Irodalom Visszavág: 2001-2002 TÉL (Új folyam 10. szám)
Onagy Zoltán
A géhás diadala
Hász Róbert: Végvár
Tiszatáj könyvek, szeged, 2001.

Prológ: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes vót vóna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kére-tik, írja már meg valaki.
"Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuózitás. / Bár munkában manapság nincs nemesség, / ez csupa munka, csupa faragás." Bizony ezt csikorogja Babits, amikor tőle szokatlan haraggal védelmezi a maga különös, a szonettre csak nála jellemző terheltségét (szonett-analógia: ha a szonett egy általános egységét vesszük - pl. Tóth Árpád, Kosztolányi netalántán Shakespeare -, úgy a szonett könnyű villásreggeli keksszel, vékony sajtszeletekkel, citromos teával, Babitsnál a szonett vad, késő délelőtti disznótoros, benne a malac visítása, sülő zsír bűze, a hentes izzadság- és alkoholszaga, és az is, ahogyan a vörösre pirult hurkabőr roppan a fog alatt), egyszóval ezt védelmezte Babits oly vérmesen, csodálkozást váltva ki merev inú szonettjeivel is, az önvédelem megváltoztathatatlan stílusjegyeibe öltöztetett gőggel is.
Gőg és irodalom. Milyen szépek ezek együtt. Ha valaki szegény olvasó valamit nem ért, valamibe belefárad, azonnal ő a hülye, a műveletlen, jó esetben. Rossz esetben ostoba, gonosz és fejlődésképtelen.
Megjegyzem, szó nincs arról, hogy Hász csupa virtuozitás. Csak a példa kedvéért hoztam elő. És arról sincs szó, hogy Babits volna csupa. Ezt ő mondta magáról, miután a rá vonatkozó kritikából ezt még elfogadhatónak ítélte. Hogy ő egy zseni, stílbajnok, egy olimposzi poeta ductus. Azt még felérik ésszel ezek a barmok, hogy csupa virtuozitás vagyok, de azt már nem, milyen súlyos tartalmakat hordoznak a gondolataim, a teljes világ teljes tehermennyisége felnyomva a szonettemre. És a bajok itt kezdődnek, amikor egy íróféle kezdi hordozni énekelve a világ valamennyi terhét, és nem csak hordani énekelve, de a hittel, ő meg is oldja.
No. Ettől kezdve nincs tovább súlykorlát. Egy tehervonatnyi reputáció esztétikában, egy szerelvénynyi a relevalancialitás mélységben és magasságban. Se korlát, se határ, se ép ész. Amikor egy író a saját súlyos gondolatait, annak felfedezetlenségét, kidolgozatlanságát kéri számon a olvasón, a kritikán, a rendszerbe fogaskerék esett, illő és időszerű ráküldeni a géemkát.
Író ne írj, mondja Spiró György folytatva a szerbantali gondolatot. Készülj néha. Töltekezz néha. Állj meg néha. Ez író esetében botorul hangzik, ellentmond az isteni parancsolatnak, írónak írni erény, szünetelni bűn, az élet rövid, a megírni való rengeteg, de hogy jobban ír némi szünetet követően, ez olyan paradoxia, amely már nincs sehol lefektetve. Ez egy következő dimenzió. Talán.
*
Nézzük Hászt. Ha írja, mit.
Egy mondat a második oldalról: "A politúrozott szekrény előtt, a bordó-vörös perzsaszőnyeg fehér szegényén belül, a szőnyeg virágos mintáin álltak, vagy inkább terpeszkedtek az öblös, halványrózsaszín kárpittal bevont karszékek, és a szoba közepén, nem túl távol, de nem is nagyon közel a karszékekhez a teázóasztalka, melynek lábai oly kecses eleganciával futottak le a bolyhos szőnyegig, hogy úgy tűnt, mintha az egész asztal lábujjhegyen állna."
Kérdések: kell-e tudnom valamit Hászról? Kellene, őszintén megvallva, kötelező volna, mert az efféle szerkezetű mondatok könnyen elriasztanak a pörgősebb tempójú mindennapokban a további olvasástól. Mit tesz ilyenkor a rutinos olvasó? Belenéz a fülszövegbe, megnézi, mit tud meg az íróról, mivel izgassa föl magát. Némely olvasók egyenesen fölizgatják magukat, ha valami prózaszerű létlírával akadnak össze, és a prózaszerű létlíra egymagában nem izgatja föl, ezt pontosabban úgy fogalmaznám, hogy könnyebben legyen érthető, nemakarom lyba előtt az ember lenyom egy vadító vodkát, vagy belök egy vadító keletnémet pornókazettát a párna alá.
Az első fülszöveg szerint két Hász-könyv jelent meg.
1. Szalmakutyák szigete, 2. Diogenész kertje. Ismerem, nem ismerem, nem árulom el. Fölötte részlet a regényből, katonai viszonyok, katonai egek, nem izgat. A hátsó borítón a kiadó kötetei, ebből elégedetten állapíthatjuk meg, az egyik kötet ennél a kiadónál jött ki, tehát az írónak van kiadója, ami azt jelenti, nyilván sikeres volt az előző, ha bevállalta újra. Ez jó. Az írónak legyen kiadója, aki tanácsokkal látja el, hogyan tovább, melyik úton. Az író számolhat a gazdasági racionalitás földön járó segedelmére. Ez is jó. Irodalmár könnyen elszáll - és az se rossz, ha nem tudja minden nap, miféle fantázianyúzó történet is a mindennapok kínja. Mindez kiderül a fülszövegből. De az, hogy kicsoda, micsoda, ne adja isten, hány éves, ilyes támpontok nincsenek. Fotó sincs.
Megállapítom, az olvasó nincs kiszolgálva.
Mi van, ha női olvasó vagyok, akit egy sikerült portré vásárlásra késztet? Állok ott - női olvasó - meredek a portréra, végigfut rajtam, ami egy női olvasón végig tud. Combom megremeg. Veszek hatot nyomban, minden barátnőmnek egyet. Karácsonyra. Akkor hát mi a megfejtés? Vagy egy nagyon nagy író, aki hömpölyög a köztudatban, az olvasók egymást tiporják, író, aki elkerülte a figyelmemet, ez esetben a helyzet még szomorúbb, pótolhatok szégyenkezve, kulloghatok az irodalmi front után újra, mint már annyiszor.
Hirtelen segedelem nélkül maradunk az adott kereteken belül, a történet, a stílus (pl. Kardos G. Györgyöt sem ismertem, amikor könyvtáram felét lepofozta Avraham Bogatir hét napjával, mégis milyen jól elvagyunk azóta is, pedig nemhogy portré nem volt a kötetben, de még borítója is alig. Lehetőleg ilyenfélére számolok, amikor ismeretlen írót nyitok). Az persze nehézség "stílügyben", hogy egy többszörösen összetett mondatban kétszer billent a szövegen: "álltak, vagy inkább terpeszkedtek", "nem túl távol, de nem is nagyon közel". Ám a nehézkedés ellenére: föl a fejjel.
*
Istentelenül titokzatos ügy. Ezek a nevek is, hogy miért, mi a mélyebb értelme, ha nem értem meg a mélyebb értelmét, ha szimplán csak érteni szeretném, miről szól az anyag. Mi az istenről szól ez az anyag? Mi van itt elrejtve, ami képtelen áttörni egyszerű kis elmémen? Kik ezek a családregényben? És mit csinálnak? Mire a misztifikáció? Mit kell gondolnom közben, mire kell figyelnem? A regény közepe vidékén nagyon rosszul vagyok. Minden megteszek annak érdekében, hogy értsem a mozgást, a beóvakodó lírát, valamerre lássak a direkt füstködben, legyek, ne, hogy sehol ne legyek, csak egy lökött olvasó, aki nem talál magának jobb szórakozást.
Az olvasó egyik darabkája, nevesítve: mazochizmus. Azt mondja: nem találod a lényeget? Belőled hiányzik valami. Az önéletrajzi elemek köthetők volnának, de leáll. A szöveg családregényformát preferál elsőként, valami irtóztatóan nyakatekert ezoterikus maszlag mentén, az oka nem derül ki. Azután úgy viselkedik, mint valami zavaros bűnügyi regény, nem tudni, ki kicsoda, mit mér tesz, mér nem.
Itt szün. Három hónap szün. Hátha valami újra ráindít.
*
(2001. dec.) Mint közismert, a stílus az ember.
"Lefagynak a mogyorói ebben a nyári hacukában." 36. o.
"Miért, mi fog velem történni? [...] Meg fogják rohanni az emlékei. Úgyszólván hátba támadja a saját múltja. A legváratlanabb időben és helyzetekben. Nem tud rájuk fölkészülni, és elmenekülni sem tud előlük. Szembe kell velük néznie, és várni, amíg megtorpant, szubjektív ideje újra elindul." 88. o.
"Úgy éreztem, szüntelen beszédjükkel, nyirkos érintéseikkel és simogatásaikkal éppen azt igyekeznek megakadályozni, amire a leginkább vágytam, hogy csendes magányomban ne hagyjam kifakulni anyám emlékét, hogy meleg színei árnyalatnyit se kopjanak meg bennem, előhívjam újra meg újra, életben tartva a mintát, amit magamban őriztem róla." 112. o.
*
Borzasztó, mint a repülő malomkő, jut eszembe a korom, amikor azt látom, "A szerző a könyv írása idején az NKÖM Hajnóczy Péter-ösztöndíjasa volt". És azt gondolom, a szelekciós életbe bele, én már soha nem kapok semmiféle ösztöndíjat, hogy legyen egy szelekciós évem, hogy a szelekciós év alatt egy szelekciós regényt összehozzak anélkül, hogy a szelekciós forint ne destruálná mindennapjaimat. Ha eddig nem kaptam ösztöndíjat, hogy lefedjen egy árva évecskét, eztán nyilván még inkább nem kapok. ("Nő akarok lenni! Ösztöndíjas nő a kortárs magyar irodalomban!" - kiáltotta a jó Szervác, amikor közös nőismerősünket elgázolta a szeretője kurátolta ösztöndíj.)
Ha kapnék, kiderülne fehéren-feketén mindaz a sok nagy és jó, amit feltételezek magamról, érvénytelen és hamis szentimentálizmus (az ember különösen vékony és különösen vastag napjain úgy gondol magára, hogy összekavarodik a jóistennel, irodalmárnak ez nem túl bonyolult feladat, különösen nem, ha stílben alapjáraton is összetéveszti magát az elegántos magyarvándorral). Annak is a leszálló ága. A nettó nyolcvan felét - rendes ösztöndíjban gondolkodom - odaadnám az asszonynak, hogy befogjam a száját, a másik negyvennel a Csendes forgalmán javítanék, ülnék mosolyogva, hülyeségeket beszélnék, hajtanám a legyeket, örülnék, ha meleg van, örülnék, ha hideg. Egy évbe beleférne mindkét variáns, örülnék az életnek, nemhogy regényekkel rongálnám az irodalom ezoterikus géhásokkal díszített karácsonyfáját. Ha volna ösztöndíj, ami nincs, azonnal manifesztálódna ugyanis az élet kettős iránya, annak stíl- és esztétikai pusztulátumai.
Azután arra gondolok, könnyen meglehet, a cáfolhatatlan tény a kuratóriumok végtelen humanizmusát sugározza felém, és kiváló emberismeretüket bizonyítja. Ők tudják, ha volna egy laza évem, végzetes rombolást okozna. Annak a kisrealista magyarnak, akinek ötven rohadt éven át nem volt ajándékpénze, az ilyen pszichéjét az ötvenedikben bizony farbillenti a feltételezett összeg, azt képzeli nyomban, ezzel megvásárolta őt a hatalom, talán szolgálnia kellene ezt, azt vagy amazt.
*
A stílus maga az asszony.
Az ebédlőasztalnál minden kiderül. Minden a világon. Ott már nem lehet hazudozni, mert a service, a magára felpödört szalvéta hanyagsága, a halovány foltocska a villa nyelén, az asszony szeme villantása elárul mindent. És a konyhában is kiderül minden. Mi miből készült. Egy-két percre megtéveszthető az ebédlőasztalnál ülő vendég a kockalevessel, a fagyasztott pulykacombbal, a bolti mártással, de három és fél hónapra nem téveszthető meg. Szegény jó Császár István írta egyszer, hogy a szerencsés íróba fönt bedobják a témát, alul kipotyog belőle az irály. Nem gondolkodik, nem szerencsétlenkedik, hogy előzetes magyarázatokkal könnyítse a kérdezők dolgát, egy másodperccel sem fektet bele több munkát, mint az kötelező, lazára veszi, később még lazábbra. Majd rábukik a bölcsészkar, telekönnyezi a telekönnyezendő kendőt, a géhás meg ebédel vastagon.
Szomorú.
*
Vajh, miért KGGy? Tán csak nem azért, mert a katonaregény etalonja, a 0 kilométerkő, mintha ott meg volna határozva? Azért nem Hašek, mert a Švejket mégse hasonlítsuk egy stílben, vonalvezetésben, a lélek érzékenységében szöveget szabó literátorhoz.

Epilóg: kérem, én még soha nem olvastam olyan regényt, amely képes volna eligazítani a délvidék őrületeiben, nagy történeteiben, kis történeteiben. Kéretik, írja már meg valaki. Ha valaki beköszön, mint Livius, a római aranykor krónikása, akkor mégis mi az istenre számoljon az ember, aki vár az összefoglaló regényre, mint valami történetjellegű építményre. A géhás - gazdasági hivatal - titkai megvannak. Titkot nem kérek többet. Irodalomnak álcázott titkot főleg nem.