The
human capital: The outlook of an economic psychology. During a second
modernizaton period the human
investment gets as profitable as the material one. The paper
applies methods of the economic psychology to the investigations about
the peculiarities of the human capital
resulting in a possible separation of the output
from the input,
and analyses negative consequences of a “free riding”. Argues that the
only remedy for
these consequences is State investment instead of either
household or enterprise investment in the
human capital. The
brain-drain is considered as a “free
riding” that got
raised to the
second power: it takes place
between States who,
whether losers or winners, are
motivated to reduce
their human investments. An idea is presented for
enabling the transformation of the brain-drain into a normal
exportation.
“A gazdaságtudományok
érdeklődésének gyújtópontjában áruk viselkedése áll, nem pedig embereké”.
Ha ezt a kijelentést 1856-ban
tette volna valaki, teljesen igazat kellett volna adni neki. S mindenki
egyet is értett volna a belőle adódó következtetésekkel: hogy az áruk piaci
magatartásának szempontjából az embereké, amelyet egy gazdaságpszichológia le tudna írni, azért
irreleváns, mert a pszichológiai véletlenek nagy száma egymást kiegyenlíti,
s a piac “láthatatlan keze” így biztosítja, hogy a gazdasági törvényszerûség
érvényre jusson.
Azonban az idézett
kijelentést Boulding 1956-ban
tette[1], s így nem csoda, ha például ugyanazon egyetemről
való tanártársa, George Katona azt vethette neki ellen, hogy “a nagy számok törvénye
csak akkor alkalmazható gazdasági szituációkra, ha a véletlen tényező
túlsúlyban van. Ha családok vagy cégek ezreinek döntései egymástól független
okokból fakadnak, akkor az, hogy az ezrek mit tesznek majd, tényleg bizonyosabb[an
előre látható], mint az, hogy egyvalaki mit tesz. De ha ugyanaz a tényező
egyidejûleg nagyon sok embert ugyanabban az irányban befolyásol,
akkor az [elméleti] középértéktől való eltérések összeadódnak, ahelyett,
hogy semlegesítenék egymást”.[2] Katona következtetése: a gazdaságtan nem lehet meg
a középértéktől való eltérések lélektana nélkül.
1856 vagy 1956 – mi a
különbség?
A különbség a modernizáció
két szakasza között áll fenn.
Modernizációról akkor
beszélünk, amikor a maga mûködési feltételeinek javítása végett a társadalom mesterségesen beavatkozik
természetes folyamatokba. Ennek során a XIX. században a
társadalmi-gazdasági rendszer másképp kezeli a mûködésének anyagi, és
megint másképp az emberi feltételeit: az anyagi feltételeket, amelyektől
mûködése függ, egy gyorsan fejlődő nagyiparral elkezdi maga gyártani
– az emberi feltételektől viszont, amelyeket nem ipar állít elő, egyre
inkább függetleníti a mûködését. Az ipar például a saját mûködéséhez
is nélkülözhetetlen gépeket megtermeli – másfelől a gépek egyre
függetlenebbé teszik az ipart az emberi képességektől, amelyeket nem tud
maga előállítani. S ha a termelés esélyeit egyre kevésbé határozza meg, hogy
egy népesség tulajdonságai között milyen
képességek vannak, s egyre inkább az, hogy
tulajdonában milyen gépek
– a fogyasztást sem az fogja vissza a felhalmozás esélyeinek javára,
hogy a lakosságnak mire nincs le nem küzdött szüksége, hanem egyre inkább az, hogy mire
nincs pénze. Márpedig a kapitalista gazdasági rendszerben olyan
automatizmus is mûködik, amely magától biztosítja, hogy a tulajdonos
tetszése szerint elkölthető pénzt elvonják onnan, ahol a tulajdonos tetszése
a fogyasztásnak kedvezhetne, és átirányítsák oda, ahol automatikusan a
felhalmozás érdekei érvényesülhetnek.
Talán még van, aki emlékszik rá, hogy Marx a tőkeviszonyt ilyen automatizmusnak
tekinti, amelynek mûködéséhez nincs szükség például egy pénzügyi
hivatali apparátusra, mert “ha a klasszikus gazdaságtan számára a
proletár csak gép, amely értéktöbbletet termel, akkor a tőkés is csak gép,
amely ezt az értéktöbbletet többlettőkévé változtatja át”[3]
Mármost hogy egy gépnek van-e
lelke vagy nincs, ez kizárólag őrá tartozik, az pedig, hogy előáll-e egy
tudomány, hogy ezt a lelket tanulmányozza, az pedig erre a tudományra. Úgy
hogy a modernizációnak ebben az első szakaszában egy gazdaságpszichológiának
nem lett volna esélye, hogy akár csak minimális figyelmet keltsen maga iránt.
Az első modernizáció
évszázadának végére azonban azok a mechanizmusok, amelyek a gazdasági
rendszer mûködésének ezt a függetlenséget biztosították az ember
mûködésétől, saját magukat hatástalanítják. A gépről például kiderül,
hogy miközben függetlenítené a gazdasági folyamatot az emberi képességektől,
neki magának a mûködtetéséhez merőben új képességek kellenek. S mióta
Max Weber[4] évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta, mindennapos
tapasztalatunk, s kiváltképp napjainkban, hogy egy olyan tőkeviszony
mûködtetéséhez, amely az emberek szükségletére nem nézve terelné az
eszközöket a fogyasztástól a felhalmozáshoz, olyan hivatalokat kell
létesíteni és fenntartani, amelyekben a hivatalt viselő emberek egyre újabb
kontingensének kell a szükségletéről gondoskodni.
Akár úgy, hogy kielégítik,
akár úgy, hogy kordában tartják – a szükségletekkel immár gazdasági
hatótényezőként kell számolni, s éppígy a képességekkel is. Márpedig a gazdaságpszichológia nem más, mint a
gazdasági hatótényezővé lett lelki jelenségek tudománya.
A lelki jelenségekkel
gazdasági hatótényezőként számolni – a továbbiakban szeretném bemutatni,
hogy a gazdaságpszichológia a modernizáció XX. századi második szakaszának
ezt a korfeladatát nem metaforikusan értelmezi, hanem úgy, hogy elősegítse,
hogy az emberi potenciállal akár számszakilag lehessen számolni. Ez azért
fontos, mert ha egyszer az emberi potenciál szintén hatótényezőjévé válik a
gazdaságnak, akkor mostantól fogva célszerû ugyanúgy bánni vele, ahogyan
a rendelkezésére álló anyagi potenciállal bánik a társadalmi-gazdasági
rendszer, vagyis úgy, hogy számon tartja, mekkora
ráfordítás mennyi hasznot tud kihozni belőle.
Erre nézve a második
modernizáció érdekei gyökeresen eltérnek az elsőétől. A tizenkilencedik
századi modernizáció az emberek használható tulajdonságait nem termelte,
csak kitermelte. Ezért aztán az emberekkel kapcsolatos haszonleső szemlélete
a kizsákmányolásé[5] volt: az emberi potenciált úgy kezelte, mint ami
gazdasági erőfeszítésektől független okokból áll rendelkezésre, s így a
belőle kihozható haszon ingyen van, nem
az emberre való ráfordítás kamatozik benne. S ezt kiegészítette ugyanezen
összefüggés ellenkező irányban számontartott evidenciája: az emberre való ráfordítás nem kamatozik.
Annak ellenére ez volt az
első modernizáció korának uralkodó szemlélete az emberi potenciálra
vonatkozóan, hogy például Adam Smith másképp beszél ugyanerről, amikor “a
lakosoknak, illetve a társadalom tagjainak szerzett és hasznos képességeit”
az állótőke kategóriái közé sorolja, és rámutat: “A munkás fokozott
egyéni kiképzését ugyanúgy foghatjuk fel, mint a munkát megkönnyítő és
megrövidítő gép vagy szerszám beszerzését: bizonyos
kiadást jelent ugyan, de ez profittal együtt megtérül.”[6]
Adam Smith tehát nem
látott érdemi különbséget aközött, ahogyan a kapitalista
gazdasági rendszer a maga mûködésének emberi feltételeire kell, hogy gondot fordítson és ahogyan az anyagi
feltételekre nézve ezt teszi is, amikor ez utóbbiaknak a gyártását úgy
szervezik, hogy tőkét ruháznak be s a gyártási
folyamat eredménye úgy értékesül, hogy a beruházott tőke gyarapszik. Fontos
észre venni, hogy
ez utóbbi olyankor is így történt, amikor a szükséges anyagi feltétel legyártásába
(pl. a közlekedési vagy a közmûhálózat fejlesztésébe) a beruházó nem
magánszemély (vagy ilyenek társasága) volt, hanem az állam: ilyenkor a
folyamat nem okvetlenül az állampolgárok
adójából ment végbe, hanem növekvő mértékben olyan beruházásból, amely haszonnal
megtérül, amikor az állam az infrastruktúra használatáért pénzt szed.
A második modernizáció idején
azután – minthogy a kapitalista társadalmi-gazdasági rendszer mûködése
immár emberi feltételektől sem független s így ezeket, hogy rendelkezésre
álljanak, ugyanúgy le kell gyártani, ahogyan az anyagi feltételeket
gyártották – mérsékelt tempóban, terjed az a szemlélet, amely Adam Smith esetében
még korát megelőző megsejtése volt egy lényeges összefüggésnek. Theodore W.
Schultz például megállapítja: “Széles körben megfigyelték, hogy a nemzeti
termék növekedése a föld, a teljesített munkaórák és az újratermelhető fizikai tőke növekedéséhez
viszonyítva igen nagy.”[7] S a növekedés többletének a magyarázatára a három
termelési tényező mellé, azokkal egy sorban Schultz felvesz egy negyedik
tényezőt: “[…] felfigyeltem az emberek
szerzett képességeinek mint a meg nem magyarázott termelékenységnövekedés
fontos forrásának a szerepére.” E negyedik tényező tekintetében azután
Schultz mindjárt rámutat egy olyan összefüggésre, amely a másik háromra nézve
triviális lenne: “Ezek a szerzett képességek nyilvánvalóan nem ingyenesek.
Szûkös erőforrásokat kell igénybe venni megszerzésük céljából […]”[8]. S ezzel kapcsolatosan megfogalmazza számunkra
legfontosabb megállapítását: “Mindannak,
amit fogyasztásnak nevezünk, jó része az emberi tőkébe való beruházást jelent.
Az oktatásra, az egészségügyre fordított közvetlen kiadások [...] világos
példák erre.”[9]
Az emberi tőkéről nem
csak általánosságban ismerték fel, hogy negyedik tényezője a gazdasági növekedésnek, hanem a számítások azt
mutatják, hogy az Egyesült Államokban a nagy gazdasági válságot követő 20 évben ennek
a hozzájárulása már
meghaladta a fizikai
tőkéét, míg az azt megelőző húsz évben ez utóbbi még
majdnem kétszer annyival járult hozzá a növekedéshez, mint
az oktatás. Schultz
ezzel tudja magyarázni, hogy hazájában a tőkeállomány növekedése a válságot követő
harminc évben úgy
alakul, hogy az újratermelhető anyagi
vagyon éves növekedési üteme 2%, a munkaerőbe invesztált szellemi
tőkéé pedig ugyanakkor több, mint 4%.
Aminek is eredményeként “a munkaerő képzettségállománya körülbelül nyolc és félszeresére emelkedett
1900 és 1956 között, miközben az újratermelhető tőkeállomány [csak] négy és félszeresére nőtt, ha mindkettőt
1956-os árakon mérjük. […] értékét tekintve, ez a képzettségállomány
1900-ban az újratermelhető tőkeállománynak csak 22%-a, 1956-ban pedig már
42%-a volt.[10] Ezzel a váltással magyarázza Schultz, hogy pl. 1940
és 1958 között az Egyesült Államok munkaerőállományában az olyan munkások
aránya, akik 1–4 év középiskolai végzettséggel rendelkeznek, 38‑ról 52%-ra nőtt; azoknak az aránya pedig, akik valamilyen
főiskolán is 1–4 évet végeztek), 13 %-ról 19 %-ra nőtt.
Mindebből levonható az a
következtetés, hogy fogyasztás és felhalmozás határai immáron nem ott
húzódnak, ahol egy XIX. századi szemlélet keresné őket. Például az, amelynek
mentén időnként arról folyik a vita, vajon az egyensúly megteremtésének
elsődleges érdekében vagy az egyensúlynak és a felhalmozásnak
egyidejû érdekében kell-e radikálisan visszafogni a fogyasztást, de
arról nincs vita, hogy a fogyasztás címszava alatt az oktatásra, az egészségügyre
és az emberi erőforrással kapcsolatos további tételekre is radikálisan
visszafogják a kiadásokat, s ha eljön az idő, akkor az anyagi tőke felhalmozását
a munkaerőbe invesztált emberi tőke radikális csökkentésével indítsák újra.
Ez a radikális visszatérés a
XXI. század küszöbén a XIX. század képletéhez mármost érthető bizonyos
szempontból, a gazdaságpszichológia pedig érthetővé teszi, hogy mi ez a
szempont.
Az a helyzet, hogy azoknak a
szemlélete, akik Kanada pozitív és Portugália negatív példájával amellett
érvelnek, hogy az emberi tőkének a gazdasági növekedéshez való
hozzájárulása ma mindennél nagyobb, és azoké, akik, ellenkezőleg, Dánia
példáját hozzák elő, amely az országok élvonalában van a humán ráfordítások
tekintetében, de gazdasági növekedésére nézve a középmezőnyben található,
meg Japánét, amelynél éppen ellentétes irányú a diszkrepancia a humán
ráfordítások és a gazdasági növekedés között, egyvalamiben megegyezik
egymással: pro vagy kontra érveikben olyan tőkeinjekciókkal számolnak,
amelyek jól azonosítható egyéneken
hasznot hajtó tulajdonságot fejlesztenek ki.
Hadd mutassam be egy
didaktikai szándékkal mesterkélt példán, hogy ez milyen következménnyel járhat
az emberi tőke sorsára:
Gondoljunk el egy olyan
tanintézetet, amely a növendékeiben annak képességét fejleszti ki, hogy írás útján társadalmi hatást érjenek el.
A tanintézet növendékei jól azonosítható egyének, a társadalmi
hatásgyakorolás képessége hasznot hajtó tulajdonság, s aki az emberi tőkébe
itt beruház, a ráfordítás minden pótlólagos egységére elvben kiszámíthatja
nemcsak azt, hány új egyént lehet rajta kiképezni az írás útján való csábítás
mûvészetére, de azt is, hogy a rajta megvásárolt többletképzés hány új
egyén elcsábítására képesíti az egyes tanulókat – e két tétel együttes
számbavétele teszi számíthatóvá a határhasznot.
A haszonról mármost
elméletileg azt sem lehet kizárni, hogy kulcsa nullának bizonyul, és azt
sem hogy végtelennek. Ha a tanintézet falain kívüli népességben senki nem tud olvasni, ennek az
állapotnak lehet természetes folyománya az előbbi – s ha ebben az intézeten
kívüli társadalmi közegben egyre többen
tanulnak meg olvasni, ennek a történésnek lehet az eredménye az utóbbi.
Az előbbi állapot mellett semmilyen többletráfordításnak nem lehet többlethaszna:
senkiben nem sikerül kifejleszteni azt a képességet, hogy írás útján hatást
gyakoroljon – analfabétákra. Az utóbbi történés nyomán bármilyen többletráfordítás
nélkül is többlethaszon támad: aki addig kiképeztetése ellenére sem volt képes
írás útján társadalmi hatást elérni, az most olyan potenciál birtokában
találja magát, amely őt egyre több ember levélben való elcsábítására képesíti.
Sajnos mindkét tapasztalat –
az is, amikor a humán erőforrásra történő ráfordítás haszon nélkül marad és
az is, amikor a haszon humán erőforrásra történő ráfordítás nélkül áll elő
– azok ellen dolgozik, akik pedig nem metaforikusan beszélnek emberi tőkébe
való beruházásról ott, ahol ellenfeleik fogyasztást látnak, amelyet a
gazdasági növekedés érdekében akarnak visszafogni. Mindkét tapasztalat olyan,
mintha a modernizáció első szakaszának a fenntebb látott képlete élne tovább
benne: az emberi potenciálból kihozható haszonban nem az emberre való
ráfordítás kamatozik – az emberre való ráfordítás nem kamatozik
A gazdaságpszichológia
mármost a fenti konszenzussal szemben alakítja ki a maga felfogását az
emberi erőforrásról. E felfogás szerint az információgazdálkodás előtérbe
kerülésével egyre inkább az a helyzet, hogy egyének tulajdonságai helyett egyének közötti viszonyok lépnek fel
hatótényezőként: például azok, amelyek az információ közlésekor küldő
és befogadó között fennállnak. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az
információgazdálkodásban az externalitások, egy jószág vagy egy
szolgáltatás “járulékos” vonatkozásai többé nem melléktermékei a gazdasági
tevékenységnek, hanem ennek a lényegét teszik. Amikor az emberi tőkébe
való beruházás nem ezzel a felismeréssel történik, nem viszonyok hálózatának
a fejlesztését célozza, hanem egyének tulajdonságainak a fejlesztését,
akkor a gazdaságpszichológust nem éri meglepetés, amiért a beruházót éri.
Úgy látszik, hogy amikor a második modernizáció szükségessé teszi,
hogy a humán potenciállal számoljunk, a
gazdaságpszichológia teszi ezt lehetővé.
Az, hogy a gazdaságpszichológia egyének tulajdonságai helyett egyének közötti viszonyokkal számol, egyebek között azt is jelenti, hogy számításaiban más mértéket alkalmaz, amikor nem a termelt dolog, hanem a termelő személy érdemének leméréséről van szó. Mindkét esetben kifejezhetőek az összefüggések pénzben, csak más és más logika mentén dolgozik ilyenkor a számítás:
Amikor meghatározott tulajdonságú dolog
termelésében akarja a tőke megtalálni a maga számítását, akkor logikus, ha
azt számítják, mennyivel több pénz
ráfordításával mennyivel több árut
lehet előállítani, s ennek értékesítésével majd mennyivel több pénzben lehet a ráfordított tőkét
haszonnal visszanyerni. Amikor azonban nem dologról, hanem személyről van szó,
akkor magasabb teljesítményének nem
csak úgy feleltethető meg magasabb díjazás,
hogy a dologi hatékonyság paradigmája szerint mért több eredményért többet fizetnek,
hanem úgy is, hogy a ritkaságának mértékében kitûnő teljesítményt olyan
díjazásban részesítik, amely maga is a ritkaságának mértékében kitüntető.[11]
Szemben azzal a mai gyakorlattal,
amikor az emberi erőforrást mint esetleg fejvadászok által elejtett trófeát a
vállalatok – megújult nevû személyzeti osztályok fennhatósága mellett –
egyszerûen elfogyasztják, az
emberrel mint tőkével számoló könyvelés módot nyújtana annak tényleges
számítására, mekkora költséggel termeli a hasznot a gazdaság egésze és annak
minden egyes része. Egy ilyen számítás az oktatásra
való ráfordítást az emberi potenciál
termelésének költségei között számolja el, s éppígy az egészségügyi kiadásokat a karbantartás költségeként, a lakással és a közlekedéssel kapcsolatos
támogatásokat az emberi potenciál
telepítésének költségeként, a kultúra
kiadásait e sajátos tőkejószág üzemeltetésének
költségeként, a munkanélküliség
kezelésével kapcsolatos kiadásokat pedig az emberi potenciálnak mint
állótőkének amortizációs költségei
között adminisztrálja. Az emberre való ráfordítást eszerint többé nem kegyes
erkölcsi imperatívuszok írnák elő, mint a 19. században (amikor máig érvényes
evidenciává vált a tapasztalat, hogy ezek vagy képmutatóak, vagy impotensek),
hanem szolíd üzleti számítások.
Ezzel kapcsolatosan érdemel említést, amit Schultz ír, amikor azt
vizsgálja, “miért hőköltek vissza a közgazdászok az emberi tőkébe való beruházás
nyílt elemzésétől”, miért “nem hangsúlyozták azt az egyszerû igazságot,
hogy az emberek beruháznak önmagukba, és hogy ezek a beruházások igen nagyok.”
Schultz válasza az, hogy itt “mélyen rejlő morális és filozófiai kérdések jelentkeznek.
A szabad ember elsősorban és mindenekelőtt öncél, amelyet a gazdasági törekvésnek
szolgálnia kell, a szabad emberek tehát nem tulajdontárgyak vagy értékesíthető
vagyontárgyak. […] Vannak, akiket az emberekbe fektetett tőke puszta
gondolata is sért. Értékrendünk és hiedelmeink megakadályoznak bennünket
abban, hogy emberi lényekre mint tőkejavakra tekintsünk, kivéve a
rabszolgaságot, amelytől borzadunk. Erősen befolyásol bennünket az a hosszú
harc, amelyet a társadalom a szolgaság megszüntetéséért és az emberi
szabadságot vívó jogi intézmények kialakításáért vívott. Ezeket a vívmányokat
igen nagyra értékeljük. Ezért emberi lényeket vagyonként kezelni, amelyet
beruházással növelni lehet, mélyen gyökeredző értékekkel áll szemben. Úgy
tûnik, hogy ez a felfogás az embert ismét puszta anyagi összetevővé, a
tulajdonhoz hasonló valamivé teszi. Márpedig, ha az ember önmagát mint
tőkejószágot tekinti, ez […] lealacsonyítónak tûnhet.”[12]
Schultz megállapítása ma és minálunk
is érvényes lehet, az általa leírt beállítódásnak pedig az a paradoxona,
hogy a második modernizáció idején minden igazi gondoskodás az emberről
annak köszönhetően állt elő, hogy az embert tőkeként könyvelték el. Tehát
nem olyan lényként, akivel kegyes moralista megfontolásból szociális gyámolítás
történik — ezt más megfontolásból bármikor visz-sza lehet vonni. Még csak
nem is olyanként, akinek vásárlóerejét tartják karban, hogy egy Keynes-féle
gazdaságnak legyenek fogyasztói – ezzel a szemponttal szemben majd egy monetarista
gazdaság gőgösen közömbössé válhat. Hanem tőkeként, amellyel haszonleső
számításból gondol egy kormányzat.
Ezeknek az
üzleti számításoknak a fényében többé nem tartható az a (pedig evidenciával
kezelt) feltevés, amelynél fogva az emberre fordított költségek a
felhalmozástól vonnának el eszközöket, hogy helyette az emberek fogyasztására
fordítsák – ehelyett a humán
ráfordítások a felhalmozás egyik területéről ugyancsak a felhalmozásnak
csoportosítják át egy másik területére a forrásokat, mindössze is csak
azt tekintve szempontnak, hol hajt nagyobb hasznot.
S hogy kinek.
Az emberi tőkével kapcsolatos
üzleti számításoknak kulcskérdése ez – hogy kié legyen a profit – és az
ikerkérdés: Ki viselje a költségeket? Annak a személynek a háztartása, akinek a képességeit a
beruházás kifejleszti? Vagy a vállalat,
amely majd a kiképezendő tudást alkalmazni akarja? Vagy az állam?
Logikusnak hangzik a válasz,
hogy a költségeket az viselje, aki majd a hasznát élvezi annak, ami belőlük
megvalósul; ez utóbbira nézve pedig éppolyan logikusnak tûnik, hogy ez
nem lehet más, mint valamilyen tulajdonság, amelynek kiképezéséből nyilván
annak a személynek van haszna, akin ezt a tulajdonságot kifejlesztik.
Csakhogy annak, hogy a
kiképeztetés költségeit magára az érdekelt személyre terheljék, két nehezen
lekûzdhető akadálya mindjárt eszembe jut: gyakorlati az egyik és elvi
akadály a másik.
A
gyakorlati akadály azzal kapcsolatos, hogy az oktatás költségeinek esetében
jelentős összegekről van szó, amelyek ráadásul gyorsan növekszenek. Az előző
évben minden egyes középiskolásra (a szünidő hónapjait is számolva) havi 6150 forintot költött egyedül a
költségvetés; egyetemi hallgatóknál ez a “termelési költség” már havi 26000
forint volt. Ha ezeket az összegeket az államháztartás helyett
a magánháztartásoknak kellene “kigazdálkodniuk”, akkor, ha lenne is olyan
család, amelynek ez nem okozna gondot, a
közalkalmazottként kereső szellemi dolgozók családjai biztosan nem lennének
ezek között, hiszen ott ez az összeg a 29518 forintot kitevő nettókeresetnek 21, illetve 87,5%-át
vinné el. S akkor még nem számoltuk a taneszközök beszerzésének és a
diákok eltartásának a költségeit, amelyek amúgy is a magánháztartásokat
terhelik.
Persze, megoldható lenne,
hogy ezek a terhek ne egyszerre szakadjanak a családok nyakába az alatt a
négy meg öt év alatt, amig egy-egy gyerek a közép-, illetve a felsőiskolai
tanulmányait végzi, hanem egy hitel törlesztését egyenletesen terítve az
aktív élet 40 évére. Ha a képzésre felvehető hitelt csak ötszázalékos
reálkamat terheli, akkor a törlesztés
és a kamat – mai árakkal és bérekkel számolva – egy teljes aktív élet negyven
évén keresztül havi 12000 forint
lenne, ami a közalkalmazott szellemi dolgozó keresetének több mint 40 százaléka.
De ha a hitel történetesen
kamatmentes lenne (amire nem sok reális esély van), az életfogytiglani
törlesztés akkor is több mint 13
százalékkal terhelné a szellemi foglalkozásúak nagyobbik részének
rendszeres keresetét.
Az elvi akadály pedig, amiért
a kiképeztetés költségeit nem viselheti az a személy, akinek a tulajdonságáról
szó van: hogy nem tulajdonságról van szó.
Ez a furcsán hangzó megállapítás azzal a sokkal kevésbé furcsával függ össze,
hogy korunkban az anyag- és energiagazdálkodással szemben egyre nagyobb
súlyt kap az információgazdálkodás.
Márpedig az információgazdálkodás természetéből adódik, hogy a benne
hatékonnyá váló emberi potenciál nem az egyes emberek tulajdonságaként, hanem valamiképpen a közöttük (például a
kommunikációban, általában az interakcióban) megnyilvánuló viszonyként áll elő: meghatározott személyben csak úgy
fejleszthető ki meghatározott kommunikációs vagy interakciós képesség, ha másokban
is kifejlesztésre került vagy kerül az ennek megfelelő kommunikációs vagy
interakciós képesség.
Senkiben nem lehet adva a képesség, hogy írásban vagy valamilyen idegen nyelven érintkezzen másokkal, ha környezetében senkiben nincs adva a képesség, hogy írásban vagy ezen az idegen nyelven érintkezzen másokkal. Tegyük fel, hogy Kis Péteren kiképezik azt a tulajdonságot, hogy tudjon írni és olvasni — ez lehet hasznos is meg teljességgel haszontalan is. Utóbbi abban az esetben állhat fenn, ha ő az egyetlen személy a társadalomban, akin ez a tulajdonság kialakult: ilyenkor hiába tud írni, ha nincs, aki elolvassa, és hiába tud olvasni, ha senki sem ír neki. Tegyük fel mármost, hogy ekkor Nagy Pálnak is kialakítják ugyanazt a tulajdonságát. Kinek lesz belőle haszna? Nyilvánvaló, hogy Nagy Pálnak és — vele teljesen egyenlő mertékben Kis Péternek: mindkettőnek most áll elő az a potenciálja, hogy írásban tudjon érintkezni másokkal.
A gazdaságpszichológia a köznyelvből
vett szóból alkot szakkifejezést, amikor azt állapítja meg, hogy az olyan
folyamatokra, amelyek hozamát a ráfordításoknál nem (vagy nem sokkal) kisebb
mértékben határozzák meg externalitások, az ember természetes reagálása a potyázó beállítódás. S a potyázással
kapcsolatosan a gazdaságpszichológia megerősíti azt az általános tapasztalatot,
hogy ahol egy elkezdi a potyázást, ott a többi sem akar balek maradni, s így
hamarosan mindenki kevesebbel száll be a
vállalkozásba, mint amennyi ahhoz kell, hogy ez megfelelő hasznot hajtson.
Ezért az itt vizsgált
fejlesztés költségei piaci eszközökkel csak igen korlátozottan terhelhetők
rá az egyénre. Az ilyen ráfordításoknak és hozamuknak az adminisztrálása
sokkal inkább olyan szerveződésben történhet, amely a maga hatalmánál fogva
kötelezheti a hozzá tartozó személyeket meghatározott terhek vállalására,
kockázatok elosztására, aminek ellentételezése azután nem kizárólag piaci
úton történik. Ilyen szerveződés lehet például az állam.
Valahányszor az állam ilyen
összefüggésben szóba kerül, magától értetődőnek veszik, hogy jóléti funkcióit emlegetik, holott
esetleg olyasmiről folyik a beszéd, ami az állam gazdasági funkciói közé tartozik. Valójában a humán ráfordításokra
is igaz az a megszorítás, amit fentebb az infrastruktúra fejlesztésével
kapcsolatos állami beruházásról tettünk: az
emberi tőkébe való beruházás sem okvetlenül az állampolgárok adójából megy
végbe, hanem lehetséges profitot hozó üzleti vállalkozásként is.
Ami ennek korlátot szab, az
egy jellegzetes antinómia, amely a magasan kvalifikált emberi potenciállal
kapcsolatos és alighanem a második
modernizáció meghatározó antinómiája: minél magasabban kvalifikált
emberi potenciálról van szó, annál nagyobb tőke
lekötését igényli a gyártása — másfelől annál nagyobb autonómiát az üzemeltetése. Amiképp fentebb látnivaló volt, hogy
a humán fejlesztés költségeinek az egyénre terhelése elapasztja a célra
fordítható tőkét, hasonlóképpen fenyeget az állam beavatkozása az autonómia
elapasztásával.
Ebből a szempontból amikor az
állam vállalkozik az emberi tőkébe való beruházásra, s éppígy olyankor,
amikor egy magánvállalat, akkor a további fejleményeket meghatározó kulcskérdés:
ki a beruházásból előállított emberi
potenciál tulajdonosa? A tulajdon kérdését azért kell nyomatékkal
felvetni, mert a beruházott emberi tőke szervesen épül bele az érdekelt személy
testébe és lelkébe, elválaszthatatlanul attól, ami a kiképezendő ember
fizikai és szellemi adottságaként eleve létezett. Az állam csak úgy
rendelkezhet az általa beruházott emberi tőkével, ha az állampolgárokkal,
akiknek testében és lelkében ez a tőke létezik, totálisan rendelkezik. Ezzel,
nem pedig bárkinek gonosz vagy ostoba szándékaival kapcsolatosan állhat elő
az ilyen állam törekvése és lehetősége, hogy polgárait totálisan ellenőrizze.
A fentebbi antinómia
megoldását a jóléti állam
szolgáltatná, amely beruházója az emberi tőkének, de nem tulajdonosa és nem
is haszonélvezője, így e mellett a berendezkedés mellett sem a szükségelt
volumenû tőkében, sem a kellő autonómiában nem lép fel hiány. Ez a
képlet azonban tényleg nem valósulhat meg a beruházónak profitot hozó üzleti
vállalkozásként. Sőt, mivel az egyént piaci viszonyok (a potyázás
tendenciájánál fogva) nem kényszeríthetik arra, hogy azt a hasznot,
amelyet emberi tőkébe eszközölt állami beruházás hozamaként élvez, őmaga is
emberi (netán anyagi) tőkébe ruházza be, ez a jóléti állammal szemben azt a
gyanút kelti, hogy itt mégis a felhalmozástól vonnak el eszközöket.
Az emberi tőkével
kapcsolatosan azonban létezik egy olyan gyakorlat is, amely lehetővé teszi,
hogy egy nemzetgazdaság anélkül húzzon hasznot emberi erőforrásból, hogy kifejlesztésükre
a szükséges tőkét e nemzetgazdaságon belül akár háztartások, akár vállalatok,
akár pedig az állam ráfordította volna: az elme-elmenés
(brain-drain).
Ezzel látszólag mintha
visszatérne a XIX. századi modernizáció kapitalista gazdasági rendszerének az
a lehetősége, hogy az emberi erőforrást úgy kezelje, mint ami gazdasági
erőfeszítésektől függetlenül áll rendelkezésre. Erre a látszólagos
visszatérésre épül egy neoliberális reneszansznak az igénye. Ezzel szemben
defetista pozícióba vonul a szocializmus, amely a XX. században kivétel nélkül
mindig olyankor volt kormányzati pozicióba kerülve sikeres, amikor a második
modernizáció merőben új tendenciáját kihasználva az embert tőkeként tudta menedzselni, amellyel haszonleső
számításból gondol egy gazdasági rendszer, akár a piacgazdálkodás, akár a
tervgazdálkodás alapján mûködik.
A visszatérés a XX. század
végén az emberi potenciállal a XIX. században folytatott gyakorlathoz pusztán
látszólagos, mert nem váltak újra hatékonnyá olyan mechanizmusok, amelyek
a gazdasági rendszer mûködését függetleníthetnék az emberi
feltételektől, sőt, az információgazdálkodás előrehaladásával ez a függés
egyre nagyobbfokú lesz. Az egyre kevésbé nélkülözhető emberi erőforrást
egyes országok azért tudják anélkül üzemeltetni, hogy gyártanák, mert más
országok valamikor gyártották, anélkül, hogy – az elmenő elmét – maguk
üzemeltethetnék.
Fentebb futó ismeretséget
kötöttünk a potyázásnak azzal a klasszikus formájával, amelyet személyek között
állapít meg a gazdaságpszichológia olyankor, amikor az egyikük által eszközölt
ráfordítás hozamát a másikuk élvezi. Az ebből fakadó lavinahatás kivédésére
szolgálhat, ha az állam részt vállal az emberi tőkébe való beruházásból.
S most itt a második potyázás,
amely már maguk között az államok között áll elő, minthogy az elme-elmenés
egyirányú: Kelet-Európából és egyáltalán keletebbről tart általában
nyugatabbra, a vágyott célállomásként lehetőleg az Egyesült Államokba.
Ennek az egyénköziből
nemzetközi méretarányúvá lett potyázásnak a keretében a gyártó és az üzemeltető
ország között a külkereskedelemnek
és a zsákmányolásnak egy különös elegye közvetít: az emberi potenciál
társtulajdonosai közül az egyéntől, aki az emberi potenciálnak testet adott,
megvásárolják az árut – a (pl. magyar) államtól pedig, amely az emberi tőkébe
annak idején a beruházást eszközölte, elcsábítják.
Akár úgy reagál az
elme-elmenésnek kárát valló állam, hogy a brain-draint korlátozza, akár
pedig úgy, hogy kivonul a humán üzletágból, az elme-elmenés mint forrás,
amely a hasznát élvező országoknak rendelkezésére állna, mindenképpen
elapad. Ám a brain-drainnek kárát valló állam sem jár jobban, minthogy reagálásának
irányától függően az emberi potenciálnak vagy a gyártásához szükséges tőke,
vagy a mûködtetéséhez szükséges autonómia lesz az, ami egyre kevésbé
fog rendelkezésre állni. Így aztán a világ nyugati féltekéje éppúgy, mint a
keleti azzal lépne az információgazdálkodás századába, hogy e gazdálkodás legfontosabb
eszközében, az emberi erőforrásban a legsúlyosabb hiányra kárhoztatnák egymást.
Az emberi tőke
adminisztrálásának igazi alternatív kereteihez úgy juthatna a harmadik
évezredébe lépő világ, ha sikerülne az elme-elmenést
átalakítani igazi exporttevékenységgé. Magyarországot tekintve az emberi
potenciál, úgy látszik, versenyképes árucikk, amelynek külpiaci
értékesítéséből olyan bevételhez juthatna az emberi tőkébe beruházó magyar
állam, amelyből a jövőben is fedezni tudná e különleges termelés
fenntartásához, netán bővítéséhez is a szükséges beruházásokat.
Azon, amit az emberi tőkébe
beruházó állam az elme-elmenéskor veszít, osztozik az, aki a maga képességeibe
beépült tőkét a sajátjaként kezelve külföldön eladja, és az, aki ezt tőle
megvásárolja — a humán ráfordítások haszonnal való megtérülését a kárvallott
állam megpróbálhatja akár az egyiknek, akár a másiknak a megrendszabályozása
útján biztosítani a maga számára.
E két lehetőség azonban távolról
sem ekvivalens. Ha az állam a maga méltányos részesedését azon az úton
keresné, hogy kiképezett polgáraival próbálja meg kamattal törleszttetni a
kiképeztetés költségeit, ez visszavezetne ez utóbbiak autonómiájának
korlátozásához, ennek valamennyi káros következményével az emberi potenciál
mûködtetésére nézve. Az elme-elmenésnek külkereskedelmi tranzakcióként
való elismertetését szorgalmazni azoknál az államoknál lehet érdemes, amelyek
vagy maguk közvetlenül vagy a kereteik között mûködő vállalatokon keresztül
az elme-elmenés haszonélvezői. Olyan nemzetközi szerződés kialakítását kell
célul tûzni, amelynek keretei között a külkereskedelmi tranzakcióként való
minősítésnek konzekvenciáit meghatározott időre visszamenően érvényesíteni
lehetne.
Illúzió lenne, persze, azt
képzelni, hogy a brain-drain haszonélvezői ilyen értelmû rendezésben
partnerül szegődnének az elme-elmenésnek kárát valló államokhoz. Léteznek
azonban olyan kulturális árucikkek (számítógépes szoftverek, CD-, video-
és magnó-felvetelek, továbbá a szerzői jog hagyományosabb tételei: szabadalmazott
találmányok, könyvek), amelyekben az áramlás iránya ellentétes a brain-drain
irányával, s amelyek gyártói éppolyan érdekeltek benne, hogy hozzájussanak az
őket megillető export-bevételhez, mint az emberi erőforrás gyártói.
Becslések szerint e nyugatibb
országból származó kulturtermékek keletibb országokban való felhasználása
mintegy 80%-ban feketén történik, vagyis az ellenérték megfizetését ugyanúgy
mellőzve, mint ez az elmenő elme esetében történik. Ezért a magyar kormány
sikerrel kezdeményezhetné olyan nemzetközi tanácskozás összehívását, amelynek
vállalt célja az lenne, hogy egységesen és hatékonyan szabályozza mindazoknak a
kulturális árucikkeknek a külkereskedelmi jellegû forgalmát, amelyek
közös minősége, hogy ellentételezés nélkül való eltulajdonításuk nem úgy
történik, mint triviális ingóságok triviális ellopása, de éppolyan nagy anyagi
kárt tud eredményezni, ha mód nyílik rá.
Garai László
* E rövid terjedelmű írás kifejtését és további érvekkel való alátámasztását lásd a szerző Quo vadis, tovaris? A modernizáció útjáról és a rajta vándorló emberről c. tanulmánygyüjteményének I. kötetében (Bp.: Scientia Humana. 1995), továbbá a Gazdasági növekedésünk emberi feltételei és a második modernizáció (Közgazdasági Szemle, 1995. [XLII] 6. 606-618. lap), valamint A második modernizáció és Magyarország (Kritika, 1996/1) c. frissebb keletű tanulmányában.
[1] Boulding, K. E., 1956: The image. Ann Arbor: University of Michigan Press. 82. lap.
[2] Katona, G., 1975: Psychological economics. 55-56. lap.
[3] MEM, 23. kötet, 556. lap.
[4] Weber, M. 1967: Gazdaság és társadalom. Bp.: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 78-79. lap.
[5] A szót itt nem abban az értelemben használom, ahogyan Marx elmélete és a reá hivatkozó ideológia tette, hanem valamilyen — anyagi vagy emberi — potenciál olyan használatát értem rajta, amely nem jár együtt e potenciálnak nem hogy aktív megtermelésével, de még annak a lehetőségnek a meghagyásával sem, hogy ez magától újratermelődjék.
[6] Adam Smith A nemzetek gazdagsága. KJK, Bp. 1992. 282. lap (Kiemelés tőlem — G. L.).
[7] Schultz, Th. W., 1983: Beruházás az emberi tőkébe. Bp.: KJK. 44. lap (Kiem. tőlem — G. L.)
[8] Id. mű, 21. lap (Kiem. tőlem — G. L.)
[9] Id. mű, 44. lap (Kiem. tőlem — G. L.).
[10] Id. mű, 64-65. lap.
[11] Részletesebben lásd szerző “…kis pénz —> kis foci”? Egy gazdaságpszichológia megalapozása (Magyar Közgazdasági Társaság kiadása. Bp., 1990) c. munkájában (142ó148. lap).
A Második modernizáció gazdaságpszichológiája c. előkészületben lévő szakmunka a sz—ban forgó számításnak egy kalkulusát is tartalmazza.
[12] Schultz: Id. mű, 49-50. lap.