Elméleti pszichológia

 

Előszó. 1

Egy pszichológus tapasztalatai az elméleti pszichológiáról 1

Egy alternatív pszichológia kidolgozása

 

Kritika. 1

Patthelyzetben. Jegyzetek a magyar pszichológia helyzetéről 1

Államosítani akarom a pszichológiát*. 1

Nemzetközi konferencia Tbilisziben a tudattalanról*. 1

A hagyományok. 1

Folytatás?. 1

Uznadze. 1

Lacan. 1

Praxis.. 1

Létezik-e az agyelmélet? Jegyzetek a 16. Filozófiai Világkongresszus vitájához a tudatról, az agyról és a külvilágról 1

Kívül van-e a társadalom?*. 1

A szociálpszichológia “állatorvosi lova”*. 1

Schneider úr személyiségpszichológiája*. 1

 

Kifejtés. 1

Teremtés és programozás A kibernetikai modell*. 1

Mi a “teleologikus mechanizmus”?. 1

A gépi alkalmazkodó képesség és a rugalmas programozás. 1

Milyen “pszichikus” teljesítményekre képesek az elektronikus számológépek?  1

A fájdalom – és amire az elektronikus számológép nem képes  1

A “szolaszik” és a kibernetikus automaták. 1

Lelki jelenségek idézőjelben és idézőjel nélkül 1

Amit a kibernetika a pszichológiának ad. 1

Cselekvés és operáció. 1

Az ember pszichológiájához: Vigotszkij és Leontyev*. 1

Vigotszkij 1

Leontyev I. 1

Leontyev II.*. 1

Különvélemény az emberről*. 1

Az agyvelő-e a szociálpszichológiai jelenségek mechanizmusa?*. 1

A funkcionális rendszer. 1

Szupraindividuális szerveződések. 1

A pszichoökonómiai szerveződés. 1

Természettudomány-e a pszichológia?*. 1

Két nemzetközi pszichológiai kongresszus: szenzáció és válság  1

Amit egy másik pszichológiáról tudni elég. 1

A pszichológus is ember. 1

Vigotszkij: a pszichológia skizofréniájának alternatívája?. 1

Ördögi tudomány-e a pszichológia?. 1

Volt egyszer egy tudomány s annak volt egy kongresszusa. 1

Az ember és a gép. 1

Az ember és a másik ember. 1

Diktatúrából polgárháborúba?. 1

Egy másik pszichológia. 1

Marx és egy pszichológiai meta-elmélet 1

Viktimológiai vizsgálódások: 1

Az első kérdés: 1

a második kérdéshez: 1

A harmadik kérdés: 1

Két dialógus. 1

Dialógus az emberről, a génállományáról, meg a szertelenségéről 1

Dialógus a tudatról, az ösztönről meg az alkalmazkodásról*. 1

Öninterjú. 1

 

 

 

Előszó

Pszichológusi tapasztalatok az elméleti pszichológiáról

Kritika

Patthelyzetben

Jegyzetek a magyar pszichológia helyzetéről*

“A pszichológia csodálatos eredményei” – hirdeti egy könyv címe a párizsi egyetemri könyvesbolt kirakatában. “Csoda vagy pszichológia?” – kérdezi egy másiké, elöl és hátul elhelyezett kérdőjel közé zárva, a caracasi repülőtér kioszkjában.

“Nincs elég bajunk pszichológia nélkül is?” – ezt viszont egy magyar közgazdász kérdezte Magyarországon egy tudományos tanácskozás szünetében, amikor arra terelődött a beszélgetés, milyen mértékben maradt el a magyar pszichológia.

Persze, nem csodálatos eredmények mögött. S nem is olyan várakozá­sok mögött, amelyek a pszichológia iránt úgy tizenöt évvel ezelőtt feltámadt közérdeklődést sokszor kísérték, s amellyel kapcsolatosan némely gazdasági vezetőt meg lehetett volna kérdezni: csoda-e vagy pszichológia, amit vár, amikor több ezer fős vállalathoz a rendelkezésre álló segédkertészi vagy helyettes fűtői státusra pszichológust alkalmaz.

A magyar pszichológia a maga valóságos lehetőségei mögött maradt el.

A felszabadulás után kibontakozó gyors tempójú fejlődés még lépést tar­tott a lehetőségekkel. A háború előtt elkezdett néhány színvonalas vizs­gá­lat folytatása mellett felléptek olyan baloldali – közïttük radikálisan bal­ol­dali – szemléletű pszichológusok, akik hitték: a radikálisan megújuló társa­da­lomnak szüksége van az ő pszichológiájukra. Szüksége van például pszicho­a­nalízisre, amely bemutatja, hogy a fennállót konzerváló tekintélyelv milyen tor­zulásokhoz vezet a személyiségfejlődésben, s hogy a tekintélyelv alóli fel­sza­badulás milyen hatalmas lelki energiákat szabadít fel az egyénekben az al­kotás céljaira. És szüksége van például szociálpszichológiára is, amely meg­mu­tatja, milyen közeg ellenállásába ütközik az egyén, ha a közösséget akár jó, akár rossz értékek megvalósítására mozgósítani akarja. Åm képzelhető, mire mehettek egymással ilyen pszichológiák és az a hamarosan beköszöntő átmeneti korszak, amelyet mindmáig a legfőbb tekintélyének nevével jelölünk meg, s amely atomjaira bomlasztotta a korabeli közösségeket.

Ennek a korszaknak nem is az a legfőbb tehertétele a pszichológia szá­má­ra, hogy a “burzsoá áltudomány” címet nyert el benne, s közben a pszicho­ló­gusképzés és a lélektani kutatás több mint egy évtizedig lényegileg (bár Kardos Lajos kutatásai révén igen jelentős kivételekkel) szünetelt. Ebben a sorsban a pszichológia osztozott más tudományokkal pl. a genetikával, amely pedig – a külső szemlélőnek úgy tűnik – a lemaradást azóta behozta.

A pszichológia legfőbb tehertétele egy tapasztalat, amelyet e korszak pszichológusnemzedéke szerzett. Ez a nemzedék megfigyelhette például, hogy Mérei Ferenc vizsgálata (Együttes élmény, 1947), amellyel olyan társadalmi méretarányú kérdésre keresett tudományos választ, mint hogy felelőssé tehető-e egy közösség, ha behódol egy vezér akaratának, maga után vonta, hogy a Kossuth-díjjal kitűntetett tudóst “leleplezzék”. Ugyanakkor felismerhette e nemzedék, hogy azok a lélektani munkák, amelyek képesek voltak beleférni egy Pavlov-kamrában, átvészelték az egész időszakot.

Ez a zsugorodási reflex azután, bár jellegzetes példája feltételes reflexeknek, amely­ről Pavlov megállapította, hogy a feltételek megszüntével kioltódnak, nemcsak megrögző­dött, de öröklődővé vált a magyar pszichológusoknál. Rég megindult – az 1956-ot követő ál­talános társadalmi megújhodás szerves részeként – a lélektan újjászületése és viharos tem­pó­jú terjeszkedése: megjelent a Magyar Pszichológiai Szemle új folyama és egy pszicholó­gi­ai évkönyv első kötete megalakult az Akadémia Pszichológiai Bizottsága megalapították a Magyar Pszichológia Tudományos Társaságot, megindult az önálló pszichológus szak­kép­zés és tudományos minősítés. S miközben a pszichológia terjeszkedett, a pszichológus őriz­te zsugorodási reflexét. Amikor pedig már – tizenöt-húsz évvel később – jórészt nyug­díj­ba ment az a nemzedék, amelynek létfeltételei annak idején lecsapódtak a pszicho­lógusként való túlélést egyedül biztosító  tapasztalatban, és munkába állt az új nemzedék, ennek több képviselője próbálta megértetni a jelen sorok szerzőjével: csak akkor remélhető, hogy sikerül elkerülni azt, hogy a politika ismét beavatkozzék a pszichológiába, ha a pszichológia nem avatkozik a politikába, s nem hívja fel magára a figyelmet.

Igy azután csaknem negyed évszázaddal a magyar pszichológia újjászü­le­tése után meg­állapítható, hogy az tulajdonképpen – régivé születés volt: ér­deklődése minden iránt meg­nyíl­vánult, ami iránt 10-20-50 évvel koráb­ban kel­lett érdeklődnie – viszont szinte minden ki­szorult belőle, ami ne­gyed­szá­zad magyar valósága volt. Ha egy tudománytörténész majd egy­szer el a­kar­ja he­lyezni a 60-70-es évek magyar lélektanát olyan kortársai közé, mint a szov­jet pszichológia, amely a szovjet tudomány más ágaival együtt le­he­tő­vé tet­te, hogy 2-3-4 ember úgy legyen egy szűk kabinba összezárva, hogy a súly­talanság állapotában több hónapon keresztül ne csak életműkö­dé­süket, de magas szintű szellemi teljesítményüket is megőrizzék; vagy a fran­cia, a­mely csaknem egy évtizeden keresztül dolgozta fel az 1968-as moz­ga­lom me­rőben új pszichológiai tapasztalatait; vagy az amerikai, amely tuda­tos citoyen-elkötelezettséggel vállalt szerepet a társadalmi diszkriminációval szem­beni polgárjogi fellépésében – ezt csak visszájáról fogja tudni megtenni: vagy­is arra figyelve, mi mindennel nem foglalkozott a korszak magyar pszichológiája.

Amilyen érthető, éppolyan sajnálatos például, hogy az újjászülető pszi­cho­lógia nem volt jelen abban a hatalmas laboratóriumban, amelyben teljes köz­ségek szövetkezetesítésé­vel és a mezőgazdasági munka egyidejű gépesí­té­sével változtatták meg több millió ember számára mindazokat a feltétele­ket, amelyek között a személyiség kialakul és változik (vagy változatlan marad).

Kevésbé érthető, hogy a feltámadás után már életre kapott pszicholó­gi­a is alig mutatott (és mindmáig alig mutat) érdeklődést aziránt a nemzeti mé­retű népvándorlás iránt, amelyek útjai faluról városba, vidékről a fővá­ros­ba, nyo­mortelepekről vagy társbérletből lakótelepekre vezetnek, olyan át­meneti (vagy annak szánt) állomásokkal, mint munkásszál­lá­sok és diákszállók. Vannak utilitarisztikus és vannak romantikus elképzeléseink e társa­dal­mi folyamatról és arról, amit egyének életvezetése számára jelenthet: ismerhetjük a jelenség statisztikai adatait és azokat a műalkotásokat, amelyek a művész számára való lényegét mutatják fel: készülnek róla büszkeséget és szégyenkezést keltő, aggódást és várakozást előhívó szociográfiák. De nem olvashattuk azokat a pszichográfiákat, amelyek leírták volna ezeket az életutakat. És az a tény, hogy a 60-as, 70-esévekben felnőtt egy második nemzedék, amely egyszerre kapta örökségbe az előtte járó nemzedéktől a “holnapra megforgatjuk az egész világot” pátoszának emlékét és egy olyan világot, amelyet már tegnapra megforgattak, s így azon további forgatásnak helye nincs – ez a paradox tény és a korszakra oly jellemző, belőle fakadó (nemegyszer tragikus) hétköznapi konfliktusok például a fejlődéslélektan érdeklődési körén kívül rekedtek mindenestül.

Ugyanígy rekedt kívül az általános pszichológia érdeklődési körén az a kér­dés, nem változott-e meg a 60-70-es évek során az emberek látása attól a ténytől, hogy életüknek kb. 10 százalékát a televízió előtt töltik, amely tel­jesen újszerű módon tagolja és rendezi téri-idői struktúrába számukra a lát­ható világot. Vagy a hallásuk attól a rendezett zajtól, amelybe a lakásban a magnó, az utcán a táskarádió burkolja őket. Vagy a mozgásuk attól, hogy a vá­rosban autón járva egészen furcsa rituálék szerint kényszerülnek tekereg­ni az egyirányúsított utak útvesztőjében ahelyett, hogy úgy változtatnák moz­gásuk irányát, ahogyan ezt a tér fizikai szerkezete szükségessé és lehet­sé­gessé teszi. S kiváltképp: hogy milyen annak a felnövekvő nemzedéknek a lá­tása, hallása, mozgása, amely a mindennapi élet ezen új technikai feltételei közé már beleszületett.

Tulajdonképpen azért baj, ha a pszichológia az egykor jogos önvédelem (re­méljük: vég­leg) feleslegessé vált reflexeitől gátolva elfojtja magában a kí­ván­csiságot a vizsgálati kö­ré­be szervesen beletartozó korproblémák iránt, mert kizárja, hogy a társadalmi tervezéshez szük­séges prognózist e tudo­mány eredményeire lehessen építeni. Igy azután a társadalmi gya­korlat kény­telen a mindennapi józan észre építeni a prognózist ott, ahol a társadal­mi gyakor­lattól való függetlenségét védelmező pszichológiának még diagnózisa sincs.

Igy, amikor a 60-as évek második felében a társadalmi gyakorlat ön­ma­ga mechanizmusának radikális – azaz: a gazdasági gyökereknél kezdődő – meg­újítást tervezte, a pszichológia által kínálható tudományos válasz híján a jó­zan eszét használta, hogy rájöjjön: mi késztetheti az embereket arra, hogy a tár­sadalmat előrevivő dolgokat műveljenek. A józan ész alapján talált prog­nó­zis közismert, hiszen hosszú időszak tervei épültek reá: ha az ember fára­do­zását annak arányában fizetik, hogy mennyire viszik előre a társadalmat, ak­kor az ember a társadalom minél nagyobb mérvű előrevitelén fog fáradozni.

Igy van-e vagy sem – más kérdés, amelyre még visszatérek. Mindene­set­re képzelhető, hogy maga a pszichológia mekkora anyagi ráfordítást remélhetne ilyen elv alapján, ha a társadalomnak még ezt az elvet is, amelynek alkalmazásától azt várja, hogy előbbrehaladásának pszichológiai feltételeit biztosítsa, a pszichológia tudományának tartózkodása miatt a józan észből kell előbányásznia.

A lélektan számára azonban, amikor tartózkodik attól, hogy a korszak va­lósága által hozzá intézett kérdéseket meghallja, nem az a legnagyobb ve­szély, hogy a művelődéshez nélkülözhetetlen anyagi források apadásához ve­zet­het. Nagy veszély persze ez is, és a lélektannak észre kellene vennie, hogy például a tudományos kutatás országos terveinek legtöbbjéből (legalábbis az éppen lezárult ötéves tervidőszakban) nyomtalanul hagyták ki. Vagyis úgy, hogy teszem azt, az életmód-alakulás vizsgálatának tervéből még az utalások is hiányoztak olyan kérdésekre, amelyekre a pszichológia felelhetett volna. Pedig az MTA Pszichológiai Intézete felajánlott eredményeiből olyanokat, amelyek az életmód alakulását általában befolyásoló lelki tényezőket írták le, és – tévesen – nyílvánvalónak vette, hogy ezek alkalmazhatók a 60-as és 70-es évek Magyarországán végbemenő különös folyamatokra is.

Ám az igazi veszély, amelyet a magyar pszichológia felidéz az önkéntes asz­kézissel, amellyel az aktuális magyar valóságba való belémerülés szellemi ka­landjaitól óvja magát: az el­maradásé. A természettudományok e tekintet­ben irígylésre méltó helyzetben vannak a pszi­chológiához képest. Amikor egy fizikus azt tanulmányozza, mi történik, ha az elektro­mos erőtér két pont­ját, melyek között potenciálkülönbség áll fenn, egy elektromos vezető kö­ti össze egymással, akkor tökéletesen figyelmen kívül hagyhatja, vajon az e­lektromos vezetőt egy felhőben felhalmozott hatalmas elektromos töltés ter­mészetes úton maga teremti-e meg a maga számára, vagy az emberi szorga­lom iktatja-e be, s hogy az utóbbi esetben egy villanymotor tekercsén vagy egy koncentrációs tábor szögesdrótján vezeti-e keresztül – a fizikus által megfigyelendő jelenség valamennyi esetben pontosan ugyanazon törvény­szerűség szerint fog lefolyni. Ugyhogy a fizikus bármelyik eset vizsgála­ta révén fedezte fel a törvényszerűséget, akkor az összes többi eset törvényszerűségét is ismeri.

A pszichológus szereti magát természettudósnak hinni, mert Magyaror­szá­gon egye­te­mi gólya korától kezdve mindaddig, amíg munkahelyére vissza­látogató nyugdíjasként ün­ne­pi szónoklatokat hallgat, minden gondolat­me­net és minden szóvirág, amit hall, abból in­dul ki – hallgatólagosan, ki­mon­dás nélkül is magától értetődőnek véve, – hogy tudomá­nyos­nak lenni annyit tesz, mint a természettudomány mintái szerint lenni tudományosnak. Ám míg a természet a történelem egymást váltó korszakaiban csak megnyílvánul a vál­tozó fel­tételeknek megfelelően új meg új módon, addig az ember e törté­nel­mi korszakváltások­ban jön is létre. A villámban és a villanymotorban vagy a kon­centrációs tábor drótkerítésé­ben ugyanaz a természet nyilvánul meg más-más módon – ezzel szemben a villanymotorban vagy a tábor kerítésé­ben a természet erejét használó ember nem ugyanaz, mint amelyiknek még nem volt más választása, mint imádni és félni ezt az erőt a villámban és a mennydör­gés­ben. Ha a pszichológus természettudós módjára akar eljárni, és ezért elvonatkoztat az ép­pen fennálló történelmi korszak átmeneti véletleneitől, akkor a természettudóssal ellen­tét­ben nem tárgyának örök törvényszerűségeihez jut közelebb, hanem egy fokkal primi­tívebb szinten rögzíti vizsgálati tárgyát, az embert, mint amilyennek a valóságban létrejött.

Ezért marad el saját lehetőségei mögött az ilyen pszichológia vizsgálja bár a legmodernebb technikával és a legfrissebb kutatási módszereket alkalmazva, hogy az ember milyen  – volt.

Az egész különben nem érdemelne több szót, mint amennyiből a köz­gaz­dász fentebb idézett kérdése áll. Ha a társadalmi praxis valóban nem igé­nyel­ne több pszichológiát, mint amennyit a józan ész működtetése is biztosít számára.

S hogy a józan ész lehetőségeit lebecsülni éppolyan kár volna, mint a pszi­chológia le­hetőségeit túlértékelni, erre olyan egyszerű, de modellértékű e­setek tanítanak, mint ami­lyen például a gyufaskatulyáé. A gyufaskatulya, tud­valevően kinyitható úgy is, hogy a ben­ne található gyufák egyszerre útra kel­jenek a Föld gravitációs középpontjának irányába, meg olyan módon is, hogy a skatulya feneke megakadályozza ezt a mulatságos fejleményt. Már­most annak, hogy a gyufásdoboz gazdája maga válszthassa ki azt a nyitási mó­dot, ame­lyet előnyben részesít, a józan ész útmutatása szerint az a szük­séges és elégséges feltétele, hogy a doboz alsó és felső lapja már a kinyitás előtt is jól megkülönböztethető legyen egy­más­tól, s a megkülönböztetést látás útján gépiesen, gondolkodási műveletek beiktatása nél­kül el lehessen végezni. Ha most ezt a feltételt a józan ész helyett tudományos eszközökkel a pszichológia tárná fel, az sem tudná érvényre juttatni ezt a felismerést olyan érdekeltségek ellenében, amelyek a gyufa termelőjét arra ösztönzik, hogy a doboz alsó és felső lapján egymástól megkülönböztethetetlen, ám jövedelmező reklámcimkét helyezzen el.

Az érdekviszonyok által ily módon körülhatárolt mozgástéren belül azután a józan ész mindaddig a tudományos pszichológiával egyenértékű módon tudja kielégíteni a társadalmi gyakorlat igényeit, amíg e gyakorlat dologi feltételeinek megtermeléséről van szó, amihez “vadon termő” személyi feltételeknek csupán felhasználását kell járulékosan tekintetbe venni.

A kapitalista termelési módot klasszikus korszakában ez az összefüg­gés jellemezte: a személyi feltételeket a gépi nagyüzemek elterjedése és bővülése egyre inkább megfosztotta súlyuktól, s ezt a tendenciát erősítette, hogy a tőkeviszonyban a személyi viszonyok maguk is dologi formát öltöttek.

E tendencia azután, miközben a gondolkodás sablonjaiban napjainkig tovább él, valójában immár egy évszázad óta nem érvényesül: a modern gépi nagyüzem egyre inkább olyan gépi berendezésekből szerveződik, amelyek működtetéséhez a személyi feltételek meghatározott mennyiségére van szükség. Ilyen körülmények Kôzött a társadalom mindennapi gyakorlatát mindinkább csak úgy lehet biztosítani, ha a dologi feltételek termeléséhez szükséges személyi feltételeket is termelni kezdik.

Márpedig meghatározott minőségek és szükségletek meghatározott mennyiségben történő előállítása, méghozzá ott és akkor, ahol és amikor ezekre a személyi feltételekre szükség van, éppúgy nem alapozható a józan ész ajánlásaira, mint ahogyan a dologi javak nagyipari termelésében sem helyettesítheti többé a fizikát vagy a kémiát a józan ész.

A józan észnek azzal az ajánlásával kapcsolatosan például, hogy a tár­sa­dalom annak arányában fizesse meg az egyén fáradozását, hogy az mennyi­re vitte előre a társadalmat, a különböző tudományok címére különböző kér­dé­sek tehetők fel. Igy a közgazdaságtudománynak címezve fel szokták vetni, hogyan mérhető, kinek a munkája mennyivel viszi előbbre a társadalmat.

A pszichológia címére a 70-es évek magyarországi tapasztalataival gazdagabban ilyen kérdéseket lehetne feltenni: ha valaki kevés hasznos munkával kevés pénzt kereshet, több vagy hasznosabb munkával pedig több pénzt, mitől választja az előbbi lehetőséget inkább, mint az ún. “egyenlősdi”-re, vagyis arra, hogy olyan egyéni teljesítmények esetén is, amelyek nyilvánvalóan különböző mértékű dologi hasznot hajtottak, még saját rovására is egyenlő bért szorgalmazzon a maga szociális kategóriáján (például a brigádján vagy munkakörén) belül? S ugyanaz az ember mitől tartja természetesnek az okozott dologi haszonnal nem indokolható bérkülönbségeket különböző szociális kategóriák közÖtt (például nők alacsonyabb bérét férfiakéval egyenlő munkáért)?

A történelmi valóság iránt érdeklődő pszichológia ezekre és hasonló kérdésekre olyan tudományos válaszokat tudna kialakítani, amelyeket a társadalmi gyakorlat kár, hogy nélkülözni kénytelen.

Egy ilyen pszichológia abból a fent jelzett történelmi tényből indulhatna ki, hogy jelenleg a társadalmi gyakorlatnak nemcsak a dologi, hanem a személyi feltételeit is termelik, sőt az utóbbit az előbbivel szemben egyre növekvő súllyal (jelen sorok szerzője más helyen – a Magyar Filozófiai Szemle 1973/5-6. számában megjelent “A kommunizmus fogalmának gazdasági-filozófiai érvényessége” című tanulmányában – érveket hozott fel amellett, hogy a szocialista termelési mód lényegét éppen a személyi tényező termelésének túlsúlya adja a dologi termeléssel szemben).

E pszichológia azután leírhatná annak az embernek a magatartását, akinek számára nemcsak az általa előállított dolog olyan termék, amelyért díjazást érdemel, hanem saját, a társadalom által kiképzett, majd a képzettségnek megfelelő (vagy meg nem felelő) helyre tett személyisége is.

Az ezzel kapcsolatos felismerésekre és a belőlük következő tudományos ajánlásokra vonatkozóan azután még inkább igaz, mint ahogyan azt a gyufaskatulya fentebb idézett esete mutatta, hogy a pszichológia csak a társadalmi érdekviszonyok által körülhatárolt mozgástéren belül mozoghat. Mozgás közben persze óhatatlanul beleütközhetne a határait kiszabó érdekek egyikébe vagy másikába.

Bemutattam azokat a történelmi tapasztalatokat, melyek oda vezet­nek, hogy a magyar pszichológia óvni akarja magát az ilyen karamboloktól.

Most markánssá kellene tenni azokat a társadalmi érdekeket, amelyek ahhoz fűződnek, hogy a pszichológia mégis mozgásba lendüljön. Akár azon, hogy más érdekekbe viszont időnként bele fog ütközni.

Ezt a cikket annak idején – a nyolcvanas évek elején – nem magamtól ír­tam. A Kritika szerkesztősége vitát akart indítani a pszichológia magyarorszá­gi helyzetéről és felkért egy olyan cikk megírására, amely éles megfogalmazá­sa­ival – pontosabban olyanokkal, amelyek nincsenek szándékosan tompítva – alkalmas lehet arra, hogy a tervezett vitát kiprovokálja.

Alkalmatlannak bizonyult rá. A vitához egytől egyig olyanok szóltak hozzá, akik (akárcsak a vitaindító cikk szerzője) kívül voltak minden olyan pozíción, amelyből lehetett volna változtatni a helyzeten, míg a pszichológia irányítói – a képzésé, a kutatásé, a folyóirat- és könyvkiadásé éppúgy, mint például az ipari, az egészségügyi vagy az oktatásügyi alkalmazásé – azt a jólismert játékot játszották, hogy ha egy dologról nem beszélnek, az nincs is.

Ezért aztán ma is van. A Kritika által indított vita végülis nem tudta megfordítani azt a folyamatot, amelyben a magyarországi pszichológia a társadalom érdeklődésnek a perifériájára helyezte magát. Így esett, hogy egy helyzetképet, amelyben akkor egy pillanatnyi állapotot regisztráltam, most felveszek abba a kötetbe, amelybe olyan írásokat válogattam, amelyeket annyi év után is érvényesnek vélek.

A pszichológia irányítói közül akkor egy mégis hozzászólt a cikkemhez – élőszóban. Azt mondta: Hérosztratoszt juttatom eszébe. Aki, tudvalévően, úgy akarta a nevét halhatatlanná tenni, hogy felgyújtotta az ephezoszi Artemisz-templomot. Arra gondoltam, hogy én csak úgy juttathatom eszébe akkor nagyhatalmú kollégámnak, Pataki Ferencnek az idézett antik személyt, ha a mai magyarországi pszichológia sem juttat mást eszébe, mint az idézett antik dolgot. Amely, ugyancsak tudvalévően, kora hét csodájának egyike volt…

A hozzászólók közül egyetlen – páros – volt, akinek akkor válaszoltam. A páros egyik tagja – Erős Ferenc – most gyüjteményének[1] rövidebb és kevésbé rövid szövegei közé felvette annak a szövegnek most kevésbé rövid változatát, amelyre a válasz vonatkozik.

Ebből a szerkesztőség által most nem csorbított szövegből kiderül, hogy ennek végülis annyi kö­ze volt a vitához, amelynek keretében az akkori szerzők előadták, mintha Petőfi Sándor Nemzeti dal­ának apropójából adná elő valaki, hogy nem szereti, ha egy szabadságszerető nemzetet rab­lelkűvé akarnak tenni s ilyesmiket írnak neki, mint ami Petőfinél is olvasható: “Rabok legyünk’.

Mindenesetre azzal a szöveggel, amely akkor abban a vitában megjelent, én vitatkoztam.[2] Minthogy pedig azt a vitát ma is tanulságosnak vélem, álljon itt a szövege.

 

Államosítani akarom a pszichológiát*

– olvasom Erős Ferenc és Vajda Zsuzsa hozzászólásában[3], majd utána még ezt is: pszichologizálni akarom az államot.

Elámulnék, de arcizmom sem rezdülne, mint Gorcsev Ivánnak, amikor Vanek úr sorra Petrovicsnak meg Goliczer úrnak szólította: Gorcsev meg én (meg Erős és Vajda) – valamennyien ismerjük az ösvényeket, amelyekre egyszer emlékezetünk, máskor meg éppen olvasó szemünk téved, s amelyek mind valahonnan a valóság környékéről erednek. Ám tudvalevő, hogy Gorcsev úgy ugrott fel, mintha meggyulladt volna alatta a bútorzat, amikor titkárja Zwillinger úrnak szólította: “Ember, mindent megértek, de azonnal magyarázza meg, hogy a Zwillingert honnan vette!”

Magam is hasonló kíváncsiságot éltem át, amikor azt olvastam a társszerzőknél, hogy Garai feltételezi, “hogy a pszichológia meg is tudná szűntetni az érdekviszonyokat, illetve az azokat meghatározó ellentmondásokat”; majd meg azt, hogy Garainál az történik, hogy a pszichológus összetéveszti magát a társadalom fő irányító szerveivel.

“Tréfa volt” – mondta annak idején Vanek úr a magyarázatot sürgető Gorcsev Ivánnak, – “jól tudom, hogy ön alapjában véve Petrovics”.

Talán a szerzők is tréfáltak utóbb idézett megállapításaikban (hiszen egyebek között, ez is olvasható hozzászólásuk szövegében: “Garai természetesen  tisztában van azzal, hogy – mint írja – 'a pszichológia csak a társadalmi érdekviszonyok által körülhatárolt mozgástéren belül mozoghat'”). Talán a szerzők is azt mondhatnák: jól tudják, hogy én alapjában véve csak… államosítani akarom a pszichológiát.

“Garainál a személyiség fogalma egy új rendet igazol” – olvasom – “amelyben a társadalmi gyakorlat egy központi tervező instancia humántechnológiai kiegészítésének, a személyi feltételek, a képességek és a szükségletek megtervezésének és megtermelésének feladatát látná el.”

Nem tagadom, más alkalommal és más helyen (az UNESCO egy társadalom­tudományi folyóiratának különszámában, mely ezt az önmagáért szóló cí­met viselte: “Válaszúton a pszichológia és a pszichiátria”[4]) megfogalmaztam o­lyan álláspontot, amely szerint a modern pszichológia minden ereje onnan fa­kad, hogy e tudomány (nem Magyarországon, csak általában) bekapcsolódik a ter­melés személyi feltételeiként szolgáló képességek tömegtermelésének fo­lya­matába mint e technológiai folyamat tudományos megalapozása (történ­jen bár mindez egy állam központi tervező instanciájának szintjén vagy egy magánvállalat méreteiben).

Ám azt sem hallgattam el ugyanakkor, hogy a pszichológia erőtlensé­gét is onnan eredeztetem, hogy hasonló feladatot a szükségletek tömegter­me­­lésében is hajlandó vállalni. Minthogy itt mindig értékválasztásról és  a vá­lasztott értékek megvalósításáról van szó, az ezzel összefüggő ellentétes ér­dekek összecsapását a társadalom politikai és ideológiai harcaiban nem se­gí­tett megtakarítani a pszichológia semmilyen tudományos ajánlással vagy technikai fogással (legfeljebb azt érheti el, hogy e harcokban őt és képviselőit is bevonják és – mint erre például 1968 májusában Franciaországban sor került – a harci jelszavak között felbukkanjon ez is: “Lámpavasra a pszichológusokat!”).

Ez a különbségtevés, amely mellett, mióta említett cikkem  A pszicho­ló­gia ereje és gyengesége címen magyarul is megjelent[5],  – mit tagadjam? – makacsul kitartok, megóv attól, hogy olyan rendet kívánjak igazolni, amelyben “a pszichológia egy központi tervező instancia humántechnológiai kiegészítésének, a képességek és szükségletek megtervezésének és megtermelésének feladatát látná el”, amint ezt a társszerzők állítják.

Erős és Vajda szerint én azt vallom, hogy “az emberi lény 'totálisan', sze­mélyiségének egészét tekintve kontrollálandó és kontrollálható, s ebben a to­tális kontrollban szánok a pszichológiának kulcsszerepet. “Garai végső soron o­lyan 'társadalmat' – értsd: államot – képzel el”, írják (s erre a sokatmon­dó ér­telmező betoldásra még vissza kell térni), “amely nemcsak hivatás­ra, szakmá­ra képezi ki az egyéneket, hanem személyiségüket is képezi (azaz kontrollál­ja); 'ő' az, aki (akaratuktól függetlenül) megfelelő vagy nem megfelelő helyre teszi őket”.

Mármost a  fenti értelmező betoldás tökéletesen meg­ma­gyarázza, hogy lesz a társszerzők “olvasatában” Gorcsev alapjában véve Pet­rovics: vannak, ugyebár, az egyének, s a társadalmat csak úgy lehet el­kép­zelni, ha ezt az állammal azonosítjuk, amely az egyéneket a hatalom esz­kö­zével kívülről kontrollálja. Megjegyzem, ugyanezt az azonosítást megannyi­szor elkövetik azok is, akik egyéneket a hatalom eszközével kívülről kontrollálnak, s miközben az állam képviseletében járnak el, azt tartják, hogy ezáltal a társadalom nyer személyükben képviseletet.

E két pólus elva­zo­nosságával szemben különcködésnek hat, hogy jóma­gam viszont  merőben más elvből indultam ki a magyar pszichológia “zsugoro­dási reflexéről” szólva, s bizonyára mulasztást követtem el, amikor hallgató­lagos előfeltevésként vettem fel ilyesmit: “Az egyének anyagi élete, amely sem­miképpen sem függ puszta 'akaratuktól', termelési módjuk és az érintke­zé­si forma, amelyek egymást kölcsönösen megszabják, ez az állam reális bázi­sa… Ezeket a valóságos viszonyokat semmiképpen sem az államhatalom terem­tette, hanem éppen ők az államhatalmat valóságosan megteremtő hatalom.”[6]

Ilyen értelemben valóban azt tartom a modern történelem alaptényé­nek, hogy a társadalom – értsd: “ezek a valóságos viszonyok” – totálisan kezdi termelni a termelés személyi feltételeit. Etekintetben azonban állam és pszichológia között csak azt az összefüggést látom, hogy ha bármelyikük a maga normája szerint – hatékony akar lenni, akkor ezt az ontológiai tényt tekintetbe kell vennie. “A haladás ilyen ontológiai megállapítása nem tartalmaz semmilyen szubjektív értékítéletet. Ontológiai tényállást állapítunk meg, és mindegy, hogy ez milyen értékelő ítélet alá esik. (A 'természeti korlátok visszaszorítását' helyeselhetjük, panaszolhatjuk, stb.).”[7]

Helyeseljük bár, vagy panaszoljuk a “természeti korlátok visszaszorítá­sá­nak” azt a lagújabbkori tényét, hogy a termelés többé nem az egyének ter­mé­szetadta képességeire, s a fogyasztás sem természetadta szükségleteikre é­pít, hanem emberi lényeket “idomítanak”, hogy “mesterséges” képességeket a­lakítsanak ki bennük, továbbá “manipulálnak”, hogy “mesterséges” szükség­le­teket gerjesszenek náluk – ha értékelő ítéletünket hatékonyan akarjuk képviselni, számot kell vetnünk ezeknek az új tényeknek egész rendszerével.

Enélkül, ha egyszer támadna olyan magyar pszichológia, amely “az állam érdekében” emberi lényeket próbálna idomítani, ezt éppúgy érhetné az a meglepetés, hogy e lények adott esetben nem “idomulnak”, mint azt a másik, Erős és Vajda által képzelt pszichológiát, amely az “egyének érdekében” emancipálni akarja őket, az a kiábrándító tapasztalat, hogy az egyének éppen nem (vagy másképp) akarnak “emancipálódni”.

 

Nemzetközi konferencia Tbilisziben a tudattalanról*

A hagyományok

“A mi országunkban kialakultak a hagyományai a tudattalan problémakör vizsgálatának” – mondotta a Szovjet Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének igazgatóhelyette­se abban az üdvözlő beszédben, amelyet a Tbilisziben megrendezésre került “Nemzetközi konferencia a tudattalanról” megnyitásakor mondott, s amelyben kifejezte bizonyosságát afelől, hogy a konferencia ezt a hagyományt fogja folytatni.

Valójában a tudattalannal való foglalkozásnak kétféle hagyománya is van abban az országban, amelynek vendégszeretetéről messze földön híres ré­sze most 600 külföldi és hazai tudóst látott vendégül, hogy a házigazdák­kal együtt megvitassák azt a hatalmas tényanyagot, amelyet nemcsak kü­lön­böző szemléletek keretei tagoltak szét “kétségbevonhatatlan” és “elfogad­ha­tatlan” tényekre, hanem amelyet sokszor egymás tevékenységéről még csak nem is tudó szakemberek halmoztak fel, s amely tényanyag imponáló terjedelmű részét a hozzá tartozó különböző elméleti értelmezésekkel együtt most 212 tanulmányt magába foglaló három kötetben jelentették meg a konferencia szervezői, Serozija, Bászin és Prangisvili.[8]

Az egyik hagyomány a forradalom utáni 10-15 évben alakult ki, amikoris a forradalmi időszakokra jellemző gyorsasággal terjedt el a különböző humán tudományok művelői között a tudattalan lelki jelenségeknek az a megközelítési módja, amelyet Sigmund Freud és köre alakított ki. Erről a kialakuló hagyományról így írt 1925-ben Vigotszkij és Lurija: “Az utóbbi időben Freudnak csaknem valamennyi munkáját lefordították orosz nyelvre és megjelentették. A szemünk előtt kezd kialakulni Oroszországban a pszichoanalizísnek egy új és eredeti áramlata, amely arra tesz kísérletet, hogy a freudizmus és a marxizmus szintézisét valósítsa meg a feltételes reflex tanának segítségével.”[9]

A hagyományoknak ez a vonala a 30-as évek első felében megszakadt. He­lyette kialakult egy olyan új, de hagyományossá való eljárás, amely a fel­té­teles reflexek tanát nem a freudizmus és a marxizmus szintéziséhez, ha­nem szembeállításához próbálta felhasználni. Ez az új hagyomány azután úgy meggyökeresedett, hogy a XX. kongresszus után, amikor a dogmatizmus ellen indított általános támadás keretein belül sor került az egyes “szakágazati dogmatizmusok” radikális feülvizsgálatára és ennek során a feltételes reflex tanát is visszaminősítették azzá, ami (ti. mindent megmagyarázó egyetlen lehetséges elméletből sokmindent magyarázó lehetséges elméletek egyikévé), a hagyomány már a reflextan segítsége nelkül is boldogult. A “hírhedt”, a “burzsoá” és a “marxizmus-leninizmus ellen fellépő” jelzők a “freudizmus” epiteton ornansává lettek – igaz, az epitetonok útján történő ornamentáláson túl nem történt kísérlet annak bemutatására, hogy a) Freud ténylegesen miről mit is állít, és hogy b) ez mennyiben összeegyezhetetlen azzal, amit ugyanerről Marx állított.

Folytatás?

Melyik hagyományt folytatta tehát a tbiliszi konferencia? Semmi esetre sem a másodikat – és az a hangsúly, amelyet ez a negatívum (kimondatlanul is) kapott, kétségtelenül a konferencia legfőbb pozitívuma.

A legfőbb, mondom, és ezzel semmiképp sem akarom a konferencia e­gyéb pozitívumait kicsinyíteni. Azonban az a tény, hogy még a hetvenes é­vek közepén is, még Magyarországon is előfordult, hogy olyan nagytekinté­lyű testület, mint a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége, állásfoglalás­ban bélyegezte meg ideológiailag különösen veszélyes irányzatként a pszi­cho­analízist; egybevetve azzal a további ténnyel, hogy az ilyen minősítések mö­gött rejlő logika, ha kifejtik, a pszichológia összes többi irányzatára is al­kal­mazható[10] s így a pszichológia egésze a “különleges ideológiai veszélyes­ség” bélyegével illethető – mindez együtt arra mutat, hogy nem járnak mesz-sze az igazságtól, akik a Tudattalan–konferencia jelentőségét ahhoz a má­sikéhoz hasonlítják, amelyet 1961-ben a Szovjet Tudományos Akadémia és az Oroszországi Orvostudományi Akadémia együttes rendezésében tartottak.[11]

Az a konferencia, mint ismeretes, egy olyan korszakot zárt le, amely­ben nemcsak a tudattalan lelki jelenségek létezésével kapcsolatos megállapí­tá­sok minősültek ideológiailag különösen veszélyesnek, hanem minden olyan meg­állapítás, amely egyáltalán bármiféle lelki jelenség létezését előfeltéte­lez­te: a lelki jelenségek bármilyen fajtáját csak magasabb rendű idegműkö­désként lehetett leírni és vizsgálni a konferenciával lezárult korszakban.

Ennek a szemléletnek mintegy felemás továbbélését jelentette az, amely­nek számára a tudatos lelki jelenség létezése belátható ugyan – ezen olyan lelki jelenség értendő, amely a környezet egy tárgyára vonatkozik, pl. mint ennek képmása, s mint ilyen nem azonosíthatő a magasabb rendű ideg­mű­ködéssel, amely a maga produktumai között nem tartalmaz ilyen képmáso­kat[12] – ezzel szemben a tudattalanról megállapítandó, hogy híján bármely tárgy­ra va­ló vonatkozásnak,[13] ez valóban nem más, mint magasabb rendű idegműködés.

A tbiliszi konferencia mármost a szemléletnek ezt a felemás továbbé­lé­sét is megfosztotta a legalitás monopóliumától, amikor az előadások túl­nyo­mó többsége bemutatta annak tudományos indokoltságát, hogy a tudat­ta­lan jelenségek szintjén megkülönböztesse a magasabb rendű idegműködé­sek jelenségvilágának szintjéről (hogy milyen kritériumok alapján határolták el a legkülönfélébb álláspontok képviselői a tudattalan lelki jelenséget a tényleges apszichikus életjelenségtől – mindkettőjüket a tudatos lelki jelenséggel együtt úgy írva le, mint célszerűen rendezett vagy/és célszerűen rendező tényezőt – erre a későbbiek során még visszatérünk).

A konferencia tehát a tudattalan vizsgálatának hagyományai közül a másodikkal radikális szakítást jelentett. Semmiképpen sem lehet azonban mondani, hogy ezáltal visszatérés történt volna az első hagyományhoz.

Uznadze

A konferencia témája a tudattalan volt ugyan, méghozzá nem a tudattalan idegműködés, hanem a tudattalan lelki je­lenség, azonban nem feltétlenül a freudi felfogás szerint értelmezett tudattalan.

A konferencia első plenáris ülésén elhangzott első előadást Prangisvili, a rendezvény egyik szervezője tartotta “A tudattalan problémája a beállító­dás pszi­chológiai elméletében” címmel, a következő előadás szerzője pedig a két má­sik szervező, Bászin és Serozija volt, s ez az előadás ugyancsak a valamikor Uz­nadze által megalapozott beállítódás-elmélet tudattalan-koncepciójára épült.

A beállítódás a Grúziában egyeduralkodóvá lett elmélet szerint az a személyiséget jellemző általános tudattalan állapot, amely meghatározza, hogy milyen különös tudattartalom fog előállni egy belső szükségletnek és egy külső szituációnak a találkozásából. Uznadze eredeti filozófiai elgondolása szerint az állatnál e két utóbbi tényezőnek a találkozása a lét szféráján belül (vagyis a tudat közvetítése nélkül) dönti el, hogy milyen tevékenységhez vezet; embernél a szükségletből akarat, a szituációból pedig ismeret lesz; s e kettő már a tudat szféráját alkotja – a lét és a tudat szférái között azonban van egy közvetítő, amely meghatározza, hogy a létből hogyan fejlődik ki a tudat, s ez az ontológiai közvetítő a tudattalan beállítódás.

A tbiliszi konferencián erről az eredeti filozófiai elméletről egyetlen szó sem esett, ami azért baj, mert enélkül nem vált egészen nyilvánvalóvá, hogy mi köze van annak, amit ez az elmélet tudattalannak nevez, ahhoz, amit a pszichoanalízis jelöl ezzel a szóval. Márpedig a konferencia valóban összhozott egymással olyan előadásokat, amelyeknél – e sorok írójának szerény, de határozott véleménye szerint – a közös szóhasználat mögött csak annyo fogalmi közösség volt, mintha a Matematikai Társaság és a Honvédség rendezne együttes tanácskozást a tizedesekről.

Hogy pedig ezzel a megállapítással semmiképpen sem értékítéletet kí­ván­tam megfogalmazni, ezt hadd bizonyítsam arra rámutatva, hogy a konfe­ren­cia egyik legnagyobb érdeklődéssel várt és semmiféle csalódást nem oko­zó előadásának aligha volt sok köze ahhoz a jelenségvilághoz, amelyre a pszi­cho­analitikus szemléletű előadások vonatkoztak. Roman Jakobson tartotta a kér­déses előadást (olyan orosz nyelven, mintha nem telt volna el ötvenöt év az­óta, hogy külföldre távozott, s hogy Majakovszkij megírta azt a verset, amely­ben “Romka Jakobszon”-ként emlegette, s amely közben középiskolai tan­anyaggá válván ilyen néven tette őt “klasszikussá” az orosz nyelvterüle­ten, messze túl azok körén, akik tudják róla, hogy a modern nyelvészet meg­te­remtőinek egyike) és azt mutatta be benne, hogy a nyelv használata a be­széd­ben hogyan lehetséges olyankor, amikor nem áll mögötte tudatos meta­nyel­vi ismeret, csak egy tudattalan metanyelvi készség, amelynek – bizo­nyí­totta – mindenki birtokában van. Mármost a készségek tudattalan meg­nyil­vánulásáról a tevékenységben általában (így tehát a beszédtevékenység­ben is) ugyancsak színvonalas előadásban mutatta ki Galperin, hogy ehhez nemcsak a készség tudatosságára nincs szükség, de még arra sem, hogy akárcsak nem tudatos módon pszichikusan képviselve legyen a készség.

A beállítódás-elmélet képviselői, miközben az eredeti filozófiai elméletre még csak egy célzás sem esett, ismételten visszatértek azokra az igen egyszerű kísérletekre, amelyekkel az Uznadze-iskola a beállítódást empírikusan próbálja megragadni: pl; arra, amelyben úgy rögzítik a beállítódást, hogy a kísérleti személynek úgy adtak a kezébe újabb meg újabb golyópárt, hogy mindig ugyanabba a kezébe kerüljön a nehezebbik golyó, hogy majd azután, ha egyenlő súlyú golyókat kap a két kezébe, a rögződött beállítódás hatására a nehezebbhez szokott keze most könnyebbnek érezze a maga golyóját. Azt hallva, hogy a beállítódás az, amit ilyen eljárásokkal empirikusan megragadnak, az ember azt hihette, hogy ezúttal is valamilyen készségnek a kialakulásáról és utóbb valamilyen tevékenységben történő tudattalan megnyilvánulásáról van szó.

Holott a készség által tudattalanul irányított tevékenység esetében a felismerés csak ennyi: a lét szféráján belül mennek végbe olyan folyamatok, amelyekről, minthogy célirányosak, azt hihetnők, hogy kivitelezésükhöz az irányítás valamilyen tudati teljesítményére van szükség, de a tüzetesebb vizsgálat azt mutatja, hogy nem.

Míg az Uznadze által, s épp így a Freud által kezelt összfüggés, filozófiai el­vontságban véve, nem az, hogyan boldogul tudat nélkül a lét, hanem in­kább ez: boldogul-e tudat nélkül maga a tudat. Vagyis: előállhat-e bármilyen tudattartalom anélkül, hogy előzetesen már adva lett volna valamilyen tudattartalom, amely által a későbbi egy, a tudaton belül érvényesülő törvényszerűség szerint generálódhatna? Ha “igen” a filozófiai válasz, akkor ezután fel kell mutatni egy olyan pszichológiai magyarázatot, amely leírja, hogyan áll elő az a tudattartalom, amely nem egy másik tudattartalomból és nem is ilyentől irányított módon jön létre, hanem magából a létből és csak a lét valamely szegmentuma által meghatározva. Hogyan keletkezik például egy szükséglet és egy szituáció találkozásából egy tudattartalom?

A kérdésre létezik az a közismert válasz, amely szerint a tudattarta­lom úgy alakul ki, hogy egy speciálisan e célra kifejlődött szerv, az idegrend­szer leképezi a szervezetben előállott szükségletet is és a környezetben előál­lott szituációt is. Ami e háromságnak a középső tagját, az idegrendszert illeti, a tudat genezisére vonatkozóan vele összefüggésben felvetődő problé­mák­ra itt már csak azért sem kívánok kitérni, mert ezek tulajdonképpen a kon­ferencián sem voltak képviselve.[14] A két szélső tag természetét illetően vi­szont meg kell állapítani, hogy mind a szükséglet, mind a szituáció elvileg több­értelmű, ezért leképeződésükkel nem lehet magyarázni a tudat genezi­sét, minthogy ez utóbbival kapcsolatosan a leglényegesebb kérdés talán éppen az, hogy hogyan lesz a lét többértelmű meghatározottságából olyan egyértelmű tudattartalom, amely a maga egyértelműségét a létből látszik meríteni mint egy állítólag egyértelmű meghatározottság leképeződése.

Ami a szükséglet többértelműségét illeti, és ennek eltűnését az egyér­tel­mű tudattartalom generálódása során, ezt vizsgálta például a szociálpszi­cho­lógia egyik klasszikus kísérlete. Schachter adrenalint fecskendezett be olyan kí­sérleti személyeknek, akiket megtévesztően úgy informált, hogy egy vita­min­injekció hatását fogják rajtuk tanulmányozni. Amikor azután az adrena­lin jel­legzetes hatásaként előálltak azok a vegetatív tünetek (gyorsult és felerősö­dött szívdobogás, enyhe hányinger), amelyek a szervezetnek szükségle­ti álla­po­tát képezték, egyes kísérleti személyek ezt az állapotot úgy tudatosítot­ták, mint indulatként kitörő dühöt, mások pedig úgy, mint indulat­ként ki­törő jó­ked­vet, attól függően, hogy a velük együtt “vizsgált” másik sze­mély, a­ki va­ló­jában a kísérletvezető segédje volt, a kritikus pillanatban a kísérletvezető e­lő­zetes utasítása szerint “dühkitörést” vagy “mámoros jóked­vet” imitált-e az i­gazi kísérleti személy előtt, látszólag “közös” szituációjuk hatásá­ra. Az adrena­lin-injekcióval mesterségesen előidézett szükségleti álla­pot hí­ján, a kísérlet­ve­zető segédje által “rögtönzött” színjátéknak önmagában nincs i­lyen indula­ti tudattartalmat kifejlesztő hatása, ám az egyértelmű tudattartalom csak at­tól függően áll elő a többértelmű szükségletből, hogy meghatározott jel mi­lyen jelentést ad neki, és ez a jelentésadás a tudattalannak a teljesítménye.

Másfelől a beállítódás-elmélet néhány képviselője azt vizsgálta, hogy a szituáció többértelműsége hogyan tűnik el az egyértelmű tudattartalom generálódása során. A kísérleti vizsgálat módszerének kialakításában Csehovnak egy (a Három nővér-ben megírt) ötletét hasznosították: a kormányzósági városka gimnáziumában kiosztják az osztály diákjainak az előző latin-órán írott dolgozatukat, s az egyik diák azon tűnődik, mit jelenthet az a latin szó, amelyet a dolgozata alján a tanár kezeírásával írva lát, de kiderül, hogy a latinnak vélt betűk valójában ciril betűk, amelyekkel a tanár közös anyanyelvükön odaírta véleményét azzal az orosz szóval, melynek jelentése: “szamárság”. A figyelemre méltó a vonatkozó kísérletekben csakúgy, mint Csehov tréfájában (vagy ha úgy tetszik, Karinthy Frigyesében, aki egy helyen rámutat, hogy ha egy angol regényben ezt olvasom: eleven embercomb, akkor ez más lesz, mintha ugyanez a betűsor egy magyar szövegben áll), hogy a latin vagy az orosz (s a magyar vagy az angol) szóra való beállítódás nemcsak egyfajta jelentést (ill. jelentés-keresést) hoz be a tudatba, hanem azt is eredményezi, hogy az ember a többértelmű szituációnak azt a részletét, ami az előtte levő lapra leírt alakzat, egyértelműen fogja fel. Az egyértelmű tudattartalom eközben attól függően áll elő a többértelmű szituációból, hogy meghatározott jelentés milyen jelet szervez belőle, és ez a jelszervezés a tudattalannak a teljesítménye.[15]

A beállítódás-elmélet és a pszichoanalízis, miközben a tudat genezisé­nek ugyanazon kérdésére keresik a választ, válaszuk lényegesen eltér egymástól, ha­bár véleményem szerint, csak a hangsúly tekintetében, amelyet ugyana­zon összefüggésen belül máshova helyez el az egyik és megint máshova a másik.

Igy a beállítódás-elmélet azt hangsúlyozza, ahogyan a tudattalan instancia (a beállítódás) a szükséglet, illetve a szituáció többértelmű meghatározottságából azt, amire irányul, egyértelműként beemeli a tudatba.

Ezzel szemben a pszichoanalízis különböző irányzatai arra helyezik mindenkor a hangsúlyt, hogy az általuk számításba vett tudattalan instancia – a cenzúra, a felettes én (Freud) a szabadságtól való menekülés (Fromm), a másiknak a helye a struktúrában (Lacan) stb. – hogyan állja útját, hogy a szituáció, illetve a szükséglet többértelmű meghatározottságából az, ami ellen irányul, bekerüljön a tudatba.

A két szemléletmódnak egymáshoz való viszonya végül is csak olyan rész­leteket illetően került megfogalmazásra a konferencián, amelyek ebből az utóbb megjelölt, az azonos kérdésfeltevésen belüli fennálló ellentétből tu­laj­donképpen gondolatilag levezethetők. Igy többen rámutattak, hogy példá­ul Freudnál elvi ellentét van a tudat és a tudattalan között, míg Uznadzénál nincs – ami nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a beállítódás-elmé­let­ben a tudattalan nem más, mint az, ami hozzásegít egy lét-meghatáro­zott­ságot, hogy tudattartalommá fejlődjék, míg a pszichoanalízisben a tudattalan az, ami megakadályozza ebben.

Ilyen következményes részletet érintett az a fejtegetés is, amellyel jó­ma­gam megpróbáltam a konferencia második napjára meghirdetett kerek­asz­tal-beszélgetés szelektált résztvevőinek és igen nagyszámú hallgatóságá­nak figyelmét arra a különbségre felhívni, amely szerint a beállítódás-elméletben elejétől végig az egyénről van szó, míg a pszichoanalízis mind térben, mind időben meghaladja ezt a referenciát: térben, mert egy viszony-szerkezettel foglalkozik (akár ha olyan elemi viszony-szerkezettel is, mint az Ödipus-háromszög), amelynek az adott egyén csak egy helyét foglalja el – és időben, mert az egyén éppen adott pillanatát az egész élettörténetével szembesíti, sőt, ezen is túllépve, az egész kultúrtörténettel.

Mások ugyanezt konkrét vonatkozásban fogalmazta meg, például ab­ban a formában, hogy számon kérték az Uznadze-követőkön, milyen magya­rá­zatuk van az indulatáttételre (transference): arra az összefüggésre, hogy az aktuális szituáció egyes tényezőinek tudatosulását olyan struktúra határozza meg, amely nem ezé az aktuális szituációé, hanem olyané, amely az egyén vagy a kultúrkör őstörténeti múltjában állott fenn (az összefüggés olyan jelenségekben nyilvánulna meg, hogy például főnökömre átteszek olyan indulatokat, amelyeket apámmal szemben tápláltam, vagy kedvesemre olyanokat, amelyeket anyám iránt, miközben annak idején, a gyermekkor aktuális szituációjában már ezt a viszonyt is az Ödipus-háromszög kultúrtörténeti alakzata határozta meg).

Ezeknek a szemléleti különbségeknek (és azonosságoknak) az érdemi vitájára a kerekasztal-beszélgetés a maga kiszabott két órájával, sajnos, nem sok lehetőséget kínált. Kár, mert egy ilyen vita előbbre vitte volna annak a programnak a teljesítését, amelyet Serozija a konferencia megnyitásakor tartott beszédében igen rokonszenvesen fogalmazott meg: “Itt a teremben ülnek freudisták és ülnek a beállítódás-elmélet követői” – mondta. “Sok meglepőt tudunk egymással közölni a tudattalan jelenségekről, de közben nem szabad elfelejtenünk, hogy sem önöknek, sem nekünk nincs általános elméletünk a tudattalanról. Ennek a konferenciának az a célja, hogy a végén közelebb kerüljünk a tudattalan általános elméletének a kidolgozásához, mint az elején voltunk.”

Lacan

Valójában az Uznadze-követők ellenpólusát nem annyira a freu­dis­ták, mint inkább Lacan elméletének követői alkották. Képviseletükben az első ple­náris ülésen főreferátumot tartott Leclaire (sőt, mondhatni: két és fél főreferá­tu­mot, mivel a megszabott 30 perc helyett 75-öt beszélt; és amikor egy óra el­teltével az elnök – aki történetesen nem a há­zigazdák közül került ki, ha­nem a nyugat-berlini Ammon volt – diszkréten fi­gyelmeztette, az előa­dó méltósággal teljes hangon kijelentette: “Nem tűrök sem­miféle cenzúrát!”). E­lőadása i­gen szín­vonalas volt, de sajnos a hallgatóság ré­széről nemcsak hasonlóan magas szín­vonalat előfeltételezett (ami különben, ha a hallgatóság­nak öt napon ke­resz­tül nem lankadó érdeklődését és csak az e­gyes előadások ér­demének meg­felelően lankadó figyelmét tekintetbe vesszük, helytálló előfel­tételezés volt), ha­nem a lacanianizmus előzetes ismeretét is.

Ami azért saj­nálatos, mert reálisan nemcsak ennek szinte teljes hiányá­val kellett volna szá­molnia, de egy o­lyan, szinte általános szemlélettel is, amely leg­alább végső soron, mindig egy egyénből indul ki és legalább végső soron, min­dig az adott egyénhez tér is vissza, amely Freud transz-individuális ka­lan­dozásait is csak addig tudja követni, amíg azok nem zárnak ki egy ilyen visszatérést. Már­most az ilyen szemléletnek, minden hajlandósága mellett is, rop­pant nehéz követnie Lacant olyan fundamentális megállapításokban, mint hogy a “tu­dattalan úgy van struktúrálva, mint egy nyelv”, vagy hogy a nyelv struktúrája még legvégső soron sem vezethető vissza az egyénhez és sem­miképpen nem érhető tetten, például az egyén beszédének struktúrájában.

Vagy mint ez: “A tudattalan a másiknak a diszkurzusa”[16]. Az uralkodó szemlélet a tudattalant legalább végső soron az egyénen belüli instanciának szereti tudni, s így egy ilyen megfogalmazás hallatán arról vár kiegészítő információt, hogy a “másiknak a diszkurzusa” miképpen “interiorizálódik az egyikben”, vagyis az adott egyénben, akinek szemszögéből az uralkodó szemlélet elrendezi a világot. Holott Lacannál a “másiknak a diszkurzusa” a struktúrának olyan helyéről származik, amelynek mássága elvileg feloldhatatlan az interiorizáció vagy az empátia pszichotechnikai fogásai által vagy bármilyen egyéb úton. Igy azután a konferencia hallgatósága által is (feltehetőleg) túlsúlyban kép­viselt szemlélet (feltehetőleg) nem kedvezett annak, hogy Leclaire fejtege­téseit követni tudják, amikor ezekben ahhoz a további fundamentális meg­állapításhoz ért, hogy “metanyelv nincs”.

Ebből a tételből Lacan rendszerében a nyelv elvi többértel­mű­sége következik: minthogy a metanyelv tartalmazná azokat a szabályo­kat, amelyek alapján meg lehetne egymástól különböztetni a “helyes” és “hely­telen” nyelvi építményeket, az egyetlen tényező, amely ilyen szabályok hí­ján a nyelvből felépíthető jelek meghatározott körét kizárja, a tudattalan, vagy­is az, hogy a jeleknek ez a kizárt köre “a másiknak a diszkurzusa”. A tár­sadalmi struktúrában kialakuló helyekhez Lacan elmélete szerint olyan disz­kurzusok tartoznak, amelyek egymást zárják ki kölcsönösen és csak így a­lakítják ki az egyértelműség(ek)et. Amikor az így kialakult egyértelműsé­get annak tulajdonítják, hogy a nyelv “tényleg” egyértelmű, amikor a “má­sik­nak a diszkurzusa” által kizárt lehetőséget úgy rögzítik, mint ami “tény­leg” tiltva van egy meta-szintű szabályrendszer által, olyankor a “másiknak” a pozíciója hatalmi pozícióvá rögzül, s a “tények” csak ennek ideológikus eszközei.

A pszichoanalitikus kúra nem is tesz mást, fejtegette egy másik laca­ni­ánus előadás, mint lebontja ezt az ideológiát, amely a kölcsönös kizárások va­la­melyikét mint “tényszerűt” tünteti ki, s ezáltal a sikeres kúra a hatalmi pozí­ciót redukálja egyszerűen a “másiknak” a pozíciójává; úgy hogy egy rend­szer de­mokratizmusának mértéke az előadó szerint az, mennyire meri megen­ged­ni a pszichoanalitikus praxist, amely a hatalmi pozíciót így veszélyezteti.[17]

Ehhez pedig egy további lacaniánus előadás még azt tette hozzá, hogy a pszichoanalitikus praxissal szemben az alkalmazott pszichológiát és a pszichiátria praxisát – az előadó (Roudinesco) véleménye szerint – éppen az jellem­zi, hogy az ideológia erősítésével rögzíti a hatalmi pozíciónak való alávetettséget.

Praxis

A franciák (és nemcsak a lacaniánusok) megújuló kísérleteket tettek arra, hogy az odahaza 1968 után megszilárdult gyakor­latuknak megfelelően a tanácskozásba a tudományos teória legszervesebb meg­határozó részeként bevonják a politikai praxis kérdéseit. A konferencia töb­bi – hazai és külföldi – résztvevője pedig szintén a maga megszilárdult gya­korlatának megfelelően járt el. Úgy hogy a tanácskozás végig megőrizte akadémiai jellegét.

Ebben a különös legfeljebb az volt, hogy a tanácskozás a tudomány szűkebben értelmezett illetékességi körébe beletartozó praxisnak a kérdéseitől is steril maradt.

A konferencia félidejében a részvevők egy csoportját meghívták a Grúz Televízióba egy kerekasztal-beszélgetésre, amint megfogalmazták: a tu­datta­lan energiák felszabadításáról.

A beszélgetés előtt két filmet vetítet­tek. Az első kom­szomolisták kéthe­tes jutalomüdüléséről szólt, ahol a szoká­sos szórakozá­sok helyett azt játszot­ták, hogy a szervezők által előre mega­dott készletből ki-ki vá­lasztott magának egy amerikai nevet és sematikusan jel­lemzett személy­azonosságot, és például “Betty Smith Los Angeles-i hang­le­mezkereskedési alkalmazott”-ként töltötte el a két hetet, hasonló módon “a­merikanizált” társaival különböző (részben a szereplők, részben a rendezők ál­tal) rögtönzött szituációkban – angolul beszélgetve, és e cél érdekében, mint­egy mellesleg, meg is tanulva az angol nyelvet. Mindez ugyan nem a (mű­kedvelő szinten elkészített) filmből derült ki, hanem a módszert feltaláló (és szabadalmaztató) bolgár Lozanovnak a beszélgetés során elhangzott (szű­ken mért) szavaiból.

A második film azonban filmként is katartikus hatású volt: mintegy tizenöt-húsz különböző korú és nemű, de egyaránt súlyosan da­dogó embert láttunk, amint hozzátartozóikkal zsúfolt színházi nézőtér e­lőtt a dadogoás kibírhatatlanná fokozott görcséből kibontakozva megszólal­nak, hogy a szemünk és fülünk láttán-hallatán egyre hosszabbá és bonyolul­tab­bá váló mondatokban, egyre mámorosabb felszabadultságban tudassák a né­zőtéri tömegben ott ülő hozzátartozóikkal, hogy nem dadognak nekik többet.

A két film valóban olyan eljárásokról szólt, amelyek “a tudattalan e­ner­giáit szabadították fel és hasznosították békés célokra” azáltal, hogy cím­zett­jük nem az egyén volt (mint ez az uralkodó szemléletnek megfelelően ál­ta­lánosan szokásos, legyen szó akár oly nyilvánvalóan nem egyéni teljesít­mény tanításáról vagy gyógyításáról, mint a beszéd), hanem az a hely, ame­lyet a szociális struktúrában elfoglal, miközben “energiáit” megnyilvánítja: nem angol szavakat, nyelvtani szerkezeteket vagy anglicizmusokat tanítottak, hanem azt a szociális pozíciót, ahonnan csak angolul lehet beszélni – és nem a dadogást múlasztották el, hanem azt a pozíciót a “dadogó” viszonyainak szociális rendszerében, ahonnan csak dadogva lehet beszélni.

Mármost a filmek megtekintése után a tudattalan jelenségvilág meghívott szakemberei közül egyesek rögtön elhárították a vitában való részvételt, mások félórás feszengés után a konferencia folytatódására hivatkozva bontottak (kerek)asztalt. A félóra során pedig válaszul a riporter sürgető kérdésére, mely a látottak okát firtatta, olyan tudományos megállapítások hangzottak el, mint (szó szerint megjegyeztem): “a dadogás súlyos dolog, ezt el kell ismerni, de még a rákot sem tudjuk gyógyítani”.

Hogy egy tudományos elméleti tanácskozás résztvevője mitől kezd el dadogni, ha az akadémiai esemény szünetében a gyakorlat tesz fel neki kérdést – ez olyan probléma, amely szintén a Tudattalan-konferencia napirendjére kívánkozna.

Azt azonban a rendezvény részvevői meglehetősen széles körű egyetértéssel állapították meg, hogy a tbiliszi konferencia pusztán elméleti tanácskozásként is – gyakorlati tett volt.

Létezik-e az agyelmélet?
Jegyzetek a 16. Filozófiai Világkongresszus vitájához a tudatról, az agyról és a külvilágról*

“Dolog-e az Ön agyelmélete, vagy pedig nem létezik?” – kérdezte John C. Ecclès professzor Mario Bungétól abból az alkalomból, hogy az utóbbi azzal kezdte előadását (amelyet Rodolfo Llinás-szal írt), hogy megfogalmazta azokat az ontologiai téziseket, amelyeket szerinte minden tudomány elfogad és amelyeknek elseje így hangzott: “Minden, ami létezik, konkrét dolog, amelynek tulajdonságai vannak.’

A vita során azután nem derült ki, belátta-e az előadó annak logikai szükségszerűségét, hogy saját elméletéről, amennyiben azt létezőnek vallja, elismerje, hogy ez is egy konkrét dolog, vagy ha konkrét dologiságát illetően kételyei támadnak, döbbenjen rá, hogy elmélete – saját kiinduló tételének erejénél fogva – nem is létezik. Ehelyett kísérletek történtek rá, hogy a tételt Bunge, a neves kanadai materialista más előadások megállapításainál használja olyan műszer gyanánt, amellyel kimutathatók ezen megállapítások idealista “tulajdonságai”. Tadeusz Jaroszewski előadásának egyik mondata például így hangzott: “Az ember lényege a társadalmi viszonyok összessége.” Mire Bunge felhívta az előadó figyelmét, hogy az “összesség” (”ensemble” – a francia nyelvű szövegben használt szó “halmaz”-t is jelent) nem egy dolog, hanem egy fogalom, az emberről tehát az állíttatott, hogy lényege egy fogalom, ami pedig színtiszta idealizmus, bizony.

Jaroszewski sajnos nem reflektálhatott a megjegyzésre, minthogy távol­lé­tében olvasták fel előadásának szövegét. Kár: ha jelen lett volna, talán el­mond­ja, hogy az inkriminált idealista tézis nem az övé. Hanem Marxtól idézte, egyi­két a Feuerbachról szólóaknak. Amelyek tárgya éppen az olyan mate­rializmus, amelynek számára minden, ami létezik, konkrét dolog; s amelynek ezért “az a fő fogyatékossága, hogy a valóságot [...] csak az objektum [...] formájában fogja fel”. A Marx-féle jellemzés sok materialistának illett rá a felfogására a 16. Filozófiai Világkongresszusnak is azon szekciójában, amely a tudatnak az aggyal és a külvilággal való összefüggését tárgyalta.

Ez a materializmus jutott például kifejezésre J. J. Smart (Canberra) elő­a­dásában, amelynek közönsége megtudhatta, hogy egy olyan történés leírásá­hoz, amelyben egy keselyű lecsap egy nyúlra, nincs szükség olyan kifejezések­re, mint pl. “a keselyű meglátja a nyulat” – a jelenség tökéletesen leírha­tó a ter­mészttudományok szellemében olymódon, hogy a nyúl testfelületéről visz-szaverődő fényingerek elérik a keselyű szemének recehártyáját, az itt kivál­tott ingerület átkapcsol a megfelelő agyi központokba, majd további átkap­csolások eredményeképpen olymódon változtatja meg a keselyű röppályáját, hogy az éppen a megfelelő időpontban metszi a nyúl tovahaladási pályáját.

*

A kérdés, hogy létezik-e egy agy-elmélet, amelyet egyszer valaki kialakított, s hogyha létezik, vajon nemcsak dologként létezik-e, tulajdonképpen már ekkor feltehetővé vált, noha Ecclès csak később, a délutáni szekcióülésen fogalmazta azt meg a fentebb említett összfüggésben. Tudunk például olyan dolgokról, mint húsz évvel ezelőtt megjelent könyvek, amelyek szerzői, pl. Sz. L. Rubinstein, megfogalmazták, hogy egy materialista pszichológia-elméletnek két kérdésre kell egyszerre válaszolnia:

1., mi az összfüggés a lelki jelenség és az agyban végbemenő folyamat között?

2., mi az összfüggés a lelki jelenség és a környezetben zajló történések között?

Az említett dolgokban húsz év óta az is olvasható, hogy a két kérdés azért kettő, mert olyan jelenségről van szó, amely egyfelől a szervezeten belül áll elő, másfelől a szervezeten kívül létező tárgyak tekintetében kell az állat vagy az ember viselkedését célszerűen orientálnia. Létezik-e azonban másképp, mint húsz évvel ezelőtt nyomdai úton előállított dologként egy olyan filozófiai elmélet, amelynek a témával húsz évvel később foglalkozó filozófiai kongresszus nemcsak a megoldásait, de még a kérdésfeltevéseit is figyelmen kívül hagyja? Azt a kérdést például, hogy ha a keselyű agyában tényleg csupán ingerületek cirkulálnak, és ha a lelki jelenség nem más, mint ami a keselyű agyában végbemegy, akkor mindennek alapján hogyan történik annak regisztrálása, hogy az, ami a keselyű optikai teréből éppen fényingereket küldött a recehártyába – egy nyúl volt.

Addig azonban, amíg majd Ecclès felteszi a kérdést, még sok minden hátra van. Például magának Ecclèsnek a plenáris ülésen tartott előadása.

Ecclès a bevezetőben bejelentette, hogy mindaz, amit mondandó lesz, Pop­per azon filozófiai elgondolására épül, mely szerint három világ létezik:

1., a teljes anyagi világ, beleértve az emberi agyat és az ember alkotta tár­gya­kat;

2., a tudatos tapasztalatok világa, beleértve a közvetlen környezeti és szervezeten belüli tapasztalatokon kívül az emléket, a képzetet, a gondo­la­tot is, sőt az Én-t (self) mint mindezen tapasztalatok alanyát;

3., a kultúra világa.

Az előadó e három világ térképén úgy helyezte el a maga álláspontját, hogy szigorúan elhatárolta azt a radikális materializmusétól, amely csak az 1. világot ismeri el; a pán-pszichizmusétól, amelynek számára az 1. és a 2. világ egymástól elválaszthatatlan; az epifenomenalizmusétól, amelynek számára az 1. világ egy részében (ti. az agyban) lezajló folyamatokkal párhuzamosan történnek a 2. világ eseményei, anélkül, hogy e kettő között bármilyen oksági összefüggés állna fenn; végül az identitás elméletétől, amely a 2. világot úgy fogja fel mint az első világ egy részével (az agyban lezajló folyamatokkal) azonosat.

Ecclès az ily módon elhatárolt saját álláspontját dualista-interakcionista elméletként nevezte meg, utalva rá, hogy részletesebb kifejtését abban a könyvben találhatja meg a hallgatóság, amelyet Popperrel együtt írtak, és, mint mondotta, kihívó szándékkal neveztek el így: “Az Én és az agyveleje”1977: The Self and its Brain. Springer International.

Az, hogy az álláspont negatív elhatárolásában csakúgy, mint pozitív kifejtésében a három világból kettő lett, nem annyira a logikai szépség szemszögéből érdemel figyelmet (vö.: “A négy evangelista a következő három: Dávid és Góliát”), mint inkább azért, mert az a “világ”, amelynek összefüggései a témával Ecclès előadásából éppúgy kimaradtak, mint az általa negatíve felsorolt négy képletből (amelyek különben valamennyien képviselve voltak a többi előadásban): a kultúra.

Pontosabban, amint erre a plenáris ülés elnöke, Mátrai László rámutatott a bevezetőjében, ha a kultúra vagy általában a történelmi vonatkozás szóba került, úgy ez mindig a természettudományos megközelítés rovására történt, az agyműködés vonatkozásainak a tekintetbe vétele pedig éppígy zárta ki mindig, hogy a tudat történelmi-kultúrális összfüggései tekintetbe vétessenek. A plenáris ülés egyik előadójának az elnök előlegezte ugyan azt a bizalmat, hogy neki majd sikerülni fog ezt a dilemmát megoldania, minthogy az a szellemi kör, amelynek tradícióit ez az előadó képviselhette volna, egy ilyen megoldásnak nem csak az irányát jelölte ki, hanem az első – a legfontosabb – lépéseket is megtette a kijelölt irányba; az elhangzott előadás azonban afelől győzött meg, hogy e tradícióknak – a Vigotszkij-iskola hagyományainak – figyelmen kívül hagyásával még olyan kiváló szaktudós is , mint amilyen B. Lomov, csak az elnök megállapításának érvényességi körét tágította.

Ecclès, a Nobel-díjas agykutató azonban nem a történelmi-kultúrális összfüggés javára korlátozta azt az igényt, hogy a tudat jelenségeit az agy mechanizmusával magyarázza: nála a tudat – láttuk – önálló magyarázó elvvé lép elő, amely az agyból és a külvilágból (az “1. világ”-ból) kiinduló magyarázatot nélkülözhetetlen módon egészíti ki, a kultúrából (a “3. világ”-ból) kiindulót viszont zárójelbe teszi. Az agy és a külvilág együttese egyfelől és a tudat másfelől Ecclès számára két egyenrangú tényező, amely egymással kölcsönhatásban áll (“dualista interakcionalizmus”). Az, hogy eközben előállnak a kultúra világának a jelenségei, amelyek az egyének tudatától éppúgy függetlenek, mint az egyének agyvelejétől, csupán kísérő jelenségek (epifenomének) fellépését jelenti. Ecclès tehát úgy kezeli a kultúrát, mint az általa elutasított epifenomenalizmus – eggyel alacsonyabb szinten – a tudatot: mint ami csak kíséri, de sehogyan sem befolyásolja a lényeges kölcsönhatást, amely az epifenomenalizmus számára az agy és a külvilág között megy végbe, míg Ecclèsnél e kettőnek az együttese a kölcsönhatásnak az egyik pólusa, a tudat pedig a másik.

Feltételezhető, hogy e sajátos azonosság az Ecclès által bírált epifeno­me­nalizmus logikája és az ő saját elméletének a logikája között lehetőséget ad­na egy olyan megoldásra, amely most már az agy-külvilág komplexumot is és a tudatot is ugyanarra a pólusra helyezné és azt állítaná, hogy ez az e­gyüttes van kölcsönhatásban az ellentétes póluson elgondolt kultúrával. Ez a formális megoldás azonban még nem nyújtana választ arra a kérdésre, hogy ténylegesen mi és hogyan történik akkor, amikor egy akár olyan egyszerű lelki jelenségben, mint amilyen a tárgyak színének vagy nagyságának az észlelése, egyszerre nyilvánul meg az agy és a kultúra mechanizmusa.

Mielőtt azonban az agy és a kultúra mechanizmusa közötti kölcsönhatás Ecclès által nem (és a 16. Filozófiai Világkongresszuson senki által sem) érintett kérdésére részletesebben kitérnénk, előbb nézzük meg, milyen tények késztetnek egy agykutató természettudóst arra a következtetésre, hogy a tudat az agy és a külvilág együttesén kívül létezik és ezzel az együttessel kölcsönhatásra lép.

Ecclès bemutatta, milyennek ismerjük ma az agy finomszerkezetét, mit tudunk az idegsejtek elhelyezkedéséről és a közöttük fennálló kapcsolatokról. Rámutatott, hogy egy ilyen szerkezet nem alkalmas arra, hogy a bemenetén a környezetből belépő fizikai ingerekből előállítsa a tudati jelenségeket, amelyek a rendszer kimenetén megnyilvánulnak (a célirányos viselkedésben, a beszédben). Következésképp vagy azt kell feltételeznünk, hogy a tudati jelenségek a központi idegrendszer kimenetén sem lesznek, vagy pedig azt, hogy már a bemenetén is megvoltak.

Az előbbi feltevést Ecclès elutasítja, méghozzá egyebek között egy igen figyelemre méltó érvvel. Ahogyan az agy komplexitása növekszik, mondja, úgy válnak egyre fejlettebbé a 2. világnak a jelenségei. Mármost “az evolúciós elmélet szerint csak azok a struktúrák és folyamatok fejlődhetnek a természetes kiválasztódásban, amelyek jelentős mértékben elősegítik a túlélést. Ha 2. világ impotens” (pl. ha létezése csupán az ember önmegfigyelő tudatának az illúziója, vagy pedig ha létezik ugyan, de csak kísérő jelenségként, amelynek semmilyen biológiai hatása nincsen), “akkor fejlődésével az evolúciós elmélet nem tud elszámolni.” Érdemes megjegyezni, hogy ez a gondolatmenet tökéletesen érvényes az ún. “3. világ”-ra is, hiszen az emberi társadalom is a természetes kiválasztódás termékeként állt elő, a társadalom által kialakított kultúra is fejlődik, és a kultúra fejlődésében is az egyes teljesítmények szelektálódása és fennmaradása függ attól (bár távolról sem kizárólag attól), hogy mennyiben segítik az emberi társadalom túlélését.

Marad tehát Ecclès számára annak tételezése, hogy az “öntudatos lélek” (self-conscious mind) eleve létezik, mint “2. világ”, és az agykéreg működési egységei, az egyenként mintegy 2500 idegsejtből felépülő modulok (pontosabban a kb. 4 millió modulnak csak egy része, ez is csak megfelelő aktivitási szinten) szolgál ablakul, amely az “1. világ”-ból (vagyis az anyagi kozmoszból) a “2. világ”-ba nyílik.

*

A vitának talán egyetlen valóban érdekes mozzanatára az nyújtott al­kal­mat, hogy részt vett rajta egy másik agykutató, Szentágothai János is, a­ki­nek az empirikus és elméleti eredményeit széleskörűen felhasználta Ecclès a fenti filozófiai meta-elmélet konstruálásához és bemutatásához. Mármost Szentágothai ugyanezeknek a szaktudományosan értelmezett adatoknak az alapján egy merőben más, materialista filozófiai meta-teóriát terjesztett elő.

Ecclèséhez hasonlóan Szentágothai kiindulópontja is az volt, hogy azok a kapcsolatok, amelyek precízen haladnak egy-egy modultól ugyanazon agy­fél­teke vagy az ellenkező oldali agyfélteke meghatározott moduljaihoz, nem nyújtanak elégséges szerkezeti alapot egy olyan működés leírásához, amilyen a lelki működés, különösképpen pedig az ember tudatos lelki működése. Ö azonban az olyan struktúrákon kívül, amelyekben precíz – tehát meghatározott modultól meghatározott másik modulhoz haladó – huzalozás kapcsolja össze az egyes működési egységeket, ún. dinamikus mintákkal is számolt. Ezek úgy állnak elő, hogy bennük a két félteke moduljainak nagy száma vesz egyszerre részt, méghozzá úgy, hogy ezek mindegyike az összes többivel néhány lépés közvetítésével többszörösen is kapcsolatban van (tehát úgy, hogy pl. A B-n keresztül is, de C, majd D közvetítésével is kapcsolatban áll E-vel, amely a kapott impulzusokat A-hoz is és C-hez is visszkapcsolja, stb.). Az eleve adott szerkezeti kapcsolatoknak ez a többszörössége azt eredményezi, hogy végülis csak a működés során dől el, hogy milyen szerkezetek rögződnek működési egységként.

A működési szekezeteknek ezt a dinamikus szerveződését Julesz Béla kí­sérleteinek értelmezésével demonstrálta az előadó. Ismeretes, hogy ha két szem­mel nézünk egy tárgyat, akkor a bal sem egy kicsit balról, a jobb szem pe­dig egy kicsit jobbról a tárgy mögé lát, úgy, hogy a két szem által látott kép egy kicsit eltér egymástól. Ennek az eltérésnek az eredménye az, hogy bár mindkét szem külön-külön sík képet kap a tárgyról, két szemmel a tár­gyat mégis mélységében látjuk. Ezt az élményt mindenki tudatosan is átélte, a­ki látta az ötvenes évek elején Budapesten rövid ideig működött térhatású mo­zi előadását, vagy aki ún. sztereoszkópikus dianézővel szemlélt tájképe­ket, amelyeken meghökkenve látta, hogy mi van az előtérben és mi van a hát­térben. Mindezekben az esetekben az élmény bekövetkezését segíti, hogy “ér­telmes” tárgyak együttesét szemléljük, amelyekről tudjuk, hogy melyik­nek kell közelebb lennie és melyiknek távolabb. Mármost Julesz komputerrel pon­tok véletelen, tehát értelmetlen halmazát vitte rá egy lapra, majd egy má­sik lapon e pontok mindegyikét úgy tolta el a komputer, amint az “értel­mes” tárgyak pontjai eltolódnak, amikor bal szemmel nézésből jobb szemmel né­zésre váltunk át. Ha lehetővé teszik, hogy a kísérleti személy e két pont­hal­mazt úgy nézze egyszerre, hogy mindegyik szemével csak az annak meg­fe­lelő ponthalmazt lássa, akkor egy ideig pontok rendezetlen halmazát fogja lát­ni, majd mintegy nyolc másodperc elteltével a pontok kaosza hirtelen tér­be rendeződik: a kísérleti személy ettől kezdve tisztán látja, hogy a halmaz mely része van “közelebb” és melyik része “távolabb”. A kísérlet igazi külön­le­ges tapasztalata ezután következik: ha a kísérleti személy több óra eltelté­vel újra megnézheti a kísérleti ábrát, vagy ha hasonló módon szerkesztett más ábrát mutatnak neki, többé nincs szüksége nyolc másodpercre a térhatás előállásához, ez a tényleges fizikai alapot tulajdonképpen nelkülöző, tisztán pszichikus teljesítmény úgyszólván azonnal előáll. Szentágothai értelmezése szerint az történt, hogy e pszichikus teljesítményhez szükséges szerkezet az agyban nem volt meg, de működés közben dinamikus mintaként előállt és a nyolc másodperc alatt ilymódon kialakult szerkezet a további pszichikus teljesítményekhez már működőképesen rendelkezésre állt.

Szentágothai tehát bizonyította annak lehetőségét, hogy ha az agyban a precíz huzalozás révén adott szerkezeteket nem is lehet úgy tekinteni, mint olyan mechanizmust, amelynek működéseként előáll a lelki jelenség, a dinamikus mintaként működés közben előálló struktúra lehetőséget nyújt ilyen – materialista filozófiai – értelmezésre.

*

A központi idegrendszer dinamikus szerveződésének a gondolata már ko­rábban felvetődött a pszichikum, az agy és a külvilág összefüggéseivel fog­lal­kozó szakirodalomban. Ami Szentágothai János Düsseldorfban előterjesz­tett agyelméletének tudományos újdonságát ezekkel szemben megadja az az, hogy az agy finomszerkezetére vonatkozó felfedezésekre (elsősorban saját fel­fedezéseire) épül, míg amazok holisztikusan vagy formálisan közelítették meg az agy struktúráját. A holisztikus megközelítés esetében az agy egészé­ből indultak ki, ezen belül megkülönböztették az agykérget és a kéreg alatti köz­pontokat és a további tagolás során olyan nagyobb működési egységekig ju­tottak el, mint a látó-, halló-, a mozgásérzékelő, a mozgatóközpontok, illet­ve ezek olyan nagyobb részterületei, amelyek sérülése valamilyen észreve­he­tőbb károsodást eredményez valamely pszichikus működésben. A formális meg­közelítésre a kibernetika és az információ-elmélet kialakulása, valamint az általános rendszerelmélet megjelenése kínált lehetőséget: ezek az elméle­tek a matematikai formalizálás olyan eszközeit alakítják ki, amelyek lehető­vé tették, hogy olyan modelleket szerkesszenek, vagy legalábbis írjanak le, amelyek működése egyik vagy másik pszichikus működést utánozta és tudományosan indokolt reményt nyújtott arra, hogy a hasonló működés mögött meghúzódó szerkezet is hasonló ahhoz, amely az agyban e pszichikus teljesítményeket produkálta.[18]

A központi idegrendszer dinamikus szerveződésének egyik elgondolását érdemes most újra felidézi a düsseldorfi kongresszus fényében (vagy árnyékában), minthogy ez az elgondolás a maga hiányával volt mindvégig jelen, újra meg újra felvetve az Ecclès-féle kérdést: létezik-e másképp, mint könyvtárak polca és porrétege között elfekvő dologként egy elmélet, ha ennek válaszaira egy tudományos világkongresszus tizenöt évvel később (vagy még akkor sem) adja meg a kérdést?

A funkcionális rendszerre vonatkozó elméletről van szó, amelyet az 1956-ot követő évtizedben dolgoztak ki, elsősorban szovjet pszichológusok és fizio­ló­gusok. Olyan történelmi korszakban, amelyben különlegesen kedve­ző mó­don kapcsolódtak össze olyan különböző tudománytötréneti folyama­tok, a­melyek együttese vezette el – egyebek között – ehhez a tudományos eredményhez.

Problémánk összefüggésében három folyamatot kell megemlíteni:

1. A dogmatizmus ellen általánosan kibontakozott mozgalom keretén belül napirendre került annak a dogmatizmusnak a kritikája is, amelyet Pavlov agyfiziológiai kutatásainak eredményei körül alakítottak ki. 1961-ben a Szovjet Tudományos Akadémia és az Oroszországi Orvostudományi Akadémia együttes rendezésében tartott tudományos tanácskozáson, amelynek tárgya a magasabbrendű idegműködés volt, megtörtént az iskola hivatalos trónfosztása is.[19] Ebben a folyamatban bontakozott ki Rubinstein – fentebb már említett – kései filozófiai munkássága, valamint N. Bernstein ugyancsak kései fiziológiai kutató tevékenysége. Rubinstein egyebek között megállapította, hogy a környezet ingereinek a legegyszerűbb feldolgozásához is szükség van valamilyen mozgásos válaszra, Bernstein pedig, hogy a legegyszerűbb mozgás megszervezéséhez is nélkülözhetetlen a mozgás eredményéről érkezett ingerek felfogása. A Pavlov-féle reflex-ív, amelynek elképzelése szerint az érzékszervbe érkező inger az agykérgi központban átkapcsolódva kiváltja válaszként valamely szerv működését, átalakult reflex-gyűrűvé, amelynek elgondolása a környezeti tárgyból indult ki és ugyanoda tért vissza olymódon, hogy kiderült, hogy ennek valamilyen pszichikus leképezése minden magasabbrendű idegfiziológiai működésnek egyik feltétele. Ilymódon a pszichikumról már ekkor megállapították, hogy alapvető élettani fontosságú működésekhez nélkülözhetetlen. Ezzel az Ecclès által megfogalmazott, fentebb idézett követelmény, hogy a lelki jelenségnek nélkülözhetetlen szerepe legyen a túlélésben, majdnem két évtizeddel korábban evidenciaként vonult be egy nem-dualista agykutatásba.

2. A kibernetikára (mint burzsoá áltudományra) vonatkozóan a dogmatizmus által megfogalmazott tilalom feloldásával egy (sőt, több egymással érintkező) matematikai szaktudomány teljesen kifejlett alakjában kínálta a lehetőséget arra, hogy a tárgy észlelésének és a mozgás szerveződésének fent említett körkörös jellegét (a reflex-gyűrűt) a formalizálás egzaktságával írják le. A “visszajelentés” azóta közismertté vált fogalma segítségével foglalta össze Anohin[20], hogy milyen formális feltételei vannak egy funkcionális rendszer szerveződésének. Elemzése szerint ehhez a környezetből a szervezetbe belépő ingerek afferens szintézisére, ennek alapján döntéshozatalra, a hozott döntés tárolására egy sajátos cselekvés-akceptorban, a cselekvés eredményeinek visszajelentésére, a visszajelentett információnak a tárolt döntéssel való egybevetésére, s végül az egybevetés eredményének megfelelő korrekciókra van szükség. A továbbiakhoz fontos megemlíteni, hogy a funkcionális rendszernek ez a leírása kizárólag a szervezeten, elsősorban pedig a központi idegrendszeren belüli struktúrákkal számol – környezeti tárgyak csak mint az afferentáció és a reafferentáció (visszajelentés) forrásai jönnek tekintetbe.

3. A marxizmusnak a XX. Kongresszus nyomán kibontakozott rene­szán­sza lehetővé tette, hogy az újra (sőt, sokszor első ízben[21]) kiadott Marx-mű­vekben egy olyan ontológiát ismerjen meg egyebek között a lelki jelenség ku­tatója, amely távolról sem csupán dolgokat tekint létezőnek, hanem a dol­gok­ra irányuló tevékenységet, e tevékenység szubjektumát és e szub­jek­tumon (a társadalmon) belül kialakuló viszonyukat is. Egy ilyen ontológiai ke­ret merőben más szaktudományos megoldásokat tett lehetővé a magasabb ren­dű idegműködés és a pszichikum kérdéseinek tekintetében is. Pl. a kör­nye­zeti tárgy képmását nem kellett úgy elgondolni, mint ami vagy maga is do­log, vagy egy dolognak (ti. az agynak) sajátos állapota. Egy ilyen elgondolás hal­latlanul nehezítette ugyanis azt a feladatot, hogy egy környezeti tárgyat, az idegrendszer éppen működő részét és a pszichikus képmást egymással összefüggésbe hozzák. A szubjektív tapasztalatunk azt mutatja pl., hogy egy tár­gyat ott látunk a külső térben, ahol a tárgy maga is van, nem pedig a sze­münk recehártyájának vagy látókérgünknek a belső terében, akkor az ilyen képmást nem tekinthetjük sem dolognak (mert ugyanazon térben nem lehet egyidejűleg két dolog), sem pedig dolog állapotának (mivel az állapot nem lehet másutt, mint az a dolog, amelynek az állapota) – az egyetlen lehetőség egy Marx előtti materialista ontológia álláspontján, ha az ilyen lelki jelenségeket nem-létezőnek tekintjük. Egészen más a helyzet, ha a pszichikus képmást tekinthetjük úgy, mint amelynek ontológiai státusza nem a dologé, de nem is a dolog állapotáé, hanem a tevékenységé. Igy fogta fel a pszichikus jelenségek ontológiai státuszát a Vigotszkij-iskola, amelynek irányzata a 20-as években bontakozott ki és több, mint húsz évnyi erőszakos megszakítás után szintén ebben az időben élte reneszánszát.[22]

Vigotszkijnak és társainak a tudományos programjuk már eleve az volt, hogy az ember pszichikumát két vonatkoztatási rendszerben egyszerre mutassa be: úgy, mint a központi idegrendszernek magasabb rendű működését – és úgy, mint a kultúra történelmileg kialakult rendszerének a működését. Ha úgy tetszik, Popper mindhárom világa egyszerre volt képviselve ebben a szemléletben, csak éppen monista módon. A kultúra úgy, mint a környezet azon tárgyai, amelyeket Popper (és nyomában Ecclès) éppen csak felsorol azon tételek sorában, amelyek mind az 1. világhoz tartoznak: mint az ember alkotta tárgyak. A pszichikum pedig úgy, mint az ilyen tárgyakra orientálódó, ezeket leképező tevékenység.

Magánál Vigotszkijnál még csak olyan ember alkotta tárgyakról volt szó, amelyek eredendő rendeltetése, hogy valamilyen jelentést hordozzanak: a jelekről, elsősorban a nyelv jeleiről, ezekről a különleges objektivációkról, amelyeket a kommunikáció szintjén különleges tevékenysége képez le. Később Leontyev felfedezte, hogy kivétel nélkül minden ember alkotta tárgy az előállításávalés a rendeltetésével kapcsolatos jelentést hordoz, tehát kivétel nélkül minden olyan tevékenység, mely emberi objektivációkra irányul, értelmes, vagyis olyan, amelynek pszichikus tartalma (nem pedig csupán fizikai lefolyása) van.

A tárgyra mint a kultúra reprezentánsára irányuló tevékenység szervezi az agy morfológiai szerkezeteiből azt a funkcionális rendszert, amely azután ennek a működésnek a szerve lesz.

Hogy a funkcionális szerv nem csak teoretikus konstrukció, amellyel egy­ségben lehet szemlélni a pszichikumnak mind agyi, mind kultúrális vo­nat­kozásai – afelől megrázó bizonyságot szolgáltatott a háború, amelynek agy­sérültjeit Lurija és Leontyev irányításával működő speciális kórházak­ban úgy rehabilitálták, hogy az épen maradt agyi szerkezetekből új szervet szerveztek ahhoz a funkcióhoz, amely a sérülés következtében kiesett.[23]

Az újjászervezéshez úgy fogtak hozzá, hogy a beteget olyan tárgyi me­ző­be helyezték, amelyek kívülről szervezték azt a tevékenységet, amelynek e­redeti funkcionális szerve úgy károsodott, hogy ennek bizonyos részei épek ma­radtak és a hozzájuk tartozó részfunkciókra esett szét az eredeti műkö­dés. Igy bizonyos idő alatt elérték, hogy a járásképtelen beteg járni ugyan nem tudott, de lépcsőn járni igen, minthogy a lépcsőfokok egymásutánja tárgyilag szervezte a tevékenységet. Hogy itt a külső tárgy nem fizikailag segítette a sérült mozgását, mint egy művégtag, hanem a kultúrát reprezentáló tárgyként, ezt bizonyítja, hogy akkor is elérték szükséges szervező hatást, ha a tárgy csak szimbolikusan volt jelen, pl. amikor a padlóra helyezett papírlapok képviselték a lépcsőt. Ezért aztán hasonlóan jártak el olyankor, amikor a károsodott működés nem valamilyen fizikai tevékenység volt, hanem olyan szimbolikus tevékenység, mint a beszéd: előfordult pl. hogy amikor a beteg nem tudott a pszichológus után mondani egy háromszavas mondatot, elég volt elébe helyezni három papírdarabkát, amely téri-tárgyi szerkezetben szimbolizálta az elvégzendő teljesítmény idői-tevékenységbeli struktúráját, s az igényelt működés megjelent.

A fenti esetekben tulajdonképpen az történik, hogy valamilyen műkö­dést egy olyan funkcionális rendszer végez, amely belső, organikus és külső, kulturális komponensekből szerveződik. Ugyanez történik tulajdonképpen az eredeti normális tanulás során is. A Vigotszkij-iskola szociális átörökítésnek nevezi azoknak a történelmileg kialakított képességeknek a továbbadását, amelyek nem a szervezeten belüli hordozókban (génekben) rögződnek, hanem a kultúra külső objektivációiban. Ezeknek a képességeknek az elsajátítása a fejlődő egyén által úgy történik, hogy funkcionális rendszer szerveződik, amelybe az elsajátító egyén bizonyos, a működésben részt vevő organikus struktúrái is beletartoznak és az átörökítendő képességet hordozó külső kultúrális tárgyak is. Az elsajátítás eredményeképpen – s ugyanez érvényes a rehabilitációra is – funkcionális rendszer külső komponense interiorizálódhat: ilyenkor a tárgy téri struktúrája csak szimbolikusan lesz jelen egy olyan tevékenység idői struktúrájában, amelynek funkcionális szerve már csak szervezeten belüli struktúrákból szerveződik agyi, elsősorban agykérgi szerkezetek irányításával. Azonban ha elfogadjuk Szentágothainak azt a fentebb idézett megállapítását, hogy ilyen szerveződés az agykérgen belül sem csak a meghatározott modultól meghatározott másik modulhoz haladó precíz huzalozás révén képzelhető el, hanam a dinamikus minták révén is, amelyek lazább, véletlenszerűbb kapcsolatokból a működés során alakulnak ki, akkor semmi elméleti akadálya nem marad egy olyan elgondolásnak, amely a működés során rögződő dinamikus minták tartós komponensei között számol a kultúrát hordozó külső objektivációkkal. Ezt az elméleti lehetőséget jól kiegészítik azok a tapasztalatok, amelyek tárgyukat tökéletesen elsajátított személyek (pl. gyakorlott pilóták, autóvezetők, vagy útjukat bottal tapogató vak emberek) életében halmozódtak fel és amelyek azt mutatják, hogy ezek a személyek tárgyukat úgy mozgatják, mint saját szervüket, a tárgyat érő ingerhatásokat pedig úgy dolgozzák fel, mintha azok valamilyen szervüket érték volna (pl. a vak ember botja végén érzi a kitapogatott tárgyat, nem pedig a botot tartó kezének ujjai végén).

Egy ilyen szemlélet persze merőben különbözik attól a kongresszuson tapasztalt megközelítéstől, amelynek számára a külvilág egyértelműen szemben áll a pszichikus működések alanyával, amely mindenképpen az egyed, tekintet nélkül arra, hogy volt, aki az egyed szervezetét és volt, aki Én-jét hangsúlyozta.

 

Kívül van-e a társadalom?*

“Darwin után több mint száz évvel elfogadjuk, hogy testi szervezetünk hosszú evolúciós fejlődés során alakult ki majomszerű őseinkből, ám fenntartjúk, hogy társadalmi viselkedésünk minden ízében nevelés eredménye és a társadalmi minták tanulás során történő elsajátítása hozza létre” – írja Bereczkei Tamás, majd hozzáteszi: .“Ez egy mítosz”.

Holott ez két mítosz. Az első mítosz magára a kérdés tárgyára vonatkozik és Bereczkei cikke kísérletet tesz az eloszlatására – a második mítosz a kérdés meta-szintjét illeti, azt a logikát, amelyet a tárgyra egyaránt alkalmaz az első mítosz és a vele szemben fellépő “demitizáló’ kísérletek.

Az első mítosz eloszlatására a cikk felvonultatja a szociobiológia újabb ke­letű érveit amellett, hogy az, ami az egyén magatartásában proszociális, nem olyan mintáknak tanulás során történő elsajátításától az, amelyeket a tár­sadalom kivülről támaszt az egyénnel szemben, hanem attól a tendenciá­tól, amelyet génjei belülről hordoznak. “Az egyed biológiai-evolúciós értelem­ben vett sikeressége – ismerteti a cikk – azon múlik, hogy génjei milyen a­rányban vesznek részt a következő generáció génállományában”, márpedig ez az anyagi kényszerűség éppúgy szembefordulhat a testi valójában élő egyén érdekeivel, mint a társadalom eszmei normái, csak éppen erre “az önzetlen magatartásra erős szelekciós nyomás irányul’, míg a társadalmi minták által való buzdítás az önzetlen magatartásra gyakorta bizonyul impotensnek.

A tárgy meta-szintjére vonatkozó második mítosz mármost az egy­más­sal vitatkozó felek közös logikájában van adva, amely szerint hézag nél­kül meríti ki a lehetőségek teljes körét a következő két álláspont: “Egyesek sze­rint az ember olyan veleszületett képességekkel és tulajdonságokkal ren­del­kezik, amelyek társadalmi aktivitásának és történelmi szereplésének el­sőd­leges okai, mások szerint fajunk unikális jeIlemzői (a munka, az intelligen­ci­a, a nyelv stb.) teljes egészében a környezeti viszonyok, a társadalmi kontex­tus meghatározottjai.” E “mások’ sorában aztán olvasható Marx neve, mint aki – szemben Feurbachhal – az emberi “tulajdonságokban a társadal­mi viszonyok lenyomatát fedezi fel”. Hasonlóan azokhoz, akiket vele e tekin­tetben egy kategóriába helyez: Szókratész, aki “a nevelés mindenhatóságát, [míg] Platón elsősorban a szellemünkben kezdettől fogva benne levő pozitív ideák szerepét hangsúlyozza”; Locke-hoz, aki szerint agyunk tabula rasa, amelybe a tapasztalással íródik be minden tudásunk, Descartes ellenben a velünk született eszmékben látja az emberi megismerés […] alapját.

Mármost Marx volt az a szerző, aki – szemben azzal a képpel, melyet e szembeállítás és besorolás sugall – ifjúkori Gazdasági-filozófiai kézirataitól kezdve érvelt az ellen, hogy “a társadalmat megint mint elvonatkoztatást rögzítsük az egyénnel szemben, minthogy az egyén maga a társadalmi lény”. Amiben Marx tényleg szembeállitotta magát Feuerbachhal, az nem az volt, hogy ő a társadalmit, tehát a külsőt hangsúlyozta volna szemben az egyénnel és a benne eleve meglevő általános emberivel, hanem magát ezt a szembeállítást utasította el, rámutatva a Feuerbachról szóló tézisekben egyfelől arra, hogy a társadalom nem külsőként áll szemben az egyénnel, mint másik egyén, aki neveli – másfelől pedig arra, hogy az elvont egyén és az általa bensőleg hordozott elvont antropológiai általánosság maga is csak “egy meghatrározott társadalmi formához tartozik”

Ezt nem azért említem, mintha Marx állaspontját egy szaktudományos vi­tában érvként akarnám felvonultatni. Csak annak illusztrálására, hogy a kül­ső és a belső közötti dichotómia, amelyből a bevezető tanulmány kiindul, leg­alábbis nem hézagmentes. Nem kell Marxszal egyetérteni ahhoz, hogy meg­állapíthassuk: amikor A politikai gazdáságtan birálatának alapvonalaiban pél­dául leszögezi, hogy a társadalom nem egyénekből áll, hanem azoknak a vi­szo­nyoknak az összességéből, amelyekben ezek az egyének egymással áll­nak, ak­kor olyasmiről beszél, amit nem lehet a külső/belső dimenzió mentén elhe­lyez­ni; s hogy ezért arról, amit az ember tetteiben, szavaiban, gondolata­i­ban, érzelmeiben a társadalom hatásának tulajdonít, éppúgy nem mondható. hogy “környezeti viszonyokból” származtatná, mint az, hogy genetikai tényezőkből.

S valóban, ha vesszük a társadalomnak egy olyan molekuláját, mint amilyen a család, és egy példa gyanánt vett családot úgy fogunk fel, hogy, mondjuk, négy tagból áll: apából, anyából; Petiből és Paliból; akkor meg lehet kísérelni annak elkülönítését, ami például á Pali nevű egyén pszichikus tulajdonságaiban vagy pszichikus megnyilvánulásaiban a többi egyénből, apából, anyából vagy Petiből, tehát kívülről fakad, attól, ami magának Palinak ilyen vagy olyan genetikai adottságából, tehát belülről ered. A pszichológia azonban (legalábbis a szociálpszichológia, de egyre inkább a fejlódéslélektan is) mind több olyan pszichikus fejleményt tart számon; amelyet Pali magatartásában vagy mentalitásában, úgy látszik, abból a tényből kell származtatnunk, hogy pl. kétgyermekes családban növekszik fel, s hogy ott ő az azonos nemű gyermekek (leg)kisebbike.

Felfoghatjuk-e mármost annak a társadalmi tényezőnek a fejlődésre gyakorolt hatását, ami a kétgyrermekes család, mint környezeti hatást? Holott, ha Pali gyerek nem lenne, akkor ez a tényező sem létezne. Másfelől mondhatjuk-e, hogy az a minőség, hogy valaki azonos nemű gyermekek legkisebbike; éppúgy belső tulajdonságként tényezője az illető fejlődésének, mint az a genetikai adottsága, hogy fiú, vagy az az átmeneti, de fejlődését kétségkívül belülről meghatározó minősége, hogy történétesen hároméves? Holott anélkül, hogy az egyénbén bármi változás történne, egyik pillanatróI a másikra megváltozik ez a meghatározottsága, ha új testvére születik.

Marx gondolatmenetében természetesen nem ilyen társadalmi viszonyról és nem ilyen benne elfoglalt pozícióról van szó: De a jelen hozzászólás összefüggésében, a kétgyermekes családom hatását elszenvedni vagy a kapitalista társadalomét ugyanazt jelenti, s ugyanígy ha attól a ténytől befolyásolva viselkedem, hogy azonos nemű gyermekek legkisebbike vagyok, vagy ama másiktól, hogy proletár – egyaránt azt jélenti, hogy itt olyan tényezőkkel (is) számolunk, amelyek sem nem külsők, sem nem belsők.

Ez pedig azért roppant fontos: mert azok az iskolák, amelyek sze­rint va­lamely belső természeti tényezőt (például a “gén önzését’) kell a legfonto­sabb­nak tekinteni annak meghatározásában, milyen a magatartá­sunk, s ugyanígy a velük szemben álló iskolák is azt az eljárást követik, hogy a másik fél logikai hézagaiba fészkelik be magukat: ha kiderül, hogy valamely jelenséget pusztán belső tényezőkkel nem lehet magyarázni, akkor e fogyatékosságban az environmentalizmus a maga igazát látja bizonyítva – s éppígy jár el a nativizmus, amikor azt találja, hogy például az altruizmust sem a kulturális minták nevelés útján történő közvetítésével nem tudjuk megmagyarázni (mert ez az eljárás impotens), sem pedig a próba-szerenese útján bevált viselkedésminták megerősítésével (minthogy ezen az úton csak instrumentális altruizmuas képződhet).[24]

Ezzel kapcsolatban, ha talán pedantériának hat is, meg kell jegyezni, hogy a belső természeti tényezővel operáló szociobiológia potenciális ellenfeleinek csak egyikét képviselik azok a tendenciák, amelyek külső szellemi tényezővel (például a kultúrát közvetítő neveléssel) számolnak s amelyekkel ez az elmélet általában hadakozik. További tendenciák a külső természeti tényezőket tartják meghatározóknak, mint például az ugyancsak darwinista hagyományokat folytató behaviorizmus,[25] amely egy naturális környezetben és neveléstől függetlenül fellépő tanulás produktumaival számol. S végül léteznek tendenciák, amelyek olyan belső szellemi tényezőket vesznek elsősorban számításba, mint a gondolkodás vagy a szemlélet a priori formái (így a kognitív pszichológia).

Ha azonban léteznek olyan tényezők, amelyek sem nem külsők, sem nem belsők az egyénhez képest, s amelyek ugyanakkor erőteljesen részt vesznek az emberi diszpozíciók kialakításában[26], akkor az ellenfél pozícióinak védhetetlenné válása nem használható többé argumentumként.

*

Siessünk leszögezni: ettől a szociobiológia még igaz is lehet. Csakhogy nem irreleváns-e igazságának vagy tévedésének kérdése ott, ahol az ember szociális magatartásáról van szó?

Bereczkei felidézi a durkheimi álláspontot: “A társadalmi tényeket csak saját szintjükön – azaz egy másik társadalmi tény segítségével – lehet meg­érteni; a kultúra független az őt alkotó egyedek biologikumától, műkö­dé­sében és reprodukciójában egyfajta szuperorganizmusként vesz részt.”

A cikk szerzője, mondom, felidézi ezt az álláspontot, vele kapcsolatban pedig az environmentalizmus jut eszébe. Hogy az environmentalizmus és “a vulgármarxizmus társadalomképe” a szerzőnek eszébe jut ez nem lepett meg: ugyan miről nem jut az embernek eszébe a vulgármarxizmus társadalomképe, ha azt a dolgot kellően korlátoltnak tartja. Bár el tudok képzelni olyan társadalombölcselőt is, akinek arról, amit kellően korlátoltnak tart, kontrasztként jut eszébe Marx társadalomképe – de ez csak képzeletem szertelen csapongásától van így. Hanem amikor azt olvastam, hogy az environmentalizmusról (tehát, írjuk ide : egy olyan felfogásról, amely szerint mindazt, amit az ember tesz, a környezet hatásával kell magyarázni) neki ezen felül még “Sartre szubjektivitása” is eszébe jut – elámultam.[27]

Ami azonban igazán meglepett: a következő oldalon azt idézi Wilsontól, hogy a szociobiológia “önmagát […] különösen a modern populációbiológia egyik ágának tekinti”. Tűnődtem: vajon environmentalizmus lenne-e, ha egy populációbiológus azt tartaná, hogy a poplációs tényeket csak saját szintjükön – azaz egy másik populációs tény segítségével – lehet megérteni, hogy a populáció működése és reprodukciója független az őt alkotó egyedek biologikumától, ebben egyfajta szuperorganizmusként vesz részt.

Méghozzá ezt nem fentebb már bevallott gyengéim, képzeletemnek szertelen csapongásra való hajlama kérdezteti velem. Hanem az a tény, hogy ma már egy ilyen szemlélet nemcsak annak tudja felmutatni a bizonyítékait, hogy a rendszer “egészének működése és reprodukciója független az őt alkotó egyedek biologikumától, hanem azét is, hogy viszont az egyedek működése nem független a rendszer egészétől és attól a pozíciótól, amelyet ebben a struktúrában betöltenek.

Ezt sejtésként az egyének szociális magatartásának tanulmányozása még az alaklélektantól örökölte, mely szintén nem az a kifejezetten environmentalista irányzat a pszichológiában, mivel olyasmgt tanít, hogy a környezet csak anyagot szolgáltat a lelki jelenséghez, ám a meghatározó a forma lesz. Tegyük fel például (s e példa már nem az alaklélektan készletéből való, de a palackból általa kiszabadított szellemnek megfelel), hogy a következő szavak környezeti ingereinek vagyok kitéve: ért, fejt, szánt, felment. Hogy milyen lesz ezek hatása rám, azt már nem ez a környezeti anyag fogja meghatározni, hanem az a diszkurzív forma, amely merőben más lesz, ha ezeket az igéket jelen idejűként használja (pl. felment = exempts), mint akkor, ha múlt idejűként (felment = went up).

Amikor azután ez a szemlélet behatolt a szociálpszichológiába, akkor a környezetnek arról a tényezőjéről, ami a többi ember, szintén kiderült, hogy csak “anyag”, amely attól függően határozza meg működésünket, hogy milyen “formát” ad neki a pozíció, amelyet egy szociális szerkezetben ki-ki elfoglal. A szociálpszichológusok egyik kedvenc laboratóriumi kísérlettípusa úgy zajlik, hogy a kísérletvezető vagy segédje valamilyen utasítást ad szóval, vagy sugall a magatartásával a kísérleti személyeknek, miközben ezek egyik csoportja előtt például fehér köpenyt visel, a másik előtt, mondjuk, rendőregyenruhát, a harmadik előtt meg annak a kategóriának (például az egyetemi hallgatóknak) az öltözetét, ahonnan maga a kísérleti személy is kikerült – s pusztán ennyi különbség elégségesnek bizonyul ahhoz, hogy a kísérleti személyekből merőben más magatartást váltson ki az egyik, mint a másik, illetőleg a harmadik esetben.

De ami ennél is több, kiderült, hogy saját magunkat is attól függően kezeljük így vagy másképpen, hogy biológiai “anyagunk” a társadalomtól milyen “formát” kap: például milyen szerepet jelöl ki számunkra a társadalmi szervezet, amelyhez hozzá tartozunk.

A társadalmi szervezet, persze, amikor formáz, nem a semmit formázza meg, hanem az anyagot, amelyet egyszer a környezet, máskor a gének működése helyezhet a “formázókorongra”; s ha nincs aminek a társadalmi struktúra formát adjon, akkor ez a forma sem fog létezni, nemcsak az anyaga.

Ha pedig ahhoz, hogy egy meghatározott társadalmi szerveződés a maga formáját újratermelje, történetesen arra az anyagra van szüksége, amelyet a rokonszelekció nyújt, akkor tényleg számítani lehet rá (társadalmunk tapasztalata például széleskörűen tanúsítja), hogy az ember minden hatalmában álló eszközzel protezsálni fogja az ő atyja fiát.

Holott az önző gén szempontját tekintve az anyja lányát kellene.

 

A szociálpszichológia “állatorvosi lova”*

A két könyvkiadó igazán jól választotta meg a gazdag kínálatból azt a ké­zikönyvet, amelyen a szociálpszichológia eredményeit bemutatják a ma­gyar olvasóközönségnek. Nem mintha Secord és Backman 1964-ben megje­lent köny­vénél jobb munka nem létezne a kérdéses témában és műfajban, ha­nem éppen, mert a könyv olyan, mint a szociálpszichológia egésze: vegyes színvo­na­lú, amelyben hol az empirikus anyag teng túl, hol pedig elméleti i­génnyel fellépő jobb, rosszabb okoskodások lépik túl saját érvényességi körüket.

A szociálpszichológiai kézikönyvek, tankönyvek és más ismertetések ked­velt fogása az, hogy szerzőik az elején megjegyzik, miszerint a szociálpszi­cho­lógiában erősen fenyeget az a veszély, hogy banalitásokat ad el tudomá­nyos csomagolásban – e bevezető után pedig banalitásokat adnak el tudo­má­nyos csomagolásban. Nos, Secord és Backman elkerülik ezt a hibát: nem figyel­meztetnek előre. Az pedig, hogy a könyv egyik-másik fejezete mit tartalmaz és milyen csomagolásban, az végülis nem az ő hibájuk: ők csak ismertetnek.

Például Rosenberg elméletét az affektív-megismerési konzisztenciáról. E­zen elmélet olyan vizsgálatokkal, amelyekhez imponáló matematikai appa­rá­tust mozgósítottak, igazolja, hogy ha a kísérleti személy bizonyos kijelenté­seket (például “Minden emberi lénynek egyenlő jogai legyenek”, vagy “Az em­berek jó nevelést kapjanak” stb.) értékben kifejezett fontosságuk szerint ka­tegorizál, akkor az így kategorizált értékelő kijelentésekhez “percipiált instru­mentalitásokat” tud besorolni, például a jó nevelés értékeléséhez a Szövetségi Közoktatási Segély percipiált instrumentalitását. Ami matematikai apparátus nélkül szólva annyit tesz, hogy ha egy értéket célul válasz­tunk, ak­kor többé-kevésbé meg tudjuk választani e cél megvalósítását elősegítő eszközöket is.

A mai szociálpszichológiában azonban nem a banalitások jelentik a fő ve­szélyt. Egyebek között az új baloldal bírálatának kereszttüzében éppenség­gel nem azért áll e tudomány, mert csak azt tudná, amit a józan emberi ész már sokkal régebbtől fogva. A baloldali bírálatok számára a szociálpszicholó­gi­a a manipulációnak nagy hatású eszköze a technokrácia kezében, a­mely esz­köz, veszélyességét tekintve, nem marad el az atomfizikától. Márpe­dig eh­hez a prognózishoz a bírálóknak fel kell tételezniük, hogy e fiatal tudo­mány az atomfizikát előbb vagy utóbb tudományos jellegében is megközelítheti.

Már most az a paradox helyzet, hogy a szóbanforgó összefüggés való­ban rejt egy súlyos veszélyt, ez a veszély azonban éppen a szociálpszichológi­át fenyegeti, nem pedig részéről az emberiséget. Sőt, bizonyos tekintetben azt mondhatnánk, hogy amíg a szociálpszichológia baloldali ideológikus bírálata igaz lesz, addig az emberiség e tudomány felől nyugodtan alhatik.

*

A természettudományok legújabbkori sikerének, amelytől a tudomá­nyos-technikai forradalom során ámulatba vagy kétségbe eshetünk, az a tit­ka, hogy a természettel úgy bánik, mint természettel. Vagyis mint objektív, embertől független erők által mozgatott környezettel, amellyel szemben alkalmazható az “ész cselvetése”: a természeti erők egyikét a másikával szembe lehet fordítani és ilymódon az ember saját erejének pazarlása nélkül uralkodhatik mindkettő fölött. Ez jelenti a természet erőinek manipulálását, amelynek valójában nagyhatású eszközét – “percipiált instrumentalitását” – nyújtják a legmodernebb természettudományok.

Az ember manipulálása már most pontosan ugyanazt jelentené: úgy bánnia az emberrel, mint természettel. Vagyis, mint objektív, az embertől független erők által mozgatott környezettel.

S a szociálpszichológia ezt is teszi. Az általános pszichológiára és a pszichofiziológiára bízva, hogy az embernek a természeti környezettel való kölcsönhatását tanulmányozza a szóbanforgó tudomány sajátos szemszögéből, magára vállalja, hogy tanulmányozza az embernek társadalmi környezetével folytatott kölcsönhatását.

Az ezzel kapcsolatos paradoxiára már annak idején Karinthy Frigyes fel­figyelt, amikor leszögezte, hogy a férfinak a nőhöz való viszonyát szembe­öt­lő módon megkülönbözteti az embernek a bécsi szelethez való viszonyától az a tény, hogy a bécsi szelet nem harap vissza. Ehhez a felismeréshez persze a szociálpszichológia is eljutott: “Az egyénnek egy másik személy jelenlété­ben tanusított viselkedése reagálás erre a személyre és ugyanakkor inger, mely hat az illető személyre.” – írja Secord és Backman (9. oldal). Vagyis a társadalmi környezettel való kölcsönhatása az embernek kétirányú.

Dehát a természeti környezettel való kölcsönhatás vajon kétirányú-e?

Kurt Lewin arra figyelmeztette a pszichológusokat, hogy tudomá­nyunk­nak éppúgy el kell jutnia ahhoz, hogy a fogalmai által jelölt entitások egymáshoz viszonyított természetét tisztázni tudja, mint ahogy a fizika meg tudja mondani (ma már), például, hogy mi az “erő”, és hogy mi az “energia”.

Mit értsünk tehát például azon, hogy “környezet”?

“Objektív vagy szubjektív-e a környezet?” – kérdezné Szokrátész és ha partnerét Platon találta volna ki, akkor az kézséggel elismerné, hogy objektív. “Mit értesz objektíven? Nemde valamit, ami az embertől függetlenül létezeik? Vagy talán valami mást?” – faggatná tovább Szokrátész, a bába. “Semmiképpen sem – válaszolná az agyafúrt tanítvány. – Hanem ami az ember vélekedésétől független. Például az ember lépe objektív, noha nem független az embertől.” “Nagyon is igazad van – ismerné el Szokrátész; – Ezek serint tehát az ember környezetéhez a saját lépe is hozzátartozik?” – “Már hogy tartozna hozzá? Miért akarsz belezavarni?” “Azt mondod, hogy az ember lépe objektív, de nem tartozik a környezetéhez? Vannak dolgok tehát, melyek az ember vélekedésétől függetlenek és mégsem tartoznak a környezetéhez?” “Ugy van.” “És dolgok, amelyek az ember környezetéhez tartoznak, noha nem függetlenek a vélekedésétől?” “Nem értem, hogy mire gondolsz?” “Például a másik ember vélekedése, nemde, hozzátartozik ehhez a másik emberhez?” “Ez így van, de hová akarsz kilyukadni?” “Ó, hát ez igazán egyszerű: te magad ismerted el, hogy a másik ember vélekedése hozzátartozik ehhez az emberhez, s hogy ő maga pedig környezetemnek a része. Nem fogsz tehát tudatlanságon, ha úgy vélem, hogy az ő vélekedése csakúgy része a környezetemnek?” “ Kiváncsi vagyok, hogy hogy' folytatod, ha elismerem, hogy úgy látszik, igazad van.” “Te magad mondtad pedig, én csak összeszedem, amit mondtál: a környezet objektív; az ember része a környezetnek; vélekedése hozzátartozik az emberhez; tehát az ember vélekedése is objektív. Mivel pedig objektívnak azt nevezted, ami független az ember vélekedésétől, most kénytelen vagyok belátni, hogy az ember vélekedése is független az ember vélekedésétől.”

S ha a tanítvány ebben még sem értene egyet Szokrátésszal, annak csak az lehet az oka, hogy nem olvasta Secord és Backman könyvét, sem más szo­ci­álpszichológiai szakmunkát.*

Egyén és társadalom ilyen felfogását a szociálpszichológiának persze nem kellett saját magának megteremtenie: a polgári korszak társadalomböl­cse­lői természetes magától értetődőséggel írtak le néhány szemmel látható összefüggést, amit azután a megszülető szociálpszichológia éppoly természe­tes úton örökölt, hogy ezekre az evidens alapokra építse fel elméleteit, sőt még korábban a kérdéseket, amelyekre empirikus úton a választ kereste. Az a magyarázat, amelyet több, mint száz évvel ezelőtt Marx adott a polgári társadalom szemmel látható látszatainak kialakulásáról, ezért változatlanul érvényes a polgári társadalmat leíró olyan modern tudományra is, mint amilyen a szociálpszichológia.

E fetisizáció lényegileg két lépésben történik. Az első lépésben a társa­dal­mat, amely viszonyok összessége, úgy mutatják be, mint e viszonyokat hor­dozó dolgok halmazát vagy rendszerét. Eközben a fetisizáció lényegén mit sem változtat, hogy a szóbanforgó dolgok olyan tárgyaek-e, mint amilyen pél­dául az arany vagy a gép, vagy pedig azok a testi mivoltukban adott e­gye­dek, akikből a társadalom evidens módon állni látszik. Ha azután a társa­dal­mat sikerült úgy bemutatni, mint olyan egyedek összességét, akik külön­bö­ző tárgyakat tulajdonukként bírnak, ezután következik a második lépés: az így felfogott társadalom felosztása olyan egyedekre, akiknak ítélete és tö­rek­vése szubjektív, és olyan másokra, akiknek ítélete és törekvése csupán ob­jektív. A szemlélet érdemén mit sem változtat, hogy a szubjektum hordo­zó­ja egyetlen egyed vagy valamilyen kollektívum, sem pedig az, hogy a ket­té­osztás olyan nemes szándékkal történik-e, hogy a szubjektum hordozója ne­velje a neveletleneket, vagy pedig olyan alantasabb szándékkal, hogy a tár­sadalom objektív része manipuláltassék a manipulátorok által. Sőt, a do­log érdekessége az, hogy a szemlélet megmarad az ami, még demokratikus ki­vitelben is: ti. ha az Én számomra Te környezetem egyik dolga vagy csupán, de beletörődöm, hogy a Te számodra Én sem vagyok egyéb, és ezen az egyen­lő alapon folytatunk interakciót, hogy ebben létrehozzuk végre a társadal­mat, amelyet a szociálpszichológus majd sajátos nézőpontjából vizsgálni fog.

Secord és Backman az Én és a nem-Én szembeállításának demokratikus változatát képviselik könyvükben. Az ebből következő és a könyv különböző témáin végighúzódó magyarázó elv a csereelmélet.

A csereelmélet négy alapfogalma, írják a szerzők: a jutalom, a ráfordítás, az egyenleg és az összehasonlítási szint. Vagyis az, amit nyerek valamely interakción, az amibe került nekem a nyereség, a kettő közötti, számomra kedvező vagy kedvezőtlen különbség s végül az előzetes várakozásom, amellyel a szóbanforgó különbséget egybevetem, hogy eldöntsem: jó vagy rossz üzletet csináltam-e.

Jó vagy rossz üzletet csináltam-e például, amikor barátságra léptem kör­nyezetem egyik dolgával, ti. egy másik személlyel? Hogy ezt konkrétan mi­lyen tényezők döntik el, erről tájékoztat a “Csereelméletek a vonzódásról” cí­mű fejezetnek “A csereelmélet és a barátság kialakulása” című alfejezete. Más költségek döntenek költségek és nyereségek felől olyankor, amikor arról van szó, vállalom-e a hatalmat vagy az alárendeltséget valamely csoportban és ismét más befektetésről van szó a szerelem esetében. Tanulságos, amikor az olvasó megtudja, hogy a serdülő azért tér át szívesen a felnőtt szerepre, mert ennek nagyobb a profitja kisebb költségkihatás mellett, míg az öregedő em­berek azért berzenkednek az öreg-szerep elvállalásától, mert ott nagy ráfordítás mellett kisebb a haszon.

A szociálpszichológiának mármost az ilyen típusú gondolatmenetei ké­pe­zik az egyes számú botránykövet a morális kritika számára. Hogyan szabad az emberi értékhierarchia olyan előkelő képviselőit, mint a barátság és a sze­re­lem, és hogyan lehet olyan tragikusan fennkölt jelenségeket, mint a hata­lo­mért való harc, az elmúlás az üzleti élet banálisan egyszerű fogalmaival jellemezni? A morális kritika érvei azonban tudományos kérdésekben nem lehetnek perdöntőek.

Azokat a kérdéseket, amelyekkel az ilyen típusú elméletnek szembe kell néznie, maga a tárgy veti fel, amelyre az elmélet vonatkozik. Ismét Lewinre hivatkozva: A felnőtt fizikát azért kell komolyan venni, mikor “kisebb tömegről”, vagy “nagyobb impulzusról” beszél, mert tudja, mi az, hogy tömeg és mi az, hogy impulzus, sőt a “kisebbet” és a “nagyobbat” mindkét esetben pontos mértékegységekhez viszonyítva mérni is tudja.

Mit jelent azonban a “kisebb jutalom”, vagy a “nagyobb ráfordítás”.

Amikor a behaviorizmus klasszikus kísérletében azt vizsgálta, hogy a fehér patkány éhesen milyen hosszú, árammal töltött folyosón hajlandó vé­gig­futni, ha a folyosó végén táplálékot talál, akkor viszonylag pontos elkép­ze­lésekkel bírt a tekintetben, hogy mit jelent a fehér patkány (minden fehér pat­kány!) számára ennyi és ennyi óráig éhezni, ilyen és ilyen erősségű áram ha­tásának ennyi és ennyi ideig kitéve lenni stb. A patkány viszonya a táplá­lékhoz és az áramhoz adva volt amelyet a pszichológus a kísérlettel vizsgált.

Ezzel szemben, ha a barátságot, vagy a szerelem nevű interakciót vizs­gá­lom, ott mit tekintsek költségeknek és profitnak? Kérdezzük meg magukat a vizsgálati személyeket, hogy ők mit tekintenek annak? Ez valami támpon­tot nyújthat.  “Ekkora bánat egy csókért egy kissé nagy ár” – nyilatkozik az e­gyik vizsgálati személy, amiből megtudhatjuk, hogy számára az egyenleg az összehasonlítási szint alatt maradt. Hogyan állapítsuk meg azonban, hogy pél­dául Romeó és Júlia jó üzletet csináltak-e? Esetükben az instrospekcióhoz fo­lyamodó eljárás nem használható – objektív módszerhez kellene hát folya­mod­ni: megismételni a kísérletet a statisztikai feldolgozáshoz szükséges mintán, amíg szignifikáns eltérést nem kapunk azoknak a száma között, akik egyetlen együtt töltött éjszakáért feláldozzák barátjukat, illetve unokabátyjukat, majd egy kriptában elemésztik önmagukat, és azoké között, akik túlságosan nagynak találnak “ekkora bánatot egy csókért”.

A szociálpszichológus helyzetét az teszi hallatlanul nehézzé a fehér patkány viselkesését vizsgáló pszichológusához képest, hogy a költségek és a profitok, amelyekkel operál, egytől egyig emberi értékek és mint ilyenek, abban a jelenségvilágban alakulnak ki, amely a szociálpszichológia legsajátabb tárgya. Ha pedig ez így van, akkor a szociálpszichológus nem veheti fel őket magyarázó elvül, mert ehhez fel kellene tételeznie, hogy már az előtt a folyamat előtt léteztek, amelyben kialakultak.

Az olvasó itt nyilván szofisztikán éri a recenzenst. Miért ne lehetne, gondolja, egy folyamatban előfeltételezni valaminek a létét, ami egy hasonló természtű, de korábbi folyamatban alakult ki? Vagy talán a fehér patkány éhsége és elektromos árammal szembeni tűrőképessége nem változik a kísérlet folyamán?

S valóban, a fehér patkány éhsége csillapodhat, tűrőképessége kimerülhet a kísérlet során. Sőt, mi több, ismétlődő kísérletek esetén megtanulhat valamely, eleinte ismeretlen kinézetű táplálékot kedvelni és megtanulhat egy olyan futási stílust, amelynek révén az elektromos áram viszonylag kevésbé károsítja.

Az emberi értékek azonban mindezt figyelembe véve is lényegesen más természtűek, sajnos.

Az állati szükségletek többé-kevésbé egyszerű technikákkal (például é­heztetéssel) mindig objektív megnyilvánulásra kész állapotba tudjuk hozni. Ha eközben az állat beszélni tudna, kérdésünkre be is vallaná, hogy éhes. Az em­beri értékvilág tekintetében azonban jól tudjuk (ki Freud óta, ki Marx óta), hogy a szubjektív önvallomásokat igen nagy kritikával kell fogadni, még ak­kor is, ha teljesen őszinték. Az objektív megnyilvánulásokat illetőleg pedig u­gyancsak ismeretes, hogy míg például háború alatt a hazaszeretet tömeges meg­nyilvánulásainak lehetünk tanúi, addig a háborút megelőző években e­set­leg évtizedekben ugyanazon személyek viselkedésében a leggondosabb e­lem­zéssel sem fedezhettük volna fel esetleg a tiszteletet a haza mint érték iránt.

Ha már most egy fehér patkány viselkedésében időről időre azt ta­pasz­taljuk, hogy az táplálék megszerzésére és bekebelezésére irányul, akkor jog­gal feltételezhetjük, hogy a táplálék iránti szükséglet két ilyen viselkedés kö­zötti időszakban is jellemző. (Hát még ha ebben szubjektív önvallomásával meg is erősíthetné a patkány a pszichológust.) Miképpen vélekedjünk azon­ban az olyan emberről, aki, teszem azt, húsz éven keresztül hangoztatja, hogy szá­mára egyre megy, miszerint Magyarországon, vagy Madagaszkáron él-e, a fő, hogy jól megfizessék – majd egy háború alatt, tudatosan vállalva a kocká­za­tot, életét áldozza a hazájáért? Korábban is létezett számára a haza mint ér­ték, csak nem volt, ami megnyilvánítsa – ebben az esetben honnan venné a szociálpszichológia azt a nagyhatású eszközt az értékelő attitüd kiprovoká­lá­sához, amelyet az élet több évtizeden keresztül nem talált meg? Vagy ak­kor jött létre az attitüd, amikor meg is nyilvánult – ebben az esetben a szo­ci­álpszichológia vállalhatja-e a kockázatot, hogy úgy kutasson értékélő atti­tüdöt, hogy mesterségesen kialakít ilyent a vizsgálati személynél, vagy pedig azt az áldozatot kell vállalnia, hogy lemond az attitüd kutatásáról, nehogy manipulálnia kelljen az emberek természetes értékelő hajlandóságát?

Van persze a szociálpszichológia számára egy másik alternatíva is: fel­is­merni, hogy az emberi értékek kialakítói, hordozói és megnyílvánítói nem a tár­sadalmi dolgokként létező egyedek, de nem is az éppen szubjektumként meg­nyilvánuló egyed, aki a másik egyedet objektumként kezelve interakció­ra lép vele, hanem a viszonyok, amelyek a társadalomban fennállnak és  a megfelelő történelmi pillanatban forradalmi úton átalakulnak.

Lehetséges, hogy ahhoz, hogy ezt a felismerést a szociálpszichológia a ma­ga számára értelmezni is tudja, el kell felejtenie egy olyan fogalompárt, a­me­lyet még az általános pszichológiától tanult, míg ez utóbbi pedig ősétől, a fi­lozófiától örökölte: a szubjektív-objektív fogalompárt. A szociálpszichológiai fe­nomén ugyanis nem írható le, úgy látszik sem, objektív módon (mintha az e­gyedek a társadalmi környezet ingereire reagálnának), sem pedig szubjek­tív módon (mintha a személyiség költségeket és profitokat kalkulálva próbálná a magatartásmódját a többiekkel szemben megválasztani).

A szociálpszichológiának önállóan kell kialakítania a maga kategória-rendszerét.

Secord és Backman könyve olyan gazdag tényanyagot tár az olvasó elé és ugyanakkor olyan, helyenkint a szerzők által is beismert elméleti csődöt, ami meg kell, hogy győzze őt, hogy mindenképpen profitábilis számára az a befektetés, amit minden tudomány számára saját kategoriális rendszerének kialakítása jelent.

 

Schneider úr személyiségpszichológiája*

“Ebből is egy keveset és abból is egy keveset” – válaszolta Schneider úr a kérdésre, amellyel Hyppolit, a lakáj azt tudakolta, hideg fürdőt parancsol-e vagy meleg fürdőt.

S a személyiségpszichológiának vajon az önkritika hideg fürdőjét parancsolja-e amerikai klasszikusa, Gordon W. Allport, vagy az önelégültség meleg fürdőjét?

*

Az önkritikából egy keveset.

S nem is azért keveset, mintha nem a személyiség hagyományossá vált pszi­chológiai megközelítésének a leglényesgesebb gyarlóságait támadná ez az önkritika.

Például a személyiségpszichológiának egyik legszívósabb (s talán ezért legismertebb) eljárása az, amely meghatározott szempontból egymással szembeállított típusok egyikébe vagy másikába sorolja be az embereket, eldöntve róluk, hogy például az egyikük kifelé-forduló (extravertált), a másikuk meg befeléforduló (introvertált). S amint az olvasó esetleg elábrándozna azon, hogy mi lenne, ha ehelyett, mondjuk, felfelé fordulókat (akik főnökük felé igazodnak) és lefelé fordulókat (vagyis demokratikus érzelműeket) különböztetnénk meg, netán előre fordulókat és hátra fordulókat, vagy, pláne, balrafordulókat és jobbrafordulókat; és még mielőtt esetleg az olvasó elszégyellné magát, amiért a tiszteletre méltó tudomány ilyen tiszteletet nem tudó képzettársításokat kelt benne, Allportnál lám ezt olvassa: “Például joggal állíthatjuk, hogy az emberek négy típusra oszthatók: 1. vannak, akik konvex fogkefét használnak; 2. vannak, akik konkáv formájút; 3. vannak, akik egyeneset és 4. vannak, akik nem használnak fogkefét – természetesen mindezekhez hozzávehetjük azt a kevert típust, amely hol ilyen, hol olyan alakú fogkefével mos fogat. Ez a tipológia érvényes, ha valakit a fogkefék érdekelnek. Ugyanúgy, vannak extravertált emberek és vannak introvertáltak, s van, aki ilyen is, olyan is. Ez is érvényes tipológia, ha valakit az extraverzió és introverzió érdekel. De tegyük fel, hogy bennünket érdekel mind a fogmosásra használt kefék alakja, mind pedig az extraverzió. A séma rögtön felmondja a szolgálatot…”

*

Az önelégültségből egy keveset.

Nem személyesből, persze: a tudós elégedettségéből a tudományával. Lássunk egy mintát:

“Egyszer egy genetikus azt mondta, hogy az emberi személyiség száz százalékban genetikai meghatározottságú, vagyis kivétel nélkül minden jellegzetesség vagy cselekedet magán viseli valamilyen genetikus hatás nyomait. Igaza volt. Viszont az is tökéletesen igaz, hogy az emberi személyiség száz százalékban környezeti meghatározottságú, tehát, hogy a környezet és a tanulás következményei minden jellegzetességben és cselekedetben megnyilvánulnak.’

Ebből is egy keveset, és abból is egy keveset.

*

Pontosabban, amikor Allport “tökéletesen igazat” ad egy személyiség­pszi­chológiai felfogásnak, ez nem kevés. És ha egyszersmind az ellentétes felfo­gásnak is tökéletesen igazat ad, nem lepődnék meg, hogy ha majd hazai kö­ve­tőinél azt olvasnám Allporttól átvett szemléletükről, hogy dialektikus. Ma­ga Allport, más elvárásoknak tétetvén ki, nem tanulta e szó preferálását, úgy, hogy ugyanerről másképp ír: “… remélem és hiszem, hogy az olvasó átfogó és józanul eklektikus beszámolót kap ezeken a lapokon a személyiség tudományos vizsgálatairól.”

A szerző hitét és reményét igazolja a könyv.

A recenzens szeretetét sajnos nem.

*

Ebből is egy keveset megérdemelne pedig, ha annak lehetne venni, ami. Kitűnő tankönyvnek.

“Az anyagot sokszor előadtam diákjaimnak” – írja az “Előszó”-ban Allport professzor, aki ha (bizonyára nagyszerű) előadásai után még ezt az “átfogó és józanul eklektikus beszámolót” is a tanítványok rendelkezésére bocsátotta, akkor igazán mindent megtett, hogy vizsgáikra mindazt fel tudják idézni, amire a könyv csak utal.

Például olyan egyéni esetleírásokat, netán esetelemzéseket, amelyek nél­kül nehezen mívelhet személyiségpszichológiát, aki felfogásáról – amely e­lőnyösen különbözteti meg számos kollégájától – így vall: “Kritikusaim he­ves tá­madásai ellenére, továbbra is meggyőződéssel javaslom, hogy a személyi­ség­tudomány tárgya a struktúrált individualitás legyen. Ellene vagyok te­hát az o­lyan törekvéseknek, amelyek a személyiséget minden emberen fellelhető kö­zös vonásokra redukálják. Hasonlóképpen ellenzem azt a jelenlegi társadalomtudo­mányi divatot is, amely a személyiséget szerepekre, személyközi viszonyok­ra, a társadalmi-kulturális rendszeren belüli eseményekre egyszerűsítené.”

Ha a Gondolat Kiadó által 9000 példányban megjelentetett tankönyv 9000 pszichológia-szakos egyetemi hallgató vagy más olyan személy kezébe ke­rülne, aki már meglévő tudását akarja segítségével felidézni vagy rögzíteni, akkor a könyv olvasói jó eszközt kapnának. Meglévő tudásuk nem csak ar­ra lenne elég, hogy Allport utalásairól eszükbe jusson, hogy milyen pszi­cho­lógiai vizsgálatokra vonatkoznak, hogy milyen helyzetekben mit is mű­velt a pszichológus és hatása alatt mi is történt a vizsgálati alanyokkal. Ha­nem még arra is, hogy gondolatban kiigazítsák Allportot, amikor az általa át­fo­gott hatalmas szaktudományos anyag egyik-másik szerzőjét (például Freudot) olyasféle sűrítménnyé dolgozza fel, amilyet Karinthy Frigyes készített a világirodalom néhány klasszikusából (ő azonban nem tudományos ismeretterjesztő célzattal).

Mit tegyen azonban az az olvasó, aki ebből a könyvből szeretné merí­te­ni a tudást a személyiségről? Vagy, pláne, amint a könyv címének (Pattern and Growth in Personality) magyar fordítása ígéri: a személyiség alakulásáról?

*

“Az embert egész életében végigkíséri a “létrejövés” folyamata” – írja Allport, majd a folyamatról értésünkre adja: “A személyiségfejlődés alapvetően a tanulás pszichológiájával kapcsolatos probléma”.

Mivel kapcsolatos mármost a tanulás? – kérdezné Allport könyvétől az, aki a személyiség alakulásának rejtelmeibe akar kíváncsian behatolni. “Két­ségtelen” – adja meg a kért felvilágosítást a könyv – “hogy a gyermek (a ta­nulás alapelvei által megszabott módon) kultúrális viselkedésformákat sajátít el… Egész élete során kultúrájának, szubkultúráinak megfelelő “alapszemélyiséget” tükrözi. Bizonyos mértékig arra hajlik, amerre a társadalmi változás “szele fúj”.

Allport azonban mindjárt megóv bennünket attól, hogy a társadalmi “szél­fújás” és a tanulékony személyiség által produkált “hajlás” kapcsolatát el­túlozzuk. Óvszerként idézi másokkal együtt elvégzett vizsgálatának néhány e­redményét, amelyet a háború alatt “Személyiség a társadalmi katasztrófa kö­zepette. Kilencven életút a náci fordulat éveiben” címmel tettek közzé és a­melyek tanulságairól most ilyen összefoglalást olvashatunk: “Németország­ban a Hitler-korszakban emberek ezrei teljességgel elvesztették azt a megszokott támogatást, amelyet a szociális rendszer biztosított számukra. Eltiltották őket foglalkozásuktól, üldözésnek voltak kitéve, elvették tulajdonukat, letartóztatták, megkínozták őket, számos család felbomlott. Néhányan megmenekültek a koncentrációs táborok végzetétől; sikerült elmenekülniük az országból, és más államokban települtek le, ahol viszont semmiféle gyökerük nem volt. Mi történt ilyenkor a személyiséggel? Kilencven ilyen eset gondos vizsgálata azt bizonyította, hogy az említett személyek új hazájukban is kitartóan, nagy erőfeszítéssel igyekeztek megtartani sajátos természetüket, jellemüket.

Az esettanulmányosk anyaga azt az erős benyomást kelti, hogy az e­gyé­nek személyiségének folytonossága, egyöntetűsége rendkívüli. Egy elnyo­mott, szürke matematika tanár elveszti állását, sikerül kivándorolnia, de az Újvilágban ismét elnyomott, színtelen életet élő matematika tanár lesz. A náci uralom lerombolja egy optimista, extravertált, nyájas reklámszakember életútját, később azonban feltűnik Latin-Amerikában mint optimista, extravertált és jókedélyű reklámszakember. Vagy vegyük egy nagy tehetségű zsidó asszony életét, aki sziporkázó stílusú író. Az illető veszélyes körülmények között hagyja el Ausztriát, de sikerül letelepednie Izraelben, ahol korábbi ihletével írja meg visszaemlékezéseinek kötetét.”

Igaz, Allport arra is rámutat: ha ezek az emberek ottmaradnak abban a társadalomban, ahol “a változás erőszakos és szélsőséges, akkor az egész személyiség döntő változásokon mehet át”.

Azonban néhány lappal odébb a személyiség döntő változásának már egy másik lehetséges okát mutatja be: a “traumatikus átalakulásokat”, amelyekre a példa “Szent Pál vagy Tolsztoj, Goethe olaszországi utazása, Nietzsche fertőzése, amelyet egy prostituálttól kapott”.

Saulus találkozása Jézussal és Nietzsche találkozása egy spirochæta pallidával…

Szóval: mitől alakul a személyiség? Ettől is egy keveset és attól is egy keveset?

*

Ne hallgassuk el: Schneider úr, mint olvasó kedvelni fogja Allportnak – tizenkilenc év után – érthető fordításban magyarul is megjelentetett könyvét, amelyből végülis megtudja, hogy a személyiség a tudomány “mai” állása szerint körül-belül olyan, amilyennek ő mindig is képzelte.

 

Kifejtés

Teremtés és programozás
A kibernetikai modell* 

Es formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Igy lőn az ember élő lélekké.

Mózes első könyve

Az ember ezt, ha egykor eltesi,

Vegykonyhájában szintén megteszi.

Madách: Az ember tragédiája

Az emberi gondolkodás hosszú kerülő utakon jut el az igazsághoz. Így van ez még egyszerűbb objektumok megismerése esetében is – hát még ami­kor az emberi pszichikum természetéről van szó. A pszichikum megisme­ré­sének útján a modern gondolkodás a léleknek a középkorban egyeduralko­dó vallásos-idealista felfogásától rugaszkodott el, amely a lelket egyrészt az a­nyagtól teljesen független, önálló szubsztanciának, másrészt az oksági össze­füg­gésektől teljesen szabadnak fogta fel: a lélek, amelyet Isten helyezett el az emberben, teleologikusan törekszik az isteni tökély felé. Amikor az em­beri természet vallási értelmezésének helyét a felvilágosodás filozófiájában a ter­mészettudományos felfogás foglalta el, elvetették a lélek isteni eredeté­nek és teleologikus természetének dogmáját. A lelket anyagi alapra próbál­ták visszavezetni és megpróbálták elhelyezni az oksági összefüggések egye­te­mes rendszerében. E kísérlet a korabeli természettudomány fejlettségi szín­vonalának megfelelően történt: a pszichikumtól anyagi természetének meg­állapításával megtagadtak minden olyan specifikumot, amely a lelki je­len­ségeket a többi anyagi jelenségtől megkülönböztetné és determinált jelle­gé­nek megállapításával megtagadtak mindenféle szabadságot. A természet­tu­domány megállapította, hogy a természetben nem isteni célszerűség, hanem természetes oksági összefüggések uralkodnak – megtagadtak tehát az emberi pszichikumtól is minden célrairányulást. Az okilag determinált anyagi jelenségeket vizsgálta a mechanika, a kor tudománya, amelynek ideális objektuma a gép volt, az az anyagi szerkezet, amely külső hatásra mozgásba jön, és egyes részei úgy továbbítják egymás felé a külső hatást, hogy mindegyiknek a mozgása szigorúan meghatározott és matematikai egzaktsággal kiszámítható. 1748-ban megjelent Lnmettrie könyve, az “Embergép”, amely az ember “működését” is így ragadja meg.

A tudomány fejlődésének két évszázada telt el az “Embergép” koncepciójának kiala­ku­lása óta, amikor 1948-ban megjelent Norbert Wiener könyve, a “Kibernetika, avagy ve­zér­lés és kommunikáció élő szervezetben és gépben”. Ez a könyv is azt kutatta, amit a má­sik: az élő szervezet – ezen belül az emberi agy – és a gép működése közötti azonos vo­ná­so­kat, mate­ma­tikai képletekkel megragadva. Azonban a kétféle működés azonosítása ez­út­tal a La­mett­rie-ével homlokegyenest ellenkező, első pillantásra meghökkentő módon tör­tént. Míg a fel­vi­lágosodás materializmusa az akkori gépek, automaták mechanikus determi­ná­­cióját vit­te át az élőlényekre, ezen belül az emberre is, addig a kibernetika az élő szerve­ze­­tekre jel­lem­ző célszerűséget értelmezte matematikailag és tette az új automaták kon­struk­ciós el­vé­vé. Míg Lamettrie “embergép”-ről, addig Wiener Rosenblueth-szal és Bige­low-val közösen írott “Viselkedés, cél és teleológia” c. tanulmányában “teleologikus mechanizmus”-ról beszél.

Mi a “teleologikus mechanizmus”?

Bizonyos értelemben valamennyi ember által alkotott mechanizmus “teleologikus”: az ember valamely célját szolgálja.

A legegyszerűbb mechanizmusoknál, a szerszámoknál közvetlenül az em­ber ügyes­sé­ge biztosítja a működés célszerűségét. A gépeknek már maga a szerkezete van úgy meg­kon­struálva, hogy egy meghatározott külső jelre “gé­piesen” megvalósítják azt a célt, ame­lyet részeik egymáshoz való viszo­nyá­ban a konstruktőr előre rögzített: a présgép egy kar meg­húzására a belé­he­lyezett formának megfelelő alakúra préseli a forma alá tett anyagot, a ze­né­lő automata gombnyomásra eljátssza a benne rögzített zeneszámot, a po­kol­gép az idő­zí­tett pillanatban felrobban stb. Bár a gép sokkal bonyolultabb célokat tud megvalósuláshoz se­gíteni, mint az egyszerű szerszám, mégis olyankor, amikor működése közben váratlanul meg­változnak a külső körülmények, változatlanul produkálja az új körülmények között értel­mét vesztett, célszerűtlenné vált működést: a présgép akkor is présel, ha alatta van a mun­kás keze, a pokolgép akkor is felrobban, ha időközben annak a barátai kerülnek a kö­ze­lébe, aki időzítette. A szerszám esetében nz ember állandó értelmes kontrollja veszi több­nyire elejét az ilyen “sorsszerűen” bekövetkező célszerűtlenségeknek; a gépnél is ennek kell közbeavatkoznia és megakasztania az önműködést, ha az célszerűtlen irányt vesz.

Tulajdonképpeni “teleologikus mechanizmusról” ott beszélhetünk, ahol a célszerű működés az ember beavatkozása nélkül van biztositva még a külső körülmények megváltozása esetén is.

Ilyen működés csak akkor biztosítható, ha a működést szabályozó – ve­zérlő – központ egyértelmű jelzést kap azokról a változásokról, amelyek a cél megvalósítása szempontjából lényegesek. Az ilyen előreláthatatlan ese­mé­nyeket jelző közléseket nevezik információnak; minél kevésbé lehetett elő­re számítani az esemény bekövetkezésére, annál nagyobb a róla szóló köz­lés információtartalma és annál jelentősebb lehet ez a közlés a cél megvalósí­tá­sához. A célmegvalósítás szempontjából azonban tulajdonképpen nem is ma­guk a külső körülmények érdekesek, hanem e körülmények és a mecha­niz­mus aktuális állapotának a viszonya – ez mutatja meg, hol tart adott pil­la­natban a cél megvalósítása. Ezért a “teleologikus mechanizmus” leglényege­sebb sajátossága, hogy a működését vezérlő központ a működés során elért állapotról időről időre közlést kap, amelyet egybevet a célmegvalósítás menetrendjét előre rögzítő programmal: amennyiben a tényleges állapot eltér a kívánatostól, a központ az eltéréssel ellenkező irányban módosítja a működést – ez a visszacsatolás (feed back) mechanizmusa.

A kibernetikai berendezés mint a tulajdonképpeni “teleologikus mechanizmus” ilyen programvezérelt, a visszacsatolás közléseit és a kivülről érkezett információkat jélfogó, feldolgozó, tároló, továbbító és a program megvalósitásához felhasználó szerkezet. A kibernetika ilyen mechanizmusnak fogja fel az élő szervezetet, ezen belül az emberi agyat is, miáltal lehetőséget nyújt működésének matematikailag egzakt megragadására, anélkül, bogy ezért akár le kellene mondania az élő szervezet lényeges specifikumának, teleologikus jellegének elismeréséről, akár pedig isteni célszerűségként kellene azt értelmeznie.

A teleologikus működések közül a legegyszerűbb az, amelynél valami­lyen állapotot fenn kell az automatának emberi beavatkozás nélkül tartania. I­lyenkor a visszacsatolás a fenntartandó állapottól való eltérést jelzi ée mű­kö­désbe hoz egy szerkezetet, amely az eltérést ellensúlyozza. Így tarthatja e­gye­nesvonalú útirányban a repülőgépet a robotpilóta: ha a változó légáram­la­tok vagy egyéb váratlan külső hatások eltérítik a gépet az egyenes irány­tól, az eltérés mértékéről visszacsatolt információ visszakormányozza azt.

Bonyolultabb a működése annak a “teleologikus mechanizmusnak”, amelynek nem fenntartania kell állapotát, hanem úgy változtatni, hogy egy meg­adott céltárgyat, amely a maga térbeli helyzetét szintén változtatja, el­ér­jen. Ilyenek a célkövető irányított lövedékek (rakéták, pilóta nélküli repü­lő­gépek, torpedók), a különböző elektronikus “teknősbékák”, “katicabogarak” és más kibernetikus “állatok”, amelyek fényforrások irányába mozognak, akadályokat megkerülnek stb.

A legbonyohultabb azoknak a “teleologikus mechanizmusoknak” a működése, amelyeknek nem valóságosan megadott céltárgyat kell elérniük, hanem valamilyen eszmei célt kell megvalósítaniuk. Ilyenek az elektronikus számológépek. A célt itt nem valólágosan megadott állapot, ill. tárgy képviseli, mint a “teleologikus mechanizmusok” első, ill. második csoportjánál, hanem pusztán a program, és e cél nem más, mint a programban jelzett műveletsor “elméleti” megvalósítása.

A gépi alkalmazkodó képesség és a rugalmas programozás

Azok a mechanizmusok, amelyeknek műkö­dé­sét eddig vázoltuk, az egy­szerű szer­szám­tól a célkövető szerkezetekig, mind oksági meg­határo­zott­ság a­lapján működtek: egy vagy több külső hatás megindította a működést, a­mely­nek egyes fokozatai to­vábbi külső ha­tá­sokkal, valamint a “teleologikus me­cha­nizmusoknál” a visszacsatolás hatásaival kombiná­lód­va egyértelműen meg­ha­tározták a soron kö­vetkező fokozatokat. Ez előfeltételezi, hogy az ilyen szer­ke­zetek konstruk­tő­rei előre kiszámítanak és pontosan rögzítenek a prog­ram­ban min­den mű­ve­letet – a “teleologikus mechanizmusok” itt csak annyi­ban kü­lön­böz­nek a közönséges gé­pektől és szerszámoktól, hogy egyes műve­le­tek nem ka­tegorikusan, csak függvényszerűen van­nak előre megadva: a vissza­csa­tolt in­for­máció értékeitől való függésükben. Így bár nem is­me­retes előre, hogy ez az in­formáció konkrétan milyen értéket fog felvenni, de pon­to­san isme­retes a mód, ahogyan a művelet bármely értéktől függeni fog. Az elek­tronikus szá­mo­ló­gép­nél nem lehet szó az összefüggéseknek ilyen precíz, egy­értelmű, lé­pés­ről lé­pés­re történő előre való végiggondolásáról és a prog­ram­ban való elő­ze­tes rög­zí­té­séről, hiszen ez azt jelentené, hogy a programozó e­lő­re elvégzi azt az el­mé­leti műveletsort, amelynek elvégeztetése céljából a gé­pet igény­be­veszi. E­lek­tro­nikus számológép segítségéhez többnyire éppen o­lyankor fo­lya­mod­nak, a­mi­kor nélküle a gondolkodási műveletsor elvégzése ne­hézségbe üt­köz­ne. E­zért az elektronikus számológép programjában egyes mű­veletek csu­pán je­lez­ve vannak és csupán statisztikailag határozzák meg a következő műveletet.

Ezen az alábbiak értendők:

Míg a hagyományos gépben egy-egy szerkezeti egység működése egy­ér­telműen meghatározza egy bizonyos másik egység működését (pl. egy fo­gas­keréké a vele kapesolódó másik fogaskerékét), addig az elektronikus szá­mo­lógépnél az egyik elem működése csak azon elemek csoportját határozza meg, amelyek közül valamelyiknek működésbe kell jönnie. Pl. egy bizonyos műve­let szükségszerűen előidézi, hogy A, B, C és D szerkezeti elem közül valame­lyik működésbe jöjjön, de hogy melyik lesz az, azt véletlen tényezők határoz­zák meg. A gép próbálgat, és a visszacsatolás mechanizmusa szelektál, vagy­is el­dönti, hogy a szükségszerű körön belül véletlenül működésbe jött e­lem mű­ködése célszerű-e, azaz megfelel-e a programban rögzített célnak. Amennyi­ben nem, akkor ugyanazon csoport másik eleme jön működésbe, míg vé­gül is valamelyiknek működése sikeresen elvégzi a soronlevő műveletet. A gép, amennyiben úgy van konstruálva és programozva, a visszacsatolás me­cha­nizmusa révén “megjegyzi”, hogy melyik elem működése volt célszerű, és leg­közelebb hasonló helyzetben ezzel kezdi a próbálkozást. Mivel azonban a ha­sonló helyzetek nem teljesen azonosak, előfordulhat, hogy míg egyszer C, ad­dig máskor az A, ismét máskor a D, ill. a B elem működése bizonyul célszerűnek.

Hasonló feladatok sorozatos elvégzése esetén a visszacsatolás révén kialakul az egyes szerkezeti elemek sikeres működésének statisztikája (pl. az esetek 50 %-ában a C, 25 %-ában az A, 15 %-ában a D és 10 %-ában a B működése volt célszerű), és a további hasonló helyzetekben a gép a várható sikeresség valószínűségének sorrendjében folytatja le a próbálkozást (vagyis C-vel kezdi és csak C, A és D esetleges sikertelensége esetén próbálja ki B-t, ami a leggazdaságosabb megoldás, mert az esetek 50 %-ában már az első próbálkozás sikert hoz és csupán l0 %-ban van szükség négy próbálkozásra).

Ily módon az elektronikus számológép képes “megtanulni” olyasmit, a­mit az ember által beléhelyezett program nem tartalmazott, vagyis képes célsze­rű­en továbbfejleszteni saját programját, saját magát. Ez tehát az ember ál­tal ed­dig alkotott szerkezetek közül a legmagasabb rendű “teleologikus mechanizmus”.

Milyen “pszichikus” teljesítményekre képesek az elektronikus számológépek?

Napilapok, magazinok tudo­mány­nép­sze­rűsítő ro­va­tai­ban csodálatos hí­rek lát­nak napvilágot az elektronikus szá­mo­lógépek, a “robotok” csodálatos ké­pes­ségeiről. Időnként egy-egy publicista vagy egy interjút adó tu­dós fel­raj­zol­ja a rémképet is: egyszer majd a gép okosabb lesz alkotójánál és fellázad ellene…

Milyen pszichikus teljesítményekhez hasonló műveletekre képes hát az elektronikus számológép? A legegyszerűbb lelki működés az érzékelés: lá­tás, hallás, szaglás, ízlelés és bőrérzékelés (a bőr bizonyos területét érő hideg, me­leg, nyomás, ill. fájdalom érzékelése). Az elektronikus számológép elektro­mos impulzusokkal működik. A fotocella képes a fényt erejének megfelelő elektromos impulzusokká átalakítani – tehát a kibernetikus mechanizmust képessé lehet tenni “látásra”. A mikrofon a hangot alakítja magasságának és erősségének megfelelő elektromos impulzusokká – segítségével tehát a kibernetikus mechanizmus képes “hallani”. A hőmérsékletnek vagy a nyomásnak megfelelő elektromos impulzusok képzése szintén megoldott probléma és nincs elvi akadálya “szagolni” és “ízlelni” – azaz különböző vegyi hatásokat felfogni – képes automata megszerkesztésének sem. A fájdalom érzékelésének kérdésére még visszatérünk. De az automaták “érzékelőképessége” kiterjeszthető olyan ingerekre is, amelyeket az ember nem tud érzékelni: ultrabangra, a fény tartományán kívül eső elektromágneses hullámokra, rádioaktív és kozmikus sugárzásra stb.

Az észlelés már bonyolultabb folyamat: valamely tárgynak egészként való felfogása. Lényeges feltétele, hogy a tárgyat önmagával azonosnak ismerjük fel akkor is, ha a róla érkező ingerek megváltoznak, pl. ha más szög alatt, más megvilágításban, más távolságról (általában ha kisebbnek vagy nagyobbnak) látjuk, ha a dallamot énekhangról áttesszük zongorára vagy hegedűre, C-dúrból G-dúrba stb. A kibernetikában ez a feladat akkor merült fel legelőször, amikor olyan apparátust akartak szerkeszteni, amelynek segítségével vakok közönséges nyomtatott szöveget “olvashattak” volna úgy, hogy a kibernetikus berendezés az egyes betűket sajátos hanggá alakította volna át: olyan automatát kellett tehát szerkeszteni, amely képes felismerni a nyomtatott betűket függetlenül azok nagyságától és olyan apróbb eltérésektől, amelyeket a különböző betűtípusok képviselnek. A problémát sikeresen oldotta meg McCulloch és Pitts – az általuk szerkesztett kibernetikus automata képes volt a betűket észlelni.

Az “emlékezés” képessége nélkül a legegyszerűbb elektronikus számo­ló­gép sem létezhet. Először is “meg kell jegyeznie” és lépésről lépésre “fel kell i­déznie” a programot. “Emlékezetben kell tartania” továbbá hosszabb-rövi­debb ideig az általa felfogott információkat, valamint ezek feldolgozásának bi­zo­nyos részeredményeit. Végül, mint láttuk, a számológép tárolja és össze­ge­zi a visszacsatolás által nyújtott információkat, vagyis “tanul tapasztalatából”.

A képzelet működése még bonyolultabb, amennyiben az emlékezet anyagát nem változatlanul idézi fel. hanem egyes elemeiből valamilyen új egészet képez, (pl. a kacsaláb és a vár képéből a kacsalábon forgó várét). Ennek kibernetikus “képességét” a “zeneszerző” elektronikus automata működésén lehet bemutatni. Ez az automata elemzi egy-egy zeneszerző műveit, vagy egy-egy nép dalkineseit, vagy egy-egy könnyűzenei műfaj termékeit. Ezekre sajátos statisztikai szerkezet jellemző: az egyes hangközök más-más gyakorisággal fordulnak elő bennük, méghozzá a gyakoriság sajátosan változik a mű különböző részeiben is, a ritmusképletek eloszlásának is jellemző a gyakorisága stb. Ez a jellemző statisztikai szerkezet teszi egy-egy komponistának vagy irányzatnak a stílusát; ennek alapján képes a gyakorlott fül felismerni egy-egy újonnan hallott műről, hogy az pl. Mozart alkotása, vagy magyar népdal, vagy charleston. Az elektronikus “zeneszerzőgép” a művek elemzése során a korábban már jelzett módon feltárja a stílust jellemző statisztikai szerkezetet. Ezután komponálja meg saját “művét”, amelyben a hangok a feltárt statisztikai struktúrának megfelelően követik egymást, stílusa tehát megfelel az elemzett stílusnak, anélkül, hogy az így lekottázott “zene” bármelyik vizsgált zeneművel azonos lenne – vagyis a gép “emlékezeti” anyagából valami új egészet hoz létre.

A “gondolkodás” az elektronikus számológép legmarkánsabb képessé­ge, hiszen ezeknek az automatáknak legjellegzetesebb funkciója éppen különböző matematikai és logikai feladatok megoldása. Az automata képes a betáplált információkból programjának megfelelően, esetleg “emlékezeti” anyagának felhasználásával különféle következtetéseket levonni, “tapaszta­la­tait” általánosítani (méghozzá pontosan számontartva az általánosítás valószínűségi fokát, tehát hogy a gép által feltárt összefüggés a hasonló események hány százalékára érvényes), az általános “ismereteket” az új feladatok megoldásáboz felhasználni. Az elektronikus számológép “pszichikus” képességeinek listája ezzel mintha teljessé vált volna: az érzékelés és a gondolkodás a pszichikus működések skálájának két szélső pontja – a legegyszerűbb és a legbonyolultabb lelki jelenség.

Azonban a látszat hamis: a lelki jelenségeknek egy nagy családja kimaradt a leltárből.

A fájdalom – és amire az elektronikus számológép nem képes

Ha az ember vagy az állat bőrfelületét szúrás, vágás, égés, marás, általában valamilyen károsodás éri, működésbe lép a bőrérzékelés negyedik fajtája, a fájdalomérzékelés. A fájdalominger hatására az állat és az ember úgy reagál, hogy elrántja azt a testrészét, amelyet a károsító hatás ér, ha pedig ez a mozdulat nem mentesíti a fájdalomtól, akkor kaotikus egymásutánban végigpróbál mindenféle egyéb mozgást egészen addig, amíg valamelyik véletlenül beválik, vagy az állat teljesen kimerül (embernél ez csak igen erős fájdalom esetében zajlik így, egyébként pedig többé-kevésbé racionális próbálkozások formájában).

Nincs semmi elvi akadálya olyan kibernetikus “állat” tervezésének, a­me­lyik egy bizonyos intenzitásfokot meghaladó erősségű érintésre a megé­rin­tett “testrészét” az érintés irányával ellentétes irányba elrántja. Tekin­tet­tel mindarra, amit az elektronikus számológép statisztikai próbálkozásai­ról elmondottunk, az a kaotikus próbálkozássort is reprodukálhatja. A fájda­lom­reakció azonban állatnál és embernél nem merül ki a külső mozgásban. A fáj­dalominger mobilizálja az egész zsigeri működést: fokozódik a szív, a tüdő, a gyomor-, bélrendszer működése, bizonyos hormonok elválasztása stb., vagy­is felborul a szervezetnek belső egyensúlya, amelyet homeosztázisnak neveznek.

Ashby tervezett egy készüléket, amelynek a homeosztát nevet adta. A homeosztát négy szerkezeti elemből áll (de az elemek száma elvben korlátlanul növelhető). A négy elem között kölcsönös visszacsatolási kapcsolat van. Amikor az egyik szerkezeti elem állapotát valamilyen külső hatás megváltoztatja, akkor az elemek között fennálló labilis egyensúly felborul. A változás hatása továbbterjed a többi elemre, amelyek a maguk részéről szintén kölcsönösen továbbadják; az átadott hatást mindegyik elen A vissza is kapja egyrészt a visszacsatolás útján, másrészt más elemeken keresztül közvetítve. Ez az egész mozgósítottság addig tart, amíg létre nem jön a rendszeren belül egy új egyensúly. Vagyis a kibernetikus készülékeket “homeosztázissal” is el lehet látni, amely bizonyos környezeti véltozások Euatására felborul, majd az új környezeti feltételekhez alkalmazkodott formában áll helvre.

Csakhogy az élő szervezetben a homeosztázis felborul minden környe­ze­ti változásból fakadó külső hatás nélkül is: az anyagcsere disszimilációs folyamatai révén előbb-utóbb hiány támad valamilyen tápanyagban, ami az ál­latot vagy az embert hasonló célirányos vagy kaotikus keresőmozgásokra ser­kenti, mint a külső fájdalominger (a különbség mindössze annyi, hogy a cél itt nem valamilyen biológiailag káros tényező kiküszöbölése, hanem vala­mi hasznosnak, szükségesnek a megszerzése). Az élő szervezet teleologikus jel­lege tulajdonképpen végső soron éppen ebből a belső kezdeményezőkész­ség­ből ered, abból, hogy az élő szervezet képes külső okok hatása nélkül bel­ső késztetésre is működésbe jönni. Persze a belső késztetések az élet kiala­ku­lásának, az egyes fajok kifejlődésének és az egyedi fejlődésnek különböző fo­kain külső okok hatásának következményeként képződtek, de aktuálisan ha­tó külső okok nélkül is megnyilvánulhatnak. Sőt a külső okok hatásfoka is függ a belső késztetésektől, a motivációs állapottól: az az állat, amelyet ép­pen tápanyaghiányt jelző ingerek motiválnak, késztetnek, másképp reagál a táp­lálékot jelző külső ingerekre, mint a jóllakott állat. Az agyban a kéreg a­latt elhelyezkedő motivációs központok határozzák meg az agykéreg tónusát és ettől függ, hogy a környezetből az érzékszervek által felfogott és a kérgi köz­pontokhoz továbbított ingerek milyen pszichofiziológiai folyamatokat in­dí­tanak el és végül is milyen viselkedést eredményeznek. Az aktuális moti­vációs állapottól függ a pszichikus folyamatok érzelmi színezete és energiája.

A kibernetikus berendezéseknél az aktuális információk hatása a pro­g­ramtól – esetleg a “tanulás” útján továbbfejlesztett programtól – és a gép “me­móriájának” tartalmától függ. A kibernetikus berendezésnek nincs motiváci­ó­ja, belső célirányos késztetése, mert ennek végső forrása csak az anyagcsere lehet. Az anyagcserét folytató mechanizmusok saját állapotuk fenntartására irányulva állapotuk megváltoztatására irányulnak, mivel az állapot, amelyet az ilyen mechanizmusoknak fenn kell tartaniok a környezeti változásokkal szemben, maga az állapotváltoztatás: az anyagesere. Csak ilyen berendezés képes arra, hogy a külső körülmények változatlansága esetén is megváltoz­zon a viselkedése oly módon, hogy a kezdeményezés tőle magától induljon ki.

Készítettek olyan kibernetikus készülékeket, amelyek energiakészle­tük kifogyása előtt felkeresték az energiaforrást és maguk gondoskotltak sa­ját e­nergiával való feltöltésükről (ilyen pl. a Grey Wulter által szerkesztett El­sie ne­vű “teknősbéka”). Ezeknél nincs szó azonban igazi motivációról, szükséglet­ről, mert megfelelő külső hatás – pl. fényinger – hiányában a mechanizmus moz­dulatlan és ilyen állapotban energiakészlete megmarad. Továbbá ha az e­ner­giakészlet előbb merül ki, mint ahogy feltöltésére a gép lehetősé­get talál­na, akkor az automata szintén leáll és szerkezete ép, működőképes állapot­ban marad úgy, hogy emberi beavatkozással ismét működésbe hozha­tó.

Az állat és az ember szervezetében viszont szakadatlanul folyik az e­ner­giafogyasztás és ha egy rövid időre mégis fennakad (úgy, hogy a szervezet nem jut oxigénhez), akkor ez magának a szerkezetnek olyan bomlásához vezethet, a­mely a későbbiek során már nem teszi lehetővé az életfolyamatok új­ramegindulását. Az anyagcsere két oldala elengedhetetlenül feltételezi egy­mást: a disszimilációval járó energiafelszabadulásra feltétlenül szükség van, mert csak az így felszabaduló energia biztosítja új anyagok asszimiláció­ját és a szer­vezeten belül való célszerű szétosztását és átcsoportosítását, az asszimilációra pedig feltétlenül szükség van, mert csak ez biztosítja azt a szer­kezeti anyagot, amely az energia forrása; a szervezet saját magát fo­gyaszt­ja el, hogy hozzájusson ahhoz az energiához, amelyhez azért kell hozzá­jut­nia, hogy saját magát felújíthassa. Ebből a “bűvös körből” fakad az állati és az emberi szervezetben az életfolyamatok szükségleti feszültsége: ha a folya­matok bárhol megszakadnak egy időre, akkor a károsodás láncreakciószerűen terjed tovább a bűvös kör mentén, vagyis ha az anyagi szerkezet épülése valahol akadályozva van, ez csökkenti a szervezet működési energiáinak forrását, ami tovább nehezíti az anyagi szerkezet építését.

A kibernetikus berendezéseknél ezzel szemben az energiaellátás és az anyagi szerkezet egymástól teljesen függetlenül van biztosítva, egyiknek a károsodása sem vonja maga után a másikét.

Mivel a szükségletek, a motivációs állapotok határozzák meg pszichi­kus folyamatok érzelmi színezetét, a kibernetikus berendezésekben végbe­me­nő “pszichikus folyamatok” nélkülözik ezt, általában “pszichikus teljesít­ményeik” listájáról kétségbevonhatatlanul hiányzik a lelki jelenségeknek az a gazdag csoportja, amelyet “érzelem” névvel szoktunk megjelölni.

Ennek a hiánynak az oka – mint az elmondottakból látható – nem a “lé­lek” valamely sajátos, anyagi tényezőkkel nem magyarázható képesség-több­letében rejlik, hanem éppenséggel az élőlények pszichikus működésének a­nyagi alapjaiban, az élő anyagnak környezetéhez való sajátos viszonyulás­mód­jában, az anyageserében s az arra épülő életműködéseknek az élettelen­től eltérő sajátosságaiban. Az élőlények pszichikus működésében megnyilvá­nuló “teleologikus mechanizmus” nem valamiféle eleve meghatározottság, előre kitervelt teremtő aktus eredménye, hanem történeti produktum, az anyag önfejlődésének, az anyagi világban kialakuló kölcsönhatásoknak terméke – vagyis annak a természetes folyamatnak eredménye, mely a fajfejlődés során az alkalmazkodás pszichikus mechanizmusait kialakította.

A pszichikus működést a maga teljességében tehát csak a történetileg ki­alakult, sajátosan szervezett élő anyag produkálja, s annak létrejöttét épp­úgy nem lehet a teremtés elvével megmagyarázni, mint a programozás me­cha­nizmusai segítségével a maga teljességében. reprodukálni. Ennek ellenére a­zonban – mint ezt tanulmányunk további fejezeteiben látni fogjuk – a pszichikus működések modellírozása révén tagadhatatlanul olyan ismeretek birtokába jutunk, melyek nemcsak a termelés, a technika előrehaladásában jelentenek fontos lépést, hanem elősegítik a pszichikus műkődés jobb megismerését, helyes értelmezését is.

A “szolaszik” és a kibernetikus automaták

Az eddigiek során rámutattunk azokra az ér­zékeléssel, észleléssel, gondolkodással a­nalóg je­lenségekre, melyeket a kiberneti-kai automaták produkálnak. Ugyanakkor feltártuk azt a lé­nyeges különbséget is, amely az automaták “értelmes” cselekvőképessége és az emberi te­vékenység pszichikus irányítása között mutatkozik. Mind e hasonlóságok és külön­bözőségek figyelembevétele nyomán kitűnt, hogy az automaták “pszichi­kus működéseiben” nem található meg a valóságos pszichikus működésre jeilemző érzelmi mozzanat.

Most folytatva ezt a vizsgálódást azt a kérdést kell feltenni, hogy beszélhetünk-e a kibernetikai automaták teljesítményeivel összefüggésben gondolkodásról.

Filozófusok, írók, publicisták, moralisták és más gondolkodók sokszor pa­nasz­kodtak már amiatt, hogy érzelmeink elhomályosítják értelmünket, s ez­által képtelenné válunk arra, hogy a világ összefüggéseit megértsük, úgy fog­juk fel, ahogy azok tőlünk függetlenül objektíve léteznek, és még inkább kép­telenné válunk arra, hogy elfogulatlanul a világ objektív összefüggéseit te­gyük tevékenységünk vezérfonalává. Karinthy Frigyes egyik regényében el­u­taztatta Swifttől kölcsönzött hősét, Gullivert Faremidóba, azoknak a lé­nyek­nek az országába, akik nem voltak megverve a szerves létnek ezzel az, át­kával”, mivel testük kristálytiszta, steril szervetlen anyagokból készült. E­zek a “szolaszik”. Egyikük megjegyzi Gullivernek : “Lehetetlen, hogy olyan mű­szer, mely az ön testéhez hasonló romlott és felbomlott anyagokból ké­szült (így nevezte a húst és vért, e fogalmakra nem lévén szavuk), elvégez­hes­se az agy munkáját: megértését a dolgok összefüggésének.” A maguk ré­szé­ről a “szolaszik” minden torzítás nélkül olyannak ismerik a természetet, a­mi­lyen, és ismereteiket az egyetlen tökéletes nyelven, a zene nyelvén fogalmazzák meg.

Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy a kibernetikus automatával – különösen legtökéletesebb fajtájával, az elektronikus információfeldolgozó automatával – az ember megalkotta a “szolaszit”. Úgy tűnhet, hogy az elektronikus számológép nem általában a lelki folyamatokat kölcsönözte az embertől, hanem éppen a tudatos működéseket.

A tudat ugyanis abban különbözik a pszichikumtól általában, hogy a tárgyakat és jelen­ségeket nem a megismerő alanyra, annak szubjektív szükségleteire, vágyaira vonatkoz­tat­va tükrözi, hanem más tárgyakra és jelenségekre, azok objektív tulajdonságaira vonatkoz­tatva. “A tudatos tükrözés” – írja Leontyev akadémikus – “eltérően az állatoknál megfi­gyel­he­tő pszichikus tükrözéstől, a tárgyi valóságnak olyan tükrözése, amely el van választ­va a szub­jektumnak az objektumhoz való viszonyától, azaz olyan tükrözés, amely a valóság ob­jek­tiv, stabil tulajdonságait emeli ki. A tudatban a valóság képe nem olvad össze a szubjektum élményével.”[28]

A világ tudatos megismerésének alapja egyfajta elfogulatlan, tárgyilagos, érdeknélküli érdeklődés a dolgok objektív tulajdonságai iránt függetlenül azok biológiai hasznosságától vagy károsságától.

Ez az érdeknélküli érdeklődés a munkában jön létre az embernél. A mun­ka olyan célirányos tevékenység az embernél, amely az állat célszerű vi­sel­ke­désétől abban különbözik, hogy nem közvetlenül irányul valamely szük­ség­let e­leve meglevő tárgyának elérésére. Specifikuma az eszközkészítés, vagy­is o­lyan tárgy előállítása, amely egy másik tárgy célszerű megmunkálá­sá­ra alkalmas.

Az állati pszichikumnak és az emberi tudatnak egyaránt az a leg­fon­tosabb teljesítménye, hogy a tevékenység célját képező tárgyat visszatükrözi.

Állatnál a céltárgy többnyire a tér valamely pontján kész állapotban ad­va van, az ál­lat­nak tehát csak helyváltoztatással el kell érnie azt; így a cél­tárgy tükrözése valami megle­vő­nek a leképezését jelenti. Az emberi tevé­keny­ség specifikus céltárgyának viszont több­nyire csak nyersanyaga van meg eleve kész állapotban s ebből a munkatevékenység során, lényeges vál­toz­tatások útján kell a céltárgyat elkészíteni. A céltárgy tükrözése tehát va­la­mi még meg nem levőnek az előzetes gondolati felépítését, megtervezését, előrelátását jelenti.

Ezzel függ össze egy másik különbség, amely az állati pszichikum és az em­beri tudat közötti hasonlóságon belül fennáll. Az állat számára a céltárgy a szükségleteire, motivációjára való vonatkozásában van adva: mint eleség, sze­xuális partner, az ellenség elől kínálkozó menedék, tehát az állati pszichi­kum a céltárgyat ebben a vonatkozásában tükrözi. A céltárgy, ha megszerzik, megvál­toztatja a megszerző állatnak az állapotát: szükséget szenvedőből kielégültté. Az emberi tevékenység céltárgyát is azért szerzik meg, hogy állapo­tot vál­toz­tasson, de nem közvetlenül a megszerző személy állapotát, hanem egy dolo­gét, amelyet a megszerzett tárgy közvetítésével vesz megmunkálás alá az ember.

Az emberi tevékenységben a dolog megváltoztatására irányulás viszonylag önállósul attól az irányulástól, amely magának a személynek a – szükségleti – állapotát törekszik megváltoztatni. Ezzel a viszonylagos önállósulással függ össze az az érdeknélküli érdeklődés, amelyről fentebb láttuk, hogy a világ tudatos megismerésének az alapja. Az önállósulásból adódik az érdeklődés érdeknélkülisége – abból pedig, hogy az önállósulás csupán viszonylagos, következik az a tény, hogy a világ tudatos megismerését mégis valamilyen sajátos érdek motiválja.

Ez az érdek is a dolgok hasznosságára vagy károsságára kíváncsi, de nem biológiai, hanem társadalmi hasznosságára vagy károsságára, azaz arra, hogy a dolog elősegíti-e, vagy hátráltatja a társadalom által folytatott tevékenység céljainak megvalósítását, konkrétan mely célokét mozdítja elő, melyekét és hogyan akadályozza.

Az információfeldolgozó elektronikus automatából azonban – akárcsak a Karinthy által kitalált “szolasziból”-, nemcsak a biológiaí elfogultság, hanem a társadalmi elfogultság is hiányzik; érdeknélkülisége nem a tudatos megismeréshez szükséges érdeklődő érdeknélküliség, hanem teljes közömbösség. Ily módon az általa produkált működés semmiképpen sem tekinthető tudati működésnek.

Ezt az állítást az emberi gondolkodás és a gépi “gondolkodás” összehasonlítása bizonyítja:

Az emberi gondolkodás első specifikuma: problémamegoldó jellege. A gon­dolkodás az ember jellegzetes célirányos tevékenységének szerves része. Funk­ciója az, hogy adott szituációban felrnerülő célhoz megtalálja azokat az u­takat és eszközöket, amelyek a cél megvalósításához elvezetnek. Eközben fel­tárja a szituációnak, a szituációban szereplő tárgyaknak és jelenségeknek szá­mos szükségszerű összefüggését más szituációkkal, tárgyakkal, jelensé­gek­kel; hasonlóképpen feltárja az elgondolt cél számos összefüggéseit is. A pro­b­léma­meg­oldás kulcspontja azonban a számos – sokszor végtelen számú – le­het­séges összefüggés közül annak az egynek a megtalálása, amely az a­dott szitu­á­cióból az elgondolt célhoz elvezet – ezután a megtalált összefüg­gés­nek meg­felelő logikai láncolat végiggondolása már nem jelent különösebb nehézséget.

Az iskolai matematika órákon szerzett tapasztalatából mindenki tudja, hogy pl. az ún. szöveges példák megoldásánál mindig az egyenlet felállítása ké­pezte a nehézséget, nem a már felállított egyenlet megoldása, a geometriai té­tel bebizonyításánál pedig a számos, már bizonyított tétel közül annak az egy­nek a kiválasztása, amelyből azután le lehet vezetni azt, amelyikről ép­pen szó van, s nem maga a levezetés logikai művelete. A kérdéses összefüg­gést az emberi gondolkodás legtöbbször nem úgy találja meg, hogy végigpró­bál­gatja a lehetséges összefüggéseket, amíg véletlenül rá nem bukkan a megfelelőre – ez az út többnyire már a lehetőségek nagy száma miatt sem járható. A kitűzött cél az embernél létrehoz egy olyan sajátos beállítódást, egy sajátosan irányuló motivációs állapotot, amely a vizsgálandó lehetőségek körét eleve leszűkíti; ezen belül aztán leggyakrabban több-kevesebb próbálkozás után hirtelen, felismerésszerűen jön rá az ember a megoldásra.

Az elektronikus számológépeknél a lehetőségek körének előzetes leszű­kítését belső motiváció hiányában mindig az embernek kell elvégeznie a pro­gra­mozással. A program által megszabott körön belül azután kénytelen az au­tomata minden lehetőséget végigpróbálgatni egészen a célravezetőnek a meg­találásáig. Az egyetlen, amire ezen belül képes, a próbálgatás gazdaságos sor­rend­jének statisztikai kialakítása, amikor hasonló feladatok követik egymást.

Az emberi gondolkodás második specifikuma: fogalmi jellege. Az em­be­ri gondolkodás sajátos jelekkel operál: szavakkal, amelyek a társadalom tör­té­nete során rögzítődnek meghatározott tárgyi tartalom jelölésére. Az egyes em­ber születésekor készen találja a szavaknak egy bizonyos nyelvi rendsze­rét, amely az egyes szavakhoz hozzákapcsol egy meghatározott tárgyi tartal­mat. A szóval való minden tudatos operációban valamilyen nem tudatos mó­don jelen van ez a tárgyi tartalom is. Amikor pl. a Pitagorasz-tétel bizonyí­tá­sá­nak gondolkodási problémáját oldom meg, akkor a “derékszögű háromszög” terminussal operálok, de képtelen lennék a probléma megoldására, ha eközben nem lenne megadva számomra a terminus tárgyi tartalma: három egyenes által határolt zárt mértani síkidom, amelynek oldalai közül kettő merőleges egymásra. A gondolkodási probléma megoldása pedig a maga részéről tovább gazdagítja az egyes szavak tárgyi tartalmát. elmélyíti a gondolkodás által használt fogalmat: példánknál a derékszögű háromszög fogalma gazdagodik a befogók és az átfogó közötti összefüggés tartalmával.

Az elektronikus információfeldolgozó automaták “gondolkodása” e te­kin­tetben is lényegesen eltér az emberi gondolkodástól: “Ténylegesen n (gon­dol­kodó) gépek nem nyelvi tárgyi jelentésekkel dolgoznak, nem nyelvvel, ha­nem számítással, azaz szabályok bizonyos összességével, formális, tárgyi tar­ta­lom nélküli rendszerrel, amely a következő elv szerint épül fel: a) meg van ad­va egy önkényes 'ábécé', b) meg vannak adva a kiinduló 'szavak' ebben az 'á­bécében' c) meg vannak adva a szabályai új 'szavak' képzésének a kiin­du­lókból. Ennek eredményeként az objektumok, amelyekkel végzendő operáció automatizálva van a gépben, az adott operáció elemeiként jelentkeznek, de a gép működésének keretein belül tárgyi tartalmuk üres marad. Az emberi gondolkodás számára viszont az objektumok értelmét nemcsak a logikai viszonyok határozzák meg, hanem az objektumok tárgyi tartalma is és az a pszichológiai szituáció, amelyben az ember cselekvései kibontakoznak, az ember szándékai és motivumai, viszonya a feladatokhoz stb.”[29]

A kibernetikus berendezések tehát nem rendelkeznek sem a gondolkodás, sem a tudatos megismerés más emberi képességével. De képességeik tagadását illetően még ennél is tovább kell menni.

Lelki jelenségek idézőjelben és idézőjel nélkül

Az olvasó észrevehette, hogy amikor az elektroni­kus számológépek “ér­zékeléséről”, “észleléséről”, “emlé­ke­zéséről”, “képzeletéről”, “gondolkodásá­ról” beszél­tünk, mindig idézőjelben használtuk e kifejezéseket.

A kibernetika a “teleologikus mechanizmusok” megalkotásával a bioló­gi­a eredményeihez kapcsolódott; elsősorban a darwinizmuséhoz, amely a fa­jon belüli véletlenszerű egyedi eltérésekkel és a természetes kiválasztódás­sal tudományos magyarázatát tudta adni az élőlények morfológiai célsze­rű­sé­gének; másodszor a behaviorizmuséhoz, amely a próbálkozások során vé­let­lenül megtalált biológiailag sikeres viselkedés rögzítődésével az állati vi­sel­kedés célszerűségének is tudományos magyarázatot adott. A legmaga­sabb­ren­dű “teleologikus mechanizmusok' ugyanígy alakítják ki a bennük vég­be­me­nő véletlenszerű eseményekből visszacsatolás útján viselkedésük célszerűségét.

A kibernetika a behaviorizmushoz hasonlóan a “black box” elve alapján áll: az élő szervezetet, ill. annak egyes részeit (pl. az idegrendszert) olyan “fe­ke­te dobozba” zárt berendezésnek fogja fel, amelynek belső szerkezete isme­ret­len és hozzáférhetetlen, csak abból lehet rá következtetni, hogy a beme­net­re adott különböző impulzusok milyen kimenő impulzusokat eredmé­nyez­nek, vagyis az egyes ingerkombinációk milyen viselkedéskombinációkat váltanak ki; a “teleologikus mechanizmusokban” ugyanazt az összefüggést próbálja reprodukálni bemenő és kimenő impulzusok között, amelyet az élő szervezeteknél megfigyelt.

Csakhogy a pszichikus folyamatok éppen az inger és a reakció között folynak le, tehát a “black box” elve éppen ezeket ignorálja. Az ignorálás megmutatkozhat nemcsak a pszichikum létezésének figyelmen kívül hagyásában, hanem hallgatólagos feltételezésében is: amikor azon az alapon, hogy a bemenő és a kimenő impulzusok közötti viszony mutat valami hasonlóságot a kibernetikus berendezésnél ill. az állatnál vagy az embernél, a kétféle impulzus közé az automatába is belevetítik – minden bizonyítás nélkül – az állat és az ember lelki jelenségeit.

A kibernetika a maga teleológikus szerkezeteivel életjelenségeket modellez s a lelki jelenségek mint idegfiziológiai folyamatok kétségtelenül ilyenek. A pszichikumnak azonban van egy másik sajátossága, amely már megkülönbözteti ezt az életjelenségek más tartományaitól:

A lelki jelenségek a világ tárgyainak és jelenségeinek képmását nyújtják. A pszichikus képmás – érzéklet, észleleti kép, képzet, fogalom – az általa tükrözött anyagi tárgyakra és jelenségekre vonatkoztatva eszmei természetű. A külvilágra való vonatkoztatottsága tehát viszonylag önállósitja ezeket a pszichikus képződményeket az állati vagy emberi szervezet fiziológiai működéseitől.

A kibernetika, amikor a különböző információfeldolgozó elektronikus automatáknál hall­gatólagosan feltételezi az egyes lelki jelenségeket, a pszichikumnak éppen ezt a sajátos­sá­gát hagyja figyelmen kívül. A kibernetikus automaták “érzékelését”, “észlelését” és egyéb “lel­ki jelenségeit” csak idézőjelben lehet a megfelelő lelki jelenség nevével illetni, mert az au­tomata hasonló viselkedést mutat ugyan, mint az állat vagy az ember, amikor érzékel, ész­lel stb., de az automatánál éppen az eszmei természetű képmás hiányzik. Amikor az au­to­mata pl. “lát”, akkor nincs jelen benne a jelenségnek vagy a tárgynak a képe, hanem csak bi­zonyos jel (kód) – egy elektromos impulzus – vagy jelkomplexum, amelynek egy előzete­sen megadott jelkulcs szerint bizonyos információtartalma van ugyan, de maga ez a tar­talom az automata számára nem létezik, csak az átalakítások sorozatán átment jelet végül megfejtő ember számára (pl. a vakok számára készített olvasógépnél a vakok fejtik meg, hogy a gép által kiadott hang milyen betűt jelöl és csak az ő számukra létezik a betűkből végül összeálló szöveg értelme, tárgyi tartalma is). Az esetek jelentős részében a jel információtartalma nem is kerül megfejtésre, hanem a kibernetikus berendezés által vezérelt tárgy – pl. rakéta vagy kibernetikus “teknősbéka”- célszerű mozgásában realizálódik. Ugyanez az összefüggés áll fenn valamennyi többi említett “lelki jelenség” tekintetében is.

Amit a kibernetika a pszichológiának ad

A kibernetikus automatákhoz fűződő zsurna­lisz­tikus elképzelések – ame­lyeket maguknak a kibernetikusoknak egy része is oszt – nem tart­hatók te­hát: e mechanizmusoknak sem tudatos, sem nem tudatos lelki jelenségei nincsenek.

A kibernetika tehát nem képes lelki jelenségeket mesterséges úton előállítani. Igen fontos adalékot szolgáltat azonban a lelki jelenségek tudományos magyarázatához: matematikai apparátust.

A pszichológia, mióta önálló szaktudományként kialakult, rendszeresen alkalmaz különböző méréseket azzal a céllal, hogy ezáltal a többi természettudományhoz hasonló tudományos egzaktságra tegyen szert. Az egyes mérések között grafikonokkal, táblázatokkal próbáltak összefüggéseket kimutatni. Azonban az így kapott eredmények ritkán mentek túl a leíró jellegen. Az összefüggések elméletileg értelmezett feltárására a hagyományos matematika eszközei nem voltak elégségesek: ezek tér- és időviszonyok mennyiségi oldala mellett oksági összefüggések mennyiségi aspektusát fejezik ki, a pszichikumra nézve víszont a statisztikai összefüggések az uralkodók. A statisztikai összefüggések tapasztalati feltárására igen nagyszámú eset mérési eredményét kéne elemezni, erre viszont a pszicbológiában ritkán nyílik lehetőség.

A kibernetika mármost olyan modern matematikai diszciplinákat foglal magában, amelyek lehetővé teszik a törvényszerű statisztikai összefüggéseknek nagyszámú mérések elvégzése nélküli feltárását. Az alapot a valószínűségszámítás képezi. Erre épül a kibernetikának jelen tárgyalásunk szempontjából legfontosabb társtudománya: az információelmélet.

Az információelmélet utólag értelmezett olyan tapasztalati úton nyert ma­tematikai összefüggéseket, mint pl. azt, amelyet a Weber-Fechner-féle tör­vény tapasztalatilag megállapított: az érzéklet intenzitása az ingerinten­zi­tás logaritmusával arányos. Az információelmélet alaptétele pedig megálla­pít­ja, hogy egy esemény bekövetkezését közlő hír információtartalma az ese­mény valószínűségének negatív logaritmusával arányos. Minden jel arra mu­tat, hogy az információmennyiségek, valamint egy eseménysor elrendeződé­sét közlő hírsor átlagos információmennyiségének (amelyet úgy számítanak ki, hogy az egyes események információmennyiségét megszorozzák az ese­mény valószínűségével és az így kapott valamennyi értéket összeadják) a pszi­chikus jelenségek matematikai összefüggésének feltárásában döntő sze­rep jut. Pl. egy-egy inger információtartalmával arányos az áItala felkeltett önkéntelen figyelem intenzitása, az ingerhez rögzített reakció ideje stb.

A visszacsatolás kibernetikai elmélete matematikailag megragadható­vá teszi a különböző teleologikus folyamatokat, így az ember által folytatott célkitűző és célmegvalósító tevékenységet is, valamint e specifikusan emberi tevékenység által meghatározott specifikusan emberi lelki jelenségeket is.

A célkitűzés mindig az események valószínűségébe való beleszólás. A dol­gok valamilyen adott szituációjából több különböző jövőbeli esemény követ­kezhet, mindegyik más-más valószínűséggel, de egészen ritka eseteket kivéve sohasem teljes bizonyossággal. Az esemény bekövetkezésének teljes bizonyos­ságához mindig hiányoznak bizonyos információk; minél kisebb a bizonyos­ság, az esemény valószínűsége, annál több információ hiányzik a bekövetkezéséhez.

Az ember által kitűzött cél mindig ezt a hiányzó információmennyisé­get tartalmazza, a célmegvalósító tevékenység pedig átadja a környezet tárgyainak és jelenségeinek, miáltal siker esetén a célul kitűzött, korábban nem teljesen bizonyos esemény bekövetkezik. Minél valószínűtlenebb eseményt tűz ki célul az ember, annál nagyobb információmenynyiséget kell tartalmaznia tervének ahhoz, hogy azt sikerrel megvalósíthassa – egyszersmind annál szabadabb, mert annál kevésbé függ az események elkerülhetetlen menetétől a célkitűzés. Tehát a célkitűzés szabadságfoka egzaktul mérhető azzal az információmennyiséggel, amelyet az ember a cél megvalósításával át akar adni a környezet tárgyainak és jelenségeinek. Magáról a cél megvalósításáról az ember visszacsatolt információt kap, amelyet egybevet a célkitűzéssel – a célmegvalósítás szabadságfoka annál nagyobb, minél nagyobb volt a célkitűzés szabadságfoka és minél kisebb az eltérés a célkitűzés által programozott és a visszacsatolt információ között.

Tehát a kibernetika lehetővé teszi, hogy az emberi célkitűző és célmegvalósító tevé­keny­ség matematikailag értékelhetővé váljon. Ez többek között azért különösen jelentős, mert embernél ez a tevékenység kialakít egy sajátos szükségletet, amely magára az ilyen te­vé­kenység folytatására irányul és az ember alapszükségletét képezi.[30] A kibernetika tehát az említett lehetőségeknél fogva módot nyújthat ennek a specifikusan emberi alapszükség­letnek, megnyilvánulásának és kielégítésének – egyebek között a vele összefüggésben képződő specifikusan emberi érzelemvilágnak[31] – matematikai értékelésére.

A kibernetika továbbá a jelzett matematikai bázison egyfajta sajátos kí­sérleti eszközt nyújt a pszichológiáinak: a modellt. Bizonyos agyi szerkeze­tek mű­ködésének kísérleti vizsgálata két különböző oknál fogva is nehézsé­gek­be üt­közhet: van, amikor a vizsgálandó működés kísérleti úton való elői­dé­zése – kü­lönösen olyan nagy számban, hogy ez lehetővé tegye a statiszti­ka­ilag meg­a­lapozott általánosítást – igen sok időt igényelne; máskor meg a kí­sérlet o­lyan maradandó, de előre nem látható eredményekre vezethetne, a­melyek előidézését embernél nem kockáztathatja meg a tudomány. A ki­ber­netika ilyenkor le­hetővé teszi olyan szerkezet előállítását, amely a szóba­jö­hető agyi szerkezettel analóg, s így ez utóbbinak a működése az idegi folya­ma­tok sebességét többszörösen meghaladó gyorsaságú történéseken tanul­má­nyozható, amelyekből anélkül lehet következtetéseket levonni a pszicho­lógust érdeklő folyamatokra nézve, hogy bármiféle végzetes következmény fenyegetné eközben kísérletben részt vevő emberek egészségét.

A fiziológia a kibernetika előtt is alkalmazta egyes szervek működésének modellezését. Ilyenkor azonban kötötte az adott szervben végbemenő energetikai folyamat, amelyet más anyagi szerkezet alapján valóságosan reprodukálni kellett. A pszichikus folyamatok kibernetikus modellezésénél ezzel szemben nemcsak az eredeti szerv anyagától, hanem a benne lezajló energetikai folyamatoktól is el lehet vonatkoztatni: csak az információ átalakítása és továbbítása fontos, s ez lényegileg hasonló módon mehet végbe olyan teljesen különböző anyagok és energetikai folyamatok közvetítésével, mint az elektroncső, a tranzisztor és az idegsejt ill. a bennük lezajló energetikai – az első kettőben elektronikus, a harmadikban ionos – folyamatok.

A modellezés másik útja az, amelynél valamilyen pszichofiziológiai mű­kö­dést modelleznek és a modell kapcsolási sémájából vonnak le analógiás kö­vet­keztetést a szóban forgó működést megvalósító agyi szerkezet kapcsolási sé­májára (pl. a McCulloch és Pitts által szerkesztett olvasógép kapcsolási sé­má­járól kitűnt, hogy az agykéregben levő látóközpont negyedik sejtrétegé­nek kapcsolási sémájára hasonlít). A kibernetika mindezek révén hozzásegít­het ahhoz, hogy a lelki jelen­sé­gek körül is oszoljon a misztikus homály.

Azonban a kibernetika szerepe a világnézeti fejlődésben nem elsősor­ban elméleti, hanem gyakorlati. A vallásra általában érvényes, amit Marx a mi­tológiáról ír: “A mitológia a képzeletben és a képzelet által győzi le, tartja u­ral­ma alatt és alakitja a természeti erőket – eltűnik tehát a természeti e­rők feletti valóságos uralom esetén.” Márpedig a természeti erők feletti ura­lom­nak még sohasem voltak olyan hatalmas eszközei, mint amilyeneket a ki­ber­netika ad az ember kezébe: az elektronikus számológépek még kifej­lesz­té­süknek legkezdetibb stádiumában vannak, de teljesítményeik – ha nem is pszichikus természetűek – máris valóban csodálatosak. Ezek az automaták az embert teszik valóságos “istenné”: képessé arra, hogv bizonyos gépeket “értelemmel” – a programmal – ruházzon fel és arra kényszerítsen, hogy az ő céljait valósítsa meg. Az ilyen embernek pedig nem lesz szüksége arra, hogy maga fölé istent képzeljen, aki vele azt tenné, amit ő tesz a géppel.

Cselekvés és operáció

Hátra van még annak a sokszor elhangzó kérdésnek a tisztázása, vajon a természet erőin való uralomnak olyan tökéletes eszköze, mint az eletronikus számológép, nem lesz-e majd az ember új kiszolgáltatottságának forrásává azáltal, hogy fejlődése során képességek tekintetében lehagyja saját teremtőjét és fellázad ellene, saját céljait kezdi követni.

E probléma megoldását illetűen Leontyevvel kell egyet érteni, aki az em­beri tevékenység pszichológiai elemzése során megkülönbözteti a tulaj­don­képpeni tevékenységet, a cselekvést és az operációt:

a tevékenységnek – gyakorlati és elméleti tevéknységnek egyaránt – a célja valami olyan tárgynak vagy szituációnak a megteremtése, amely az ember motívumaként szolgál (pl. az írónál egy regény megírása);

a cselekvés azokra a célokra irányul, amelyek megvalósításán keresztül a motiváló végcél elérhető, és amelyeknek tudatos értelmét a motívumhoz való viszonyuk adja (pl. a regényhez való anyaggyűjtés);

az operáció a tudatos célok megvalósításának nem tudatos útja-módja (pl. a megfelelő betük papírra vetése az anyag lejegyzése vagy a regény írása során).

Az egyes cselekvések önálló tevékenységgé alakulhatnak, ha céljuk “ön­célúan”, tehát az eredeti végcélhoz való viszonyuktól függetlenül kezdi érde­kel­ni az embert, vagyis önálló motívummá válik: pl. anyaggyűjtés köz­ben fel­éb­redhet az érdeklődés közvetlenül a gyűjtendő anyag – egy-egy meg­ismert é­letsors, egy-egy elolvasott történelmi, szociográfiai vagy más tár­gyú forrás­mun­ka stb. – iránt. Másfelől bizonyos eselekvések operációvá a­lakulnak, ha cél­juk kikerül az ember tudatából, mert megvalósítása rutin­sze­rűvé vált és egy átfogóbb célt megvalósító cselekvés láncszenmévé lett (pl. az egyes be­tűk leírása az első osztályos tanulónál önálló cselekvésből válik operációvá).

Leontyev és munkatársai behatóan tanulmányozták ezeket az átmene­teket, mint az egyén pszichikus fejlődésének útjait. Vizsgálták a tevékenység kül­ső, tárgyi síkjának átmenetét belső, tudati síkba és viszont, a tevékeny­ség tárgyi és tudati oldala közötti kölcsönhatást. Megállapították, hogy amikor a cse­lekvés operációvá válik, elvész tudati oldala és csak tárgyi ol­dala marad meg: a kéz és más végrehajtó szervek nem úgy működnek, mint bi­zonyos cél megvalósí­tá­sát szolgáló eszközök, amelyeket a tudat a céltárgyakra vonatkoztat, ha­nem mint különböző külső impulzusok által a tudat köz­vetítése nélkül kauzálisan mű­ködtetett tárgyak, az agy pedig nem úgy, mint a különböző kül­ső tár­gyak tu­datos tükrözésének, hanem mint az impulzusok átkapcsolásának szerve.

Az ilyen működést – akár végrehajtó szerv működéséről, akár pszichikus működés­ről van szó – az ember átadhatja olyan tárgyaknak, amelyek nem tartoznak a szervezetéhez. Egyet­len céltudatos cselekvésnél, legyen bármilyen bonyolult is, sincs elvi akadálya annak, hogy a további pszichikus fejlődés során operációvá alakuljon – tehát nincs olyan bonyolult cse­lekvés, amely a továbbiakban valamilyen tárgynak átadható ne volna. Az ilyen funkció­át­adás végeredményéhez azonban a következőket kell figyelembe venni: “Az operációk […] nem hozzáadódnak a cselekvés állományához, hanem az állományát képezik. Más­képpen szólva, ha gondolatban kivonjuk a cselekvésből az azt megvalósító operációkat, ezzel kimerítjük az egész állományát; csupán a cselekvés céljának tudata, motivációja és a szubjektum számára való értelme marad meg, amely az általa megvalósítandó tevékenységtől függ, és ennek megfelelően az adott cselekvés 'emocionális jele' – mindaz, ami […] a cselekvésnek eleven, szenvedélyes és […] szubjektiv jelleget ad.”[32]

Ennek értelmében a kibernetikus automata átveheti a jövőben az embertől egy-egy cselekvés valamennyi operációját, csupa olyan műveletet, amelynek korábban tudatosan kitűzött, az ember számára motívumként szolgáló vagy valamilyen emberi motívumra vonatkoztatott célja volt. A funkcióátadáskor azonban a gépesített műveleteknek már semmilyen tudatosan megválasztható önálló céljuk nincs, a cselekvésből pedig, amelynek részműveleteivé váltak, épp az nem adható át a gépnek, épp az marad meg az ember funkciójának, ami a tevékenység emberi sepecifikumát jelenti és pozitív érzelmi színezetét szolgáltatja: a cél önálló kitűzése.

Annak, hogy bármilyen bonyolult cselekvést az embertől átvegyen a szerszám, a gép vagy az automata, elengedhetetlen előfeltétele, hogy a cselekvés elveszítse önálló céltudatos jellegét. Miután pedig ily módon a legbonyolultabb kibernetikus automata működéséből is hiányzik a cél önálló kitűzésének mozzanata, elvileg lehetetlen olyan automata, amely “fellázadna” az ember ellen, mivel a lázadás mindig valamilyen saját célnak az idegen céllal való szembehelyezését jelenti.

Előfordulhat persze, hogy a kibernetikus berendezés valamilyen műszaki hiba következtében olyan működést produkál, amely az ember céljaival ellenkezik. Ez azonban a közönséges gépeknél, sőt a legegyszerűbb szerszámnál is előfordulhat (pl. amikor az ember kenyérszelés közben megvágja magát). Mégis a működés irányát alapvetően az ember által az automatába helyezett program, vagyis az ember által kitűzött cél határozza meg; az ettől való eltéréseket a visszacsatolás mechanizmusa önműködően korrigálja. Minthogy pedig a műszaki hibát minden mechanizmusnál csak átmeneti rendellenességnek tekinthetjük, le kell szögezni: normális működés esetén a legbonyolultabb automata számára is az egyetlen elvileg adott lehetőség: az ember céljainak szolgálata.

 

Az ember pszichológiájához:
Vigotszkij és Leontyev* 

Vigotszkij

Marxista pszichológiának akkor van értelme, ha pszicholó­gi­ailag igazol­ható, hogy az eszköztermelés az emberi tevékenységnek, a termelőeszköz pedig az emberi tárgynak a paradigmája.

A feladat első megoldását Vigotszkij elmélete kínálja a jelekről. Vigot­szkij értelmezése szerint a jel “az ember által mesterségesen létrehozott fel­té­teles inger mint az – idegen vagy saját – viselkedés birtokbavételének eszköze”[33] 

Az ilyen értelemben vett jelek használatának jelentőségéről így ír: “A vál­tozó szignalizáció, amely ideiglenes, feltételes. speciális kapcsolatokat lé­te­sít a szervezet és a környezet között, nélkülözhetetlen biológiai előfeltéte­le annak a magasabb rendű tevékenységnek, amelyet feltételesen szignifiká­ci­ónak”, (azaz – Vigotszkij egy korábbi szómagyarázata szerint – “jelek lét­re­hozásának és használatának”) nevezünk, és annak alapját képezi. De az ál­lat agyában létesülő ezen kapcsolatoknak a rendszere azoknak a természetes kap­csolatolknak a kópiája vagy visszatükrözése, amelyek a természetnek a köz­vetlenül kedvező vagy romboló jelenségek bekövetkezését jelző hatóté­nye­zői között állnak fenn. Teljesen nyilvánvaló, hogy az ilyen szignalizáció, a­mely a teljes egészében természeti feltételek által létrehzozott jelenségek ter­mészetes kapcsolatának a viszszatükrözése, nem lehet az emberi viselke­dés adekvát alapja. Az emberi alkalmazkodásra nézve a természetnek az em­ber által történő aktív megváltoztatása a lényeges. “A természetnek ez az em­ber által történő megváltoztatása.szükségszerűen feltételezi az emberi vi­sel­kedésnek is aktív megváltoztatását. a természetnek az ember által törté­nő megváltoztatása nem alapulhat a különféle hatótényezők természetes kap­csolatait passzívan tükröző szignalizáción. Az ember mesterséges stimu­lu­sokat vezet be, szignifikálja a viselkedést, és a jelek révén; kívülről gyako­rol­va hatást, új kapcsolatokat teremt az agyban. Ennek feltételezésével e­gyütt kutatásunkban hipotetikusan a viselkedésnek új szabályozó elvét ve­zet­jük be, új elképzelést az ember reakcióinak determinálhatóságáról: Ez a szignifi­ká­ció elve, amely abban áll, hogy az ember kívülről hoz létre kapcso­la­tokat az agyban, irányítja az agyat és rajta keresztül – saját testét”.[34]

A marxista pazichológiának valóban ezt az emberi specifikumot kell meg­ragadnia: az ember uralmát a természeten – a külső természeten és sa­ját természetén. Éppen ezért szükséges a közvetítő szférával – az eszközter­me­léssel és a termelőeszközzel – kapcsolatos antropológiai felismeréseket pszi­chológiailag interpretálni, hiszen a közvetítő szféra a társadalmilag deter­minált természetnek a szférája. Azonban Vigotszkij a jelnek mint közvetítő stimulusnak elméleti értelmezéaével csak az első lépéat tette meg a feladat megoldása felé.

“Két mozzanat […] lényeges a jel fogalmára nézve – hangoztatja: – erede­te és funkciója”.[35] Mégis a két mozzanatot lényegileg elválasztja egy­mástól, és a közvetítő szféra pszichológiai megragadásával kapcsolatos ket­tős elméleti feladatot külön-külön oldja meg az egyik, illetve a másik mozzanattal. Ahol a jel nála eszközként funkcionál, ott a jel által determinált vi­selkedés nem a termelőtevékenység paradigmája szerint épül, hanem közön­séges reakció a jelre mint közvetítő ingerre (pl. a zsebkendőre kötött em­lé­keztető csomó reflexszerűen váltja ki az előzetesen hozzá kondicionált asszo­ciatív tartalmat). Másfelől, ahol a jel termelő paradigmát követő tevékenységnek a terméke, ott nem nyer eszközfunkciót, hanem eszmei jelentéstartalmak nyug­vó objektivációjaként létezik (pl. egy műalkotásnak nem célja, hogy új kap­csolatokat teremtve az agyban a aaját vagy az idegen viselkedés hatéko­nyabb szabályozását segítse elő).

A két mozzanat egyesítéséhez meg kell oldani a problémát, amely egy­a­ránt buktató­ja naturalista és spiritua­lis­ta pszichológiai modelleknek: ho­gyan rögződik az ember által használt jelhez olyan, eszmei jelentéstartalom, amely a jelnek eszközként funkcionálásakor anyagi hatékonyságot nyer?

Vigotszkij a történetiség éa a társadalmiság kontextusában keresi a pro­bléma megoldását: a jel eredete történeti, funkciója pedig társadalmi. A tör­téneti eredet azt jelenti, hogy az emberiség kulturális fejlődése során alakul­nak ki a jelek mint meghatározott jelentéstartalmak hordozói. A társadal­mi funkcionálás pedig azt jelenti, hogy e jelek mindenekelőtt interperszo­ná­lisan funkcionálnak eazközként, tehát általuk az egyik ember a másiknak (az ontogenezisben a felnőtt a gyermeknek) a viselkedését szabályozza – ez az interperszonálisan hatékony jel interiorizálódik azután, és válik intraperszo­nálisan is hatékonnyá.

Magától értetődően fordul Vigotszkij érdeklődése a felé a jelrendszer fe­lé, amelynek jelentéstartalmai a legstabilabban rögződnek történetileg és funk­cionálnak társadalmilag: a nyelv és a jelentéstartalmát adó gondolkodás fe­lé. Könyvének[36] bevezetőjében hangsúlyozza, “Mint ismeretes, tudatunk in­tel­lektuális oldalának elszakítása affektív akarati oldalától egyike a hagyo­má­nyos pszichológia alapvető és gyökeres fogyatékosságainak. A gondolko­dást eközben elkerülhetetlenül önmagát gondoló gondolatok autonóm ára­má­vá változtatják, elszakítják az eleven élet teljességétől, a gondolkodó em­ber érdekeitől, vágyaitól. Ily módon a gondolkodást vagy teljesen szükségte­len epifenoménként mutatják be, amely semmit nem tud megváltoztatni az em­ber életében és viselkedésében, vagy valamilyen sajátszerű és autonóm ar­chaikus erővé változtatják, amely beavatkozva a tudat életébe és a szemé­lyi­ség életébe, érthetetlen módon hatást gyakorol erre. Aki elejétől fogva el­sza­kította a gondolkodást az affektustól, az örökre elzárta maga elől az utat, a­mely a gondolkodás okainak magyarázatához vezet, mert a gondolkodás de­ter­minisztikus elemzése szükségszerűen előfeltételezi a gondolkodást mozga­tó motívumoknak, azoknak a szükségleteknek és érdekeknek, késztetések­nek és tendenciáknak a feltlráat, amelyek a gondolat mozgásának ilyen vagy o­lyan irányulást adnak. Ugyanígy, aki elszakította a gondolkodást az affektus­tól, az eleve lehetetlenné tette annak a visszahatásnak a tanulmányozá­sát, amelyet a gondolkodás a pszichikus élet affektív, akarati oldalára gyako­rol, minthogy a pszichikus élet determiniaztikus szemlélete kizárja mind azt, hogy a gondolkodásnak olyan mágikus erőt tulajdonítsunk, amely az emberi vi­selkedést egyedül saját rendszere folytán képes meghatározni, mind pedig azt, hogy a gondolatot a viselkedés szükségtelen függelékévé, erőtlen és ha­szon­talan árnyékává tegyük”.[37]

 Miközben a gondolkodás intellektualizálásától óva W. Stern intellek­tu­alizmusával polemizál, Vigotszkij nem fogadja el Piaget elméletét sem, a­mely viszont a beszédet származtatja ontogenetikuaan antiintellektuális for­rás­ból (ti. az autizmustól a logikus gondolkodáshoz átvezethető egocentriz­mus­sal hozza genetikus összefüggésbe). Vigotszkij felfogása szerint a beszéd­nek ontogenetikus megjelenésétől kezdve van intellektuális (problémameg­ol­dó) funkciója – másfelől a gondolkodás min­dig megőrzi affektív funkcióját.

Ez az ontogenezisre vonatkozó kettős meg­állapítás azután érdekesen ke­rül ellentmondásba Vigotszkijnak egy má­sik megállápításával, amely már a be­szédnek és a gondolkodásnak a filogenezisét illeti. Eszerint “a gondolko­dás­nak és a beszédnek genetikusan teljesen kü­lönböző gyökerei vannak […] A két­féle funk­ció fejlődése nemcsak különbö­ző gyökerekből indul, hanem az egész állatbirodalomban különböző vonalon foly­tatódik […] Köhler kísérletei­ben teljesen vi­lágos bizonyítékot kapunk ar­ra, hogy az intellektus, azaz a szó tu­lajdonképpeni értelmében vett gondolkodás csírái a beszéd kifejlődésétől füg­getlenül. jelennek meg az állatoknál. A maj­mok "találmányai", amelyek szer­számkészítésben és szerszámhasználatban, "kerülőutak" alkalmazásában fe­jeződnek ki a feladatmegoldás során, teljesen kétségbevonhatatlanul a gon­dol­kodás fejlődésének képezik első fázisát, de beszéd előtti fázisát. […] Em­ber­sza­bású intellektus e tekintetben valamennyire is emberszabású be­széd nél­kül és az intellektuális operációk függetlensége a majom "beszédé­től" – így le­het­ne tömören megfogalmazni az alapvető következtetést, a­mely Köh­ler ku­tatásaiból a bennünket érdeklő problémát illetően levonha­tó”. Ugyan­ak­kor “mint a legújabb kutatások mutatják, a csimpánznál viszonylag maga­san fej­lett "beszédet" találunk, amely bizonyos (mindeneke­lőtt fonetikai) te­kin­tet­ben éa bizonyos mértékig emberszabású. Köhler írja a­zoknak a csim­pán­zok­nak a "beszédéről", amelyeket sok éven keresztül a Tenerif-szigeti ma­jom­telepen megfigyelt: "Fonetikus megnyilvánulásaik kivétel nélkül csak tö­rek­véseiket és szubjektív állapotaikat fejezik ki; követke­zésképpen e­zek e­mo­cionális kifejezések, de sohasem jelei valami objektív­nek".”[38] A vokali­zá­ción kívül ugyanez a kifejező jelleg jellemzi a majmok ál­tal hasz­nált gesztu­so­kat is; hasonlóan nem mutatnak semmiféle jelfunkciót a majom “rajzai” sem.”

Tehát a filogenetikus kiindulópont: külső problémahelyzetet megoldó “gondolkodás” és belső állapotot kifejező “beszéd”, kölcsönös függetlenségben egymástól. Az emberi ontogenezisben ezzel szemben olyan gondolkodást talált Vigotszkij, amely a legkifejlettebb formájában sem lesz teljesen független a személyiség belső állapotától, szubjektivitásától és olyan beszédet, amely fejlődésének legkezdetén sem független a gyermek számára adódható külső problémahelyzetek objektivitásától.

Az ellentmondás feloldásához meg kell vizsgálni, hogyan fejlődik a bel­ső állapot tárgyilag tagolttá. Ahhoz, hogy a belső állapotot kifejező “beszéd­ből” ob­jektív tartalmakat megjelölő beszéd, vagyis a szó tulajdonképpeni értelmé­ben vett emberi beszéd váljék, nyilvánvalóan az szükséges, hogy az ob­jek­tív tartalmak interiorizálódjanak, tárgyi artikulációt adjanak a belső álla­pot­nak, amelynek kifejeződése ezután a megfelelő tárgyi tartalmat fogja hordozni.

Másfelől meg kell vizsgálni, hogyan integrálódnak a személyiségbe azok a tárgyi összefüggések, amelyek adott esetben problémahelyzetként je­lent­kezhetnek. Ahhoz, hogy a külső problémahelyzetet megoldó gondolkodás szubjektív hatékonyságot nyerjen, vagyis a kibernetikai berendezések problémamegoldó operációitól különböző, a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi gondolkodás legyen, nyilvánvalóan az szükséges, hogy belső tartalmak objektiválódjanak, szubjektív vonatkozást adjanak tárgyaiknak, amelyeknek más tárgyakkaI való összefüggéseikből olyan problémák adódnak, melyek megoldása szubjektíve hatékonnyá teszi a gondolkodást.

Vigotszkij számára kézenfekvő volt, hogy filogenetikailag a munkate­vé­kenység az a tényező, amely a szubjektumnak és az objektumnak ezt a re­á­lis azonosságát – az előző részben kifejtett korlátok között – megteremti. A pszi­chológusnak azonban az ontogenezis vonatkozásában kell feltárni a meg­felelő tényezőt. Magával a munkatevékenységgel itt nem operálhat, hi­szen a tevékenységbe mindig már viszonylag kialakult személyiség kapcsolódik be.

Vigotszkijnak végül is csak félig sikerült a problémát megoldania. A meg­oldást abban kereste, hogy a beszéd jeleinek az elsajátítása a felnőttel va­ló kommunikációban, a felnőtt vezetésével történik, így a gyermek mind­járt a folyamat elején elsajátít valamit a szó objektív jelentéstartalmából is. “A be­széd eredeti funkciója a közlésnek, a társadalmi kapcsolatnak, a környezetre va­ló hatásgyakorlásnak a funkciója mind a felnőttek részéről mind pe­dig a gyer­mek részéről. Így tehát a gyermek beszédének eredeti funkciója tisz­tán szoci­ális; szocializáltnak helytelen volna nevezni, amennyiben ehhez a szó­hoz va­la­mi eredetileg nem szociálisnak és szociálissá csak változása és fejlődése fo­lya­mán alakulónak a képzete tapad. Csak utóbb, a növekedés folya­mán fejlődik a gyermek szociális beszéde – amely polifunkcionális jellegű – az egyes funkci­ók differenciálódásának elve szerint, bizonyos életkorban eléggé élesen differen­ciálódva, egocentrikus és kommunikatív beszédre. Mi ezt az elnevezést e­lőny­ben részesítjük a beszédnek arra a formájára nézve, a­melyet Piaget szociali­zált­nak nevez. Előnyben részesítjük mind a fenti meg­fontolás miatt, mind pe­dig azért, mert […] a beszédnek e két formája hi­po­tézisünk szempontjából egy­aránt szociális jellegű, de különböző irányú funk­ciója a beszédnek. Így az ego­cent­rikus beszéd e hipotézis szerint a szociális beszéd alapján keletkezik oly mó­don, hogy a gyermek a viselkedés szo­ciális formáit, a kollektív együttmű­kö­dés formáit átviszi személyes pszicholágiai funkcióinak szférájába.”[39] Ez az átvitel úgy történik, hogy a gyer­mek személyes élethelyzetében (pl. játék­szi­tuációban) előállott problémák meg­oldásához alkalmazza egocentrikus beszédként a tanult jelet a tanult ob­jek­tív jelentéstartalommal. Később az egocentrikus beszéd belső beszéddé fej­lődik a problémamegoldásban, a tevékenység megtervezésében betöltött funk­ciójának megőrzésével – az így kialakuló gondolkodásban fennmarad az a szubjektív hatékonyság, amelyet a személyes élethelyzetből fakadó probléma megoldásában képviselt.

A megoldás azért felemás, mert végül is nyitva hagyja azt a két kér­dést, amelyet mindenek előtt a kognitivista modell kapcsán kell felvetni:

1. Hogyan kapcsolódik a szójelhez eredetileg az a fogalmi jelen­tés­tartalom, a­me­lyet a felnőtt a kommunikációban a szóval együtt átad a gyer­meknek?

2. Hogyan jön rá a gyermek, hogy a problémaszituáció melyik moz­zanatára vonatkoztathatók a kommunikációban tanult szavak?

Ezért e­gyet kell érteni Galperin megállapításával: “Az az intellektualiz­mus, amely el­len Vigotszkij állandóan harcolt, finomabb formában tulajdon né­zeteinek vo­násává lett. Szerinte amilyen a fogalmak struktúrája, olyanok a gyer­mek el­méleti és gyakorlati lehetőségei, a környezet megértésének és a kör­nyezet­ben való cselekvésének lehetőségei. A fogalmakban feltárulnak a dol­gok kapcsolatai, a dolgokkal való cselekvés útjai; s éppen ezek az utak ha­tá­rozzák meg a cselekvést […] mi határozza meg akkor maguknak a fogal­mak­nak a fejlődését? Ha a környezet a gyermek tudatában csupán már meg­le­vő fogalmainak arányában tükröződik, s ezek a fogalmak meghatározzák a gyermek gyakorlati cselekvésének jellegét is, lehetőségeit is, érthetővé válik Vigotszkij ismert válasza: a gyermek fogalmainak fejlődését a felnőttekkel való közös tevékenysége azabja meg […]  Hogyan megy ez végbe? Vigotszkij nem adott választ erre a kérdésre, s nem vetette el azt a lehetőséget – ami rendszerében veszélyes volt, – hogy a kiút a gyermek tudatának és a felnőtt tudatának kölcsönhatása révén nyílik meg. A pszichikum fejlődésének mozgatóereje a tudatok kölcsönhatása lett.[40]

A teljes megoldáshoz az analízisnek a jeltől magához a tárgyhoz kellett to­vábbhaladnia, amely eszmeileg a jel jelentéstartalmában képződik le, a szig­ni­fikáció tevékenységétől pedig a valóságos tárgyi tevékenységhez. “[…] a pszi­chi­kus tevékenység elvben nem szemlélhető önálló tevékenységként; […]  min­dig csak része a valóságos, külső, tárgyi tevékenységnek, ezen belül és ez­zel ösz-szefüggésben kell értelmezni […]  De a tárgyi tevékenység sem lehetséges a pszi­chikum részvétele nélkül, és ezért mindig értelmea (ocmucleh­har) tevé­keny­ség. Értelmes jellegét alapvetően a cselekvés eredményé­nek az indivi­du­um érdekeihez és szükségleteihez való viazonya határozza meg. Ezek a té­te­lek érvényesek a pszichikus tevékenység minden fajtájára – az állati pszi­chi­kumra nem kevésbé, mint az emberi pszichikumra. E tétel sze­rint a pszichikumot nem a tárgyi tevékenység mellett kell vizsgálni, ha­nem ennek egyik mechanizmusaként. Ez a pszichikumot nemcsak genetiku­san, hanem strukturálisan és funkcionálisan is rokonította a tárgyi tevékenységgel.’[41]

A pszichikus tevékenység és a tárgyi tevékenység közötti strukturális és funkcionális összefüggést mindenekelőtt filogenetikusan kellett megvizsgálni.

Leontyev I.

Leontyev[42] szerint a pszichikum struktúrájá­nak fejlő­dését a tevékenység struktúrá­já­nak fejlődése váltja ki.

A pszichikum előtti stádiumban az é­lő szer­ve­zet tárgyilag nem tagolt környezetben (víz­ben) végzi életfunkcióit, olyan in­ge­rek hatására, amelyek közvetlenül kedvezőek vagy károsítóak biológiai­lag, s e közegben változó koncentráció­ban, de diffúz módon van­nak jelen. A szer­vezet ezek által determinált külső mozgása maga is diffúz jellegű; ezek ré­vén az élőlény olyan helyre halad tovább, ahol a kedvező ingerek (tápa­nyag) koncentrációja nagyobb vagy/és a károsító ingerek koncentrációja kisebb.

Az a filogenetikai szakasz, amely lelki jelenség egyáltalán megjelenik, a szenzoros pszichikum fejlődési szakasza. Ekkor már nem csak életfunkciók léteznek, amelyek egy része a fenti módon a környezet felé nyilvánul meg, hanem e funkciók sokaságából Leontyev szerint diffe­ren­ciálódik a

tevékenység,

amelyet már tárgyilag tagolt környezet orientál biológiailag kedvező tárgy el­é­rése vagy/és káros tárgy elkerülése felé. A pszichikum a tevékenység irá­nyí­tá­sának orientációs bázisaként alakul ki, s a kérdéses szakaszban mint olyan ingereknek a felfogása és értékelése, amelyek biológiailag érdemleges tárgy felől érkeznek ugyan, de pusztán a felületéről, s így nem tényezői a tárgy biológiailag lényeges – kedvező vagy káros – tulajdonságegyüttesének, csupán közvetítik azt.

Leontyev olyan kísérletről számol be, amely azt bizonyítaná, hogy min­den in­ger­modalitásra, amely ilyen közvetítő funkciót nyer, kialakítható a szer­vezet ér­zékenysége, ha a szervezet az ingert fiziológiailag már képes fel­fog­ni, és az ál­tala közvetített tárgyi tulajdonság irányában szükségképpen va­lamilyen a­dek­vát viselkedésre kényszerül. Pl. a kísérleti személy (k. sz.) te­nyerét szá­mára láthatatlan intenzív zöld fénnyel világították meg, majd egy kapcsolón nyugvó mutatóujját áramütés érte – s a k. sz.-nél kialakult a bőr­érzékenység a fény iránt, amelynek érzékelése a továbbiakban lehetővé tet­te az általa előre jelzett áramütés elkerülését. Egy másik kísérletben Leontyev leírása szerint vörös és ibolya színű fény differenciálá­sá­nak képességét sajátították el a k. sz.-ek.[43] 

Az így kialakuló érzékelés tulajdonképpen az előző fejlő­dé­si szakasz életfunkcióinak sajátosságait ismétli meg az orientáció eszmei sík­ján: diffúz módon fogja fel a szervezetet minden irányból érő ingere­ket, a tár­gyat, amely felé vagy amelynek elkerülésére vezérli a viselkedést, nem e­meli ki a háttérből, csak a rá jellemző ingerminőség (pl. színárnyalat) na­gyobb koncentrációs arányainak alapján határozza meg az irányt, amely­ben a viselkedésnek végbe kell mennie.

Amikor a közvetítő ingerek érzékelése akadá­lyo­zva van, vagy a megfelelően irányított viselkedés útját állja el valami­lyen akadály, az állat viselkedése ezen a fejlődési fokon vakpróbálkozássá válik, a belőle kibontakozó sikeres viselkedés pedig mereven rögződik, és hasonló kísérleti szituációban az akadály kiküszöbölése után is hosszú ideig változatlan, a korábbi akadálynak megfelelő marad.[44]

A filogenetikai fejlődés következő szakaszában a tevékenységen belül

műveletek

különülnek el. Mig a tevékenység az őt motiváló tárgyra irányul, azoknak a mű­veleteknek az irányát, amelyek révén megvalósul, már nem ez határozza meg, hanem ennek téri viszonya más tárgyakhoz, amelyek akadályként vá­laszt­ják el az állattól a motiváló tárgyat. A műveletek orientációs bázisaként a­lakul ki a perceptív pszichikum: azoknak a tárgyaknak a hátteréből kiemel­ke­dő egész­ként való felfogása, amelyeket az állatnak a nekik megfeleltetett műveletekkel meg kell kerülnie, hogy végül elérje a motiváló tárgyat.

Leontyev szerint az egész filogenezisnek az a “logikája’, hogy minden egyes szakaszának azt a jellegzetes teljesítményét, amellyel a viselkedés valóságosan strukturálja a környezetet, a reá következő szakasz megismétli az orientáció eszmei síkján, mint volt a tevékenységnek valóságosan az előző fejlődési szakaszban. A perceptív pszichikum fejlődési szakaszában ez az előző szakasz tevékenységbeli teljesítményéből immár pszichikusan megismételt teljesítmény: “[…]  az állatra ható tulajdonságok, amelyek korábban mintegy pusz­ta egy­másmelletiségükben léteztek a számára, most kezdenek csoportonként el­különülni. Egyfelől kiemelkednek azok a kölcsönös összefüggés­ben le­vő tulajdonságok, melyek azt a tárgyat jellemzik, amelyre a tevékeny­ség irá­nyul, más­felől pedig azoknak a tárgyaknak a tulajdonságai, amelyek ma­gát a tevé­keny­ség módját, vagyis a műveletet határozzák meg. Míg az elemi szen­zoros pszi­chikum szakaszában a hatást gyakorló tulajdonságok differenciálá­sa egy­sze­rűen a domináns inger körüli egyesülésükkel összefüggés­ben tör­tént, ad­dig most első ízben keletkeznek a hatást gyakorló tulajdonságokkal egységes, e­gész­leges képpé integráló, egy és ugyanazon tárgy tulajdonsá­gaiként egye­sítő folyamatok.”[45]

*

A perceptív pszichikumnak ezt az egészleges képpé integráló teljesít­mé­nyét újabban az információelmélet és a kibernetika alkalmazásával lehet eg­zakt módon vizsgálni. A vizsgálat a pszichikus képmásnak, a fizikai kép­más­nak és a kódnak a strukturális és funkcionális öaszehasonlítása útján tör­ténik. E­zek mindegyike vazlamilyen rendszer vezérléséhez rekonstruálja a rend­szer­re ható hírforrás állapotainak rendezettségét, de a vezérlés folya­ma­tában más-más funkciót tölt be, és ennek megfelelően más-más struktúrát mutat.

A kód jeleknek[46] olyan halmaza, amely a hírforrás komponenseinek halmazával a homomorfizmus viszonyában all: Minden jelnek vagy jelcsoportnak megfelel a hírforrás elemi állapotainak jól körülhatárolható osztálya és a jelek vagy jelcsoportok közötti minden összefüggésnek a hírforrás megfelelő állapotai közötti összefüggéseknek jól körülhatárolható osztálya.[47] A kód az élettelen rendszerben lezajló iranyított folyamatokat vezérli: mereven programozott folyamatok esetén beindítja a megfelelő program működését, sztochasztikusan programozott folyamatok esetén pedig őhozzá rögződik a próbálkozások során kiválasztott működés.

Ugyancsak kód vezérli az élő szervezetekben pusztán fiziológiai szinten szabályozott viselkedéseket is, méghozzá egyaránt azokat is, amelyeknek szerkezete a Pavlov-féle feltételes reflex-ív (itt az inger kódként váltja ki a reakciót, amely nem az inger forrására irányul, hanem ettől fiüggetlenül, merev program szerint megy végbe), és azokat is, amelyeket “próba–szerencse”-tanulás közvetít (itt a “megerősítés” az ingerhez mint kódhoz kapcsolja hozza a sikeres reakciót).

A kódnak a szó tulajdonképpeni értelmében vett vezérlő funkciójáról éppen ezért nem is beszélhetünk. Ha az általa beindított folyamat iranyított, akkor merev program vezérli; ha ilyen program nincs, vagy több lehetséges program is van, akkor a folyamat nem irányított, hanem próbálkozas jellegű.

A kép a kódnak olyan speciális típusa, amelynél a hírforrás elemi állapotai közötti téri-idői összefüggéseknek analóg összefüggések felelnek meg a jelek halmazán belül, esetleg a jelek modális jellemzői is azonosságot mutatnak a hírforrás megfelelő tulajdonságaival.

Ezen belül a fizikai képmás (pl. a televízió képernyőjén) csak az ember érzékszervei számára létezik integrált, egészleges képként. Objektíve egymás melletti és egymás utáni jelek integrálatlan halmaza csupán, ami abból tűnik ki, hogy vezérlési folyamatokban kódként funkcionál: vagy úgy, hogy az egyes elemi jelekhez külön-külön van hozzárendelve (akár merev programmal, akár sztochasztikus program alapján való szelekcióval) a vezérlés egy-egy elemi parancsa, amelyekvégül is az eredeti képnek megfelelő téri-idői struktúrába rendeződnek (pl. olyan másoló automaták esetén, amelyek a kép egyes pontjait külön-külön viszik át a másolat megfelelő helyére); vagy pedig úgy, hogy a képet az információ-feldolgozó apparátus véges azámú minták egyikével azonosítja, és a további vezérlésben a mintának megfelelő kód funkcionál (így működnek pl. az olvasógépek). A fizikai képmás tehát csak olyan vezérlési folyamatokban funkcionálhat, amelyekben vagy merev program végzi a sokértelmű jelek egyértelmű dekódálását, vagy utólagos visszacsatolás szelektál egyértelműen a dekódálás többértelmű próbálkozásaiból.

A tanulással kapcsolatos kísérletek eredményei azonban azt mutatják, hogy a gerincesek fejlettségi szintjén – Leontyev erre a szintre teszi a percepciós pszichikum szakaszának kibontakozását[48] – a legritkább esetben figyelhető meg egyértelműen meghatározott, merev mozgássor, és épp ilyen ritka a teljes meghatározatlan kaotikus próbálkozásokból kiinduló tanulás.

Vekker[49] a gerincesek tipikus viselkedésében kibernetikai szempont­ból a következő jegyeket tartja kiemelkedőnek:  1. tárgyiság;[50]  2. egész­le­ges-összefüggő jelleg; 3. variativitás; 4. generalizáltság (“repons generalisa­tion” és “stimuli generalization”); 5. transzfer más végrehajtó szervre;[51] 6. a sza­bályo­zás univerzalitása, pontossága, redundanciája és ezzel összefüggő zajbiztonsága.

Vekker bebizonyítja, hogy ilyen mozgásvezérlést csak a pszichikus képmás biztosíthat: a mozgás konstrukciós programjának sokértelműsége mellett a viselkedés irányított jellegét csak a vezérlést végző információk egyértelmű szerveződése biztosíthatja, egyértelmű szerveződést pedig csak a jelek­nek az az integráltsága, amely a pszichikus képmásban megfigyelhető.

A kibernetikai megközelítés tehát ugyanazzal az eredménnyel jár, mint a Leontyevé: a külső tárgyaknak megfelelően lezajló műveletek elkülönülése a tevékenységen belül feltételezi a pszichikum perceptív fejlődési szakaszát, amelyen a tárgyak integrált képmásként tükröződnek, és a mozgásvezérlésben e képmás játssza a főszerepet.

Honnan ered mármost az így funkcionálható pszichikus képmás integ­rált jellege, szemben a fizikai képmás ponthalmazjellegével és funkcionálásá­nak kódjellegével? E kérdés megoldásához nem elég az életfolyamatokon belül megkülönböztetni a strukturálódás fejlődési szakaszait, hanem abból az alapvető különbségből kell kiindulni, amely az információs folyamatok által egyfelől az életfolyamatokban általában betöltött funkció, másfelől az élettelen rendszerek vezérlésében betöltött funkció között mutatkozik:

Az élettelen rendszer anyagi szerkezete és energiakészlete egymástól el­határolt, független alrendszereket képez. Ha az energiakészlet kifogy, a le­állt szer­kezet elvben korlátlanul meghosszabítható ideig konzerválódhat; majd az e­nergiakészlet kívülről való feltöltése után bármikor újra működésbe hozható.

Az élő szervezetben ezzel szemben az anyagi és az energetikai rendszer kölcsönös visszacsatolással van egymáshoz rögzítve: a szervezet saját anyagát bontja le energiává, s ennek az energiának az elfogyasztása egyedül biztosíthatja számára az anyagi szerkezet reprodukálását. Ha ez a kör bármelyik pontján megszakad, a zavar nem marad elszigetelt, hanem a kölcsönös visszacsatolás útján láncreakciószerűen terjed, és végül az élő anyagi szerkezet irreverzibilis felbomlását eredményezheti.

Ebből ered egyrészt az életfolyamatok sajátos belső, szükséglet jellegű fe­szültsége, míg az élettelen rendszerekben végső soron csak külső energia köl­csönözhet feszültséget a folyamatoknak. Másrészt – az előbbi fejlemény­től elválaszthatatlanul – az élő szervezetnek ebből a sajátosságból ered az in­formációs folyamatok által betöltött funkció sajátszerűsége: az élő szerve­zet információs folyamatai szervesen beépülnek az anyagi szerkezetbe és a lebomlásból eredő energia struktúrájába mint a kölcsönös visszacsatolást szervező foiyamatok. Az élő szervezetbe bekerülő információnak biztosítania kell, hogy az energiává bomló anyag helyébe kívülről a sejtprogramnak megfelelő anyag épüljön be, valamint hogy a szervezetben termelődő energia ennek a célnak megfelelően strukturálódjék a viselkedés mozgási aktusaiban.

Az élettelen rendszerekben, minthogy az anyagi szerkezet és az ener­gi­akészlet közötti nincs kölcsönös visszacsatolás, a konstrukciós program füg­get­len a rendszert mozgató energiák konkrét fajtájától és nagyságától, a moz­gást vezérlő program és információ pedig éppígy független a szerkezet e­gyes elemeinek konkrét anyagi természetétől. Ezért pl. ugyanaz a konstruk­ci­ó működtethető izomenergiával és elektromos meghajtással, s ugyanazt a moz­gásvezérlést biztosíthatja elektroncsövekből vagy tranzisztorokból ösz-sze­kapcsolt, illetve neuronális hálózat. Ez teszi lehetővé, hogy a mesterséges élettelen rendszerekben egyre több konstrukciós elemet alkalmazzanak konstrukciós funkció nélkül, és egyre több energetikai folyamatot cirkuláltassanak energetikai funkció nélkül – tisztán kibernetikai funkcióval.

A rendszer anyagi elemeitől és mozgató energiáitól független információ pedig közömbös a rendszerrel kölcsönhatásba kerülő tárgy anyagi minősége és a tárgyat mozgató energiák minősége iránt is. Az élettelen rendszer számára ezért a tárgynak ekvivalense a képmás, amely felületi pontjainak téri-idői elrendezettségét reprodukálja vagy általában bármely kód, amely a tárgy tetszőleges paraméterét előre megadott, de tetszőlegesen megválasztott jelkulcs szerint leképezi.

Az élő szervezet számára ezzel szemben sem a kód, sem a felületi képmás nem lehet ekvivalens a tárggyal, amelyet a maga biokémiailag meghatározott valóságában kell asszimilálnia, illetve kohéziós erejének passzív vagy mozgásának aktív, de mindenképpen valóságos energiái miatt kell kerülnie az állatnak. Ahhoz, hogy az információ ilyen vezérlési funkciót betölthessen, a tárgyak felületi pontjairól érkező ingereknek a pszichikus képmásban olyan jellé kell integrálódniuk, amely a tárgy belső, nevezetesen biokémiai, illetve energetikai meghatározottságáról hordoz információt. Az állat tárgyi műveletekre tagolt viselkedését már nem közvetlenül az inger mint kód vagy a rendezett ingeregyüttes mint fizikai képmás vezérli, hanem az ilyen, belső jelentéstartalom köré integrált pszichikus képmás.

A pszichikus képmás integrált, egészleges jellege ily módon magyaráz­ha­tóvá válik. A tárgyban objektíven jelenlevő belső – biokémiai, illetőleg ener­ge­tikai – tartalomnak megfelel egy, az élő szervezeten belüli szervező erő, amely a tárgy felületéről érkező ingereket integrálja. Ez a belső szervező erő: az anya­gi szerkezet és az energiakészlet közötti kölcsönös visszacsatolásból szár­mazó szükségleti feszültség, amely jól meghatározott biokémiai összeté­te­lű tárgyak bekebelezésére ösztönöz, továbbá mindazon tárgyak kikerülé­sé­re, amelyeknek kohéziós ereje vagy belső energiakészlete egy jól meghatározott szintet meghalad.[52]

*

Ami mármost a tevékenység és a pszichikum filogenezisének további me­netét illeti, a soron következő fejlődési stádium, amelyet Leontyev kie­mel, az intellektus fejlődési szakasza. Ebben a szakaszban a tevékenységen be­lül két fázis különül el: attól a fázistól, amelynek célja a tulajdonképpeni motiváló tárgy megszerzése, elkülönül a

cselekvés,

amelynek viszonylag önálló céljává a tevékenység céljának elérését biztosító esz­köznek a megszerzése. Ennek az első fázisnak az orientációs bázisaként a­la­kul ki az intellektus: azoknak a tárgyak közötti téri viszonyoknak a számon tar­tása, amelyeket az állatnak a cselekvés során át kell rendeznie (pl. a ket­rec sarkában elhelyezett ládát a felfüggesztett gyümölcs alá tolnia, különálló bo­tokat egyesítenie), hogy az átrendezett viszonyok eredményeként a máso­dik fázisban elérje a tevékenység tulajdonképpeni célját, a motiváló tárgyat.

Itt is érvényre jut a filogenezisnek az a fentemlített “logikája’, mely­nek értelmében előző szakaszának azt a jellegzetes teljesítményét, amellyel a vi­sel­kedés valóságosan strukturálta a környezetet, amikor a tárgyak közötti té­ri vi­szonyokhoz alkalmazkodott, most megismétli az orientáció eszmei teljesítménye.

Leontyev erről a logikáról szólva a filogenezis egészére kiterjedő ér­vény-nyel mu­tat rá, hogy “az állatokat körülvevő külső környezet pszichikus tük­rö­zése mint­egy elmarad tevékenységük fejlődésétől. Így a legegyszerűbb tevé­keny­ség, amelyet a hatást gyakorló tulajdonságok objektív összefüggései ha­tá­roz­nak meg, és amely az állatot bonyolult, tárgyilag tagolt környezettel hoz­za kap­csolatba, az elemi érzékletek kifejlődését eredményezi, de ezek csu­pán az e­gyes hatásokat tükrözik. A gerincesek bonyolultabb tevékenysé­ge, amelyet a tárgyi viszonyok, a szituációk határoznak meg, egészleges tár­gyak vissza­tük­rö­zésével jár együtt. Ennek az inadekvátságnak a megszünte­tése a vissza­tük­rözés új formáinak keletkezése útján új lehetőségeit nyitja meg a tevékeny­ségnek, amely még magasabb szintű struktúrát nyer minek foly­tán újrake­let­kezik közöttük az inadekvátság és az ellentmondás, de most már új szinten”.[53]

Ennek a fejlődésnek a legmagasabb rendű terméke az emberi tudat. Eb­ben a szakaszban a tevékenység fázisait Leontyev úgy írja le, mint ame­lyek különböző személyek cselekvéseként válnak el egymástól, olymódon, hogy az egyes cselekvések önálló célja nem motívu­ma azoknak, akik az egyes cselekvéseket végzik. A cselevésnek és a céljaként funkcionáló tárgynak a szubjektív értelmét (cmuc¬l) az adja meg, hogy az individuális cselekvések egy kollektív tevékenységnek a munkamegosztás révén elkülönült mozzanatai, márpedig a tevékenység célja egyben motívum is. A cselekvés értelmét az a mindenkori funkció adja meg, amellyel az a tevékenység egészébe beépül, a cselekvés céltárgyának az értelmét pedig az, hogy hogyan segíti megvalósulni a tevékenység egészének a motívumát.

Leontyev elmélete ugyanakkor a cselekvésnek és céltárgyának objektív jelentésével (zhaqehie) is számol. Ezt a jelentést az adja, hogy a céltárgyat a tevékenységcsere révén szerzett tárgyi eszközökkel készítik el: az egyes tárgyak jelentését más tárgyakhoz mint történelmi előfeltételükhöz való viszonyuk határozza meg, a cselekvések jelentését pedig a tárgyi eszközöknek megfelelő strukturáltságuk.

Az ilyen értelemben vett cselekvés orientációs alapjaként értelmezi Le­ontyev a tudatot mint a tárgyaknak jelentésükben és értelmükben való visszatükrözését.

“A világ emberi visszatükrözését – írja Leontyev – a jelentés közvetíti, amennyiben ez tudatosult visszatükrözés, azaz amennyiben a társadalmi gyakorlat tapasztalatára támaszkodik és ezt magában foglalja. Egy papírlap nemcsak úgy tükröződik a tudatomban, mint valamiféle négyszögletes, fehér, vonalazott tárgy; nem is úgy, mint valamiféle struktúra, valamiféle egészleges forma. A papírlap éppen mint papírlap, mint papír tükröződik a tudatomban. A papírlapról nyert érzéki benyomásaim, meghatározott módon megtörnek tudatom prizmáján, mivel a megfelelő jelentésnek birtokában vagyok. Azonban […]  amikor a papírt észlelem, ezt a valóságos papírt észlelem, nem pedig a 'papír' jelentését. Introspektíve a jelentés rendszerint hiányzik a tudatomból: közvetíti, amit észlelek vagy gondolok, de magát eközben nem tudatosítom, nem gondolom. […] pszichológiailag a jelentés a valóságnak tudatom tartalmává lett […]  általánosított visazatükrözése, amelyet az emberiség munkált ki és rögzített a fogalom, az ismeret formájában, sőt a jártasságnak mint általánosított cselekvési módnak a formájában, a viselkedés normájaként stb. A jelentés a valóságnak a hozzá való individuális, személyiségi viszonytól független tükrözése az ember által. Az ember a jelentések történetileg kialakult rendszerét már készen találja, és ugyanúgy veszi birtokba, ahogyan a szerszámot, a jelentésnek ezt az anyagi előképét”.[54]

A tárgy értelme azonban Le­ontyev felfogásában éppolyan objek­tfv tulajdonsága a tárgynak, mint jelentése: “[…] a tudatos értelem a motí­vum­nak a célhoz való viszonyát fejezi ki. Csak azt kell feltétlenül hangsú­lyoz­nunk, hogy a 'motívum' fogalmat nem a szükséglet átélésének megjelölésére használjuk, hanem annak az objektív tényezőnek a megjelölésére, amelyben ez a szükséglet az adott körülmények között konkretizálódhatik, és amelyre mint kiváltó tényezőre a tevékenység irányul”.[55] 

Minthogy az össztársadalmi praxis alapja a termelőeszköz termelése, így az, ami benne a múltra vonatkoztatva termék, a jövőre vonatkoztatva esz­közfunkciót kap. Ily módon a jelentés, amelyben alapvetően a tárgynak ter­mékként nyert tárgyi funkciói (egyéb tartalmak pedig csak ennek priz­má­ján keresztül) tükröződnek és az értelem, amely alapvetően a tárgy esz­köz­funkcióit tükrözi (egyéb tartalmak pedig csak ennek prizmáján keresz­tül), össztársadalmi szinten lényegileg egybeesik. Tulajdonképpen nem csu­pán a jelentés, de vele együtt ez a Leontyev felfogása szerint való értelem is rög­ződik a tárgyat megjelölő szóban annak fogalmi tartalmaként. S a kettő­nek együtt “találja történetileg kialakult rendszerét már készen” az ember.

Az individuum számára azután elválik egymástól a jelentés és az érte­lem: az egyén egyrészt elsajátítja a verbálisan rögzített jelentéseket, más­részt élettevékenységében be­töltött funkciójuk szerint a tárgyak valóságos értelmet nyernek számára. A kettő közötti viszonyt alapvetően az határoz­za meg, hogy az egyéni tevékenység hogyan épül be részcselekvésként az össztársadalmi praxisba.

Leontyev II.*

Leontyev pályája abban az időszakban indult, amelyben a pszichológia először ébredt válságának tudatára, felismervén, hogy ez a nemrég még egységes tudomány olyan lélektanokra szakadt szét, amelyek – mint a tudatpszichológia, a viselkedéslélektan, a mélypszichológia, a szociológián belül felbukkannó társadalomlélektan – újraegyesülésére nem sok reményt hagyott tempóban távolodnak egymástól. Egyszersmind az a korszak is volt, amelyben a politikai forradalom már győzött, de még nem konszolidálódott. s a szellem forradalma számára különösen tág tér nyílott. A saját belső erejével hódító marxizmus pedig az eszközt kínálta reménytelennek látszó szellemi állapotok és tendenciák radikális megváltoztatásához: A pszichológia egysége tulajdonképpen két kérdés tekintetéhen hasadt meg, amelyek mindegyikére a pszichológiának egynél több válasza támadt oly módon, hogy ezek a válaszok kölcsönösen kizárták egymást:

Az első kérdés az volt: létézik-e egyáltalán a lelki jelenség, amelyet a pszichológia vizsgál, vagy pedig csak azokról az agyban végbemenő folyamatokról van szó, amelyek a magasabbrendű idegműködés élettanának a módszereivel vizsgálhatók? Leontyev többekkel – elsősorban Lurijával – együtt egy olyan válasz irányában alakította ki a korábban nem létezett elméleti eszközöket és kutatta a kísérleti bizonyítékokat, amelynek számára a lelki jelenség nem azonos az agyi folyamatokkal vagy ezek valamilyen termékével (pl. a feltételes reflex-szel), noha nem különbözik meghatározott anyagi folyamatoktól, illetve ezek termékeitől.

Amint Leontyev a 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszuson tartott elnöki előadásában, a több évtizedes kutatómunka eredményét összefoglalva kimutatta: a lelki jelenséget az különbözteti meg az agyban előálló élettani jelenségtől, hogy a tárgyaknak és összefüggéseiknek valamilyen érzékletes vagy gondolati képmását tartalmazza, míg az agyban hiába keresnénk akár egy konkrét testnek a képét, akár például azt a gondolatot, hogy ha ezt a testet folyadékba mártják, akkor annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított folyadéknak a súlya. Hol van tehát ez a kép, vagy ez a gondolat, ha nem az agyban, ám nem is valamilyen testetlen szellemben? Leontyev bebizonyította, hogy az anyagi folyamat, amelynek termékeként ténylegesen előáll egy tárgynak akár. a látott, akár a hallott képe, akár az összefüggéseit elgondoló fogalom: a valóságos tevékenység ezzel a tárggyal.

A 17. Pszichológiai Kongresszuson tartott főelőadásában Bonnban is­mertette először a tudomány nemzetközi nyilvánosságával ezt az elméletet, va­lamint azokat a kísérleti bizonyítékokat, amelyeknek – akkor meglepő ta­nú­sága szerint, ha “botfülű” emberekkel (akiknél nem alakult ki a különböző han­gok magasságának hallási képmása, bár korábban számtalanszor hatottak fü­lükre, tehát agyukra ilyen hangok), az egyes hangokat utána énekeltették, ak­kor ez a hangokat lemásoló tevékenység igen hamar kifejlesztette a zenei hallásnak legalább egy minimumát.

A másik kérdés, amelyre a pszichológiának egynél több, egymást ki­zá­ró válasza volt, arra vonatkozott, hogy van-e az embernek valamilyen külön­le­ges lelki teljesítménye, vagy csupán olyan tulajdonságaink vannak, ame­lyek­ben az állatvilágból hozott örökséget gyarapítottuk valamelyest. Napja­ink­ban fel-felújulnak azok a viták, amelyekben a résztvevők egyike kifejti, hogy az embernek nincs ösztöne, ellenben van tudata, míg a vitapartner hol olyan tényeket hoz elő, amelyek újabban amellett tanúskodnának. hogy az embernek is van (pl. agressziós) ösztöne, hol pedig olyanokat, amelyek azt bizonyítanák, hogy az állat is képes a célját tudatosan megválasztani.

Vigotszkij, a nagy szovjet kutató “iskolá”-ja nem a “hagyományos” tudatot állította szembe az ösztönnel, hanem a kultúrát, ahogyan az az emberi termelés során külső tárgyakban testet ölt. E gondolatrendszerben továbbá s tudattal nem az ösztön ált szemben, hanem a tevékenység. A tevékenység, kétségtelenül megtalálható az embernél is és az állatnál is, és kétségtelen az is, hogv mind nálunk, mind őseinknél kialakul benne azoknak a tárgyaknak a képmása, amelyekre a tevékenység irányul.

Ami a korán meghalt Vigotszkij számos felismerését továbbfejlesztő Leontyev elgondolása szerint ezen belül megadja az ember különleges képesséeét, az az, hogy nála nem akármilyen tárgyról, hanem a kultúra tárgyáról van szó. és nem akármilyen tevékenységről, hanem arról, amely ezeket a tárgyakat megtermeli. Leontyev legkiemelked8bb elméleti teliesítménye az volt, hogy bizonyftotta. hogy az ember minden tevékenységéek (még a kisgyermekkori játéknak is) olyan a szerkezete, mint a termelőtevékenységnek, továbbá, hogy ennek során minden tárgyat[56] azok szerint a minták szerint használ, amelyeket akkor sajátít el, amikor a kultúra tárgyaival tevékenykedik.

S hogy pedig ezek az elméleti eredmények nem olyanok, amelyek – “absztrakt” jellegüknél fogva – csak pszichológiai kongresszusok érdeklődésére tarthatnak számot, ezt az elmélet különböző gyakorlati alkalmazásainak tapasztalatai közül a legfrappánsabban azok bizonyftják. amelyeket Leontyev, munkatársaival együtt, s II. világháború alatt létesített speciális hadikórházban gyüjtött. Itt olyan katonákat kezeltek, akiknek mozgása, beszéde, látása vagy hallássa úgy károsodott, hogy mozgás-, beszéd-, látó- és hallószerveik épek maradtak, de agyuk többé vagy kevésbé súlyosan megsérült. A sérült agyi szerkezet nem gyógyítható, ám a sérült tevékenység bizonyos feltételek mellett igen, ha a pszichológus a kultúra tárgyainak beiktatásával újjászervezi azt. Ilyenkor az ú.i.jászezvezett tevékenység az agy épen maradt részeiből újjáépíti saját szervét éppen úgy, ahogy a fejlődő organizmusban eredetileg szervezeődik, az idegrendszer különbőző részeiből az úgynevezett működési szerv.

Leontyev halálával ellávozott az egyik legutolsó. nagyformátumú pszichológus.

 

Különvélemény az emberről*

“Mit tehetünk az ember genetikai állományának megóvása érdeké­ben?” – kérdezte nemrég egy tudományos tanácskozás egyik résztvevője tudóstársa­itól, majd megmagyarázta, hogy mire gondol: “Az olyan vadat, amelynek érték­telen tulajdonságai, ha tovább szaporodnának, rontanák a vad­állomány színvo­nalát, a vadászokkal kilövetik. Ám mit tehetünk, ha em­ber­nél találunk olyan értéktelen tulajdonságot, amelynek továbbszaporítása nem kívánatos?”

Egy másik alkalommal a rádió kerekasztala körül vitatkozó illusztris ter­mészettudósok egyike sajnálkozott, hogy a nagy járványok megszűnteté­se, miközben kétségtelen áldást jelent az emberiség számára, egyszersmind megfosztja ezt egy hatásos eszköztől, amellyel a természet időről időre gondoskodott róla, hogy az ember genetikai állományát az értéktelen tulajdonságoktól megtisztítsa.

Az ilyen vitákban többnyire filozófus is részt vesz, aki elkerülhetetle­nül megkérdezi: mit ért a természettudós értékes vagy értéktelen emberi tulajdonságokon?, biztos-e benne, hogy a természet “jól” szelektál, amikor a maga “értékkritériumai” szerint a járvánnyal egy Hunyadi Jánost elpusztít, de egy rablógyilkost esetleg szaporodni kész életben hagy?

S ezek után bizonyára azt is kifejti a filozófus, hogy annak az értéke­lés­nek a szempontja, amely Hunyadi Jánost elébe helyezi a rablógyilkosnak, nem a természetben van adva, hanem az emberi szellemben. Ezért azután a ter­mé­szetnek nincs is eszköze arra, hogy az értékelés emberi szempontjának ér­vényt sze­rezzen. A szellemnek, ezzel szemben, van: logikus érveléssel, szív­hez szóló szép szóval, példamutatással, szoktatással vagy célszerűen adagolt jutalom­mal és bűntetéssel el lehet érni, hogy az értékes tulajdonságok megvalósulja­nak az emberben, az értéktelenek pedig kipusztuljanak belőle, anél­kül, hogy ehhez az értéktelen tulajdonságok hordozóinak is ki kellene pusztulniok.

A vitának ezen a pontján azután általában a természettudós szokta visszavenni a szót, hogy intse a filozófust: szabjon határt nevelői optimizmu­sá­nak az a felismerés, hogy az ember természete végül is adva van, és a ne­ve­lő csak a tulajdonságoknak abból a készletéből válogathat, amit ez a ter­mé­szet kínál. Magát a természetet pedig legfeljebb csak olyan eljárással le­het majd megváltoztatni, mint amilyen a génsebészet lesz. Hiszen ha sikerül­ne is az embert valamilyen, természetétől idegen értékes tulajdonsággal be­ol­tani, az ilyen szerzett tulajdonságokról ma már tudjuk, hogy nem öröklőd­nek, tehát a következő nemzedéknél mindent elölről kellenne kezdeni.

Ha a vitatkozók ezen a ponton nem jutnak valamilyen egyetértésre, sem a vitavezető nem osztja ki köztük az igazságot, akkor a továbbiakban egyre távolabb kerülhetnek egymástól a nézetek.

A filozófus például rámutathat, hogy az ember éppen abban különbözik gyökeresen az állatól, hogy magatartásában és társadalmi berendezkedésében megnyilvánuló tulajdonságait nem határozzák meg előre olyan genetikailag öröklődő minták, mint amilyen az állatnál az ösztön.

Amire a természettudós azt válaszolhatja, hogy az ember éppen abban hasonlít gyökeréig az állathoz, hogy amikor tudatosan kiválasztja valamilyen ér­tékes tulajdonságát és megakadályozza, hogy ezzel szemben valamilyen ér­ték­telen érvényesüljön a viselkedésében vagy társas kapcsolataiban, akkor sem tesz mást, mint amit az állat: az állat is a lehetőségeihez képest értelmesen választja ki azt a viselkedésmódot vagy társas kapcsolatainak azt a szabályozását, amelyik értékesebb, tehát amelyik kisebb ráfordítással nagyobb biológiai hasznot hajt.

Ezekről a kérdésekről beszélgettek a különböző tudományok művelői ab­ban a műsor­ban is, amelyet “Hol tart a majomper?” címmel sugárzott a rádió, s a­melyhez a pszichológus különvéleményt jelent be. A különvéleményt per­sze jobb lett volna a vita során előterjeszteni. Az ilyen kerekasztal-beszélgetés a­zon­ban mindig hosszabban hömpölyög, mint a kiszabott műsoridő, a szerkesz­tő tehát kénytelen azt utólag hozzászabni – így aztán valami az elmondottak­ból mindig a hulladékba kerül. Ezúttal a pszichológus különvéleménye volt az.

Ezt a különvéleményt a pszichológia alig egy hónapja elhunyt nagyszerű teoretikusa, Alekszej Leontyev dolgozta ki először. Eszerint ha az embernek nem olyan tulajdonságairól van szó, mint testének felépítése, hanem olyanokról, amelyek különböző lelki jelenségekben nyilvánulnak meg, akkor egészen pontosan meg lehet fogalmazni, mi az, amiben az ember tényleg hasonlít az állathoz, és mi az, amiben tényleg különbözik tőle. A gyökeres hasonlóság abban áll, hogy a lelki jelenségek embereknél és magasabb rendű vagy alacsonyabb rendű állatnál egyaránt olyan szerkezetekbe rendeződnek, amelyet az illető lény tevékenységének a szerkezete határoz meg. Ha a tevékenység szerkezete, mint a gerinctelen állatoknál, olyan, hogy közvetlenül arra a tárgyra irányul, amelyre az állatnak biológiailag szüksége van (például a táplálékra), akkor a lelki jelenség mindössze bizonyos kulcsingereknek (például szagoknak) a felismerésében áll, amelynek alapján az állat felismeri, merre találja a keresett tárgyat. Ha a tevékenység szerkezetébe már olyan kerülő utak is beiktatódnak, mint a halaknál és a madaraknál, amelyek már nem közvetlenül törnek a biológiailag szükséges tárgy felé, hanem úgy, hogy az út közben felbukkanó akadályokat megkerülik, akkor a lelki jelenség már több különböző ingernek olyan összerendezett felfogása, amely egy tárgynak, például a kikerülendő akadálynak a képét adja. Ha azután az emlősöknél, a legkifejlettebb formában pedig a majmoknál megjelenik az eszközhasználat, tehát a tevékenységbe olyan szakaszok ékelődnek, amelyek már nem valamilyen biológiailag szükséges tárgyra irányulnak, hanem olyanra, melynek segítségével a szükséges tárgy elérhető, akkor a lelki jelenség ennek megfelelően már nem egy-egy tárgynak a képe lesz, hanem a tárgyaknak és egymáshoz való téri viszonyaiknak a képe.

Ez a törvényszerű összefüggés a lelki jelenség szerkezete és a tevékenység szerkezete között tehát az embernél éppúgy fennáll, mint az állatnál. Az a törekvés, amely úgy akar értékes lelki tulajdonságokat kiképezni az embernél, hogy az ember tevékenységének szerkezetével nem számol, tényleg kudarcra van ítélve.

Ami azonban az embert ezen az általános érvényű összefüggésen belül gyökeresen megkülönbözteti az állattól, az az a sajátos, csak az emberre jellemző tevékenység, ami a termelés. A termelés terméke egy olyan tárgy, amely korábban sehol a természetben nem létezett, és amely a termelésnek egy további szakaszába úgy kapcsolódik bele, mint ennek nélkülözhetetlen feltétele. Gondoljunk például az automobilra, amely sehol a természetben nem létezett, mielőtt az ember az első példányát legyártotta, és amely ma már alig nélkülözhető feltétele mindenféle termelésnek. Nem nehéz belátni, hogy az a lelki képesség, amellyel egyebek között az előző mondatban előírt teljesítmény is megvalósítható, az embernél éppúgy az ő sajátos tevékenységszerkezetéből fakad, mint ahogyan azt az állatok esetében az ő lelki képességeiket illetően láttuk. Az embernél azonban a lelki jelenségek így kialakuló szerkezete már nemcsak a tárgyak téri viszonyainak a képét foglalja magába, hanem az idői viszonyokét is: a még nem létező tárgyaknak a tervét, a terméknek a viszonyát ehhez az előzetes tervhez, annak az átlényegülésnek a képét, ahogyan egy korábbi folyamatnak a terméke egy későbbi folyamatnak az eszközévé lesz stb.

Ha ezzel a sajátos szemlélettel megbarátkozunk, amely az ember különleges lelki tulajdonságait a termelés elvéből kiindulva magyarázza, akkor annak a kérdésnek a megoldásához is közelebb jutunk, hogy hogyan történik az embernél az értékes tulajdonságok kiválogatódása. A mechanizmus itt is hasonló ahhoz, aminek működése az állatnál biztosítja ezt a kedvező biológiai hatást: a környezet válogatja ki a túlélést benne legjobban biztosító mintákat. Csakhogy ez a környezet, amely az embernél végzi az értékelő szelektálást, meghatározóan olyan tényezőkből áll, amelyek az ember termelőtevékenységének a termékei. Az ember tevékenysége iktatja ki az értékelő kiválogatás tényezői közül a járványokat – és teszi helyette egy időre szelektáló tényezővé például az ipari fejlődés ütemét és kapitalista vagy szocialista formáját...

És ez a gyökeres hasonlóságon belül azért mégiscsak gyökeres különbség.

 Az agyvelő-e a szociálpszichológiai jelenségek mechanizmusa?*

Az általános lélektan az általa vizsgált intraindividuális pszichikus je­len­ségekhez egy klasszikus hagyománynak megfelelően mindenkor hozzáren­delt egy intraindividuális extrapszichikus mechanizmust: az agyvelőt.

A szociálpszichológiát ezzel szemben hátrányba hozza az, hogy világa az interindividuális pszichikus jelenségeké. Hátránya abban a kényszerű al­ter­natívában mutatkozott meg, amely szerint e sajátos ága a pszichológiának vagy beleilleszkedik a klasszikus hagyományba és felmutatja egyénközi jelenségeinek mechanizmusát valamelyik (netán valamennyi külön-külön vett) egyén agyvelejében, vagy pedig beletörődik abba, hogy vizsgálódásai­nak jelenség-szintjéhez nem képes hozzárendelni egy mechanizmus-szintet.

Márpedig azok a kutatások, amelyek akár a szaktudomány, akár a filozófia szemszögéből a tudatnak az aggyal való összefüggését vizsgálják, mit sem tudnak kezdeni a lelki jelenségek interindividuális fajtájával.

A funkcionális rendszer

Az agykutók nagy részének elméleti következ­te­tései mögött egy olyan logika evidencia-rendszere húzódik meg, amelyet még a klasszikus mechanikától vett át az egész természettudomány. “A ré­geb­bi elméletből átvettük a részecske-elképzelést és az erre támaszkodó e­gész tudományos szókincset”, írja Schrödinger, majd hozzáteszi: “Ez az el­képzelés nem helyes. Gondolkodásunkat állandóan arra ösztökéli, hogy o­lyan felvilágosításokat keressen, amelyeknek nyilvánvalóan semmi értelmük sin­csen. Gondolati struktúrája olyan vonásokat tartalmaz, amelyek a valódi ré­szecskében nincsenek meg”[57]. Ettől a logikától a természettudo­má­nyok közül még leghamarabb a fizika kezdett eltérni, amikor a századfor­dulón fellépő válságainak sorozata után kialakította azt az elgondolást, mely szerint “minden – abszolúte minden – részecske is és erőtér is egyszerre. Mindennek megvan a folytonos struktúrája is, amelyet az erőtér képvisel, s a diszkrét struktúrája is, amelyet a részecske képvisel”[58].

Mármost problémánk esetében az “értelmetlen felvilágosítások’, ame­lyek keresésére gondolkodásunkat a részecskékre orientálódó szemlélet ösz­tö­kéli, azzal a kérdéssel kapcsolatosak, hogy az olyan, térben körülhatárolt e­gye­di testnek, mint amilyen például egy neuron, az állapota miképpen gya­ko­rol befolyást tőle térben elhatárolt más neuronokéra, s éppígy a modulok ál­lapota más modulokéra, az idegrendszer egyik részének állapota más részé­re, vagy az idegrendszer egészéé más szervekére, s hogy végső soron az egyik egyed pszichikusan is releváns állapota hogyan befolyásolja a többi egyedét.

Erre a – Schrödinger érvelésének értelmében: rosszul feltett – kérdésre az agykutók nagy részének a válasza abból indul ki, hogy az egyik test állapota akkor gyakorolhat befolyást a másikéra, ha a vonatkozó testek valamilyen érintkezésbe kerülnek egymással. Ezt a logikát képviselte a düsseldorfi Filozófiai Világkongresszuson Szentágothai Jánossal folytatott vitájában Ecclès, amikor amellett érvelt, hogy az agy szerkezete nem alkalmas rá, hogy a bemenetén a környezetből belépő fizikai ingerekből előállítsa a tudati jelenségeket, amelyek az agy kimenetén megnyilvánulnak, olyan szerkezettel számolva, amelyet a térben elhatárolt egységek között precízen létrejövő kapcsolatok alkotnak.

Szentágothai János ugyanazon – részben az Ecclès kutatásai által feltárt – tényekből kiindulva merőben más elméleti következtetésekre jutott. Az agykéreg szerkezetének és működésének általa előterjesztett modelje egyfelől számol azzal, hogy a kéreg “csodálatosan precíz és genetiku­san meghatározott ‘huzalozású‘ idegi gépezet’, másfelől tekintetbe veszi, hogy “erre ráépül egy… esetleges és kölcsönösen szimmetrikus (kvázi ran­dom) kapcsolatrendszer”[59]. A kéregnek tehát e leírás első felének ér­telmében részecske-struktúrája van, a második fele pedig olyan szerkeze­tet tár elő, amilyent egy erőtér: állapotok vannak benne definiálva, de hogy egy-egy állapot milyen részecske-konstelláción valósul meg, ez csak utólag szer­veződik meg e kvázi random kapcsolatrendszer “dinamikus mintázataként”.

Szentágothai azt sejteti, hogy ha az agyban a precíz huzalozás révén a­dott szerkezetet nem is lehet úgy tekinteni, mint olyan mechanizmust, amelynek mű­ködéseként előáll a lelki jelenség, az agy mint olyan struktúra, amely mű­ködés közben, dinamikus mintaként áll elő, már igenis produkálhatja ezt a fejleményt.

Dinamikus minták előállásának a magyarázata előfeltételezi annak a ma­gyarázatát, hogy olyan képletekből, amelyek egyike sem produkálja a dinamikus mintát, hogyan áll elő olyan szerv, amelyeknek funkcionálásaképp a minta megjelenik, miközben a képletek összekapcsolását nem biztosíthatja “pre­cíz és genetikusan meghatározott huzalozás”. Szentágothai impresszioná­ló, de a szuperstruktúrák kialakulását még nem magyarázó jelenségszintű le­í­rást ad. Julesz[60] ábra-párjainak sztereoszkópos látásával illusztrál. Ju­lesz egy-egy olyan ponthalmazt helyezett kísérleti személyeinek bal-, illetve jobb­szeme elé, amelyek közül az elsőt a komputer véletlen eloszlásban vitte fel a papírra, a másodikat pedig az elsőből nyerte olyan átalakítással, mintha ez egy háromdimenziós konfiguráció balszemmel látható képének pontjaiból áll­na, a másik pedig a megfelelő jobbszemmel látható kép pontjaiból. A két szem­mel való nézés során mintegy 8 másodperc alatt a rendezetlen halmaz­ból előállt a rendezett háromdimenziós kép. Szentágothai a dinamikus minta e­lőállásának tényét látja abban, hogy “aki egy-egy ilyen mintát egyszer (!!) fú­zióba hozott, tehát térbeliségét látta, akár hónapok múlva […] a másodperc tört­része alatt újra látja a térbeli idomot, anélkül, hogy tudná, hogy a sok egy­szer már látott minta közül melyiket nézi. Elég tehát, hogy agyunk egyetlen egy­szer létrehozta a két önmagában teljesen értelmetlen mintából az egyet­len lehetséges rendet, […] akkor ezt pillanatok alatt újra létrehozza”[61].

A jelenség leírásának ellenpólusán találunk kibernetikai spekulációkat a mechanizmusról. Ezek a jelenségszintű tartalomtól elvonatkoztatva egy funk­cionális rendszer szerveződésének a formális feltételeit adják meg. Olyan szu­perstruktúra szerveződéséről van szó, amely nemcsak új, “a részek összegét meghaladó egész” működést állít elő a részstruktúrák működéséből, ha­nem az eredeti részszerkezeteket magukat is az új szerveződés az eredeti mű­ködésüktől eltérő funkcionálásra kényszeríti. Anohin[62] formális elem­zése sze­rint bármilyen funkcionális rendszernek olyan szerkezetekből kell állnia, a­melyek működése a következő szekvenciába kapcsolódik: a rend­szer­be be­lé­pő ingerek efferens szintézise – ennek alapján döntéshozatal – a ho­zott dön­tés tárolása – cselekvési instrukció – a cselekvés eredményeinek visszajelentése – a visszajelentett információnak a tárolt döntéssel való egy­be­vetése – amíg szükséges, az egybevetés eredményének megfelelő korrekció.

Anohin elemzését és más hasonló kibernetikai gondolatmeneteket to­vább­gondolva olyan funkciók esetében számolhatunk azzal, hogy ezek kiala­kítják saját szervüket, melyek valamilyen külső, a rendszer környezetében található tényezőre irányulnak oly módon, hogy ennek állapotát és a rendszer állapotát összehangolják egymással.

Az összehangolás folyamatában a rendszer állapotában is változások következnek be, s e változások közül az első és legfontosabb lehet éppen az ún. egészleges szuperstruktúra kialakulása azokból a részstruktúrákból, amelyek működése még összegeződésében se tudná a környezeti tényezőt az összehangoláshoz szükséges módon megváltoztatni. Tehát a környezeti tényező állapotának megváltoztatása a megszerveződött funkcionális rendszer teljesítménye lesz.

Másfelől éppígy lesz a funkcionális rendszer megszerveződése a kérdéses környezeti tényezőnek a teljesítménye: mindaddig, amig elő nem áll az a környezeti tényező, amely egy, még csak részeiben adott szuperstruktúra működést teszi szükségessé, a majdani össztett szerkezet komponensei megmaradnak integrálatlan elrendezésükben, különféle működésre készen, ám a kritikus funkcionálásra alkalmatlanul.

Ha a funkcionális rendszer megszerveződését és működését mint ugyanazon teljesítmény szekvenciáit nézzük, akkor erről a teljesítményről meg­állapíthatjuk, hogy ágense egy olyan egészleges szuperstruktúra, amely­be mind a funkciót elvégző rendszer, mind pedig a rendszert előzetesen részstruktúrákból megszervező környezeti tényezők beletartoznak.

Annak, hogy olyan szuperstruktúrával számoljunk, amelybe egy rendszer és környezetének bizonyos tényezői egyaránt beletartoznak, az akadálya az a “régebbi elméletből átvett részecske-elképzelés és az erre támaszkodó tudományos szókincs”, amelyre vonatkozóan fentebb idéztem Schrödinger bírálatát. A “gondolati struktúra, mely olyan vonásokat tartalmaz, amelyek a valódi részecskében nincsenek meg”, azt sugallja, hogy egy rendszer részeit téri érintkezésük eleve működőképessé teszi, egy környezeti tényezőről pedig azt, hogy a rendszer számára releváns működést csak akkor fejthetnek ki, ha előbb még téri érintkezést létesítenek vele.

Ezzel az evidenciával szembenáll az a felismerés, hogy struktúrák téri érintkezése (“precíz huzalozásuk”) még nem teremt belőlük működési egységet, hanem (amint a Szentágothai-féle modell ezt leírja és a Julesz-ábrák percepciójával demonstrálja) ennek a funkcionális rendszernek előbb még a precíz huzalozására ráépülő random kapcsolatokból “dinamikus mintaként” elő kell állnia. Viszont ha ez így van, akkor nem abszurd egy olyan feltevés, hogy funkcionális rendszer olyan random kapcsolatokból is megszerveződhet, amelyek csak részben épülnek téri érintkezésre.

Ilyen random kapcsolat áll fenn a mindenkori élő szerveződés és környezete között. Ha követjük Schrödingert annak a logikának az elutasításában, amely megkülönbözteti egymástól a funkció szempontjából relevánsnak tekintett korpuszkulát és azokat, amelyek a vele érintkezésbe kerülhető feltételeket képezik, akkor egy olyan lehetőséghez jutunk, hogy gondolkodásunk a működés közvetlen forrásának tekinthető struktúrát és a feltételt produkáló struktúrát egyetlen szuperstruktúrában egyesítse. Így amikor pl. egy sejtcsoport működésének feltétele a sejtek meghatározott tónusa, akkor ez a gondolkodás azt a másik sejtcsoportot, amely a tónusnak az az előbbin belüli eloszlását szabályozza, nem külső körülményként veszi tekintetbe, hanem a működést egy olyan szuperstruktúra funkciójaként írja le, amely a tónusában szabályozott sejtcsoportot is, és a tónust szabályozó sejtcsoportot is magába foglalja.

Ennek a gondolkodásnak azonban számolnia kell azzal, hogy most már az ilyen szuperstruktúrákkal – a funkció új módon szemlélt szervével – kapcsolatosan ugyanolyan megállapítások tehetők. Szentágothai szerint “az nem zárható ki, hogy szomszédos vagy konvencionális kapcsolatokkal összekötött neuronhálózatok eme ‘szuperstruktúrái‘ újabb magasabb hierarchiájú, ‘szuper-szuperstruktúrákat‘ hoznak létre”[63].

Vajon van-e ebben a szerveződési hierarchiában olyan szint, amely fö­lött ez a gondolkodás a további értelmezést már vissza kell, hogy engedje an­nak, amely megkülönbözteti a funkciót állítólag hordozó korpuszkulát azoktól, a­melyek attól függően befolyásolják a folyamatot, hogy érintkezésbe kerül­nek-e a “releváns” testtel? Az eddigi gyakorlatban ez a váltás mindig bekövetkezett.

Sokszor már a központi idegrendszer és a periféria összefüggéseit is a hagyományos gondolkodás értelmezte. Eszerint a központi idegrendszer működését a periféria annyiban határozza meg, amennyiben onnan a “precíz huzalozás” révén ingerület lép be, majd a központi idegrendszer (amelyet esetleg az új gondolkodás szerinti rendszerként értelmeznek) hasonló módon a kilépő ingerület révén befolyásolja a periféria működését. Máskor az idegrendszer egésze és az általa szabályozott szervek határán következik be a logikai csúsztatás. Ha azonban nem előbb, úgy legkésőbb akkor kerül rá sor, amikor a szervezet és a környezet kölcsönhatásának a leírása kerül a tudományos érdeklődés fókuszába.

A pszichológia számára a szervezet és a környezet kölcsönhatása a leírás privilegizált vonatkoztatási rendszereként rögződött. Az individuális szervezet szintje a biológia számára minden jel szerint csak egy átmeneti állomás volt, amely felváltotta a sejtszinten történő leírást, hogy éppen korunkban átadja (vagy megossza) helyét egyfelől a molekuláris biológiával, másfelől a populáció-biológiával. A pszichológia rögződése az egyedi szervezet vonatkozási keretében valószínüleg filozófiai örökség: a filozófia keretében művelt pszichológia állapította meg, hogy a tudat egyrészt a világra, másrészt az Én-re, vagyis a tudat individuális alanyára vonatkoztatja önmagát. Ez a filozófiai örökség kombinálódott az önállóvá váló szaktudomány új orientálódásával egy olyan biológia felé, amely a kérdéses korszakban éppen a szervezet-szintű leírásmódnál tartott: az Én így materiális szubsztrátumot nyert az individuális organizmusban. Ugyanakkor a filozófia másik potenciális öröksége, amely egy szupraindividuális Szellemről szóló tanokban volt adva, a pszichológia számára megfelelő biológiai vonatkoztatási keretek híján elsikkadt.

Szupraindividuális szerveződések

A szociálpszichológia hátrányosan különbözteti meg magát az általános lé­lektantól, írtam fen­tebb. Míg ez utóbbi adekvát módon mutatja fel az álta­la vizsgált intraindividuális pszichikus jelenségek ugyancsak intraindi­vi­duá­lis extrapszichikus mechanizmusát, az agyvelőt, addig a szociálpszi­choló­gia inadekvát módon próbálná ugyanilyen mechanizmus működéseként leírni az őáltala vizsgált jelenségeket. Az interindividuális pszichikus jelenségek mechanizmusa éppoly extrapszichikus kell, hogy legyen, mint az agyvelő, de éppoly interindividuális, mint maguk a szóbanforgó jelenségek.

A következőkben három olyan tudományos teljesítményt ismertetek, amely kísérlet volt szupraindividuális szerveződések kialakulásának és működésének lelki jelenségek vonatkozásában történő bemutatására:

a Vigotszkij-iskolának (Lurija, Leontyev, Zaporozsec és munkatársaik) a funkcionális szervekre vonatkozó elméletét;

Gibson ökológiai percepció-elméletét;

az etológia által felhalmozott empirikus anyagot az állati társulásokról.

A funkcionális rend­szer­nek az a leírása, amellyel Anohin dolgozik,  kizárólag szervezeten belüli struktúrákkal számol – környezeti struktúrák csak mint az afferentáció és a reafferentáció forrásai jönnek tekintetbe.

A Vigotszkij-iskola annyiban haladja meg ezt a modelt, hogy tekintetbe veszi: a funkció, mely a maga szervét megszervezi, nem csak a központi idegrendszer struktúráiból építkezik, hanem az egész szervezet legkülönfélébb (idegi, szomatikus, vegetatív stb.) szerkezeteiből; s e funkció, amennyiben pszichikus, nem akármilyen működés, hanem tárgyi tevékenység, amelynek szervezője az a tárgyi mező, melyben végbe kell mennie. S minthogy e tárgyi mezőt embernél a Vigotszkij-iskola szemlélete szerint azok a tárgyak határozzák meg, melyek korábbi emberi tevékenység kultúrális objektivációi, e koncepció lehetővé tette, hogy az iskola az ember pszichikumát két vonatkozási rendszerben egyszerre mutassa be: úgy, mint a központi idegrendszernek magasabbrendű működését – és úgy, mint a kultúra történelmileg kialakult rendszerének a működését.

A Vigotszkij-iskolával megteremtődött egy új szemlélet lehetősége, a­mely az egyes pszichikus funkciókat úgy kezeli, mint olyan funkcionális szerv működését, amely belső, organikus és külső, kulturális komponensekből szerveződik. E külső, kulturális tárgyi struktúra, amely a tevékenység szervezésének közvetítésével szervezi meg ennek funkcionális rendszerét, maga is részét képezi az így szerveződő szuper-struktúrának – mint ahogyan a csak szervezeten belüli összetevők dinamikus organizációjának leírásakor is célszerű a szervező struktúrát (pl. a formatio reticularist) szintén odasorolni a leírt szuperstruktúrához. Ilyen leírásmódban benne van a lehetőség olyan pszichológiai tapasztalatok értelmezésére, amelyek azt mutatják, hogy a tevékenységben elsajátított tárgyat úgy mozgatjuk, mint saját szervünket (gyakorlott autóvezető vagy pilóta így irányítja járművét); a tárgyat érintő ingerhatásokat az ember  úgy dolgozza fel, mintha azok valamely szervét érték volna (botjával tapogatózó vak embernél a bot végéhez, nem pedig fogantyújához lokalizálódnak a percepciós élmények).

Egy ilyen leírásmód téte­le­sen is megjelenik Gibson elméletében, ahol “a percepció szokatlan formát ölt: úgy jelenik meg, mint ami inkább az ökológiai rendszer tulajdonsága, mintsem az állaté mint olyan’[64].

Korábbi elméletével összehasonlítva Gibson így jellemzi a változást, ame­lyen szemlélete keresztülment: “[…] a látást illető magyarázatom alapja ak­kor a retinális kép volt, míg most az, amit a környezet optikai kirakatának [am­bient optic array] nevezek. Mostani meggyőződésem az, hogy a percepció pro­blémáját ökológiailag kell megközelíteni”.[65] A változás oka pedig az a fel­is­merés volt, hogy a látást nem lehet abból a módból megérteni, amelyen a pro­ximális ingerek a retinára hatnak, mivel ezek változása mellett az ész­le­let invariáns maradhat. Gibson a variancia ellenére meglévő invariancia négy tí­pusát elemzi: 1. a megvilágítás változásának, 2. a megfigyelő helyváltozta­tá­sának, 3. a környezet optikai kirakatának választékából történő mintavétel [the sampling of the ambient optic array] megváltoztatásának és 4. a lokális változásoknak ellenében meglévő állandóságot.[66] 

Ugyanakkor Gibson iskolája e jelenségnek azt a magyarázatát sem fogadja el, amelyet az alaklélektan kínált, minthogy az utóbbi számára a környezet proximális ingerének hatására változó retinális kép alternatívája egy frontális síkon (a megfigyelővel szemközt elhelyezett falitáblán, ernyőn, papírlapon) adott forma, amelyet az ember veleszületett pregnáns minták szerint korrigál. Gibson szerint meg kell különböztetni az absztrakt geometriai tértől, amelyben ilyen formák egyedül léteznek, a természetes környezetet, amelybe az adott faj képviselői befészkelik magukat.

Az észlelés mármost olyan pszichikus működés, amelyet nemcsak az állat szervezetén belüli (például agyi) struktúrák eszközölnek [effect], hanem egyszersmind környezeti struktúrák megengednek [afford]. Gibson egy majdnem lefordíthatatlan műszóval – affordance – jelöli meg gondolatrendszerének egyik központi fogalmát, amelyet Turvey és Shaw az állat és környezete közötti kölcsönös kompatibilitás értékelésére szolgáló ikerfogalommal – effectivity – egészít ki s a két fogalomnak a következő meghatározását adja: “[…] egy környező fészket [econiche] vagy környezetet úgy lehet definiálni, mint a megengedések egy készletét [a set of affordances] vagy egy megengedés-szerkezetet […,] egy állatot [pedig] úgy lehet definiálni, mint az eszközlések egy készletét [a set of effectivities] vagy egy eszközlés‑szerkezetet. […] Egy környező fészek a Környezetnek egy meghatározott faj vonatkozásában való megengedés-központú leírása; a faj pedig az Életnek egy meghatározott környező fészek vonatkozásában való eszközlés-központú leírása. […] Egy X környezeti esemény vagy szituáció akkor és csakis akkor enged meg egy Y működést Z állatnak, ha X és Z kölcsönösen kompatibilis egymással [… – ] Egy Z állat akkor és csakis akkor eszközölhet egy Y működést egy X környezeti eseményen vagy szituáción, ha X és Z kölcsönösen kompatibilis egymással”.[67]

Az etológia olyan szupraindividuális szer­veződéseket tanulmányoz, amelyeknek ez a szervezője. A magatartástu­do­mány ezen a néven azt a történéssort tartja számon, amelynek során egy fajnak a bioszférában élő képviselői közül különválnak csoportok (egy főtől több ezerig terjedhető taglétszámmal), amelyek meghatározott jellel megjelölik tagjaikat s a bioszférának azt a darabját is, amelyet az illető csoport elfoglal. Az így megjelölt territóriumtól azután az így megjelölt egyedek legfeljebb csak meghatározott távolságra vagyés időtartamra távolodhatnak el, az idegenek pedig legfeljebb csak meghatározott távolságra vagy/és időtartamra közelíthetik meg azt.[68]

A különbség azok között az egyedek között, amelyeket a territoriális magatartás egyféle képpen kezel, és azok között, amelyeket másféle képpen, ugyanolyan természetű, mint az ember szociális kategorizációja: az egyedek úgy hasítják ki a populáció egészéből a maguk csoportját, hogy eközben egy másik világot is kettéhasítanak, ti. a bioszférát; a kétféle határvonalat azután úgy feleltetik meg egymásnak, hogy a csoporthoz tartozás a territóriumon való illetékességet fog jelenteni, a territóriumon való illetékesség pedig a csoporthoz tartozást. Ám ahhoz, hogy két egyed egymást attól függően kezelje a territóriumról elzavaró vagy a territóriumon megtartó magatartással, hogy más-más vagy ugyanazon szociális kategóriába (csoportba) tartoznak-e, egyáltalán nincs szükség a kategória tudatos számontartására: a territoriális magatartásnak teljesértékű közvetítője lehet a szignalizációs magatartás, amellyel az egyedek a jeleket nem egyszerűen kibocsátják, hanem elhelyezik a populáció életterének tárgyain.

Hasonló territoriális hatás van olyankor is, amikor a jelet a populáció más egyedein helyezik el (pl. bizonyos fajoknál párzáskor a hím a nőstényen biokémiai jelet hagy, amely indiszponál más hímeket e nősténnyel való párzásra, még akkor is, ha a megtermékenyítés nem következett be). A szupraindividuális szervezésben ugyanígy funkcionálnak azok a jelek is, amelyeket az egyed nem helyez kívülre, hanem egy történés eredményeképpen saját magán visel (pl. a harc pozitív kimenetelének jele az egyik, illetve a megadás jele a másik egyeden, amely jelek meghatározhatnak egy igen tartós hierarchikus szerveződést az egyedek között). Végül fel kell ismerni, hogy a környezet tárgya a fentiekhez hasonló territoriális hatást gyakorolhat olyan jelek révén is, amelyeket nem a populáció egy része helyez el rajta, ha a tárgyon meglevő jel egyedek élettörténetének kritikus periódusában imprintálódik: ilyenkor a tárgy a szupraindividuális szervező hatást azon egyedek kategorikus megkülönböztetésével fejti ki, amelyek a kérdéses tárgyra imprintálódtak, azoktól, amelyek nem.

*

A funkcionális szervekre, az egymással koordinált megengedés-, ill. eszközlés-szerkezetre és a territoriális szerveződésre vonatkozó felismerések összekapcsolása lehetővé teszi, hogy a szociálpszichológia tárgyául szolgáló interindividuális pszichikus jelenségekhez megtaláljuk a keresett mechanizmust, mely extrapszichikus, mint az agyvelő, s ugyanakkor inter-individuális, mint maguk e jelenségek. Egy ilyen koncepció nem egyedi funkciót rendel egyedi szervezeten belül kitagolt struktúrához, hanem olyan szuperstruktúrákkal operál, melybe a faj sok egyedéből álló csoport és az élettér sok tárgya tartozik bele, és amely szuperstruktúrán szimultán és szukcesszíve adott több funkció téri-idői eloszlását vizgálja.

Egy ilyen szemlélet számára a környezetből megnyilvánuló jel nem közvetlenül vált ki egy funkciót, amelyet az egyeddel veleszületett kapcsolat vagy tanulás a jelnek megfeleltetne, hanem a behaviorizmus által számontartott kapcsolat sorsát meghatározza, hogy vajon a jel az állat saját territóriumán van-e letéve vagy az élettér valamely, a territóriumhoz képest külső tárgy-együttesén; továbbá az, hogy milyen szociális funkcióval kapcsolta be magába a szupraindividuális szerkezet az individuumot. Ezért például adott esetben a párzási funkció minden külső és belső feltétel ellenére sem indul meg az egyednél, vagy mert nem ez az egyed van a társulásban kiválasztva a vezérhím vagy a királynő funkciójára, vagy mert a partner úgy van megjelölve, mint egy másik egyed “territóriuma”.

Ugyanez a szemlélet azt a kapcsolatot is közvetítettként fogja fel, amelyet a kognitivizmus tart számon mint közvetlent a környezet által az egyednek kínált jel és az egyed által a környezetbe projiciált jelentéstartalom között: itt a kapcsolatot szintén az közvetíti, hogy vajon a jelet milyen tárgy hordozza, továbbá pedig hogy e tárggyal milyen tevékenységet folytat annak a kategóriának a képviselője, amelyre a kivetített jelentéstartalmat vonatkoztatják.[69]

A pszichoökonómiai szerveződés

Karl Poppernél olvashatjuk a következő érvet: “Dar­winista nézőpontból a lelki folyamatok túl­é­lési értéke felől kell gondolkodnunk. […] Dar­wi­nistáknak úgy kell tekinteniök a "lelket", vagyis a lelki folyamatokat és lel­ki akció- és reakció-képességünket, mint ahogyan egy testi szervet, amely a természetes kiválasztódás nyomása alatt fejlődött ki. […] A darwinista néző­pont ez kell hogy legyen: a tudatot és általában a lelki folyamatokat úgy kell tekinteni (és lehetőleg magyarázni), mint a fejlődésnek a természetes ki­vá­lasztódás útján előállított termékét.’[70]. Ennek az érvnek az alapján fejte­gette Popper társszerzője, Eccles a düsseldorfi Filozófiai Világkongresszuson: ahogyan az agy komplexitása növekszik, úgy válnak egyre fejlettebbé  a “2. világ”-nak[71] a jelenségei, márpedig az evolúciós elmélet szerint csak azok a struktúrák és folyamatok fejlődhetnek a természetes kiválasztódásban, amelyek jelentős mértékben elősegítik a túlélést; ha a “2. világ” impotens, akkor fejlődésével az evolúciós elmélet nem tud elszámolni.

Az érv változtatás nélkül alkalmazható a jelentéssel és jelentések közötti logikai viszonyokkal operáló műveletek Popper-féle “3. világ”-ára, amelyről szintén nehéz az evolúciós elmélet fényében feltételezni, hogy anélkül mutatná evolúciójának ismert jeleit, hogy az ember számára a túlélés esélyeit növelné.

Igaz, a “3. világ” jelenségei ellenálnak minden olyan kisérletnek, amely ko­molyan próbálná ezeket az egyedi szervezeten belüli anyagi struktúrák funk­cionálásaként bemutatni. Azonban az előzőekben bemutatott szuper-struk­túra alkalmasnak látszik arra, hogy az ember magasabbrendű tudati funk­cióira is alkalmazzák, minthogy eleget tesz a bevezetőben megjelölt fel­té­telnek: éppolyan interin­di­viduális szerveződés, mint maguk a szóbanforgó jelenségek, s ugyanakkor éppolyan extrapszichikus szerkezet, mint az agyvelő, amelynek Szentágothai által talált szerveződési elveit is követi.

A jelentésekkel és ezek logikai viszonyaival operáló tudat azonban emberi specifikum, míg a fentiekben leírt populációs szerveződés nem az.

Az emberi specifikum kérdését egy korábbi munkámban[72] behatóan tár­gyaltam az értekezés alapkérdésével, a specifikusan em­be­ri alapszükség­let­tel összefüggésben. Minthogy ezen egy olyan tevékenység szükségletét értettem, amelynek specifikusan emberi struktúrája van, az emberi specifikum egész kérdését a tevékenység szempontjából tárgyaltam.

A tárgyalás kiinduló pontja akkor Leontyev tevékenység-elmélete[73] volt, amelyet úgy értelmeztem hogy a gondolkodás filogenetikai előzményeiről – az érzékelésről, az észlelésről, illetve az állati intellektusról – azt állapítja meg, hogy éppúgy belátást (insight) nyújtanak a gerinctelenek, az alacsonyabbrendű gerincesek, illetve az emlősök által folytatott tevékenység tárgyi feltételeibe, mint a gondolkodás azokba, amelyek nélkül az emberé nem lehetne célirányos. A négy különböző szint pszichikus teljesítménye úgy különbözik egymástól, ahogyan a tevékenységek szerkezete, amelynek, respektíve, megfelelnek; ez pedig úgy, amint annak a tárgyi konstellációnak a szerkezete, amelyhez illeszkednek.

Könyvem ebből az érvelésből módszertani fontosságánál fogva azt a szem­léletet emelte ki, amelynek számára nem maga a belátás alapján végrehaj­tott célirányos tevékenység az, ami emberi specifikum, hanem az ilyen te­vékenységnek meghatározott struktúrája, s a Leontyev elméletéhez kiegészí­tésül azt a hipotézist fogalmazta meg, hogy e szemléletet alkalmazni lehet az ember szociális szerveződésére és benne alakuló társadalmi azonosságára is: ennek sem puszta megléte, hanem e szerveződés sajátos szerkezete képviseli az emberi specifikumot.

Ezt az érvelést nem egyszerűen analógiára építettem, hanem Vigotsz­kij­nak arra a gondolatmenetére, mely szerint “a gondolkodásnak és a be­szédnek genetikusan teljesen különböző gyökerei vannak […] A kétféle funk­ció fejlődése nemcsak különböző gyökerekből indul, hanem az egész állatbiro­da­lomban különböző vonalon folytatódik”. Vigotszkij hossza­san idézi Köh­lernek azokat a tapasztalati megállapításait, amelyek szerint egy­felől “a szó tulajdonképpeni értelmében vett gondolkodás csírái a beszéd kifejlődésé­től függetlenül […] jelennek meg az állatoknál”; másfelől “vi­szonylag ma­gasan fejlett "beszédet" találunk [náluk, de ennek] fonetikus megnyilvá­nu­lásai kivétel nélkül csak […] szubjektív állapotaikat fejezik ki […], de soha­sem jelei valami objektívnek”.[74] Vigotszkij tehát a gon­dolkodás vagy a beszéd meglétét önmagában nem tekinti emberi specifikumnak.

Ez utóbbit abban mutatja fel, hogy milyenné lesz embernél a gondolkodás, illetve a beszéd szerkezete. A gondolkodás, amely a filogenézisben a beszéd teljesítményeitől függetlenül fejlődött, az embernél a tevékenységen kívül a beszédben is kifejeződik, s ez az összefüggés a fejlődését is meghatározza. Éppúgy, mint a beszéd fejlődését az az összefüggés, hogy míg törzsfejlődése a gondolkodás teljesítményeitől függetlenül ment végbe, addig embernél a beszéd tartalma a gondolkodás is, nem pedig csupán az, amit Vigotszkij “szubjektív állapot”-nak nevez.

A szubjektív állapot, amellyel Vigotszkij, s éppúgy Köhler – a korabeli pszi­chológia szemléletével teljes összhangban – az állati beszédet összefüggés­be hozta: valamilyen, az egyed belső késztetéseivel, szervi jó- vagy rosszér­zé­sével kapcsolatos képződmény.[75] A szupraindividuális szerveződésekre vo­nat­kozóan az előzőekben tett megállapítások azonban lehetővé teszik a kom­mu­nikáció és a szubjektum közötti összefüggésnek egy másfajta értelmezését:

A szupraindividuális szerveződéssel tulajdonképpen a különféle műkö­dé­sek szubjektuma szerveződik meg. A behaviorizmus és a kognitivizmus u­gyan, minden ellentétük ellenére, osztoznak abban az evidenciában, hogy az e­gyes – viselkedéses vagy mentális – funkciók alanya a mindenkori egyed. O­lyannyira így van ez, hogy minden tudományos kérdésfeltevésnek hallgató­la­gosan magától értetődő módon ilyen a logikai szerkezete: Ez és ez az e­gyed mit tesz, mit érez, (ha ember) mit mond, illetve mit gondol? Valójában azonban az összefüggés megannyiszor az, hogy meg vannak adva (például a faj programjában) funkciók, amelyekhez meg kell keresni, hogy ezt és ezt a funkciót ki(k) végzi(k).[76] Amikor azután a populáció egy része valamilyen jelet produkál, amellyel az élettér egy darabját territóriumként jelöli meg s ezzel párhuzamosan saját magát is megjelöli mint azt a szociális kategóriát, amely a körülhatárolt territóriumon illetékes, ilyenkor ez utóbbi kérdés kap gyakorlati választ: a jel az(oka)t az egyede(ke)t jelöli, meg, amely(ek)ből a szóban forgó funkció szupraindividuális alanya állni fog, s amikor a megjelölt egyed(ek) a megjelölt territóriumon tartózkodnak, ez diszponálttá teszi őket, másokat meg egyidejűleg indiszponálttá a kérdéses funkcióra.

Jó példát nyújt ennek a diszponált és indiszponált állapotot a territori­á­lis szerveződés szerint változtató mechanizmusnak a működésére a nászra ké­szülődő tüskés pikók (Gasterosteus aculeatus) harci magatartása. A harc más erőviszonyok között zajlik le attól függően, hogy az egyed a saját terri­tó­riumán belül vagy azon kívül bonyolódik-e harcba, az udvarlás pedig meg sem indul a territóriumon kívül. Konrad Lorenz megfigyelése szerint: “Az ívásra készülő hím pikó […] nem csupán akkor gyúl ki, ha ellenséggel, avagy ha hölggyel találkozik, hanem mindaddig "izzik", amíg csak maga vá­lasz­totta költőhelyének közelében tartózkodik. […] Ha megfosztjuk fészkétől, pél­dául kiemeljük megszokott medencéjéből, s egy másik hím pikó mellé helyez­zük, esze ágában sincs harcolni, sőt, egészen picike és csúnya lesz. […] A pi­kó fizikailag csak akkor kerül erős nemi izgalomba, ha már megtalálta a ma­ga otthonát; komoly küzdelmet pikók között csak olyankor láthatunk, ha nagy medencében tartjuk őket, ahol két hím épít fészket magának. A pikók har­ciassága ugyanis mindig fordított arányban áll azzal a távolsággal, amely az adott pillanatban elválasztja fészkétől. Fészkében megveszekedett harcos […], de minél messzebbre távolodik úszás közben főhadiszállásától, annál ke­vés­bé van kedve támadni. Ha két hím pikó találkozik, szinte pontosan meg­jó­solhatjuk a harc kimenetelét az a hal menekül el, amelyik távolabb van ha­zul­ról. Fészke közvetlen közelében a legkisebb még akár a legnagyobbat is el­pá­holja, az egyed viszonylagos harci ereje csak abban fejeződik ki, hogy mek­ko­ra territóriumot képes megtartani riválisával szemben. A vesztes tehát me­nekül, […] a győztes nyeregben érzi magát és dühödten üldözőbe veszi. Csak­hogy eközben egyre távolodik főhadiszállásától, következésképpen pon­to­san úgy fogy a mersze, ahogyan a menekülő vesztesé gyarapodik. S mihelyt fészke közelébe ér, az imént még bátorságát vesztett hím újúlt erővel egyszerre csak visszafordul, s örjöngő dühvel ront üldözőjére. Ekkor újabb küzdelem bontakozik ki, amely holtbiztosan az iménti vesztes győzelmével zárul, a hajsza pedig megindul ugyanazon az úton – visszafelé.”[77] 

A beszéd filogenetikai előzményének tehát az ilyen értelemben vett szubjektumot, az általa szerveződő szociális viszonyok szubjektumát fejezi ki, mint ahogy a gondolkodás filogenetikai előzménye pedig a tevékenység tárgyát tartalmazza. A tulajdonképpeni emberi beszédnek pedig az a szerkezet a specifikuma, amelyben összekapcsolódik az ilyen értelemben vett gondolkodással – mint ahogyan a gondolkodásé pedig egy olyan struktúra, amelyben ez összekapcsolódik a fenti értelemben vett beszéddel.

Leontyev megfogalmazása[78] szerint ez az új struk­tú­rális fejlemény azáltal jön létre, hogy a tevékenységbe – amely közvetít a gon­dolkodás és a gondolkodás tárgya között – bekapcsolódik a szociális szer­ve­ződés, amelynek puszta létezését Leontyev (mint a társadalomtudomá­nyos gondolkodás képviselőinek túlnyomó többsége) humán specifikumként kezeli. Ezzel szemben fentebb bemutattam azt a hipotézist, amely szerint a szociális szerveződésnek sem puszta megléte, hanem ennek sajátos struktúrája képviseli az emberi specifikumot. Ez az emberre specifikus új struktúrális képződmény pedig azáltal jön létre, hogy, másfelől a szociális szerveződésbe is – amely közvetít a kommunikáció és a kommunikációnak a fenti értelemben vett szubjektuma között – bekapcsolódik a tevékenység.[79]

Ennek szociális szerveződéssel összekapcsolódott te­vékenységnek és, vi­szont, tevékenységgel összekapcsolódott szociális szerveződésnek a saját­sze­rűen humán jelenségvilágához kereste jelen tanulmány azt a mechaniz­must, amelynek működésével e jelenségek szerves összefüggésbe hozhatók.

Természettudomány-e a pszichológia?*

A magyar pszichológus ma nem okvetlenül igényli, hogy tudo­má­nyosnak ismertesse el azt, amit művel, sőt növekszik azok aránya, akik szeretik magukat művésznek vagy mágusnak hinni. Aki azonban közülünk súlyt fektet rá, hogy gyakorlati vagy elméleti tevékenysége tudományos, az a címben szereplő kérdésre, hogy vajon természettudomány-e a pszichológia, általában hajlamos igenlő választ adni, hiszen hogyan is lehetne más módon  tudományos valami, mint ahogyan a fizika, a vegytan, a biológia az.

S hogyan is gondolhatnánk ezt másképpen, amikor egyetemi tanulmányaink során a szaktárgyak tanulását anatómiával, élettannal, etológiával alapozzák meg számunkra, de anélkül szerzünk diplomát, hogy szaktudásunkkal összefüggésben szociológiát, nyelvtudományt, gazdaságtant, történelmet kellett volna tanulnunk? Igaz, egy időben bevezettek az ELTÉ-n a pszichológusképzésbe egy Kultúrtörténet és antropológia című tantárgyat, ezt azonban egy újabb keletű reform kiiktatta a tanrendből.[80]

Másfelől viszont mi az ördögnek terhelnénk szakképzésünket ilyen, vél­hetően közművelődési anyaggal, ha szilárddá vált meggyőződésünk, hogy a pszichológia, amennyiben egyáltalán tudomány, úgy természettudomány? Vagy minek foglalkoznánk tudományunk olyan határterületei mellett, mint a pszichofizika, a pszichofiziológia vagy a farmakopszichológia, o­lyan to­vábbi ha­tárterületekkel, mint amilyen a gazdaságpszichológia, a politikapszicholó­gia, általában a makrorendszerek szociálpszichológiája, a történeti vagy filozófiai pszichológia lenne?

Az ilyen egymást megalapozó okoskodásokról mármost nemcsak azt tud­juk, hogy logika-tankönyvek a logikai hibákról szóló fejezetben tárgyal­ják, ha­nem azt is, hogy amúgy rendíthetetlen szilárdsággal tudja magát álta­la fi­xál­ni az idea. Így aztán nem meglepő, hogy annak idején, amikor, harmadszá­za­da, én tanultam a szakmát, engem is természettudományos pszichológiára képez­tek ki – és további legalább harmadszázadra a természettudomá­nyos pszicho­lógia felé próbálja orientálni a pszichológusképzés megszaporo­dott műhelyeit tekintélyének nyomatékával a Magyar Pszichológiai Társaság, a­mely ép­pen most bocsátotta ki dokumentumát “az alapképzés minimum-követelményeiről’.

Az egész dolog nem is érdemelne egyebet, mint hogy megelégedetten nyug­tázzuk, hogy szakmai felkészíté­sünk szi­lárd a­lapokon nyugszik. Amiért mégis szóba hozom, az az, hogy közben, az el­telt har­mad­század alatt maga a nemzetközi pszichológia elmozdult egy bizo­nyos i­rány­ban, s ha az eljövendő harmadszázadban netán tovább mozdulna, nem biz­tos, hogy a szilárd alapjain nyugvó képzés olyan pszichológusokat fog kibocsátani Magyarországon, akiket ezek az elmozdulások nem fognak váratlanul érni.

Két nemzetközi pszichológiai kongresszus: szenzáció és válság

Az én nemzedékemet például a vál­tozások annak idején teljesen váratlanul érték.

Ez a nemzedék 1956 után indult, tulajdonképpen együtt magával az új­jászülető magyarországi pszichológiával, s számunkra nem is volt nagyobb e­videncia, mint az, hogy ha lekerül rólunk a bélyeg, amely szerint a pszicho­ló­gia “imperialista érdekeket szolgáló idealista áltudomány”, akkor hamar be tud­juk bizonyítani, hogy éppolyan valódi tudomány a miénk, mint a fizika, a ké­mia vagy a biológia, hogy hozzájuk hasonlóan valóságos anyagi rendszert vizs­gál, amelynek megismerése nem az imperialisták, hanem a mi társadalmunk érdekében való, minthogy alkalmazása éppúgy hasznot hajt neki, akárcsak a többi természettudományé.

Ennek a várakozásunknak fényes igazolását akartuk látni az 1966-ban Moszk­vában ren­dezett 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus eseményei­ben[81]. A kongresszuson – amely­nek a szovjet pszichológu­sok nagy nemzedé­ke (Luria, Galperin és a kongresszus el­nö­ke­ként funkcioná­ló Leontyev) mel­lett olyan külföldi résztvevők tekintélye adott súlyt, mint a ple­náris előadást tar­tó Neal Miller és Piaget, továbbá Berlyne, Broad­bent, Fes­tinger, Fraisse, Grey Walter, Moreno, Pribram – egyértelműen az agyku­tatás témái uralkodtak, szám­szerűen is és kiváltképp hatásukban. Annak jelzésére, hogy milyen várakozások ural­ták akkor nemcsak tudatunkat, hanem, hogy úgy mondjam, még tudattalanunkat is, elég megemlíteni azt a három előadást, amely – emlékezetem szerint – a legnagyobb szenzációt keltette:

Neal Miller plenáris előadásán[82] olyan kísérleteket ismertetett, ame­lyek­ben vegetatív idegrendszer által ellenőrzött belső szervműködéseket az addigi hagyománytól gyökeresen eltérő módon, instrumentális feltételes reflexek kialakítása útján változtatott. Például szomjaztatott kutyák egyik csoportjánál a kísérlet során úgy intézték, hogy egy részükre vizet adagoló szerkezetet e kísérleti állatok nyálmirigy működése indítson be, egy másik csoportnál pedig, ellenkezőleg, úgy, hogy a nyálmirigy működésének a kimaradása. Az első csoporthoz tartozó állat így megtanulta, hogy sokat nyálazzon, méghozzá (Pavlov klasszikus kísérleteitől eltérően) ezúttal nem azért, mert víz került a szájába s ezáltal hatott volna rá a nyálreakciót kiváltó feltétlen inger, hanem azért, hogy víz kerüljön a szájába – a második csoporthoz tartozó pedig ugyanígy azt, hogy mérsékelje nyálelválasztását. Minthogy pedig az instrumentális tanulásnak, amely nem az ok és okozata, hanem a cél és eszköze közötti viszonnyal operál, különösen a pszichikusan vezérelt teljesítmények alakításában tulajdonítottunk akkor szerepet, Miller előadását egy olyan fejlemény előhirnökeként hallgattuk, hogy a vegetatív idegrendszer által ellenőrzött belső szervműködéseket bevonjuk a pszichikusan vezérelhető teljesítmények körébe.

Még ennél is nagyobb szenzációt jelentettek a Pribram által vezetett szim­poziumon[83] azok az előadások, amelyeknek tárgyát akkor már néhány év ó­ta “tanulási transzfer via kannibalizmus” címen tartotta számon a szakiro­da­lom. A lapos férgek törzsébe tartozó planáriák, ha befalták olyan társukat, a­melynél a kísérletező pszichológus előzetesen valamilyen feltételes reflexet a­lakított ki, akkor ennek a fajtársnak a tudásához is valamelyest hozzájutot­tak, amennyiben őnáluk ugyanezt a reflexet könnyebb (az ellentétesen irányulót pedig nehezebb) volt kialakítani, mint akár az eredeti tanulóknál, akár olyan kannibál egyedeknél, melyek tanulatlan fajbeli társat faltak fel (lehetőséget nyújtva ezzel az eredeti kísérlet eredményének ellenőrzésére).

A kongresszus harmadik szenzációját egy olyan kísérlet ismertetése vál­totta ki, amely egyenesen szociálpszichológiai összefüggésnek kínálja ter­mé­szettudományos kezelését. Delgado majom agyába beépített elektródán ke­resztül rádióhullámmal tette szabályozhatóvá a megcélzott agyi terület­nek viselkedésben is megnyilvánuló tónusát. Normális esetben egy állatcso­port­ban i­lyen viselkedéses megnyilvánulások interakciójának kimenetelétől függ, hogy melyik egyed lesz a vezér – ennek azután a továbbiakban elég a visel­ke­dési aktus jelzéssé, esetleg csak testtartássá rövidített változatát produ­kál­ni, hogy az egyszer beállított “társadalmi rendet’ fenntartsa. Ha már­most az ilyen vezérmajomnak van az agyába beépítve a kérdéses elektróda és a ne­ki alávetett csoporttagok valamelyikének tanítják meg, hogyan kell a rá­di­óhullámot kibocsátó szerkezetet egy fogantyú meghúzásával aképp mű­köd­tetni, hogy a megváltozott agytónusú vezérállat viselkedése szelíd le­gyen, akkor ezen az úton meg lehet változtatni az egész állatcsoport rendjét.[84]

Ilyen atmoszférában nem csoda, hogy Moreno is a maga előadásában – amely a kongreszus egyik társasági eseménye lett – az általa pertraktált vonzásról és taszításról, szimpátiáról és antipátiáról egyszerre állította azt, hogy ha ezek mikrostruktúrájával összhangba hozzák a társadalom makrostruktúráját, akkor megszűnnek a társadalmi bajok, és azt, hogy ezek hasonlatosak a kémiai cserebomlásban megnyilvánuló tendenciákhoz.

Mindenesetre azt hiszem, hogy a moszk­vai Nemzetközi Pszichológiai Kong­resszus számos résztvevőjének a nevében elmondhatom, hogy igazi eufó­riával tértünk haza, s hogy ennek a mámornak intellektuális tartalma volt: az a bizonyosságunk, hogy a pszichológia sínen van, méghozzá ugyanazon a sínen, amelyen előtte a fizika, a ké­mia vagy a biológia szerelvénye haladt, a természettudomány megannyi ágáé, amelyektől a pszichológia, ha néhányunk szerint azért különbözik is, csak tárgyának nagyobb fokú bonyolultságában. Vagy ahogy Pribram fogalmazta meg ugyanezt az eufó­riát kongresszusi záróbeszédében: “Ez valóban történelmi jelentőségű kongresszus volt. Hiszem, hogy eljövendő nemzedékek erről az eseményről szólva majd megállapítják, hogy itt, Moszkvában tanúi voltunk annak, hogy a pszichológia mint egészében kísérleti tudomány kialakult.’[85]

Ehhez képest azután váratlanul érte az embert, hogy tíz évvel később a 21. nemzetközi kongreszust Párizsban Paul Fraisse egy olyan előadással[86] nyi­totta meg, amelynek első mondata így szólt: “A pszichológia válságban van!”

A két kongreszus közötti tíz év olyan szakmai munkával telt – azoknál is, akik a kutatásban folytattuk, s azoknál is, akik az oktatásban vagy az alkalmazás egyre tágabbra nyíló lehetőségeinek valamelyik területén, – amelyet mindenképpen, a mámor elmúltával is meghatározott a Moszkvából hazahozott bizonyosság. S most Párizsban hallgattuk a kongresszus elnökét: “A válság mély, mert elméleti jellegű. Tudományos forradalom részesei vagyunk, új paradigmát keresünk abban az értelemben, amelyet Kuhn ad ennek a szónak.’ És Fraisse szerint az új paradigma keresése olyan irányban halad, amelyben a viselkedés a pszichológiai kutatásnak csak nyersanyaga lesz, tárgyává viszont az ember válik.

Márpedig arra nézve, hogy a természettudományt pozitivista módszere alkalmassá teszi-e az ember teljesértékű tanulmányozására, a kételyek nem mai keletűek.

Amit egy másik pszichológiáról tudni elég

Tulajdonképpen nem kellett volna, hogy váratlanul érjen bennünket ez a vál­ság, hiszen egye­temi tanulmányaink során a­zért értesültünk arról az e­légedetlenségről, amelyet pszichológu­sok vagy a szakpszicholó­gia érdekeit fel­vállaló filozófusok időről időre kifejezés­re juttattak a természettudomá­nyok pozitivista módszerével szem­ben. Csak nem vettük komolyan. Nem okvetle­nül kimondva, de éreztette velünk a korabeli szakképzés, hogy itt olyan o­kos­kodásokról van szó, amelyekkel megismerkedni érdekes szellemi tornát je­lenthet, de amelyek nem befolyásolták a pszichológia fejlődésének fővonalát.

Kíváncsi lettem, vajon az a mód, ahogyan a szakképzés ma elővezeti eze­ket a kritikai érveket, felhangolja-e a majdani pszichológust ezek komo­lyabb mérlegelésére, annak megfontolására, meddig terjed a pszichológián belül a természet­tudomány tényleges illetékessége és hol húzódnak lehetőségeinek a határai.

Az akadémiai kutatás és az egyetemi szakképzés között kialakult vi­szony sok más kutatóval együtt számomra sem teszi lehetővé, hogy ilyen vagy más kíváncsiságot a szakképzéssel kapcsolatosan azon a természetes köz­vetlen módon elégítsek ki, amire az adna lehetőséget, hogy az ember nor­málisan részt vesz a szakképzésben és ezért tudja, hogy mi történik benne. Maradt tehát az a köz­vetett eljárás, amely tankönyvek, egyetemi jegyzetek és más hozzá­férhető segédeszközök tartalmából és formájából próbál visszakövetkeztetni a folyamatra, amelyhez ilyen eszközök illeszkednek.

Ebből a szempontból viszont szerencsésnek mondható, hogy éppen most jelent meg egy olyan tankönyv, amelynek éppenséggel feladata, hogy köz­vet­lenül is foglalkozzék annak bemutatásával, milyen válaszokat adtak a címben foglalt kér­dé­sre különböző korok pszichológusai, s azok, akik akkor a határtudomá­nyo­kat művelték. Ráadásul Pléh Csaba könyvét[87] kitünteti a mai pszichológiai tankönyvek és egyetemi jegyzetek közül, hogy a tények nagy erudiciót mutató ismeretét egyesíti a tények közötti összefüggések számontartásának elméleti képességével.

S valóban, Pléh Csaba tankönyve logikai és időrendbe illesztve sorra említi:

Wundt próbálkozását, hogy a természettudományos minta szerint működtetett kísérleti lélektan mellett néplélektant is műveljen;

Brentanóét, hogy a lelki jelenséget úgy különböztesse meg a fizikai jelenségtől, hogy míg ezek önmagukban valóak, addig amazok mindig valami rajtuk kívül állóra vonatkoznak[88];

Bergsonét, aki a természettudomány módszere helyett, amely ismeret­ről ismeretre araszolgat a maga tárgyára vonatkozó igazság felé, a pszicholó­gi­ának a tiszta intuíciót ajánlja, mellyel ez közvetlenül ragadhatná meg a magáét.

És megismerkedhet a felkészülő, sőt a már felkészült pszichológus is azokkal a szempontokkal is, amelyek Diltheyt, s még inkább azokkal, amelyek tanítványát, Sprangert arra késztették, hogy a természettudomá­nyos pszichológiával egy szellemtudományos pszichológiát állítson szembe.

Illetve pontosabb így fogalmazni: miután kiderül, hogy van, aki olyan pszichológiát akar, amely a lelki jelenséget magából ebből a jelenségből megérti, ahelyett, hogy okaiból magyarázná,[89] arról a tankönyv olvasója megtudhatja, hogy megvannak a maga szempontjai, azt azonban kevésbé, hogy mik is ezek a szempontok.

Például sehol sem találkozhatunk a könyvben még csak célzással sem arra az alapvető fontosságú szempontra, amelyet Dilthey így fogalmaz: “A szellemtudomány lehetőségének az első feltétele abban rejlik, hogy én magam is történeti lény vagyok, hogy az, aki a történelmet kutatja, ugyanaz, mint aki csinálja.”[90]

E szempontot azért mondom alapvető fontosságúnak, mert olyan to­váb­bi fontos következtetések adódnak belőle, mint például Gadameré, aki a­mel­lett érvel, hogy “a társadalmi világ tapasztalatát a természettudományok in­duktív eljárásával nem lehet tudománnyá tenni”[91]. Pléh Csaba ezt az érvet sem ismerteti, márpedig nem valószínű, hogy a kitűnő nyelvpszicho­ló­giai kutatásairól ismert szerző azoknak a pszi­chológusoknak a sorából való volna, akik azt tartják, hogy tudományuknak nincs köze a társadalmi világ tapasztalatához, s így e tapasztalat esetleges módszertani gondjaihoz sem.

Ahelyett, hogy e szempontokat ismertetné és megvizsgálná, s netán a meg­vizsgálás eredményeként majd elutasítaná, Pléh Csaba mind­járt tan­köny­vének elején, mielőtt a még be nem avatott olvasó megtudhatná, hogy mi­ről is van egyáltalán szó, a következő vallomást teszi (négy másikat köve­tő­en, amelyből ekkorra már annyi kiderült, hogy ő maga a természettudo­má­nyos mód­szer elkötelezett híve): “A toleranciának megfelelően ab­ban is hi­szek, hogy az emberi kérdések s az emberi állapot megközelítésé­nek több le­het­séges módja van. A pszichológiában ez sajátosan azt jelenti, hogy elisme­rem a megértő, értelmező attitűd jogosságát is az oksági magyarázó fel­fogás mel­lett. Ez azonban számomra nem jelenti a tudomány határai­nak elmosá­sát.[92] Fel­fogásom szerint a (modern) tudományos­ság lénye­ge a felmerülő hipotézi­seket támogató adatok feletti közösségi ellenőrzés. En­nek kulcsmozza­nata az adott hipotézist vagy elméletet megkérdőjelező té­nyek keresése […]. Ez azonban nem zárja ki, hogy akár a megértő – értelmező – hermeneutikai hozzáállást, akár a világnézetet ne vegyük komolyan s ne respektáljuk.’

Ez a vallomás bennem kifejezetten rokonszenvet ébreszt: aki így gondolkodik, az val­lási türelmi kérdésekben alkalmasint a tordai ediktum szép hagyományát követné s a par­lamentben biztosan megszavazná a Jehova Tanúi szekta állami támogatását, jóllehet ez más úton keresi az idvezülést, mint az ő – történelmi – egyháza. A “hermeneutikai hozzá­állás” kérdése azonban nem hitéleti kérdés, hanem a tudomány módszerére vonatkozó.

A pszichológus is ember

Az adott hipotézist vagy elméletet megkérdőjelező tényeket kell keresni – inti a tudomá­nyos igénnyel fellépő pszichológiát Pléh Csaba. Mármost éppen az elméletet megkérdője­lező tények kereséséről állítja Gadamer, hogy amennyiben a tapasztalat tárgya a társadalmi világ, ezt a természettudományok induktív eljárásával nem lehet tudománnyá tenni.

Ez egyenesen következik abból a tételből, amelyet az imént Dilthey megfogalmazá­sában idéztünk. Annak ugyanis, hogy a természettudományok induktív eljárását alkalmazni lehessen egy tárgyra, feltétele, hogy ez elválasztható legyen az alanytól, amely vizsgálja, márpedig ha Diltheynek igaza van, akkor a történelemkutatás tárgya nem ilyen tárgy.

Az ornitológus azért vizsgálhatja induktív eljárással a madarakat, mert ő maga nem madár: bármilyen – helyes vagy téves – megállapítást tesz felőlük, ez egyetlen madár egyetlen tulajdonságát sem fogja megváltoztatni. Merőben más a helyzet, ha az, “aki a történelmet kutatja, ugyanaz, mint aki csinálja”. Ilyen viszonyok mellett ha az, aki a történelmet kutatja, valamilyen megállapítást tesz azok felől, akik a történelmet csinálják, nem mondható el többé, hogy ez egyetlen történelemcsinálónak egyetlen tulajdonságát sem fogja megváltoztatni, mert igenis van egy (ti. a történelem kutatója, aki egyben történelemcsináló is), akinek van olyan tulajdonsága (ti. hogy tesz-e vagy sem megállapítást a történelemcsinálók felől), amely ime megváltozott.

Persze, a történelem kutatója magát nem sorolja vizsgálatának tárgyához, s ha ez módszertanilag tudatos kikötés, nem pedig a kutató tudatlanságának a folyománya, akkor jogosult eljárás. Ám nem a természettudományé, mert ott nem értelmezés kérdése, hogy például az ornitológus besoroltatik-e az általa vizsgált madarak osztályába. Itt olyan tudománnyal van dolgunk, ahol a tapasztalatok induktív feldolgozásának a kereteit mindenkor az értelmezés szabja meg.

Ilyen tudományokról állítja mármost a Diltheytől származó, de azóta több­ször megújított felvetés, hogy a pszichológiának hozzájuk éppúgy köze van valamiképp, mint a természettudományokhoz: nem másodlagosan, nem mel­les­leg, nem azon a módon, hogy egy önmagát egyértelműen természettudo­mány­ként számontartó pszichológia azzal az érzéssel térhetne napirendre fölötte, hogy sportszerű, amikor ezt is megemlíti azok sorában, amelyek “futottak még”.

Valójában a pszichológiára nézve a Diltheytől idézett megál­la­pítás még visszafelé is igaz: nemcsak az állapítható meg, hogy aki a törté­nel­met kutatja, ugyanaz, mint aki csinálja, hanem egyszersmind az is, hogy “a történelem csinálója” egyszersmind “a történelem kutatója” is. A pszichológia tár­gya ugyanis az egymással (s nem csupán a természeti környezetével) inter­akcióban álló ember, aki egyfelől a maga minden egyes lépésével “történel­met csinál”, amelynek precedensét azután számon tartja – másfelől eközben “történelmet kutat’, amennyiben a többi­ek aktuális lépéseire nem úgy “reagál’, mint holmi természeti “ingerre”, a­mely­hez előzetes tanulási folyamat hozzákondicionálta volna a választ, ha­nem úgy, hogy előtörténetük precedenseire, interakciójuk hagyományára tekintettel értelmezi azt.

A Palo Alto-i iskola[93] képviselőinek leirása nyomán például az interakció A és B között így sematizálható:

A üzenete B-hez tartalmaz egy metakommunika­tív utasítást arra nézve, hogyan kell értelmezni;

B az üzenetet értelmezve fogja fel ezt az utasítást is, amely tehát már csak magától az értelmezéstől függően befolyásolja az értelmezést, egyszersmind B válaszát is, amelyet kodeterminálnak az interakció körülményei is, s amely szintén tartalmaz egy metakommunikatív utasítást arra nézve, hogyan kell majd értelmezni, egyebek között hogyan kell leválasztani azt, amiért az interakció körülményeit kell felelőssé tenni, a válasznak arról a részéről, amelyről maga B tehet;

A a maga részéről B üzenetét értelmezve fogja fel ezt az utasítást, az üzenet ér­telmezésében azonban nemcsak ez az, amúgy is az ő értelmezése ál­tal közvetített utasítás fogja befolyásolni, hanem interakciójuk jelenlegi szakaszának előtörténete is: az, ahogyan A emlékszik arra mi(k) vol­t(ak) az ő korábbi üzenete(i) az ő értelmezése szerint – az együttható té­nye­zőknek ez az együttese fogja azután meghatározni A viszontválaszát;

ezt B a maga részéről ugyanilyen komplex együttes mentén fogja lereagálni, de a lereagálásba közben bekapcsolódik az interakció előtörténete által teremtett szabályoknak az értelmezése is: ha neked az én válaszomra ez a viszontválaszod, akkor nekem a tiédre az lesz; stb.

Úgy hogy az interakció, amellyel résztvevői “törté­nel­met csinálnak’, minden egyes lépésében magában foglal egy olyan értelmezési manőverezést, mellyel “történelmet kutatnak’.

Ennek a manőverezésnek mindig az a végső tétje, hogy el­dönt­se, melyikünk milyen funkciót tölt be az interakcióban: vajon kezdeményező alanya vagyok-e a zajló folyamatnak vagy csupán közege, ame­lyen végbe­megy, végeredményét élvező, illetve elszenvedő tárgy vagy tanúságtevő, aki a háttérből megfigyeli vagy akinek hátterén megfigyelik a kérdéses folyamatot. Amikor a házasságterápiában a feleség elmondja a terapeutának, hogy ő nem tehet róla, ha olykor elkeseredésében erősebb hangot vált ki belőle, amikor férje újra meg újra disznó-részegen jön haza este, a férj pedig elmondja a terapeutának, hogy ő nem tehet róla, ha olykor elkeseredésében felhajt egy pohárral, amikor felesége újra meg újra üvöltözik vele mindenért – akkor mindkét fél úgy értelmezi interakciójukat, mint amelynek ő maga csak közege. Más típusú versengés, amikor mindkét fél önmagát értelmezi az in­terakció alanyának; ezt hivatkozott könyvüknek egy irónikus helyén Watz­la­wick, Beavin és Jackson annak a kísérleti fehérpatkánynak az értelmezési ma­nőverével példázzák, aki azzal szemben, ahogyan a kísérletező pszicholó­gus próbálja beállítani a dolgokat, így beszélne: “A kísérletező pszichológust sikerrel kondicionáltam, hogy valahányszor lenyomom a pedált, ennem adjon.”

E csúfondáros viccelődésnek pedig az ad komolyságot, hogy a Palo Al­to-i iskola egész szemléletéből az következik, hogy a pszichológus és a másik sze­mély között egyfajta társasjáték megy végbe, amelynek a pszichológus u­gyan­olyan játékosa, mint a másik, akit pedig közben úgy próbál leírni, aho­gyan a természettudós a maga tárgyát. “Hogyan manőverez egymással a hipnotizőr és páciense?’ kérdezi idézett könyvének fejezetcímében Haley és a hipnoti­ző­réhez hasonló manőverezésnek írja le azt is, amit a maga betegével a többi pszichológus folytat, akár pszichoanalitikus az illető, akár például o­lyan, aki ez utóbbiéval ellentétes módszerrel például rövid-pszichoterápiát folytat.

Vélhetnénk, hogy a pszichoterapeutát az teszi involválttá abban a tény­állásban, amellyel foglalkozik, hogy gyakorlati módon beléavatkozik, míg ve­le ellentétben a kutató pszichológus csak elméleti érdeklődéssel kívülről szem­lélődik. Azonban az a jellemzés, amelyet e tekintetben a pszichotera­peu­ta beállítódásáról olvashatunk, kisértetiesen emlékeztet arra, amit tapasztalataink alapján a kutató pszichológuséról adhatnánk:

“A pszichiátriához hasonlóan, amely a tünetek leírásakor csak az e­gyén­re fordít figyelmet, a hipnózis elméleteinek középpontjában is az individuum áll […], jólle­het nincs még egy olyan pszichológi­ai jelenség, amelynek megjele­né­se ennyi­re kapcsolathoz kötött volna, mint éppen a hipnózis. – írja pél­dául több­ször hivatkozott könyvének imént idézett című fejezetében Ha­ley. – […] Mi­kor Messmer a mágneseivel váltotta ki a transz állapotát, érthe­tő volt, hogy az elmélet a magnetizmus jelenségét és az emberi lényekre gya­korolt be­folyását igyekezett megmagyarázni és kevéssé foglalkozott, ha foglalko­zott egyáltalán, a páciensek Messmerhez fűződő kapcsolatával. Mikor […] ké­sőbb […] a szuggesztió került a kutatások középpontjába, […] azt várhattuk vol­na, hogy ez lesz az a pillanat, mikor a szuggesztiót adó és kapó sze­mély kap­csolata válik a kutatás tárgyává […]. A kutatások tárgya azonban tovább­ra is az individuum maradt, és az elméleti probléma az egyének egyfajta osz­tá­lyozása lett aszerint, hogy mennyire szuggesztibilisek. A szuggesztiót ezu­tán úgy írták le, mint ezt megelőzően a mágnest – egy olyan dolog­nak, a­mely önmagában képes befolyásolni az embereket függetlenül a kapcsolattól.’[94]

Ez a jellemzés tehát az, amelyről fentebb azt a gyanút fogalmaztam meg, hogy ma­radéktalanul megismételhető a kutató pszichológusról szólva. A­mikor Rosenthal 1966-ban (s érdemes felfigyelni rá, hogy ez ugyanaz az esz­tendő, amelyben a természettudománynak te­kintett pszichológia a maga a­poteózisát ünnepelte a moszkvai nemzetközi kongresszu­son) közzéteszi azo­kat a pszichológiai kísérleteit, amelyek tárgya maga a pszichológiai kísérlet, töb­bé nem lehet tagadni, hogy a viselkedéstudományokban a termé­szet­tu­do­mányos kísérletek stílusában előállított tényeknek legalábbis egy – nem cse­kély – része laboratóriumi műtermék.[95] Olyan összefüggéseknél fogva, ami­lyenekről Haley imént idézett szövege beszél: hogy amikor a pszichológus azt hiszi, hogy a természettudóshoz hasonlóan a kísérletezés alanyaként ma­ni­pulálja a kísérletezés tárgyát, akkor ehelyett itt is olyan társasjáték zajlik, a­melyben mindkét játékos – a pszichológus is és a kísérleti személy is – ér­tel­mezi a történéseket és ezáltal úgy manőverez, hogy ezzel döntse el, melyi­kük­nek sikerül a másikat a kísérletben előidéződő folyamatok tárgyává tenni.

Amikor a kísérletező pszichológusnak ez sikerül, a kísérlet további lefo­lyása akár olyan is lehet, mintha valóban természettudományos kutatásról volna szó, a produkált kutatási eredmény megbízhatósága pedig ennek megfelelő. Manőve­re­ző szakasza azonban ilyenkor is megkülönbözteti a kísérletet attól, ame­lyet az igazi természettudomány ilyen előkészítő, értelmező szakasz nélkül produkál.

A pszichológia hosszú ideig nem figyelt fel a manőverező, értelmező előkészítés kényszerűségére – ez teszi jogosulttá ilyen módszertani tudatosság nélkül nyert kísérleti eredményeinek kritikai megvizsgálását.

Rosenthal könyve elején hosszasan idéz olyan eseteket, amikor a ter­mészettudomány és a viselkedéstudomány művelője különbség nél­kül esik áldozatul rajta érvényesülő szociálpszichológiai összefüggé­sek­nek: nem vesz észre olyan tényeket, amelyek hipotézisé­nek ellent­mon­danak, vagy nagyobb pontossággal véli látni az általa várt tény­beli fejlemény bekövetkeztét, amikor az a valóságban csak probabi­lisz­tikus érvénnyel következik be. Az idézett torzító eseteknek egy további hányada a helyesen megfigyelt tények téves értelmezésével kapcsolatos, és olvashatunk olyan esetekről is, amikor a torzítást ilyen vagy olyan motívumból (becsvágy, kolléga irígysége, asszisztens túlbuzgósága stb.) fakadó szándék eredményezi.[96]

A pszichológia kutatójával azonban nem csak az történik meg, hogy a ter­mészettudományok kutatójához hasonlóan esetleg fogyaté­ko­san engedi ma­gát kutatásának tárgyától befolyásoltatni, hanem az is, hogy önkéntelenül ő ma­ga keríti befolyása alá a tárgyat, amelyet az­után ebben a tőle befolyásolt mű­ködésében figyel meg. Ez viszont már markánsan megkülönbözteti a pszicho­ló­giát a természettudo­mány­tól, ahol képtelenség volna olyasmit megállapíthat­ni, hogy például egy égi vagy egy földi test sebessége vagy sebességváltozása at­tól függően lenne kisebb vagy nagyobb, hogy milyen nemű, életkorú, bőrszí­nű vagy vallású kutatófizikussal találja magát szemben, vagy hogy e kutatóra je­lekből kiolvashatóan milyen hatást tesz éppen a kísérlet alakulása. Egy igazi ter­mészettudományos kísérletben, persze, nem fordulhat elő, hogy a kísérleti a­nyag jelekből bármit kiolvasson a kísérletező tudósról, s hogy például attól füg­gő­en menjen erőteljeseb­ben, gyengébben vagy egyáltalán ne végbe egy csere­bomlás, hogy a közegéül kiszemelt sav és bázis mennyire akar önkéntelenül is kezére játszani a tudósnak vagy, ellenkezőleg, meghiúsítani a várakozását, mennyire szeretne ahhoz hasonlóan vagy, ellenkezőleg, attól eltérően meg­nyilvánulni a kísérletben, ahogyan vélhetően a tudós tenné az ő he­lyükben, vagy hogy mennyire próbálja pl. a sav maga is bázisnak fel­tüntetni magát. Ha mármost ezt a trivialitást egybevetjük Rosen­thal könyvének azokkal a megállapításaival, amelyek tanúsága szerint a pszichológiai kísérletnek viszont “természetes” velejárója a vizsgált viselkedés ilyen és hasonló torzulása a vizsgálat menetének hatására, akkor fel kell ismernünk, mennyire nem igazi természettudományos kísérletről van szó a pszichológiában.

Attól fogva, hogy – a szociálpszichológiai kísérletezés elterjedésével – a kutató pszichológus rákényszerült, hogy az ilyen kísérletezés speciális módszertani problémáival tudatosan foglalkozzék, megfigyelhető, hogy a kísérletezés sajátos műfogásainak egyre növekvő s ma már nagyobb része ezzel az előkészítő szakasszal kapcsolatos: annak a manőve­re­zésnek a fogásairól van szó, amellyel a kísérletvezetőnek sikerül a kísérleti személyt a vizsgálat tárgyává tenni. Jelen tanulmány keretében nincs hely megvizsgálni, mennyire nem a természettudományos kutatás módszertani logikája szerint va­ló például az a rutinossá vált módszertani fogás, amely, ahelyett a törek­vés helyett, hogy a vizsgálat alanyát jobban elválassza a tárgyától[97], arra ad lehetőséget hogy az alanyt beépítse a tárgyba: az, hogy a kísérletvezető segédei úgy vesznek részt a szociálpszichológiai kísérletben, mintha ők is kísérleti személyek lennének. Képzeljük el a természettudományban azt a módszertani abszurditást, hogy például a bakteriológus a mikroszkóp alá elhelyezné a baktériumtenyészetbe a maga asszisztensét is![98]

Vajon tudatában volt-e Fraisse, amikor a párizsi kongresszus elnökeként fentebb idézett szavait elmondta a pszichológia új válságáról és egy megújítandó pszichológiáról, amely a viselkedés helyett az embert kutatja, milyen komplikációkat okoz majd egy ilyen új paradigma alkalmazásában a tény, hogy a pszichológus is ember?

Különben amikor a pszichológia a maga tárgyát – akár az ember, akár a viselkedés ez a tárgy – nem képes a természettudomány normái szerint vizs­gálni, ebből nem következik, hogy a pszichológiai kutatás ne lehetne tudo­mányos, csak éppen ilyenkor esetleg más tudomány normái szerint az. Ezért baj, ha a pszichológus anélkül fejezi be szakmai kiképeztetését, hogy tudo­mására juthatna: a történettudomány, a nyelvtudomány, az irodalomtu­domány, a jogtudomány vagy akármely más szellemtudomány eljárási min­tája éppúgy érvényes lehet a pszichológia egyes kérdéseinek vizsgálatában, mint a természettudományé más kérdésekre nézve.

S ha, következésképp, azt sem tanulhatja meg, hogy e két féltudományból nem azon a módon lehet a pszichológia egységes logikai építményét előállítani, hogy az egyik félnek a logikája a másikét letagadja.

E letagadás egyik jellegzetes eljárása az, amikor a pszichológia elismeri, hogy az egyént nem elég akként vizsgálni, mint aki egy természeti környezet­tel van vonatkozásban, hanem úgy is kell szemlélni, mint aki a maga társadal­mi környezetével áll szem­ben. Abban a pillanatban, hogy a történelem vilá­gát mint társadalmi környezetet tekintik, a vizsgálat előfeltevéseként ve­szik fel, hogy ez kül­ső világ az egyénhez képest, tehát magától értetődő­nek ve­szik, hogy erre a “másik” vonatkoztatási rendszerre pontosan ugyanaz a pozi­tivista vizsgálati módszer alkalmazható, mint amit a maga – külső, a tudós­sal szemben álló – tárgyára egy természettudományos pszichológia alkalmaz.[99]

Vigotszkij: a pszichológia skizofréniájának alternatívája?

Nem kisebb vesztesége lenne a pszi­chológiának, ha az új, szellem­tu­do­má­nyi tendenciák szabnának a maguk logikája szerint kereteket, amelyekhez azután a természettudomány­ként művelt pszichológiának kellene idomulnia: ilyen logikai keretekbe nem férne bele semmi azokból a felismerésekből, amelyeket ez a pszichológia arra nézve alakított ki, hogyan kapcsolódnak a lelki jelenségek egy élő szervezetnek az egyed túlélését célzó működéséhez.

Bizonyos jelek mármost arra mutatnak, hogy a nemzetközi pszichológia túl­lépett azon a fázisán, amikor a maga integritását az egyik vagy a másik fél­tudomány logikai imperializmusával próbálja biztosítani, s ehelyett fogé­konnyá vált olyan alternatív megoldások iránt, amelyek a két féltudomány logikai összeillesztésére tesznek kísérletet.

Ilyen a Vigotszkij kulturális-történelmi elmélete. “Sem nem teljesen természettudományos, biológiai pszichológia, amelyet éppen csak az előálló események és ezek okai érdekelnének, sem nem teljesen kulturális, hermeneutikai vállalkozás, amelynek csak jelentések értelmezésével és emberi tettek indítékaival lenne dolga” – olvassuk a New Ideas in Psychology-ban egy tanulmányban[100], amely 55 évvel Vigotszkij halála után fedezi fel ennek új eszméit a pszichológiában.

Vigotszkij kulturá­lis-történelmi elmé­le­te a két pszichológiai féltudomány szintézisének ígéretét azáltal hordozza, hogy úgy vizs­gálja a lelki élet hatótényezőit, mint amelyek egyszerre jelek és szerszámok.

Egy ilyen elméleti konstrukció logikai következményeit a két félpszichológia összekapcsolására nézve így foglalhatjuk össze:

A szerszám a szervezet és a környezet közötti pszichoszomatikus köl­csön­hatás természetes determinációs láncolatába illeszkedik. Nem válik önál­ló tevékenység tárgyává, hanem mintegy protézisként beépül a  tevékeny­sé­get végző rendszerbe, amely rajta mint átlátszó közegen keresztül közvetlenül a környezetét pillantja meg és manipulálja[101]. A tárgyra irányuló tevékenységet a szerszámtól függetlenül egyértelműen meghatározza a protézist magába építő rendszernek és a környezetnek a természete.

A jel ezzel szemben önálló tárgya egy olyan tevékenységnek, amely az értelmezésével foglalkozik. A jel már csak attól füg­gően közvetít a felek között, hogy ezek mindegyike hogyan értelmezi azt a kö­zöttük folyó interakcióban, közös vagy egymástól elkülönülő kultúrájuk hátterén.

A jeleket különböző szociális kategóriák közös vagy egymástól elkülönülő kultúrájának hátterére vonatkoztatják, akár történelmileg szilárdan megalapozott kategóriákról van szó (mint pl. a nemzetek vagy a nagy világvallások), akár pedig olyanokról, amelyek éppen az új jelek kiképezésének közvetítésével képezik ki egyidejűleg magukat is.[102] A jeleket így mindig egy különös kategória vonatkoztatási rendszerében használjuk[103], mig a szerszámokat vagy az emberre általánosan, vagy az adott személyre individuálisan vonatkoztatva.

A Vigotszkij-elmélet számára az egyén és környezete között jelekként köz­vetítő tényezők egyszersmind szerszámok módjára is, a szerszámokként köz­ve­títő tényezők pedig ugyanakkor jelek gyanánt is viselkednek.

A szintézist ígé­rő elméletet először utólérte a korabeli pszichológia vég­zete: a természettudo­mány logikája szerint művelhető felét dolgozták ki kö­vetői Leontyev tevékenység-elméletével.[104] Ennek értelmében Leontyev azt hangsúlyozza, hogy a jel: szerszám, tehát úgy kezeli, mint átlátszó közeget, amelynek rea­li­zálásához éppúgy nincs szükség semmiféle értelmezésre, ahogy a szerszám is, ha jól elsajátították, zavartól men­te­sen közvetíti az egyén tevékenységének hatását a tárgyára.

Az összefüggés másik irányának vizsgálatát tekintette feladatának az a műhely, amely irányításommal az 1970-es években működött a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetében, s a hangsúlyt arra helyezte, hogy a szerszám: jel, így maga sem átlátszó közeg, hanem – akárcsak a jel – őrzi és működésében megnyilvánítja a történelem során szerveződő, megőrződő, átszerveződő társadalmi viszonyokat.[105]

A kutatócsoport végülis azért e nem-leontyevi összefüggések felfede­zé­sének módozatait s azért választotta egyáltalán elméleti referencia-kere­tül Vigotszkij elméletét mert a leontyevi és a velük ellentétes összefüggések egy­máshoz illesztése útján ennek az elméletnek a keretein belül látta meg­va­lósíthatónak azt a kutatási tervében kifejezetten szerepelő célkitű­zést,hogy egy olyan pszichológiai meta-elméletet dolgozzon ki, amely e­gyenlő távolságra (vagy inkább közelségre) lenne a természettudományoktól és a történeti tudományoktól.

Vélhető, hogy ugyanez az ígéret, hogy lehetőséget teremt a két féltudományra hasadt pszichológia skizofréniájának meghaladására, teszi oly erőteljesen vonzóvá és hozza zavarba ejtő mértékben divatba Nyugat-Európa és Észak-Amerika kutató és szakképzést folytató pszichológusai között Vigotszkij elméletét.

Azért zavarba ejtő a mérték, mert például nemrég egyetlen év leforgása alatt négy nemzetközi konferencia foglalkozott Vigotszkij munkásságával, anélkül, hogy ezek szervezői tudomásul vették volna az övékével párhuzamos többi kezdeményezést, s e tanácskozások közül kettő nemzetközi Vigotszkij-társaságot is szervezett.[106]

A nemzetközi Vigotszkij-hullámot, úgy látszik, a pszichológiának az a “tudattalan vágya” motiválja, hogy úgy nyerje vissza tudományának egysé­gét, hogy ennek fejében ne kelljen lemondania sem azokról a felismerésekről, amelyekre a maga idejében a természettudományként művelt pszichológia jutott, sem pedig azokról, amelyek kialakítását ugyanez oly hosszú időn keresztül akadályozta.

Ördögi tudomány-e a pszichológia?

Sokan emlékeznek még arra a fekete péntekre, amelyen a bank, amely igazán közel áll önhöz, összeomlott.

– Ti súgtatok? – kérdezte tôlem akkor egy bankár, a hosszú sorra mutatva, a­mi­kor elhaladtunk a Postabank egyik fiókja elôtt azon a napon. Már­mint hogy ennek a pszichózisnak az előállításához a pszichológia adta-e az öt­le­te­ket azoknak, akikrôl ô biztos volt, hogy szándékosan heccelték fel a betéteseket.

Mondtam, hogy amennyiben egyáltalán volt ilyen szándékosság, az nem okvetlenül szorult rá a pszichológia szaktanácsaira.

Hogy szakmán kívüliek szemében a pszichológia idônként ördögi tudomány képében jelenik meg, amelytől tartani kell, mert, úgymond, ördögi hatalomhoz adhat eszközt, már megszoktam. Annak idején pszichológia-szakos egyetemi hallgatóként megéltem egy pillanatot, amikor egy lány, aki épp ájulttá tett a boldogságtól, hogy szóba állt velem, egyszercsak ezt kérdezte: “Te most engem hipnotizálsz?”

Az a francia szerzô viszont minden jel szerint kolléga volt, akinek riasztó cik­ké­bôl ugyanilyen diabolikus tudománynak vigyorgott rám a képe. Azoknak a kezé­be, ol­vas­tam, akik a hatalomtechnológiának nem olyan ôstehetségei, mint volt Hit­ler vagy Sztálin, a pszichológia képes olyan eszközt adni, amely ma­i politikuso­kat nagyobb hatalomhoz segíthet hozzá, mint volt amazoké. Sze­ren­cse, úgy­mond, hogy a politikus ezt még nem mindig ismeri fel. Bár pél­dául el­nökké va­ló új­raválasztásának két fordulója között 1996-ban Jelcinnek nem volt fon­to­sabb dol­ga, mint elnöki rendeletet bocsátani ki arról, hogy a pszi­cho­a­na­lí­zist el­sô­ren­dû fontossága miatt támogatni kell –  írja a cikk.

És tényleg volt ilyen rendelet.

Volt egyszer egy tudomány s annak volt egy kongresszusa

Valamikor harminc-negyven évvel korábban már jártak olyan szelek Moszkvában, amelyek a rendszer számára fontossá tették a pszichológiát. Hogy mennyire, ezt ország-világ megláthatta egy esemény során, amely erre az időre esett:

1966-ban Moszk­vában összeült a pszichológia tudományának sorrendben tizen­nyol­ca­dik nemzetközi kongresszusa. Nagy esemény volt, már csak méretarányait tekintve is: 6000 részve­vő­vel, 47 szimpozium 1500 előadásával, amelynek szövege 50 kötetben jelenik meg.

Persze, a méretarányokat vélhetnénk a korabeli szovjet gigantománia folyományá­nak is, ugyanazénak, amely pár évvel ko­ráb­ban az épületet ter­mel­te ki a Lenin-hegyeken, ahol a kongresszus eseményei s elszállásolt ven­dé­gei 1966-ban éppen hogy elfértek. Ez azonban nem magyarázná, hogy annyi nyu­ga­ti pszichológus volt kiváncsi rá, s hogy közöttük ott volt a szakma va­la­mennyi akkor élő nagysága: Piaget és Neal Mil­ler, akik nagyelőadást tartot­tak, Fes­tinger, Fraisse, Moreno, Pri­bram. Ezeket a nagynevű tudósokat vélhetően mindenekelőtt az vonzotta akkor Moszkvába, hogy ott a szovjet pszichológu­sok nagy nemzedéke (Luria, Galperin és a kon­g­resszus elnö­keként funkcioná­ló Leontyev) fogadta őket. Ezenfelül, amikor negyedszázados betiltottságból a hatvanas évek elején újjászületett a szovjet pszichológia, akkor az újjászületés akár diadalmenetnek is volt mondható: 1963-ban egy pszichológiai tanulmánykötetet – Leontyevét – Lenin-díjjal jutalmaztak; két évvel később az ország két legnagyobb egyetemén önálló pszichológiai fakultás indult – a moszkvai egyetemen ennek első dékánja ugyancsak Leontyev lett. S most a kongresszus megnyitóját nem akárhova hirdetik, hanem a Kreml Kongresszusi Palotájába – akik akkor a nagypompájú és mégis modern épület monumentális termében “táblás ház” mellett hallgatják a nyitó tudományos előadást, azok közül valószínűleg nem akadt egy sem, aki ne értette volna, hogy ennek az akkor hatalmas országnak akkor mindent kezében tartó vezetése roppant fontosnak tartja a pszichológiát.

Vajon e fizetőképes keresletre mi volt válaszul a pszichológia kínálata? Az akkor éppen pragmatista pillanatát élő politikai vezetés nagyon figyelt erre. Annak reményében, hogy a befektetés haszonnal megtérül, akkor érde­mes költeni a pszichológiára, ha ez a többi természettudományhoz hasonlóan egyértelműen meg tudja mondani, hogy az általa vizsgált tárgyon milyen ok milyen okozatot vált ki. Aki a pénzéért ilyen tudást kap cserébe, az annak ismeretét kapja, hogy ha az okozattal kapcsolatos célja van, akkor az okkal kapcsolatos eszközt kell működtetnie: ha azt akarja, hogy az elektromos áram hatására világosság támadjon a szobában, akkor az áram generátorát, a villanykapcsolót, meg a körtét kell megfelelő kombinációban működtetnie.

Vajon várhatok-e a pénzemért ilyen tudást a pszichológiától? Vajon megmondja-e nekem a maga tárgyáról, hogy hogyan használhatom céljaimhoz eszközül?

A kérdést a pszichológia esetében az bonyolítja, hogy ennek a tárgya nem egy­sze­rűen valamilyen ok és okozata között fennálló összefüggés, amelynek is­me­re­tét azután majd valaki úgy hasznosíthatja, hogy segítségével a céljaihoz esz­közt gyárt: a pszichológia tárgya maga az az ember, aki a céljaihoz eszközt gyárt.

A lelki jelenséget, mondhatni, éppen ez a célszerű jelleg különbözteti meg más ter­mé­szettudományok okszerű jelenségvilágától. A moszkvai kong­resszusnak pedig – e szak­tudomány számára is, és megrendelői köre számára is – az volt a legfontosabb szenzációja, hogy a pszichológia úgy mutatta be magát rajta, mint amely, íme, képessé vált rá, hogy az emberi lélek célszerű működését vizsgálja átfogóan a természettudomány eszközeivel.

Akár arról a célszerű működésről van szó, amelynek szolgálatába az ember olyan külső eszközöket állít, mint amilyen az űrhajósnak az űrhajó, vagy egy gépkezelőnek a maga gépe; akár pedig arról a működésről, amelyben célszerű eszközül – saját magamat működtetem.

Ez utóbbi fajta működésnek egy különös teljesítményére annak ide­jén Freud hívta fel a figyelmet, amikor rámutatott, hogy például a betegségeknek leg­alábbis egy részénél nem csak azt lehet megállapítani, hogy milyen okok kö­vetkezményeként állnak elő a testben, hanem azt is, hogy milyen célok esz­közeként idézi azokat elő a lélek. Egy fiatalasszonyt szörnyű migrén gyö­tört, amelynek ráadásul a legbosszantóbb ténykörülménye az volt, hogy első ízben éppen a nászéjszakáján tört rá a szerencsétlen lényre, akinek így aztán nem is nyílt módja új betegsége alatt a beteljesülésig vinni egyesülését a férfival, aki pedig őt gyengéd, gondoskodó szeretettel szerette.

Freud doktor azt a feltevést mondta ki, hogy itt a betelje­sü­lés elmaradása nem következménye volt a váratlanul támadt betegségnek, ha­nem – célja: a leánynak maradt fiatalasszonyról kiderült, hogy nem viszo­noz­ta férje érzelmeit, csak szülei kedvéért ment bele ebbe a házasságba, de köz­ben mindennél jobban szerette volna elkerülni “azt”. Nos, testének műkö­dé­se mint egy megbízható eszköz segítette őt céljának megvalósításában.

“Diplomáciai betegségre” gyanakodnánk ilyen esetben, Freud azonban va­lódi betegségről beszél, olyanról azonban, amelyet nem a test produkál va­la­milyen okból, hanem a testen a lélek valamilyen céllal, méghozzá anélkül, hogy célját tudatosan tartaná szem előtt. Hogy azonban létezik-e tény­leg ilyen tudattalanul célratörő működés, ez a természettudomány eszközeivel nem volt bizonyítva.

Nos, azon a kongresszuson bizonyítva lett. A négy nagy­előadás egyike olyan kísérleteket ismertetett, amelyekben különféle belső szerveknek – szívnek, nyálmi­rigy­nek – a működési tempóját vizsgálták. Hogy milyen ok diktálhat ezek­nek nagyobb vagy kisebb tempót, ez akkor már közismert volt – az előadó arra volt kíváncsi, képes-e ugyanezt a változást megvalósítani valamilyen cél. Célt úgy adott a kísérleti állatoknak, hogy szomjaztatta őket, s úgy intézte, hogy a nagyon hiányzó folyadékhoz egy olyan automatából juthattak, amelyet az éppen vizsgált szervnek a működése működtetett: az állatok egyik csoportjánál akkor, ha a műszerek egy megadott ér­téknél gyor­sabb, a másiknál pedig ha lassúbb működést jeleznek. Ennek igen hamar az lett az eredménye, hogy az egyik csoportban az állatoknak gyorsabb, a másikban pedig lassúbb lett a normális pulzusa (vagy a nyáltermelés normá­lis  üte­me). Nem azért, mert ezt valami előidézte, hanem azért, hogy ez valamit előidézzen.

S a lélek működése, amelyet az akkor ott bemutatott természettudomá­nyos kísér­le­tek vizs­gáltak, esetleg nem is egyéni, hanem éppenséggel társa­dal­mi célt valósított meg. Mint ab­ban a szenzációt keltő kísérletben, amely­ben egy majomcsapat ve­zé­rét a csapat leg­gyen­gébb, a vezér hatalmának leg­in­kább alávetett tagja tudta ke­zes­sé tenni. Az előadó – aki Fran­co dik­tatúrájából érkezett – azt csi­nál­ta, hogy a vezérmajom agyába e­lek­tródát operált be, s ezen ke­resztül rádióhullámmal tette szabályozhatóvá azt a viselkedést, amely a csapat más ál­latainak hasonló viselkedésével mér­kőz­ve eldöntötte, melyikük lesz a vezér, a másik maj­mot pedig megtanította, hogyan kezelje az elektromágneses hullámot kibocsátó ketye­rét. A ve­zér az elnyert vezéri pozíciót időről időre fenyegető fellépéssel szilárdítaná meg, a ha­tal­mának alávetett majom pedig a tanult mozdulattal megnyomja a szerkezet megfelelő gomb­ját, s a vésztjósló mozgású vezérmajom a szemünk előtt válik kezes jószággá.Senki nem mond­ta ki azon a moszkvai pszichológiai kongresszuson, talán tu­datosan magának sem fo­gal­maz­ta meg senki, de mindenki úgy érezte, hogy a Fran­co generalisszimuszok és az addig őál­ta­luk uralt társadalmak sorsa u­gyan­ab­ban a kézben van, amelybe a természettudomány im­máron esz­közt is he­lyez tör­ténelmi célok megoldásához. Nagyszabású utópiát hoz­tunk haza a kon­g­resszus­ról olyan pszichológiáról, amely immáron a termé­szet­tu­do­mány meg­bíz­ha­tó esz­közei­vel arra tud választ találni, hogyan állítható – akár egyé­ni, akár tár­sadalmi – célok szolgá­latába ma­ga az ember, testestől-lelkes­től. S ezt az utópiát nemcsak a társadalmi megrendelést tel­je­sítő pszichológia vit­te haza a ma­ga kongresszusáról, de a neki fizetőképes megrendelést fel­adó társadalom is telítődött az utópiával.

Az ember és a gép

Miért lett a politikai rendszereknek annyira fontos a pszichológia? Az Egye­sült Államokkal versenyt hirdető Szovjetunió vezetése valószínűleg ráébredt ar­ra, hogy az űrha­jó­zás terén való el­sőségüknek nem kevésbé fontos tényezője Ga­ga­rin, Tyi­tov, Ko­marov, mint maga az űrhajó.

A Gagarin után, másodikként a világűrben járt Tyitovról már akkor is – a korabeli titkolózás körülményei között is – lehetett tudni, hogy amikor visszatért a világűrből, erősen szédült, s benfentes pszichológusi körökben elterjedt, hogy e panaszt esetleg nem testi, hanem lelki okok hívták elő. Komarov tragédiájának okát nem hozták nyilvánosságra;  jómagam Leontyev bizalmas közléséből tudtam meg, hogy az ok egyik – fatális – öszetevője egészen bizonyos, hogy pszichés tényező volt: amikor az űrhajó ajtajának szigetelése meghibásodott s a belső légteret kitöltő oxigén kezdett elszivárogni, az űrhajós a földi központ utasításait követve nekiállt kijavítani a hibát, ám eközben hipoxiás állapot lépett fel nála, ennek pszichés velejárója pedig euforikus hangulat, amelynek hatása alatt idő előtt vélte, a földi központ értékelésének ellenében, hogy a hibaelhárítást immáron sikerrel befejezte, így aztán az oxigénelszivárgás tovább folytatódott, s Komarov megfulladt. Gagarinról pe­dig mára már nyilvánosságra került az a tény, hogy csak tartaléka volt annak az űrhajós­nak, akinek a cél közelébe érő ember jellegzetes türelmetlensége eredményezte borzalmas ha­lálát, egyszersmind a precedens nélkül valóan drága kiképző berendezés pusztulását is: a terv szerinti első űrhajós utolsó kiképzési napja a vége felé közeledett, amikor a gyakorló kam­rából való kiszálláshoz készülődve olyankor használt gyúlékony oldószerrel átitatott vat­tát a testére erősített műszeres csatlakozások leszereléséhez, amikor ez a belső légteret ki­töltő tiszta oxigénban még néhány percig szigorúan tilos volt, s a lángra lobbant kamrá­ból való kiszabadítása után az első űrhajósnak felkészült ember életéből már csak pár órányi szörnyű gyötrelem maradt.

Az akkoriban kettéhasított világnak nem csak ezen a térfelén történtek ilyen tragédiák. S a két gaz­da­sá­gi-társadalmi rend­szer akkor nem csupán az űrha­jó­zásban versengett. Az gazdaságban addig­ra már közhellyé lett, hogy az ipar fejlesztendô alap­egy­sége nem a gép, ha­nem az ember-gép rend­szer: mi­nél  többet fordí­tot­tak egy gép tökélete­sí­té­sére, annál nagyobb kár érte a beru­há­zót, ha a gép­ a kezelôjének a tö­ké­let­len­sége miatt mégis rosszul mûködött, vagy ép­pen mû­kö­dés­képtelenné vált. A gépet fejlesztô technológiát humántechnológiával kellett kiegészíteni.

A modern technológiáknak mindig valamilyen természettudomány az alapjuk s a pszichológia abban az időben, amikor a humántechnológia iránti igény világosan megfogalmazódott, olyan akart lenni, mint bár­melyik természettudomány. S akkor még, negyven-negyvenöt évvel ezelôtt az is volt. A többi ilyen tudomány modorában azt vizsgál­ta, hogy mi­lyen külsô okok (szemünket, fülünket és a többi érzékszervünket é­rô in­ge­rek) hatására, milyen belsô feltételek (agyunk állapota) mellett milyen oko­za­tok (érzések, gondolatok, emlékek, vágyak) állnak elô bennünk, s hogy ez u­­tób­biak hogyan válnak maguk is okává annak, amit majd teszünk vagy mondunk.

Mármost a helyzet az, hogy ha az emberrel egy gépezet áll szemben, ak­kor ez a séma majd­nem pontosan írja le, ami kettejük együttmûködésébôl az em­ber­t illeti. Majdnem ponto­san, mert valójában amikor ingerek hatása a­lá ke­rülünk, működésünk nem egyszerűen rea­gál fellépett ingerekre, hanem mintegy elébe megy ezeknek: nemcsak arra rea­gá­lunk, amit lá­tunk, hanem szinte előre látjuk, hogy fog majd a mi reagálá­sunk­ra a maga részéről a gép vá­laszolni. Ha várakozásunkban csalódunk, próbál­juk megfejteni: milyen ok késztette gé­pün­ket, hogy másképp működjék. Értelmezzük a gépezet váratlan működését: azért nem szó­lalt meg a csengőnk, mert nincs áram; vagy mert kontaktushibás a csengőgomb; vagy mert nem nyomtuk meg elég erősen stb. Ilyenkor előbb vagy utóbb ki is próbáljuk az ér­telmezésünket, s a gép további működése szenvtelenül eldönti, helyes volt-e az, vagy sem.

Tulajdonképpen a gépezet a maga szenvtelen működésével tanítja meg a gépkeze­lőt, hogy egyre ritkábban kelljen értelmezéshez folyamodnia. Ennek a ta­nu­lási folyamatnak az elején minden csupa váratlanság, ezért minden egyes apró lépésnél értelmeznünk kell, hogy miről is van szó. Az, hogy a szerkezet minél ritkábban produkáljon olyasmit, ami nem fe­lel meg a várakozásnak, nem csak a szerkezeten múlik, hanem a várakozáson is, és a ta­nu­lás ezt szélesíti ki úgy, hogy a gép működésének minél változatosabb teljesítményei férje­nek még belé. Amikor pedig a gép a várakozásnak megfelelően működik, ilyenkor a tanult gép­kezelő többé nem értelmez, hanem úgy működik, mintha maga is szerves része volna a gépe­zetnek: megteszi a működtetéshez szükséges kezdő lépést, s ha erre a gép úgy válaszol, ahogy a kezelő várta, akkor ez utóbbi gépiesen megteszi a következő lépést és így tovább, egészen addig, amíg egy utolsó lépésben el nem éri az előre kitűzött célt.

Ezzel kapcsolatosan tette magát pótolhatatlanná a pszichológia mint olyan tudomány, amely egyre többet tudott arról, hogyan tanul meg az ember egyáltalán tárgyakkal bánni. Az ilyen pszichológiára épülő technológiákkal optimalizálni lehetett a legkülönfélébb gépkezelőkkel kapcsolatos tennivalókat, a gépírónőktől az űrhajósokig: minél kevesebb idő és pénz ráfordításával kialakítani bennük az imént jellemzett képességet gépük minél megbízhatóbb hatékony kezelésére.

Nem értelmezni, hanem működni – ez a tanult gépkezelőnek az erénye. Együttműködni.

Az ember és a másik ember

Persze a rendszer jó működéséhez az embereknek nemcsak az általuk kezelt gépezettel kellene tudniuk együttműködni, hanem egymással is. A pszichológia egyik jeles művelője, az amerikai Skinner előállt egy olyan elgondolással, amellyel egész társadalmakat lehet jólműködő gépezetté átalakítani, e társadalmak közös érdekétől vezettetve. “Szabadságon és méltóságon túl” – ez volt könyvének a címe, amely előre jelezte, hova kell eljutnunk ahhoz, hogy a társadalomban is a jó gépkezelő erényei juthassanak érvényre: Nem értelmezni, hanem működni.

Valójában azonban a problémát nem az jelenti, túl tudja-e tenni magát az ember azon az igényén, hogy szabadságot és méltóságot akar, hanem az, túl le­het-e vajon lépni azon a tényen, hogy az ember igenis értelmez: nem ar­ra re­a­gál, ami hat rá, hanem arra, ahogyan értelmezi, ami hat rá. Karinthy Fri­gyes ki­csit pontosított példájával szólva: eleven ember – ugyanerre a be­tű­sorra más­képp fog reagálni egy ma­gyar, illetve egy angol, mindketten at­tól füg­gően, ahogyan az ingeregyüttest értelmezik, márpedig az angol számá­ra a mondott betűsornak nem két magyar szó együttese hordozza a jelentését: “eleven ember”; hanem két angol szóé azt, hogy “tizenegy zsarátnok”.*

A gépkezelőnek az segít túllépni az értelmezések önkényén, hogy a tárgy a maga “tárgyilagos” működésével eldönti, helyes volt-e ez vagy az az értelmezésünk: ha igen, ez a továbbiakra nézve megerősíti a reagálásunkat reá, s akkor nincs többé szükség az értelmezésre – ha nem, akkor újabb próbálkozásokon keresztül fogunk végül eljutni az immáron helyes értelmezéshez, azután az értelmezés nélküli működés lehetőségéhez.

Ám mi van akkor, ha velem szemben nem egy szenvtelen tárgy áll, hanem egy má­sik em­­­ber? Karinthy Frigyes ezzel kapcsolatosan is olyasmit mond, amire érdemes odafi­gyel­ni, ami­kor rámutat, hogy a férfinak a nőhöz való viszonyát szembe­öt­lő módon meg­kü­lönböz­te­ti az embernek a bécsi szelethez való viszonyától az a tény, hogy a bécsi szelet nem harap vissza. Vagyis hogy a tárgy szenvtelenségét az embernél felváltja a szenvedé­lyek, az elfo­gult­ságok kölcsönössége. Elfogult értelmezésünkre is egy másik ember hason­lóan elfogult ér­telmezése felel. S ugyan vajon mennyit ér, ha egy tárgy helyett ő tanúsítja, hogy igazam van, ha a fentidézett betűsort magyarul olvasom, vagy hogy tévedek? Megannyi esetben er­re az következik, hogy igazat adok neki, hogy igazat adott nekem, és tévedésnek tartom az értelmezését, amellyel tévedésnek tartotta az értelmezésemet. Így az­után ahe­lyett, hogy az énáltalam esetleg tényleg elkövetett tévedést az általa kiváltott hatás kor­ri­gálni tud­ná, nem ritka, hogy éppen felerôsíti ezt. Az ilyesmibôl fa­kadó “tévedések víg­játékát” nem egyedül Shakespeare írta meg, de sajnos az egymást erôsítô köl­csönös fél­re­ért(elmez)ésekbôl nemcsak víg­játék fakadhat, hanem tragikus konfliktusok, háborúk és polgárháborúk is.

Az értelmezések kölcsönösen gerjesztő hatásával foglalkozott egy családterápiás cso­port a kaliforniai Palo Alto-ban. Tapasztalataikat fel is dolgozták s közzé is tették. Egyikük, Watzlawick (akinek népszerű könyvei a XX. század 80-as éveiben sorra jelentek meg magyarul is), leírja annak történetét, hogyan juttatták el egymást egy titkárnővel néhány perc alatt hajszál híján a tettlegességig. A titkárnő egy elmegyógyintézetet igazgató orvospro­fesszor előszobájában működött. Azoknak a gyógyitézeteknek egyike volt ez, ahol a modern felfogásnak megfelelően szabadon jártak-keltek az enyhébb vagy nem annyira enyhe betegek, akik ennek során nemcsak egymással elegyedhettek társalgásba, de ha indokot láttak rá, az orvosokkal is, beleértve a professzort, aki egy alkalommal a maga igazgatói szobájába találkozót beszélt meg Watzlawickal. A titkárnői előszobába érkező Palo Alto-i tudós kolléga annak rendje és módja szerint köszönt, s minthogy nem ismerték egymást a nővel, bemutatkozott: „My name is Watzlawick”. Ezen a ponton azután egy apró szerencsétlenség esett. A titkárnő félrehallotta a bemu­tatkozást, mintha a belépő férfi ezt a deklarációt tette volna: „My name isn’t slavic” Vagyis: „Nevem nem szláv”. A különös nyilatkozatból a titkárnő mindjárt látta, hogy alkalmasint a kórház egyik ápoltjával van dolga, aki, vélhetően, holmi képzelt ellenféllel vitatkozik, esetleg méltatlankodva nevének téves azonosítása miatt. Ezért, hogy megnyugtassa, hogy az őrészéről a beteg nem lesz kitéve ilyen inzultusnak, tiszta tekintettel a szemébe nézve így szólt kedves, nyugalmat sugárzó hangon: „Én nem mondtam, hogy az”. Ezen Watzlavick megütközött: micsoda dolog, hogy itt kétségbe vonják az ő szavát is, személyazonosságát is, és indulatát meg sem próbálva leplezni, nyomatékkal így folytatta a konverzációt: „De én mondtam!” A titkárnő tapasztalt szemmel megállapította, hogy a beteg erősen ingerlékeny stádiumban van, s csillapítólag tette a vállára a maga kezét, szólván: "Jól van, kedvesem, nincs semmi baj". Watzlawick a szoba falán lévő óráról megállapította, hogy máris késésbe került az idétlenkedő titkárnő miatt, akitől ezután ordítva követelte, hogy azonnal jelentse be a professzor úrnál. Utóbbi a hangoskodásra felfigyelve kinézett a szobájából – ez állította meg az eszkalációt, talán a tettlegesség előtti utolsó pillanatban.

Mi történt itt? Csak annyi, hogy az eseménysor egyes eseményeit nem az előző történés váltotta ki, ahogyan ez a természet (és a ráépülő emberi technika) világában szokás, hanem az egyes történések értelmezése.

Aki valaha is megpróbált akár csak két személy konfliktusában is eliga­zodni, tapasztalhatta, mennyire reménytelen itt a természetkutatásban olyan jól beváló okkeresés: azért veszekszik-e a feleség, mert a férje estétől hajnalig iszik („Nem tehetek róla, ha néha felemelem a hangom, amikor a férjem gusztustalan részeg álatként mászik haza reggel”) – vagy azért iszik a férj, mert a felesége hajnaltól napestig veszekszik („Nem tehetek róla, hogy néha a pohárhoz kell nyúlnom, de józanul nem lehet elviselni, hogy a feleségem folyton ordibál”). Ezért a természettudomá­nyos pszichológia, amelynek kifejlesztése sok pénzt megért mindkét gazdasá­gi-társadalmi rendszernek, amikor arról volt szó, hogy iparfejlesztési terveikhez nyerjenek humántechnológiai eszközt, semmire sem volt használható a társadalmi konfliktusok kezelésében, még a legegyszerûbbében sem. Így 1968-ban, amikor a hatalom energiáit a világ mindkét térfelén (Prágában, Párizsban, Brüsszelben, Mexikóban, nem sokkal korábban Pekingben és nem sokkal késôbb az olajválság közel-keleti frontjain) társadalomirányítási problémák kötötték le, akkor e hatalom lényegileg ejtette a pszichológiát és megpróbált a hagyományos hatalomtechnológiai eszközökkel boldogulni.

Diktatúrából polgárháborúba?

Volt, amikor a XX. században a hatalomnak a társadalomirányításhoz tény­leg nem volt szüksége pszichológiára. Akkor ez azért volt így, mert kiala­kul­tak a totális ál­lamok, amelyek olyan struktúrákat mûködtettek, melyek már eleve magukba foglaltak pszichológiai technikákat. Ezek között voltak o­lya­nok, amelyekkel a hitleri Németországban idôrôl idôre egyetlen helyszí­nen egyesítették látványos külsőségek között “az egész népet”. S voltak olyanok, amelyekkel a sztálini Szovjet­u­ni­óban egymástól a félelem által elszigetelt ato­mok­ra tudták bontani a társadalmat. Mindkét totális államalakulatba olyan pszi­chológiai hatásmechanizmusok voltak beépítve, amelyeket a dik­tátor ma­gától talált fel vagy maga a rendszer bukkant rá, pszichológusok asszisz­tenciája nélkül. Az állami közigazgatás magától folytatódott egy moz­ga­lom spontaneitásában: ahol véget ért az egyiknek a lehetősége pl. a zsidók egy­re erőteljesebb korlátozására, ott kivonult a kristályéjszaka utcájára a másik...

Amikor a totális társadalomirányítás megbukott, akkor eltûnt ez a rend­szer­be magába beépített szociálpszichológia is. E­nél­kül viszont a hagyo­má­nyos tár­sa­da­lom­irányítási eszközökrôl kitûnt, hogy, úgy látszik, a XX. szá­zad­ban már ha­tás­ta­la­nok. Elôször összeomlottak a nagy gyarmatbirodalmak, bár például Nagy-Britan­ni­á­ról, Franciaországról, Portugáliáról köztudott, hogy soha sem vol­tak skrupulusaik a kérdéses s a század technikájával – gépfegyverekkel, gázgránátokkal, tankok­kal – megfejelt eszközöknek a bevetésében. Aztán összedôlt a másik térfél nagybirodalma is, amely szintén nem az erkölcsi aggályoskodásról híresült el, amikor az erőszak eszközeiről kellett dönteni.

E kettôs tény mindenképpen örvendetes, s a világ elsô reagálása nem is volt más, mint a fékentartani nem is próbált öröm.

Azonban ezeknek a hatalmi konstrukcióknak az összeomlása után egyik térfélen sem kellett sokáig várni, hogy tapasztalható legyen: helyükön nem szükségképpen demokrácia áll elô. A demokráciát ugyanis nem a “dereguláció” jellemzi: a demokráciában a hatalom igenis irányítja a társadalmat, csak a társadalom is szabályozza, ellenôrzi és idôrôl idôre lecseréli a hatalmat.

Akár a volt gyarmatbirodalmak utóéletét nézzük, akár az egykori szovjet biroda­lo­mét, min­denütt azt tapasztaljuk, hogy társadalomirányítás híján demokrácia he­lyett esetleg a társadalom szétesése áll elô és a szertehullott részek polgárhábo­rú­ja, amelybeu megannyiszor ugyanazon értékrendszer igazhitűje áll szemben ugyanazon értékrendszer igazhitűjével: krisztushívő a krisztushívővel a Tito partizánháborújában alapított, de mostanra felbomlott kommunista államszövetségben, szunníta a siitával Szaddam Huszein amerikai módon demokráciára nevelt egykori diktatúrájában. S közben feltűnt az új rém: a terrorizmus, amely – azon a szeptember tizenegyedikén az egész világ megtanulta – egyenlő mértékben tud hatékony lenni emberek mozgatásában és gépekében.

Az ezredvégre az újdemokráciákban (és néhány régiben is) beérett a tapasz­ta­lat: ha a társadalom nem akarja, hogy az állami diktatúrát a maffiáé váltsa fel, s hogy véget nem érő polgárháborúk alternatívája terrorista és antiterrorista elitalakulatok háborúja legyen egymás… és a polgárok ellen, akkor új társadalomszerveződési eljárások kialakítására van szükség.

Ehhez pedig újra pszichológiára is. Újra.

Egy másik pszichológia

A pszichológiát ott hagytuk el, amikor harminc-egynéhány évvel ezelőtt kiderült ró­la, hogy hiába tud sok­min­­­dent az ember és a gép együttműködéséről, nem al­kal­mas arra, hogy akár jó, akár ördögi szándékokat tudjon megvalósuláshoz segíteni, ha e szándékok olyas­mi­vel függenek össze, ami az embert nem tárgyakkal, hanem más emberekkel hoz­za kap­csolatba. A harminc év alatt azonban nemcsak az történt a pszichológiával, hogy újabb is­mereteket gyüjtött arról, mi történik, amikor működünk. Hanem közben kibontakozott egy másik pszichológia is, amely ma már sokat tud arról is, mi történik, amikor értelmezünk.

Tegyük fel, hogy az árak bizonyos növekedését tapasztaljuk: ezt értelmezhetjük úgy is, mint egy kezdődő infláció első jelét – meg úgy is, mint az árak kilengését, ame­lyet majd a piac a lenyomásukkal korrigálni fog. Ha az éppen be­kö­vetkezett ármoz­gásban an­nak jelét látom, hogy az árak a továbbiakban növekedni fognak, akkor hajlamos leszek elő­re hozni vásárlásaimat (még mielőtt bekövetkezett volna a félt áremelkedés), ill. elhalasztani eladásainkat (kivárva, amikor már bekövetkezett a remélt áremelkedés), már­pe­dig akár áruk kereslete nö­vekszik, akár a kínálatuk csökken, ez tény­leg az árak nö­ve­kedését fog­ja eredmé­nyez­ni. Ha ugyanazt a bekövetkezett ármozgást annak jeleként értelmezm, hogy a piac árletörő hatása fog érvényesülni, e várakozás hatására elhalasztom a vá­sár­lásaimat vagy előre hozom eladásaimat, akkor meg a kereslet csökkenése vagy/és a kí­ná­lat növekedése állítja elő megintcsak azt, amit várok, ezúttal az árak tényleges csökkenését. Akármelyik értelmezés gerjeszti várakozásunkat, amit várunk, az elő is áll, de nem magától, hanem éppen a várakozásunk állítja elő.

Ugyanígy állt elő a bevezetőben felidézett bankcsőd is. Egyik-másik betétes ilyen-olyan jelek­ből arra következtetett, hogy a Postabank esetleg fizetőképtelenné válhat. Persze, hogy nem várja meg az ember a bajt, amelyet előrelátni vél, menekül előle. Voltak betétesek, akik nem mindjárt ad­tak hitelt az előjeleknek, ám látva, mekkora tömege az embereknek veszi ki a pénzét, ők is levonták a következtetést, mely szerint nagy baj lehet a bankkal, s ők is beálltak a sorba. Innentől aztán még nagyobb tömege az embereknek vette ki a pénzét, amitől a bankkal már tényleg nagy baj lett.

Helyes volt a jelek értelmezésével levont következtetés? téves volt? A természettudomány világában van értelme az ilyen kérdéseknek: ott a világ, meg a róla való gondolatom kívül esnek egymáson, így amit gondolok a dolgokról, az a dolgokat nem befolyásolja. Ilyenkor ha a dolog működése igazolja, amit róla gondolok, akkor a várakozásokat magától igazolja – s ugyancsak magától történik, amikor a működés elveti ezeket. Abba, ahogy a dolgok alakulnak, összhangban a róluk való gondolattal vagy ellentétben vele, nem segít be sem ez a gondolat, sem a belőle fakadó cselekvés. A dolog és a róla való gondolatunk kívülesnek egymáson – ezért lehet szó arról, hogy a dolgokkal kapcsolatos tapasztalatunkból tanulunk.

Ha egy esős Medárd napon azt gondolom, hogy most majd negyven napig nyitva maradnak az ég csatornái, akkor lehet, hogy majd igazam lesz, és lehet, hogy tévedek. Ha elmarad a negyvennapos eső és rá kell ébrednem, hogy negyven napon át hiába cipeltem magammal az ernyőmet, akkor mindenesetre biztos lehetek benne, hogy az eső nem azért maradt el, mert azt gondoltam róla, hogy megjön, és nem is azért, mert a gondolatom nyomán esernyőt vettem magamhoz. Az eső teljesen kívülesik a róla való gondolatomon.

Az ember és a gazdaság világának viszonya azonban nem ilyen. Gazdasági világunk és a róla való gondolatunk nem esnek kívül egymáson: egymással feleselő gazdasági magatartásunk alkotja ezt a világot, s így az, ahogyan a gazdasági folyamatokat értelmezzük, e folyamatoknak igazi hatótényezője. Ezért van az, amit megállapíthattunk: az inflációs várakozás inflációt gerjeszt, a munkanélküliségtől való félelem munkanélküliséget kelt. S így történhet, hogy például ha egy bankkal szemben kialakul a bizalmatlanság, ez hamarosan okot szolgáltat a bizalmatlanságra.

A gazdaság mintájára szerveződik az egész társadalom működése. „Úgy kezdődött, hogy a másik visszaűtött” – mondja irónikusan a magyar nyelvi fordulat, egészen pontosan jelölve meg azt, ami miatt a társadalmi folyamatokat sem megérteni, sem, pláne, megváltoztatni nem lehet egy természettudományos logika eszközeivel: a természetben az ok abszolút módon megelőzi az okozatot, a társadalmi folyamatokban pedig megannyiszor egy történés eredményeként áll elő az, ami azután  a történelmi tudatban elégséges ok lesz.

Hogy történik ez a váltás? Hogy teszi az értelmezés okká a következményt? Nem veszélyes-e tényleg, ha megjelenik egy olyan pszichológia, amely ezekben a folyamatokban eligazodik? Nem lenne-e csakugyan ördögi egy olyan tudomány, amely a hatalomnak betekintést képes adni azokba a folyamatokba, amelyekben értelmező ideológiák önmagukat alapozzák meg? Olyan történésekbe, amelyekben társadalmak a hatalom tetszése szerint hasíthatók ketté vagy forraszthatók egységbe? Nem megnyugtatóbb-e, ha az a helyzet, mint éppen Magyarországon is?

Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a hivatalos akadémiai pszichológia megrögzôdik abban a hitében, amely az előző évszázad hatvanas éveiben – láttuk – lényegében még igaz volt: hogy ô egy a természettudományok közül. E mára tévhitté lett vélekedés jegyében egy katedrapszichológia itt olyan tudásra képez szakembereket a 21. századnak, amely a maga lehetôségeinek negyven évvel elmaradott állapotában idôzik.

Hogy ilyen pszichológia mennyire nem ad okot arra, hogy féljünk attól, hogy ördögi eszközt ad  a hatalom kezébe, ennek frisskeletű példáját kínálja a Gönczöl-jelentés. A szerzői team  kilenc tagjából kettő szociálpszichológus volt, ami a szociálpszichológiai összefüggések súlyának bölcs belátására utal azok részéről, akik a teamet összeállították. Azért kell bölcsnek tartani ezt a felismerést, mert a történésekben nemcsak ősi gyűlölség nyilvánult meg (vallások között, amelyeket dogmatikájuk, szimbolikájuk vagy rituáléjuk állítana szembe egymással, vagy nemzetek között, amelyeket földterületekre való aspirációik, osztályok között, melyeket gazdasági érdekük, klánok között, melyeket történelmi sérelmek emléke). A társadalom kettéhasításának meghatározó tényezői lettek tisztán szociálpszichológiai motívumok, amelyek felbukkanásuk pillanatában esetlegesek s szinte teljesen érdektelenek.[107] Ilyen történéssornak volt a mintája, amikor a 2002-es Vigadó-beli Orbán beszéd után az indokolatlan lelkesültség egy pillanatában a lekonferáló elnök azt a szerencsétlen ötletet rögtönözte, hogy aki magyar, velünk tart, és ennek jeleként március 15-én tűzze ki a kokárdát. Egy olyan országban, ahol az volt a többévtizedes szokás, hogy március 15-ére virradóan az emberek többsége kitűzte a kokárdát, magyarnak érezvén magát, akár „velünk tart”, akár nem, ez utóbbiakat felbosszantotta a felhívás, az előbbieket zavarba ejtette s ezek a maguk zavara miatt bosszankodtak. Megindult a gyors eszkalálódás, árnyalatok egyre erőteljesebb túlhangsúlyozása, s a folyamatot hol politikai lépés tette markánssá (pl. amikor három héttel a Vigadóban rögtönzött ügyetlen felhívás után – s két héttel a Nemzeti Ünnep előtt – a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete Nemzetiszalag Mozgalmat hirdetett, amelyben már arra szólítottak fel „mindenkit, aki csatlakozik mozgalmukhoz, hogy…  kokárdájukat viseljék szívük fölött egészen az országgyűlési választások végéig!”) – hol csak tisztán a szociálpszichológiai hatótényező munkált abban, hogy ugyanazon táboron belül is egyeseknél a kokárda viselése, másoknál nem viselése nyilvánított bosszúságot és zavart és szimbolizálta nem is a tábor politikai identitását, hanem az ellentáborral való egyre markánsabb szembenállásét.

Ilyen pszichológiai tényezőjét a helyzetnek az elaborátum nem említi S a negyven-negyvenöt évvel ezelőtt még diadalmas pszichológia szemlélete alapján nem is említheti: egy természettudományos szemléletű pszichológia erős oki tényezőtől várhat markáns eredményt, itt pedig az eleve gyenge kiváltók a felidézett helyzet zavarosságával erejüket csak tovább csorbították.

A Gönczöl-jelentés igényes munkával meggyőzően állapította meg, hogy a 2006 szeptember-októberi történések mögött például a hamistudat-képződésnek négyszázéves története áll. S ezen a ponton az ajánlások kimunkálásához vajon mivel járult hozzá a Bizottság munkájában erőteljesen reprezentált szociálpszichológia? „Javasoljuk, hogy a kormány tegyen erőfeszítéseket az iskolák történelemoktatásának és az állampolgári-közéleti ismeretek elsajátíttatásának modernizálására.” Modernizálás – ez igéretes. Mire gondolhatott vajon a katedra-pszichológiának két jeles képviselője a Bizottságban? Ez is kiderül abból a kiegészítő nyilatkozatból, amelyet egyikük tett, amikor a nagynézettségű tv-műsor vezetője kérdezgette, ő meg válaszul rámutatott, hogy az iskolában az egyszikű meg kétszikű növények mellett a tisztességet is tanítani kellene…

Hatékony társadalom vagy maffia?

A hatalom, esetünkben a Gönczöl-féle vizsgálatot megrendelő kormányzati hatalom vélhetően nem jut vajmi nagyhatású társadalomkezelő eszközhöz ilyen ajánlások nyomán. Vélhető, hogy ez megelégedésére szolgál az ellenzéknek, de ha így van, azért van így, mert nem veszik számításba, hogy egy hatékony, netán ördögien hatékony szerszám a kormány kezében a kormányzati ciklus végétől esetleg már az ő hatalmi érdeküknek lenne hasznára.

Létezik azonban egy ennél fontosabb összefüggés is. Ahol demokrácia van, ott egy hatékony szociálpszichológia nemcsak a hatalmat képes hatékonnyá tenni a társadalom irányításában, hanem a társadalmat is a hatalom ellenôrzésében.

Ahol demokrácia van – de, láttuk, az erôszakos államhatalmi alakzatok összomlásából nem okvetlenül demokrácia áll elô. Az egyik alternatíváról már volt szó: egy impotens hatalommal szemben a társadalom szétesik és részei véget nem érô polgárháborúba kezdenek egymás ellen. Egy további alternatíva: egy impotens társadalommal szemben a hatalom egy maffia kezébe kerül. Vagy egy multinacionális nagytôke kezébe.  E kettôt rokonítja, hogy midkettő úgy tör érdekeinek érvényesítésére, hogy közben esze ágában sincs egy állam kereteibe illeszkedni, márpedig a demokrácia intézményrendszerét mindig egy állam kereteire szabják. További közös vonásuk, hogy mindkettő abban érdekelt, hogy olyan társadalomkezelési technológiát működtessen, amely az ő érdekeinek megfelelően egyszer beállított rendet a társadalomban fenn tudja tartani.

Tény, hogy egy ilyen társadalomkezelési technológiát, ha demokratikusan nem szabályozott, nem ellenôrzött, ha lecseréléstôl védett hatalomnak kerül a kezébe, ördögi méretűvé növelhet egy olyan pszichológia, amelyet nem zár el korlátolt szemlélet a maga új tudományos lehetőségeitől. S az is tény, hogy mind a maffia, mind a multinacionális nagytôke nagy pénzen tudja megvásárolni a pszichológus szaktudását. De ezellen nem nyújt védettséget, ha ezt a szaktudást negyven-negyvenöt évvel elmaradott állapotban tartják: a tudás nem csak hivatalos csatornákon keresztül terjed, s ha a hivatalos diplomával tanúsított tudást a hatalom nem tudja a maga céljaira használni, mindig lesz, akinek így vagy úgy mégis megszerzett tudása egy nagyonis fizetôképes kereslet ellenében rendelkezésre fog állni.

A pszichológus felelőssége ma sokban emlékeztet a fizikuséra abban az időben, amikor már tudni lehetett: tudásból fegyvert készíteni ördögi dolog, ám ha nem készítenek tudásukból fegyvert a gonosz erők ellen, akkor a gonosz erőknek lesz ilyen tudásból készített fegyvere.

Marx és egy pszichológiai meta-elmélet

Viktimológiai vizsgálódások:

Válasz a “Marxizmus a XX. század végén” c. körkérdésre*

Mottó: A marxisták a világot csak külön­bözőképpen változtatták; a feladat az, hogy megmagyarázzuk.

Egyentizedik Feuerbach-tézis

Az első kérdés:

Volt-e köze a most összeomlott szovjet típusú épületnek Marx eredeti tervrajzához?

Erre a kérdésre a válasz viktimológiai vizsgálatot igényelne. A vikti­mo­lógia tud­va­lévőleg az áldozattal foglalkozó tudomány, amely azt vizsgálja, mi van olyasmi az áldozat természetében, ami provokálja, hogy úgy bánjanak ve­le, a­hogy bán­tak. A marxizmus ilyen vizsgálata azzal foglalkozhatna, hogy mi van Marx el­méletében olyasmi, amitől megeshetett vele a kettős gyalá­zat: egy rend­szer a rendelkezésére álló valamennyi eszközt mozgósította, hogy meg­a­ka­dályozza ennek a – totális vizsgálódásra és radikális kritikára hajlamosító – szel­lemi irányzatnak az érvényre jutását; majd amikor a rend­szer összeom­lott, ak­kor mindazok, akiket fennállásának hetvenhárom éve a­latt ma­ga ellen fordított, a rendszer összeomlásával együtt a marxizmusét is ünneplik.

Egy fiatalasszonyt megerőszakolnak, azután megkövezik házasságtöré­sért.

Marx és Engels ezt írják: a termelőerő fejlődésének magas foka, amely az emberiség teljesen tulajdonnélküli tömegének ellenpólusaként kialakítot­ta “a gazdagságnak és műveltségnek egy meglévő világát”, a fennálló viszonyok radikális megváltoztatásához “már azért is abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért s ismét előállna az egész régi szemét”[108]. Most, hogy a szovjet kalandról, amelyet az “abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel’ híján indítottak, kiderült, hogy benne tényleg megkezdődött a harc a szükségesért és tényleg előállt az egész régi szemét – ez miért nem Marx és Engels igazolódása?

Akik még ezt is írják: “A kommunizmus […] csak az uralkodó [= a legin­kább meg­határozó] népek tetteként egyszerre és egyidejűleg lehetséges”[109]. E­helyett meg lett próbálva, hogy egyetlen, akkoriban igen kevéssé meghatá­ro­zó nép tetteként valósítsák meg – kiderült, hogy tényleg nem lehetséges.

“Marad-e egyáltalán a gondolatból, ha az épület összeomlott?’ – kérdezi a Világosság. S ha a gondolat az volt, hogy az épületnek össze kell omlania? – ezt már én kérdezem.

“Az épület tervére rá volt vezetve Marx kézjegye” – magyarázza a Világosság az imént idézett kérdést. Az amerikai indiora is rá volt vezetve Kolumbus Kristóf által az Indiákról való indio kézjegye.[110] S akkor most, ha azt hallom, hogy az indiánok sokat pipáznak, zárjam be a hinduk előtt a házam ajtaját, nehogy összefüstöljék nekem a szalont?

Kolumbus Kristóf Keletet kereste, és cselesen nekivágott Nyugatnak. Le­nin a proletár forradalmat kereste, és cselesen nekivágott az orosz forradalomnak.

Kolumbus ötletében az volt a csel, hogy lévén a Föld kerek, ellenkező irányba indulva is ugyanoda jut az ember. Tudjuk, hogy ez lényegileg így is van. Más kérdés, hogy a spanyol hajós India helyett Amerikába jutott. Viszont élete végéig hitte, hogy azt találta, amit keresett.

Lenin ötletében az volt a csel, hogy egy forradalom hasznosíthatja a maga céljaira egy másiknak az energiáit, s ez lényegileg szintén így van. Más kérdés, hogy végülis nem a kommunista forradalom használta fel a maga cél­jaira egy orosz forradalom elkeseredett energiáit, hanem az orosz forradalom mindazt a szellemi energiát, amit csak egy kommunista forradalom akkor (s majd még félszáz évig) gyűjteni és gyújtani tudott magában. Viszont e hatalmas energiák hordozóinak több nemzedéke hitte, hogy amit találtak, az nem más, mint amit kerestek a forradalmukban.

Hogy maga Lenin meddig hitte, hogy ami Oroszországban testté lőn, az a marxi ige – nem tudjuk. Abban az értelemben, hogy ami ebben az “egy országban felépíthető”, az lesz majd a szocializmus, (ahogyan Kolumbusnak az lett az indio, aki az új parton éppen szembejött), 1917-ben még biztosan hitte. Hiszen akkor még nem arról volt szó, hogy az orosz forradalom pótolja, hanem hogy kirobbantja a világforradalmat, amely hivatott lett volna “az u­ralkodó népek tetteként egyszerre és egyidejűleg” megvalósítani a kommuniz­must. Egyesek tudni vélnek egy olyan feljegyzésről, amely azt tanusítaná, hogy ilyen értelemben később sem hitte a két forradalom azonosságát. A feljegyzést Lenin egyik titkárnője, Fotyijeva készítette volna Sztálin számára, aki a párt főtitkáraként kezdettől – 1922-es megválasztásától ­ – fogva súlyt helyezett arra, hogy megismerje a párt főtitkait, márpedig a jelentés (ha csakugyan készült ilyen), igazán ilyesmiről számolt be: arról, hogy Lenin a titkárnő előtt, “hangosan gondolkodva”, hangot adott volna azon felismerésének, hogy az orosz forradalom októberi fordulatával kapcsolatos számítások nem váltak be, minthogy e szikrából nem lobbant lángra a világforradalom, következésképp a bolsevik kísérlet értelmét veszítette, s így azt be kell fejezni (e verzió szerint a NEP Lenin elgondolásában az első lépése lett volna ennek a befejezésnek).

Felismerte-e Lenin, hogy a gyakorlat nem az elméletet követi, vagy sem, a viktimológiai kérdés ez: Mi volt Marx elméletében, ami lehetővé tette, hogy a bolsevik gyakorlat ennek ellenére reá hivatkozhasson?

A kérdés nyomán több asszociációja is támad az embernek:

“A történelem bábája az erőszak” – jut eszembe mindjárt egy tétel, amelyre hivatkozhatott a gyakorlat, még akkor is, ha tudni való, hogy a bába csak az anyaméhből előbújni segíti a magzatot, amikor az ott már megérett, az a technika viszont, amelyet e gyakorlat alkalmazott, még áldott állapotba hozni is úgy próbálta Históriát, hogy ismételten megerőszakolta.

Amikor azonban keresem a tétel lelőhelyét, kiderül, hogy nincs neki, minthogy nem Marx, hanem a marxista folklór egyik tételével van dolgunk. Az a megállapítás, amelyet Marx valóban tett, a maga szöveg­környezetében így szól: a kapitalizmus előtörténetében az eredeti felhalmo­zást előmozdító “módszerek részben a legbrutálisabb erőszakon alapulnak, például a gyarma­ti rendszer. De valamennyien felhasználják az államhatal­mat, a koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot, hogy a hűbéri termelőmódnak tőkés termelőmóddá való átalakulását mesterségesen előmozdít­sák és az átmeneteket megrövidítsék. Az erőszak a bábája minden régi tár­sadalomnak, amely új társadalommal terhes.”[111] Amiből csak akkor lenne származtatható a bolsevik erőszak, ha ezt a cári önkényuralom fejtette volna ki annak érdekében, hogy így hárítsa el az akadályokat például a kolhozképződés spontánul előállott tendenciájának az útjából.

E példa paradigmatikus érvényű. Aki el akarná végezni a viktimológiai vizsgálatot, mindenekelőtt a marxista folklórba ütközne, amely egyszer átír­ja Marx szövegét, máskor Engelsét tulajdonítja neki, vagy éppenséggel Dietzgenét, sőt Dühringét. Olyasminek is tanuja voltam, amikor Marxtól származtatták azt a szö­veget, amelyet – a különben valóban marxista – Bertold Brecht Koldusope­rájában koldusok és kurvák kara énekel: “Előbb a has jön, aztán a morál’. Igy aztán a viktimológiai vizsgálatnak gondosan el kellene határolnia ettől a szájha­gyománytól az igazi szövegeket, amelyekről, mondom, érdemes meg­állapítani, mennyire hibáztathatóak összességükben azért, ami velük mege­sett. Egyebek között például azért, hogy a népköltészet szájhagyományozó csatornáin keresztül, úgy látszik, erőteljesebben terjedtek, mint azon az úton, hogy az írott szövegeket elolvassák.

Egy ilyen vizsgálódáshoz itt egyetlen ötlettel szeretnék hozzájárulni. Marx a társadalom szerkezetét másképp gondolja el, mint a pozitivizmus, amelynek számára kézenfekvő, hogy a társadalom részei állnak szemben más részekkel (mint egymással kooperáló egyének, egymással harcoló osztályok stb.); s elgondolása nem is olyan, mint a hermeneutikáé, amely olyankor vizsgálódik, amikor valamilyen társadalmi egész lép fel kollektív alanyként. Marxot olyan viszony érdekelte, amelyben rész áll szemben egésszel: egy osztály (a burzsoázia) uralkodik… nem a másik osztályon, hanem a társadalom egészén; egy osztály (a proletariátus) felszabadítja… nem saját magát, hanem az egész társadalmat. Egy ilyen szerkezet paradox jellegű, és vizsgálata igazán nem untatja azt, aki ilyesmivel foglalkozik.[112]

Talán a nem-lapos és nem-unalmas dolgok iránt táplált közismert elő­sze­retete is hajlamosította az értelmiséget, hogy legjobb képviselői (közül so­kan) nem tudtak ellenállni a teó­ria varázsának, amelyet egy ilyen megkö­ze­lítés jelent. De volt, aki még ke­vésbé tudott ellenállni a praxis számára igért varázsnak, amelyről például e­gyikük, Jorge Semprun a De szép vasárnap van! című regényének egyik belső esszéjében úgy emlékezik meg, mint Marx­nak “arról a gondolatáról, hogy létezik egy egyete­mes osztály, amely min­denféle osztálynak a felszámolása, amely csak úgy tudja magát felszaba­dí­tani, ha a társadalom valamennyi osztályát felszaba­dítja”. Ám mindjárt ez­u­tán azt írja Semprun, (akiről nem mindenki tudja, hogy tíz éven át a Spa­nyol Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagjaként volt a spanyolorszá­gi földalatti tevékenység Federico Sanchez fedőnevű koordinátora), hogy “legalábbis annak az évszázadnak, amely minket Marxtól elvá­laszt, a legfőbb tanulsága, hogy a modern proletariátus nem ez az osztály.”

“De – folytatja Semprun – Marx elméletének ez a vakpontja… egyben a vakító pontja is. Azt akarom mondani, hogy ez az a gyujtópont, amelyben ragyog a Forradalom egész nagyszerű illúziója… Enélkül a vakítás nélkül nem lettünk volna marxistákká. Ízekre szedni az értéktöbblettermelés gépezetét, leleplezni az árutermelő társadalom fetisizmusát – megannyi terület, ahol a marxizmus pótolhatatlan; ám ezért az emberből nem lett volna marxista. Ezért az emberből egyetemi tanár lett volna. Egy egyetemes forradalmi gyakorlat elméleteként felfogott marxizmus volt az, ami mélységes esztelenségével életünknek az értelmet adta. Legalábbis az enyémnek. Nincs tehát többé értelme az életemnek.”

Azonban még jóval azelőtt, hogy a csalódás egy egyetemes forradalmi gya­korlat vélt lehetőségének elvesztése fölött tömegessé vált volna, a rész és az egész korrelációjával kapcsolatos Marx-féle elméleti sémának a bolse­vik gya­korlat kiterjesztette az érvényességét. Ahogyan Marx a proletáriátusban o­lyan osztályt látott, amelyet partikuláris érdeke kényszerít arra, hogy az e­gész társadalom felszabadításának értékeit képviselje, ugyanígy vár­ta el egy tan­tétel, hogy a proletariátus egészének az érdekeit is egy ki­tün­tetett részének, a pártnak egy tudományos elmélettel megalapozott tudása képviselje.

“Marxista az” – írja ezzel összefüggésben József Attila, maga is marxis­ta, akinek legbensőbb identitása számára vált tragikusan fontossá a rész és az egész korrelációjával kapcsolatos Marx-féle séma érvényességének vagy érvénytelenségének a kérdése, ­– “aki egyénileg azt gondolja el […], aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való te­kintet nélkül – rávezeti és rákényszeríti. A marxista nem más, végső fokon, mint a történel­mi proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mind­azokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem mar­xista, a nem osztálytudatos proletár egyén pedig csak egyike ama szá­lak­nak, amelyekből a szövet egészét a történelem szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másképpen: más a fonál és más a szö­vet. A minta azonban minőségét nézve csak méretekben különbözik a végtől.”

A rész és az egész korrelációjával kapcsolatos Marx-féle séma repro­dukciója azután a bolsevik típusú párton belül folytatódott: a pártot a maga csorbítatlan egészében képviselte az a része, amely Lenin idejében a hivatá­sos forradalmárokból képződött magja volt, Sztálin idejében (és később) pe­dig a mindenkori Központi Bizottság, amelynek totalitását ugyanígy képvi­sel­te az a partikularitás, amely a Politikai Bizottság. Nem véletlen, hogy a Matr­joska-babáknak ebben a rendszerében legbelül szinte kivétel nélkül ott ta­láljuk azt a Részt, amely az Egésznek legjellegzetesebb korrelátuma: a Vezért.

A Marx-féle társadalomszerkezeti forma pedig, miközben az eredeti anyagi hordozójáról ekképpen újabb meg újabb hordozókra terjesztették ki, nemcsak ezért függetlenedett az eredeti anyagi hordozójától, hanem azért is, mert – amint erre Semprun is utal a fentebb idézett szövegben – “annak az évszázadnak, amely minket Marxtól elvá­laszt, a legfőbb tanulsága, hogy a modern proletariátus nem az az osztály”, amelyre a forma érvényes lenne: nem egyete­mes osztály, különérdeke egy lett a társadalomban megnyilvánu­ló partikuláris érdekek sorában, nem kapcsolható hozzá egyetemes forradalmi gyakorlat, amely a társadalom egészét szabadítaná fel.

Ezzel tulajdonképpen meg is érkeztünk

Kaphat-e ma baloldali mozgalom inspirációt a marxizmustól?

Különféle baloldali mozgalmak közül Marx elmélete csak olyan praxisnak lehet a teóriája, amely a fenti értelemben vett egyetemes osztály forradalmáé. A mégoly baloldali gazdasági vagy politikai részérdeke­kért folytatott mozgalmon ez a ruha lötyögne. Másfelől egy olyan mozgal­mon, amely az egész társadalmat hívná fel, hogy baloldali értékek purgatóri­umában tisztuljon meg, ugyanez a ruha kényszerzubbonyként feszülne.

Hogy van-e az ezredvégnek egyetemes osztálya, amelynek forradalmi praxisa éppen a Marx elméletének méretarányában lenne egyetemes, nem tudom. Megfogalmazható olyan gyanú, hogy az értelmiség válik ilyen osztállyá: az a mód, ahogyan az általa termelt információt a társadalmi szervezet arra használja, hogy őt még több információ termelésére kényszerítse, amit majd a szervezet még ennél is nagyhatalmúbb módon tud ellene fordítani, hasonlít arra a viszonyra, amely miatt Marx a proletariátusban gyanította az egyetemes osztályt.

Ha ez így van, akkor ez az osztály úgyis újra fel fogja fedezni a maga számára Marx elméletét. Ha meg nincs ilyen osztály, akkor váljon kizárólag akadémiai üggyé, hogy valakit segít-e vagy sem abban, hogy – ismét a Semp­run szövegével szólva – ne jó marxista legyen, hanem jó egyetemi tanár.

Hogyan ítélem meg a magam tudományos szakterületén a marxizmust, amely nagyhatású társadalomelméletként és társadalomvizsgálati módszerként egyszerre volt forrása a dogmatizmusnak és a kritikának?

A választ annak az időszaknak a megidézésével kell kezdenem, amely a marxizmus reneszanszaként vonult be az eszmetörténetbe. 

A 60-as években a reneszanszát élni látszó marxizmus Kelet-Közép-Európa országaiban egyebek között egy olyan történelmi korszak praxisának kívánta kidolgozni a teóriáját, amely mélyreható gazdasági, politikai és társadalmi reformtörek­véseivel túl akart haladni az előző – sztalinista – korszak egyszerű lezárásán. Egy ilyen praxisnak a kérdései a társadalmat totálisan átfogó jellegűek lettek volna, ezért pedig olyanok, amelyek megoldásához a humán tudományok integrált egészére is szükség lett volna.

A humán tudományok integrált egésze mint valóság, persze, nem létezett a 60-as években sem. De az egyes, külön-külön újraeszmélő, sőt éppenséggel újjászülető humán tudományok számára létezett az integráció szükségességének érzése e korszak kérdéseivel való szembesülés kapcsán. A marxizmus reneszansza pedig az integráció lehetőségét igérte egy olyan elméleti-módszertani alapvetés elvégzésével, amely meghaladta volna azt a két megközelítésmódot, amely a humán tudományokat eleve kettéhasította: a naturalizmusét, amely az embert a természet világához sorolja, és a spiritualizmusét, amelynek számára az ember a szellem világához tartozik.

A meghaladás reménytelen vállalkozásnak látszhatott, mert a két vi­lág logikailag összférhetetlenül állott egymással szemben: a természet világa a szükségszerűségé volt – a szellem világa pedig a szabadságé. A humán tudományok integrálására tett kísérletek hosszú ideig nem vezettek és nem is vezethettek más eredményhez, mint természettudományi “magyarázatok”, illetve szellemtudományi “leírások” igényéhez arra, hogy térfelük határát átlépve a kultúrát az emberi természetből, illetve a mindennapi élet szerveződéseit az emberi szellemből levezessék.

A meghaladásra mármost Marx elmélete mégis kínálni látszott egy le­he­tő­séget azáltal, hogy a természet, illetve a szellem helyett ontológiai elv­ként a ter­melést vette fel, amely a szükségszerűségnek éppolyan téri-idői dimenzió­ihoz van kötve, mint a természet, de éppolyan szabadon kreatív, mint a szellem.

Akkor még nem tudtuk, hogy a mi Marxra hivatkozó rendszerünkben tör­ténetesen olyan termelés készül, amely majd egyszerre próbálja gúzsba köt­ni a szellem kreativitását és szétdúlni a természet téri-idői összefüggése­it. Persze, ha a marxizmus tényleg elhivatott lett volna akkor a reneszanszra, akkor már 1968 előtt fel kellett volna ismernie, hogy egy ilyen fordulat az adott rendszerben nem csupán lehetőség, hanem szükségszerűség.

S hogy ennek folyományaként a marxizmus reneszanszának elmaradása szintén szükségszerű.

E szükségszerűség egyik összetevőjére Bence György és Kis János irá­nyí­­tották rá a figyelmet, amikor arra a körkérdésre válaszoltak, amelyet Ko­vács András intézett egyebek között hozzájuk arról, hogyan fest Marx a ne­gyedik évtizedben. Válaszukban, mely az egyik első magyarországi ki-nem-ad­vány­ban (szamizdat) jelent meg, rámutattak, hogy 1968 után a hatalom töb­bé nem érzett kénytelenséget arra, hogy politikáját marxistává stilizálja. Ez­zel főleg azt a nemzedéket segítették fontos felismerésekhez, amelyet 1968 előtt heroikus érzület járt át, valahányszor a hatalomnak a fejére ol­vas­ta a “szocializmusban képződő elidegenedést’ és más olvasmányélménye­ket a szent iratokból. Felismeréseink az okokra vonatkoztak, amelyek miatt ze­zek az olvasmányélmények akkor már egy ideje visszaminősültek magán­üggyé: ha a kormányon lévő értelmiséget nem lehetett vele többé izgatni, akkor a kormányon nem lévő értelmiséget sem lehetett vele többé izgatni.

Azonban a főok, aminél fogva szükségszerű volt, hogy a marxizmus reneszansza lekerült a napirendről.mégsem ez volt. Hanem a szigorú tabu, amely a rendszer természetét illető végső kérdések feltevésére nézve érvényben volt. Ez addig nem zavarta a marxistákat, amíg e kérdéseket fel sem vetették, lévén adva a feleletet pótló hamis evidencia, mely szerint a kezdetek – 1917 – jellege még autentikusan szocialista volt. Amint eljött 1968, amely mind Párizs, mind Prága környékén rákényszerített a végső kérdések feszegetésére, tüstént kiderült, hogy itt húzódnak a szögesdrótnál és aknazárnál is biztosabban záró határok, amelyek nemcsak az empíria és a középszintű elméletek tisztes világát, de a Magyarországon is újraképződő ultrakonzervatív ideológiákét is elválasztják azoktól a celláktól, ahol a rendszert totálisan átfogni kívánó kérdések feszegetőinek lesz lakhelye.

Márpedig tudnivaló, hogy a Marx elmélete egyébre sem jó, mint társadalmi rendszert totálisan átfogni kívánó, mint végső kérdések feszegetésére. Empírikus tények feltárására sokkal jobb módszerek vannak; aki középszintű elméleteket akar gyártani, annak kifejezetten ellenjavallott, hogy Marxot valaha is olvasta légyen; konzervatív pozíciókhoz pedig, ha már a régi rendszer kormányzó elitjének sem volt szüksége Marxra, miért lett volna hát e kormányrúdhoz akkor még nem férő másodelitnek.

Aki Marx elméletét a maga szaktudományos kutatótevékenységében kívánta hasznosítani, 1968 után választhatott, azon a térfélen akar-e serénykedni, ahol erre szükség nincs, vagy pedig azon, ahol lehetőség.

Most viszont a fordulat esetleg új lehetőségekkel kecsegtet. De legalábbis új szükségekkel. Mert ha valóban az történne, amit mostanában úgy fogalmaznak meg, hogy “a marxista rendszer végképp eltűnt a történe­lem süllyesztőjében”, akkor végre eljönne az idő, amikor pótolhatatlanná válik a Marx elmélete annak megvizsgálásában, hogy mi is volt ez a társadalmi rendszer a maga igazi totalitásában.

A Világososág jelen körkérdésének anyagával körülbelül egyidőben jelenik meg egy könyv, amelynek utolsó fejezetében kísérletet tettem egy ilyen vizsgálatra[113], s feltett szándékom volt, hogy ehhez kizárólag a gazdaságpszichológia eszközeit alkalmazom. Hogy e szaktudomány eszközei önmagukban eléségesek arra, hogy az ember általuk válaszokat találjon, ebben most már biztos vagyok. Ám a Marx elméletének logikája nélkül nem jutottam volna el a kérdések feltevéséig: például arról, mi a gazdasági nem pedig politikai vagy ideológiai) funkciója egy ilyen rendszerben a bolsevik típusú párt szerkezetének.

Ha azonban a rendszerváltás véglegesen kimerül abban, hogy konzer­va­tív elitek váltják egy­mást a kormányrúdnál, akkor az új “rendszer” mie­lőbb kikéri majd ma­gának, hogy ne lenne éppolyan intoleráns a társadalmi rendszer átfogó vizs­gálatával szemben, mint volt a szovjet típusú.

Két dialógus

Dialógus az emberről, a génállományáról, meg a szertelenségéről*

A Filozófus Heller Ágnesnek és a Természet­tudós Grastyán Endre emlékének ajánlom, akik nem folytatták le ezt a dialógust.

Ember: Szabad elsőként szólnom?

Természettudós: Hogyne!

Ember: Csak azért, hogy elejét vegyük egy félreértésnek. Ne úgy tűnjön, mintha a szer­­ző szándékos logikai implikációt alkalmazott volna, amikor úgy osztotta ki közöttünk a sze­repeket, hogy én ember vagyok, ti meg tudósok. Szerintem mindössze arról van szó, hogy a szerző nem ismeri... vagy talán pontosabban: nem tudja alkalmazni az osztályozás lo­gikai szabályait. Alkalmasint azt akarta mondani, hogy én csak ember vagyok, míg ti: két szakember. Bocsánat.

Természettudós: Szellemes.

Filozófus: Természetes.

Ember: Én ezt nem szellemeskedésnek szántam, hanem egy olyan kérdésnek akartam ezzel nekigyürkőzni, amely nagyon is komoly az én számomra, aki azt hiszem, hogy erről a “csak ember”-ről mondhatta József Attila:

... Még nem nagy az ember,
De képzeli, hát szertelen.

Az én 1933 és 1937 között született nemzedékemnek – ha szabad tudósok előtt ilyen tudománytalanul fogalmaznom –: a génjeibe épült, mint egy nagyobb sugárdózis, hogy mit jelentett a képzelt nagyságnak ez a szertelensége. Ám mire építhette József Attila az optimizmusát, amely így fogalmaztatott vele: “...Még nem nagy az ember”? Hihetünk-e neki, amikor erről így vall?

Bízom, hisz mint elődeinket
karóba nem húznak ma már”

Mert ha igen, akkor bizalmában már nem tudja követni az, aki csak öt-hat évvel is túlélte őt. S akiben egy későbbi korszak történelmi változásai újjáélesztették volna a bizalmat, annak a mai kor kínál új tapasztalatokat: szemkiszúrást, férfiak nemi szervének leszaggatását, állapotos nők hasának feltépését, autójukból kirángatott ismeretlenek agyonverését, miegymást Hegyi Karabahtól Jugoszlávián át Los Angelesig…

Nos, a kérdésem tehát ez: van-e a tudománynak a változó történelmi tapasztala­toknál nagyobb bizonyossága, amellyel elhiteti velem, hogy az em­ber, ha nem is nagy, de afelé tart, hogy szertelenségei olyanok, mint az első dackorszakát élő hároméves gyermeké, aki valamit már tud önállóan csi­nálni és ezért mindent önállóan akar, hogy ezáltal sok mindent meg is tanuljon; vagy mint a serdülőé, aki épp abban teszi szertelenségei által próbára magát, hogy vajon kiséri-e őt személy szerint a “szellem és a szerelem”?

Természettudós: József Attila, amiképp a nagy művészek általában, sokunk szubjektív vágyát és szorongását fejezi ki, valószínüleg jobban, mint ahogy erre a természettudománynak ez az ága, a pszichológia, valaha is képes lesz. Az objektív igazság szempontjából azonban nem szabad komolyan venni a művészetet. Akármennyire megragad is a nyári hangulat könnyedségét kifejező erejével például a költőnek ez a képe:

Ezüst derűvel ráz a nyír

Egy szellőcskét...

– tudományos szempontból tekintve, persze, képtelenséget állít, minthogy a szél szokta rázni a fát, nem pedig megfordítva. Nos, hasonló a helyzet az ember nagyságára vonatkozó költői képpel is.

Ellentétben azzal, amit József Attila sejtetne, ha nem művészetként, hanem tudományként kínálná, amit kínál, az igazság az, hogy ha úgy ítélem meg, hogy “nagy az ember”, semmi okom nem volna hozzáteni, hogy “már nagy”, minthogy immáron több mint százezer éve akkora, amekkora – s éppígy ha az a szubjektív ítéletem, hogy “nem nagy az ember”, nem tehetem hozzá objektív prognózist igérően, hogy “még nem nagy”, ugyanis semmi okunk nincs azt hinni, hogy akár százezer év alatt megváltoztatná a “nagyságát”.

Ember: Hát ebből én semmit sem értek. Eszerint a természettudo­mány egy újabb kopernikuszi fordulattal felfedezte volna, hogy az az út, amelyet az ember a kőbaltától a kibernetikai automatáig megtett, és vélhetőleg majd továbbra is ezen halad – hogy tehát ez az út éppúgy a köznapi tudatunk káprázata csupán, mint az a másik, amelyen a Nap látszik mozogni Földünk körül? Világosíts fel, kérlek.

Természettudós: Bocsáss meg, félreérthettelek. Egy pillanatra azt hittem, hogy az ember képzelt nagyságáról és szertelenségéről beszélsz. De ha a technikáéról!

Ember: Avagy nem az ember teremti-e a technikát?

Természettudós: Bizony, minél inkább töprengek ezen a fogós kérdésen, annál inkább be kell látnom, hogy ez csak így lehet.

Ember: S egy százezer évig változatlan s újabb százezer évnyi változatlanságra készülő ember – egy ennyire gyorsuló tempóban fejlődő technikát?

Természettudós: Nézd, a különböző tények logikai illeszkedése felől a Filozófust kell megkérdezned. Én csak a magam tényét helyeztem ide erre a kerek asztalra. És ha te mellérakod a magadét, én tudomásúl veszem, hogy egynél több tény van egymás mellé letéve a tudás kerekasztalára. Aminthogy a világ kerek egyetemében is gyaníthatóan egynél több tény létezik egymás mellett.

Filozófus: Ha.

Természettudós: Nevetsz?

Filozófus: Mondom, ha létezik a világegyetemben az a tény, amellyel kapcsolatban tudásodat vagy hitedet most elénk tártad.

Természettudós: Kételkedsz benne? Filozófushoz méltó eljárás. Hanem én be tudom bizonyítani, amit állítottam: vagyis, hogy az ember leglényegesebb tulajdonságai érdemlegesen nem változtak, amióta a Homo sapiens kialakult.

Filozófus: Kiváncsian hallgatom a bizonyítást, korábbi állításodnak már erre a kevésbé súlyos részére vonatkozóan is.

Természettudós: Nos tehát. Az, hogy az emberi faj tulajdonságai a tör­ténelem során változzanak, s a változások meghatározott irányban felhalmozódjanak, a legkétségtelenebb módon úgy valósulhatna meg, ha az egyes em­berek egyedi élete során megszerzett tulajdonságai öröklődnének: ebben az e­setben egy-egy nemzedék az előzőnek a vállán állva cseperedhet­ne fel, és az em­ber szemmel láthatóan válna egyre nagyobbá, különféle értékes tulaj­don­ságai tekintetében. Ma már azonban biztosan tudjuk, hogy a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek.

A másik lehetőség, hogy az emberi faj reprezentánsaiban az értékes tu­lajdonságok az értéktelenek rovására felhalmozódjanak, a szelekció mecha­niz­musa révén lenne adva. A sze­lekció ezt az arányeltolódást az értékes tu­laj­donságok javára úgy tudná biztosítani, ha a tör­ténelem egymást váltó év­ez­redei során következetesen olyan – netán egyre inkább olyan – létfeltéte­lek lennének biztosítva, amelyek között az értéktelen tulajdonságokat hor­­do­zó egyedek szaporodási lehetősége igen alacsony maradna, miközben az ér­té­kes tu­laj­donságok hordozóié optimális lenne. Ha mármost ebből a szem­pont­ból vesszük szem­ügy­re a történelmet, akkor megállapítható, hogy az ilyen szelekció feltételeit nem, sőt egyre nö­vekvő mértékben nem biztosítja. Először is nivellálja a létfeltételeket az értékes és az ér­ték­telen tulajdonsá­gok hordozói számára, amikor társadalmi szinten szervezi meg a védel­met olyan természeti csapásokkal (pl. járványokkal) vagy más, az embernek kárt okozó ve­szé­lyekkel szemben, amelyek egyébként nagyobb valószínüséggel suj­tanák az olyan egye­deket, amelyek híján vannak a túléléshez szükséges ér­tékes tulajdonságoknak. Másodszor, ha bizonyos létfeltételek egyenlőtlen el­osztására a nivellálódási tendencián belül sor kerül, ennek a differenciáló­dás­nak az értékszempontjai történelmi koronként változnak, miközben a tör­ténelmi korszakok egyre rövidebb ideig állnak fenn a maguk viszonylag ál­landó értékrendjével. Márpedig ahhoz, hogy a magasra értékelt tulajdonsá­gok egy mesterséges szelekció révén felhalmozódjanak az ember génállomá­nyá­ban, ahhoz azért hosszabb időre van szükség, mint a legmodernebb kor­ban kimért egy-egy emberöltő, de még annál a másfél-kétszáz évnél is hosz-szabbra, amig a polgári korszak értékrendje érvényben volt, sőt, ehhez még a feudális értékrend fennállásának, mondjuk, másfélezer éve is kevés volt.

Filozófus: Rossz az, ha az ember érvényre juttatja az egyenlőség és a szabadság maga választotta értékeit, például az egyenlőséget a létfeltételek nivellásában, a szabadságot pedig abban, hogy egyre rövidebb ideig hajlandó elviselni, hogy az elődei által választott értékrend uralkodjék felette?

Természettudós: Ha élek a nézőnek azzal a jogával, hogy a természet által megírt “szövegkönyv” alapján a természet által megrendezett “előadást” megtapsoljam vagy kifütyüljem, akkor azt mondom, hogy épp ellenkezőleg: nekem kifejezetten tetszik, hogy így történnek a dolgok az emberrel. Mindössze arra akartam rámutatni, hogy mindennek az az ára, hogy az ember, akivel ezek a dolgok megtörténnek, ma ugyanolyan tulajdonságokkal jön a világra, mint akár százezer évvel ezelőtt.

Ember: És százezer évvel ezután? vagy ezerrel? de leginkább százzal? – mert, hogy őszinte legyek, ez az utóbbi nagyságrend mégiscsak jobban érdekel.

Filozófus: Valóban, hátra van még korábbi állitásodnak a sulyosabbik fele: hogy az ember a jövőben sem lesz “nagyobb”.

Természettudós: Hát ez, gondolom, magától értetődően következik abból, amit eddigi történelméről megállapithattunk.

Valójában van itt még egy dolog, amit eddig nem vettünk tekintetbe: a mutáció. A mutáció a genetikai anyagnak valamilyen külső hatásra hir­telen bekövetkező tartós módosulása. Amikor természetes módon véletle­nül kö­vetkezik be, akkor csaknem mindig káros módosulás, s csak ö­rül­ni lehet, ha alacsony életképessége folytán elpusztul, mielőtt elszaporod­na. Nagy ritkán azonban előáll olyan módosulás is, amely a szintén módosult életfeltételek között életképesebb, mint a faj normális egyedei – ilyenkor a mutáns elsza­porodik, s ez új faj kifejlődésének vetheti meg az alapját. Tulajdonképpen a főemlősök ilyen mutációjaként jelent meg valamikor az ember a maga új tulajdonságaival: gondolkodásra, beszédre, szociális szerveződésre és munkavégzésre való képességeivel. Azóta az emberen előálló újabb mutációk nagy többségükben ugyancsak károsak voltak, bár akadtak kisebb módosulások, amelyek beváltak. Ezeket azért nem emlitettem az imént, mert csak többfélévé tették az embereket, de nem “nagyobbá”.

Hanem ha a jövőben – és minden jel szerint a beláthatóan közeli jövő­ben – az ember megtanul mesterséges módon létrehozni előre megtervezett mutációkat, akkor valóban olyan eszközt nyer, amellyel új tulajdonságokat alakithat ki magában, s ezek révén ténylegesen “nagyobbá” lehet.

Ember: Ebben a megoldásban ugyan van szellem, és, meglehet, szerelem is szükségeltetik hozzá (ha egyszer az új tulajdonságokat el kell szaporítani) – ám én mégsem hiszem, hogy József Attila kifejezetten erre célzott volna, amikor megállapította, hogy “még nem nagy az ember”.

Természettudós: Valóban. Ezért is mondtam, hogy abban az értelemben, ahogyan ő beszél róla, az ember akár további százezer év alatt sem fogja megváltoztatni a “nagyságát”.

Filozófus: Engem egész fejtegetésedben a logikai következetesség nyű­gözött le (miközben szerényen elhárítottad magadtól a kompetenciát a té­nyek logikai illeszkedésének kérdésében). Mert logikus, hogy egy olyan ember, akinek nemzője a természeti véletlen, világrahozója pedig a természeti szükségsze­rűség, a jövőben sem fog mást tenni, mint hogy a gondolkodásra, beszédre, szociális szerveződésre és munkavégzésre való képességek véletlenül előállott mutáns mintáját másolja kényszeresen.

Természettudós: Szó sincs róla. Az ember a jövőben, akárcsak a múlt­ban, a másolt és tovább másolandó mintát meg is nyilvánítja, vagyis gondolkodik, beszél, társadalmat szervez, végül, de nem utolsósorban, dolgozik.

Ember: Aminek révén azután a világon minden megváltozhat, ugyebár – kivéve az embert.

Természettudós: Valójában az, ami az emberben tényleg változatla­nul örökítődik át nemzedékről nemzedékre, az egy olyan tág forma, amelyet a környezet a legváltozatosabb tartalommal tölt ki. Ugyhogy az ember, amint e két tényező – az öröklődés és a környezeti hatás – eredőjeként megjele­nik, tulajdonképpen hamarabb kelti a nagyon is változónak a benyomását, s ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a recesszív öröklés folytán az egyén esetében megannyi­szor nemcsak a környezet által kialakított tartalom, de az öröklött forma is eltér a közvetlen ősökétől, akkor láthatjuk, hogy a természettudománynak nem kevés erőfeszítésébe kerül, hogy ezektől a járulékos tényezőktöl megtisztítva felmutassa azt, ami a Homo sapiens lényegét változatlanul őrzi, amióta és amíg ez a faj fennáll.

Filozófus: Okfejtésed, mondom, rabul ejt logikájának eleganciájával. A logika azon­ban szintén csak forma, tehát rá is érvényes, hogy a legváltozatosabb tartolammal tölt­he­tő ki, jelesen: igaz és hamis tartalommal egyaránt. Te például hamis... vagy mondjuk a ke­rekasztal-konferenciák szelíd hagyományaihoz ragaszkodva: téves tartalommal töltötted ki.

Természettudós: Ha ezt kifejtenéd, szívesen okulnék belőle.

Filozófus: Megkétszerezted a kedvemet hozzá.

Okfejtésed logikájában mindenekelőtt az az elegancia bűvölt el, amellyel következe­te­sen elválasztottad az ember lényegét attól, amiben ez meg­jelenik, s éppígy az emberi faj tu­lajdonságait az egyedek tulajdonságai­tól. Olyan imponáló következetességgel vitted vé­gig ezt a két elhatárolást, hogy nem lepne meg, ha most félbeszakítanál, hogy figyelmez­tess: nem is két el­határolást vittél végig, csak egyet, hiszen amikor az ember lényegét mu­tat­tad be a maga absztrakt tisztaságában, akkor egyszersmind az emberi faj változatlan tu­laj­donságait határoltad el az egyedi változatoktól – amikor pedig azt demonstráltad, hogy az egyed tulajdonságait miképp befolyásolják a környezeti hatások, a recesszív öröklés, ese­tenként a mutációk véletlenjei, akkor egyszersmind az emberi jelenségeket határoltad el a lényegtől, amely bennük megjelenik. Az emberi lényegtől, amely tehát éppúgy azonos az em­beri faj változatlan tulajdonságaival, mint ahogy a jelenség azonos az egyedi változá­sokkal – ez a két azonosság olyan evidens, hogy puszta említése is felesleges szószaporítás.

Amiért mégis szóba hoztam ezt az evidencia-párt, az az, hogy a mindennapi tudat hamis evidenciáinak sorából való, amelyek a tudományt tökéletesen dezorientálhatják.

Természettudós: “Tökéletesen” – ha ez nemcsak azoknak a szuperla­tívuszoknak az egyike, melyeket az értelmiségi ember olyan szívesen hasz­nál, akkor azt kell jelentenie, hogy a helyes orientációt ennek az azonosítás­párnak a diametriális ellentéte nyújtja. Vagyis, nézzük csak: az ember lénye­ge az egyedi tulajdonságok változataival lenne azonos – a faj változatlan tulajdonságai pedig merő fenomének volnának? Különös feltevés lenne ez.

Filozófus: Nos, ha úgy tetszik, az én elgondolásom ennél egy fokkal még különösebb. Meggyőződésem szerint ugyanis az ember lényege az individuális tettekkel azonos – az úgynevezett “tulajdonság” pedig nem más, mint az a mód, ahogyan az individuális tett az ideologikus tudat számára megjelenik.

Természettudós: Ahhoz, hogy ezt a valóban különös kijelentést mér­legelni tudjuk, erősítsd meg, kérlek, hogy jól értem-e: amit mondasz, azt az egyén tulajdonságáról mondod. Olyan szociálpszichológiai elméletek szellemé­ben, mint a kognitív disszonancia elmélete[114] vagy az attribúciós elmélet, te is azt állítod, hogy a személyiség tulajdonságai nem is léteznek, hogy ezek csak a tudat ráfogásai. Arra használja őket a tudat, hogy utólag mintegy ésszerű okát adja az egyéni tettnek. Mert, ha ezt állítod, akkor kijelentésedet meg tudom érte­ni, ha elfogadni nem is tudom. De már ha – ami persze feltevés­nek is képte­lenség, csak az esetleges későbbi félreértések megelőzése végett fogalmazom meg – tehát, ha esetleg arra gondolnál, hogy a Homo sapiens olyan tulajdonságai, amelyeknek már a minden egyes normális emberben jelenlevő genetikai hordozóit is kezdjük ismerni, szintén csak a tudatunk termékei, amelyekkel mintegy “magyarázzuk a bizonyítványunkat”...

Filozófus: Eszem ágában sincs tagadni a Homo sapiens olyan tulajdon­ságait, mint ami­lyen pl. a fajt képviselő hím, illetve nőstény egyedek szerve­zetének a fajra nézve jelleg­ze­tes felépítése. Azt sem kívánom kétségbe von­ni, hogy X-nek tényleg van olyan tulajdon­sá­ga, mint, teszem, a bőr rajzolata az ujjain, amely tulajdonság alkalmas arra, hogy X-et a Ho­mo sapiens valamennyi töb­bi képviselőjétől megkülönböztessük, s ugyanakkor születé­sétől (vagy talán még korábbtól) haláláig (vagy talán még későbbíg) terjedő­en azonosítani tudjuk önmagával. Végül vallom, hogy az embernek az ilyen általános és ilyen egyedi tulajdonságain kívül vannak olyan, ugyancsak való­ságosan létező és a természettudomány eszközeivel objektív módon vizsgál­ható tulajdonságai, ame­lyek sok egyedet egyformán, ám a fajon belül mégis egyedek más sokaságá­tól különböző módon jellemeznek, mint például a vér­csoport vagy a bőrszín. Mármost ha el kellene döntenem, hogy a fenti tulaj­donságféleségek mindegyi­ke a lényeghez tartozik-e vagy csupán a jelenség­hez, zavarba jönnék: az a feltevés, amely szerint az ember lényege az, hogy “kétlábú tollatlan állat”, számomra éppoly badarság­nak látszik, mint az, ha az ujjlenyomat kanyarulataiban vélné valaki felfedezni akár­csak egyetlen sze­mélyiségnek a lényegét… Túl olcsó lenne, ha mondandómat azo­kon az elméle­teken demonstrálnám, amelyek nem általános és nem is egyedi, hanem olyan különös tulajdonságokkal operálnak, amilyen például a bőr színe.

Merőben más a helyzet az olyan tulajdonságokkal, amelyekkel össze­függésben a lényegnek és a jelenségnek a kérdése adekvát módon felvethető. Az ilyen tulajdonságok mindig valamilyen kifelé irányuló magatartás belső diszpozíciói, amelynek megjelölésével a “Miért tette X, amit tett?” kérdésre válaszolunk. Tegyük fel X megpofozza Y-t. “Nem tudom elviselni az olyan rohadt karrieristák gátlástalanságát, mint Y” – válaszolja esetleg saját magának a megfelelő igei személyre átfogalmazott fenti kérdésre. “X irigy Y sikereire” – válaszolja ugyanarra a kérdésre másvalaki. “Cherchez la femme!” – kacsint egy harmadik. Az agressziós ösztönnel okadatol egy negyedik.

Mármost hiába jelöl meg az első két magyarázat olyan tulajdonságot, amely állítólag személy szerint X-et jellemzi, a másik kettő meg olyant, amely általában, úgymond, az emberi természetre érvényes – a különböző magyaráza­toknak ugyanaz az ontológiai státuszuk: a) valaki valamikor elkövet egy tettet; b) valaki (esetleg maga az elkövető) valamikor (esetleg magának az elkövetésnek a történelmi pillanatában) azonosul a tettel vagy elhatárolódik tőle; c) a minta követését vagy nem követését az a tudat teszi lehetővé, amelyet a minta “természetéről” utólag kialakítanak.

Természttudós: Gondolatmenetedet addig még követni tudom, amíg tényleg X-ről van szó, aki saját magát a gátlástalan karrierizmus ellenségé­nek hiszi, míg ugyanőt másvala­ki esetleg csak irigynek. A személyiség ilyen és ehhez hasonló lelki diszpozíciói, amelyek­hez még a pszichológus is csak in­tuícióval, “empátiával”, “beleérzéssel” tud közeledni, valóban tág teret nyit­nak (vagy nyithatnak) a szubjektív vélekedés számára, és készséggel elisme­rem, a szubjektív vélekedést befolyásolhatják olyan tapasztalati véletlenek, hogy valakinek a környezetében különböző személyek különböző dolgokat műveltek, amihez ő meghatározott módon viszonyult. De már a “Cherchez la femme!” vagy az “agressziós ösztön” olyan tulajdonságokat ír le (a köznyelv pongyolaságával persze), amelyek nem X-et jellemzik Y szem­szögéből, (Y-éból, akinek, mondom, lehet valami személyes elszámolni valója X-szel, vagy “az ilyen X-félékkel”), hanem személyre való tekintet nélkül az emberi fajt a természettudomány szemszögéből. A természettudomány dezantropomorfi­záló jellegénél fogva olyannyira személytelen, hogy ami­kor olyan tulajdonsá­gokkal van dolga, amelyek a faj némely reprezentánsá­ban jelen vannak, másokban pedig nincsenek, még ilyenkor is csak azt vizsgálja, hogy milyen a kérdéses tulajdonság statisztikai eloszlása a populációban, nem pedig azt, hogy személy szerint ki az, akiben megvan vagy nagyobb mértékben van meg, és ki az, akiben csak kisebb mértékben van meg vagy egyáltalán nincs.

Filozófus: Sőt, tegyük hozzá, hogy a természettudomány ilyenkor többnyire az elvileg egyáltalán lehetséges legszemélytelenebb eloszlást találja: az un. normál eloszlást. Különösen jellemző a természettudomány személytelenségére, hogy például éppen az intelligencia tekintetében (ami pedig a Homo sapiens névadó tulajdonságával a legszorosabb rokonságot mutatja, így tehát a természettudomány az emberi faj egyik leglényegesebb tulajdonságaként tarthatja számon) éppen ilyen eloszlást talál: a legtöbben az átlagértéket képviselik a populációban, az átlag alatt maradó egy-egy értéknek pedig éppolyan kevés reprezentánsa található, mint az átlagot ugyanannyi ponttal felülmúló értéknek. Ez az eltérés irányával szemben mutatkozó személytelen közömbösség jellemzi az intelligencia eloszlását a legkülönfélébb populációknál. Az Egyesült Államokban például ezt az elosztást találták természtettudósok mind a fehér, mind a néger lakosság körében – az eltérés csak annyi volt, hogy úgy találták, a négereknél a legszélső értékek jóval közelebb vannak az átlagértékekhez, mint a fehéreknél, és maga az átlagérték a négerek esetében 20%-kal alatta maradt a fehérekének... Persze, a vizsgálat tényleg nem jelölte meg, hogy személy szerint melyik az a néger, amelyik húsz százalékkal butább, mert a lényeget a természettudomány elhatárolta ettől a jelenségtől. A lényeg elhatárolásának egyik eljárása volt az a statisztikai feldolgozás is, amellyel azután Jensen megalapozta azt az állítást, hogy a négerek és a fehérek közötti inteligenciakülönbség 80 százalékban az öröklődés tényezőjére vezthető vissza, és csak 20 százalékát határozta meg a négerek és a fehérek életfeltételeiben mutatkozó különbség.

Nos tehát: akár olyan tulajdonságról van szó, mint a négerek nagyrészt állítólag örökölt szellemi csökkentértéküsége; akár olyanról, mint X állítólagos irigysége vagy más jellemvonása, akár pedig olyanról, mint az emberi faj minden egyedének állítólagos agressziós vagy egyéb ösztöne – mindezen tulajdonságokra vonatkozóan, amelyek belső diszpozíciók lennének valamilyen kifelé irányuló magatartásra, azonos mértékben tartom, hogy ezek csak módok arra, hogy az ember lényege megjelenjen.

Természettudós: De az istenért! Ha a belső diszpozíció csak jelenség – ha egy törékeny tárgy törékenysége csak olyasmi, amiben megjelenik a lényege – akkor micsoda maga ez a lényeg? Talán az eltörés ténye, amikor a dolgok kedvezőtlenül alakulnak? Az eltörés jelenik meg lényegként a törékenységben mint jelenségben? És ha szerencsés esetben a törékeny tárgy nem törik el, akkor egy másik lényeg nyilvánul meg ugyanabban a jelenségben, tudniillik, a törékenységében?

Hiszem, hogy te is képtelenségnek tartod mindazt, amit itt most összehordtam. Márpedig nem szeretnélek megbántani, de korábbi kijelenté­sedről, amelyet utólagos fejtegetéseid nyomán csak most értettem meg összefüggéseiben, ilyesmik jutottak eszembe. Arra a kijelentésedre gondolok – javíts ki, ha rosszul idézem fel, – hogy az egyes emberek magatartási aktusai alkotják az ember lényegét, amely azután a kérdéses magatartásra való előzetes diszpozícióban jelenik meg – utólag. Vagyis, példádhoz visszatérve: ha X megpofozza Y-t, akkor ez az ember lényege, ha történetesen nem pofozza meg, akkor másmilyen lényege van az embernek, de mindkét esetben az emberi fajra jellegzetes agressziós ösztönben fog megjelenni ez az oly igen különös lényeg... Igy valahogy, nem?

Filozófus: Nem.

Természettudós: Tessék? Ja, szóval nem... Akkor kérlek, hadd szolgáljon szellemünk épülésére s hallgassuk meg mégegyszer, hogy hogyan is van ez a dolog teszerinted.

Ember: Én úgy képzelem, hogy már az hirtelen megvilágosodással szolgálhatna, ha az én kérdésemre válaszolnál, József Attila kimondott diagnózisának és sejtetett prognózisának igaza vagy tévedése felől.

Filozófus: Nem kell mondani, hogy az “Ars poetica” és benne az idézett másfél sor vers­nek úgy tökéletes, ahogyan József Attila megírta. Ám az összefüggés filozófiai érdemét ítél­ve így lenne korrekt: “Szertelen(kedik) az ember, de még nem nagy, hát képzeli”. A szer­telenkedés – kilépés a középszerből. Aki szertelenkedik, nem feltétlenül jobb, mint a kö­zépszer (ahogy ezt az értelmiségi ember hajlandó gondolni), nem is feltétlenül rosszabb (amint a kispolgár gondolná) – egyszerűen más, mint a “többiek”, egyéniség, akinek szerte­len megnyilvánulása: az individuális tett. A szertelen individuális tett minta, amely kénysze­rí­tő erővel provokálja ki, hogy kövessék vagy hogy elhatárolódjanak tőle – eltérően a kö­zép­szer alakzataitól, amelyekhez az ember a nyilvánosság előtt konformálódik, miközben pri­vát szférájának különállását megőrzi e nyilvánosság nyomásával szemben. A kihívó min­ta követése vagy az elhatárolódás tőle, ha nem a konformálódás és a különállás automatiz­mu­sával történik, maga is individuális tett. A harmincas évek különböző előjelü szertelen­ségei újabb szertelenségeket indukáltak: a vezéreket nem konform tömeg követte, hanem olyan emberek, akik az individuális tettek szertelenségeit nap mint nap elkövették – a velük szemben fellépők meg éppen nem a magánéletbe vonultak vissza az elutasított minta elől.

És most hadd kérdezzem meg a Természettudóst: ha egy új minta az élő világban elszaporodik, egyre több egyedben ölt testet, nem arról van-e szó, hogy új faj képződött új tulajdonságokkal, amelyek lényegiek az egyedi változatok véletlenjeihez képest?

Természettudós: Azt hiszem, sejtem, hova akarsz kilyukadni. Csak hát, tudod, akár­­milyen rokonszenves gondolat is, hogy valaki divatba hoz egy új mintát, amely azután után­zás útján majd elterjed – ez nem megy. Ha az egész emberiség barna inget viselt volna a harmincas években, vagy gombafejet a Beatles évtizedében, akkor sem született volna egyet­len egy náciutód vagy Beatles-rajongó csemete sem e fontos rekvizítumokkal. De hát mit is beszélek: biológiai járványok is nyomtalanul szoktak elmúlni a túlélők génjei fölött, hát még a társadalmiak.

Filozófus: Hál'Istennek! Azonban én már korábban tudomásul vettem azt a bejelentésedet, hogy a szerzett minták nem öröklődnek – miért állnék akkor elő most az utánzás útján szerzett minták öröklésének képtelen ötle­tével. Különben is, elkerülhette a figyelmedet, hogy olyan provokatív min­tákról beszéltem, amelyek hatásához egyaránt hozzátartozott, hogy egyesek szertelenül követték, és az, hogy mások éppoly szertelenül elhatárolódtak tőle. Mármost amit én állítok, az az, hogy amikor az individuális tett így ket­téhasítja a társadalmat, amely addig egységes volt a középszerben, akkor az ember nem lehet többé ugyanolyan, mint volt a tett előtt. A továbbiakban “lényegét” vagy “természetét” ez a tett is meghatározza, ahogyan más, korábbi tettekkel együtt azzá rendeződik, amit “történelemnek” hívunk. Ilyen értelemben írja József Attila (talán nem véletlen, hogy az ember kérdésében ma annyiszor hívjuk tanuul: e tekintetben az egyik legnagyobb “szakember” volt, ha nem is volt természettudós):

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzetség, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa...

Ember: Érdekes elmélet. Bár ha körülnézek például a mai Magyarországon, nem biztos, hogy magamtól eszembe jutott volna, hogy azok az emberek, akiket itt és most látok magam körül – és magamon belül, mit mondjak! – hogy ezek lényege a történelem nagy pillanataiban elkövetett tettek mintája szerint készült.

Filozófus: Na természetesen itt kell számításba venni, hogy “nem nagy az ember”. A mindennapi élet reprodukciós ciklusaiban a középszer, persze, helyreáll, de ezekben a helyreállásokban az elkövetett szertelen tetteket már nem lehet meg nem történtté tenni: “a multat be kell vallani” – hogy még egyszer idézzük sokat hivatkozott szerzőnket. A lényeg ilyenkor is megjelenik, csak a korábban már említett módon: abban jelenik meg, ahogyan az ember “képzeli”, hogy milyen az ember, milyen tulajdonságok jellemzik úgy, hogy velük lehessen megokolni akár a szertelen tetteket, akár a tettek középszerű elmaradását.

Ember: Azon tűnődöm, hogy személy szerint a te esetedben, vagy a Természettudós esetében melyikről lehet szó e kettő közül.

Filozófus: Nem értelek.

Ember: Hogy is mondjam, hogy senkit meg ne bántson a kérdés...

Nos tehát: hogy ti ketten például középszerűek vagy szertelenek vagytok-e?

Filozófus: Akkor viszont te nem értesz engem. Én az embereket nem osztályozom “középszerűekre” és “szertelenekre”, nem osztom be őket a “tömegbe” vagy az “elitbe”. Amit én állítok, az ennek épp az ellenkezője. Én azt állítom, hogy bárki követhet el középszerű tettet, amellyel megreked a mindennapi élet körforgásának szintjén – vagy szertelen tettet, amely által kitör a mindennapiságból, s a nembeliség szférájába emelkedik, ahol tettének példájával meghatározhatja, milyen legyen az ember. Az ideologikus tudatban azután úgy jelenik meg a tett, mintha eleve meghatározta volna az, hogy milyen valóságosan az ember: például mintha azért produkálna valaki középszerű tettet, mert ő egy tömegember, a másik meg azért döbbentene meg valamely szertelen tettel, mert az elitre jellemző kivételes tulajdonságai vannak.

Ember: Amikor ezt állítod, vagy amikor Természettudós kollégád ennek éppenséggel az ellenkezőjét állítja – ezzel valamilyen tettet követtek el, te meg ő? Vagy csak olyanféle esetben beszélhetünk tettről, amikor például X megpofozza Y-t?

Filozófus: Ha bárki úgy nyilvánul meg, hogy hatást akar gyakorolni a világra, akár fizikai, akár szellemi eszközökkel próbálkozik, tettet követ el.

Ember: Ha tehát tett volt, amit állításotokkal elkövettetek, akkor módosítom az iménti kérdésemet. Tehát: az a tett, hogy a Természettudós amellett érvel, hogy az ember természete lényegileg változatlan amióta és amíg a Homo sapiens faja fennáll, és az a másik tett, hogy a Filozófus olyan érveket terjeszt elő, amelyek tanusága szerint az ember nemcsak a természetét változtatja, de még azt is, vajon változtatja-e a természetét (szertelen tettek példáját bemutatva), vagy változatlanul tartja a középszerű tettek révén...

Filozófus: Ez jó! Ez a megfogalmazás tetszik nekem: pontosan ezt akartam mondani!

Ember: ...szóval, azt kérdezném, hogy a Filozófusnak, illetve a Természettudósnak ez a tette vajon középszerű-e vagy pedig szertelen?

Filozófus: Hogy mit?... Hát nézd, nem tudom, hogy ez a kérdés hogy jön ide, de akárhogy is, mindenesetre ezt nem mi vagyunk hivatottak megítélni. Döntsd el magad!

Ember: Ez a kérdés úgy jön ide, hogy beszélgetésünk legelején megál­lapodtunk abban, hogy ti is emberek vagytok. Ez ellen a besorolás ellen ak­kor nem volt kifogásotok, és ha továbbra sincs, akkor minden kijelentésnek, amely az emberre nézve érvényes, rátok nézve is érvényesnek kell lennie. Például, hogy az elkövetett tettek vagy középszerűek, vagy szertelenek. Mármost, meg­tisztelő ajánlatodat, hogy ezt én döntsem el, nem tudom elfogadni, mert a döntéshez szükséges tudásnak nem vagyok birtokában. Igy csak vélekedé­sem lehet a dologról, ez pedig az, hogy tettetek semmiképpen sem középszerű.

Filozófus: Hálára kötelezel.

Ember: Semmivel sem érdemeltem ki. Én csak felfigyeltem rá, hogy mindketten olyan egyéni módon nyilvánultatok meg ebben a vitában, hogy megnyilvánulásaitokat semmi­képp sem lehetne egymással felcserélni, úgy ahogy két középszerű tett egymással felcse­rél­he­tő. Sőt, fellépésetek úgy tért el a középszertől, hogy egymással éppen ellentétes irány­ban, ám egy­általán nem oly módon, hogy átlagolni lehetne egy középszerű fellépéshez, amely, mond­juk, azt hangoztatná, hogy az emberi természet egyfelől a környezet hatására válto­zik, más­felől a kultúra normái konzervatív módon fékezik az embert, ha túl gyorsan akarna változni...

Természettudós: Egy ilyen “kompromisszum” természettudományos szempontból va­lóban tarthatatlan lenne. Ami a környezet hatására bekövetkező változásokat illeti, erről már többször megállapítottuk, hogy nem öröklődnek, tehát az ember természetét semmi­képpen sem változtatják meg. A kultúra normáit illetően legfeljebb annyit kell elismerni, hogy ezek az embernél hozzátartoznak a szelekciós tényezőkhöz, ám szelektálni csak abból tudnak, ami a genetikai állományban ténylegesen adva van: írja elő mégoly erősen a norma, például hogy az ember egyéni érdekeit rendelje alá a közérdeknek – ha az ember ösztöntendenciái önérvényesítő jellegűek, akkor a norma nem tudja őket mássá változtatni.

Filozófus: Számomra a javasolt “kompromisszum” filozófiailag tarthatatlan. A kul­tú­ra legszilárdabbnak látszó normája sem képes fékezni az embert, hogy individuális tetté­vel megteremtse az ember lényegét, hiszen a tett mindig normaszegés révén válik individuá­lis­sá (ezért van, hogy serdülők számára, akik formálódó egyéniségüket újra meg újra pró­bá­ra teszik, egyszersmind e próbatétel révén formálják, a normák felszólító jellege gyakran csak ennyi: ezt kell megszegni). A környezeti ingerekről pedig azt kell tudni, hogy minden­ko­ri együttesük hatása csak azt provokálhatja ki az emberből, hogy valamit tegyen, ám hogy mit, ezt maga az egyén dönti el, bárhogy hárítja is tudata a felelőséget a “körül­ményekre”: akadályozzák bár mégoly erősen a “körülmények”, hogy (a Természettudós példájánál maradva) valaki közösségi emberként lépjen fel – az egyéniség mindenkor fel tudja mutatni a közösségi tett érvényes példáját, amelyet ettől kezdve így vagy úgy mindenkinek “be kell vallani” mint olyasvalamit, ami az ember lényegét megújította.

Ember: Lám, mekkora az egyetértés köztetek abban, hogy nem lehet egyetértés köz­tetek. Legalábbis annak a szellemtelen kompromisszumnak az értelmében nem, amely tet­tei­tek egyéniségét egy átlagolással letagadná, holott az individuális tetteket “be kell val­la­ni”. Egyé­ni tettnek mondanám megnyilvánulásotokat, amelyről kitetszett, mennyire nem közép­sze­rű... Ám a Filozófus az individuális tettet szertelenként, normaszegőként írta le... Ez za­varba ejt, mert amint álláspontotok megfogalmazásáról úgy véltem, hogy nem közép­sze­rű tett, most semmivel sem tudom inkább a normaszegő szertelenség vonásait felfedezni rajta.

Természettudós: Most én következem, hogy a hálának hangot adjak.

Ember: És én ismét nem szolgáltam rá. Hidd el, nagyobb hajlamom lenne bármelyikőtök tettét, ha nem látom középszerűnek, hát szertelennek vélni. De valld meg te magad: nem úgy léptél-e fel itt, mint egy Természettudós?

Természettudós: Őszintén örülnék, ha ez sikerült volna.

Ember: És a Filozófus? Te talán nem Filozófushoz méltóan szólottál?

Filozófus: Nem tudom, mit jelent Filozófushoz méltóan szólni. Én a magam álláspontját képviseltem.

Ember: Éppen ezt jelenti. Semmi sem tanusítja inkább, mint ez, hogy megfelelsz a filozófusokkal szemben támasztott speciális normának. Márpedig minél inkább tünődöm azon, vajon lehet-e szertelen az a tett, amely úgy individuális, hogy megfelel egy normának, amely ezt írja elő számára – annál kevesebb lehetőséget látok erre.

Természettudós: Lenormálisozod a Filozófust? Nem rossz!

Ember: Jómagam távolról sem vagyok ilyen elégedett. Mert egyáltalán nem az volt a célom, hogy meghökkentsem akár őt, akár téged, hanem sokkal inkább az, hogy magam kikerüljek a ti segítségetekkel saját meghökkent zavaromból. S most nagyobb zavarba ejtettél, mint amilyenben beszélgetésünk alatt valaha is voltam.

Természettudós: S ugyan mivel?

Ember: Annak a gondolatnak a kimondásával, hogy a Filozófus normális.

Természettudós: Ebben számodra mi a zavaró?

Ember: Mindenekelőtt az, hogy számomra önként adódik belőle az az analógiás következtetés, hogy akkor valószínüleg te is normális vagy.

Természettudós: Annyi baj legyen.

Ember: Engem sem személyes perspektívátokból zavar. Hanem annak szemszögéből, amit beszélgetésünk alatt tőled tanultam.

Természettudós: Nem emlékszem, hogy a normalitásról bármit mondtam volna.

Ember: Mást jelent-e normálisnak lenni, mint megfelelni valamilyen normának?

Természettudós: Ez egyszerű szófejtésből adódik. de ha szó szerint akarnád értelmezni, mint valamely tételezett normának való megfelelést, téves következtetésekhez juthatnál. Én inkább, általánosabban, így fogalmaznék: normális az az élő egyed, amely a környezet szelekciós tényezőinek megfelel, és ezáltal tulélésre alkalmasnak bizonyul.

Ember: Már korábban megtanultam tőled, hogy a kultúra normája csak egy ezeknek a szelekciós tényezőknek a sorában. És ugye azt is jól tanultam meg, hogy mindezek a tényezők csak abból tudnak szelektálni, ami a genetikai állományban ténylegesen adva van?

Természettudós: Ezt mondtam és tartom.

Ember: A normális Filozófusra és Természettudósra nézve is?

Természettudós: Hová akarsz ezzel kilyukadni?

Ember: Zavarom legfőbb okához. Mert ha rátok nézve is érvényes, ami az emberre ál­talában (márpedig miért ne lenne az?), akkor az ember geneti­ka­i állományában adva kell hogy legyenek olyan tulajdonságok, amelyek ha meg­határozott módon összetalálkoznak egy in­dividuumban – filozófust vagy ter­mészettudóst eredményeznek. Aki ezután (de csak­is ezu­tán!) normális, az­az túlélésre alkalmas filozófusként, illetve természettudósként szelektálódhat.

Filozófus: Sőt, ennél tovább kell menni a természettudós természet­tudományos megközelítésében. Emlékezetes, hogy negyven évvel ezelőtt olyan tulajdonsággal, mint amilyen a természettudósnak beszélgetésünk során megnyilvánított gondolkozásmódja, a természettudós nem számított volna normálisnak, azaz túlélésre alkalmas példánynak. A túlélésre olyan tulajdonság kellett, amitől a természettudós azt vallotta, hogy a környezeti tényezők hatására valamennyi élő faj, köztük az emberé is, szakadatlan fejlődésben van.

Mondanom sem kell, hogy a korabeli filozófusnak szintén merőben más tulajdonságra volt szüksége, mint amilyent nálam, vélnétek, megnyilványul: olyanra, amitől az a hitvallása nőtt, hogy elég normákat állítani, és az egyén­nek egy szál szertelen gondolata sem támad többé, nemhogy szertelen tettei. Hogy a szelekciós tényezők ilyen irányban hibátlanul működtek, erre is em­lékszünk. De ahhoz, hogy ilyen tulajdonságokat kiválogassanak, e tulajdonsá­goknak természetesen már adva kellett lenniük az ember genetikai állomá­nyában. Aminthogy a mi tulajdonságainknak is már akkor meg kellett lenni­ük, hiszen új tulajdonság az embernél nem képződik, ugye. Csak új szelekciós tényező, amely új szempont szerint válogat ugyanabból a készletből.

Ember: Azon tünődöm, hogy hogyan.

Természettudós: Biztosíthatlak arról, hogy ugyanúgy válogat, amint ezt a régi szelekciós tényező tette a maga régi “szempontja” szerint.

Ember: Nem. Úgy értem, hogyan képződhet új szelekciós tényező, ha nincs új emberi tulajdonság, amely többek között például új szelekciós tényező kiképzésében nyilvánulhatna meg.

Természettudós: Már miért kellene a szelekcióban résztvevő bármelyik környezeti tényezőt bárkinek is kiképeznie? Hiszen a környezetben állandóan állnak elő új faktorok – ezeknek és a régieknek mindenkori együttese végzi a mindenkori populáció rostálását. Épp olyan joggal mondható, hogy a szelekciót állandóan új “szempontok” szerint végzi a természet, mint az, hogy régiek szerint.

Ember: Épp ezért gondoltam, hogy a szelekciót végző rendszert ki kellett képezni. Mert épp olyan joggal mondható, hogy a szelekció elve a régi, mint az, hogy a szelekció elve új – de ténylegesen mindig az egyik van kimondva e lehetőségek közül. Az előbb a Filozófus negyven évvel ezelőtti szelekciós elveket emlegetett, összehasonlítva a természettudósra és a filozófusra vonatkozó normáit mai normákkal. Ám az a régi szelekciós rendszer nem fokozatosan újult a maivá, hanem mindaddig érvényben maradt, amig érvényességétől meg nem fosztották és másikat nem iktattak helyébe – ismerjük ennek a történetét. Én csak azt nem értem, hogyan lehetséges és miért van rá szükség, hogy az ember időről időre radikálisan megvátoztassa szelekciós rendszerét, ha eközben saját tulajdonságainak a populációban adott készlete változatlan.

Filozófus: Ugyan, felejtsd már el, kérlek, az ember tulajdonságait, vagy hidd el legalább, hogy azok semmilyen történelmi fellépésre nem predesztinálják az embert jobban, mint az ellenkezőjére. Bármilyen tulajdonságok “jellemezzék” is az embert, mint mondtam, elkövetheti az individuális tettet, amely utólag fogja meghatározni, hogy milyen tulajdonságok jellemezzék. És ha abban a fogalmi körben, amelyet a természettudomány alakitott ki, jobban tudtok gondolkodni, akkor így is fogalmazhatok: az ember, amikor individuális tettet követ el, a felmutatott példával mintegy kiválasztja a szelekciós rendszert, amely azután kiválasztja, hogy milyen legyen az ember. Igy valahogy megfelel?

Ember: Nekem nagyon is. Még csak annyit magyarázzál el: mitől függ, hogy az individuális tett elkövetője érvényt tud-e szerezni választásának.

Filozófus: Az individuális tettben megnyilvánuló választás mindig érvényes. Ha egy másik individuális tett ellene feszül, ez nem közömbösíti; ha ez utóbbi győzelmet arat, ez nem jelenti azt, hogy érvényesség tekintetében a legyőzöttnek a helyébe lép – az ember érvényes lényege, amelyet “be kell vallani”, ettől kezdve kettejük harca lesz, illetve egyikük győzelme és a másik bukása (gondoljunk a József Attilától idézett sorokra: “Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa...”).

Ember: Mégis... Tudom, gyarlóság, de azért megvallom: ha vállalom egy individuális tett kockázatát, nekem nem mindegy, hogy mások individuális tettei követik-e az én tettem által felmutatott példát vagy ellenpéldát szegeznek vele szembe, netán a mindennapok középszerű életvitelének folytatása közben úgy jelenítik meg saját tudatuk előtt a tettem által teremtett új emberi lényeget, hogy nekem, az individuális tett tőlük oly különböző elkövetőjének az “őrült” tulajdonságát tulajdonitják.

Természettudós: Az utóbbi időben a szociálpszichológia is felfigyelt erre a kérdés­re és a természettudomány hiteles, kísérleti módszereivel kezd­te vizsgálni, mitől függ, hogy egy különös módon viselkedő kisebbség követő­re talál-e.[115] A különböző országokban végzett kutatások egyelőre különböző eredményeket adtak: egyesek megállapítása szerint azt követik a többiek, a­kinek hatalma van, mások szerint azt, akinek a kérdéses magatartás terüle­tén való speciális tudása, de vannak olyan adatok is, amelyek olyan szemé­lyiségtulajdonságok meghatározó szerepéről vallanak, mint például a követ­kezetesség, amely követőket vonzhat a legkülönösebb magatartáshoz is, ha éppen ebben nyilvánul meg. Én nem vagyok otthonos a természettudomány­nak e különös ágában (amelyet, megvallom, néha kicsit idegennek is érzek magamtól), de ezúttal azt hiszem, hogy az eltérő közegben nyert eltérő té­nyekben ugyanaz a mechanizmus jelenik meg, méghozzá éppen a szelekcióé, amelyről jelenleg beszélünk. Úgy látszik, hogy különböző szelekciós rendsze­rek különböző tulajdonságok hordozóit válogatják ki ugyanarra a funkcióra.

Ember: ...amely – ne felejtsük el, hogy miről beszélünk éppen – az emberi szelekciós rendszer érvényes megválasztásának a funkciója. Ugye, a Filozófus szerint az ember maga választja ki azt a szelekciós rendszert, amely azután kiválasztja az embert – és most a Természettudóstól arról értesülünk, hogy a szelekciós rendszer választja ki azt, hogy milyen legyen az az ember, aki a többiek számára is érvényes módon választja ki a szelekciós rendszert...

Beszélgetésünk elején azt kérdeztem tőletek, hihetünk-e annak a pro­gnózisnak, amelyet József Attila sejtet, amikor így fogalmaz: “még nem nagy az ember”. A Természettudós azt válaszolta, hogy tulajdonságait tekintve az ember sohasem lesz nagyobb, de értenem engedte, hogy ezek a tulajdonsá­gok olyan tág keretet szabnak, amelyen belül akár egyre újabb tettekben nyilvánulhatnak meg. A Filozófustól megtudtam, hogy éppen ellenkezőleg: az ember egyre újabb tetteket követ el, ám azt is értésemre adta, hogy a különböző tulajdonságok képében csak a tudat “vallja be” utólag a tettet, tehát valóságos tulajdonságait tekintve az ember sohasem lesz nagyobb...

Kedves barátaim, hadd kérdezzek valamit tőletek: Miről vitatkoztok?

 

Dialógus
a tudatról, az ösztönről meg az alkalmazkodásról*

Panküon: Minek örülsz magadban, Ennoiodórosz?

Ennoiodórosz: Jó kedvem van: ma állt munkába a fiam.

Philométor: Boldog ember! Most végre, annyi évi atyai fáradozásod után, megkezdődhet a fiad jellemformálódása.

Ennoiodórosz: Hogy érted ezt?

Philométor: Avagy nem a munka formálja-é a jellemet?

Ennoiodórosz: Viccelsz?

Philométor: Vicc? Következetesség és marxizmus istenei az Olümposzon, halljátok ezt? Viccnek mondja ugyanazt, amit csak pár órája is még marxizmusnak[116] nevezett:

Ennoiodórosz: Megkisérlem a lehetetlent: ugy elmagyarázni, hogy még te is megértsd. Arról persze fogalmad sem lehet, mi az, hogy “társadalom”, de azt bizonyára sejted, mi az az “emberi faj”. Nemde ?

Philométor: Hallgatlak.

Ennoiodórosz: Nos, az emberi fajról állitjuk mi, marxisták, hogy a munka által alakitotta ki önmagát. Mármost az talán nem okoz nagy meglepést számodra, hogy az egyed nem azonos a fajjal.

Philométor: Hát az egyedet ki formálja, bölcs Ennoiodórosz? Tán csak nem az apja, Isten őrizz?

Panküon: És ha esetleg éppen az apja? Nem mindegy, hogy személy szerint ki?

Philométor: De. Teljesen igazad van, öregem: mindegy, Ha a szemé­lyi­ség egy szép, nagy politurozott fekete skatulya, amelyből egyik oldalon bil­len­tyük és nyomógombok, a másikon pédig nyálmirigyek állnak ki, és a meg­fe­lelő gomb vagy billentyü lenyomásával a megfelelő müködésre hangol­ha­tod, akkor csakugyan mindegy, hogy éppen ki a környezet részéről az ügye­le­tes nyomogató. Csak tudja, melyik gombat kéll lenyomnia, ha nyálreakciót akar kiváltani belőle, és melyiket, ha forradalmi kezdeményezést.

Ennoidórosz: Ha most jóhiszemű akarok lenni, arra kell gyanakodnom, hogy Pavlovtól éppúgy nem olvastál életedben egy sort sem, mint Marxtól. Rosszab­bik esetben feltehetem, hogy olvastál, a megértés már nem rajtad múlott.

De hagyjuk a perpatvart, gyerekek: perceken belül vendégünk érkezik. Külföldi vendég, kolléga Boiotiából, akit azzal hivtam meg hozzád Panküon, hogy értelmes emberek közé viszem. Kérlek tehát, gondoskodj italról: minél rövidebb ideig legyen abban az állapotban, amikor még leleplezheti hazugságomat. Addig pedig a… De itt is van már.

Pankuon: Üdvözlünk vendég, ülj le, igyál és mesélj. Ennoiodórosztól hallottuk, hogy a világ legérdekesebb tudományával foglalkozol: a miénkkel.

A vendég: Nem tagadom, hogy a lélektan érdekes tudomány, sem pe­dig, hogy ezzel foglalkozom. De hadd időzzek elébb szivélyes parancsod másik ér­de­kes pontjánál: igyak, mondod. Remek boraitok vannak – szivesen meg­te­szem. De ha modját tudod, ne tagadj meg tőlem egy kérést. Talán akad há­zad­ban egy olyan kancsó, amilyenből mi, boiotiak szoktuk a bort szopni. Szop­ni – így mon­dom, mert a kancsó fülén van egy kis szopóka, ezen ke­resz­tül szippantgatunk az italból. Egészen más igy az íze, mint a ti meztelen szegélyű korsóitokból.

Panküon: Van ilyen kancsóm, tessék, szolgáld ki magad. De amit mondtál róla, az – nem titkolom – nagyon meglep, Engedd megkérdeznem: ugye, képletesen értetted; amikor arról szóltál, hogy az ital ize. változik meg attól, hogy milyen uton kerül az ember szájába? Miért lenne kivánatosabb szomjuságunk csillapitása az egyik uton, mint a másikon, ha az ut végén úgyanazt az italt találjuk?

Philométor: Az istenért, ki ne mondd, hogy miért kellemesebb szopnunk a bort, mint vedelnünk: Előlegezett jóhiredet teszed kockára, ember! Tanuld meg: nálunk beszélhetsz reflexről és tudatról,. első jelzőrendszerről és másodikról – de ilyen… izékről soha:

Ennoiodórosz: Vendégünk nehezen fogja érteni, mi ajzott ugy fel bennünket csekélyke kérésében. Itt tudniillik nincs semmi probléma; mivel Marx megmondta, hogy más az az éhség, amelyet késsel és villával csillapitanak, mint amelyet puszta kézzel.

Panküon:. Csakhogy a probléma éppen az, hogy az éhséget se késsel villával, se puszta kézzel nem csillapitjuk – ha eltekintünk itt a kardnyelőktől és az emberevőktől -, hanem a villa végére szurt, vagy az ujjak közé csippentett husdarabbal. Amikor tehát Marx a nyers, véres husra való éhséget hasonlitja össze azzal, amelyik sül husra fen fogat, akkor minden világos. Viszont amikor az evőeszközökről beszél, akkor nem magáról az éhségről, nem a táplálkozási ösztönről van szó, hanem csak arról a viselkedésmódról, amelynek közvetitésével az ösztön kielégül.

Hogy a kés és villa vagy a szopókás kancsó használata ezt a viselkedésmódot megyáltoztatja, azt elhiszem – de nem magát az éhséget vagy a szomjuságot. Ha kollégánk és vendégem ugy fogalmazna, hogy megszokott kancsóját azért részesiti előnyben, mert igy az ivás gyönyöréhez még az az öröm is társul, hogy beidegzett mozdulatok sorának – dinamikus sztereotipnek – alkalmazása révén energiát takarit meg, akkor néma maradnék, A két élvezetet, már csak azért is megkülönböztetném egymástól, mert a szó tudományosan preciz értelmében csak az első nevezhető annak: amikor öröklött ösztönömet, mely szomjuságként vagy éhségként jelentkezett, kielégitem; a másodiknál, amikor egy szerzett viselkedési forma megkimél a szokatlanságuknál fogva fárasztóbb megoldásoktól, tulajdonképpen nincs semmiféle kellemes érzésem, csupán megusztam egy kellemetlen érzést. Ennek tudatához legfeljebb még az az öröm jöhet, hogy hamarabb jutok hozzá a borhoz, a hushoz, mintha szokatlan módon bajlódnék vele – mendhatnám: kétszer kap, aki gyorsan kap.

Philométor: Hát ez nagyon tudományosan hangzott – csak éppen a té­nyek­hez semmi köze. A tények ugyanis azt mutatják, hogy valaki kellemesen érzi magát valamitől – te pedig megmagyarázod neki, hogy csak tudja, hogy nem olyan kellemetlen, mint amilyen lehetne: Vagy megvigasztalod: öröme csupán attól fokozott, hogy gyorsan örülhet. Ó, Pankuon, ki a preciz kisérletek és az egzaktul végzett mérések hive vagy: nem mérnéd meg, mennyivel jut gyorsabban italához az ember szopókán keresztül, ahol csak szivárog a jól megszivott lé, mint mégoly szokatlan korsóinkbói? Nem volna kézenfekvőbb nyakatekert okoskodás helyett a tényekkel összhangban elismerni, hogy nemcsak attól érzem jól magam, hogy bort kóstolgatok, hanem attól is, hogy szopom az italok italát, és nem csupán az a gyönyörüség, hogy hust nyeldeklek lefelé, hanem az is, hogy villát, kést döfök belé. Amit aztán sajnos sehogy nem magyarázhatsz máskép, mint hogy a boron kivül még a szopás is, a husnál nem kevésbé a döfés is kielégit valamiféle ösztönt. Hogy micsudás ösztönt – annak eldöntését bölcsességetekre bizom.

Ennoiodórosz: Célzásaid a Freud-féle szexuális és destrukciós ösztönre igazán hahotára késztetnek. Nem gondolod esetleg, hogy azért iszunk egyáltalán, mert üreges edényből ihatunk, és azért eszünk, hogy hosszukás eszcájgot lóbálhassunk a kezünkben? Mindazonáltal egyetértek veled abban, hogy a kellemes érzésbe a vitatott esetben belejátszik magán a táplálkozási ösztönön kivül az evés-ivás eszköze, módja is. Pontosabban: az eredeti biológiai ösztön megváltozik, antropomorfizálódik azáltal, hogy az ember egyfajta mozgásszférát teremt számára azokkal a közvetitésekkel, amelyeket önmaga és ösztöne közé iktat. Ugyhogy Marxnak igenis igaza van: a késsel, villával csillapitott éhség másfajta éhség. Ugyanigy – mutatis mutandis – más szomjuságot csillapit az ivóedény, mint az ember puszta marka.

Philométor: Ugye nem haragszol, ha szóvá teszem, hogy mi mindhárman egészen más problémáról beszéltünk idáig. De azért csak folytasd, ne zavartasd magada

Ennoiodórosz: Jjjó. Hát miről beszéltetek?

Panküon: Nem az ivóedényt általában hasonlitottuk össze a kézből ivással, hanem a szopókás ivóedényt a közönséges korsóval.

Ennoiodórosz: Na igen. Tudniillik ez teljesen lényegtelen, hogy milyen formáju az az edény.

Philométor: De ember, nem érted? Mi éppen ezen a bagatell lényegtelenségen vitatkozunk: vendégünknek eszébe sem jutott, hogy markábál vedelje a bort, ellenben előszeretetet mutatott a csöcsös kancsó iránt, szemben más formáju ivóalkalmatosságainkkal.

Ennoiodórosz: Mert az ő társadalmukban épp ilyen formát kapott az eszköz, amely az ösztönt közvetiti és ezáltal antropomorfizálja. De pl. nálunk egy egészen más forma ugyanazt a történelmi funkciót tölti be.

Philométor: Mondd, kérlek, és hol töltik be ezek a különböző formáju eszközök az ő történelmi funkciójukat?

Ennoiodórosz: Mi az, hogy hol?

Philométor:. Ugy értem: az evő- és ivóeszközök az anyaméhbe kerüle fejtik ki áldásos hatásukat, vagy netán már a petefészekben, illetve a herezacskóban gondoskodnak róla; hogy a bébi majdan antropomorfizálódó ösztönökkel bújjék a világra?

Vendég: Nem ellenkezik szokásaitokkal, hogy a vendég is szóljon? Akkor szeretném megkérdezni: tulajdonképpen mit értetek ösztön alatt?

Panküon: Jó, hogy közbeszóltál. Eppen akartam mondani, hogy ez a vita valami derekas fogalmi félreértésen alapszik. Hiszen az ösztön öröklött viselkedésmód, amellyel az egyed a faj számára állandó ingerekre reagál. Ennoiodórosz meg olyan ingerekkel számol amelyek csak egy bizonyos történelmi periódusban lépnek fel, és az egyén tanult viselkedéssel válaszolhat csak rájuk.

Ennoidórosz: Nézd, te azt nagyon jól tudod, hogy itt elsősorban bizonyos beidegződések kialakulásáról van szó. De a lényeg persze nem is ez, hanem az, hogy mig az állatnál az ösztön feltétlenül érvényesülő kényszer, addig az ember tudatos választásának tárgyává teszi: vendégünk például a szopókás kancsót választotta ösztöne kielégitésének eszközéül, de választhatott volna más céltárgyat is ösztönének, ha ugy dönt, hogy nem bort, hanem teszem azt Coca-Colát fogyaszt; végül elhatározhatta volna tudatosan, hogy nem iszik semmit. Még akkor is hozhatott volna ilyen döntést, ha történetesen a szomjanhalás küszöbén áll.

Philométor: Allj: Most fülelj, vendég! Ja igaz: te még mit sem sejthetsz arról, hogy ezek az urak marxistának nevezik önmagukat. Érkezésed ürügyét használták fel annak megakadályozására, hogy szétfoszlassam ezt a tévhitüket. Hát most legyél helyettem te a biró, aki megitéli: vállalhatna-e közösséget doktor Marx, aki a tudatot anyagi mozgatóerőkre vezette vissza, olyan felfogással, amely az anyagi mozgatóerók érvényesülését a tudat döntésétől teszi függővé?

Panküon: Együgyü gyermeke ez az isteneknek, barátom: Azt mondják, kü­lönben normálisnak született, csak kisgyerek korában jó szülei elvitték az El­ső Ephezoszi Hazai Gőzvasut avatására. Nézi a fiu a mozdonyt: fütyül is, ha­lad is – de mitől? Hallja, hogy a gőztől, a fütyülés is meg a haladás is. Akkor né­hány napig gőzmozdonyt játszott odahaza, majd egyszercsak váratlanul ugy érezte, világosság gyulladt szerény szürkeállományában az agyának: rá­jött, hogy tulajdonképpen az ember nem más, mint egy gőzmozdony, ami gőz nem távozhat a fütyülőjén, az a kerekeit ösztökéli buzgóbb haladásra. Csinos kis elméletecske kerekedett aztán ebből, aminek épitgetéséhez-toldozgatá­sá­hoz, képzeld csak; még külön megfigyeléseket is folytatott , Megfigyelte például, hogy a mozdonyon masiniszta is van ám – nosza, telepitett elméle­té­nek ember mozdonyára is egy ilyen über-mozdonyt (ne felejtsd el, hogy a ma­siniszta is ember, vagyis mozdony), legyen, aki szabályozza a gőz utját: mer­re mehet, merre nem. Jámbor Philométor szerteágazó figyelmét csupán e­gyet­len mozzanat kerülte el: a sinek. Nem vette észre, hogy a mozdony mű­kö­désének lényegét: mozgásának irányát – nem a gőz és nem is a mozdony­ve­zető határozza meg, hanem a sinek, amelyekhez egész mozgása alkalmazkodik.

Amikor a döntőbiró felkinált maszkját magadra veszed, vendég, tartsd szem előtt, hogy imént hangoztatott vádjaiban is ez a csekély figyelmetlen­ség munkált. Hiszen min akadt fenn Ennoiodórosz szavai közül? Hogy az em­ber megválasztja, vajon enged-e, és ha igen, milyen módon, az ösztönének. Hol­ott ilyen választás az állatoknál is megfigyelhető, ez a környezethez való al­kalmazkodás alapténye. Pl az állatot szakadék választja el a tápláléktól, vá­laszt tehát, hogy nekirugaszkoájék-e vagy megkerülje, utóbbi esetben továb­bi választásán mulik, hogy a kerülőutat balról vagy jobbról teszi-e meg; ráa­dá­sul amig a kerülőuttal bajlódik, addig nem elégiti ki, gátlás alá helyezi ösz­tö­nét, hiszen először távolodik tárgyától, ahelyett, hogy a legrövidebb uton kö­zeledne hozzá. Vitáink kedvenc partnere az Ennoiodórosznak tett szemre­há­nyást épp olyan joggal ismételhetné meg itt is. Pedig ki olyan vak, hogy ne vegye észre itt az anyagi mozgatóerőket? Csak aki képtelen ezeket másban mint az ösztönökben fellelni. Holott ama bizonyos sineket kéne felfedeznie. A környezet serkentő, illetve gátló ingerei mérik össze itt erejüket, és az ösztön a gátló ingerek valóságos anyagi erő tulsulyára kerül gátlás alá, valahányszor az állat kerülőutat választ. Persze választásról itt csak képletesen bészélek, hiszen a szituáció; amelyhez alkalmazkodni kell, itt még egyszerü, és az ingerek különösebb mérlegelés nélkül, spontán módon mérik össze erejüket, vagy az állat próbálkozások során hibázik rá arra, hogy a korábban ismeretlen ingerek mit jeleznek számára. Az ember tudatos választásánál mindössze arról van szó; hogy a környezet, amelyhez alkalmazkodnia kell, hallatlanul bonyolulttá válik, a kerülőutak pedig, amelyekre ösztönével szemben rákényszerül, példátlanul megnyulnak: az emberi egyednek nemcsak a természethez, hanem a társadalomhoz is alkalmazkodnia kell, betartva az együttélés törvényeit és a különféle ranglétrákon felette álló személyek parancsait – az ösztönök kielégitéséhez vezető kerülőutakon pedig olyan eszközöket hoz létre az alkalmazkodás megkönnyitésére, amelyekhez aztán később magukhoz is alkalmazkodnia kell stb. A helyes alkalmazkodáshoz tehát serkentő és gátló ingerek olyan tömegét kell feldolgozni és egymással összevetni, ami már nem megy sem spontán, módon, sem az óriási számu lehetőség végigpróbálgatása utján, csakis ugy, hogy az ingerek egy-egy csoportját szavak – a “jelzésék jeIzései” – kezdik képviselni, és az ember ezeket a képviselő jelzéseket teszi sorra mérlegre, gondolatban próbálgatva végig egy-egy lehetőséget. De világos, hogy ebben a tudatos mérlegelésben továbbra is a szavak mögött levő ingerek valóságos anyagi erői ütköznek össze, és valóságos anyagi erő mozgatja az embert olyankor is, amikor tudatosan az ösztön kielégitéséről való tartós lemondással járó kerülőutat választ.

Vendég: Megtisztelő kérésetek, amely vitátok birájává emel, szorongással tölt el. Annyi bölcsesség van mindhármótok szavában, hogy megvallom, legszivesebben mindig annak adnék igazat, amelyikőtök utoljára szólott, nem találhatván egyetlen felfeslő szálat sem gondolatai szoros szövedékében mindaddig, mig ellenfele, odakapva a kisujja körmével, el nem kezdi gombolyitani a kibújó szálvéget, hogy percek alatt új mintává szőve mutassa be ugyanazt a fonadékot. Lám, itt van amit házigazdánk, Pankuon mondott az imént – én azt hiszem, még ellenfele is, akihez baráti élcekkel sziporkázva szólott, csak játékos incselkedésből mimelhetné darab ideig, mintha bizony ellene tudna bármit is mondani. Hiszen világosan kitünt szavaibÓl, hogy ha az egyén helyesen alkalmazkodik a társadalomhoz csakúgy, mint a természethez, akkor az általa megtett mégoly hosszú kerülőút végén ösztönét is kielégitheti. Philométor szerint – ha jól követtem vitátok eddigi menetét – ez a legfőbb jó az egyén számára. Abban, hogy ezt a legfőbb célt az egyes emberek a társadalomhoz alkalmazkodva tudják elérni, valamilyen csodálatas egyensúlyban éló harmonikus társadalom megvalósulásának lehetőségét látom. Hogy is nem sikerült az embernek még eddig megteremtenie ezt a természetének megfelelő biztonságos rendet, amelyben mindenki saját jól felfogott érdekében alkalmazkodik a másikhoz, ahelyett hogy kockára téve egymás testi épségét, állandóan civakodnának?

Philométor: Brávó, bíró! Megérdemled a “bölcs” jelzőt, amelyet a mi vidékünkön a biró neve elé szokás illeszteni. Hiszen lapos lényegét ragadtad meg optimista felfogásának. Jó Pankuonunk ugy képzeli, hogy az ember kal­ku­láló állat: megsaccolja, hogy mit profitál számára egy alkalmazkodó “kerü­lő­ut”, és ha kifizetődő befektetésnek mutatkozik, akkor megteszi. Mi sem lenne egyszerübb az értelmes kompromisszumokra ennyire hajlamos lénynél, mint hogy felebarátaival összeül, és józan mérlegelés után szerződést kötnek azoknak a “kerülőutaknak’ a rendszerét illetően, amelyeket kinek-kinek meg kell tenni, hogy az egyéni célokhoz vezető utak ne keresztezzék egymást. A boldogsági egyezmény ratifikálása után már nem volna semmi más hátra, mint hogy az ügyeletes közlekedési rendőrök a szerződésben egyezményesitett jelzéseket, ingereket exponálják a társadalom tagjainak, amelyre ezek a szerződésben rögzitett megfelelő alkalmazkodó viselkedéssel reagálnak, hogy azután a napi nyolc órát lereagálya, csunya inzultusok nélkül juthassanak hozzá az ösztöneik által szükségelt javakhoz.

Panküon: Ne fáraszd magad, pontosan tudom, hova akarsz kilyukadni. Hol­ott nyilvánvaló, miről van szó. Arról ugyanis, hogy minden egyed igyek­szik a lehető legrövidebb kerülővel, a lehető legkisebb energiabefektetéssel el­érni a célját. Nyilyánvaló, hogy legtermészetesebb reakciónk, ha akadály zár­ja el a célunkhoz vezető legrövidebb utat, hogy nekirugaszkodjunk, és erő­szakkal küzdjük le. Csak a kudarc esetleg ismételt tapasztalata kényszerit alkalmazkodó kerülő utakkal való próbálkozásra. Az embernél a kerülő utak közül a legfontosabb, ugye, a munka, amelynek célja szintén az, hogy a továbbiakban leröviditse a kerülő utakat. Igenám, csakhogy mi történik?

Megteszem a kerülő utat, a végén kapok egy tárgyi eredményt, a­mely­ről utólag kiderül, hogy mig egyik vonatkozásban energiámat megtaka­rit­ja az alkalmazkodás bizonyos műveleteinél, addig egy másik vonatkozás­ban arra kényszerülök, hogy hozzá is alkalmazkodjam. Gondoljatok egy elektromos berendezésre: mennyi kényelem forrása – és hogy kell vigyáznom kezelésekor, nehogy agyonüssön az áram. S hányszor fordul elő, hogy az egyik ember olyan kényelmi farráshoz jut, amely nem ő maga, hanem a másik ember számára teszi kényelmetlenebbé az alkalmazkodást? Az alkalmazkodás ilyen egyenlőtlen megoszlása alapján – körülbelül ez volna a pszichológiai lényege annak, amit a társadalomtudósok kizsákmányolásnak neveznek – az emberek közötti viszonyoknak létrejön ugyan valamiféle megrendszabályozása, kialakulnak kölcsönös alkalmazkodásuk intézményesitett formái és normái, de az igy beállt egyensuly eddig mindig csak ideiglenes volt, amelyet időről időre felboritottak más, még járatlan kerülő utakkal való próbálkozások: pl. valaki feltalált egy uj gépet, amely az alkalmazkodásnak sokkal takarékosabb, rövidebb utját tette lehetővé…

Philométor: Természetesen az ilyen feltalálóféle is a környezethez alkalmazkodik: utazik – a példázat kedvéért – az omnibuszon, hát egyszer csak, miközben a lovacskák bandukolnakBudán át, váratlanul olyan inger éri, hogy reakcióként feltalálja a repülőgépet. Hasonlóan reagálgat, gondolom, a forradalmár is, aki ugy alkalmazkodik a kapitalista társadalomhoz, hogy szocialista forradalmat csinál – esküszöm, az egésznek nincs más titka, mint hogy a metronóm hangja ismételten társuljon a proletárforradalom feltétlen ingerével, és nemsokára maga a metronóm ütés ki fogja váltani a hatalomátvételt és a bankok államositását.

Panküon: Utolsó kisérlet következik: Még egyszer kisérletet teszek makarenkói optimizmusomban, hogy megmagyarázzam, mi a különbség az alkalmazkodás között, ahogy azt Móricka elképzeli, és ahogy valóságosan létezik. Philométor Móric ugyanis, ha alkalmazkodásról hall, müveltségének érthető korlátainál fogva,. csak Pavlov alapkisérletére tud gondolni, ahol valamilyen biológiailag jelentős esemény vagy a képviseletét átvevő feltételes jelző inger (pl. a metronóm hangja, ha ugy tetszik) reflexszerüen váltja ki az állat viselkedési aktusát. Fogalma sincs azonban az aktiv alkalmazkodásról, ahol, épp ellenkezőleg, a viselkedési aktus váltja ki a jelentős eseményt. Tehát hallott már fél füllel valamit arról az esetről, amikor a kisérleti állat azért nyáladzott, mert étel került a szájába, de mintha híre sem létezne annak a viszonynak, hogy az étel azért kerül a szájba, mert felkutatják, odamennek érte. Holott ez utóbbit tetszése szerint akár igy is fogalmazhatná: azért kutatnak, azért mennek oda, hogy étel kerüljön a szájba. Csak egyet nem tehetne tetszése szerint: hogy letagadja, miszerint az utóbbi esetben is alkalmazkodásról van szó. Én pedig végig erről az utóbbi esetről beszéltem, hangsulyozva, hogy mig amott a környezet egyértelműen szabja meg az állat reakcióját, addig itt mindig több lehetőség közül lehet kiválasztani a legkedvezőbbnek látszót. Sőt, azt sem titkoltam el, hogy próbálkozások segitségével az állat egészen uj szituációban is eligazodhat, uj megoldásokhoz juthat  .

Vendég: Mi több, azt sem titkoltad el előlünk, hogy az ember e pró­bál­ko­zások egy részét gondolatban végzi el. Egyáltalán nincs okod mentegetőd­zés­re; Pankuon. Olyan plasztikusan adtad elő elméletedet, hogy még nekem sem volt szükségem különösebb erőfeszitésre hogy szavaid nyomán magam elé képzeljem már-már háromdimenziós valóságként megjelenitve a feltalá­lót, amint áll a válaszutnál: Rábök gondolatban az egyik utra: “Gőzgép”, mond­ja, “ezt már próbáltuk”. Odaint a másikra: “Villanymotor” – ez is volt már, és még jobban leröviditette a további kerül utakat, mint amaz. De hát­ha prábálkozhatunk ennél kényelmesebb eszközével is az alkalmazkodásnak. S amint jobban körülnéz, megpillant egy még járatlan ösvényt: Nosza, nem rest végigjárni gondalatban – hát a végén ott talál egy atomreaktort.

Philométor: Simán csufondáros modorban megint a lényeget csipted nya­kon szellemi impotenciájának. De úgy, hogy az én tehetetlenségem elé is szé­gyen­keztető tükröt tartottál. Én ugyanis még csak megsejtetni sem vol­tam ké­pes vele eddig a különbséget, amely fennáll a között, hogy megteszem az ál­ta­la emlegetett vargabetüt, megkerülve egy tárgyat, amely akadályként az or­rom előtt van, elérve egy másikhoz, amely szintén létezik; illetve a között, hogy megalkotok valamit, ami nincs, ami nem létezik sehol másutt, mint én­ben­nem, amit éppen szóban forgó alkotó tevékenységemmel kell még való­ság­gá varázsolnom. Ha az alkotó tevékenységről azt állitom, hogy alkalmaz­ko­dás a valósághoz, akkor valami hajmeresztő képtelenséget állitottam, mert ép­pen ellenkezőleg: a valóságot alkalmazom általa magamhoz, valamihez, ami csak az én pszichémben létezik. A kulcskérdése az egésznek: hogy jut a pszi­chém a megvalósitandó alkotói eszméhez? A valóság anyagi erőire való uta­lás­sal most nem megyek semmire, még olyan körmönfont megfogalmazásban sem, hogy ugymond, a valóságban mutatkozó ür serkenti tudatomat; lévén, hogy a valóságban számos ür tátong, és ezek közül a legtöbb talán különböző mó­don is tömithető nekem pedig e sokarcu hézagosság láttán mindössze egy bi­zonyos meghatárazott ötlet jut eszembe. Ha mégi:s ragaszkodom, hogy anya­gi erőból származtassam az alkotói eszmét, hogy ne fogadjam el a látsza­tot, miszerint itt tudatom autonóm termékével állok szemben, sem pedig a kon­vencionális megoldást, amely a nagy A-val irott Alkotóra, az Abszolut Esz­mére vezeti vissza az én kis a-val irott; relativ alkotói eszmémet – erre mind­össze egy lehetőségem kiniálkozik: ha az anyagi erőt nem a külső való­ság­ban, hanem saját belső valóságomban keresem. Ha továbbá ahhoz is kö­töm magam, hogy anyaginak a tudatomtól függetlenül létezőt nevezem, ak­kor olyan mozgatóerót kell keresnem amely saját énemben munkálva is tu­da­tomtól függetlenül fejti ki hatását. Ez az erő pedig az ösztön. Méghozzá nem az az ösztön, amelyet a környezethez alkalmazkodva, a kerülőut komp­ro­misszuma kedvéért ideiglenesen legátolok, hogy utam végén a megér­de­melt kielégüléshez juttassam – hiszen az ilyen ösztönt a józan számitáshoz tu­datositanom kell. Olyan ösztönről van szó, amely elvileg összeegyeztethe­tet­len a társadalomhoz való alkalmazkodással, ezért az alkalmazkodás során teljes elfojtást szenved, egyáltalán nem elégülhet ki, még a tudatból is kiszorul. Számomra kétségtelennek látszik, hogy a hirtelen felbukkanó alkotói eszme ilyen elfojtott ösztöntartalom inkognitóban való jelentkezése.

Panküon:. Hóbortosabb koromban én is olvastam még bizonyos Freud ne­vű szerzőt. Nála még az állt, hogy az elfojtott álomképekben és patologikus za­varokban jelentkezik, amelyek igen széles skálája az egyszerü mindenna­pos el­vétéstől a sulyos neurózisig terjed. Érdeklődéssel hallgatom most, hogy az alkalmazkodás e zavaraiban fellelhetem, amit a normális emberi alkal­maz­ko­dásban oly hiábavaló módon próbáltam keresni: az alkotást. Mint gyakorló ál­modó, aki alkalmanként elvétéssel is foglalkozik, érthető emberi gyönge­ség­ből nem lehetek közömbös, amikor elismerik-e megnyilvánulásaim alkotó jellegét.

Philométor: Most olyasmit fogsz hallani, jámbor észjárású Panküonóm; hogy nem győzöd majd szemedet meresztgetni a csodálkozástól, de azért még a te intellektusod számára is befogadható lesz a summája: Elképedésedre az fog okot nyujtani valószinüleg, hogy az alkotás egészen preciz módon elkülö­nit­hető az elfojtott ösztöntartalmak általad emlitett megjelenési formáitól. Ar­ról van szó, hogy olyan egyedeknél, akik lényegüket tekintve hasonló tár­sa­dalmi. viszonyokhoz kénytelenek alkalmazkodni, az elfojtott ösztöntartal­mak­nak lesznek bizonyos közös komponensei. Ha ilyen közös tartalom jut kül­ső kifejezésre, akkor a szóban forgó egyedek nagyjából hasonló módon fog­nak rá rezonálni . Ha mindezek mellett az ösztöntartalom megjelenitése ál­cázott formában történik, akkor egy egész társadalmi réteg számára vonzó tár­gyhoz jutunk, hiszen az ilyen tárgy lehetőséget ad a bűnös, elfojtott ösz­tön jóhiszemű kiélésére. És vajon hogyan lehet az efféle tárgy igazi forrását ál­cázni? Ugy, hogy valamilyen nyilvánvaló rendeltetést adunk neki, olyan funk­ciót, amelynek hasznosságát az emlitett társadalmi réteg általánosan el­is­meri. Például itt van. vendégünk és biránk kedvenc boroskancsója. Hasznos sze­repkörét mindnyájan jól ismerjük – alkotója tehát éppoly jó lelkiismeret­tel elégithette ki általa kisgyermek korában elfojtott vágyát, ahogyan a töb­bi boiotiai, aki előszeretetet mutat a szopókás ivószerszám iránt. Ugyanigy biztositja destrukciós ösztönünk kiéléséhez az ártatlan tudatlanságot a kés és a villa nyilvánvaló funkciója. Az ilyen eszközök megalkotásánál és használatánál egyáltalán nem hozmi kerülő utról van szó – erre mutat, hogy e tárgyakhoz sokkal intimebb viszony füz, mint azokhoz, amelyeket alkalmazkodva kerülgetnem kell. Az állat aligha gondolja magában: “Ez a kedvenc szakadékom, nem esik olyan jól az étel, ha előtte nem kerülhetem meg balról” vendégünk meg, lám, megkivánta a mag kancsóját.

Aki alkot, épp ellenkezőleg, áttöri az alkalmazkodás bevett szabályait, hogy a maga tilos ösztöneit is kielégitse – de mindezt az emlitett feltéte­lek­nek megfelelően. Ha az elfojtott ösztöntartalom nem tipikus egy bizonyos tár­sa­dalmi rétegre nézve, vagy ha az egyed nem tudja ugy kifejezésre jut­tat­ni, hogy valamilyen elismerten értékes funkció leplezze az igazi  forrást – ak­kor alkotás helyett a Pankuon emlitette zavarokkal állunk szemben. Akit de­s­truk­ciós ösztöne rombolásra sarkall, az neurotikus – aki ugy rombolja a fenn­álló társadalmi rendet, hogy a destrukciót maga és társadalmi rétege e­lőtt egy másik erkölcsi rend megvalósitásának eszközeként igazolja, az forradalmár.

Vendég: Kétségbeesésem me ntsen fel előttetek, hogy nincs lelkierőm elmélyedni a Pankuon-, illetve Philométor=féle magyarázat közötti különbségben. Kétségbeesésemnek ugyanis egy olyan felismerés a gyökere, amelyet kettőtök magyarázata együttesen sugallt, és amely megfogalmazva igy hangzik: “Nincs pechesebb faj az embernél:” Gondoljátok meg magatok: Pankuon emhere több ezer éve próbálkozik a kényelmesebb alkalmazkodását lehétővé tevő kerül utakkal – mennyi időt és energiát takaritott volna meg az emberiség, ha teszem azt, már Héron a maga lábdája helyett a gőzgépre hibázott volna rá, vagy pláne az elektronikus számológépre.

Vagy mibe került: volna Philométor alkotó emberének, ha az az eszméje támad kétezer évvel ezelőtt, hogy destrukciós ösztönét egy “kapitalizmus” nevü társadalmi rend konstruálására fogja forditani – az emberi faj pedig megtakarithátta volna a sötét középkort.

Ennoiodórosz: Ne itéld meg őket keményen,. vendég – gondolj arra, mit mondott Jézus a hegyen a lelki szegényekről. Angyali együgyüségükben még válami racionális magot is fellelhetsz. Csak azt próbálnád valahogy meg­ér­tet­ni velük – mert nekem nem sikerült -, hogy a történelmet nem tudják az e­gyes emberek lelkéből megmagyarázni sem alkalmazkodással, sem ösz­tön­kié­lés­sel. Az, hogy az egyén alkalmazkodik-e vagy sebeit nyalogatja, az ő ma­gán­ügye, amely a nevelő vagy az idegorvos számára igen lényeges lehet, de vi­lág­történelmi szempontból teljesen lényegtelen. Alkotója lesz-e a világ­tör­té­ne­lem­nek valaki vagy csak eszköze – nem alkalmazkodásától, nem is ösz­tön­ki­é­lésétől, hanem kizárólag attól függ, fel tudja-e ismerni a világtörté­nel­mi szük­ségszerüséget. Ha felismerem – alkotó vagyok, akár ugy érzem köz­ben, hogy most elégül ki a csecsemőkorban elfojtott szexualitásom, akár ugy, hogy alkalmazkcdom valamilyen, teszem azt, is teni akarathoz. Ha nem is­me­rem fel – szolgája maradok, ismét függetlenül attól, hogy értelmetlen rom­bo­lással próbálok-e holmi állitólagos ösztönt kielégiteni, vagy létfenntar­tá­som biztonsága érdekében keresem az okosan alkalmazkodó kompromisszumokat:

Philométor: Ja, ha igy áll a helyzet, az egész más! Eb törődjék akkor az ösztönével, én megyek felkutatni a világtörténelmi szükségszerüséget, mert a História hitvány szolgája vagy eszköze én biz' nem leszek! De hogy ne keresgéljek vaktában, ahogy Pankuon tanácsolná esetleg: nem mondanád meg, körülbelül merre találom?

Ennoiodórosz: Becsületszavamra, neked nincs több eszed, mint Kohnnak, amikor elmegy a rabbihoz, és megkérdezi : “Nem todod, rebe, merre találok oz ejn felesejgem?” Mire a rabbi azt mondja: “Nézd, Khoun: Ho ejn mandok, hol te tolálsz o te felesejged, te fagsz menni o Grőnnek o lakáso, ho te fagsz menni o Grőnnek o lakáso, o Grőnné…”

Pihométor:  …és igy tovább. Jót fogunk hahotázni, ha még egyszer elmondod, hogy Kohn hogy ült le a végén Grünnel és a rabbival ultizni. De kinoz a lelkiismeret, ha arra gondolok, hogy mialatt én itt vidulok a világtörténelmi szükségnek szüksége lehet rám, hogy teremtő fantáziám szabad szárnyalásával megalkossam, aminek elkerülhetetlenül muszáj létrejönnie. Én nem tudnám megtagadni a segitséget még a Naptól sem, ha egyszer kérne: ébresszem őt fel reggel 4 óra 49 perckor, mert természeti szükségszerüség, hogy holnap akkor keljen, de fél, hogy alkotó segitségem nélkül elalszik! Csakhogy a természeti szükségszerüségről tudom, hol lakozik: a természetben, ugyebár. De a történelmi szükségszerüséget hol lelem? Például: annak, amit “társadalmi tudat”-nak nevezel, van-e valami köze ahhoz, amit én a saját háztáji tudatomnak tekintek? Ha igen, akkor ejtsél néhány igét arról, hogy ebben az egyszemélyi tudatban konkrétan hogyan tükröződik az a… izé: objektiv dialektika, meg minden, amit mondtál.

Ennoiodórosz: Tudod mit? Inkább üljél le te is ultizni. Vagy komolyan azt kivánod, hogy alapfoku szemináriumot tartsak neked arról, hogy hogyan érvényesül az objektiv törvényszerüség a termelőerők fejlődésében és a termelési viszonyok változásában? Vagy az ábécés könyvnek arra a lapjára vagy kiváncsi, hogy hogyan tükröződik a társadalmi tudatban ez az objektiv dialektika? Netán az egyszeregytáblának azt a sorát magyarázzam el, hogy a tudati szféra hogyan őrzi meg viszonylag önálló, immanens fejlődési tendenciáját és aktiv szerepét a társadalmi lét totalitásával szemben?

Philométor: Isten őrizz… Már ugy értem, mindebből csak annyit leplezzél le előttem, amennyi az én személyemre vonatkozik!

Ennoiodórosz: Hát nézd, ez igen egyszerü: Amennyiben a tudatod az on­togenezis során megtette ugyanannak az utnak az abbreviatúráját, a­me­lyet a társadalmi tudat a filogenezisben végigjárt, annyiban léphet fel a tár­sa­dalom képviselőjeként. Ebben az esetben alkotóként, forradalmárként való ak­tiv fellépésed, ha sérti is ez a hiúságodat – fő tendenciájában megegyezik a társadalmi, történelmi fejlődés törvényszerü tendenciájával. Csakhogy ez a kép­viselet mindig csupán viszonylagos lesz, mégpedig két okból. Először is a­zért, mert a fogalmakat a társadalom a maga reális praxisában munkálja ki, te pedig tudatod leröviditett fejlődési utján készen jutsz hozzájuk, anélkül, hogy a magad praxisával végigkövetnéd kialakulásának zegzugos utját. Má­sod­szor, mig a társadalmi tudatod teljes egészében a társadalmi lét deter­mi­nál­ja, addig egyéni tudatodat csak részben – hár lényegesebb részében - for­mál­ja a társadalom, a társadalmi tudattal való kommunikáció. Személyiséged alakulására emellett biológiai léteddel kapcsolatos számos adottság is hatással van, például az ösztönök, amiket olyan előszeretettel emlegetsz, idegrendszered müködésének sajátosságai, hormonális müködésed stb. – mindezek a hatások pedig társadalmi vonatkozásban teljesen esetlegesek.

Vendég: Ha magam hallanám, sem hinném el, hogy pompás fejtegetésedbe bárki bele tudjon kötni, hacsak nem teljesen kiagyalt álérvekkel. Sohasem éreztem még ennyire világosan, hogy mindazokban az esetekben, amikor igyekezetemet, hogy az emberiségért alkotó és forradalmár módon tegyek valamit, nem tudtam, hogy ugy . mondjam, világszinvonalon érvényre juttatni, két irányba kell elkeseredett átkot szórnom: először egykori tanáraim irányába, akik a fogalmak filogenetikus utját ugy röviditették le számomra, hogy közben engem magamat is megröviditettek, és most itt állok ugy, hogy számos fogalomról fogalmam sincsen; másodszor ösztöneim, hormonjaim meg miegyebeim irányába, melyek személyiségemre olyasmit tukmálnak rá, amiről közben tudatom tudván tudja, hogy társadalmi. vonatkozásban teljesen esetlegesek: De mit beszélek annyit magamról, amikor Ennoiodórosz helyett nekem kell kimondanom azt is, amit ő szerénységből elhallgatoott?: Azt ugyanis, hogy elemzése a világtörténelem fontos kérdéseit helyezi uj megvilágitásba.

Itt van például a jakobinus forradalmárok viszonya a francia nemesség hez. A márki, mint ismeretes, többnyire ellenforradalmár volt; ahogy tudott, ártott a forradalom ügyének, de ha kellett, Isten és a király nevével ajakán vállalta a halált is reakciós eszméiért. Már       most kérdés, nem kell-e indokolatlan tettlegességnek itélnünk, ami a Concorde téren történt ezekkel a különben derék emberekkel: Nem lehete:tt volna-e röviditett uton elsajátittatni velük a szabadság, az egyenlőség és a testvériség fogalmát? Persze nincs kizárva, hogy személyiségük biológiai meghatározói okozták a zavarokat, társadalmilag teljesen esetleges módon. Ha igy van, a korabeli orvostudomány fejletlenségét kell okolnunk az atrocitásokért: egy jó hormoninjekcióval talán meg lehetett volna takaritani a guillotine-t.

Ennoiodórosz: Ember, csak nem akarod komolyan nekem tulajdonítani a francia aufklärizmus naiv hitét, mely szerint az emberekkel értelmes meggyőzés után bármely igaz eszmét el lehet fogadtatni?: Hiszen világos, hogy a tudati szféra mozgása ellentmondásokon keresztül halad, és amig az előző szakaszok megszüntetve megmaradásával el nem jut a szóban forgó eszméhez, addig a társadalom döntő többségét egyszerüen lehetetlen meggyőzni felőle “lebeszélve” korábbi meggyőződéséról.

Vendég: Most még tisztábban látom, mint eddig, mennyira el tudom fo­gadni gondolataid rendszerét. Hiszen én sem olyan eszméről szeretném visszamenőleg meggyőzni az l793-as év márkiját, mint mondjuk a leni­niz­mus, hanem az akkori kor kiérlelt, uralkodó eszméinek igazsága felől. Hogy is­ten nem létezik és a király egy idejét mult fogalom, ezt akkor széles tö­me­gek megértették. Ha néhány arisztokrata erre képtelen volt, olyannyira, hogy Jézust és Lajost emlegetve lép tek a vérpadra, akkor talán mégsem té­ve­dek, amikor nevelés- és orvostudományukat korholom az inzultusok miatt.

Ennoiodórosz: Te tökéletesen megfeledkezel a mereven rögződött szokásmechanizmusok konzerváló szerepéről!

Vendég: Szivesen odafigyelek, amikor elmagyarázód, hogy a jakobinu­sok­nak mitől voltak lazábbak a szokásaik, mint az arisztokratáknak.

Ennoiodórosz: Nézd, itt természetesen nem szabad figyelmen kivül hagyni az érdekmechanizmusok szerepét, mindenekelőtt az osztályérdekét.

Vendég: Megvallom, zavarban vagyok most. Jómagam is mintegy ösztönösen, mindjárt erre gyanakodtam. De sehogy sem tudtam összehozni gyanumat azzal a ténnyel, hogy a guillotine alá menetelve, nem rendi előjogokat emlegettek, hanem, mondom, az Istent és a királyt. Pedig olyankor az ember többnyire őszinte; miután kitetszík, hogy két részletre bontva már érdekeinek képmutató leplezésével sem viheti sokra, sőt, maguknak az előjogoknak az élvezésére sem annyira alkalmas, mint egybeszabva. Aztán a bourgeois sem a zabolátlan profitszerzés jogáért markolt puskát, hanem, ugymond, minden citoyen egyenlő emberi jogaiért. Amit békésebb időkben ugyancsak szivesen tartanék farizeus megtévesztő manővernek, de nem értem, mit profitálhatna a sikeres megtévesztő cselhől egy nemzetőr, aki nap mint nap a halálra készül fel.

Ennoiodórosz: Na persze az érdek egyebek között arra használja fel az eszmét, hogy tógájába burkoló:zva általánosságként mutassa be az igazi anyagi érdek partikularitását. Ez a hamis tudati szféra, amelyet maga köré von, biztositja az osztály számára történelmi szerepének eljátszásához a biztonságérzetet, az erkölcsi igazolást.

Vendég: Hadd ellenőrizzem magam, hogy tényleg olyan jól értelek-e, mint hiszem. Tegyük fel, én vagyok egy márki. Márki vagyok, márki, márkinak születtem, márki-nótát dalolt a dajka felettem. Miről szólt ez a kora gyermekségemben mélyen belém rögződött nóta? A korszellemnek, az uralkodó eszmének megfelelően a világot abszoszolúte tökéletes törvényekkel megteremtő Teremtőről és abszolúte tökéletes törvények szerint uralkodó Uralkodóról. Tegyük fel továbbá, hogy te vagy egy polgár: Nincs ellene kifogásod?

Ennoiodórosz: Provizórikusan.

Vendég: Az elég. Addig is ki derülhet, hogy miféle nóta fejlesztette ki az ontogenezis leröviditett utján a te tudatodat: Nemde, ugyanaz, mint az e­nyé­met? Ugyanis ez volt az uralkodó nóta, a korszellem nótája, dajkádon kí­vül ezt dalolta még a tanitó néni az iskolábán, a tisztelendő bácsi a temp­lom­ban, az ujságiró bácsik a lapokban és a szinész nénik a szinházban, a mo­zi­ban, a rádióban és a TV-ben. Ez van – mondták volna, ha szemrehányást te­szel nekik, minthogy csakugyan nem volt más, ami az én nótámat magasabb szin­ten megszüntetve megőrizte. volna számodra: azonkivül pedig meg va­gyon mondva, hogyaz uralkodó nóta a mindenkori uralkodó osztály nótája. Ez­zel a nótával ajkunkon cseperedtünk tehát fel mindketten. Én érdeke­im­nek meg­fe­lelően nekiláttam, hogy rendi előjogaimat gyakoroljam: Ehhez pe­dig éppen kapóra jött a belém rögződött eszme: megóvott, hogy lesüljön a bőr a képem­ről azért, amit teszek. Ha ugyanis az előjogok gyakorlása isteni és királyi bölcs törvények szerént való cselekedt, akkor lelkiismeretem – mely pedáns arra, hogy kozmikusan érvényes mérce szerint viseljem magam – nyugodt lehet.

Más a te sorsod – részvéttel gondolok rá. Érdekeidnek megfelelően profithájhászásra alkalmas társadalommá kell rombolnod az enyémet. lgy szólsz-e tehát magadhoz: “Nosza, romboljuk le ezt – amint a nóta mondja – az isteni és királyi bölcs törvényeken nyugvó társadalmat, hogy kedvemre hajhászhassam a profitot?’

Ennoiodórosz:. Mindnyájan tudjuk, hogy előbb a társadalom eszmei szentesítését kell lerombolni. Na?

Vendég: Ahá, tehát előbb igy gondolkoztál: “Profithajhászó alapra akarom átépiteni ezt az egész kizsákmányolási szisztémát, minthogy nincsen földem, amelynek terméktöbbletét elrabolhatnám a jobbágyoktól, de van tőkém, hál. Istennek. Csakhogy itt van ez az eszme az Istennel meg a királlyal, amelyet dajkám az ontogenezis röviditett utján velem is elsajátittatott: Ez elveszi erkölcsi alapomat a rombolásra – romboljuk le tehát mindenekelőtt ezen eszmét. Igy volt valahogy?

Ennoiodórosz:. Természetesen az érdek nem müködött ilyen cinikus tudatossággal, hiszen haladó osztályról volt szó, amelynek meglehetett az a világtörténelmileg jogosult illuziója, hogy kizárólag a haladás érdeke vezérli a megcsontosodott maradisággal szemben, továbbá, hogy az egész társadalom képviseletében lép fel egy szük kaszt partikularitásával szemben .

Vendég: Bocsáss meg, rosszul értettelek? Hogy nevezhetsz engem partikuláris kasztnak, amikor pompásan tudod, hogy én képviselem az igazi egyetemességet, tudniillik az abszolut isteni törvényt?: Szeretném tudni, honnan vetted hirtelenjében azokat az illuziókat, amelyket emlegetsz, holott az imént még velem közös illúziókon nevelkedtél: Isten és király.

Ennoiodórosz: Te viccelsz, vendég. Az előbb megegyeztünk, hogy az osz­tály a maga történelmi fellépését a fennálló társadalmat szentesitő eszme ta­gadásával kezdi. Azt hittem, magadtól kitalálod, hogy ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az osztály kialakitja a maga eszméjét, amely nem más, mint a régi eszme tagadása.

Vendég: Végre! Végre az utolsó láncszemet is kezembe adtad, amelynek hiánya eddig szégyenkezésre késztetett értetlenségem miatt. Tehát: uj eszmédet meghatározza számodra a réginek a tagadása, ugye? A régi eszme tagadására pedig osztályérdeked ösztönöz. Nemde?

Ennoiodórosz: Na?

Vendég: De az érdék, amely a régi eszme tagadására ösztönöz, nem cinikus pőreségében tudatosul benned, hanem az uj eszme tógájába burkolózva. Vagy nem igy mondtad?

Ennoiodórosz: De. Na és?

Vendég: Vagyis ahhoz, hogy a régi eszmédből uj tógát szabhass magadnák, ezőbb be le kell bujnod ebbe a tógába.

Ennoiodórosz: Micsoda álokoskodás ez, idegen?

Vendég: Fájdalommal látom ingerültségedet. Kérlek; hangoljon elnézésre, hogy alkalmasint felfogóképességemben volt a hiba, ha erősen feltett szándékom ellenére sem jól adtam vissza gondolatmeneted logikai kristályszerkezetét. Mondd meg, kérlek, hol tévedtem.

Ennoiodórosz:. Ott, hogy robinzonádot játszol. Kinevezel engem a polgárnak, aztán megköveteled, hogy hozzam létre az érdekemnek meg felelő eszmét. Holott nem az én érdekemről és az én eszmémről van szó, hanem az osztályérdekről és az osztályideoiógiáról.

Vendég: Gondoltam, az egyszerüség kedvéért feltehetem, hogy az osztályérdek éppen a te fejedben hozza létre az uj ideológiát. Mondjuk mint ideológuséban.

Ennoiodórosz: Nagyon tévedsz. Az eszme nem az ideológus fejéből pattan ki, mint Pallasz Athéné Zeuszéból. Az ideológus csak megfogalmazza; ami már fellépése előtt létezett.

Vendég: Hol?

Ennoiodórosz: Hogy hol? Kérlek szépen: abban a praxisban alakult ki, amelyet az osztály folytat.

Vendég: Milyen inditéktól vezérelve folytatja?

Ennoiodórosz:. Természetesen érdekétől vezérelve.

Vendég: Újra éledezik bennem a remény, hogy meg foglak érteni. Mert az érdekről már tudom tőled, hogy nem pucér, hanemtógát visel. Igy van?

Ennoiodórosz: Majd meglátjuk, hova akarsz kilyukadni ezzel.

Vendég: Gyanakvó válaszod elbizonytalanit. Pedig már-már világosan lát­tam az eszme egész születési folyamatát. Láttam, szinte; amint az osz­tály­ér­dek az uj eszme tógájában tudatosulva praktizálásra buzdit, hogy majd e pra­xisban megszülessék az uj eszme. Amelyet aztán az ideológus megfogalmaz.

Philométor: Őszintén szólva, nem értelek téged, vendég. Házigazdánkat tel­jes. egyetértésedről biztositottad – kiderült, hogy “csupán” az alkalmaz­ko­dás kérdésében nem értesz egyet vele, amely elméletének talpköve. Cáfoló ér­velésed semmi kétséget nem hagyott bennem afelől, hogy egy véleményen va­gyunk – mégis, amint körvonalaztam ezt a véleményt az ember nem al­kal­mazkodásáról, iróniád ellene fordult, méghozzá a kompromisszumot nem is­merő ösztön és a kerülő utakkal való számitó próbálkozás egy kalap alatt vált védtelen áldozatoddá. Szinte már reménykedni kezdtem; hogy legalább Ennoiodórosszal egyetértesz – igy ha más nem, a frontvonalak tisztázódtak volna. Alkalmasint Ennoiodórosz is ilyen értelmü tisztázódásra számitott, hiszen ő is ugy van, hogy elfogadja éppen felfogásunkat, méghozzá Pankuonét az alkalmazkodásról éppugy, mint az enyémet a nem alkalmazkodó ösztönkiélésről, mondván, hogy ez is eIőfordulhat, meg a másik is megeshet – csak éppen hozzáteszi, hogy egyik sem lényeges, mármint világtörténeti szempontból. Amiben viszont ő az egyén világtörténeti lényegét felfedezi – tudniillik az egyén tudata és a társadalmi tudat kommunikációjában, – abban megint csak kételkedést ébresztesz. agyafurt kérdéseiddel. Áruld már el nekünk: tinálatok miben találják e számos kérdés megfejtését?

Vendég: Ó, félreértettetek, barátaim. Kérdéseimet kizárólag azért fo­gal­maztam oly nagy számban, hogy tanuljak sok oldalról világitó válaszai­tok­ból. Hisz egész utazásomra nem is csábitott más, mint tudományotok nagy hire – nézzétek hát el, ha netán kapzsi voltam a tudnivágyásban. Bizony, ha a mi tudományunkat hasonlitom össze a tiétekkel, csak szégyenkezem magamban. Néha, komolyan mondom, a maga primitivségével az ősembert juttatja eszembe, akinek külön szava volt a kis halra és külön másik a nagy halra, de képtelen volt ezeket a “hal” fogalmában általánositani. Ugyanigy hazai kollégáim is képtelenek tudományunkat az általánosságnak arra a fokára emelni, amelyet irigykedve láttam nálatok – ehelyett egészen más fogalmakat alkalmaznak az emberre, mint a többi állatra. De ugyanakkor nincs meg nálunk az a finom differenciáltság sem; amely Ennoiodorósznál, hanem az egyént éppugy megkülönböztetik az állati egyedtől, ahogyan a társadalmat a csordától, s ráadásul még az sem jutott eszükbe, hogy a megkülönböztetést attól tegyék függővé, milyen mértékben humanizálódott az egyén abban a folyamatban, amelyben tudata elsajátitja a társadalmi tudat fogalmait. Egyszóval: ne is beszéljünk róla, kérlek benneteket.

Philométor: Nem ugy van! Csak beszélj – és most majd mi kérdezgetünk. Hátha ez könnyebben megy, mint naiv képet vágó kérdéseidnek kitéve lenni.

Vendég: Nem bánom hát. Megpróbálhatok éppen megküzdeni szégyenkezésemmel. Minthogy azonban éjfélre jár az idő, javasolom: kövessük visszájáról az éjszaka mesélő Seherezádé példáját, és majd éjszaka multán, nappal kezdjünk uj mesét.

 

 

 

Öninterjú