(Rövidített formában: Irodalomismeret, 1996. 1-2. sz. 38-44.)

Szigetvári Iván 1917-ben, mintha csak száz évvel korábban, az Antimondolat körüli időszakban tenné ugyanezt, hosszú tanulmányban támad Molnár Borbálára, Gvadányi egész "Helikoni körére" és velük együtt a korszakra, mely elferdült ízlésével képes volt őket egykor ünnepelni. Molnár Borbála – akinek műveit, becsületére legyen mondva, másokkal ellentétben legalább végigolvasta –, bőbeszédűsége, pietizmusa, önismétlése, ahogyan sosem únja meg szerencsétlen házasságának újramesélését, fogyatékos fantáziája, robotszerű írásmódja és verselési technikája a bosszúságig hergeli fel Szigetvárit, s szinte a megkönnyebbülés érződik hangjában, amikor odáig ér tanulmányával, ahol végre a korabeli bírálókról írhat: Batsányi abbahagyja a költőnő munkáinak korrektúrázását (Molnár Borbála, mondja Szigetvári, "a büszke nagyurat látja benne, mi inkább az eszes kritikusra gondolunk"); Kazinczy, bár elismeri Molnár Borbála érdemeit, Beregszásziról azt írja egyik 1816-os levelében, hogy ízlése elvásott Molnár Borbála verseitől, Fáy András pedig azzal gúnyolja egyik fiatal regényhősét, hogy már ő is a költőnővel levelez. Szigetvári igazságérzete ez idézetekben megnyugszik, s tanulmányát azzal a végkövetkeztetéssel zárja, Molnár Borbála a példája annak, "mennyire tévedhetnek a kortársak, mennyire hibás lehet az ítéletük".¹

Újabb irodalomtörténetünk egy nyitottabb diskurzus jegyében türelmesebb a korszak iránt is, Molnár Borbála iránt is. Bíró Ferenc sem tudja megtagadni magától a csipkelődő hangnemet, amikor a magyar felvilágosodásról szóló könyvében a Molnár Borbála-fejezethez ér, de nyitva hagyja, továbbgondolásra érdemesnek tartja azt a kérdést, miféle kulturális igény alapján válhattak versei annyira közkedveltté, hogy népszerűségüket egyetlen más, jóval tehetségesebb író sem tudta utolérni a 18. század végén.²

Bíró Ferenc kérdései azt sejtetik, hogy egy nem értékorientált irodalomtörténeti rendszeren belül olyan aspektusok jelentkezhetnek, melyekből kezelhetetlennek tűnő anyagokról beszélgetés kezdhető, érthetelen jelenségek izgalmasakká és életszerűvé válnak, s az értékkategóriák biztonságáért bőven kárpótol bennünket a kínálkozó szempontok sokasága. Tegyük félre tehát a kérdést, valóban jó költő volt-e Molnár Borbála vagy sem, mert ott a másik, sokkal érdekesebb szempont, hogy mi mindennek köszönheti gyors "karrierjét" az irodalomban. A lehetséges válaszoknak egy részét ő maga is megtárgyalta levelezőpartnereivel.

Molnár Borbála 1791 és 1799 között Csizi Istvánnal, Gvadányi Józseffel, Édes Gergellyel és Ujfalvy Krisztinával levelezik rendszeresen hosszabb-rövidebb ideig, de köteteiben számos, más személyeknek címzett verses levelét is közli, miközben a levelezőpartnerek egymás közt is fenntartják a társalgásnak ezt az írott formáját. Nem új a megfigyelés, hogy Magyarországon, ahol (magyar) irodalmi központ még nem jött létre, és a vidéki városokban sincs olyan nagy számú (magyar) értelmiségi, hogy társaskörök, szalonok alakulhassanak ki, a verses levelezésnek ez a 18. század végi divatja tulajdonképpen a Franciaországban már több mint száz éve létező, de Németországban és Ausztriában például ugyanebben a fél évszázadban divatossá és tömegessé váló szalonéletet, társalgási igényt hivatott sajátos formában pótolni. Beleznayné valódi szalonján kívül a magyar művelődésben az ilyen levelezőtársaságok az egyetlen képviselői ennek az irodalmi életformának, mely a tudós társaságoktól eltérően vegyes összetételű, tehát nem kizárólag férfitagságra számít, és nincs kidolgozott programja. Az irodalmi szalonok az együttlét, a társalkodás, a közös alkotás és kellemes időtöltés színhelyei, ami természetesen nem zárja ki e kapcsolatokból származó különféle irodalmi és anyagi természetű előnyöket sem. Németországban a 18. század második felében valódi mozgalom indult az ilyen kevert nemű társaságok ellen és mellett. Gottsched, Schiller és Goethe, legalábbis eleinte, pártolják a formálódó szalonéletet, a fiatal Heine pedig egyenesen lehetetlennek tartja a német regényirodalom megújulását a társasági kultúra kialakulása nélkül, mondván, hogy az angol regényíró utazás közben gyűjti be regényének anyagát, a francia író a szalonokban, csak a német regényírónak kell magányosan fantáziálgatnia, mert utazni nincs pénze, társaságok pedig alig léteznek.³ A szalonnak ebben a kezdeti fázisában nincs pejoratív mellékzöngéje, mint ötven évvel később, sőt egy sor új műfajt honosít meg, vagy hoz újra divatba: a levelezést, levélregényt, az aforizmát, a naplót; legitimálja a női és a nőknek szóló irodalmat; kritikai viszonyulást formál ki a szalonokban felolvasott művekkel szemben; divatba hozza a szóbeliséget, a mesélés, az improvizáció kultúráját, amely bőségesen tükröződik a német prózaírók meseciklusaiban, anekdotáiban, utazási irodalmában; felfedezi a közös alkotás, az irodalmi koprodukció élményét, nemcsak a különféle antológiák, albumok műfajában, hanem olyan esetekben is, amelyről az utazgató Carl Maria von Weber útitársa számol be: az egyik drezdai szalon tagjai úgy írtak meg közösen egy regényt, hogy miután a történet elejét és végét kitalálták, a fejezetek címeit a hölgyek írták fel egy papírra, és a jelenlévők kalapból húzták ki az általuk külön-külön megírandó szövegrészt.⁴ Egy nem normatív esztétika keretei között a művészi szinkretizmus legizgalmasabb megnyilvánulásait lehet megfigyelni ezekben a szalonokban.

A szalondivattal egyidőben természetesen annak ellenzői is hangot adtak véleményüknek, főként a nők újfajta társasági szerepkörével kapcsolatban. A német Ernst Brandes 1802-es véleménye szerint például meg kell szüntetni a kevertneműséghez kötött teadivatot, és vissza kell állítani a borivásnak, az angol típusú zárt kluboknak és asztalitársaságoknak a nők nélküli kultúráját.⁵ 1800 körül a "magyar Brandes", az erdélyi Cserey Farkas is megírja a maga elméletét a nők hivatásáról: "Az asszonyállat ne szóljon a gyülekezetben, otthon pedig a ház igazgatásában kövesse férje parancsait. A férfinek hatalma van az asszony felett és megbüntetheti őt, – csak bánjék vele mértékletesen."⁶ A napi gyakorlat a 18. század végén már nem egészen Cserey Farkas törvényei szerint alakult, de azért a francia galantériától, vagy a német és osztrák közéleti női szerep-legitimálástól távol esett.

A korabeli írók számára, akik az alakuló magyar nemzeti identitás légkörében minden egyes új jelenséget a külfölddel való összehasonlítás relácóiban éltek meg, az első magyarul megjelenő női verseskönyv részben ezért válhatott különlegesen jelentős eseménnyé.

– írja Édes Gergely Molnár Borbálának levelezésük kezdetén, 1791-ben.⁷ Csizi István a "széles tudományú, s híres verselő", skót "Cockburne Katalinnal" hasonlítja össze levelezőtársnéját, s figyelmezteti az olvasót a kötethez írt előszóban: "őtet, mint a Magyar Szép nem között a Verselésben még eddig hozzá hasonlíthatatlant érdeme szerént meg-betsűljed..."⁸ A legbüszkébb azonban Gvadányi a magyar költőnőre:

A magyar nőköltővel való levelezés izgalmas kihívás volt egy új társalgási tónus lehetőségének szempontjából is. A francia típusú galantéria és a művelt társalgás más formái Németországban és Ausztriában is ebben a félszázadban terjedtek el, Magyarországon azonban az udvarló műfajok és a vidéki költészet asszonycsúfolói mellett 1790 előtt alig létezett az ilyenfajta társalgásnak irodalmi mintája. Egy önálló, aránylag művelt, alkotó nővel való párbeszéd témáinak, hangnemének a keresése, az intimitás és a kellő távolságtartás közötti egyensúlyteremtés próbálgatása jellemzi Molnár Borbála és Csizi István első egymásnak írt leveleit. A kísérlet, mint az 1797-ben kiadott levélgyűjteményből kiderül, nem sikerült. Csizi az ismerkedés, a kommunikáció első fázisában semleges beszédtárgyakat keres: a youngi Éjszakák anyagából választ ki megverselendő témaköröket az "önnön esméretről", "a világnak esméretéről", "az élet folyásáról", stb. Ezek az első levelek ilymódon két részből állnak, egy közvetlenebb kapcsolatot serkentő kötetlen bevezetőből, és a feladott témának a külön címmel is ellátott kifejtéséből. A személyesebb hangot Molnár Borbála kezdeményezi, rögtön az első levelében, melyben elmondja életkörülményeit, utal nehéz anyagi helyzetére és versei kiadásának érdekében tett kassai útjára. E hangnemen felbátorodva Csizi köszvényéről és hurutjáról kezd panaszkodni, majd a második levélváltás után felajánlja Borbálának, hogy ellátogat Sátoraljaújhelyre. Molnár Borbála erre a szándékra egy gyors önportréval felel, bemutatkozik Csizinek külsőleg-belsőleg, és figyelmezteti, hogy semmiféle szépségre ne számítson a találkozásnál, mert a természet kevés jóval áldotta meg külsejét. Ugyanakkor Csizi minden "férfias" szándékának elejébe vág, kapcsolatukat a szigorú "szakmai barátság" keretei közé utalva:

A hatvanadik évén jóval túl lévő Csizi és a harmincnégy éves költőnő találkozása 1794 júniusában zajlott le, s ezután levelezésük egészen más irányt vesz: Csizi nyilván félreérti Molnár Borbála nyájasságát, enyelgő társalgási modorát, s augusztus 1-jei levelében arról elmélkedik levelezőtársnéjának, hogy férfi és nő között lehetetlen a tiszta barátság, mert "egy fészekben nints olly egy pár madár,/ Melly a természetnek úttyán soha nem jár". Kettejük kapcsolatára konkretizálva a dolgokat úgy látja, mindkettejüknél hibádzik a külső szépség, de azért megeshetik, hogy érzékeny lelkeknél mégis többre becsültetik a "személlyes érdem". Nem tudja eltagadni, hogy szürke haja ellenére is nehezére esik magában "azt meg-fojtani,/ Mire a természet szokott buzdítani", s arra kéri Borbálát, őszinteségéért ha meg is pirongatja, legalább olajat ne öntsön "tsillámló tüzére". Úgy látszik, Molnár Borbálát sértette e csaknem lánykérő levél: hosszú válaszában szinte lélektani tanulmányszerűséggel építi fel a visszautasítás érvrendszerét, fejtegetve az igazi barátság természetét, az álnok barát képét, aki haszonlesésből tart fenn kapcsolatokat, a szerelem és szeretet közötti különbséget, s itt kihasználja az alkalmat a vallomásra, hogy létezik már egy férfibarátja, akit "tiszta lánggal" szeret, szíve tehát ilyen szempontból egyébként is foglalt. E férfibarát minden valószínűség szerint Édes Gergely, akinek 1791 és 1793 közötti leveleit Molnár Borbála Munkájinak harmadik darabjában adta ki 1794-ben, de kapcsolatuk, mely a költői barátságnál mélyebben gyökerezett, Abafi Lajos kutatásai szerint még1800 körül is tartott.¹⁰ E hosszas magyarázkodás fokozatosan indulatosabb, élesebb érvelésbe hajlik át a levél végére, visszautasítva a Csizi által félreértett látszatot:

Csizinek, ha nem akarja megszakítani a kapcsolatot, visszavonulót kell fújnia, és más hangnem felé kell terelnie a társalgást. Sértett önérzetét még megnyugtatja, szenteskedőnek, képmutatónak nevezve Borbálát, mint akiben nem is folyik oly vér, "Melly minden állatban természetesen vér", de azért visszatér korábbi elmélkedő stílusukhoz, igaz, hogy ezúttal a bosszúállást és a gyűlölséget választja témául. A hét-nyolc levél, amit ezután még váltanak egymással, egyre formálisabb, személytelenebb, a hangnemet Molnár Borbála diktálja, és Csizi fokozatosan "megtérve", vagyis elfogadva az adott kommunikációs kereteket, a kötetet Magányos elmélkedéseivel és pietista Fohászkodásával zárja.

Másként alakul a társalgás hangneme Gvadányi Józseffel, akit az Unalmas órák előszava szerint kétféle szándék vezérel a kapcsolatfelvételkor: az egyik a szórakozás, a művelt társalgás lehetősége, a másik pedig, Molnár Borbála hírének terjesztésével a még rejtőzködő hazai nőírók serkentése. Gvadányival a Molnár Borbálát szemmel láthatóan zavaró rangkülönbség ellenére is, inkább sikerül az a középúton maradó, intim és évődő hangnem, amely Csizi esetében kudarcot vallott. Gvadányi a maga humorával még Molnár Borbála panaszait is a tréfára fogja: azt ajánlja a tehenei elveszésén siránkozó asszonynak, hogy mivel neki is van egy köszvényes marhája, akárcsak Borbálának, küldjék el mindketten Csizinek a tehenet, aki maga is köszvényes lévén, még használni tudja őket "podagrás széke elé" fogva. Közös témát találnak a költészet, a kertészet terén is, az érzelmi életről szóló fejezetek pedig Gvadányi házasítási kísérleteiben merülnek ki, ami ezúttal valóban inkább csak évődés, mint komoly szándék. Gvadányi és Molnár Borbála levelezése az első megvalósulása egy olyan nyilvános, nem udvarló társalgási stílusnak, amely az adott magyarországi körülményeket – műveltségi szintet, ízlésvilágot, verselési szokásokat, vidéki életmódot – tekintve, férfi és nő között egyedül lehetséges.

Befolyásolja a levelezők hangnemét az a tényező is, hogy nem szigorúan vett magánlevelekről, hanem tudatosan közlésre készült, irodalomnak szánt és tekintett szövegekről van szó. Amikor az irodalmi levelezés műfaját Fábri Anna a "magánműfajok" közé sorolja,¹¹ akkor a kérdésnek csak azt a vonatkozását veszi figyelembe, hogy az. ún. objektív műfajoktól eltérően ezekben a szövegekben kétségtelenül a személyesség, olykor életrajziság, vallomásosság uralkodik, ennyiben tehát valóban odasorolható az ún. privát irodalomhoz. A levelek e kettős természete alapján olvashatjuk őket egyfelől információforrásként, de ugyanakkor megformált, az élettényeket, a mindennapokat költészetté szublimáló irodalmi műként is. Az irodalmi levelezésnek ez a sajátossága még a 19. század első évtizedeiben is megmarad, bár ekkorra már ritkulnak benne a szigorúan vett életrajzi események, és csak a közérdekre számot tartó tartalmak maradnak meg.¹² Molnár Borbála idejében és körében, a korszak sajátos művészi-irodalmi szinkretizmusának keretei között még a nyilvánosságnak írt költői levélben is bőven találhatók szigorúbban vett magánesemények, mint ezt Csizi István lánykérése, vagy az Édes Gergelyhez írt verses levelek érzelmektől fűtött hangneme mutatja. A női levelek vallomásossága és életrajzisága nemcsak a kor mindent megverselő mentalitásából ered, hanem íróik szociális helyzetéből is: képzettség, olvasottság és társalgási jártasság híján nincs más anyaguk, megverselendő témájuk, mint saját életük és életkörülményeik. Természetesnek tűnik tehát, ha Molnár Borbála, Fábián Julianna, Vályi Klára de még a későbbi Dukai Takách Judit leveleiben is az önelemzés, emellett pedig, mint nem magántéma, a vallásos és morális elmélkedés dominál, és még évtizedekig kell várni, hogy – legalábbis nyomtatott szinten – a férfiakkal folytatott társalgásban a lélek ("Geist") helyett a szellem, az "Ésprit" váljon dominássá. Hogy a korszakot nem zavarta a verses levelek szubjektív tartalma, sőt valósággal divathullámmá vált, azt nemcsak a hazai adatok igazolják, hanem a németországiak is. A Molnár Borbála szellemi rokonjaként emlegetett Anna Louisa Karschin például – a falusi kocsmáros lánya és egy posztós, majd egy szabó felesége, akit egy pásztorfiú tanított meg olvasni – verseivel kiérdemli, hogy a porosz király audienciára hívja meg, és házat építtessen neki Berlinben. Karschin azonban csak egyike annak a nagyszámú, háziasszonyból szalonhölggyé vált írónőnek, akik Németországban a 18. század végén egy egész irodalmi ízlésvilágot befolyásoltak. Témaköreik, mint Barbara Evers a korabeli almanachok, zsebkönyvek és női folyóiratok alapján elemzi,¹³ nagy részben fedik a hazai nőírók témavilágát. Anyaguk mindenekelőtt saját életük, boldog vagy boldogtalan házasságuk, családi ünnepeik, társadalmi szerepükkel kapcsolatos reflexióik, a férfitársadalomban elfoglalt helyük, társadalmi szerepeik és lehetőségeik; kedvelt műfajaik a tanköltemények és az elmélkedések, a mesék és kisebb novellák, a leíró versek, vagyis minden olyan terület, ami a férfiszektorban megmaradt tudományon és politikán innen, a magánszféra tanultság nélkül is érzékelhető jelenségkörébe esik. Molnár Borbála önéletrajza – kikényszerített házassága, válása, majd özvegysége –, az ekörüli panaszai és önelemzései feltűnés nélkül simulnak bele ebbe a téma- és ízlésvilágba, sőt, bizonyos szempontból újdonságot is jelentenek a magyar irodalom számára, amennyiben először olvashatott a közönség nem férfiak által írt női lélekelemzést.

A nőkkel való verses társalgást a kötött irodalmi forma részben nehezítette, mert nem minden költőnőek sikerült a korszakban olyan szinten sem elsajátítania a verselési technikát, mint Molnár Borbálának, ugyanakkor meg is könnyítette, mert a közönség előtt a verses kerettel, a mindenki által tiszteletben tartott közlésformával vált igazolhatóvá és menthetővé a nőkkel folytatott újfajta kommunikáció.

Ha elfogadjuk a korabeli női irodalomnak e szükségszerű korlátait, akkor érthetővé válik a Molnár Borbála iránti csodálatnak egy újabb aspektusa: hogy tanulás, iskoláztatás nélkül, önerejéből tanult meg nemcsak verselni, hanem olvasni is. Csizi fontosnak tartja hangsúlyozni előszavában, hogy Molnár Borbála "minden Vezér nélkűl hágott-fel a Virtus ditsőségének halmára", de ezt az életrajzi tényt Molnár Borbála is minden levelezőjének elmondja, főként mentegetőző formában, hogy ne keressék levelében a tanultságra utaló ismeretszintet, mert ő a virágait, mint Gvadányinak írja, "szaggatá ...erdők árnyékában,/ Mulatozván tsak tőlgy és hárs fák allyában./ Holott a bárányok tsoporttal legelnek,/ S pásztorok együgyű hangon énekelnek". Ez a költészetjellemzés nemcsak a külföldi és hazai rokokódivat stilizált képeibe illett bele (Karschinban is a természet gyermekét csodálták a kortársak), hanem a Magyarországon egy-két évtizeddel később kiteljesedő zseniesztétika jegyeire is hasonlított. Ami miatt mégis távol marad ez a szemlélet az új ízléstől, az az irodalomnak egy kevésbé önelvű felfogása, miszerint az irodalom nem kizárólag esztétikai, hanem erkölcsi kategória is. Példa erre a fenti Csizi-idézet, mely szerint Molnár Borbála nem csak a költészet, az irodalom, hanem elsősorban a Virtus dicsőségének halmára hágott fel vezér nélkül. A "Pimpla", a Parnasszus, a Helicon és más, költészethez kapcsolódó mitológiai motívumok ezekben a szövegekben mindig kettős értelemben használatosak: a költészetnek, de ugyanakkor az erényesnek, a virtusosnak is a szimbólumai. A "használni akarás" hangsúlyozásával ezek a szerzők az esztétikum esetleges hiánya miatt mentegetőznek, és adekvát olvasatként a morális perspektívát kínálják fel az olvasónak.

A természetes tehetség és tanulatlanság gyakori hangsúlyozása mögött azonban meglepő az az olvasottság, amellyel Molnár Borbála rendelkezik: az Ujfalvy Krisztinával folytatott levelezéshez¹⁴ csatolt versek között, egy ismeretlenhez írott pályarajzában (Sorsom rövid le-irása) sorolja fel, hogy miután 17 éves korában megtanult olvasni, kiknek a műveiből leste el a versírás mesterségét. A régi Gyöngyösi négysorosai után az "ujjabb Gyöngyösi" leoninusai nyerték meg tetszését, de az időmértékes verselésben nem sokra ment, míg a Debrecenben tanuló testvéröccse egy alkalommal, néhány napot otthon töltvén, be nem vezette a "mért lábok" tudományába. Az egyik leggyakoribb önmetaforája, a síró patakká változó Byblis-kép, de az Ujfalvy Krisztinával folytatott levelezés több példázata is Ovidius ismeretére utal; Csizivel a kevélységről vitázva Youngra hivatkozik, ismeri Péczely Voltaire-fordítását, fent idézett önéletrajzi versében Shakespeare embergyűlölő Timonját említi; a magyar költők közül Édes Gergely megküldi neki verseit, Batsányi a Magyar Museumot, Csizi Bessenyeiről ír neki, minden külön bemutatás nélkül. A későbbiek során találkozik Kazinczyval, és németül is rendszeresen olvas. Egy 18. század végi nő esetében, mint Bíró Ferenc is megállapítja, nem egészen szokványos az ilyen szintű olvasottság.

Molnár Borbála mégis szinte megretten, amikor 1796 júliusában Ujfalvy Krisztina első levelét elolvassa, és annak verselési technikáját, irodalmi jártasságát felméri:

Az irodalmi nyilvánosságtól távol verselgető, ugyancsak szerencsétlen házasságban élő Ujfalvy Krisztina, mint dédunokája, Kispál Mihály jegyzékéből kiderül, a korszakhoz viszonyítottan tekintélyes könyvtárat gyűjtött magának, melyben a klasszikusoktól kezdve a modern írókig terjed a szerzők listája: Bárótzi, Pétzeli, Decsi, Aranka György, Kónyi János, Kazinczy, Ovidius, Révai, Dugonics, Bessenyei, Szentjóbi, Cicero, Voltaire, Young, Hervey, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ujfalvy Krisztina műveltsége mélyebb és alaposabb volt Molnár Borbáláénál, költői tehetsége a későbbi irodalomtörténeti értékelés szerint nagyobb, jelleme határozottabb és élesebb. Molnár Borbála megérzi ezt az első levélből, de a vélt hátrányt pótolja számára népszerűsége, a közönség és a korabeli írók szeretete és megbecsülése. Felveszi tehát a versenyt, és belemegy a vitába Ujfalvy Krisztinával, mégpedig a nő szociális és társadalmi szerepkörének azon kérdését illetően, amelyet a férfiakkal való levelezésben mindig is gondosan elkerült.

Az első mérkőzés, az erőviszonyok felmérése és kipróbálása a korszak egyik leggyakrabban használt metaforájának segítségével, a Parnasszuson elfoglalt helyzetüknek a megállapításával történik. Ujfalvy Krisztina a Parnasszus tövénél jelöli ki a saját helyét, ide invitálja az általa a csúcsra helyezett Molnár Borbálát: "A Parnassusról hát sétáljon-le velem,/ Perelni az Aszszony, ím hívja Levelem" (Szőkefalva, 1796. júl. 6.). Molnár Borbála beleugrik a csapdába, s míg a férfiaknak címzett leveleiben mindig túlzott szerénységgel méltatja saját költészetét, múzsája, mint Gvadányinak írja, "Nem szemlélte Pindus árnyékos berkeit,/ Sem híres Parnassus két szarvú teteit", most egy érdekes visszainvitálással vigasztalja és erősíti Ujfalvy Krisztina önbizalmát:

Az elismert író(nő)höz méltó, beavató, magához felemelő gesztust azonban Ujfalvy Krisztina visszautasítja:

Végül Molnár Borbála, lényegtelennek tartva ezt az Ujfalvy Krisztina számára, mint később kiderül, nagyon is fontos gesztust, megadja magát, ő is felveszi a kötelező szerénység pózát, s vállalja, hogy inkább odaül ő is a "hegy allyába", csak hagyjanak fel az efölötti vitával. (Egeres, okt. 25.)

Ujfalvy Krisztina, közismert tény szerint, azért jelentkezik verses levéllel Molnár Borbálánál, mert az az 1794-es Munkáji Harmadik Darabjának előszavában azt írja, rajta kívül nincs más verselő nő az országban, így a férfiakkal kénytelen ilyen társalgást folytatni, mert hasonló "Correspondentiát" saját nemétől hiába vár. Ujfalvy Krisztina Molnár Borbála egyediségét nemcsak ez előszóban, hanem a Csizi- és Gvadányi- levelekben is bőven dicsérni láthatta. Ujfalvy Krisztinát azok a kijelentések is zavarták, melyekkel Molnár Borbála a maga férfitársaságát mentegeti a nyilvánosság előtt, hogy ő magát a barátságban mindig úgy képzeli, mint az ő barátjával "egyenlő Nemet". Ujfalvy Krisztina nemcsak megalázónak, de egyenesen károsnak tartja a nők szociális helyzetét illetően az ilyen magatartás népszerűsítését. Későbbi vitájuk ezért teljesen más alapokról zajlik: Molnár Borbála egy már létező irodalmi közösség tagjaként, megállapodott erkölcsi normarandszer keretei között bocsátkozik bele a levelezésbe, míg Ujfalvy Krisztina a társasági és társadalmi kommunikáció újfajta formáit keresve, függetlenebb, szellemileg önállóbb szerepkört kíván a női nem számára.

Hogy Molnár Borbálát mennyire köti a körülötte kialakult elvárásrendszer és baráti társaság, ugyanakkor azonban az anyja halálával és a testvérek igazságtalan osztozásával kialakult bizonytalan anyagi helyzete is, azt az Édes Gergelynek írt, 1800 körüli, már nem nyilvános, hanem magánlevelei bizonyítják a leginkább. Az irodalomtörténeti hagyomány szerint Molnár Borbála élete révbe ért, amikor 1795-ben Mikes Anna erdélyi grófnő meghívja magához, és egy negyedszázadig az ő társalkodónője lehet, biztonságosabb anyagi körülmények között nevelve saját három gyermekét. 1800. június 2-án azonban Molnár Borbála arra panaszkodik Édes Gergelynek, hogy alig bírja már a szenteskedő és unatkozó grófné melletti életet. Napjaik mindig egyformán, egyhangúlag telnek, délelőtt tízig a grófné az ágyában ül és felolvas, azután tízkor asztal mellé ülnek, "ablak, ajtó szorgalmatosan bézárva, hogy a külső áer be ne férjen, ott vagy olyan könyveket olvasunk, melyen ugyan meg kell az embernek magát erőltetni, hogy el ne aludjon; vagy pedig beszélgetünk, sóhajtunk a világ veszettségén; kerüljük a társaságot, hogy magunkat bé ne fertéztessük; bosszonkodunk, hogy mások a mi életünk módját helyben nem hagyják... Egy szóval utáljuk az egész emberi nemzetet; mert szüntelen keressük a tökéletes szentet, hogy azt még harmadiknak vegyük társaságunkba; de nem találjuk. Azt semminek se tartjuk, ha az emberekkel úgy bánunk, mint ha nem emberek volnának; de ha az imádkozás óráit elmulasztnánk, akkor nem jönne álom a szemünkre..." Ő azonban, kiszolgáltatott helyzetében szó nélkül tűri, hogy "naponként természetével ellenkező rollát kell játszania".

Mikes grófné háza éppen attól fosztja meg Molnár Borbálát, ami korábbi népszerűségének létalapja, társasági kapcsolatainak ápolásától és a szabad levelezéstől. Nemcsak azért, mert a grófné szinte féltékenyen őrzi Molnár Borbálát még az ismerős családok meghívásaitól is, hanem főként a Mikes család tagjainak leskelődése és irigykedése miatt. A grófné ugyanis, mint a család egyetlen reformált tagja, vallása folytán is jobban ragaszkodott társalkodónéjához, mint bármely más családbelihez, s ez a rokonságban nem igazán szivélyes indulatokat gerjesztett Molnár Borbála iránt. Az Édes Gergelyhez címzett levelekben olvasható, hogy a család alattomban bántja, elolvassa leveleit, és állandóan azzal vádaskodik a grófnénál, hogy udvarlókat tart és férjhez menni készül, pedig Mikes grófné semmitől sem fél inkább, mint éppen ettől (Kolozsvár, 1800. szept. 7.). Ezért hangosan felolvastatja vele minden egyes levelét, és közösen megtárgyalják annak rejtett tartalmait.

Molnár Borbála csaknem rabként él Mikes grófné házában, ezért érthető, ha részben a grófné szeszélyeinek és beteges vallásosságának megfelelni igyekezvén, ugyanakkor a kiutat, a menekülési lehetőséget is keresvén, mindenben ellenkeznie kell Ujfalvy Krisztina elveivel és a nőkérdés körüli nézeteivel. Pietizmusának szerepszerűségére csaknem minden munkájában található szövegszerű bizonyíték. Csizi István egészen más természetűnek látja Molnár Borbálát a személyes találkozáskor, mint leveleinek hosszú vallásos elmélkedéseiben, mert később Molnár Borbála félreérthető enyelgéseire hivatkozik. Édes Gergelynek is másként kellet ismernie Molnár Borbálát, ha annak Kolozsvárról írott panaszleveleiben ilyen mondatot olvashatunk: "...képzelje barátom az én környülállásimat, képzeljen engem ugy, a mint esmér..." Más férfiakhoz szóló leveleiben Molnár Borbála a korabeli költészet egyik közhelyszerű allegóriájának, a Múzsának a jelentését frissíti fel azáltal, hogy önmetaforává avatja, és csaknem erotikus cselekménysort bíz rá, mint például az Uj Atyafiság című, ismeretlen férfinak írt válaszversében:

Ezt a szerepjátszást Ujfalvy Krisztina észreveszi, és a nemegyszer jellegzetesen asszonyi eszközökkel folyó vitájuk során bőségesen hivatkozik is rá. "...már most szemeink-is tudják egymást s fel-szabadultam az esméretlenség nyughatatlanittása alól... mostanság még bővebb tapasztalásom is van rólla, hogy az Asszonyt a Férjfiak szeretete anyyira el-foglalta, hogy a maga Neminek még ott sem kedvezhet, a hol annak gyarloságait tsúpán tsak felebaráti szeretetből, s az egyenességnek meg-sértése nélkül fedezni lehetne is, tartoznék", írja 1797. április 13-iki levelében, első találkozásuk után. A levelek tanúsága szerint 1797-ben többször is találkozott egymással a két írónő, és Ujfalvy Krisztinának volt alkalma alaposabban szemügyre vennie Molnár Borbálát: jó, hogy kigyógyult korai nagy szerelméből, írja barátnéjának ugyanez év augusztusában, és jó, hogy felhagyott annak siratásával, ki soha nem is volt az övé, de azt nem hiszi, hogy "az indulatoknak ostromlásától nagy részben meg-szabadúlt vólna, míg serény két szemei óly kereken fordulnak szomszédjára, míg ollyan tüzes piros, míg derekát óly meröen hordozva lépik elébb az óra árnyékánál, addig a fel-szabadulásnak még szombatja-is meszsze van". Molnár Borbála tehát, mint Ujfalvy Krisztina véli, csak azért mentegeti a férfiakat a nőkkel szemben, hogy azok úgy képzeljék, mintha ő tökéletes lenne, "s igy annál jobban szerettessék töllök".¹⁶

Molnár Borbála első kísérletei a férfiakkal való társalgási tónus kialakítására olyan körülmények között zajlottak, amikor rajta kívül nem volt más, a költészetet hivatásszerűen művelő költőnő az országban, legalábbis nem volt bevonható ebbe a virtuális, levelező szalonba. Társtalansága, a nyilvános megítéltetéstől való félelme érthetővé teszi, hogy a legkisebb vészhelyzet esetén is a vallási normák, a szigorú etikai keretek közé menekül, vagy hogy nőként a férfi levelezőpartnerekkel való szellemi azonosulást hangsúlyozza. Ezzel – legalábbis a nyilvánosság előtt – nem annyira ösztönözni, inkább elhárítani igyekszik a nembeli különbségekről indított párbeszédet. (Molnár Borbála kihagyja 1794-es Munkájinak Harmadik Darabjából Csizi egész udvarlási történetét. Az általa kicenzúrázott leveleket az előszóból érezhető költői és férfiúi sértődöttséggel Csizi teszi közzé 1797-ben). Intellektuális téren azonban minden csodálatuk ellenére is érzékelhető a levelezőpartnereknél némi fenntartás, pontosabban a kettős értékrendszer működése. Már maga a "patronálás" ténye, Gvadányi és Csizi szándéka, hogy gyakoroltatni akarják a verselgető költőnőt, de a próbára tevés számos esete is azt mutatja, hogy Molnár Borbála költészetét inkább csak kuriózumként tudják elfogadni és értékelni, amennyiben alkalmazkodik egy közös, általánosan elfogadott ízlésvilághoz. Csizi például azzal ajánlja Molnár Borbálát a közönségnek, hogy tehetségét a férfiakéhoz hasonlítja: "eggy ő azon szépek közzül, a kik érzékeny hajladóságoktól fel-hevíttetvén, olly igazságosan képzelik a dolgokat, valamint a józan okosság által a férfiak..."

Ujfalvy Krisztina Molnár Borbála kezdeményezését, sikereit és népszerűségét elismerve írja meg első két levelét, s barátságuk révén, egymással szövetkezve merészebb, önállóbb és lázadóbb kommunikációs formák kialakítását reméli. Molnár Borbálának a Parnasszusról való lehívása ilyen vonatkozásban is szimbolikus gesztus: arra kéri általa a költőnőt, hagyjon fel szerepeivel, lépjen ki eddigi köréből, és építsenek maguknak külön társaságot – Ujfalvy Krisztina szavaival: olyan várat –, "Mellynek közepette, ha foghatunk kezet,/ Tehetséget szülénd még az igyekezet".¹⁷ Ujfalvy Krisztina elképzelései szerint az új társalgási tónusnak elsősorban a sajátos női intellektus megnyilvánulásán, nem pedig a Molnár Borbála által elfogadott és a nyilvánosság felé (hajlamai ellenére) megjátszott virtuson és vallásosságon, végképpen nem a háziasszonyi, keresztényi, szorgalmatos anyai és gazdasszonyi szerepkörön kell alapulnia.

A leányiskolák megszervezésének, a szabad olvasásnak, és egyáltalán a női élettér kitágításának az Ujfalvy Krisztina-féle programja azonban csak a Molnár Borbála-i szerephez viszonyítottan tűnik túlzottan radikálisnak. Ujfalvy Krisztina sem lép túl azokon az elveken, amelyek Németországban gottschedi, schilleri és goethei szorgalmazásra a felvilágosodás idején a nőképzés körül kialakultak, de a moralisták, illemtanok, társalgási könyvek és a jellegzetes női irodalmi művek által azonnal illő határok közé is szoríttattak. A női olvasókörök és házikönyvtárak nemcsak a hölgyközönség kialakítását, hanem részben azt a célt is szolgálták, hogy a terjedő szentimentalizmus érzelemébresztő hatását, a románok veszélyesnek vélt szerelmi históriáit kellő módon mérsékeljék és, amennyire lehet, ellensúlyozzák. Az olvasás ideje és színhelye ezért szigorúan adott volt, a család vagy más közösség előtt, fennhangon történt, kommentárok kíséretében, egészen addig, míg a 18. század végén a szalonok, olvasókörök, teatársaságok száma annyira fel nem szaporodott, hogy a társalgás és művelődés morálisan ellenőrizhetetlenné vált. (Ugyanakkor az ellenőrzés szükségtelenné is vált, mert a morális korlátok addigra mélyen beépültek a női viselkedéskultúrába.)¹⁸

Ilyen ellenőrzött intellektuális tevékenységet vázol fel Ujfalvy Krisztina is a nők számára, amikor Molnár Borbálának a románolvasás károsságáról írt nézeteivel ellenkezik. A divatos regényektől, mondja, nem kell, és nem is lehet eltiltani a lányokat. "...ne szakasszuk el a Sz. Könyvektől a Világi Historiákat, s szerelmes Románokat: mert éggyüt jó, mint az utozás a jó uttal s szép idővel...eggyütt minden Könyvek olvasása sem káros, söt hasznos, de ugy, hogy elébb készittessék ki a Lélek a gyöngynek a gaz közül való kiválogatására..." Nem azt akarja ő, hogy a nők a törvényhozás helyeire kerüljenek, azon férfiak helyébe, "a kik ma többnyire Tobákos Pixisből szijják azt az erőt, mellyet más a Verbötziböl sem egésszen merithet ki", de tanuljanak a lányok történelmet, földrajzot, természettant, vagyis mindent, "a mi kimunkálja azt, hogy az Ember tökéletes légyen..."¹⁹ E felvilágosodás kori embereszmény újdonság volt a vidéki gondolkodás számára. Hogy a felvilágosodás műveltségideálja a nőkre is vonatkoztatható, azt a nagyközönség számára Ujfalvy Krisztina az elsők között írja le magyar nyelven. Úgy látja, hogy az irodalom és ismeretek terén kompetens beszélgetőtársnő a 18. század végének magyar társadalmában egyre erősebb igénnyé válik. A nőideál szerinte nem a Molnár Borbála-féle érzelmes vallásosság irányába alakul át, mert sok férfi maga is "Sz. Szűz Máriának, Sz. Jutkának" csúfolja szenteskedő feleségét, és "a szelidséget és szemérmetességet együgyüségnek kereszteli" (81), hanem inkább szeretik, ha asszonyaik szellemi téren is megállják helyüket a társaságban. Ha azonban nem törődik a férj vagy az apa a nők szellemi kiművelésével, akkor ne piruljon, "mikor az Iffiu Aszszony szája nyillik szóllásra, s ne szégyenlje, mikor Felesége goromba iteleteit a Házi békességért nagy fejü Vendégei elött is alázatos hellybe hagyással kell ki-halgatni..."²⁰

Hogy Molnár Borbála nem hajlandó kilépni jól megformált szerepéből, és nincs remény arra, hogy az új nőideál meghonosításában együttműködjenek, az Molnár Borbála első válaszleveléből is világossá válik. Molnár Borbála nem elhagyni akarja eddigi körét, hanem új barátnéját is bekapcsolni szeretné abba, de csupán másodrangú szereppel, a férfiak közé vegyítve:

A verses levelezés íratlan szabályai közé tartozott olyan formában válaszolni, amilyenben a kapott levél íródott. Gvadányi előszavában olvassuk, hogy levelei "leg-inkább két soros verseléssekbül állanak, mivel a ki hogy írt nékem, én-is ollyan móddal feleltem, de magam saját munkáim mind négy soros versekbül állanak..." Molnár Borbála is disztichonokban, alexandrinusokban felel Édes Gergelynek, attól függően, hogy Édes milyen levelet küld neki. Ujfalvy Krisztina maga kezdeményezi a verses levelezést alexandrinusokban, de a második levél után, amikor a vita hevéhez szűknek bizonyul a verses keret, prózára tér át, jelezve ezzel, hogy most "a maga ízlését" fogja követni, Molnár Borbálának versformáival együtt annak gondolatmenetét, ízlésvilágát is elutasítván. A tizenhat közölt levél közül tíz születik prózai formában, az első négy és az utolsó kettő versben. Ujfalvy Krisztina utolsó verses levele, melyben betegségéről panaszkodik, nyolc hónapot várat magára, Molnár Borbála pedig a szokásos elmélkedésekkel, vallásos elégiával felel rá. Vitájuk, anélkül, hogy eldőlt volna, kifullad, ezen túl pedig mintha nem találnának közös témát. Utolsó levélváltásuk már csak a barátságra való hivatkozásokból, meghívásból és igéretekből áll, mintha induló, s nem egy három éve tartó levelező viszonyról lenne szó.

Egyelőre nincsenek adatok arra, hogy kapcsolatuk végképp megszakadt-e 1799-ben. Azt sem tudni, hogy Ujfalvy Krisztina tudtával és beleegyezésével történt-e levelezésük kiadása, vagy Molnár Borbála saját ötlete volt. Annyi bizonyos, hogy 1804-ben, a Barátsági vetélkedés megjelentetése idején Molnár Borbála, talán a grófnétól való menekülés szándékával is, "vissza akart térni" az irodalmi életbe. Az előszóban a levelezés közzétételének egyedüli céljaként Ujfalvy Krisztina verseinek és tehetségének a megismertetését ismeri el, de ugyanakkor bejelenti, hogy egy hosszú, már szinte 30 árkusig szaporított épületes munkát készül kiadni a barátságról, attól függően, hogy jelen műve hogyan fogadtatik. Úgy tudjuk, hogy ez a műve Molnár Borbálának sohasem hagyta el a sajtót.

A Barátsági vetélkedést az előszó szerint Molnár Borbála úgy jelenteti meg, mintha a vita az ő igazával végződött volna. A kötetet Bethlen Lászlónak és Bornemisza Józsefnek ajánlja mint olyan férfiaknak, akik "teljes mértébe bírnak mind azon Férjfiúi Nemes Érdemekkel, mellyek itten védelmeztetnek...". Az Ujfalvy Krisztinával folytatott vita lényegét összefoglalva Molnár Borbála azt tartja fontosnak kiemelni, hogy céljuk az "Aszszonyi Nem hibáinak fel-fedezése és azoknak meg-útáltatása" volt. Egy szóval sem említi társnéjának ellenkező nézeteit. Hogy melyiküknek volt igaza, s hogy melyiküké volt a "költőibb" magatartás, a verselés lehetőségének a kedvéért kompromisszumokra is hajlandó Molnár Borbáláé, vagy az ilyen szerepet visszautasító Ujfalvy Krisztináé, azt ma sem könnyű eldönteni. A reformkorban mindkettejük magatartástípusa felfedezhető, a szellemi önképzés igénye éppúgy, mint a szentimentális (ál?)szemérmesség ideálja. Legfeljebb az az elgondolkodtató, hogy Karacs Ferencné Takács Évának a férje helyett megírt színibírálat miatt az 1820-as évek második felében éppoly támadásokat kellett kivédenie, mintha Molnár Borbála és Ujfalvy Krisztina sohasem létezett volna.

^{1  SZIGETVÁRI Iván: Gvadányi Helikoni köre. ItK 1917. 55.}

^{2  BIRÓ Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp. 1994. 300.}

^{3  SEIBERT, Peter: Der literarische Salon. Literatur und Geselligkeit zwischen Aufklärung und Vormärz. Verl. J. B. Metzler Stuttgart; Weimar, 1993. 290–291.}

^{4  Uo. 278.}

^{5  Uo. 187–192.}

^{6  CSEREI Farkas: Magyar és Székely Asszonyok Törvénye. Kolozsvár, 1800. Idézi: BOBULA Ida: A nő a XVIII. század magyar társadalmában. Bp. 1933. 27.}

^{7  MOLNÁR Borbála Munkáji. Harmadik Darab. Kassán, Füskúti Landerer Mihály betüivel. 1794.}

^{8  Strázsa Mester CSIZI Istvánnak nemes Molnár Borbálával az erkölts pallérozását, és a szív meg-jobbítását tárgyazó Verses Levelezései, mellyet leg-inkább beteges állapattyában munkáltattak. (A továbbiakban: Molnár–Csizi lev.) Posonyban Veber Simon Péter költségével és betüivel, 1797. (A levelezésük 1794 és 1795-ben zajlott.) Csizi tévesen írja a skót költõnõ nevét Katalinnak: Cockburn Aliciáról vagy Alisonról (1713–1794) van szó, aki Skóciában szalonjáról, jellemvázlatairól, paródiáiról és levelezésérõl vált híressé.}

^{9   GVADÁNYI: Unalmas órákban, vagyis A téli hosszú estvéken való idõ töltés. A mellyet a Versekben gyönyörködõknek kedvökre ki adott Gróf GVADÁNYI Josef Magyar Lovas Generalis. (A továbbiakban: Unalmas órákban...) Posonyban Veber Simon Péter költségével és betüivel, 1795.}

^{10   ABAFI Lajos: Adatok Molnár Borbála életéhez. Történeti Lapok (Kolozsvár), 1876. 14–15. sz.}

^{11   FÁBRI Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1779–1848. Bp. 1987.}

^{12   Vö.: SZAJBÉLY Mihály: "Íme, általküldöm elmém futtatását". Ányos Pál levelezése. In: Ányos Pál 1756–1784. Vár ucca tizenhét. 1994/2.}

^{13   EVERS, Barbara: Frauenlyrik um 1800. Universitätsverlag Dr. N. Brockmeyer, Bochum, 1991.}

^{14   Barátsági vetlkedés, avagy Molnár Borbálának Máté Jánosné aszszonnyal a két nem hibái és érdemei fölött folytatott levelezései. Kolozsvár, 1804. (A továbbiakban: Barátsági vetélkedés...)}

^{15   Barátsági vetélkedés... 179.}

^{16   Barátsági vetélkedés... 75.}

^{17   Barátsági vetélkedés..., 5.}

^{18   SEIBERT, i. m. 172.}

^{19   Barátsági vetélkedés, 52.}

^{20   Uo. 48.}

Vissza a bibliográfiához.