Mintegy harminc évvel ezelőtt a RAND Corporation, az Egyesült Államok első számú hidegháborús agytrösztje különös stratégiai problémával találta magát szembe. Hogyan tudják majd az amerikai kormányszervek egy esetleges nukleáris háború után is fenntartani a kommunikációt?

A RAND felismerte, hogy a posztnukleáris Amerikának egy olyan vezérlő-szabályzó hálózatra volna szüksége, amely összeköti egymással a városokat, az államokat és a bázisokat. De bármilyen erőteljesen védelmezik is a hálózatot, a kábeleket és a kapcsolóberendezéseket nem lehet megóvni az atombombától. Egy esetleges nukleáris támadás a legtökéletesebb hálózatot is darabokra zúzná.

És hogyan lehet megoldani a hálózat vezérlését és ellenőrzését? Bármilyen felügyeleti központ vagy hálózati fellegvár egyértelmű és közvetlen célpontot jelentene az ellenséges rakéták számára. Legelőször éppen a hálózat központja semmisülne meg.

A RAND hosszasan töprengett ezen a fogas kérdésen, természetesen a legnagyobb katonai titoktartással kezelve az ügyet, majd egy merész megoldással állt elő. A javaslatot - mely Paul Baran vezérkari tiszt agyából pattant ki - 1964-ben hozták nyilvánosságra. Az első és legfontosabb alapelv, hogy a hálózatnak semmiféle központja nem lehet. Továbbá a kezdetektől fogva úgy kell működtetni, mintha darabokból állna.

Az elvek egyszerűek voltak. A hálózatot mindenkor megbízhatatlannak kell tételezni, és az elejétől fogva úgy tervezni, hogy felülmúlja saját megbízhatatlanságát. A hálózat minden egyes csomópontja a többivel egyenlő értékű, így önálló jogon alkothat, küldhet és fogadhat üzeneteket. Maguk az üzenetek csomagokra oszlanak, és minden egyes csomagnak külön címe van. Minden csomag egy adott forráscsomópontnál indul, és egy adott célcsomópontnál ér véget, máskülönben teljesen egyéni utakon tekergőzhet végig a hálózaton.

Az, hogy egy üzenetcsomag milyen pályát jár be, lényegtelen. Csak a végeredmény számít. Alapjában véve a csomagok, akárcsak a gumilabdák, csomópontról csomópontra lökődnek, többé- kevésbé célirányosan, mígnem elérkeznek rendeltetési helyükre. Így az sem számít, ha a hálózat nagy része megsemmisül, hiszen a csomagok továbbra is mozgásban maradnak, vadul röpködve a még ép csomópontok között. Ez a véletlenszerű kommunikációs rendszer a hagyományos értelemben talán "nem tűnik hatékonynak" - például a telefonnal összehasonlítva -, ám annál strapabíróbb.

A hatvanas években ennek a decentralizált, bombabiztos, csomagkapcsolt hálózatnak a tervével labdázott a RAND-en kívül az MIT és a UCLA is. Az első ilyen elvek alapján működő kísérleti hálózatot a nagy-britanniai Országos Fizikai Laboratórium (National Physical Laboratory) állította fel 1968-ban. Röviddel ezután a Pentagon Magasszintű Kutatásokat Támogató Szervezete (Advanced Research Projects Agency) egy nagyobb szabású projektet kezdeményezett az Egyesült Államokban. Elképzeléseik szerint a hálózati csomópontokat - akkori mércével mérve - nagy sebességű szuperkompjúterek alkották. Ezeknek a ritka és értékes gépeknek egy olyan masszív hálózatra volt szükségük, amelyen hatékonyan lehetett bonyolítani az országos kutatási és fejlesztési terveket.

Az első ilyen csomópontot 1969 őszén állították föl a UCLA-n. Ugyanez év decemberében már négy csomópont működött az alhálózaton, melyet fő támogatója, a Pentagon után ARPANET-nek kereszteltek.

A négy számítógép külön e célra létesített, nagy sebeségű közvetítővonalakon át továbbította az adatokat. A kompjútereket távirányítással, más csomópontokról is lehetett programozni. Az ARPANET-nek köszönhetően a tudósok és kutatók a távolból is megoszthatták egymással számítógépes eredményeiket. Nagyon hasznos szolgáltatás volt ez, mivel a hetvenes évek elején igen drága volt a gépidő. 1971-ben tizenöt csomópont működött az ARPANET-en, 1972-re pedig harminchétre nőtt a csomópontok száma. Ez örvendetes fejlődés volt.

Azonban a hálózat működésének második évében egy különös dologra derült fény. Az ARPANET használói az elvileg csupán számítógépes kommunikációra szolgáló hálózatot időközben egy közhasználatú, nagy sebességű, a szövetségi kormány által támogatott elektronikus postává alakították. Az ARPANET-en többé nem kompjúteres információcsere zajlott. Ehelyett hírek és személyes üzenetek árasztották el a hálózatot. A kutatók közös projektek kiépítésére használták az ARPANET-et, elküldözgették egymásnak kutatási eredményeiket, vagy egyszerűen csak pletykáltak, cseverésztek. Az emberek saját accountot és személyre szóló e-mail címet szereztek az ARPANET kompjúterekhez. Mindenki nagy előszeretettel használta privát kommunikációra az ARPANET-et, jóval nagyobb lelkesedéssel fogadva ezt a szolgáltatást, mint a távkompjúterezést.

Nem sokkal később megszületett az ARPANET levelezési listája is, az az új szórótechnika, amelynek segítségével ugyanazt az üzenetet egyszerre több hálózati előfizetőnek is el lehetett küldeni. Érdekes módon az első jelentősebb levelezési lista az SF-LOVERS volt, amelyet a science-fiction iránt rajongók számára hoztak létre. A tudományos-fantasztikus témák megvitatása a hálózaton távolról sem mondható szakmai eszmecserének, így sok ARPANET-es kompjúterkezelő rossz szemmel nézte, ám megakadályozni nem tudta.

A hetvenes évek folyamán az ARPA-hálózat egyre gyarapodott. Decentralizált felépítése nagyban elősegítette terjedését. A hagyományos vállalati kompjúterhálózatokkal ellentétben az ARPANET-be bármilyen számítógépet be lehetett kötni. A lényeg csak az volt, hogy a gép ismerje az új, anarchikus, csomagkapcsolt hálózat közvetítőnyelvét, és ettől kezdve a márkája, a tartalma, sőt még tulajdonosának a kiléte sem számított.

Az ARPA eredeti kommunikációs szabványrendszere az úgynevezett NPC, avagy "Network Control Protocol" volt, de a technikai fejlődés előrehaladtával az NPC-t felváltotta egy magasabb szintű, kifinomultabb modell, a TCP/IP. A TCP, avagy "Transmission Control Protocol" az üzeneteket keletkezési helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi őket a célállomáson. Az IP, avagy "Internet Protocol" a címzésért felel, vagyis azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak keresztül, melyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján működnek - az ARPA kezdeti NCP szabványa mellett például ott van az Ethernet, az FDDI vagy az X.25.

1977-től kezdve a különböző hálózatok a TCP/IP segítségével csatlakoztak az ARPANET- hez. Maga az ARPANET viszonylag szigorú ellenőrzés alatt állt, egészen 1983-ig, amikor levált róla a MILNET elnevezésű hadászati szegmens. Ám a TCP/IP az összes hálózatot összekötötte. Végül az ARPANET - fokozott terjeszkedése ellenére - egyre kisebb területté vált az összekapcsolt számítógéprendszerek rohamosan növekvő galaxisában.

A hetvenes és nyolcvanas években egyre több társadalmi csoportban terjedt el a kompjúterhasználat, és ezeket a hatékony gépeket könnyűszerrel lehetett csatlakoztatni a hálózatok hálózatához. A TCP/IP széles körű alkalmazásának eredményeként az Internet egész hálózatokat kebelezett be, amelyek meglehetős összevisszaságban kapcsolódtak a digitális hálózatkomplexumhoz. Mivel A TCP/IP-nek nevezett szoftverhez bárki hozzájuthatott, ráadásul az alaptechnika decentralizált és természetéből adódóan eléggé anarchikus volt, nem lehetett megakadályozni, hogy az emberek valamilyen úton-módon be ne furakodjanak a rendszerbe. Igazság szerint azonban senki nem akarta korlátok közé szorítani ezt a burjánzó hálózatrendszert, amelyet összefoglalóan Internetként ismerünk.

Az Internethez való csatlakozás az adófizetőnek szinte egy fillérjébe se került, hiszen minden csomópont függetlenül működött, önálló költségvetéssel és technikai feltételekkel. Minél több, annál jobb: a telefonhálózathoz hasonlóan a kompjúterhálózat is annál értékesebbé vált, minél több felhasználót és forrást olvasztott magába.

Egy faxgép csak akkor ér valamit, ha másnak is van. Egymagában csupán érdekes látványosság. Egy jó darabig az ARPANET is puszta látványosság volt, így elengedhetetlenül szükségessé vált egy számítógépes hálózat létrehozása.

1984-ben a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation) - pontosabban a magasszintű számítástechnikával foglalkozó hivatala - a tettek mezejére lépett. Az új NSFNET hihetetlen léptékű technikai fejlesztésbe kezdett: modernebb, hatékonyabb és csillogóbb szuperkompjútereket csatlakoztatott egymáshoz, masszívabb és gyorsabb vonalakkal, melyeket újra meg újra fejlesztettek és bővítettek, először 1986-ban, majd 1988-ban és 1990-ben. Hamarosan más kormányhivatalok is megjelentek a színen: a NASA, a Nemzeti Közegészségügyi Hivatal (National Institutes of Health) és az Energiaügyi Minisztérium (Energy Department) mind egy-egy digitális alkirályságot hozott létre az Internet birodalmán belül.

A hálózatok hálózatának egyre szaporodó csomópontjait különböző alcsoportokra osztották. A külföldi számítógépeket - és néhány amerikait is - a használók kérésére földrajzi elhelyezkedésük alapján jelölték meg. A többit a hat fő Internet-ágazat szerint csoportosították: gov, mil, edu, com, org és net. (Az efféle lompos rövidítések nagyon jellemzőek a TCP/IP protokollra.) A "gov" a kormány-, a "mil" a katonai-, az "edu" pedig az oktatási intézményeket jelölte, melyek természetesen elsőként születtek meg, mivel az ARPANET eredetileg a nemzetvédelemi kutatások technikai fejlesztésére jött létre. A "com" ezzel szemben a "kommerciális", avagy kereskedelmi intézményeket jelölte, melyek viharos erővel törtek be a hálózatba, a buzgó nonprofit szervezetek ("org") forgószelétől kísérve. (A "net"-kompjúterek a hálózatok közti átjárást biztosították.)

Az ARPANET 1989-ben formálisan megszűnt: boldogan esett áldozatul saját szenzációs sikerének. A felhasználók szinte észre sem vették a változást, hiszen az ARPANET funkciói nemcsak tovább éltek, de jelentősen javultak is. A TCP/IP szabványrendszerét ma már globálisan alkalmazzák a számítógépes hálózatokban. Huszonegy évvel ezelőtt, 1971-ben még csak négy csomópont létezett az ARPANET-en. Ma az Internetnek több tízezer csomópontja van negyvenkét országban szétszórva, és mindennap újak lépnek a rendszerbe. Három-négymillió ember használja ezt a mindent felölelő, gigantikus anyahálózatot.

A tudósok körében különösen népszerű az Internet, amely feltehetően a XX. század végének legjelentősebb tudományos eszköze. Az Interneten keresztül könnyedén lehet szakmai kapcsolatokat létesíteni, és elérhetők a legspeciálisabb adatok, ami hihetetlenül meggyorsította a tudományos kutatások fejlődését.

A kilencvenes években az Internet látványosan, szinte riasztó tempóban növekedik. Gyorsabban terjed, mint a mobil telefon vagy a fax. Tavaly az Internet havonta húsz százalékkal bővült. A TCP/IP-vel közvetlen összeköttetésben álló központi gépek ["host" computers] száma 1988 óta minden évben megduplázódott. Az Internet fokozatosan kivonul eredeti bázisáról, a hadászati és kutatóintézményekből, hogy meghódítsa az általános iskolákat és a gimnáziumokat, valamint a közkönyvtárakat és a kereskedelmi szektort.

Miért akar mindenki "rákerülni az Internetre"? Ennek az első és legegyszerűbb oka a szabadság vonzereje. Az Internet a valódi, modern funkcionális anarchia ritka példája. Nem létezik olyan, hogy "Internet Inc.". Az Internetnek nincs hivatalos cenzora, főnöke, igazgatótanácsa vagy részvényese. Elvileg minden csomópont egyenrangú partnerként kommunikálhat bármely más csomóponttal, természetesen betartva a TCP/IP protokollt, amely azonban szigorúan technikai, nem pedig társadalmi vagy politikai előírás. (Volt ugyan némi vita az Internet kereskedelmi használatával kapcsolatban, de a helyzetet ma már egyszerűsíti, hogy a vállalatok saját vonalaikon csatlakoznak a hálózathoz.)

Az Internet ugyanakkor előnyös üzlet is. A hálózat egésze, a telefonrendszerrel ellentétben, semmit sem számít fel a távolsági beszélgetésekért. A használati időért sem kér extra díjat, szemben a legtöbb kereskedelmi kompjúterhálózattal. Valójában az "Internet" - amely mint entitás hivatalosan nem is létezik - senkit semmivel nem "terhel". Minden Internet-használó maga felel a számítógépéért és a vonaláért.

Az Internet "anarchiája" első látásra talán furcsának vagy természetellenesnek tűnik, de ha közelebbről megvizsgáljuk, rögtön érthetővé válik e zűrzavar lényege. Olyan ez, mint az angol nyelv "anarchiája": a nyelvet senki sem birtokolja, senki sem adhatja bérbe. Egy angol anyanyelvű ember maga dönti el, milyen úton-módon tanul meg helyesen beszélni, és hogyan alkalmazza a tudását - jóllehet a kormány nyújt némi támogatást az alapfokú olvasás és írás elsajátításához. Egyébként mindenki saját erejéhez mérten birkózik a nyelvvel, és ez a tanulási folyamat szinte önmagát gerjeszti, míg a végén kiderül, hogy a feladat megoldható. És még érdekes is. Sőt, lebilincselő. Bár sokan keresik a kenyerüket az angol nyelv használatával, kutatásával vagy tanításával, az "angol nyelv" mint intézmény köztulajdonnak számít és a köz javát szolgálja. Az Internet is hasonló módon működik. Talán jobban fejlődne az angol nyelv, ha az élére igazgatótanácsot és ügyvezetőket, vagy egyenesen elnököt és kongresszust állítanánk? Ebben az esetben valószínűleg jóval kevesebb új angol szó születne, és jóval kevesebb nyelvi leleményre lenne szükség.

Az Internet felhasználói hasonlóan vélekednek saját intézményükről. Olyan intézmény ez, amely mindenfajta intézményesítésnek ellenáll. Az Internet mindenkié és senkié. Mégis minden egyes érdekcsoport előhozakodik a maga követelésével. Az üzletemberek biztosabb pénzügyi alapot akarnak teremteni az Internet számára. A kormány emberei szigorúbb rendszabályok bevezetését javasolják. Az akadémikusok kizárólag tudományos kutatásokra akarják használni a hálózatot. A hadsereg emberei a kémelhárítás és a fokozottabb védelem mellett kardoskodnak. És még sorolhatnánk a példákat.

Ezek a konfliktusforrások ma még, ingatagon bár, de kiegyensúlyozzák egymást, így az Internet mindeddig megmaradhatott a viruló anarchia állapotában. Valaha az NSFNET nagy teljesítményű, gyors vonalait az "Internet gerinceként" emlegették, tulajdonosai pedig úrnak érezhették magukat az Internet többi része fölött; ma azonban ilyen "gerincekkel" van tele Kanada, Japán és Európa, sőt megjelentek a kimondottan üzleti forgalmat bonyolító privát kereskedelmi Internet-gerincek is. Ma már a magántulajdonban levő személyi számítógépek is lehetnek internetes csomópontok. A számítógépünket könnyedén a hónunk alá csaphatjuk, sőt talán nem is olyan sokára a csuklónkon fogjuk hordani.

Mégis mire "jó" az Internet? Alapvetően négy dologra: levelezésre, vitafórumokra, távoli számítógépek használatára és fájlküldésre.

Az Internet levelezőszolgáltatását e-mailnek, avagy elektronikus postának hívják. Az e-mail nagyságrendekkel gyorsabb a hagyományos amerikai postánál, amit az Internet rendszeres használói épp ezért "csigapostának" gúnyolnak. Az internetes levelezés olyasmi, mint a fax, hiszen mindkét esetben elektronikus szövegek továbbításáról van szó. Az e-mailért azonban nem kell fizetni (legalábbis közvetlenül nem), és az egész világon alkalmazható. E-mailen szoftvereket és tömörített formában digitális képeket is lehet küldeni. Jelenleg az Internet-posta új formáinak a kialakításán dolgoznak.

A vitafórumok [discussion groups] vagy "hírcsoportok" [news groups] külön világot alkotnak. A hírek, pletykák és eszmecserék birodalmát általában USENET-ként tartják számon. A USENET lényegét tekintve egészen más, mint az Internet. Közönsége leginkább egy pletykaéhes, hírhajhász csődülethez hasonlítható, amely úgy barangol az Interneten, mintha zártkörű partikat járna végig. A USENET nem fizikai értelemben vett hálózat, inkább bizonyos társadalmi konvenciók együttese. Mindenesetre jelenleg mintegy 2500 különálló hírcsoport tartozik a USENET-hez, és az általuk kezdeményezett viták kommentárjaként naponta körülbelül 7 millió gépelt szó születik. Természetesen sok szó esik a számítógépekről, de emellett a legváltozatosabb kérdéskörök vetődnek föl, és a témák egyre szaporodnak. A USENET ezenfelül egy sor ingyenes elektronikus folyóiratot és publikációt terjeszt.

Mind az e-mail, mind a vitafórumok széles körben hozzáférhetők, akár az Internet nagy sebességű magján kívül is. A híreket és az e-mailt könnyen elérhetjük egy közönséges telefonvonalon keresztül az Internet olyan peremterületeiről, mint a BITnet, az UUCP vagy a Fidonet. A két utolsó Internet-szolgáltatáshoz, a távoli kompjúterek használatához és a fájlküldéshez, úgynevezett "közvetlen Internet-kapcsolatra" van szükség - amit a TCP/IP segítségével érhetünk el.

A távoli számítógépek használata [long-distance computing] már az ARPANET létrehozásában is inspirálólag hatott, és sokak számára ma is ez az Internet egyik leghasznosabb szolgáltatása. A programozók távoli, nagy teljesítményű számítógépeken is nyithatnak accountot, és azokon futtathatják vagy írhatják meg programjaikat. A tudósok munkájukhoz akár kontinensnyi távolságban levő szuperkompjútereket is igénybe vehetnek. A könyvtárak ingyenes kutatásra bocsáthatják elektronikus katalógusaikat. A szolgáltatáson keresztül hatalmas CD-ROM- katalógusok válnak hozzáférhetővé. Emellett hihetetlen mennyiségű szoftverhez lehet így ingyen hozzájutni.

Az Internet fájlküldő [file transfer] szolgáltatása lehetővé teszi, hogy a használók beléphessenek bármilyen távoli számítógépes rendszerbe, és onnan programokat vagy szövegeket másoljanak le. Ma már mintegy kétezer olyan szerver van, amely szabadon bebocsát bármilyen anonim személyt, közkinccsé téve az összes nyilvános fájlját, melyeket egyszerűen (és ingyen) le lehet másolni. Ez nem kis dolog, hiszen a közvetlen Internet kapcsolaton keresztül egész könyveket lehet néhány perc alatt továbbítani. Ma, 1992-ben több, mint egymillió ilyen nyilvános, mindenki által hozzáférhető fájl létezik (és még sokkal több millió az accounttal rendelkező felhasználók számára). Az Internet fájlküldő rendszere a könyvterjesztés legújabb formájának tekinthető: az olvasó elektronikus úton egyszerűen lemásolja magának a kívánt szöveget, annyi példányban, amennyire szüksége van, és mindezt ingyen teheti. Új internetes programokat - mint az "archie", a "gopher" vagy a "WAIS" - fejlesztettek ki e hatalmas terjedelmű archív anyag katalogizálására és feltárására.

Ez az anarchikus hálózat, a fej nélküli, milliólábú Internet lassan az egész világra kiterjeszti csápjait. Minden megfelelő teljesítményű számítógép potenciális csíra az Internet növekedésében, és ma már ezeket a kompjútereket 2000 dollár alatt meg lehet vásárolni bárhol a világon. Annak idején az ARPA hálózatát azért hozták létre, hogy ellenőrzése alatt tartsa az esetleges nukleáris katasztrófától szétzilált társadalmat; mutáns szülötte, az Internet viszont annál zabolátlanabb lett, és exponenciálisan terjed végig a hidegháború utáni elektronikus globális falun. Az Internet kilencvenes években tapasztalható növekedése sokban hasonlít a személyi számítógépek elterjedéséhez a hetvenes években, bár a mostani fejlődés talán még gyorsabb és jelentőségteljesebb. Jelentőségteljesebb annyiban, hogy az Internet a személyi számítógépek számára megteremti az olcsó, egyszerű tárolás és hozzáférés lehetőségét, és ezzel szabad utat nyit a világ felé.

Jövőjét tekintve az Internetnek minden esélye megvan arra, hogy még nagyobb és exponenciálisan még gyorsabb legyen. Ma az egyik legégetőbb kérdés az Internet kommercializálódása, és ennek kapcsán a legvadabb ígéretek hangzanak el egy új kereskedelmi- információs szolgáltatás kialakítására. A váratlan sikerektől felbuzdult szövetségi kormány szintén aktív részt vállal az Internet ügyeiben. 1991 őszén az amerikai kongresszus jóváhagyta az NREN (National Research and Education Network), avagy az Országos Kutatási és Oktatási Hálózat megvalósítási tervét, amely egy öt évre szóló, kétbillió dollár költségvetésű projekt az Internet "gerincének" a továbbfejlesztésére. Az NREN körülbelül ötvenszer gyorsabb lesz, mint a ma ismert hálózatok bármelyike; az egész Encyclopedia Britannicát egyetlen másodperc alatt fogja elektronikusan továbbítani. Hamarosan a világ összes számítógépes hálózatában megjelennek a háromdimenziós animációk, megvalósul a mobiltelefon-összeköttetés a hordozható számítógépekkel, beépül a fax, a hang és a magas felbontású televízió. Világraszóló multimédia- cirkusz!

Ezek legalábbis a remények, a tervek. De ugyanígy előfordulhat, hogy a jövő Internetje semmiben sem hasonlít majd a mai elképzelésekhez. A tervezés sosem játszott túl nagy szerepet a forrongó, gombamód szaporodó Internet fejlődésében. Végső soron a mai Internet is csak halványan emlékeztet a RAND Corporation által kidolgozott posztnukleáris irányítórendszer zord tervére. A sors iróniája ez, aminek ma csak örülhetünk.

Hogyan lehet hozzáférni az Internethez? Nos ha nincs kompjútered, végy egyet és hozzá egy modemet is. A számítógéped végállomásként funkcionál majd, egy közönséges telefonvonalon keresztül pedig összeköttetésbe léphetsz bármilyen, az Internettel összekapcsolt géppel. Ezeken az egyszerűbb és lassúbb internetes kapcsolatokon keresztül hozzáférhetsz a különböző vitafórumokhoz, és saját e-mail címet is szerezhetsz. Ezeket a szolgáltatásokat érdemes kihasználni, bár attól, hogy levelezel és beszélgetsz a hálózaton, a szó szoros értelmében még nem léptél be az Internetbe.

Ha diák vagy, az egyetemed valószínűleg közvetlenül rá tud csatlakozni a nagy sebességű Internet TCP/IP vonalakra. Ajánlatos accountot nyitnod valamelyik külön e célra fenntartott egyetemi számítógépen, és akkor igénybe veheted az Internet izgalmasabb szolgáltatásait is, a távkompjúterezést és a fájlküldést. Sőt néhány városban, például Clevelandben, ingyen is hozzá lehet férni ezekhez a funkciókhoz. Egyre-másra csatlakoznak az Internethez a különböző vállalatok is, és szívesen veszik az előfizetőket, akik rajtuk keresztül léphetnek be a hálózatba. Az előfizetési díj havonta körülbelül 40 dollár - megközelítőleg annyi, mint a kábeltévé-szolgáltatás díja.

A kilencvenes évek végére az Internetre való csatlakozás egyre könnyebb és olcsóbb lesz. Használata is egyszerűsödni fog, és ez a fajta fejlesztés bőven ráfér a hálózatra, hiszen a TCP/IP elvadult UNIX operációsrendszere nem éppen mondható felhasználó-barátnak. Bölcs dolog minél hamarabb megtanulni az Internet működését, vagy legalábbis tudni róla. A századfordulóra a "hálózati műveltség", akárcsak korábban a "számítógépes műveltség", életünk minden területén meghatározóvá válik.

(Bruce Sterling)

Fordította Rupp Anikó

Bruce Sterling író, újságíró. Számos regény és elbeszélés szerzője: Islands in the Net, The Artificial Kit, Schismatrix. Elméleti munkája a Hacker Crackdown. William Gibson a társszerzője a The Difference Engine című műnek. Az elsők között tette ingyen közzé bestseller sci-fi munkáit a Hálón. The Brief History of the Internet című írása a ZKP1-ben jelen meg.

Bruce Sterling cikke 1992-ben íródott. Az általa közölt adatok a csomópontok, a felhasználók, a központi gépek, a hírcsoportok, a szerverek számáról, valamint a hardverárakról és az előfizetési díjakról ma már nem érvényesek. Az érdeklődők napra kész statisztikai adatokat találhatnak az Interneten.

Ajánlott irodalom:

Ed Krol: The Whole Internet Catalog & User's Guide. O'Reilly and Associates Inc., 1992. - Közérthető, zsargonmentes bevezetés a hálózat és a hálózati műveltség rejtélyes világába. A legtöbb számítógépes kézikönyvvel ellentétben Krol munkája nemcsak szórakoztató igyekszik lenni, hanem valóban az is.

John Quarterman: The Matrix: Computer Networks and Conferencing Systems Worldwide. Digital Press, Bedford, MA, 1990. - Tömör, technikai összefoglaló a világot beterítő hálózatok komplex kérdésköréről.

Tracy LaQuey & Jeanne C. Ryer: The Internet Companion. Addison Wesley, 1992. - Hittérítő illemszabály-gyűjtemény az Internethez, számos sorsfordulót jelentő internetes élmény anekdotázó bemutatásával. Al Gore szenátor úr előszavával.

Brendan P. Kehoe: Zen and the Art of the Internet: A Beginner's Guide. Prentice Hall, 1992. - Rövid, de hasznos ismertető az Internetről, rengeteg adatgyűjtési jó tanáccsal. Kehoe könyve azon ritka munkák egyike, amelyek elektronikus formában is olvashatók az Interneten, ráadásul ingyen. Én is így közlöm saját F&SF Science cikkeimet, a jelen írást is beleértve. Internet-címem a következő: bruces@well.sf.ca.us

TI: Az Internet rövid története, AU: Bruce Sterling, NA: Rupp Anikó (fordító), DT: tanulmány, PD: 1992 (eredeti angol kiadás), PD: 1997/10 (magyar elektronikus verzió), SO: Buldózer -- médiaelméleti antológia, Bp. 1997., KW: Internet, KW: számítógépes hálózat

Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából.

Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia.

A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású, szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi Internet szolgáltatásainak URL címei: http://www.mek.iif.hu, gopher://gopher.mek.iif.hu és ftp://ftp.iif.hu/pub/MEK.