Nem kevésbé baljós a szálloda, ahová mégis beérünk. Az egyik sztálini "felhőkarcolóban” terül el, s bejárata abban különbözik a közönséges házakétól, hogy még házszám sincs rajta. A főbejárat egy keskeny lépcsőre nyílik, amelynek első kanyarulatában egy kis asztalnál ül egy gyevuska [1]. Kérdésünkre igenlő választ ad: ez a szálloda (lehet, hogy azért ül ott, mert ezt nélküle senki sem gondolta volna). A negyedik emeleti irodában várunk, várunk, várunk. Végül a gyevuska közli, hogy hajlandó szobát adni.

A kétágyas szoba itteni fogalmak szerint modern lehet: világos bútor (de nem pácolva, hanem festve valami ragacsos színű festékkel), műbőr huzatok – és az ágyakon vizeletsárga “mintás” terítő. Van rádiódoboz is, amely "peredajot kancert, programmu" vagy "paszlednyije izvesztyija".

Hanem az ideérkezés annyira gyors volt, hogy egyáltalán nincs Moszkva-élméményem. Még a Vörös-teret is egészen tárgyilagosan veszem tudomásul.

Este a Gorkij utcán az emberek kifejezetten úgy vannak öltözve, mint nálunk. A férfiak is! Ez azért érdemel említést, mert három évvel ezelőtt, amikor első külföldi utamon megérkeztem Moszkvába, a legmegdöbbentőbben szembeötlő eltérés attól, amit hit, remény és szeretet gerjesztett volna, az volt, hogy szombat este a Gorkij utcán – amelynek a Manyezs [2] és a Puskin-tér közötti szakasza afféle korzó – kifejezetten toprongyos emberek korzóztak.

Hanem a világítás! Nincs olyan óbudai utcácska, amely ilyen sötét volna, mint a Gorkij-utca. A Szverdlov-téren az ember nem látja a vele szembejövő arcát. Ha ez utóbbi véletlenül huligán, az embernek felépüléséig jut ideje a moszkvai huliganizmus okain és kedvező feltételein töprengeni.

– Alekszej Nyikolájevics kiküldetésben van – közölték az egyetemen, mikor Leontyevet kerestem. Majd a "kommangyirovká"-ról rögtön kitűnt, hogy – üdülés. Ezután az egész napom azzal ment el, hogy különböző helyekről visszamentem a tanszékre, mert igéretet kaptam, hogy majd telefonálnak neki az üdülőbe. Alexej Nyikolájevics hol az erdőben sétált éppen, hol az ebédlőben tartózkodott, hol csendkúrát tartott. Megmagyarázták nekem, hogy ha valaki üdül, ez egészen természetes.

Említettem neki, hogy ismerem a vihart, amelyet Pavlovot meghaladó koncepciójával kavart. Szemmelláthatóan büszkén fogadja. Általánosságokat magyaráz a merevfejű pavlovistákról, akik nem képesek továbbhaladni, a formatio reticularis-ban [3] burzsoá kiagyalást látnak, a kibernetikában az imperializmus cselvetését. Ezzel kapcsolatban természetesen megemlíti, hogy ő már 1935-ben, 11 évvel a kibernetika előtt… És hogy amikor Wiener 1946-ban (miért 1946-ban?) előállt, ő megmondta… de nem hallgattak rá…

Főkérdésemre, hogy miben látja az elvi különbséget az ember és az állat cselekvés-akceptora és reafferentációja között, elmondja, hogy e két jelenség az idegrendszer minden szintjén megfigyelhető. Valahogy a neuronoknál kollaterálisok útján történő visszacsatolásra vezeti vissza az egészet. Ismerteti a légzéssel kapcsolatban végzett kísérleteket: a frenikust egy elektromos információ-feldolgozó apparátusba vezették, amely egy mesterséges lélegeztető készülékkel volt összkapcsolva; ha ez utóbbival kevesebb oxigént adagoltak az állatnak, mint amennyi a frenikusban az afferens szintézis alapján programozódik, akkor a reafferentáció nem elégíti ki az akceptort és az fokozza az oxigénhiányt kódoló programot. Ez ugyan távolról sem a kérdésemre adott válasz, de érdekes: úgy látszik, ez az egész koncepció túljutott a hipotézis, a "spekuláció" fokán.

További kérdezősködésre nem volt mód, mert megjelent egy orosz származású elaggott amerikai pszichológus, bizonyos Razran, kifejezett típusa a "második gyermeknek", azzal a differencia specifikával, hogy "laccsolt", vagyis az "l" hangot "u"-nak mondta (egészen péudátuan, uéuetuenüu sem megisméteuhető, uauószínüueg uengyeu eredetű teujesítmény). Anohint úgy kezelte, mint ortodox pavlovistát (már-már behavioristát), s arra akarta rávenni, hogy fényképeződjék le vele a "Life" részére. "Fényképeződjék először Leontyev, az párttag" – válaszolta Anohin. Végül abban maradtak, hogy ha a dékán megengedi neki, és ha előre elolvasható a kísérő cikk szövege, akkor lehet róla szó.

A moszkvai fiatalok jelentős fejlődésen mentek át a szerelmi erkölcsök terén: ma este láttam az utcán egy párocskát – majdnem csókolóztak.

Az utca tele van emellett hanyattejtő anakronizmusokkal: hol Gorkij regényeiből bukkan elő egy sapka alól dúsan előgöndörödő hajzatú fickó, hol a “Patyomkin"-ból tűnik fel a gyermekkocsi, amely a lépcsőn legurult (ezt a Vörös téri GUM-ban is láttam – árusítani). A tárgyak hosszú konzerválódásában látom az okát az orosz ízlés hallatlan maradiságának.

Elmondta, hogy túljutottak azon a szakaszon, amikor az elidegenedést általánosságban vizsgálták. Az ő konkretizálási anyaga a képzőművészet. Intézetükben összeverődött egy kis csoport (Lifsic, Taszálov, Dmitrijeva, Nyedosivin és mások), akik szeinte alapvető kérdésekben azonos nézeteket vallanak. Hangot adtam afölött való csodálkozásomnak, hogy "общественник"-ok йs "природник"-ok között valamiféle nézetazonosság lehet.

Értetlenségemre Davidov kijelentette: ők ezt a problémát már rég levették napirendről, feloldva abban a felismerésben, hogy "a marxizmus a spinozizmusnak egy válfaja". Újabb csodálkozásomra elmondta: ezt Engels nyilatkozta Plehánovnak, és azt jelenti, hogy nincs természet és társadalom, csak természet van, mely önmagával áll szemben. Ez mindenesetre elég bizarrul hangzik.

Lukácsról viszont azt mondta, hogy jól ismerik és, ha taktikai megfontolásból nem is hivatkoznak rá, de nagyra értékelik. Csak az váltott ki értetlenséget, hogy mit akar Pavlovval és a jelzőrendszereivel. Szóbahoztam az intellektualizmusát. Ennek megtárgyalását azonban elhalasztottuk, miután meghívott szerdára valamilyen megbeszélésükre.

Ebéd után bementem a filozófia-szakos hallgatók vitájára a boldogságról. A terembe nem lehetett beférni. Lelkes komolyságuk egészen megható. Nem találták ugyan fel a spanyolviaszkot, de mindegyik azzal az igénnyel szól hozzá, hogy majd ő feltalálja a nép javára.

Utána egy igen érdekes előadást kezdtem hallgatni a programozott oktatásról. Az előadó – Friedmann, ha jól emlékszem – elmondta, hogy tíz százalékra becsülik a nevelő-oktató tevékenység hatásfokát, de ő még ezt a becslést is túlszépnek tartja. A SzU évente átlag 200 rubelt fordít egy ember oktatására; ez nagyon kevés, de ennek is csak a tíz százaléka realizálódik. A szocialista közoktatás nem engedheti meg magának, hogy a természetes kiválasztódás alapján, sztochasztikusan oktasson, hanem olyan módszereket kell kidolgozni, melyek segítségével még a gyengébb tanár is képes átlagos eredményt elérni. Sajnos, itt el kellett mennem, mert 7-re volt megbeszélve, hogy Vanszlovhoz megyek. Én lelkiismereti problémát csináltam belőle, pedig nagyon izgalmas volt az előadás. Ő meg, a strici, még 7.15-kor sem volt otthon. Ekkor eljöttem, de a jó édesanyja annyit könyörgött, hogy menjek vissza, bármilyen későn, hogy 1/2 10-kor visszamentem.

Közben meghallgattam a "programmozott oktatás" folytatását. Egy izgatott bácsi elmondta, hogy az, ami a normál oktatásban önálló tanulásnak számít, az a tanulás karikatúrája: készülés a felelésre és a vizsgára. Ők önálló tanuláson a tankönyv sajátosan szervezett önálló feldolgozását értik. Az előadó hangsúlyozta, hogy ehhez speciális tankönyvek kellenének, amelyek egyik sajátossága volna, hogy "недописaны", hogy a tanulу bizonyos problйmбkat a könyv alapján önállóan tudjon és kényszerüljön megoldani.

Vanszlovtól semmi érdemlegeset nem sikerült megtudnom. Szerinte is vitájuk a "природник”-okkal kifulladt. Konkrйt kutatбsokra tйrtek rá. Művészetpszichológiával a pszichológusok foglalkoznak, náluk ez tényleg hiányzik. Hogy enélkül hogy lehet az esztétikai nevelés problémáival foglalkozni, ezt nem tudta megmondani. Garaudyval nem értenek egyet, de szerinte Garaudy következetesen gondolja végig, amit Davydovék nem mernek. Ő ugyanis nem ért egyet azzal, hogy Davydovék, mint mondja, tagadják a művészet megismerő funkcióját és azt állítják, hogy az a kommunizmusban “beleolvad az életbe”, hogy például a táblaképfestészet megszűnik és csak a monumentális, meg az iparművészetben alkalmazott marad meg.

Az egyetlen, amit Vanszlovnál megtudtam, hogy a nagy Szovjetunióban nem divat a vendéget semmivel megkínálni.

Voltam Galperinnél. A moszkvai egyetem professzora és a világ egyik legjelentősebb pszichológusa akkora lakásban lakik a Lenin-hegyek egyik ház-kombinátjában, hogy az egész beférne az ebédlőnkbe; dolgozószobájára nem cserélném el az általam lakott cselédszobát.

Röviden ismertettem a magyarországi pszichológia helyzetét, majd rátértem saját koncepciómra, amelyről mindig a birtokos többes szám szerénységével szólottam.

Csak az alapokról: a teleologikus tevékenység szükségletté válásáról, jelezve, hogy tárgyi, alapvetően szerszámkészitő és szerszámhasználó tevékenységet értek rajta. Galperin szerint ez a Vigotszkij-féle tárgyi közvetités koncepciójának alkalmazása!! Megtudván, hogy nincs Vigotszkij-kötetem, megajándékozott eggyel. "Garai László elvtársnak, emlékezetébe ajánlva, hogy azóta eltelt harminc év, nagyon nehéz esztendők, de nagyon fontosak is, hogy kifejlődhessenek azok a gondolatok, amelyek alapvetését ebben a könyvben találja" – нrta ajбnlбsul.

Ezután elmondta hogy a pszichológia helyzete náluk sem valami remek. Visszaszoritásában, amely a pedológia bírálata után kezdődött (a gyermektanulmányt megbélyegző párthatározat 1935-ben a Vigotszkij-iskola sorsát is hosszú időre eldöntötte); Rubinstein Sztálin-díjjal való kitüntetése jelentett egy kis kitérőt, majd rögtön jött a háború. A felengedést, ami 1956-ban elkezdődött, viszszavetette a magyarországi felkelés, melynek hatására újabb eszmei nyomás kezdődött. Végül az 1962-es konferencia, melynek más tudományos jelentősége nem-igen volt, véget vetett a fiziológia uralmának (a Szovjet Tudományos Akadémia és az Orosz Orvostudományi Akadémia együttes rendezésében tartott tudományos tanácskozáson, amelynek tárgya a magasabbrendű idegműködés volt, sor került a Pavlov-iskola hivatalos trónfosztására: l. A magasabbrendű idegműködés fiziológiai és filozófiai problémái. Akadémiai Kiadó. Bp. 1963). Most viszont, hogy a pszichológia végre szabadon megnyilvánulhatna, kitünik egész szegényessége. Nemtetszéssel szólt arról, hogy a pszichológusok ma kibernetikával és mérnöki pszichológiával "szórakozgatnak" (vajon Leontyevre is gondolt-e?)

A lírai kitérő után visszakanyarodtunk a szabadság-szükséglethez. Mondtam, hogy azért kértem a tanulmányutat éppen hozzájuk, mert megismerkedvén mukáikkal arra a következtetésre jutottam, hogy annak, amit én csinálnék, anynyi a különbsége attól, amit ők csinálnak, hogy ők nem az érzelmeket és a szükségletet vizsgálják. Galperin kijelentette, hogy egy dolog van, amiben nem ért egyet velem: az érzelmet ő nem úgy fogja fel, mint a szükséglet kielégülését vagy ki nem elégülését; szerinte a szükséglet meghatároz egy tevékenységet, mely a kielégítésére irányul, az érzelem pedig attól függ, hogy tárgya milyen értéket képvisel ebben a tevékenységben. No, ha csakugyan ennyi a megjegyezni valója, akkor jól van, s annál is jobban, mivel ezt magam is így gondoltam.

Szerencsétlen dolognak mondta, hogy tanév végén érkeztem. Jó lenne úgymond, ha egy egész tanévet tudnék kint tölteni: ők kutatásaiknak csak egy jelentéktelen részét publikálják, a többi csak előadásokon hozzáférhető.

Kértem, hogy ismertesse röviden érzelmekkel kapcsolatos koncepcióját, különösen azt a kérdést, hogy az érzelmek fejlesztésére mennyiben alkalmazható a метод поэтaпного формировaния.

Megfelelő változtatásokkal teljes egészében alkalmazható, mondta, de különösebb bizonyítékokkal nem szolgált. Az egyetlen példa, amit említett, azzal volt kapcsolatos, hogy a katonákban hogyan fojtják el a tanktól való félelmet valóságos cselekedtetés során. Arra az észrevételemre, hogy ez elfojtás és nem kifejlesztés, bizonytalan kitérő választ adott.

Galperin egyébként igen érdekes keveréke Kardos nyugati gentlemanmivoltának és valami keleti patriarchális jovialitásnak. Az a benyomásom (tisztán intuitíve), hogy Leontyevvel nincs teljesen kibékülve.

Sétálás közben a Vorovszkij utcára jutottam s kiváncsi lettem, hol van itt a magyar követség. Az egyik kapu előtt üldögélt egy nyanya. Megkérdeztem, nem tudja-e.

– Ha улице Воровского? – kérdezett vissza.

Este voltam a Kongresszusi Palotában. Még a tavalyi elképzeléseimet is messze felülmúlta. Ténylegesen: ha létezhet szocialista építőművészet, amely az anyagszerűséget, a funkcionális célszerűséget, a környezettel (amely ezúttal nem természeti, de szubjektíve épp olyan öröktől-örökkévaló, mint az athéniaknak az athéni táj) való harmóniát még eszmei tartalommal is egyesíti, ha mindez egyáltalán létezik – akkor a Kongresszusi Palota képviseli. Üvegfalainak optikai hatása egyenesen csodálatos: kívülről a Kreml “örök” épületei tükröződnek benne, belülről a belső tér, amelynek ezáltal végtelen méretek látszatát kölcsönzi; emellett “egy szinten” van a lemenő nappal, amely teljes emeletét bevilágítja. A vizuális látszatok ilyen tökéletes felhasználását csak a nagy építészeti stílusok ismerték, utoljára a barokk. Külön érdeme üvegfalának, hogy nem lehet rárakni sem stukatúrát, sem olvasztárt és fejőnőt – hatása tehát absztraktan (!) építészeti. Belső kiképzése is pompás a fehér szekrényű mozgólépcsőktől modern (!) WC-in keresztül a felső emeleten található büfé-kombinátig, ahol legalább kétezer embert szolgálnak ki egyszerre maximálisan kultúrált módon és ahol az említett optikai effektusok talán a legnagyszerűbben érvényesülnek. Sajnos mire a színházteremhez jutottam, kifogytam a karakterisztikákból. Tárgyilagosan: a tetővilágítástól – amelyet nappal az üvegtetőn áttetsző napfény old meg – az akusztikáig tökéletes. Az egész épület fenséges, a szónak maximálisan művészi értelmében, anélkül, hogy gigantomániában szenvedne, mint szállodám és a többi sztálini otrombaság.

Az, hogy a közönség tapssal fogadta a páholyba lépő Hruscsovot és Ben Bellát, rendben van (bár a miénk a minap az Operában nem cselekedte ezt Kádárral és Zsivkovval). Az már azonban idegesítő volt, hogy minden felvonás elején megtette ugyanezt. Az pedig, hogy az előadás végén, alighogy a színészek megtapsolását befejezte, nekiállt jelentős intenzitásnöveléssel az elvonuló személyiségeket tapsolni, még akkor is kifejezetten bosszantó, ha felteszem, hogy a taps inkább szólt a vendégnek, mint a gazdának (de miért tenném fel?). A brazil vendégművésznő is szemmelláthatóan kedvetlenül engedett orosz kolléganője unszolásának, hogy külön hajoljanak meg a "kormányzói páholy" felé. Mindez nagymértékben lerontotta azt a demokratikus hatást, amelyet egyfelől a közönség jól észlelhető heterogén szociális összetétele, másfelől a két vezérnek a közönség közelében való váratlan felbukkanása tett.

Megismerkedtem és beszélgetést folytattam Julija Boriszovna Gippenrejterrel. Kozmikusan szép nő, de egyáltalán nem ad magára: ajka cserepes, arca ráncosodó (nem lehet több 30-32 évesnél), öltözködése minősíthetetlen. Azt hiszem, őrülten szerelmes tudnék lenni belé, Pausztovszkij által leírt stílusban.

Egyébként érdekes, bár érzésem szerint kissé kínos kísérletekről adott számot. A ksz.-eknek bizonyos “szippantyú” segítségével valahogyan pontszerű tükröt erősítenek a szemgolyójukra, a tükröt megvilágítják és az általa visszavert fénysugár fényképezésével regisztrálják a szemmozgást különböző vizuális feladatok végzése közben (különböző mértani idomokról megállapítani, hogy micsodák, szögek nagyságát felbecsülni, szemmértékkel megállapítani, hogy adott egyenesszakasz hányszor fér rá megadott egyenesekre, sűrű pontok közül egyet rögzíteni, sűrű párhuzamos egyenesek közül egyet követni, négyzet számozott kockái közül meghatározott számút kikeresni stb.). Megállapították, hogy a szem nem követi a felismerendő idom vonalát – ebből arra következtetnek, hogy a kinesztézisnek az észlelésben kisebb szerepe van, mint ezt általában feltételezik. A fixációs küszöbről kitűnt, hogy jóval nagyobb a látási küszöbnél: nem 1', mint ez utóbbi, hanem 30'-40' távolságnak kell lenni két objektum között, hogy az egyiket a szem tartósan rögzíteni tudja. Sajnos ezeknek a kísérleteknek, bármily érdekesek is, kevés elméleti jelentőségük van. Ezt megmondtam Júlijának is, miután megtudtam, hogy ő végezte azokat az izgalmas kísérleteket az oroszok és a vietnámiak hangmagasság-észlelésével kapcsolatban.

Galpérin mai előadásán konkrét példákon ismertette módszerét. A lényeg: valamilyen mértéket találni és a gyereket megtanítani, hogy a tárgyak és a jelenségek adott köréhez e mérték közvetítésével közelítsen. Enélkül közelítése pragmatikus lesz próba-szerencse-alapon, vagy pusztán elméleti-analitikus.

Szakmailag az információ-feldolgozással kapcsolatos kísérleteit ismertette. Abból a szakirodalmi összefüggésből indultak ki, hogy a reakcióidő egyenesen arányos az információmennyiséggel. Vizsgálták azonban az egyes ingerek jelentőségének hatását a reakcióidőre. Maximálták a reakcióidőt és ha a ksz. ennél hosszabb idő alatt produkálta, amit kellett, akkor egyik sorozatban figyelmeztető fény gyulladt ki, másikban a ksz. áramütést kapott, harmadikban “üzemzavar” következett be és a ksz. nem kapott díjazást a kísérletért. Ennek hatására már az első sorozatban is csökkent valamelyest a reakció-idő, de különösen a másik kettőben, ahol azonos arányú csökkenést tapasztaltak. Megjegyeztem, hogy ez csak a SzU-ban és az USA-ban fordulhatott elő: magyar ksz.-t jobban izgatta volna az áramütés akár az üzemzavarnál, akár a pénznél.

Nagy meglepetésemre és bánatomra kiderült, hogy a szovjet tudományos folyóiratok nem fizetnek publikációért.

Megnéztem a Művész Színházban a Jegor Bulicsovot. Livanov játszotta a főszerepet, 60. születésnapja és negyvenéves színészi jubileuma alkalmából. Még mindig nagyon tud. Általában: Brecht ide, elidegenítés oda – még mindig ez az igazi, amit Sztanyiszlavszkijék csinálnak.

Megnéztem az ünnepi kivilágítást is. Olyan szép, hogy gorkijista koromban zokogtam volna a gyönyörűségtől. De elkéstem vele tíz évet.

Május elseje van. A Vörös-téren voltam. Semmi különös: tudomásul vettem. Az egyetlen élmény, amiről számot tudok adni magamnak, ha őszinte akarok lenni: szorongás, hogy valamelyik zsarunak vagy hekusnak gyanús leszek, hogy fényképezőgépemben rejtett pokolgép van, vagy polivitaminos tégelyem álcázott gránát. Egyébként az egész “Szépség ünnepe” – szegényes mutatvány. A gyerekek össze-vissza ugrálnak, reggeli torna gyanánt, a grúz és egyéb népi táncosok középen riszálják magukat… Amikor pedig közeledtem fényképezőgépemmel ehhez a középhez, teljes “újságírói” méltóságomban, akkor tényleg gyanús lettem, és az egyik hekus – igaz: nyugatias udvariassággal, amelytől azonban hideglelést kaptam – érdeklődött, hogy hova szól a meghívóm, majd, nagy ívben köpve újságírói-igazolványomra, visszazavart helyemre, a legszélső tribünre.

Délután Szuzdaljevéknél voltam.

A május elsejei evés-ivást a szomszédban, művészettörténész barátjánál, bizonyos, Olsevszkijéknál kezdtük, majd Szuzdaljevéknél folytattuk. Életemben még soha ennyit nem ittam egyszerre (még Piszker Ági esküvőjén sem). A társaság elkezdett orosz cigánynótákat dalolni, gitárkísérettel. Ezek nyílván nem kevésbé undorítóak, mint a magyarnóták. De azért énekeltem a társasággal (mellesleg csupa értelmesnek kinéző értelmiségivel). Néha táncoltunk egy kicsit. A társaság két hölgytagjának igazán szívesen követtem volna alig leplezett hajlandóságát, de sajnos nem voltak meg a tárgyi feltételek. Mikor egészen besötétedett, valamelyik férj még villanyt is gyújtott a feleségek leghatározottabb kérése ellenére.

Érdekes dolog: annak ellenére, hogy rengeteget ittunk, senki sem volt részeg. Egyszerűen jó hangulat volt. Volt ugyan benne "mímelt mámor" is, de végülis belejöttünk. Nagyon úgy néz ki – erre vonatkozóan több kifejezett nyilatkozatot is kaptam, – hogy itt így (vagy még ígyebbül) szokás az ünnepet eltölteni. Május elsejét.

Amikor a társaság jelzett két hölgytagja férjével együtt távozott (bánatomra – de azt hiszem, az övékére is; legalábbis az egyikére, bizonyos Szveta nevűére, aki az este folyamán néhány ízben olyan hangütéssel kért tőlem cigarettát, hogy Freud papa, a hosszú domború tárgyak felfedezője, harsány röhejjel perdült volna táncra a sírjában), megkomolyodtunk.

Megkomolyodásunk jegyében Szuzdalev igen érdekes fejtegetésbe fogott. A cinizmus igazi okait (mellyel kapcsolatos munkámról még Magyarországon beszéltem neki) úgysem írhatom meg, mondta. Mert az igazi ok az, hogy miközben állítólag a lét határozza meg a tudatot, nekünk szocialista tudattal kapitalista létet kell először építeni – ez okból aztán mindannyian cinikusak vagyunk. Például miközben a munkásosztály szerepével kapcsolatos eszméket valljuk, ennek ma már nálunk semmi reális tartalma nincs, mivel a vezető helyeket volt kulákok foglalták el. A kulákság ugyanis a parasztság legéletképesebb, legelnyűhetetlenebb része: az, amelyik még a kuláktalanítás borzalmait is túlélte és Szibériában is gazdaságot tudott indítani. Most, hogy az egész ország gazdasága akarna valamire jutni, nem lehetünk meg ezeknek az irányadó tevékenykedése nélkül – cserében mindenben ők adják meg a hangot: az ő ízlésük lesz az uralkodó ízlés, az ő antiszemitizmusuk az uralkodó antiszemitizmus (hozzájuk, az intézetbe zsidó nevűeket például nem is vesznek fel!).

Sajnos a társalgásnak az utolsó vendégek távozása hamarabb vetett véget, mintsem tagoltan tisztázni lehetett volna mindezt, valamint ilyen nézetek általánosíthatósági mértékét. Egy biztos: "a kommunizmus építőinek pszichológiája" (ahogy itt mondják) egyre több és egyre aggasztóbb vonásokat mutat fel. Ezt a társadalmi pszichológia itt buzgolkodó kutatói sosem fogják vizsgálni; ha vizsgálnák, akkor sem tudnának rá gyógymódot találni (még én sem tudok); s ha találnának is, ezt akkor sem lehetne a jelenlegi bürokráciával alkalmazni.

Ellenben én tettem két szociálpszichológiai felfedezést. Az egyik a fentiekkel kapcsolatos: nem hordják (még ma – Május elsején – sem!) a kitüntetéseket! A másik: majdnem tíz órát töltöttem a vidám értelmiségi társaságban és nem hangzott el egyetlen vicc sem.

Betértem a Puskin-múzeumba. Az egyik bőbeszédű teremőr rábeszélt, hogy nézzem meg a magyar kiállítást. Fanyalogva hagytam magam agitálni. Elmondattam vele, hogy "azon meg mi van néznivaló", hogy mások nézik-e stb. Mivel nagyon dícsérte, végül engedtem. Nem bántam meg! Találtam az egyébként ügyesen összeválogatott Galéria-anyagban egy olyan Lotz-képet, egy női aktot, amiért érdemes volt Moszkvába utaznom, hogy felfedezzem.

Egyébként a képtár szobor-kópia anyaga valóban nagyszerű. Az említett teremőr elmagyarázta, hogy egy szoborról öt másolatot lehet készíteni anélkül, hogy az apróbb részletek eltorzulnának, és ezek mind első másolatok. Sajnos, nem állt módomban aprólékos kritikai összhasonlítást tenni, így kénytelen vagyok elhinni, hogy senki sem tudná a legtöbbet az eredetitől megkülönböztetni. Mindenesetre jobb, mint a fénykép. A legjobban egy kis szobrocskának örültem, amelyet alig lehet a sok közismert óriás között észrevenni: Uta, a kacér, modern grófnő a 13. századi Naumburgból – nagyszerű, egészen hihetetlen szobor. Megjegyzem, a többi naumburgi szobor is remek.

Este elmentem Lifsichez, az általa rajzolt térkép alapján (itt enélkül képtelenség bárkinek a lakását megtalálni). Átadtam Heller Ágnes levelét. Elolvasta és megkért, hogy adjam át a levél írójának a következőket:

Nagyon szeretne eleget tenni a kérésnek (Heller azt kérte Lifsictől, írjon a Lukács-Emlékkönyvbe, mely a következő évben, Lukács 80. születésnapjára fog megjelenni a Luchterhand kiadónál), hiszen Lukáccsal szimpatizál, sőt szereti őt. De mint az SzKP tagja, nem vehet részt egy ilyen vállalkozásban anélkül, hogy a KB engedélyét kikérné és megkapná. Ezért kéri, hogy a szerkesztőbizottság küldjön neki egy hivatalos levelet, amelyben a lehető legelőnyösebb módon tüntesse fel a vállalkozás résztvevőit (pl. Togliattit igen, de Kardeljt ne). E levelet eljuttatja majd Ponomarjovnak (ez az ő Kállaijuk és Szirmaijuk), aki lehet, hogy megadja az engedélyt, bár ez ma még nem valószínű – talán jövőre már igen.

Mondtam neki, hogyha ebből bármi kellemetlenség támadhat, akkor inkább tekintse semmisnek a kérést, hiszen teljes mértékben tisztában vagyunk a nehézségekkel. Mindenképpen meg fogja próbálni, felelte, hiszen elég harcedzett már. '56 után pl. kikiáltották Nagy Imre hívének és évekig magyarázó jelentéseket kellett írnia a Lukácshoz fűződő viszonyáról. Viszont meg kell érteni őket is: nem ismerik sem Lukácsot, sem a körülményeket. Most pl. Tvardovszkij közölni akart a "Hовый мир"-ben részleteket Lukács Csehszlovákiában megjelent cikkéből – Amerika Hangja megelőzte. Ezek után nem közölhetnek egy olyan cikkből, amelyből Amerikában olyasmit idéznek, hogy az ifjúságnak lehetővé kell tenni, hogy maga igazodjon el a dekadens művészetek kérdésében.

Említést tettem Lukács Kína-cikkéről, amelynek egyetlen “hibája” az volt, hogy olyankor jelent meg, amikor éppen "vitát szüntess" volt. Kérte, hogy szerezzem meg a cikk bibliográfiai adatait, mert talán ezt sikerülni fog leközölni. (Azt el is felejtettem mondani, hogy ott milyen ügyesen fejtegeti az ideológiai koegzisztencia lehetetlenségének a kérdését.)

Uzsonna alatt anekdotákat mesélt életéből. Elmondta pl., hogy még a háború előtt írt Vicoról, aztán Fagyejev közvetlenül Sztálin halála után, amikor még nem lehetett tudni, hogy milyen irányban haladnak az események, a "Литерaтурнaя гaзетa"-ban egy nagy cikkben előhozta, hogy Lifsic a társadalmi körforgást hirdeti. Később, amikor a “cionista” orvosokat rehabilitálták, Fagyejev leitta magát és Moszkva-szerte meakulpázott. Ugyanakkor az olaszországi Vico-iskola is nagy lármát kezdett, hogy a marxisták ki akarják sajátítani Vicot, mire Togliatti, Fagyejev cikkére sandítva azt nyilatkozta, hogy Lifsic téved. Ezért mostanában (ha jól értettem) Togliattit az olasz kommunista értelmiség köreiben megbírálták.

Két irányzatot kell megkülönböztetni, mondta Lifsic. Az egyik az "Oктябрь" körül tömörül, reakciós, черносотенное (=feketeszбzas: a fekete szбzak a forradalom előtti Oroszországban szélsőséges és harcosan reakciós, nacionalista alakulatok voltak, amelyek legfőbb ellenségükként a többé vagy kevésbé radikálisan haladó és internacionalista produktív értelmiséget kezelték). Két alapelve: a., adminisztratív művészetpolitikát; b., le a zsidókkal. A másik lelkesedéssel fogad mindent, ami modern, vagy ami az utóbbi fél évszázadban annak számított; nem azért lelkesedik mert tetszik neki, hanem mert ebben jelentkezhetik ellenzékisége, mert a "kultusz" idején nem lelkesedhetett ezekért. Ezeknek a folyóirata a "Приклaдное искусство’. Elvük: a kibernetizálás és az élettől elszakadt művészet újra feloldása az életben. Ide tartoznak az építészek, akiknek a konstruktivizmus az alapelvük. Kérdésemre, hogy hol lehet ennek realizálását látni, tervekre hivatkozott; mutatott is egy könyvet, amelyből kiderült, hogy a függőházakról (подвесные домa) van szу. Ezeken hosszasan ironizбlt. Megmutatta a kцnyv dedikálását, amelyben a szerző reményét fejezi ki, hogy könyve valamelyest fogékonnyá teszi majd Mihail Alekszandrovics szemét a modern építészet iránt. Elmondta, hogy érdeklődött a szerzőtől, hogy ha az új technika olyan mindenható, ahogy hirdetik, akkor nem lehetne-e vele olyan épületeket konstruálni, amelyek a szem törvényeit is figyelembe veszik.

A két szélsőség között a "Hовый Мир” és Szolzsenyicin képviselnék a helyes utat, a realizmust. Érdeklődtem, hogy vajon a realista kritika csak a sztálini multra van-e engedélyezve, vagy a jelenre is. Azt állította, hogy természetesen a jelenre is és hivatkozott Szolzsenyicin új művére, amely a "Hовый Мир” januári számában jelent meg. Ezután Davidovékra terelődött a szó. Lifsic "ifjúmarxisták’-nak nevezi őket és irónikusan beszél róluk, holott Davidov könyvét (Munka és szabadság. Kossuth Kiadó, 1962) nem is olvasta. Az ifjú Marx és a "Grundrisse" alapján, úgymond, romantikus elképzeléseket alakítanak ki a kommunizmusról. Tulajdonképpen az ő könyve a marxi esztétikáról (Marx és az esztétika. Gondolat Kiadó, 1966) az alapjuk, ott van összeszedve mindaz, amihez ortodox módon viszonyulnak. A forradalmi elméletnek azt a vonalát pedig, amely a forradalmi demokratáktól Leninhez haladt, egyáltalán nem ismerik – ez a fő hibájuk. Itt tért vissza a Lukáccsal kapcsolatban említett gondolat. Elhatároztam, hogy utánanézek ennek a vonalnak – itt valami népi és keleties evidencia lappanghat, de ha Lifsic említi, mindenképpen érdekes lehet.

Davidovékat konjunktúrizmussal vádolja (csak Iljenkovval tesz kivételt, aki szerinte őszintén hiszi, amit ír). Érdeklődésemre, hogy miből gondolja, hogy Davidovék eszméivel pecsenyét lehet sütni, kijelenti, hogy ez a holnap divatja. Különben azon nevet, hogy ezeknek mindegyiknek saját “iskolája” van már, főleg a “Приклaдное искусство”-nбl. Kйrdйsemre, hogy miért nem teszi őket magukat a saját tanítványává, elveszett nemzedéknek nevezi őket. Mellesleg megjegyzi, hogy nem tisztelik a szerzői jogokat: különböző eszméket fejtegetnek és elfelejtik kitenni az idézőjeleket.

Megkérdeztem Lifsicet, mi az oka, hogy mindenki esztétikával foglalkozik, mintha a társadalom fejlődésének jelenlegi szakaszával kapcsolatban más filozófiai – pl. etikai, általános tört. mat. – problémák fel sem merülnének. Szóltam május elsejei problémáimról és hangot adtam véleményemnek, hogy a cinifikálódás egyik fontos oka az elmélet hiánya, pl. hogy a kínai kérdést teljesen pragmatikusan kezelik. Erre elmondta, hogy ősszel valamelyik főiskolán néhány előadást tartott, melyekben megpróbált a kínai kérdésről is valamit elméleti aspektusból mondani. Az előadásoknak sikere volt, úgy hogy a végén illetékesek bekérték a gyorsírói jegyzőkönyvet és többé nem hívták meg arra a főiskolára.

Körülbelül ennyi volt kétórás beszélgetésünk tartalma. Általános benyomás: Lifsic nagyon szimpatikus, barátságos, különösen amikor irónikus, stílusa a Hermannéra emlékeztet, azonban modernebb problémák és megoldások iránt még kevésbé fogékony, mint a Lukács-iskola.

Befejezésül elmondta, hogy ő optimista, mindig is az volt, kivéve talán Sztálin legutolsó éveit, amikor ő is úgy látta, hogy дело идлт к рaзвязке. Mostani optimizmusбra kьlцnben is jó mértéke van: amikor tíz évvel ezelőtt írt egy pamfletet Saginjanról, akkor elbocsátották az állásából és majdnem kizárták a pártból, most meg a Razumnij elleni pamflet után csak a "Szovjetszkaja Kultúra" támadta meg. Erre a felesége még megjegyezte, hogy várja ki a végét.

Érdekes ez a szellemidézés, amit itt végzek. Ma pl. a Kisszínházban voltam a "Грозa"-nбl, s ez kibнrta azt a tнz évet, amely azóta telt el, hogy jelen napló szerzője 1954-ben leérettségizett a Gorkij iskolában, ahol a klasszikus orosz kultúra tiszteletében nevelték. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ezek a klasszikus dolgok, amelyek éppúgy megmaradtak Moszkva megfelelő színházi pontjain, mintha tíz év el sem telt volna, még mindig ezek jelentik a kulcsot a szovjet "néplélek"-hez. A szovjet irodalomnak úgy látszik azért nincs “Rozsdatemető”-je, mert az orosz klasszikusok megírták már 100 évvel ezelőtt és azóta a тëмное цaрство – megdцbbentő – alig változott: nagyon el tudom képzelni, hogy Katyerinának (aki Dobroljubov szerint az egyetlen fénysugár e sötét birodalomban, s akit vakmerőségéért, hogy a szerelmet akarta, anyósa, a szenteskedő Kabanova az öngyilkosságba kergetett) most is a Volgába kéne ugrania, legfeljebb Kabanovával együtt odasegítené őt – a helyi Komszomol-szervezet.

Ma megtörtént a nagy találkozás Leontyevvel: miután 1-re berendelt, 3/4 2-kor már meg is érkezett és hajlandóságot mutatott, hogy holnap 1/2 4-kor fogadjon.

Este Gaszparján-hangversenyen voltam. Elképesztő, amit a közönség művelt. Nálunk valóságos fagyhalál volt ehhez képest. Tizenkét napja vagyok a Szovjetunióban, de ma láttam először olyasmit, amit véleményem szerint csak egy el nem idegenedett országban lehet tapasztalni. Még a hangverseny első felében elkezdtek cédulákat rakosgatni a dobogóra – a ráadásra vonatkozó kívánságokkal. Ezeket a végén a műsorközlő összeszedte, de megtekintésükre nem került sor. Ugyanis mikor Gaszparján rászánta magát az első ráadásra (ugyanolyan könnyen, mint Pesten), valaki bekiabált egy számot, aztán valaki egy másikat, aztán voltak, akik kórust szerveztek és együtt kiabáltak, sőt volt, akinek cím nem jutott az eszébe s így beénekelte az első sort – az egész közönség Gaszparjánnal együtt nevetett; volt javaslat amit megtapsoltak. Volt javaslat, amire Gaszparján mutatta, hogy nincs kotta. Aztán az egyik javaslatra rábólintott és énekelt. Ugyanúgy a többi ráadásnál is. Közben virágokat vittek neki – volt, aki lentről nyújtotta oda, volt, aki felment a dobogóra (köztük egy vasutas-ruhás nénike). A harmadik ráadás után Gaszparján háromszor jött ki és harmadszorra mosolyogva jelezte, hogy nincs több ráadás – aztán adott még egy negyediket.

Megpróbálom leírni első beszélgetésemet Leontyjevvel, bár lehetetlen: gyorsabban beszél, mint én hallgatok.

Tőlem szokatlanul értelmes módon előadtam neki a koncepció alapjait: a munkatevékenység elemzéséből való kiindulást, azt a felismerést, hogy ennek kellett a specifikusan emberi szükségletvilágot is meghatározni. Lukács álláspontját, hogy mindez a verbális artikuláció révén történik, és a magamét, hogy a verbális artikuláció közvetítése mellett itt a teleológikus tevékenységnek egy közvetlen szükségletformáló hatásával is számolni kell, amelynek lényege, hogy az embernél maga ez a specifikus tevékenység vált specifikus alapszükségletté mint tárgyi tevékenység, amelynek struktúráját a szükséglet struktúrája visszatükrözi.

Leontyjev közben jegyzetelt.

Elmondtam neki azt is, hogy itt egy hipotézisről van szó, amelynek egyelőre nem állnak rendelkezésére saját kísérleti bizonyítékok, amely egyelőre a pszichológia története során felhalmozott megfigyelési és kísérleti anyagból él, és többek között az volna a feladata, hogy e tények közül történelmi materialista pszichológiai magyarázatát nyújtsa azoknak is, amelyeket a freudizmus próbált a maga módján értelmezni, vagyis a freudizmus pozitív bírálatát nyújtsa.

Mivel végig többes birtokosban szóltam a koncepcióról, hozzátettem, hogy ez a többesszám nem olyan nagyon többes: mindössze néhány ember osztja, akik közül ráadásul én vagyok a legidősebb. Annál többen támadják, elsősorban a Lukács-iskola, amely irracionalizmusban marasztalja el. Megmagyaráztam, hogy a Lukács-iskola egy olyan irányzat, amely a társadalmi folyamatokat igen magas szinvonalon magyarázza és természetesen pontosan tudja, hogy ezeknek alanya nem a tudat, hanem a materialista módon felfogott szubjektum, de az egyén szintjén mégis csak a tudat kategóriájában tud gondolkodni, illetve olyan megállapításokban, amelyek filozófiai szinten igen nagy jelentőségűek, de pszichológiai szinten csak a kezdetét jelentik a problémák megoldásának, nem pedig a végét: hogy ti. az embernél a különböző ösztönök és szükségletek humanizálódnak, felsorolva, hogy a szexualitás is humanizálódik, a táplálkozás is, stb.

Kritikus véleményének ismertetését Leontyjev azzal kezdte, hogy jegyzetei alapján "visszajelentést" adott a hallott koncepcióról, amiből is kitűnt, hogy mindent úgy értett, ahogy mondtam. Koncepciómban nem irracionalizmust lát, mondta, hanem antiintellektualizmust. Nem lehet a beszédet a pszichikum demiurgoszává tenni. Igaz, hogy a beszéd a gondolkodás alapja, de a pszichikum nem csak gondolkodásból áll. Ami a motivációt illeti, itt a beszédnek csak a motívum tudatosításában van szerepe. Ami mármost magát a koncepciót illeti, ez, amennyire a vázlat alapján meg tudja ítélni, teljesen elfogadhatónak tűnik számára mint munkahipotézis.

Felvetődik azonban néhány kérdés. Előszöris: végig specifikusan emberi szükségletről beszéltem. Van talán nem specifikusan emberi szükséglet is? Az állatnál – mondtam. Erről van szó – vágta rá. Az embernél, mondta, kétféle szükségletet kell megkülönböztetni: amelyiknek nincs analogonja az állatnál, és amelyiknek van – az egyik новобрaзовaние, a mбsik преобрaзовaние. Az embernйl nem tűnnek el az állat szükségletei, de lényegesen átalakulnak annak következtében, hogy többé nem ezeket szolgálja a tevékenység, hanem ezek szolgálják a tevékenységet. A csecsemő még azért viselkedik, cselekszik, hogy létét fenntartsa, de már a nagyobb óvodásnál ez a viszony megfordul: azért kezdi a létét fenntartani, hogy tevékenykedjen.

Mindezek után pedig kijelentette, hogy jó volna ezt a beszélgetést a lakásán folytatni. Felírta a telefonszámát és kért, hogy csütörtök reggel hívjam fel.

Rihter hangversenye elmaradt.

A nyolcmillió lakosú Moszkvában van egy, azaz 1 olyan intézmény, amelyik olyasmivel foglalkozik, hogy ha valakinek leállt a villanyborotvája, mert már két hete is tart, hogy – mint jómagam – használja. Továbbá egy, azaz 1 olyan intézmény, ahol golyóstollat lehet töltetni. A mai napomat e kettő között töltöttem. Sajnos túlnyomórészt azzal, hogy felkerestem néhány "кaфе” nevű céget attól a naív elképzeléstől vezéreltetve, hogy ott “кофе” nevű italt lehet fogyasztani. Ez utóbbi négybetűs szó a kávét, a korábbi pedig az ő házait jelöli, melyekben mostanság magyar presszógépek állnak. S ma tíz egymást követő kafe-ban álltam sorban a pénztárnál, hogy megtudjam, hogy ennél pontosabban ki sem lehet fejezni, hogy mit is csinálnak ott ezek a magyar presszógépek.

Bementem még a Filozófiai Intézetbe is néhány megígért folyóiratért – partneremtől megtudtam, hogy "отношение" hнjбn a könyvtár nem adta ki neki.

Este megnéztem Szuzdalev és hölgye társaságában Prokofjev "Romeo és Júliá"-ját, Pliszeckájával. Nekem tetszett az előadás, ha nem is érte el a miénk színvonalát (főleg a többi szereplő). Szuzdalev azonban el akart jönni a második felvonás után. S erre igazán szép hölgyével volt is, ha nem jó oka, hát pártolandó célja. Pártoltam is.

Ez a vasárnap volt az eddigi legzsúfoltabb munkanapom.

12-re Borevhez mentem. Különösebben új dolgokat nem sikerült tőle megtudnom.Álláspontja, mint ő maga jelezte, a Lukácsé és a Garaudyé között van: Kafkát realistának nem tartja, de megjelentetését szükségesnek igen. Lukácsról és Lifsicről azt mondja, hogy ők engedték ki a palackból a szellemet, amely őket magukat is eltapossa; a szovjet értelmiség természetesen részvéttel viseltetik irántuk, mert az orosz néplélek sajátja részvétellel lenni ко всем униженным и оскорбленным, de nem tud velьk mit kezdeni, mert nagy az йrdeklődés minden iránt, ami a világkultúrából tiltva volt. Egy neves fizikus, Andrej Szaharov, amint hírül vette, miképpen szidalmazta Hruscsov a művészekkel való találkozójakor az “absztrakt” művészetet, azonnal absztrakt tárlatot rendezett be az intézetében. Általában a műszaki értelmiség körében jelentős érdeklődés figyelhető meg a humán kultúra iránt, és ők sok olyan csínyt megengedhetnek maguknak, amit mások nem.

Hruscsov tömegbázisa felől kérdezem. Feltétlen hívei abból az értelmiségi körből kerülnek ki, mondja, amelyet tavaly márciusban farbarugott (Jevtusenkót a lengyelek udvari költőnek nevezték). Kocsetovékat azonban – akiket Borev érdekes módon "jobboldal"-ként jelöl meg (mig a korabeli magyar szóhasználat a konzervatív és a reakciós tendenciákat következetesen "balos"-nak nevezte, azokat viszont, akik meg akarták reformálni a szocializmust, s kiváltképp, ha Marx elméletének megfelelően, tehát radikálisan, “jobboldali elhajlók”-nak minősültek) – semmi bántódás nem éri. Szolzsenyicint dícsérik, de nem adtak neki Lenin-díjat. Ő, Borev, egyébként jelentős írónak tartja, de céloz értelmiségellenességére. Hangsúlyozza, hogy Hruscsov népszerűségének hiányosságai intézkedéseinek felemásságára vezethetők vissza, aminek egyik tünete, hogy a régi káderek mindenhol sértetlenül megmaradtak (pl. Iljicsov a sztálini “Pravda” főszerkesztője volt). Míg Sztálin idejében volt egy bizonyos fajta biztonság az embertelen, de egyértelmű viszonyok megmerevedettsége folytán, addig a hruscsovi felemásság állandó bizonytalansággal jár. Ami a munkások állásfoglalását illeti, ezt nagymértékben meghatározza az a tény, hogy Sztálin évente rendszeresen árleszállítást hajtott végre a háború után. Igaz, hogy ez egyrészt a parasztok rovására történt, másrészt szubjektivista és szemfényvesztő eljárás volt, mert a leszállított árú termékeket nem lehetett kapni, de a munkásoknak tetszett. Az viszont nem, hogy Hruscsov felemeli a húsárakat, ha objektív gazdasági szükségszerűség diktálja is ezt.

Háromra Leontyjevhez mentem. Moszkvához viszonyítva egész szépen kiépített környéken lakik: harmincas években épült "neoeklektika", vagy minek nevezzem, széles, középen parkosított utcákkal. Lakása kicsi, de európaias.

Leontyjev az udvariassági követelményeket messze meghaladóan barátságos volt. Hosszasan ismertette a Nemzetközi Pszichológiai Társaság és ezen belül a szovjet pszichológusok helyzetét. Ez utóbbit igen kedvezőnek mondta. Különösen az amerikai pszichológusokkal jók a kapcsolataik, akiknek többsége a Kennedy-vonal híve, sőt vezető szerepet visz közöttük Kennedy egykori pszichológiai tanácsadója. Amerikában megjelenik egy folyóirat, mely csak szovjet pszichológusok írásait és a szovjet pszichológiáról szóló ismertetéseket közöl. Valamennyi jelentősebb szovjet pszichológiai kiadványt lefordítják. A szovjet pszichológusokat, mondta, meg is vádolják, hogy a nyugati kollégáikkal jobbak a kapcsolataik, mint a keletiekkel. Ennek olyan szervezeti okai is vannak, hogy a szocialista országok közül csak Lengyelország, Csehszlovákia és Románia tagja a társaságnak. Ja, és Jugoszlávia, ezt majdnem elfelejtette. Csehszlovákiát alig akarták felvenni, mert alapszabályzatukban szerepel egy olyan pont, hogy tagjaiknak magukévá kell tenni az élenjáró szovjet pszichológia eredményeit – ezt diszkriminációs pontnak minősítették. De aztán a Végrehajtó Bizottságban azt mondták, hogy ezen az alapon a franciákat is ki kellene zárni, mert alapszabályzatuk szerint nem lehet Társaságuk tagja volt kollaboráns.

Mindezzel kapcsolatban felvetette a kérdést, hogy mi miért nem kértük a felvételünket. Kívánatos volna, ha július 20-ig érkezne egy ilyen kérelem – ebben az esetben még a július végén Rómában sorrakerülő végrehajtóbizottsági ülésen felvehetnék Magyarországot. Van egy olyan elképzelése, hogy esetleg létre lehetne hozni a kelet-európai pszichológusok regionális szervezetét, aminek az az óriási előnye volna, hogy Kína nélkül lehetne létrehozni egy orosz nyelvű “KGST”-folyóiratot. Kiderült, hogy ez a javaslatom nyitott kapukat döngetett. A folyóirat negyedévenként jelenne meg és könyvméretű lenne. Megindításához nem kell semmi más, mint hogy a már meglévő három javaslat mellé még két szocialista országból kapjanak ilyent, mert nem akarják, hogy a kezdeményezés tőlük induljon ki. Ebben az esetben a regionális szerv létrehozásától függetlenül is azonnal meg lehetne indítani.

Három és fél órás beszélgetésünk jelentős részét azonban az emberi szükségletek problémájára fordítottuk. Elmondtam, hogy hipotézisem lehetőséget nyújt arra, hogy az emberi pszichikum irracionális megnyilvánulásait, köztük azokat is, amelyekre Freud hívta fel a figyelmet, ne letagadjuk, hanem racionálisan magyarázzuk. A magyarázat kiinduló pontja az a felismerés, hogy az ember alapvető szükségleti viszonyai ellentmondásosak. Pl. a tárgyakhoz való viszony ellentmondása abból fakad, hogy a tárgy egyrészt szembenáll az emberrel mint megmunkálandó, másrészt az ember oldalán áll, mint már megmunkált és az ember által elsajátított; egy bizonyos cél megvalósulása vagy meg nem valósulása egyfelől a tárgy “érdeme” vagy “hibája” mint amely célszerűségénél fogva elősegítette vagy célszerűtlenségénél fogva akadályozta a kitűzött cél megvalósítását – másfelől az alanyé mint akinek “lényegi erői” (képességei, ismeretei, ereje) elégségesek vagy hiányosak voltak a kitűzött cél megvalósításához. Ezeket a belső ellentmondásokat azok a társadalmi viszonyok, amelyeket elidegenedésként szoktunk összefoglalóan megjelölni, antagonisztikusakká tehetik. Ilyenkor a szükségleti viszony egyik mozzanata elfojtja az ellentétes mozzanatot, amely – részben a Freud által leírt mechanizmusok szerint – kerülő úton érvényesül és különböző irracionális, a tudat számára elfogadhatatlan cselekvéseket produkál. Az irracionális cselekvést azután a tudat utólag igazolni próbálja saját maga előtt, s a tárgyat ennek megfelelően hamisan tükrözi, de a hamis tudattartalmak kialakulását megelőzi az irracionális cselekvés az adott tárggyal. Igy alakulnak ki a vallási képzetek, amelyeket enélkül szükségszerűen kellene vagy isteni sugallatra, vagy a papok tudatos csalására visszavezetni. Hasonlóan alakulnak ki az ún. "tiszta", tehát nem schizophrén paranoiások téveseszme-rendszerei is. Az ilyen és hasonló irracionális megnyilvánulásoknál, persze, nem az történik, hogy a tudat a szocializálás következtében elfojtaná az ösztönöket, hanem maguknak a lényegüket tekintve társadalmi szükségleti viszonyoknak az egyik mozzanata fojtja el ugyanennek a szükségletnek az ellentétes mozzanatát.

Miután a multkori alkalomnál sokkal hülyébben sikerült mindezt előadni, Leontyev – aki most is végig jegyzetelt és sokkal jobban megértette, mint megérthette, amit mondani akartam – hosszasan sorolta az érveket amellett, hogy a mágikus cselekvés megelőzi a vallásos tudat formálódását; sőt tette hozzá, amikor már kialakul egy olyan vallási rendszer, mint pl. a kereszténység, annak is elterjedése után állandóan kűzdenie kell a mágia fokára való degradálódással (pl. babonákkal, megkeresztelt primitív ősi népek szertartásaival). Egyébként számára sem kétséges, hogy a pszichikumot csak a tevékenység oldaláról lehet megközelíteni. A nyelv, persze, elengedhetetlen feltétele az emberi pszichikum kialakulásának, nélküle soha nem alakult volna ki; de nem oka: a nyelv semmit nem hoz létre – mindezt a "Вопросы философии" 4. szбmбban éppen most megjelent cikkében a gondolkodással kapcsolatban bizonyítja be. Aligha lehet kétségbe vonni, hogy az érzelmekre vonatkozóan ez még fokozottabban érvényes.

Végül kijelentette, hogy arra az esetre, ha a filozófusok részéről támadás érné a koncepciót, ad egy taktikai tanácsot: említsem meg, hogy a "Коммунист" 6. szбmбban megjelent Lurija cikke, amelyben marxista pszichológiaként az ő vonalukat, fiziológiai megalapozásként pedig az Anohin álláspontját ismerteti – az a tény, hogy a "Коммунист" lekцzцlte a cikket, arra mutat, hogy a hivatalos ideolуgiai vonal is ezt a koncepciót fogadja el. Ez ugyan nem tudományos érv, tette hozzá, de a filozófusok alkalmasint nem is ilyenekre kiváncsiak. Megmagyaráztam neki, hogy taktikai tanácsának kiindulópontja az ő tapasztalatai által kétségbevonhatatlanul verifikálva van, a magyar viszonyokra azonban tanácsa hál'istennek nem alkalmazható.

Beszélgetésünk végeztével már csak taxin értem be a Kremlbe a “Hamupipőke” előadására. Sztrucskova táncolt, a herceget pedig egy igen tehetséges fiuka, Vasziljev nevű. A közönség végigtombolta a szüneteket és a végén még vagy fél órát. Volt rá oka.

Ma Z. A. Resetovával beszélgettem. Eredetileg ugyan azt ígérte, hogy leültet egy munkapad mellé, kezembe nyom egy algoritmust, amelynek alapján én állítólag sikeresen elvégzem majd a programozott termelőtevékenységet. Én! Erre befizettem volna, de a végén csak ez a beszélgetés lett belőle.

Megmutatta a fúrás algoritmusát. Három gépelt lap. Ezt kapja kézhez a fémmegmunkálásra idomítandó munkaerő-tartalék és először lépésről-lépésre az algoritmus szerint haladva végzi a műveleteket. Majd a szakaszos fejlesztés ugyanúgy halad, mint amikor fejben való cselekvés kialakításáról van szó. Eredményül olyan munkakészséget kapnak, amely nemcsak a külső cselekvés gépiessé válása, hanem a munkatevékenység eszmei oldalának is teljes megértése, a munkafolyamatba bevont tárgyak fogalmának leontyevi-galperini értelemben vett elsajátítása. Itt tehát a fizikai és szellemi munka közötti szakadék felszámolásának pszichotechnikai oldaláról van szó.

A pszichológiában szembeállítják egymással a próba-szerencse alapon (trial and error) és a feladat lényegébe való belelátás (insight) alapján kapott megoldásokat. Resetova hangoztatta, hogy az ő módszerük kiküszöböli a tanulók részéről a “trial and error”-t: az algoritmus alapján hibázás nélkül mindjárt a helyes megoldást találják meg. Érdeklődtem, mi a helyzet az alkotó munkával, amelyhez nem adható meg az algoritmus. Várakozásomnak megfelelően azt a választ kaptam, hogy mivel a módszer igen széleskörűen általánosított készséget alakít ki a tanulóban, ez az új feladatokra való átvitel széleskörű lehetőségét teremti meg s így insight-szerű megoldásokra tesz képessé; mig azonban az alak-lélektan az insight-ot a tanulás kiindulópontjának tekinti, amely vagy megvan a tanulónál vagy nincs meg, addig itt ez a tanulás tervszerűen kimunkált eredménye. Egyébként éppen most dolgoznak egy olyan algoritmus kialakításán, amely a forgácsoló fémmegmunkálás valamennyi ágának – esztergályozásnak, marásnak, fúrásnak – közös algoritmusa lesz. Ha ez elkészül, ezzel fogják kezdeni a képzést és innen haladnak majd a konkrét ágak elsajátítása felé.

Igen érdekesen oldják meg az ellenőrzés kérdését. A tanulókat párokra osztják és egy-egy pár egymást ellenőrzi. Az ellenőrzésnek szintén kialakítják az algoritmusát, amely minden egyes munkafázis ellenőrzéséhez materializált formákban tartalmazza a mércét. Ezután az ellenőrző tevékenységet is szakaszos fejlesztésnek vetik alá, amelynek végén interiorizálódik. Mármost Galperin koncepciója szerint a figyelem nem más, mint éppen ilyen interiorizálódott ellenőrző tevékenység. Azt várták tehát hipotétikusan ettől az eljárástól, hogy eredményeként a tanulónak fokozódik az önellenőrző figyelme a saját munkája iránt. A kísérletek a feltevést igazolták: a kontroll-csoportban, amelyben az ellenőrző tevékenységet nem fejlesztették ki, mutatkozott bizonyos figyelmetlenségből fakadó hibaszázalék – ez a kísérleti csoportban eltűnt. Ezzel a további külső ellenőrzés szükségessége meg is szűnt.

Voltam az Elkonyin és Mencsinszkája vezetése alatt álló 91. sz. iskolában, majd este Jurij Davidov és Evald Iljenkov társaságában megismerkedtem az ott alkalmazott matematikai oktatási módszer vezérideológusával, Vaszilij Davidovval. Az emberi szükségletek és motiváció volt a téma.

V. Davidov először érdekes elképzeléseket fejtegetett az action gratuite-re vonatkozóan, Leontyev szellemében. A motívum, úgymond, tárgyiasult szükséglet. A szükséglet a játékban tárgyiasul, amikor a gyerek sorravesz különböző tárgyakat és "megjátssza" velük különböző szükségleteinek kielégítését. Igy mire eljut a valódi tárgyhoz, már distanciát nyer saját szükségletéhez, megtanulja azt eszmeileg (в идеaльном плaне) kielйgнteni, ъgy hogy nem rabja többé a szükségletnek. Azoknál viszont, akiknél a szükségletkielégítésnek e megjátszása kimarad, akik korán arra kényszerülnek, hogy szükségleteiket valóságosan kielégítsék, azoknál a szükséglet olyan cselekvéshez vezethet, amelyben nem tárgyiasul valóságosan. Ilyenkor az ember nem tud számot adni motívumáról – ez az ún. motiválatlan cselekvés. A motiválatlan cselekvések fő oka, hogy nem tudunk a serdülőknek olyan játékot adni, melyen kialakulhatnának motívumai.

Idáig rendben is volna. Hanem ezután kiderítette, hogy a gyereknek eleinte nemcsak motívumai nincsenek, hanem – szükségletei sem. Míg az állat viscerális szükségletekkel és kielégítésük fajilag rögződött formáival születik, addig az újszülött embernél ez is, az is hiányzik. Az újszülöttnek egyetlen szükséglete van: a felnőttekkel való kommunikáció. Az összes többi szükségletet – még az olyan, úgynevezett “ösztönt” is, mint a szopásét – a felnőtt alakítja ki benne. Érdeklődtem, hogy ha az ösztön említett két komponense közül azt, amelyik a merev viselkedésformákkal kapcsolatos, meg is tagadjuk – igen helyesen – az embertől, nem lehetne-e mégis meghagyni neki némi zsigeri szükségletet, tudván tudva, hogy ezek a későbbiek során humanizálódnak. Tagadó választ kaptam, azzal a magyarázattal kiegészítve, hogy az ember szükségletei nem a fejében, a gyomrában vagy még lejjebb lakoznak, hanem a tárgyakban. Mondtam, hogy akkor nem értem, amit az előbb a motívumok és szükségletek közötti különbségről mondott, hiszen most kiderül, hogy a szükségleteknek tárgyiasulni kell nemcsak ahhoz, hogy motívumokká váljanak, hanem, hogy egyáltalán legyenek. Válasza szerint itt tényleg van probléma, de a különbség az, hogy a motívum már megtalálta a maga tárgyát, a szükséglet pedig csak keresi. Arra a további kérdésemre azonban, hogy mi hajtja, hogy keresse, nem érkezett válasz. Ehelyett a másik Davidov kérdésére, hogy mi van akkor a nemi érzéssel, kijelentette, hogy a nemi vágy (libido – mondanánk idébb eső földrajzi tájakon) sem más, mint a kommunikációs szükségletnek egy megnyílvánulása. Erre tudakoltam, hogy mitől van az, hogy mégis többnyire inkább nőkkel szeretünk “kommunikálni”. Megnyugtatott, hogy majd ha a társadalomnak a népszaporulattal kapcsolatos célok megvalósításához nem lesz szüksége a férfi és a nő kapcsolatára, akkor ez nem így lesz. És akkor majd kiderül, hogy ez a vágy sem a nemi szervekben vagy az agyban lakozott, hanem a társadalmi viszonyokban.

Sohse hittem volna, hogy valaha még én fogom az ember biológiai eredetű szükségleteit védelmezni. Igaz, hogy a teleológikus tárgyi tevékenység szükséglete sem járt jobban: ilyen szükséglete, úgymond, csak a társadalomnak van, az egyénnek pedig csak kommunikációs szükséglete, amelyen keresztül kialakulhat az a szükséglet is. Amikor azonban konkrétan kellett valamit mondania a kommunikációs szükséglet eredetéről is, akkor érdekes módon mégis a cselekvésből vezette le: ennek mindig hiányos adatok alapján kell megindulnia és zajlania, és ezért az embernek szüksége van hozzá támaszra a másik emberben – ennek a tanácsa, parancsa stb. helyettesíti tekintélyelvi alapon a hiányzó adatokat. S így e szükségletet hallgatólagosan a tárgyi tevékenységre irányulóból vezette le.

Este újabb szellemidézésen voltam: a "Московские звлзды" fesztivбl gбlaestjйn a Kongresszusi Palotában. "Nyírfácska", Mojszejev, Alekszandrov – valamennyien ugyanazzal a műsorral, mint tíz évvel ezelőtt. Még a “két kis eszkimó birkózása” is volt. Egyedül Rajkin hozott új számokat a szellemek közül – remek volt. Azért az egész este kellemesnek mondható: az ember visszanyerte a "nájvitását" (amint Füst Milán mondaná).

Kezdődött egy hacsapuri nevű étekkel. Ez kenyértésztából élesztő nélkül sütött csónakalakú készítmény, amelyet forrón tálalnak, a közepére vagy ötdekányi vajat csapva, ami ott azonnal felolvad és úszkálni kezd.

Ezt követte a cseburéki, melyet azért választottam, mert nagyon gusztusosan emlékeztetett a forgácsfánkra. Az is, csak belül hagymás fasírthússal van töltva.

A szoljánkáról nem szólok, amelyben a hús- vagy haldarabok mellett citromszeletek úszkálnak – ez csak akkor lepett meg, amikor már a harmadik meggyszemet haraptam szét és rájöttem, hogy olajbogyó.

De a koronát minderre ma tettem fel a Kongresszusi Palotában. "Блины” – hнrdette egy tбbla, mбrpedig йn palacsintбért azt a 48 kopejkát sem sajnálom, amit szintén hirdetett. A szokásos félórás sort végigállva a következő készítményt kaptam a jelzett összegért: három egészen vastag, valószínűleg kelt tésztából gyártott, vajban sütött, egymásra helyezett palacsintát vajjal nyakonöntve, fél pofa kaviárral a tetején. Életemben kevés ilyen jót ettem!

Még megpróbálom egyszer a feketekávét citrommal.

Ma elsajátítottam a programozott tanulás keretében történő önellenőrzésnek egy szellemes módszerét. A feladatok helyes megoldását megfelelő jelkulcs segítségével láthatatlan vegytintával ráviszik egy milliméterpapírra {a vegytinta: aзотнокислый свинец, vagyis Pb(NO3)2}. Ezután a tanuló az általa kapott megoldási eredményeket szintén ráviszi a papírra. Ha helyes a megoldás, akkor a tollába töltött йодистый кaлий (KJ) az előbbi vegyszerrel egyesülve sárga nyomot hagy. Ha téves, akkor a KJ-hez kevert piros tus hagyja ott a nyomát, tanulónak-tanárnak jelezve a hibát.

Eddigi moszkvai tapasztalataim egy erőteljesebb gyomorgörcs hatására ma éjjel a következő álommá összegződtek:

Be is mentem. A hosszú kérdőív igaz is volt. Ezután az egész éjszakára kiterjedő szaladgálás kezdődött, amelynek rendszere a következő volt: minden szoba ajtajában újabb kérdőíveket kellett kitöltenem, bevallandó, hogy mit akarok, miután kiderült, hogy jó helyen járok, a szoba éppen az, amelyiket kerestem, benne van az apparátus, amelyről próbálnak meggyőzni, hogy ügyemet nagy tehetséggel intézné – csak épp az a személy nincs ott, akit keresek. Keresem másutt, ahová küldenek, ugyanez. Keresek másokat – szintén. És közben mindenhol magyarázzák, milyen egyszerű ez: nem kell egy üggyel harminc helyre menni, telefonálgatni: egyetlen épületben mindent elintéznek…

A "Вопросы философии" hivatalosan rendelt tőlem egy tanulmányt a cinizmusról, Leontyjev pedig búcsúzáskor egy másikat a szabadság-szükségletről. Az utolsó munkanap üzleti egyenlege tehát pozitív.

Szuzdalev elvitt Nyeizvesztnij műtermébe. Ne éljek, ha tavaly, amikor az Emkében Szerdahelyi Pistáékkal az "absztrakt" művészetét szidalmazó Hruscsov szenilitásáról értekeztünk, sejtettem, hogy ilyen nagy művészről van szó!

Elmondta, hogy a modern "Gigantomachián" dolgozik, amelyben azt akarja megmutatni, hogy az ember hogyan kűzd meg a mai gigantokkal, a dolgokkal, a technikával, amellyel azonos, tehát hogy kűzd meg saját magával a dolgokban és saját magában a dolgokkal. Mindezt úgy ábrázolja, hogy a naturalista módon élő formák hirtelen élettelen, gépi formákba mennek át, a gépek pedig életre kelnek. Itt egy feszület, amelyen Krisztus és a kereszt átmennek egymásba, azonosak egymással: Krisztus saját magára van megfeszítve. Ott egy Orfeusz, aki saját mellében hordja a lantját, amelynek húrjai a börtön rácsaira emlékeztetnek. De a legremekebb a sorozatban az “Atomrobbanás”: a földből égnek szakad a füst, amely fenn öt ágra bomolva emberi kézzé hasonul, és a kéz két oldalán egy eltorzult emberi arc két fele: az ember saját kezűleg szakítja ketté saját magát (ez volt az a Мaнеж-ben kiбllнtott szobor, amelyet Hruscsov mint "absztrakcionizmust" szidalmazott!).

Az emlékmű szárnyként rugaszkodik el a földtől, középpontjában egy gondolkodó emberfej áll. Egyik oldala a tudományt, a másik a munkát ábrázolja a naturalizmusnak, a realizmusnak, a szürrealizmusnak és az absztraktnak annak a szintézisével, amelyet Nyeizvesztnij meg akar teremteni. Véleménye szerint a szocialista realizmus csak ilyen szintézisként létezhet.

Hruscsovval való viszonyáról elmondta, hogy a Мaнеж-beli kiбllнtбsra direkt elvitte a rajzait is, amikor megtudta, hogy őt várják: rajzai vadabbak és nem akarta, hogy a háta mögött mondják el Hruscsovnak, hogy ilyen dolgai is vannak. Hruscsov Nyeizvesztnij szidalmazása után odament hozzá és beszélgetett vele. Közben ugyanis Jevtusenko hozzáugrott (Nyeizvesztnijhez), feltépte a mellén az inget és megmutatta Hruscsovnak, mint Coriolanus tartozott volna a római népnek, csatákban szerzett sebeit, s ekképpen Nyikita Szergejevics megtudta, hogy a Honvédő Háború egyik hőséről van szó. Biztosította őt, hogy nem ellene folyik a harc, csak a művészi irányzata ellen; ő úgymond, csak dolgozzon nyugodtan. Azóta, ha Nyeizvesztnij telefonál a Pártközpontba, azonnal kapcsolják Hruscsovot. Megrendeléseket azonban nem kap.

Nyeizvesztnij egyébként nagyon szimpatikus, barátságos, jólelkű fickó, olyan, mint egy piknikus olasz. Amikor ebéd közben érdeklődtem, hogy nem olasz-e, megmagyarázta, hogy valószínűleg mediterránnak látom, mert ő zsidó. Gyerekesen naívnak látszik: amikor nevetünk valami történetén vagy megállapításán, jólelkűen megjegyzi: “Cмешно, дa?" – igazi értelmiségi ember ehelyett komor elégültséggel könyvelné be a sikert.

Magyarországi hadiélményeiből elmesélte a következő történetet. Néhány órára kiengedték a hadikórházból, ahol sebesülten feküdt. Izélhetnékje támadt és elkapott az utcán az egyik hídnál egy lányt. Mindjárt a híd alatt akarta elintézni, de a lány megmagyarázta, hogy nálunk ezt szállodában szokás. Kerestek egy szállodát. A lány mondta neki, hogy előbb menjen be, és szerezzen egy szobát, ő addig vár. Biztonság kedvéért mesterünk elkérte a lány egyik cipőjét, amely egy nagyon szép aranypántos topánka volt. Mire kijött, a lány fél pár cipőben megszökött. Visszament a kórházba, a topánt felakasztotta a csillárra és esténként kiadták a parancsot: "A tisztességes magyar lányhoz – imára!"

Ezután elszavalta három versét, amelyet a magyarországi front idején írt. Van köztük egy egészen kitűnő. Nem akarta leírni, mondván, hogy ő nem költő. Ehelyett mondta el inkább a másik kettőt, amelyek szintén nem voltak rosszak. De az első…Volt benne egy ilyen sor az utcai rohamról: "… не кричaли урa!, Молчa пошли нa рaботу."

Leningrád Moszkva után: végre egy város! Hétkor kezdődnek a színházi előadások. Éjfélkor még vannak az utcán. Egyig szól a rádió; zenét is ad, nemcsak esztrádműsort meg reggeli tornát. Két napig sétáltam egyedül az utcán és egy percig sem éreztem magányt, mint Moszkvában állandóan.

Igazán megbarátkoztunk. Három napig jártunk együtt szerte a városban, amelynek a legkisebb mellékutcában elrejtett gyöngyszemét is ismeri és mutatta. Olyan szerelmes a városba, mint egy olyan Dante lehetett volna Firenzébe, akit nem személyes pártállásától provokálva száműzött a hatalomra jutott ellenpárt, hanem azért, mert kiderült, hogy őseinek a várost lakott öt nemzedéke túlságosan – zsidó. Belekezdtünk ötszáz témába, elfogyasztottunk ötezer viccet. Első nap pertut ittunk és utolsó nap közös közleményt adtunk ki egymásnak, melyben megállapítottuk, hogy nézeteink tényleg minden kérdésben megegyeznek.

Holott süt a nap!

Másnap beszéltem Ananyjevvel. Kijelentette, hogy az ember alapszükséglete egyáltalán nem a tevékenység, hanem a kommunikáció. Tevékenységre is csak az serkenti az embert, hogy valaki számára készítsen valamilyen terméket. Ő nem jutott el oda, ahova Davidov, hogy a biológiai szükségleteket is ebből az alapszükségletből vezesse le. Sőt, amikor ez utóbbinak az eredetéről faggattam, hajlamosnak mutatkozott a fordított levezetésre. Elismerte ugyan, hogy filogenetikailag az ember alapszükséglete a munkatevékenységből származtatható; hozzátette azonban, hogy a filogenezisről akármi állítható, mert semmit sem lehet bizonyítani. Végül kijelentette, hogy kísérletezni kell, mert enélkül mindez etika lesz, ami szintén tudomány ugyebár, de mégsem pszichológia.

Váratlanul fogadott Mjasziscsev. Ez különösen azután volt váratlan, hogy Pavlov egykori intézete kijelentette az Akadémia megkeresésére, hogy nem tud semmi olyat mutatni, ami egy pszichológusnak szórakoztató lehetne.

A fogadtatás meglehetősen furcsán zajlott le. Egy testes nyanya fogadott, nagy füzettel a kezében. Mikor megtudta, hogy mióta vagyok és meddig maradok, felelősségre vont, hogy miért csak most jelentkeztem náluk. Válaszomat, melyben előadtam, hogy még novemberben beadtam rájuk vonatkozó igényemet az akadémiának, de még most is hajszálon múlott, hogy sikerült a dolog, gondosan jegyezte, majd felszólított, hogy ezt mondjam el Mjasziscsevnek is, mert nagyon szereti, ha olyasmit hall, hogy külföldön mennyire ismerik őt. Mikor azt feleltem, hogy inkább ő adja elő, mert én nem értek az ilyesmihez, akkor a következőkről értesítette Mjasziscsevet: “Az elvtárs már tavaly november óta törekszik Önhöz, de egy teljes hónapra Moszkvában fogták és különböző intézményekhez hurcolták.” Erre az öreg, “orvoskinézetű” úr nagyon barátságos lett. Irónikusan érdeklődött, hogy vajon mi mindent tanultam Moszkvában, Leontyevvel kapcsolatban megjegyezte, hogy persze a gondolkodás is fontos dolog, de ő máshoz nem ért. Amikor arról faggatott, hogy én mit csinálok, a nyanya, aki válaszaimat és Mjasziscsev szavait gondosan jegyezte, azt tudakolta, hogy a pszichológiát mi itt "aggyal vagy agy nélkül" értjük-e.

Módszerükről kiderült, hogy az, a dolog pszichológiai lényegét nézve: tesztelés, melyet azonban, úgymond, nem freudista módon értékelnek. Miután ugyanennek pozitív meghatározását kértem, megtudtam, hogy csináltak egy "szovjet TAT"-ot, amelynek témájában, mondták, több a munka és kevesebb a szexualitás.

Estére koncertjegyem volt Mravinszkijhez. Kagan viszont javasolta, hogy inkább menjünk el autón megnézni a várost. Kéjutazásunk után felkerestük Kagan barátait – festőket, kőfaragókat és balettáncosokat – és mulattunk, ami itt továbbra is evésből, ivásból és éneklésből áll, harsány kacagásokkal tűzdelve. A leltár itt veszekedéssel egészült ki, de haláleset nem történt. Továbbá megismertem egy Brodszkij nevű költő versikéivel, melyek írógépen sokszorosított állapotban járnak kézről-kézre. Tehetséget mutató utánérzések a magányról, az élet értelmetlenségéről, a halálról és egyéb kellékekről.

Tanulmányutam utolsó napján voltam a Szmolnijban. Láttam Lenin szobáját és a tanácstermet, ahol bejelentette, hogy "van olyan párt", amely hajlandó vállalni a hatalmat.

S tényleg.

[1] Leány – abban az időben minden nőnek ez volt a nyilvánosság számára való megnevezése és a nyilvánosság előtt való megszólítása, a tizenhatesztendőstől a száztizenhatéves barna kislányig.

[2] Három évvel később majd, a pályafutását éppen csak elkezdő Brezsnyev-éra alatt a tér a következő nevet nyeri majd el és viseli negyedszázadon át: Ploscsagy Pjatyigyeszjatyilétyija Oktyabrja, vagyis Október Ötvenedik Évfordulója tér – nem vicc.

[3] Az agy kéregalatti fehér állományában szétszórt magok rendszere, amelynek működésével érzelmi és ösztönmegnyilvánulásokat hoznak összefüggésbe.

[3]

[4] Anohin azt tulajdonította magának – nem is egészen alaptalanul, – hogy több, mint egy évtizeddel Norbert Wiener előtt leírta egy olyan rendszernek a lényegesebb strukturális tényezőit, amely teleológikus működést végez. Lásd pl. Anohin P. K., 1963: Fiziológia és kibernetika. In: A kibernetika filozófiai problémái. Gondolat. Bp.

[5] A cselekvés-akceptor tárolja a teleológikus működést végző rendszerben a hozott döntést, hogy a cselekvés eredményeinek reafferentációja által visszajelentett információt a tárolt döntéssel egybevetve az egybevetés eredményének megfelelő korrekciót végeztesse el a rendszerrel.

Nincsenek egészen megírva.

Garai László elvtársnak, jószerencsét kívánva, de emlékeztetve, hogy azóta harminc év telt el, amely nagyon nehéz volt, de nagyon fontos is azoknak a gondolatoknak a kifejlődéséhez, amelyeknek kezdeteit e könyv fekteti le.

Az умственное действие fogalmának eredete: в уме = fejben. E terminus technicus-t Leiter Jakab tanár úr, a pszichológia egyik hazai jelese "értelmi cselekvés"-nek fordította magyarra, mert ум = ész. E lelemény azóta is ledönthetetlen falként mered a Galperin-szövegek és a megértésükön esetleg fáradozó magyar olvasók között.

A Vorovszkij utcában? | Igen.| Vagy ezen az oldalon, vagy esetleg ott, azon a másikon.

Ezekben a kísérletekben azt találta, hogy az oroszoktól eltérően a vietnámiak között nincs botfülű, amit azzal összefüggésben értelmezett, hogy az orosztól eltérően a vietnámi nyelvben a hangmagasságeli különbségek is jelentéshordozók, tehát reájuk az ember szociálisan szenzibilis.

Szovremennyik (=Kortárs) Szinház

Novij Mir = Új Világ.

Lityeraturnaja Gazeta = Irodalmi Újság

Oktyabrj = Október

Valaminek történnie kell.

Osztrovszkij: Vihar.

Osztrovszkij drámáinak "sötét birodalma", amelyben Dobroljubov szerint sötét figurák állnak szemben sötét figurákkal.

Neoformáció – transzformáció.

Minden megalázott és megszomorított iránt.

Voproszi Filoszofii = A Filozófia Kérdései.

Kommunyiszt = A Kommunista.

Belátás: olyan észlelés, amely a maga tárgyának jelentését anélkül fogja fel, hogy az egészleges tárgyat előzetesen analizálta volna.

Öncélú cselekvés.

Moszkvai Csilagok.

Manyezs: kiállító-terem Moszkva központjában.

Mulatságos, ugye?

Nem kiáltottak hurrát, szótlanul indultak munkába.