Emberi tőke és gazdaságpszichológia*

Garai László
MTA Pszichológiai Intézete, Budapest

The human capital: The outlook of an economic psychology. During a second modernizaton period the human investment gets as profitable as the ma­terial one. The paper applies methods of the economic psychology to the in­ves­ti­ga­tions about the peculiarities of the human capital resulting in a possible se­pa­ra­tion of the output from the input, and analyses negative consequences of a “free riding”. Argues that the only remedy for these consequences is State investment in­stead of either household or enterprise investment in the human capital. The brain-drain is considered as a “free riding” that got raised to the second power: it takes place bet­ween States who, whether losers or winners, are motivated to reduce their human in­vestments. An idea is presented for enabling the transformation of the brain-drain into a normal exportation.

“A gazdaságtudományok érdeklődésének gyújtópontjában áruk viselke­dé­se áll, nem pedig embereké”.

Ha ezt a kijelentést 1856-ban tette volna va­la­ki, teljesen igazat kel­lett volna adni neki. S mindenki egyet is értett volna a be­lőle adódó kö­vet­kez­tetésekkel: hogy az áruk piaci magatartá­sának szem­pont­jából az em­be­re­ké, amelyet egy gazdaságpszichológia le tudna írni, a­zért ir­releváns, mert a pszichológiai vélet­lenek nagy száma egy­mást kiegyen­líti, s a pi­ac “lát­ha­tat­lan keze” így bizto­sítja, hogy a gazda­sági törvény­sze­rû­ség érvény­re jusson.

Azonban az idézett kijelentést Boul­ding 1956-ban tette[1], s így nem csoda, ha például ugyanazon egyetemről való tanártársa, George Katona azt vethette neki ellen, hogy “a nagy számok tör­vénye csak akkor alkalmaz­ható gazdasá­gi szituáci­ókra, ha a véletlen té­nye­ző túlsúlyban van. Ha családok vagy cégek ezreinek döntései egymástól füg­get­len okokból fakadnak, akkor az, hogy az ezrek mit tesznek majd, tény­leg bi­zo­nyosabb[an előre látható], mint az, hogy egyvala­ki mit tesz. De ha u­gyan­az a tényező egyidejû­leg nagyon sok embert ugyanab­ban az irányban be­folyá­sol, akkor az [elméleti] középér­téktől való eltérések összeadód­nak, a­he­lyett, hogy semlege­sítenék egymást”.[2] Katona következtetése: a gaz­daság­tan nem lehet meg a középértéktől való eltérések lélekta­na nélkül.

1856 vagy 1956 – mi a különbség?

Modernizáció és második modernizáció

A különbség a modernizáció két szakasza között áll fenn.

Moder­ni­zációról akkor beszélünk, amikor a maga mû­ködési feltételei­nek javítása végett a tá­rsadalom mestersége­sen beavatkozik természetes folya­ma­tokba. Ennek során a XIX. század­ban a társadalmi-gazdasági rendszer más­képp kezeli a mûködésének anyagi, és megint másképp az emberi feltéte­le­it: az anyagi feltételeket, amelyektől mûködése függ, egy gyorsan fejlődő nagy­i­par­ral el­kez­di maga gyártani – az emberi feltételektől viszont, ame­lye­ket nem i­par állít elő, egyre inkább függetleníti a mûködését. Az ipar például a saját mû­ködéséhez is nélkülöz­he­tet­len gépeket megtermeli – másfelől a gé­pek egy­re függetlenebbé teszik az i­part az em­beri ké­pes­ségektől, ame­lye­ket nem tud maga előállítani. S ha a ter­melés esélyeit egyre kevésbé hatá­roz­za meg, hogy egy népes­ség tulajdon­sá­gai kö­zött milyen képességek van­nak, s egyre inkább az, hogy tulajdoná­ban mi­lyen gépek – a fogyasztást sem az fogja vissza a felhalmo­zás esé­lye­i­nek ja­vá­ra, hogy a lakos­ságnak mire nincs le nem küzdött szük­sé­ge, hanem egy­re in­kább az, hogy mi­re nincs pén­ze. Már­pedig a kapitalista gazdasági rend­szer­ben olyan automatiz­mus is mû­kö­dik, a­mely magától biz­tosít­ja, hogy a tulaj­do­nos tet­szé­se szerint elkölthető pénzt elvonják onnan, a­hol a tulajdonos tet­szése a fo­gyasz­tásnak kedvez­het­ne, és átirányítsák oda, a­hol automa­ti­ku­san a fel­hal­mo­zás ér­de­kei érvé­nye­­sül­hetnek. Talán még van, aki emlékszik rá, hogy Marx a tőkeviszonyt i­lyen auto­ma­tiz­musnak tekinti, amelynek mûködéséhez nincs szükség pél­dá­ul egy pénzügyi hivatali appa­rá­tus­ra, mert “ha a klasszikus gaz­da­ság­tan számára a proletár csak gép, amely értéktöbbletet termel, akkor a tőkés is csak gép, amely ezt az értéktöbbletet többlettőkévé változtat­ja át”[3]

Mármost hogy egy gépnek van-e lelke vagy nincs, ez kizárólag őrá tar­tozik, az pe­dig, hogy előáll-e egy tudomány, hogy ezt a lelket tanulmányoz­za, az pedig erre a tu­do­mány­ra. Úgy hogy a modernizációnak ebben az első szakaszában egy gazdaságpszi­chológi­á­nak nem lett volna esélye, hogy akár csak minimális figyelmet keltsen maga iránt.

Az első modernizáció évszázadának végére azonban azok a mechaniz­mu­sok, amelyek a gazdasági rendszer mûködésének ezt a függetlenséget bizto­sították az em­be­r mûködésétől, saját ma­gukat hatástalanítják. A gépről pél­dá­ul kiderül, hogy mi­közben függetlenítené a gazdasági fo­lya­matot az em­be­­ri ké­pességek­től, ne­ki magának a mûködtetéséhez merőben új képessé­gek kel­le­nek. S mi­ó­ta Max Weber[4] évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta, mindenna­pos tapasz­ta­la­tunk, s ki­váltképp napjainkban, hogy egy olyan tőkeviszony mûködtetéséhez, amely az emberek szükség­­letére nem nézve terelné az eszközöket a fogyasztástól a fel­hal­mo­zás­hoz, olyan hivatalokat kell létesíteni és fenntartani, amelyekben a hiva­talt vi­selő emberek egyre újabb kontingensének kell a szükségletéről gondoskodni.

Akár úgy, hogy kielégítik, akár úgy, hogy kordában tartják – a szük­ség­letekkel im­már gazdasági hatótényezőként kell számolni, s éppígy a ké­pes­ségekkel is. Márpedig a gazdaságpszichológia nem más, mint a gazdasági hatótényezővé lett lelki jelenségek tudománya.

A lelki jelenségekkel gazdasági hatótényezőként számolni – a továb­bi­ak­ban szeret­ném be­mutatni, hogy a gazdaságpszichológia a modernizáció XX. szá­zadi második szaka­szá­nak ezt a kor­feladatát nem metaforikusan ér­tel­mezi, ha­nem úgy, hogy elősegítse, hogy az emberi po­ten­ci­állal akár szám­szakilag lehes­sen számolni. Ez azért fontos, mert ha egy­szer az emberi potenci­ál szintén hatótényezőjévé válik a gazdaságnak, akkor mostantól fog­va célszerû ugyanúgy bánni vele, ahogyan a rendelkezésére álló anyagi potenciállal bánik a tár­sadalmi-gazdasági rendszer, vagyis úgy, hogy számon tartja, mekkora ráfordítás mennyi hasznot tud kihozni belőle.

Erre nézve a második modernizáció érdekei gyökeresen eltérnek az el­sőétől. A ti­zenki­lencedik századi modernizáció az emberek használható tu­laj­donsága­it nem termelte, csak kitermelte. Ezért aztán az emberekkel kap­cso­latos haszonleső szemlélete a kizsákmányolásé[5] volt: az emberi potenciált úgy kezelte, mint ami gazdasági erőfeszítésektől független okokból áll ren­del­kezésre, s így a belőle kihozható haszon ingyen van, nem az emberre való rá­fordítás kamatozik benne. S ezt kiegészítette ugyanezen összefüggés ellen­ke­ző irányban számontartott evidenciája: az emberre való ráfordítás nem kamatozik.

Annak ellenére ez volt az első modernizáció korának uralkodó szemlé­le­te az emberi potenciálra vonatkozóan, hogy például Adam Smith más­képp be­szél ugyanerről, amikor “a lakosoknak, illetve a társadalom tagja­inak szer­zett és hasznos képességeit” az állótőke kategóriá­i közé sorolja, és rámutat: “A munkás fokozott egyéni kiképzését ugyanúgy foghatjuk fel, mint a munkát megkönnyítő és megrövidítő gép vagy szerszám beszerzését: bizonyos kiadást jelent ugyan, de ez profittal együtt megtérül.[6]

Az emberi erőforrás mint tőke

Adam Smith tehát nem látott érdemi különbséget aközött, ahogyan a ka­pi­talista gaz­da­sá­gi rend­szer a maga mûködésének emberi feltételeire kell, hogy gondot fordítson és ahogyan az anya­gi feltételekre nézve ezt teszi is, a­mi­kor ez utóbbiaknak a gyártását úgy szervezik, hogy tő­két ru­ház­nak be s a gyár­tási folyamat eredménye úgy értékesül, hogy a beruházott tőke gya­rap­szik. Fontos észre venni, hogy ez utóbbi olyankor is így történt, amikor a szük­sé­ges anyagi fel­tétel legyártá­sá­ba (pl. a köz­lekedési vagy a közmûhá­ló­zat fej­lesz­tésébe) a beruházó nem ma­gán­sze­mély (vagy ilyenek társasága) volt, ha­nem az állam: ilyenkor a folyamat nem okvetlenül az állampolgárok a­dó­jából ment végbe, hanem növekvő mértékben olyan beruházásból, amely ha­szon­nal megtérül, amikor az állam az infrastruktúra használatáért pénzt szed.

A második modernizáció idején azután – minthogy a kapitalista társa­dal­mi-gazdasá­gi rendszer mûködése immár emberi feltételektől sem függet­len s így ezeket, hogy rendelke­zés­re álljanak, ugyanúgy le kell gyártani, a­ho­gyan az a­nyagi feltételeket gyártották – mérsé­kelt tempóban, terjed az a szemlé­let, amely Adam Smith esetében még korát megelőző meg­sej­tése volt egy lé­nye­ges összefüggésnek. Theodore W. Schultz például megállapítja: “Szé­les kör­ben megfigyelték, hogy a nem­zeti termék növekedése a föld, a teljesített mun­kaórák és az újratermel­he­tő fizikai tőke növekedéséhez viszonyítva igen nagy.”[7] S a nö­ve­kedés többletének a magyarázatára a három termelési té­nye­ző mellé, azokkal egy sorban Schultz felvesz egy negyedik tényezőt: “[…] fel­figyeltem az em­berek szerzett képességei­nek mint a meg nem magyará­zott termelékeny­ség­növekedés fontos forrásának a szerepé­re.” E negyedik té­nyező tekintetében azután Schultz mindjárt rámutat egy olyan összefüg­gés­re, amely a másik háromra nézve triviális lenne: “Ezek a szerzett képessé­gek nyil­ván­va­ló­an nem ingyenesek. Szûkös erőforrásokat kell igénybe venni meg­szer­zé­sük céljából […]”[8]. S ezzel kapcsolatosan megfogalmazza számunkra legfontosabb megállapítását: “Mind­an­nak, a­mit fogyasztásnak nevezünk, jó része az emberi tőkébe való beruhá­zást je­lent. Az oktatásra, az egészségügyre fordított közvetlen kiadások [...] világos példák er­re.”[9]

Az emberi tőkéről nem csak általánosságban ismerték fel, hogy negye­dik té­nyezője a gaz­da­sá­gi növekedésnek, hanem a számítások azt mutatják, hogy az E­gyesült Államokban a nagy gaz­dasági válságot követő 20 évben en­nek a hoz­zá­já­rulása már meghaladta a fizikai tő­ké­ét, míg az azt megelőző húsz év­ben ez u­tób­bi még majdnem kétszer annyival járult hozzá a nö­ve­kedés­hez, mint az ok­ta­tás. Schultz ezzel tudja magyarázni, hogy hazájában a tőkeállo­mány növe­ke­dése a válságot követő harminc évben úgy alakul, hogy az újra­ter­melhető anya­gi va­gyon éves növe­kedé­si üteme 2%, a munkaerőbe invesz­tált szellemi tő­kéé pe­dig u­gyanakkor több, mint 4%. A­minek is eredmé­nye­ként “a mun­ka­erő kép­zett­ség­ál­lománya körülbelül nyolc és félszere­sé­re emel­kedett 1900 és 1956 kö­zött, mi­köz­ben az újratermelhető tőkeál­lo­mány [csak] négy és félszere­sére nőtt, ha mind­kettőt 1956-os árakon mér­jük. […] ér­tékét tekintve, ez a képzett­ség­állo­mány 1900-ban az újra­ter­mel­hető tőke­ál­lománynak csak 22%-a, 1956-ban pedig már 42%-a volt.[10] Ez­zel a váltással magyarázza Schultz, hogy pl. 1940 és 1958 kö­zött az E­gye­sült Államok munkaerőállományában az olyan mun­kások ará­nya, a­kik 1–4 év kö­zép­is­kolai végzettséggel rendel­kez­nek, 38‑ról 52%-ra nőtt; a­zok­nak az a­rá­nya pe­dig, akik valamilyen főiskolán is 1–4 évet végeztek), 13 %-ról 19 %-ra nőtt.

Mindebből levonható az a következtetés, hogy fogyasztás és felhal­mo­zás határai immáron nem ott húzódnak, ahol egy XIX. századi szem­lélet ke­res­né őket. Például az, amelynek mentén i­dőnként ar­ról folyik a vita, vajon az egyensúly megteremtésének elsődleges érdeké­ben vagy az e­gyen­súlynak és a fel­halmozásnak egyidejû érdekében kell-e radikálisan vissza­fogni a fogyasztást, de arról nincs vita, hogy a fogyasztás címszava alatt az oktatásra, az egész­ség­ügyre és az emberi erőforrással kapcsolatos további té­telekre is radikálisan visszafogják a kiadásokat, s ha eljön az idő, akkor az anyagi tőke felhal­mo­zá­sát a munkaerő­be invesztált emberi tőke radikális csökkentésével indítsák újra.

A gazdaságpszichológia  szemlélete

Ez a radikális visszatérés a XXI. század küszöbén a XIX. század képletéhez mármost érthető bizonyos szempontból, a gazdaságpszichológia pedig érthetővé teszi, hogy mi ez a szempont.

Az a helyzet, hogy azoknak a szemlélete, akik Kanada pozitív és Portu­gá­lia negatív példájával amellett érvelnek, hogy az emberi tő­kének a gaz­da­sá­gi nö­vekedéshez való hozzájárulása ma mindennél nagyobb, és azoké, akik, el­len­ke­zőleg, Dánia példáját hozzák elő, amely az országok élvonalában van a hu­mán ráfordítások tekintetében, de gazdasági növekedésére nézve a közép­me­zőny­ben található, meg Japánét, amelynél éppen ellentétes irányú a disz­kre­pan­ci­a a humán ráfordítások és a gazdasági növekedés között, egyvala­mi­ben megegyezik egymással: pro vagy kontra érveikben olyan tőkeinjekciók­kal szá­mol­nak, amelyek jól azonosítható egyéneken hasznot hajtó tulajdonságot fejlesztenek ki.

Hadd mutassam be egy didaktikai szándékkal mesterkélt példán, hogy ez milyen következménnyel járhat az emberi tőke sorsára:

Gondoljunk el egy olyan tanintézetet, amely a növendékeiben annak ké­pességét fejleszti ki, hogy írás útján társadalmi hatást érjenek el. A tanin­té­zet növendékei jól azonosítható egyének, a társadalmi hatásgyakorolás ké­pes­­sége hasznot hajtó tulajdonság, s aki az emberi tőkébe itt beruház, a rá­for­dítás minden pótlólagos egységére elvben kiszámíthatja nemcsak azt, hány új e­gyént lehet rajta kiképezni az írás útján való csábítás mûvészetére, de azt is, hogy a raj­ta megvásárolt többletképzés hány új egyén elcsábítására ké­­pesíti az e­gyes tanulókat – e két tétel együttes számbavétele teszi szá­mít­hatóvá a ha­tár­hasznot.

A haszonról mármost elméletileg azt sem lehet ki­zár­ni, hogy kulcsa nul­lá­nak bizonyul, és azt sem hogy végtelennek. Ha a tanintézet falain kívüli né­pes­ség­ben senki nem tud olvasni, ennek az állapotnak lehet természetes folyo­má­nya az előb­bi – s ha ebben az intézeten kívüli tár­sa­dalmi közegben egyre töb­ben tanulnak meg olvasni, ennek a történésnek lehet az eredménye az u­tób­bi. Az előbbi ál­lapot mellett semmilyen többlet­ráfordításnak nem lehet többlet­hasz­na: sen­kiben nem sikerül kifej­lesz­teni azt a képességet, hogy írás útján ha­tást gyakoroljon – anal­fa­bé­tákra. Az utóbbi történés nyomán bármilyen több­let­ráfordítás nélkül is többlethaszon támad: a­ki addig kiképeztetése ellenére sem volt képes írás útján társadalmi hatást elérni, az most o­lyan potenciál bir­to­kában találja magát, amely őt egyre több ember levélben való elcsábítására képesíti.

Sajnos mindkét tapasztalat – az is, amikor a humán erőforrásra tör­té­nő rá­fordítás ha­szon nélkül marad és az is, amikor a haszon humán erőfor­rás­ra tör­ténő ráfordítás nélkül áll e­lő – azok ellen dolgozik, akik pedig nem me­ta­fo­ri­kusan beszélnek emberi tőkébe való be­ru­há­zásról ott, ahol ellenfeleik fo­gyasz­tást látnak, amelyet a gazdasági növekedés érdekében akarnak visszafogni. Mind­két tapasztalat olyan, mintha a modernizáció első szakaszának a fenntebb lá­tott képlete élne tovább benne: az emberi potenciálból kihozható haszonban nem az emberre való ráfordítás kamatozik – az emberre való ráfordítás nem kamatozik

A gazdaságpszichológia mármost a fenti konszenzussal szemben alakít­ja ki a ma­ga fel­fogását az emberi erőforrásról. E felfogás szerint az informá­ci­ó­gaz­dál­ko­dás e­lőtérbe kerülésével egy­re inkább az a helyzet, hogy egyének tu­laj­don­sá­gai he­lyett egyének közötti viszonyok lépnek fel ha­tótényezőként: pél­dául a­zok, a­melyek az in­for­máció közlésekor küldő és befogadó között fenn­állnak. Tu­laj­don­képpen ar­ról van szó, hogy az információgaz­dál­ko­dás­ban az exter­na­li­tások, egy jószág vagy egy szolgáltatás “járulékos” vonatkozá­sa­i többé nem mel­lék­ter­mé­kei a gaz­da­­sági te­vékenységnek, hanem ennek a lé­nyegét teszik. A­mi­kor az em­beri tőké­be való beruházás nem ezzel a felisme­réssel tör­té­nik, nem viszo­nyok hálóza­tá­nak a fejlesztését célozza, hanem egyének tu­laj­don­sá­gainak a fej­lesz­tését, akkor a gazdaságpszichológust nem éri megle­pe­tés, ami­ért a beruházót éri.

Úgy látszik, hogy amikor a második modernizáció szükségessé teszi, hogy a humán potenciállal számoljunk, a gazdaságpszichológia teszi ezt lehető­vé.

Az, hogy a gazdaságpszichológia egyének tulajdon­sá­gai he­lyett egyének kö­zötti viszonyok­kal szá­mol, egyebek között azt is jelenti, hogy számításai­ban más mértéket alkalmaz, amikor nem a termelt dolog, ha­nem a ter­me­lő sze­­mély érdemének leméréséről van szó. Mindkét e­set­ben kife­jez­he­tőek az összefüggések pénzben, csak más és más logika mentén dolgozik ilyenkor a számítás:

Amikor meghatározott tulajdonságú dolog termelésében akarja a tőke meg­találni a maga szá­mítását, akkor logikus, ha azt számítják, mennyivel több pénz ráfordításával mennyivel több á­rut lehet előállítani, s ennek ér­té­ke­sítésével majd mennyivel több pénzben lehet a ráfordított tő­két haszon­nal visszanyerni. Amikor azonban nem dologról, hanem személyről van szó, akkor ma­ga­sabb teljesítményének nem csak úgy feleltethető meg maga­sabb díjazás, hogy a dologi haté­kony­ság paradigmája szerint mért több e­red­ményért többet fizetnek, hanem úgy is, hogy a ritka­sá­gának mértékében kitûnő teljesítményt olyan díjazásban részesítik, amely maga is a ritkaságá­nak mértékében kitün­tető.[11]

Szemben azzal a mai gyakorlattal, amikor az emberi erőforrást mint esetleg fejva­dá­szok által elejtett trófeát a vállalatok – megújult nevû személyzeti osztályok fennhatósága mel­lett – egyszerûen elfogyasztják, az emberrel mint tőkével számoló könyvelés módot nyúj­ta­na annak tényleges számítására, mekkora költséggel termeli a hasznot a gazdaság e­gé­sze és annak minden egyes része. Egy ilyen számítás az oktatásra való rá­for­dítást az em­be­ri potenciál termelésének költségei között számolja el, s épp­így az egészség­ü­gyi kia­dá­sokat a karbantartás költségeként, a lakással és a köz­lekedéssel kap­csolatos támogatá­so­kat az emberi potenciál telepítésé­nek költ­sége­ként, a kultúra kiadásait e sajátos tőkejószág üzemelteté­sé­nek költ­sé­ge­ként, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos kiadásokat pe­dig az em­be­ri po­ten­ci­álnak mint állótőkének amortizációs költségei között adminisztrálja. Az emberre való ráfordítást eszerint többé nem ke­gyes erkölcsi imperatívuszok írnák elő, mint a 19. szá­zad­ban (amikor máig érvényes evidenciává vált a tapasztalat, hogy ezek vagy képmutatóak, vagy impotensek), hanem szolíd üzleti számítások.

Ezzel kapcsolatosan érdemel említést, amit Schultz ír, amikor azt vizs­gál­ja, “miért hőköltek vissza a közgazdászok az emberi tőkébe való beru­há­zás nyílt elem­zésétől”, miért “nem hangsúlyoz­ták azt az egyszerû igaz­sá­got, hogy az embe­rek beruháznak önmagukba, és hogy ezek a be­ru­házások igen na­gyok.” Schultz válasza az, hogy itt “mélyen rejlő morális és filozófiai kérdések je­lentkeznek. A szabad ember elsősorban és mindenekelőtt öncél, a­melyet a gazdasági törek­vés­nek szolgálnia kell, a szabad emberek tehát nem tulajdontárgyak vagy értékesíthető vagyon­tár­gyak. […] Vannak, akiket az emberekbe fek­tetett tőke puszta gondolata is sért. Értékrendünk és hi­e­del­meink mega­ka­dá­lyoznak bennünket abban, hogy emberi lényekre mint tőkejavakra te­kint­sünk, kivéve a rabszolgaságot, amelytől borzadunk. Erősen be­folyásol bennünket az a hosszú harc, amelyet a társadalom a szolgaság megszünteté­sé­ért és az em­beri szabadságot vívó jogi in­téz­mények kialakítá­sá­ért vívott. E­zeket a vív­má­nyokat igen nagyra értékeljük. Ezért emberi lé­nye­ket va­gyon­ként kezelni, a­melyet beruházással növelni lehet, mélyen gyö­ke­redző ér­tékekkel áll szem­ben. Úgy tûnik, hogy ez a felfogás az embert is­mét puszta a­nyagi összetevővé, a tulaj­don­hoz hasonló valamivé teszi. Márpe­dig, ha az em­ber önmagát mint tőkejószágot tekinti, ez […] lealacsonyítónak tûnhet.[12]

Schultz megállapítása ma és miná­lunk is ér­vényes lehet, az általa leírt beállító­dás­nak pedig az a paradoxona, hogy a második modernizáció idején min­den i­gazi gondos­ko­dás az emberről annak köszönhetően állt elő, hogy az em­bert tő­ke­ként könyvelték el. Te­hát nem olyan lényként, akivel kegyes moralista meg­fon­tolásból szociális gyá­molítás törté­nik — ezt más megfontolásból bár­mi­kor visz-sza lehet vonni. Még csak nem is olyanként, akinek vásárlóerejét tart­ják kar­ban, hogy egy Key­nes-féle gazdaságnak legyenek fogyasztói – ezzel a szem­­pont­­tal szemben majd egy mo­ne­tarista gazdaság gőgösen közömbössé vál­hat. Hanem tőkeként, amellyel haszonleső számításból gondol egy kormányzat.

Ezeknek az üzleti számításoknak a fényében többé nem tartható az a (pe­dig evi­denci­á­val kezelt) feltevés, amelynél fogva az emberre fordított költ­ségek a felhalmozástól vonnának el eszközöket, hogy helyette az embe­rek fogyasztására for­dít­sák – ehelyett a humán ráfordítások a felhalmozás e­gyik te­rü­letéről ugyancsak a felhalmozásnak csoportosítják át egy másik te­rü­le­tére a forrásokat, mindössze is csak azt tekintve szempontnak, hol hajt nagyobb hasznot.

S hogy kinek.

Két akadály, amely a személyt kizárja

Az emberi tőkével kapcsolatos üzleti számításoknak kulcskérdése ez – hogy kié legyen a profit – és az ikerkérdés: Ki viselje a költségeket? An­nak a sze­mélynek a háztartása, akinek a képességeit a beruházás ki­fej­leszti? Vagy a vállalat, amely majd a kiképezendő tudást alkalmazni a­kar­ja? Vagy az állam?

Logikusnak hang­zik a válasz, hogy a költségeket az viselje, aki majd a hasz­nát élvezi annak, ami belőlük megvalósul; ez utóbbira nézve pedig éppo­lyan logikusnak tûnik, hogy ez nem lehet más, mint valamilyen tulajdonság, amelynek kiképezéséből nyilván annak a személynek van haszna, akin ezt a tulajdonságot kifejlesztik.

Csakhogy annak, hogy a kiképeztetés költségeit magára az érdekelt személyre terheljék, két nehezen lekûzdhető akadálya mindjárt eszembe jut: gyakorlati az egyik és elvi akadály a másik.

A gyakorlati akadály azzal kapcsolatos, hogy az oktatás költségeinek e­se­té­ben jelentős összegekről van szó, amelyek ráadásul gyorsan növeksze­nek. Az e­lőző évben minden egyes kö­zép­iskolásra (a szünidő hónapjait is szá­mol­va) ha­vi 6150 forintot költött egyedül a költségvetés; e­gyetemi hallga­tók­nál ez a “ter­me­lési költség” már havi 26000  forint volt. Ha ezeket az össze­ge­ket az ál­lam­ház­tartás helyett a magánháztartásoknak kellene “kigaz­dál­kod­niuk”, ak­kor, ha len­ne is olyan család, amelynek ez nem okozna gon­dot, a közalkal­ma­zott­ként ke­reső szellemi dolgo­zók családjai biztosan nem len­nének ezek kö­zött, hi­szen ott ez az összeg a 29518 forintot kitevő net­tó­ke­re­set­nek 21, il­let­ve 87,5%-át vin­né el. S akkor még nem számoltuk a tan­esz­kö­zök beszer­zé­sé­nek és a diákok el­tartásának a költségeit, amelyek amúgy is a magánháztartásokat terhelik.

Persze, megoldható lenne, hogy ezek a terhek ne egyszerre szakadja­nak a csa­ládok nyakába az alatt a négy meg öt év alatt, amig egy-egy gye­rek a közép-, il­letve a felsőiskolai tanulmányait végzi, hanem egy hitel tör­lesz­tését egyen­lete­sen terítve az aktív élet 40 évére. Ha a képzésre felvehető hi­telt csak ötszá­za­lé­kos reálkamat terheli, akkor a törlesztés és a kamat – ma­i árakkal és bérekkel számolva – egy teljes aktív élet negyven évén ke­resz­tül havi 12000 forint lenne, ami a köz­alkal­ma­zott­ szellemi dolgozó keresetének több mint 40 százaléka.

De ha a hitel történetesen kamatmentes lenne (amire nem sok reális esély van), az életfogytiglani törlesztés akkor is több mint 13 százalékkal terhelné a szellemi foglalkozásúak nagyobbik részének rendszeres keresetét.

Az elvi akadály pedig, amiért a kiképeztetés költségeit nem viselheti az a sze­mély, akinek a tulajdonságáról szó van: hogy nem tulajdonságról van szó. Ez a furcsán hangzó megállapítás az­zal a sokkal kevésbé furcsával függ össze, hogy ko­runkban az anyag- és energia­gazdál­ko­dás­sal szem­ben egyre na­gyobb súlyt kap az in­for­má­ci­ó­gaz­dálkodás. Márpedig az információgazdál­ko­dás természeté­ből adódik, hogy a benne hatékonnyá váló emberi potenciál nem az e­gyes embere­k tulajdonságaként, hanem valamiképpen a kö­zöt­tük (pél­dául a kommunikációban, általában az interakcióban) megnyilvánuló viszonyként áll elő: megha­táro­zott sze­mély­ben csak úgy fejleszthető ki meghatározott kommunikációs vagy interakciós képes­ség, ha má­sok­ban is kifejlesztésre került vagy kerül az ennek megfelelő kommu­ni­ká­ci­ós vagy interakciós képesség.

Senkiben nem lehet adva a képesség, hogy írásban vagy valamilyen idegen nyelven érintkez­zen másokkal, ha környezetében senkiben nincs adva a ké­pesség, hogy írásban vagy ezen az i­de­gen nyelven érintkezzen másokkal. Tegyük fel, hogy Kis Pé­teren kiké­pe­zik azt a tulajdon­sá­got, hogy tudjon írni és olvas­ni — ez lehet hasz­nos is meg teljesség­gel haszontalan is. Utóbbi ab­ban az eset­ben állhat fenn, ha ő az egyet­len sze­mély a társadalomban, akin ez a tulajdon­ság ki­ala­kult: ilyenkor hi­ába tud ír­ni, ha nincs, aki elolvassa, és hiába tud ol­vasni, ha sen­ki sem ír ne­­ki. Tegyük fel mármost, hogy ekkor Nagy Pálnak is ki­alakít­ják ugyanazt a tulajdonságát. Kinek lesz belőle haszna? Nyilvánvaló, hogy Nagy Pálnak és — vele teljesen egyenlő mertékben Kis Péternek: mindket­tő­nek most áll elő az a potenciálja, hogy írásban tudjon érintkezni másokkal.

A gazdaságpszichológia a köznyelvből vett szóból alkot szakkifejezést, amikor azt állapítja meg, hogy az olyan folyamatokra, amelyek hozamát a ráfordításoknál nem (vagy nem sokkal) ki­sebb mértékben határozzák meg externalitások, az em­ber természetes reagálása a potyázó beállítódás. S a potyázással kapcsolatosan a gazdaságpszichológia megerősíti azt az általános tapasztalatot, hogy ahol egy elkezdi a potyázást, ott a többi sem akar balek maradni, s így hamarosan mindenki kevesebbel száll be a vállalkozásba, mint amennyi ahhoz kell, hogy ez megfelelő hasznot hajtson.

Ezért az itt vizsgált fejlesztés költségei piaci eszközökkel csak igen korlá­to­zottan ter­hel­hetők rá az egyénre. Az ilyen ráfordításoknak és hozamuknak az adminiszt­rá­lása sokkal in­kább olyan szerveződésben történhet, amely a maga hatalmánál fogva köte­lez­heti a hozzá tar­tozó személyeket meghatározott terhek vállalására, kocká­za­tok elosztására, aminek ellen­té­telezése azután nem kizárólag piaci úton történik. Ilyen szerveződés lehet például az állam.

Az állam — és a potyázás második hatványa

Valahányszor az állam ilyen összefüggésben szóba kerül, magától érte­tő­dőnek veszik, hogy jóléti funkcióit emlegetik, holott esetleg olyasmiről fo­lyik a beszéd, ami az állam gazdasági funkciói közé tartozik. Valójában a hu­mán ráfordításokra is igaz az a megszorítás, amit fentebb az infrastruktúra fejlesztésével kapcsolatos állami beruházásról tettünk: az emberi tőkébe való beruházás sem okvetlenül az állampolgárok adójából megy végbe, hanem lehetséges profitot hozó üzleti vállalkozásként is.

Ami ennek korlátot szab, az egy jellegzetes antinómia, amely a magasan kva­lifikált em­be­ri potenciállal kapcsolatos és alighanem a második modernizá­ci­ó meghatározó an­tinó­mi­á­ja: minél magasab­ban kvalifikált emberi potenciálról van szó, an­nál nagyobb tőke lekötését i­gényli a gyártása — másfelől annál na­gyobb au­to­nómiát az üzemeltetése. Amiképp fen­tebb látnivaló volt, hogy a hu­mán fejlesztés költségeinek az egyénre terhelése elapasztja a cél­ra fordítható tő­két, hasonlóképpen fenyeget az állam beavatkozása az autonómia elapasztásával.

Ebből a szempontból amikor az állam vállalkozik az emberi tőkébe való beruhá­zás­ra, s épp­így olyankor, amikor egy magánvállalat, akkor a további fejleményeket meghatá­ro­zó kulcs­kér­dés: ki a beruházásból előállított emberi potenciál tulajdonosa? A tulajdon kér­dését azért kell nyomatékkal felvetni, mert a beruházott emberi tő­ke szervesen é­pül be­le az érdekelt sze­mély testébe és lelkébe, elválaszthatatla­nul attól, ami a kiképezendő em­ber fizikai és szellemi adottságaként eleve létezett. Az állam csak úgy rendelkezhet az álta­la beruházott emberi tőkével, ha az állampolgárokkal, akiknek testében és lelkében ez a tő­ke létezik, totálisan rendelkezik. Ezzel, nem pedig bárkinek gonosz vagy ostoba szándé­ka­ival kapcsolatosan állhat elő az ilyen állam törekvése és lehetősége, hogy polgárait totálisan ellenőrizze.

A fentebbi antinómia megoldását a jóléti állam szolgáltatná, amely beru­há­zója az emberi tőkének, de nem tulajdonosa és nem is haszonélvezője, így e mel­lett a berendezkedés mellett sem a szükségelt volumenû tőkében, sem a kel­lő autonómiában nem lép fel hiány. Ez a képlet azonban tényleg nem való­sulhat meg a beruházónak profitot hozó üzleti vállalkozásként. Sőt, mi­vel az e­gyént piaci viszonyok (a potyázás tendenciájánál fogva) nem kény­sze­rít­he­tik ar­ra, hogy azt a hasznot, amelyet emberi tőkébe eszközölt állami beruházás hoza­ma­ként élvez, őma­ga is em­be­ri (netán anyagi) tőkébe ruházza be, ez a jóléti állammal szemben azt a gya­nút kel­ti, hogy itt mégis a felhalmozás­tól vonnak el eszközöket.

Az emberi tőkével kapcsolatosan azonban létezik egy olyan gya­korlat is, amely lehetővé teszi, hogy egy nem­zetgazdaság anélkül húzzon hasznot emberi erőforrásból, hogy kifejlesz­té­sük­re a szükséges tőkét e nemzetgazdaságon belül akár háztartások, akár vállalatok, akár pedig az állam ráfordította volna: az elme-elmenés (brain-drain).

Ezzel látszólag mintha visszatérne a XIX. századi modernizáció kapitalis­ta gaz­dasági rendszerének az a lehetősége, hogy az emberi erőforrást úgy ke­zelje, mint ami gaz­da­sági erőfeszítésektől függetlenül áll rendelkezésre. Erre a látszó­la­gos visszatérésre épül egy neoliberális reneszansznak az igénye. Ezzel szemben defetista pozícióba vonul a szocializmus, amely a XX. században kivétel nélkül mindig olyankor volt kormányzati pozicióba kerülve sikeres, amikor a második modernizáció merőben új tendenciáját kihasználva az embert tőkeként tudta mened­zselni, amellyel haszonleső számításból gondol egy gazdasági rendszer, akár a piacgazdálkodás, akár a tervgazdálkodás alapján mûködik.

A visszatérés a XX. század végén az emberi potenciállal a XIX. század­ban folytatott gya­korlathoz pusztán látszólagos, mert nem váltak újra haté­konnyá o­lyan me­chanizmusok, a­me­lyek a gazdasági rendszer mûködését füg­get­le­níthetnék az em­beri feltételektől, sőt, az infor­má­ciógazdálkodás előrehaladá­sá­val ez a függés egy­re nagyobbfokú lesz. Az egyre kevésbé nél­kü­lözhető emberi e­rőforrást egyes or­­szágok azért tudják anélkül üzemeltetni, hogy gyártanák, mert más országok va­la­mikor gyártották, anélkül, hogy – az elmenő elmét – maguk üzemeltethetnék.

Fentebb futó ismeretséget kötöttünk a potyázásnak azzal a klasszikus formájával, amelyet személyek között állapít meg a gazdaságpszichológia olyankor, amikor az egyikük által eszközölt ráfordítás hozamát a másikuk élvezi. Az ebből fakadó lavinahatás kivédésére szolgálhat, ha az állam részt vállal az emberi tőkébe való beruházásból.

S most itt a második potyázás, amely már maguk között az államok között áll elő, minthogy az elme-elmenés egyirányú: Kelet-Európából és egyáltalán keletebbről tart általában nyugatabbra, a vágyott célállomásként lehetőleg az Egyesült Államokba.

Ennek az egyénköziből nemzetközi méretarányúvá lett potyázásnak a keretében a gyártó és az üzemeltető ország között a külkereskedelemnek és a zsákmányolásnak egy különös elegye közvetít: az emberi potenciál társtulajdonosai közül az egyéntől, aki az em­beri potenciálnak testet adott, megvásárolják az árut – a (pl. magyar) állam­tól pedig, amely az emberi tőkébe annak idején a beruházást eszközölte, elcsábít­ják.

Akár úgy reagál az elme-elmenésnek kárát valló állam, hogy a brain-draint kor­lá­to­zza, akár pedig úgy, hogy kivonul a hu­mán üz­let­ágból, az elme-el­me­nés mint forrás, amely a hasznát élvező országoknak rendelkezésére állna, min­den­kép­pen elapad. Ám a brain-drainnek kárát valló állam sem jár job­ban, mint­hogy re­a­gá­­lásának irányától függően az emberi potenciálnak vagy a gyártá­sá­hoz szükséges tő­ke, vagy a mûködtetéséhez szükséges auto­nó­mia lesz az, ami egy­re kevésbé fog rendelkezésre állni. Így aztán a világ nyu­ga­ti féltekéje épp­úgy, mint a keleti azzal lépne az információgazdálkodás századába, hogy e gazdál­ko­dás leg­fon­tosabb eszközében, az emberi erőforrásban a legsúlyosabb hiányra kárhoztatnák egymást.

Az emberi tőke adminisztrálásának igazi alternatív kereteihez úgy juthat­na a har­madik évezredébe lépő világ, ha sikerülne az elme-elmenést átalakítani i­gazi ex­port­tevékenységgé. Magyarországot tekintve az emberi po­tenciál, úgy lát­szik, ver­seny­képes árucikk, amelynek külpiaci értékesítéséből o­lyan bevételhez jut­hatna az em­beri tőkébe beruházó magyar állam, amelyből a jövőben is fe­dez­ni tudná e kü­lön­le­ges termelés fenntartásához, netán bővítéséhez is a szükséges beruházásokat.

Azon, amit az emberi tőkébe beruházó állam az elme-elmenéskor veszít, osz­tozik az, aki a maga képességeibe beépült tőkét a sajátjaként kezelve külföl­dön eladja, és az, aki ezt tőle megvásárolja — a humán ráfordítások haszonnal való megté­rü­lését a kárvallott állam megpróbálhatja akár az egyiknek, akár a másiknak a megrendszabályozása útján biztosítani a maga számára.

E két lehetőség azonban távolról sem ekvivalens. Ha az állam a maga méltá­nyos részesedését azon az úton keresné, hogy kiképezett polgá­ra­ival pró­bálja meg ka­mattal törleszttetni a kiképeztetés költségeit, ez visszave­zet­ne ez utóbbiak au­to­nó­miájának korlátozásához, ennek valamennyi káros következményével az em­be­ri po­tenciál mûködtetésére nézve. Az elme-elme­nés­nek külkereskedelmi tranz­ak­ci­ó­ként való elismertetését szorgalmazni a­zok­nál az államoknál lehet érdemes, a­me­lyek vagy maguk közvetlenül vagy a ke­reteik között mûködő vállalatokon ke­resz­tül az elme-elmenés haszonél­ve­zői. Olyan nemzetközi szerződés kialakítá­sát kell cé­lul tûzni, amelynek keretei között a külkereskedelmi tranzakcióként va­ló minő­sítésnek konzekvenciáit meghatározott időre visszamenően érvényesíteni lehetne.

Illúzió lenne, persze, azt képzelni, hogy a brain-drain haszonélvezői ilyen ér­tel­mû ren­dezésben partnerül szegődnének az elme-elmenésnek kárát valló ál­la­mok­hoz. Lé­teznek azonban olyan kultu­rális áru­cik­kek (számítógépes szoftve­rek, CD-, vi­deo- és magnó-felvetelek, továbbá a szerzői jog hagyományosabb té­telei: sza­ba­dal­ma­zott találmányok, könyvek), amelyekben az áramlás iránya el­len­tétes a brain-drain irányával, s amelyek gyártói éppolyan érdekeltek benne, hogy hozzá­jus­sanak az őket megillető export-bevételhez, mint az emberi erőforrás gyártói.

Becslések szerint e nyugatibb országból származó kulturtermékek keletibb országokban való felhasználása mintegy 80%-ban feketén történik, vagyis az ellenérték megfizetését ugyanúgy mellőzve, mint ez az elmenő elme esetében történik. Ezért a magyar kormány sikerrel kezdeményezhetné olyan nemzetközi tanácskozás összehívását, amelynek vállalt célja az lenne, hogy egységesen és hatékonyan szabályozza mindazoknak a kultu­rális áru­cik­keknek a külkereskedelmi jellegû forgalmát, amelyek közös minősége, hogy ellentételezés nélkül való eltulajdonításuk nem úgy történik, mint triviális ingóságok triviális ellopása, de éppolyan nagy anyagi kárt tud eredményezni, ha mód nyílik rá.

Garai László



* E rövid terjedelmű írás kifejtését és további érvekkel való alátámasz­tá­sát lásd a szer­ző Quo vadis, tova­ris? A modernizáció útjáról és a rajta ván­dor­ló em­ber­ről c. ta­nul­mánygyüjteményé­nek I. kö­te­té­ben (Bp.: Scientia Hu­ma­na. 1995), to­vábbá a Gazdasági növekedésünk emberi feltétele­i és a máso­dik mo­der­nizáció (Köz­gazdasági Szemle, 1995. [XLII] 6. 606-618. lap), vala­mint A má­so­dik mo­der­ni­záció és Magyarország (Kritika, 1996/1) c. frissebb keletű tanulmányában.

[1] Boulding, K. E., 1956: The image. Ann Arbor: University of Michigan Press. 82. lap.

[2] Katona, G., 1975: Psychological economics.  55-56. lap.

[3] MEM, 23. kötet, 556. lap.

[4] Weber, M. 1967: Gazdaság és társadalom. Bp.: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 78-79. lap.

[5] A szót itt nem abban az érte­lem­ben használom, ahogyan Marx elmélete és a reá hivatkozó ideológia tette, hanem valamilyen anyagi vagy emberi potenciál olyan hasz­ná­latát értem rajta, amely nem jár együtt e potenciálnak nem hogy aktív megtermelé­sé­vel, de még annak a lehetőségnek a meghagyásával sem, hogy ez magától újratermelődjék.

[6] Adam Smith  A nemzetek gazdagsága. KJK, Bp. 1992. 282. lap (Kiemelés tőlem G. L.).

[7] Schultz, Th. W., 1983: Beruházás az emberi tőkébe. Bp.: KJK. 44. lap (Kiem. tőlem — G. L.)

[8] Id. mű, 21. lap (Kiem. tőlem — G. L.)

[9] Id. mű, 44. lap (Kiem. tőlem — G. L.).

[10] Id. mű, 64-65. lap.

[11] Részletesebben lásd szerző “…kis pénz —> kis foci”? Egy gazdaságpszichológia megalapozása (Magyar Közgazdasági Társaság kiadása. Bp., 1990) c. munkájában (142ó148. lap).

A Második modernizáció gazdaságpszichológiája c. előkészületben lévő szakmunka a sz—ban forgó számításnak egy kalkulusát is tartalmazza.

[12] Schultz: Id. mű, 49-50. lap.