáról alkotott mítoszát, ezt írja Flórának: “…azt mondta ma­ga, nem bocsátaná meg, ha megcsalnám. […] magának az a dolga, hogy min­dent, érti, még a legsúlyosabb bűnöket is bocsássa meg nekem, visszame­nő­leg is, meg előre is, az én dolgom meg az, hogy még a legpicikébb vonat­ko­zás­ban se legyek hűtelen és ne csaljam meg soha semmiben” (Illyés Gyulá­né: József Attila utolsó hónapjairól. Szépiraodalmi Könyvkiadó. Bp. 1987.)

[31] A nemzetközivé lett proletariátus himnuszának kevésbé ismert második szakaszában ez olvasható:

Védelmező nincsen felettünk
Nem véd sem Isten, sem Király.

[32] “…elvegyültem és kiváltam”: Társadalom­lélektani esszé az identitásról (Bp.: T-Twins Kiadó, 1993).

[33] Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól.