Volt  egyszer  egy jómódú ember, annak meg egy lusta fia. Az apa
reggeltől estig dolgozott, a  fiú meg naphosszat  csak lustálko-
dott. Nem is tudta, mi az a munka.  Azt ette, itta, amit  készen
tettek eléje, olyan ruhákban járt, amit más keze  készített. Rá-
adásul az apja pénzét is számolatlanul költötte.                

Megelégelte ezt az apa, és elhatározta, hogy munkára szoktatja a
fiát. Elvitte a szomszéd faluba, és béresnek adta egy esztendőre
egy aranypénzért.                                               

Nem  tetszett a fiúnak a béreskedés, de nem  mert az apjának el-
lenszegülni. A gazdája  azonban megtudta, hogy  jómódú családból
való, és így okoskodott: "Miért  dolgoztassam ezt a legényt úgy,
mint a többi béresemet? Ha keményen  fogom, még megharagszik rám
az apja!" Így  aztán  hagyta, hogy kedvére lustálkodjon  a  fiú.
Ruházta, jól táplálta, és amikor letelt  az  esztendő, kifizette
neki az egy aranypénzt.                                         

Hazatért a legény.                                              
- No, fiam, dolgoztál-e? - kérdezte az apja.                    
- Dolgoztam.                                                    
- Megkaptad-e a béredet?                                        
- Megkaptam.                                                    
- Add csak ide!                                                 

A legény odaadta bérét, az apja meg fogta, és szó nélkül beleha-
jította a folyóba. A  legény  nem  törődött vele, mi történik az
arannyal. Meg hát nem  is  volt  az  olyan nagy pénz - egy arany
mindössze.                                                      

- No, fiam - mondta az apja -, dolgozz még egy esztendőt!       

Most egy távoli faluba vitte el a fiát béresnek.                

- Látom - modta a gazdának -, hogy szegény ember vagy, ezért nem
is kérek pénzt a fiam munkájáért. Dolgozzék ingyen!             

Sejtette a gazda, hogy nem ok nélkül szegődtette hozzá a legényt
az apja. Már az első napon keményen megdolgoztatta, és csak nap-
nyugta után adott neki enni.                                    

Így telt napra nap: mivel a gazda dolgos ember volt, már  pirka-
datkor munkához látott, és felkeltette  a  bérest is. Egész  nap
keményen dolgoztak mindketten.                                  

Nehezére esett  a munka a lusta legénynek. Nyögött, sóhajtozott,
de a gazda úgy tett, mintha észre se venné, és egyre csak nógat-
ta a bérest:                                                    
- Ahogy én dolgozom, úgy dolgozz te is! Ne maradj el mögöttem!  

Egy idő múlva  a  fiú beleszokott a munkába, és  már  nógatni se
kellett. A gazda olykor még meg is dicsérte. Lassan kérges  lett
a tenyere, elkopott a szép ruhája.                              

Amikor letelt az egy esztendő, azt mondta a gazda:              
- Apád nem kért fizetséget a munkádért, de olyan derekasan  dol-
goztál, hogy nem bocsáthatlak el üres kézzel. Itt van két arany!

Hazatért a fiú. Ahogy meglátta az apja, rögötn megkérdezte:     
- No, dolgoztál-e fiam?                                         
- Dolgoztam.                                                    
- Aztán jól-e?                                                  
- Jól.                                                          
- Hát bért kaptál-e?                                            
- Két aranyat kaptam.                                           
- No, add csak ide!                                             

Odaadta a legény az aranyat, az apja meg meglengette  a  karját,
hogy a folyóba vesse a pénzt. De  a fiú odaugrott és gyorsan el-
kapta a kezét.                                                  
- Apám, ne dobd a folyóba ezt a két aranyat! Nehéz munkával sze-
reztem!                                                         

Erre elmosolyodott az apa és ezt modta:                         
- Látom, fiam, hogy  megszolgáltad  azt a pénzt! Amit pedig meg-
szolgált az ember, azt nem szórja hiába! Érted-e most már?      
- Értem, apám! - felelte a dolgos legény.